A doktornő folytatta a kikérdezésemet, én pedig készségesen válaszolgattam, mindenre. – Nem, egyik sem. Csak az émelygés – mondtam, miközben felkászálódtam a vizsgálóágyra, és kicsit összegörnyedtem, mert úgy kényelmesebb volt. Szerettem volna minél gyorsabban túlesni ezen, és hazamenni, beburkolózni egy takaróba. Bár így legalább anyám nem tud majd piszkálni, hogy miért nem mentem el orvoshoz. Amikor felszólított, hogy feküdjek fel az ágyra, megtettem, válaszolva a kérdésére. – Pontosan két hete – elhelyezkedtem, ahogy kérte Dr. Callahan, és hagytam, hogy elkezdje végig tapogatni a hasamat. Egyáltalán nem fájt, azon túl, hogy semmikor nem kellemes, ha nyomkodják az ember hasát. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. Hajlottam az első lehetőség felé, és reméltem, hogy az orvos is így fogja látni majd. – Nem fáj sehol sem – mondtam, amikor befejezte a hasam vizsgálatát a doktornő. – Esetleg van valami ötlete mi bajom lehet? – kérdeztem végül, mert remélem, hogy tud is valamit mondani végre. Nem siettetni akartam, csak kezdtem nagyon unni, hogy ilyen pocsékul voltam, és nagyon szerettem volna, ha ez gyorsan megoldódna. Lett volna sokkal jobb dolgom is, mint otthon rosszul lenni, és nem akartam, hogy az Egyháznál elnyert pozícióm sérüljön, márpedig igen könnyen elveszthettem a jó pozíciómat, hiszen a keselyűk folyton ott röpködtek mindenütt. A szerencsések, akik Elysiumban élhettek az új évezredben, éppen ők voltak a legaljasabbak is.
Bólintok és ismét bólintok mindarra, amit elmond. A leolvasó adatai is stimmelnek. - Hányás, hasmenés volt-e? - megvárom a választ, gyűjtöm az információt, aztán instruálom tovább. - Feküdjön hanyatt kérem, a lábait kényelmesen húzza fel, talpai legyenek az ágyon. Mikor volt az utolsó vérzése? - faggatom tovább, míg elhelyezkedik. Ha szükséges, segítek is neki felvenni a pózt, amivel ellazul a hasfala valamelyest. Kicsit összedörzsölgetem a kezem, hogy ne legyen hideg, míg ismertetem a következőket. - Megtapogatom kicsit a hasát. Bárhol érzékeny, vagy fájdalmas, szóljon kérem. - azzal el is kezdem a műveletet. Először az alhasánál tapogatózom körbe, felmérve, nincs-e megnagyobbodva a méhe, ami a terhesség jele lehet. Aztán a finom nyomkodás, apró körkörös "masszírozás" kiterjed az oldalsó részekre, a belek és egyéb szervek irányába, s végül felhúzódik a bordáihoz, a gyomor környékére. Óvatos vagyok, a mozdulatok lassúak. Épp csak akkora nyomást fejtek ki, hogy érezzem az elváltozást ha van, és kiderüljön, ha valamilyen tájékon érzékenyebb a kelleténél. Közben figyelem az arcát is, annak rezdülései altalában hamarabb elárulják, ha valaki kellemetlenséget érez, mint ahogy szavakba tudná önteni. Ha megvagyunk és megkapom a válaszokat is, amikre várok, a bal karjára húzom az automata vérnyomásmérő párnácskáját, és amíg az dolgozik, a chipolvasóhoz hasonló kis készüléket a füljáratához érintve lázat is mérek. Unalmasnak tűnhet, legalábbis neki biztosan az, mivel egyelőre csak ő és a szervezete szolgál információval, én egyelőre nem. De szeretem a munkám, ahogy a rengeteg adatból kirajzolódik előttem, mi lehet a gond. Olyan ez, mint egy nyomozás, ahol a "bűntevő" kiléte egyre kevésbé titok.
A doktornő belépett a szobába és azonnal be is mutatkozott. A kézfogás közben én is bemutatkozom, bár ő már valószínűleg mindent tudott a korábbi adatbekérés okán. – Dhiandra Rhymes, üdv – elsőre szimpatikus volt. Követtem Dr. Callahant a rendelőbe, ami cseppet sem szokatlan módon teljesen és tökéletesen felszerelt, makulátlanul tiszta, a sterilitás szagát árasztotta. Ez az egyetlen hely, ahol ennek valóban tudtam örülni. Mialatt ő fertőtlenítette a kezeit én a kijelölt ágyra ültem le, miután az egyik fotelbe letettem a holmimat. Újra beolvasta a chipemet, az adatok végett, majd nekem szegezte ugyanazt a kérdést, amit kint a betegfelvételnél is megkérdeztek. – Az elmúlt néhány napban kezdődött. Folyamatosan émelygek, emiatt nincs étvágyam – megráztam a fejemet. – És úgy érzem minden tagom fáj, amin nem segített a fájdalomcsillapító sem – most, hogy szembe kerültem vele, jobban megnéztem a nőt, aki elég határozottnak látszott, így elsőre is. Azt az érzést keltette bennem, hogy gyors és hatásos kezek közé került, amit nem bántam. Jobb volt otthon feküdni, mint most itt ülni a steril vizsgálóban, még úgy is, hogy itt volt – remélhetőleg – a megoldás a problémáimra. – Odakint kérdezték, hogy nem ettem vagy ittam e valami olyasmit, amivel elcsaphattam volna a gyomromat… de nem rémlik semmi ilyesmi – tettem hozzá, megelőzve az újabb felesleges kört, hogy gyorsabban haladjunk. Hiába tűnt kedvesnek és segítőkésznek a doktornő, jobban örültem volna, ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna.
A laborban tengettem az időm, kémcsövecskék, lombikok, mikroszkópok és elektronikus akták közt. Nincs folyamatosan páciensem, a megmaradó időt a műszakból (azaz, időm és kedvem függvényében van, hogy napi 10-12 órát is) többnyire ott töltöm. Ha közben felvesznek hozzám "beteget", akkor jeleznek, elküldve az adatait, amit a chipjéről leolvasnak, illetve a jelenlegi panaszait. Most egy olyan hölgyet kaptam, aki émelyeg és hányingerrel küzd pár napja. Muszáj ránéznem, bár nem igazán értem, miért hozzám osztották. A panaszok alapján ez ugyanúgy lehetne gyomorrontás is, vagy épp tápanyaghiány, mint terhesség. - Megnézzük, aztán legfeljebb tovább irányítjuk. - motyogom magam elé. A sejtésem az, hogy mivel mostanában nem volt túlságosan sok a kismamám, azért még meg kéne legyen a kvóta, ezért én kapom. A neve kicsit ismerősen cseng, de nem vagyok benne biztos, hogy találkoztunk már, az adatok alapján pedig még nem járt nálam. Lenyomom a kilincset, belépek, majd zárom is magam mögött az ajtót. - Üdvözlöm. Ana Callahan. - kezet is nyújtok a bemutatkozás mellé, majd magam után intem a rendelőhöz. Arcomon kellemes mosoly. Nem tolakodó, épp csak annyira húzódnak meg ajkaim, hogy ne úgy érezze magát, mint aki vallatásra jön. Nézek eleget tükörbe ahhoz, hogy tudjam, annyira határozottak a vonásaim, hogy ha metev képpel azt állítanám, hogy az ég zöld, akkor elhinnék. - Erre tessék. - ajtót is nyitok neki, majd fertőtlenítem a kezem a falra szerelt adagolóból. A rendelőben akad mindenféle: a kintivel megegyező fotel a táblagéppel felszeretl asztal mindkét oldalán - kettő a vendégeknek, egy nekem. Fekvőágy, mellette kisebb szekrény méretű, szintén monitoros vizsgáló készülékkel. Természetesen van nőgyógyászati szék is, ami ismereteim szerint túl sokat nem változott az elmúlt évezredben. Mindössze kevésbé kényelmetlen. Akadnak még szekrények is az egyéb kellékeknek, meg persze plakát jellegű hirdetmények a gyógykészítményeknek, de még Béta osztagos rövid ismertető is van köztük. Mosolygó szülők a csemetéikkel, jól öltözött katonák... - Itt foglaljon helyet, kérem. - intek az ágy felé. Megvárom, míg helyet foglal, majd jövök is a bal oldalához a maroknyi készülékkel, ami leolvassa chipjéről a fontos tudnivalókat. Muszáj, mert előfordult már, hogy más akart bejönni, mint aki kintebb bejelentkezett. - Pontosan mik tehát a panaszok és mióta is állnak fenn? - teszem hozzá a kérdést. Ugyan egyszer már feltették ezeket, de valahol el kell kezdjem a kutakodást, hogy kellő alapossággal átvizsgálhassuk a részleteket, és kizárjuk azt a gyomorrontást, vagy a föld alatti objektumok helyenkénti túlfűtöttsége okozta betegséget. Közben persze azon jár az eszem, hogy az arcocskája is ismerős, de nem ugrik be, hol láthattam már.
A hozzászólást Ana Callahan összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2019-08-10, 10:22-kor.
Fájt mindenem, és napok óta émelyegtem. Fogalmam sem volt mi a helyzet velem, de kezdtem rendkívül unni ezt a helyzetet, és bár semmi kedvem nem volt orvoshoz menni, úgy döntöttem nem kínlódok tovább otthon. Összeszedtem magamat és taxit hívtam, hogy a lehető leggyorsabban eljuthassak a Központi Szigetre. Az egészségügyi központ előtt kikecmeregtem a járműből, majd fizettem és elindultam befelé. Rég nem jártam itt, általában csak a szokásos évi ellenőrzésekre jöttem, amiket gyorsan túl estem, és már ott sem voltam. Soha nem szerettem a kórházak, a járványügyiseket és egyetlen tudóst vagy orvost sem. Egyszerűen idegenkedtem ettől a helytől is. A recepcióhoz érve legalább segítőkészek voltak, és elnavigáltak ahhoz a vizsgálószobához, ahol majd az orvos fogad majd. Odabent egyelőre senki nem volt, én pedig leültem a meglepően kényelmes, kis méretű karosszékbe, hogy ott várjam meg az orvosomat. Szerettem volna gyorsan túllenni ezen a vizsgálaton is, és nagyon reméltem, hogy a legegyszerűbb megoldást fogja adni az orvos, bárki is legyen az. Furcsa volt megszokni, hogy általában nem valakihez járt ide az ember, főleg ha azonnali ellátást kért, hanem specialistához, aki nem mindig azonos személy volt. Ez is frusztrált egyébként, hiszen sose lehetett tudni, ki fog besétálni az ajtón. Fáradtnak és kedvetlennek éreztem magamat, rengeteget kivett belőlem a folytonos émelygéssel való küzdelem, mert csak arra tudtam gondolni, hogy nem akar hányni. És bosszantott az is, hogy ilyen vacakul voltam, mert ez nem volt jellemző rám. Az órára pillantottam, és elkezdtem dobolni a szék karfáján. Éppen azon kezdtem gondolkodni, hogy merre lehet már az orvos, amikor valaki lenyomta a kilincset és kitárta az ajtót.
Kezdőlap
Legutóbbi képek
Keresés
Taglista
Csoportok
Regisztráció
Belépés
