Kezd bosszantani a saját hülyeségem. Azzal, hogy állandóan ezt a környéket járom, ki tudja, mennyi jó üzlet lehetőségét szalasztom el, ami a régről megszokott helyeken adódna. De képtelen vagyok kiűzni a fejemből annak a lakomának az emlékét. Igen, lakoma volt. És igen, már a gondolatra is valami zavaró fájdalom hasít a gyomromba. Valódi hús is volt benne a rohadt életbe! Csoda, hogy végül minden nap ezen a környéken kötök ki? Ide szólt a megbízás, nem ostobaság reménykedni benne, hogy egyszer ő is felbukkan. Talán akadna még valami munkája számomra.
Igaz, pár napot ki kellett hagynom. Van egy rendszeres melóm, azt nem barmolhattam el. De ezen kívül... újra meg újra az a bizonyos üzlet előtt sétálok el, arra mászkálok, belesek, mint valami kíváncsi kölyök, majd megyek tovább. A végcél mindig ez a kis lyuk, ami valaha ki tudja, kinek az álma lehetett. Most csak a betört ablakok vannak, meg a keresztbe rakott deszkák, amik a bejárat védelmére szolgálhattak. Komolyan valaki azt hitte, megvédheti így az üresen hagyott helyet? Fogadok, már a második éjszaka törtek az üvegek és kipakolták a maradék holmit. Mára tényleg semmi nem maradt csak romok. Nekem viszont elég. Óv a széltől és teljes nyugalomban várhatom meg, amíg sötétedni kezd.
Éjszaka nem teszem ki innen a lábam. De a sötétedés egészen más kérdés. Talán ő is akkor dugja ide az orrát. Talán pont ma este. Talán...
- Ne legyél már ekkora idióta Cope! Nem jön vissza. Nincs akkora szerencséd - morgom magamnak egy valamikori polc romját ugorva át kifelé menet. Hiába minden józan érv, nem maradok a hátsómon.
- Ma utoljára - teszek ígéretet a körülöttem lévő csendnek, majd kimászva az ablakon, ügyelve az apró kis szilánkokra, amik még a keretben maradtak az ismerős helyre indulok. Csak megállok egy pillanatra. Teljes sötétség. Elfog a késztetés, hogy az orrom az üvegnek nyomjam. Ha közelebb kerülök, talán többet látok.
Kezdem egy hülye kölyöknek érezni magam. Egy kóbor állatnak, aki egyszer jó kaját kapott, utána pedig hűségesen járja azt a környéket, reménykedve, hogy kap valamit... amíg éhen nem hal.
- Baszódj meg! - kiáltom el magam és belerúgok a legközelebbi falba. Ami baromság. De segít levezetni egy cseppet a feszültségből, amit a saját döntéseim okoztak. Mégis, hiába a düh, tizedmásodperc alatt tisztul a fejem, amikor meghallok valamit. Fogalmam sincs, pontosan mit. Fogalmam sincs, veszélyes lehet-e rám nézve vagy sem.
De az biztos, hogy amint újra hallom, már próbálok is iszkolni, vissza az elhagyott üzletbe. Vissza a viszonylagos biztonságba, ahol legalább belátom az egész helyet. Ahol tudok mihez nyúlni, ha meg kell védenem magam. Bármihez, a csorbult élű kis késen kívül, ami mindig nálam van a bakancsomba rejtve.