A kanyonban egyebek mellett arról is ismernek engem, hogy velem híresen nehéz együtt dolgozni. Azt csiripelik a kismadarak, hogy előbb-utóbb mindenkit elmarok magam mellől, és ezt a tényt az ellenlábasaim szeretik a saját lelki szegénységem bizonyítványaként lengetni. Ha tényleg ismernének, akkor tudnák, hogy valójában ez a becsületem utolsó szeplőtlen foltja. Lehet, hogy erkölcsi nulla vagyok, de a szabadságom olyan érték, amiből nem engedek. Eddig mindenki szarul járt, aki megpróbált pórázon vezetni, beleértve a korábbi Építőimet is. Cindy nem ilyen, és ez aggasztja néha Mercert, aki a fejébe vette, hogy mellém minden áron kell egy vészfék. Annak idején még ő maga szervezte be mellém Cindyt utánpótlásként, úgyhogy most sír a szája, mert látja, hogy mi ketten nemhogy visszafognánk egymást, de ön- és közveszélyes csapatot alkotunk.
Már nem mintha nem volnék ön- és közveszélyes már szólóban is.
– Nem tanította meg anyukád, hogy nem illik mások ölébe ülni? – A halántékomba épített adóvevőre koppintok, mintha éppen csak némi józan paraszti észt osztanék. – Előbb meg kell kérdezni, hogy segget kérek, vagy sliccet.
Erre nyilván az volna az ésszerű válasz, hogy mindkettőt, de ahhoz ebben a szobában sajnos most túl kevesen vagyunk. Láttam már kiborgot, aki egyszerre is meg tudta volna oldani a kettőt, de a mai húzásommal már kimerítettem a címlap-szereplős kvótámat, úgyhogy ezt majd megejtem legközelebb. Lehet, hogy Elysium hölgyei már egy trágár szó hallatán is ájultan esnek össze, de Villengard polgárait elég nehéz megpukkasztani. A múltkor híre ment annak, hogy megpróbáltam felvenni egy reklámfilmet valódi lézerpisztolyokkal, de a helyieknek – legnagyobb csalódásomra – a szeme se rebbent. Megpróbáltam volna újra lézerágyúkkal, de úgy már nem poén, ha a színészek is be vannak avatva. A színlelt sikoly nem ugyanolyan, mint az, ami szívből jön.
– Fogcsikorgató... – merengek el halkan, miközben a poharamba töltött méreg örvénylését figyelem. A szám sarkába hamarosan halvány mosoly költözik. – Ez tetszik. Jó szó.
Beszívok egy nagy adag levegőt, mint ahogy mi "emberek" ébredéskor tesszük, és ugyanezzel a lélegzettel már a szokásos hangerőmön szólalok meg.
– Látod, ezért keresem a társaságodat, Cindy. Mindig elkap tőled az ihlet. – Mondanám, hogy ő a múzsám, de hazudnék. Az én múzsám valami sokkal, de sokkal rémesebb.
Magamba döntöm a második felest. Mármint Cindy érkezése óta a második, egyébként nem számoltam.
Ő kiszáll az ölemből, én pedig keresztülnézek a kezemben forgatott üvegen. Egy pillanatra elkap egy hirtelen késztetés arra, hogy a földhöz vágjam, de amilyen gyorsan jött, úgy el is illant.
– Ó, Cindykém... – válaszolom meg a kérdést részegen röhögcsélve. Ismét a háttámlára fektetem a tarkóm, és nagy nehezen megtalálom őt a tekintetemmel. Az egyensúlyközpontom összezavarodik kissé a mozdulattól, mintha nem is a Földön volnánk, szilárd talajjal a lábunk alatt. Nem is baj: rühellem a szilárd dolgokat, épp ezért hagytam el ezt a rohadt bolygót annak idején, amint tehettem. Lomha vigyorral, lassan csóválom meg a fejem. – Fogalmad sincs, mi mindent tartogatok még. – Csakis a nagyérdemű szórakoztatására.
– Vigyázz azzal – legyintek Cindy hozzávetőleges irányába, mert pontosan a kezében tartott pohárra bökni túl sok szem-kéz koordinációt igényel –, neked maradtak még agysejtjeid, és most szükségem lesz rájuk.
Újult erővel ülök fel a kanapén, és felmutatom a kezemben tartott üres poharat.
– Látod ezt? – kérdem rókalelkű mosollyal, és szemöldökeim a hajvonalamba szaladnak. – Oké, nyilván látod, de mi tudunk ennél jobbat is. Olyat, amit csak akkor látnának, ha mi akarjuk. Volt már, hogy belesétáltál egy üvegfalba? Már az is fáj, mint a kurva élet, de akkor képzeld el, az hogy fájna, ha Medusa csapdájába sétálnál bele. – Felröhögtem. – Képzeld el, mennyire eldobnák az agyukat, amikor eltűnik, mennyire keresnék a küzdőtéren, aztán egyszer csak... – Szórakozottan a poharamra sütöm a tekintetem, rántok egyet a fejemen, és ínyemmel egy roppanás halk, szinte békés hangját hallatom. – ...Vége.

Alvásmentesen telt el a hajnal, pihenésre nem sok idő maradt az elmúlt órákban. Tettük, amit kellett, félretolva a magánéletet - sokadjára mindahányan - s már megpirkad az ég alja, mikor eldöntöttem mit is kezdjek magammal. Silvioval tartottam ezen az útján. Nem sűrűn járok el a bázisról, de kivételesen Silikém meccsét saját szememmel akartam végig nézni. Büszke vagyok, ami azt illeti. Magamra, őrá meg főképp.
A hangzavar a tetőfokig hág, s amint lehet kapucnimat az arcomba húztam. Nem szeretek itt lenni, de Sil miatt kénytelen voltam utakat törni magamnak. Ha nem ő lett volna itt, még mindig bütykölnék valamit.
Hallgatom a témát, fülelek eszesen, talpam, s hátam a falnak vetve, a nyalóka ide oda csúszkál számban, miközben azt az őrültet hallgatom Silvioval üvöltözve. Szegény szerencsétlen, ha tudnád, hogy a hapsi nem süket, csak nem érdekled…
Köszöntésén csak kacsintok, nyalókámat kivéve félig a számból köszöntöm őt.
- Sili…micsoda mutatvány! Epekedem egy ismétlésért. – na jó, azt már nem. Tudom jól, hogy kissé be van állva, elég a mozdulatából látnom. De hogy pont ezen a helyen… jó, én elnézem, tudom kezelni. Szerencséjére.
Zavarba kellene ejtsen, szégyellnem kellene talán azt a ragaszkodást és védelmező habitust, mit Sil felé mutatok, de... ezen a lopott mi óránkon mégsem vagyok képes kellemetlenül éreznem magam miatta. Akárhogy is alakulnak az elkövetkező napok, sosem lesz egyedül benne.  A seggemet az ölébe ejtem, lábaimat szép sorjában felpakolom, fogadom a színtelen folyadékot és hörpintek belőle.  
– Semmi sem jobb ennél. De lehettél volna érdekesebb…Kicsit fogatcsikorgatóbb... - firtatom csendesen.
Törődtem vele, akárcsak a többi BS taggal. Egy kicsit talán jobban is, mint nekem ezt kellene, de szentül hiszem, elsősorban emberek vagyunk, s másodsorban egy rendszer elemei csupán.
- Láttam. Szerintem már rég felrobbant a dühtől… vagy egyéb mástól. - gondolom, hogy egyébként is át kell rágnia magát a lehetséges buktatókon, előnyökön. Olyan döntés ez, amit semmiképp sem lehet elkapkodva meghozni. Van, hogy színre kell lépni és jelen időben.
- Új produkciót képes vagy még felmutatni drága? - megroppantom a nyakam, leteszem a poharamat, majd egy lendülettel állok is fel öliből.

(Durva nyelvezetért 16+, asszem)

Úgy ülök az Irányító székében, mintha a trónom volna – idefentről figyelem, ahogy a mélyben életre kel a nézőtér. Az én drágám nevét kántálják: „Me-dusa! Me-du-sa!”.  Az őrjöngésük zene füleimnek, ahogy a kihágásomat jelző dudaszó is. A bíró vádja harsog ugyan minden hangszóróból, de nem bírja túlkiabálni a tomboló tömeget, hiszen ennyire imádnak minket. A viadal záró mutatványa annyira látványosra – avagy pontosabban morbidra – sikerült, hogy a vérszomjas nézők szemében még a szabálytalanságot is megérte.
Az ultraviola fényben világító festék kaján mosolyba rendeződik az arcomon, ahogy kiélvezem az ellenfelem látványát. Éppen a stadion túlsó végében hadonászik, így reklamál a csapatának. A bestiája kettéroppantott hátgerinccel hever a véráztatta küzdőtéren, ő pedig minden bizonnyal azt sérelmezi, hogy rajtam kívül bárki mást habozás nélkül repítenének az egyesületből, amiért rövidre zárta a másik versenyző gépezetét. És igaza is van, de ez nem változtat a tényen, hogy nélkülem a befektetők mindössze ásítoztak volna ezen a mérkőzésen, én viszont adtam nekik egy mechanikus tetemet, amire kiverhetik maguknak. Na meg egy eseményt, ami még napokig szájhagyomány útján terjed majd mind a kanyonban, mind Villengardon. Nagyon szívesen, ti dögevő rohadékok.

Egészen addig vigyorogva dobálom a csókokat a reflektorfényben úszó lelátók – és főleg az idegrohammal küszködő ellenfelem – felé, mígnem az acélajtók teljes takarásba vonnak. A folyosókon át vezető utamon szokás szerint egy focicsapatnyi vérszívó dugja fel a fejét a seggemen: az intézők egymás szavába vágva igyekeznek a számba rágni egy szalonképes sajtónyilatkozatot, az asszisztensek pedig lesik minden esetleges kívánságomat. Ha már ennyire a kedvemre akarnak tenni, a kabinom elé érve intek egyet, és közlöm is velük egyetlen óhajomat:
– Kopjatok le.

Hanyag módon zuhanok a körfotelbe, karjaimat átvetem a háttámlán, és megkönnyebbült sóhajjal hajtom hátra a fejem. Ebben a kabinban még a plafont is vörös bársony vonja be. Szerencse, hogy a stadion ultraviola fényében még a vér is neonkéken világít, mert másképp a vöröstől rázna folyton a hideg, és az sokkal gyakoribb szín. Lehunyom a szemeimet, és kiélvezem azon ritka pillanatok egyikét, amikor éppen senki nem tépi nekem a száját, és senki nem állítja be a saját érdekeit az én érdekeimnek. Meghitt mosolyom azonban rögtön az arcomra fagy, mikor a fülemet megüti az önműködő fémajtó süvítése. Nem várat magára a megszokott tenor sem, mely a menedzserem színre lépését jelzi.
– Silvio! – Már hallom is a lépteit, ahogy lecövekel előttem, és három, kettő, egy... – Te meg vagy húzatva?! Beütötted a fejed?!
– Igen, már nagyon, nagyon régen – felelem csukott szemekkel, zavartalan nyugalommal. – Eddig nem tűnt fel?
– Te csaltál! – csattan fel. Alig bír szóhoz jutni, döbbenetében legfeljebb tátogni tud.
– Csaltam hát. – Megemelem a fejemet, és tekintetemet felvont szemöldökökkel szegezem rá. Rohadtul elégedett vagyok magammal. – És imádták.
– Térj már észhez! Ha így folytatod, kizárnak a ligából!
– Azt megnézem – nevetem el magam fejcsóválva. – Csak magukkal csesznének ki.
– Túlságosan el vagy szállva magadtól. Figyeld meg, ez lesz a veszted.
Bár így volna.
– Neked is felállna, ha ennyi ember üvöltené a neved – mosolygok rá, ő pedig halvány fintorral felel.
Hirtelen elkomolyodik az arcom, ahogy előre dőlök és térdeimre könyökölök.
– Figyelj rám, Mercer. Néha hátra kell lépni egyet, hogy előre lépjünk kettőt, oké? Meglesz a pénzed, ezen aztán ne sírjon a kicsi szád. Te azért vagy itt, hogy elintézd a szobaszervizt. – Angyalian mosolygok rá, és két tenyeremet a plafon felé fordítom. – Csajok, ’szer, ennyit kértem. Kurvára nem kerülök nektek semmibe.
Távolságtartón végigmér, majd – apró bólintásaiból ítélve – úgy dönt, igazam van. Ameddig kifizetődő állás a lábtörlőmnek lenni, addig őt nem érdekli, mivel mérgezem magam.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta, hogy Mercer lelépett, de éppen a harmadik csíkot szívom fel az orromba, amikor a hátsó ajtó ismét kinyílik. Az asztalon nyoma már nem maradt ugyan, de könnyű összerakni egy elméletet a szipogásomból vagy éppen abból, ahogy hüvelykujjammal az orrcimpámat dörzsölgetem. Mire Cindy átszeli a szobát és a válaszfal mögé néz, éppen felegyenesedem a fotelben, és ahogy megpillantom, arcomon részeg vigyor terül szét. Kedvelem az Építőmet, hiszen egyike azon kevés csapattagjaimnak, akik nem szúrnának hátba egy fizetésemelésért. Ezt a harmadik szemem súgta meg nekem, amit a sok seggnyaló hatására növesztettem.
– Csak nem egy Cindy-Mindy? – szűröm két eszelősen vigyorgó fogsorom közül. A szavaim kissé összemosódnak, a mozdulataim pedig szélesek és vontatottak. Azt kívánom, bárcsak valóban ilyen erős hatással volna még rám három csík, de igazából csak játszom az agyam, ahogy mindig. Azon a ponton én már rég túl vagyok, hogy ennyivel elintézzem magam: egy ekkora adag ma már legfeljebb kezdőlöketnek elég, ha megérzem egyáltalán. – Nem éppen ilyen csajokra gondoltam, de egyelőre megteszi.
Hiába ülök egyes-egyedül a garnitúrán, karommal íves mozdulatot végzek.
– Csatlakozz hozzánk! Na, mi van, hogy tetszett a műsor? – érdeklődöm kedélyesen, miközben színtelen és szagtalan folyadékkal töltök tele két poharat. Aki nem ismer olyan jól, mint Cindy, az talán kényelmetlenül érezné magát a könnyed hangnememtől, elvégre az egész „műsor” nem állt másból, mint brutális mészárlásból. Jómagam mindig is művészi ecsetemként tekintettem arra a mocskos képzelőerőmre, és ettől általában egy fokkal jobban aludtam, de azért nem ringattam magam tévképzetekbe. Mindenki más szemében csak egy zakkant állat vagyok – de egy szórakoztató zakkant állat.
A löttyből az üvegasztalra is jutott egy kevés, de én nem zavartattam magam. Kezembe vettem és megemeltem a poharam, mintha nem tudnám, hogy valószínűleg Cindy is pont annyira örül a mai szándékos vereségemnek, mint a csapat többi tagja.
– A bírságomra! – mondtam pohárköszöntőt vigyorogva, azzal le is gurítottam az üveg tartalmát. Felnagyított mozdulattal helyeztem vissza az üveglapra, majd a hátamat és tarkómat is a támlának vetettem.
– Láttad Crow képét? – kérdeztem, hangomban gunyoros ábránddal. A mellkasom néma nevetéssel rázkódott meg. Miután ez alábbhagyott, elégedetten felsóhajtottam. – Ah, ma nagyon jól fogok aludni.