- Gyerekes makacsság lenne az, hogy vannak saját gondolataim? – Gondolatban még ott cseng, hogy akkor jobb, ha hozzászokik, de így is érzem a nyakam körül szoruló hurkot, nem akarom még tovább feszíteni hasonló megjegyzésekkel. Bármennyire is üvölt és készül darabjaira hullani az elmém attól, hogy ennyi év távlatából ismét itt állok apám előtt, tudom, hogy nem kellene játszadoznom a pozíciómmal. Senki nincs olyan pozícióban az Egyház berkeiben, mint én. Kár, hogy ezzel szemben mindenki képzettebb lenne egy ilyen munkát elvégezni, mint én. De amúgy is a menet közben tanuló típus vagyok. Megoldom.
- Igaz. – Sziszegem felé és nem engedem el a pengét azon nyomban. Helyette mélyen a szemeibe vájom a saját tekintetemet. Olyan indulattal, mintha legalább éles kampókat akasztanék a szemgödreibe. Persze tudom, hogy nem egyre gondolunk. Ő talán a sajátjához hasonló vérszomjat próbálja fellelni bennem. De nem azért akartam levágni az ujját, mert erre vágytam. Hanem mert Storm ezt akarta. Mert nekem erre volt szükségem ’bizonyításként’. Egyszerű taktika volt. Ám ő leállított minket, holott észrevehetően egyikünknek sem tetszett az, ahogy játszadozik velünk. Majd Vadim amilyen hirtelenséggel rántja ki a kezemből a fegyvert, én épp ilyen jól reagálok és engedem el azt. Egyébként sem markoltam rá, nem úgy fogtam, hogy különösebb kárt tehessen bennem akár egy hirtelen mozdulattal is. Ehhez pedig hozzájönnek a reflexeim. Egy igen-igen ostorozó pillantást azért kap cserébe azért, hogy képes lett volna csontig hasítani a tenyerem, ha úgy van. Mondjuk, ha egy ilyen helyzetben úgy tartottam volna a kést, hogy ezt megtehesse, akkor bizonyára meg is érdemeltem volna.
- Rendben. – Az eddigiekhez képest zéró indulattal és mondhatni egészen halkan jegyzem meg. Az az istenért se jött volna ki, hogy ~ Igenis, Uram. ~ vagy tököm tudja. De azt hiszem, már ez is előre lépesnek mondható. Egy gyengéd rendben. Azt már nem viselem ilyen jól, mikor a tarkómra markol és finoman fogalmazva is terelni kezd. Olyan vehemenciával szisszenek fel, hogy jobban emlékeztethetem egy veszett kutyára, aki képes lenne azon nyomban odakapni a kezének, de haladok az árral, mást úgysem tehetek. A zuhany azért nem hangzik olyan rosszul, már ha nincs korlát. Kétlem, hogy egy rövid program helyettesíthetné azt, hogy álljak a hideg vízsugár alatt és hűtsem az indulatoktól gőzölgő fejemet. A szekrényben sorakozó Black Sun egyenruhák… na az más tészta lesz. Előre látom, hogy egyetlen percet sem fogok aludni az éjszaka. Túl sok… Gyenge vagyok.

Bárki kérdezné... bárki olyan, azon kevesek közül, akinek hajlandó lennék elárulni, mit miért teszek, a mostani szavaimat nekik sem tudnám megmagyarázni. Nem tudom, mit vártam, mi lesz a reakciója. Az biztos, hogy olyan őrültségekben nem reménykedtem - én? reménykedni? -, hogy a szavaimnak köszönhetően felém nyújtja a kést és befejezi az egész kamaszkori kis lázongását, amit művel. Mondtam, ami eszembe jutott, amit el akartam neki mondani és kész. Most már csak szó nélkül figyelmem a kis műsort, amit folytat, lényegében az első előtti sorból.
Tudom, hogy már régen nem kilenc éves. Tudom, hogy nem kisfiú. Az agyam tudja. Az viszont, ami sokak szerint még csak nincs is a mellkasomban, nemhogy dobogjon ilyenkor, akkor is azt üzeni minden egyes részemnek, hogy ő az édes kisfiam. Annak ellenére is, hogy látom, mit művel a katonámmal. Annak ellenére is, hogy szinte hihetetlen, milyen reflexeket ad neki az egész Angyal dolog.
Látom, mit művel, milyen hamar véget vet az egésznek, és egyetlen másodpercre ugyan, de megfordul a fejemben, hogy tovább akarom feszíteni a határt. Látni akarom, mire képes, ha tényleg veszélyben van.
Aztán az a fránya atyai ösztön közbeszól és hallom, ahogy az orrom alatt felmordulok. Nem fogom kockáztatni a fiam életét csak azért, hogy lássam, mire képes, ha az utolsó idegszála is a harcra figyel. Angyal, engem pedig hajt a kíváncsiság. De van más. Ott van Marco, az én kis katonám, akit tesztelhetek, ahogy nekem tetszik. Nem Henry lesz az, akivel kielégítem a kíváncsiságom.
- Egy harmadik embert is meg kellett sebesítened, hogy végre letudd a gyerekes makacsságod velem szemben? Sőt, negyediket, ha Stormot is belevesszük. Legszívesebben nem álltál volna meg, amikor azt mondtam, hogy elég, igaz? - lépek fél lépést még közelebb és ráfogok a kés markolatára. Fél másodpercig, csak tartom, várom, hogy elengedje a pengét, de ha nem teszi, nem szórakozok tovább. Kihúzom a kezéből, megvágja az éles fém vagy sem. Majd helyrejön.
Pillanatok alatt süllyesztem a helyére a késem, csattan a kis patent, majd intek a mellettem álló katonának, hogy eressze le a fegyvert. Egyetlen másodperc még a lelátóra, egy alig észrevehető bólintás Shane felé, hogy intézkedjen, ahogy én tenném. Ezek után viszont újra a fiamé a figyelmem.
- Megmutatom a kabinod. Lezuhanyozhatsz. Átöltözhetsz. Kipihenheted magad. Mára elég volt - sorolom, mintha mind elvégzendő feladat lenne számára. Nem hangzik parancsnak, de mégis ott az a komoly él.
Ahogy a kissé akaratlan mozdulat is. Majdnem olyan, mint mikor gyerekként tereltem magam előtt. Akkor sem szerette és fogadok, most sem túlzottan értékeli. Pont ezért, nem a hátára vagy vállára csúszik a kezem, egyszerűen a tarkójára markolok, ahogy magam elé terelem.
Nem érdekel, ha dühíti, vagy undorodik az érintésemtől. Akkor is egy kicsit az apja akartam lenni, mielőtt két percen belül magára hagyom a kabinjában, zárva mögötte az ajtót.

Igen, muszáj ezt ’játszanunk’. Nem, nem volt elég hosszú az utam haza. Ha olvasnék apám gondolataiban, bizonyára ezek lennének a dacos válaszam. Ó, ha tudná, hogy mennyire nem volt hosszú és hogy egy örökkévalóságot is el tudtam… tudtunk volna Stormmal viselni a kis képzeletbeli békeszigetünkön összezárva. Hogy mihelyt megéreztem a vonósugár elenyésző rántását a csempészhajó fedélzetén, úgy éreztem, mintha elvettek volna tőlem valami nagyon fontosat, valami olyat, ami sosem lehetett az enyém. Na de legyen jó fiú? Megemelkedik a szemöldököm és bár alig észrevehetően, de igen jellegzetesen húzom el a számat. Legyek jó fiú. Fellángol bennem az indulat kis szikrája, érzem az ellenállást, hogy utálom, mikor így beszél velem mások előtt. De hogy utálhatnám? Miért utálom? Hisz nem vagyok neki senkije. Nem kellene érdekelnie, hogy hogy beszél, vagy nem beszél velem mások előtt. Ez az érzés pedig egyre inkább csak dühít. Azonban meg tudok maradni a józan eszemnél. A Sakál nem tud rám hatni a manipulációival, ez alkalommal legalábbis.
- Nem vagyok gyilkos. – Indulattal telve szűröm a fogaim között a szavakat, majd egy mély lélegzet után valamivel higgadtabban folytatom, a testtartásomon továbbra sem változtatva. – Ahogy kilenc éves sem, hogy ilyesmivel hatni tudj rám. – Hisz mi mást akarna? Le akarja vinni a figyelmem a béka segge alá, össze akar zavarni, hogy aztán gond nélkül lefegyverezhessen és megmutassa mindenkinek, hogy ó ő bizony a nagy Sakál. Fenéket. Részemről itt vége az eddig is igen egyoldalú beszélgetésnek. Tudjuk, hogy az alkalmi süketség rendkívül jól megy, Storm is tapasztalhatta már a két hetes utunk során. A következőkre azonban már nyitnám a szám. Itt sokkal többről van szó, mint egyszerűen arról, hogy hagyott-e meghalni vagy sem. De egyrészt ez nem a publikumra tartozik, másrészt meg időm sem lenne kifejteni vagy akár csak megszólalni, mert két lépés és előttem terem Vadim egyik testőre.
A katonának már az első mozdulatáról süt, hogy tudja, mit csinál és szerteágazó mozdulatsorokat visz végig a fejében, minél kevesebb időt akar nekem hagyni a kibontakozásra. Van itt azonban valami, amiről nem tud. Az Angyal-programnak hála kimagasló reflexekkel rendelkezem, és nem szándékozom helyet adni annak, hogy akár egyetlen ütést is be tudjon vinni. Ezt a dulakodást azonban már komolyan veszem. Van egy olyan sejtésem, hogy Vadim nem tenne bennem kárt, de elég régóta vagyok már pap ahhoz, hogy dolgozzanak bennem az ösztönök és éles helyzetnek fogjam fel ezt is, hisz fegyvere van. A Sakál katonája jóval magasabb nálam, én pedig úgy mozgok, mintha exosuitot viselő ellenféllel küzdenék. A mozdulataim gyorsak és mondhatni akrobatikusak. A saját erőkifejtését használom fel ellene és elég a kés a kezemben, hogy minél hamarabb a földre vigyem. Sokra ment a fegyverével. Lőnie kellett volna. Az egyik vállam kissé fájlalom a másodpercnyi tartartásomból ítélve, de egy karcolás nélkül állok fel és indulok meg a két figura felé.
Közel állok meg, az őr pedig fegyvert fog rám, lövésre készen. Vetek rá egy afféle ~ Ne nevettess… ~ pillantást, majd laza mozdulattal megfordítom a kezemben tartott, véres taktikai kést és a pengéjénél fogva nyújtom a Sakálnak, a nyelét felé mutatva. Tessék, itt a késed. Befejezhetjük a műsort?

Ezúttal nem tudom és nem is akarom elreljteni az arcomon megjelenő kisebb, fáradt grimaszt. Muszáj ezt játszanunk, fiam? Nem volt elég hosszú utad haza? Nem volt elég ez az egész, amit műveltem, hogy lássam, mire vagy képes? Még húzni akarod?
- Legyél jó fiú... - mondanám, hogy parancs helyett ezúttal kihallani a kérést a hangomból, de ez nem így van. Inkább egy fáradt sóhaj ez, apró kis morgással. Eredményt viszont láthatóan én sem nagyon várok. Makacs gyerek, mindig is az volt.
A makacskodás és hogy még mindig nála van a kés, nem akadályoz meg abban, hogy előrébb lépjek. Tudom, hogy a két katonámnak szól a kihívása, de attól még nem fogom csak úgy átadni nekik a terepet. Annak ellenére sem, hogy látványosan megfeszül a testük és az ujjuk a fegyver ravaszára csúszik.
Nem adtam nekik parancsot, hogy lőjenek. Nem adtam nekik parancsot, hogy ne tegyék.
- Mit akarsz kezdeni a késsel, ha nálad hagyom? - újabb lépés felé, de még így is tartom a viszonylag biztonságos távolságot. Csak a szemeit nézem. Nem a kezét, nem a legapróbb rezzenéseket figyelem a testén. Csak azokat a régen annyira imádott kék szemeket. A fiút akarom látni, nem a támadásra kész egyházi katonát.
- Meg akarsz ölni, Henry? Itt, mindenki előtt, hogy lássák, gyilkos vagy? Várj, kitalálom. Nem lenne gyilkosság. Nem lenne az, mert szerinted elhagytalak és jogos a tetted.  Mert gonosz vagyok. Egy utolsó szemétláda, aki nem csak másokkal kegyetlen, de még a saját fiát is elárulta - kijelentés, nem kérdés, de továbbra is csak az arcát nézem.
Még egy lépés. Egy utolsó. Ekkor már mozdul mögöttem a két katonám is. Hallom jobbról mögülem a kis fémes hangot, ahogy az egyik lövésre emeli a fegyvert. A másik viszont mellém jön, maradva a bal oldalamon.
- Sakál...? - várja a parancsom. Anélkül jött, hogy szóltam volna neki, most mégis az engedélyem akarja, hogy bármit tehessen. Abban a pillanatban emelem a tenyerem, hogy még egy percre ugyan, de elhallgattassam.
- Utánanéztél egyszer is a rohadt egyházad szavainak? Vagy csak elhitted, hogy hagytalak meghalni? - teszem fel az utolsó kérdésem, láthatóan ezúttal egész megfeledkezve a kis közönségről. De végül választ sem várva le is engedem a kezem. Elegem van a beszédből. Mehetnek.
A balomon lévő pedig meg is indul, szintén emeli a fegyverét, de csak ütni akar vele, egyenesen Henry gyomrát célozva. Mégis az egyetlen, amire igazán figyel, hogy erősen markolja a fegyvert. Van annyi esze, hogy ne hagyja kirántani a kezei közül. Az ütés bárhogy is sikerült, utána azonnal rúg is, Térdhajlatba. Erőből.
Én pedig egy árva szót sem szólok. Tegye, amit jónak lát. Egy bizonyos pontig mindenképp. Még a jobbomon lévőre sem szólok rá, aki továbbra is tüzelésre készen áll. Bízok bennük annyira, hogy ténylegesen lelőni nem fogják. Nem merik vállalni a haragom. Elképzelni sem tudják, mit tennék velük, ha komoly kárt tennének az épp' hazatért örökösömben.

Igen, visszafogom magam. Nem vagyok az apám bazári majma és – az egyébként nem kívánt – figyelméért sem áll szándékomban túlizzasztani magam. Ám még így is túl könnyű a két pasast harcképtelenné tenni. Nem ártok nekik különösebben. Szükségük lesz némi bacta-zselére, de megmaradnak. Görcsösen szorítom a még eszméleténél lévő ellenfelemet a homokos földhöz, mire ő mondhatni csak hanyagul felém köpködi a szavakat.
~ Jobb a fekete nap, mint a semmilyen nap. ~ A tekintetemben féktelen harag villan. Én persze nem tudok arról, hogy az apám mit ígért nekik, de ő pontosan tudhatja, hogy ha akarnám, már halott lenne. Egy mozdulattal kibelezhetném. És amíg egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig egymás szemeibe mélyedünk, látom, hogy ez benne is tudatosul. Semmi mást nem látok a sárgás árnyalatú szemeiben, mint rémületet, amikor felemelem az öklöm, az ujjaim közt tartott véres pengével együtt. Azt gondolja, meg fog halni. Ha kicsit is apámra hasonlítanék, akkor minden oka meg lenne rá. De én nem ő vagyok. Lesújtok, ám a penge éle helyett az öklöm csattan igen vehemensen az arcán, amitől azonnal eszméletét veszti. Hamarosan hallom nyílni méterekkel mögöttünk a régies ajtót és ösztönszerűen, azonnal talpon állok. A düh, a rám jellemző vehemencia továbbra is ott lüktet az arcpirító kékségű szemekben, de nem adom be olyan könnyen a derekam Vadim provokálásának, még ilyen állapotban sem. Két-három évvel ezelőtt abszolút megtettem volna. De azóta sokat fejlődtem.
Új, láthatóan támadó pozícióba forgatom az ujjaim között a pengét és az eszméletlenül heverő testeket átlépve hátrálok. Van annyi gyakorlatom, hogy tudjam, nem fordíthatok hátat, még az eszméletlen – vagy annak tűnő – ellenfeleimnek sem. Úgy állok, hogy mindenkire rálássak. Az apám, a két őr, és a két fogoly.
- Kényszeríts. – Sziszegem felé, mindenki számára jól hallhatóan. Ezzel persze nem arra célzok, hogy a Sakál maga jöjjön ide és vegye el tőlem, hisz egyértelmű kifejezéssel tekintek az egyik, majd a másik fegyveresre. Kell nekik? Akkor jöjjenek és vegyék el. Vajon meglőnének, ha az apám felé rohannék a taktikai késsel? Ilyesmi persze nem áll szándékomban. De nem bánnék legalább egy méltó ellenfelet. Felteszem, a Sakál testőrsége már üti a szinten. Szomorú lenne, ha nem.

Pár hosszúra nyúlt másodperc erejéig megfordul a fejemben, hogy vajon visszafogja-e magát. Ennél többet kell tudnia. Hiszen alig figyel oda és még így sem kapott be ütést. Túl könnyedek a mozdulatai. Mintha az egész egyszerű kis gyakorlás lenne, semmi több. Mintha semmi tétje nem lenne.
El kell ismernem, valahol igaza van. Hiszen nem az élete a tét, így pedig miért bizonyítson? Miért bizonyítson nekem? Fogadok, már csak dacból sem tenné. Storm bármit keresztül vinne, hogy büszke legyek rá legalább egy pillanatra, de Henry...
Kap időt. Kap időt, hiszen mást most úgysem adhatok neki. Addig biztosan nem, amíg ennyire tagad mindent, ami ő volt, ami a múltja, még önmaga előtt is.
De előkerül a kés. Kissé akaratlanul ugyan, de előrehajolok ültemben, hogy jobban lássam. Az a penge? Az a kés? Túl gyorsan mozog a penge, és képtelen vagyok biztosra megállapítani. Abban viszont semmi nem akadályoz meg, hogy elismerjem, a nadrágomon a kis patentos hely üres. Nem vettem magamhoz, amikor kijöttünk az irodából.
Lenyúlta a fiam és most azt használja, hogy még nagyobb előnyt kovácsoljon magának. Okos gyerek. Egy röpke pillanatig büszkeség csillan a szemeimben, miközben fejben felvésem, hogy azt el kell vennem tőle, amint vége a kis meccsnek odalent. Egyelőre viszont használja csak.
Milyen érzés, fiam? Milyen érzés mások vérét ontani azzal a pengével, amivel én is annyiszor megtettem már? Észrevetted már, hogyha a megfelelő szögben fordítod, a recés részével sokkal könnyebb fájdalmat okozni, mint magával az éles pengével?
Van egy olyan sajnálatos érzésem, hogy ő ennyire nem értékelné, mint én szoktam ezt az apró kis funkciót. Annyi baj legyen. A közönséget láthatóan még így is lenyűgözi egy-egy mozdulattal, annyira, hogy a teljes csend áll be, amikor lényegében a második fickót is a földre viszi. Még azt is hallani, ahogy az nyöszörög a szorításban, nemhogy a szavait.
- Jobb a fekete nap, mint a semmilyen nap - vagyis nem, nem fog válaszolni. A kiskatonák körülöttem viszont egyből felélénkülnek újra és fogadni mernék, hogy még Shane arcán is elkapnék valamiféle mosolykezdeményt, ha odapillantanék. De nem teszem. A fickót figyelem. A fiam.
Mindkét fogolynak megígértem, hogyha bármilyen módon életben maradnak, akkor mehetnek. Pár emberem kidobja őket oda, ahonnan jöttek. Hiába voltak foglyok nálunk, még így is többre tartanak minket, mint az Egyházat. Még így is. Én pedig nem fogom megszegni a nekik tett szavam. Nem hagyom, hogy csalódjanak. Nincs kiskapu, nincs kivégzés.
Viszont nagyon úgy tűnik, a műsornak vége. Részemről biztosan. Állok talpra egy perc múlva pedig ugyanott vagyok, ahol besétáltunk. A kétszárnyú kapu belső oldalán ácsorogva, mellettem két felfegyverzett őr. Az egészben pedig a poén? Nem én parancsoltam meg nekik. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy védjenek még a fiamtól is. Biztos, ami biztos.
- Kérem a kést, fiam. Hagyd, hogy ellássák a sérülést, amit okoztál nekik, és hazavihessük őket - fogadni merek, hogy nem kicsit hangzik hihetetlenül minden szavam, főleg az ő szemében, de ennyi baj legyen. Majd idővel megtanulja, hogyha én megígérek valamit, az úgy van. Nem szegem meg a szavam, ha ilyesmiről van szó meg főleg nem. Ha megtenném, akkor lennék olyan, mint az Egyház, akikhez annyira ragaszkodik.

Újra és újra felém süvít a vasrúd, hol az egyik, hol a másik vége. Én pedig újra és újra kitérek előle, egyre inkább feldühítve az ellenfelemet. Jó indulattal azt is rá lehetne fogni, hogy felmérem és elemzem a mozdulatait, egyeseknek talán így tűnhet, azért nem támadok. De csak az időt húzom. Borzasztóan frusztrál, hogy érzem, ahogy apám tekintete lassan lyukat éget minden porcikámba. Ugyanakkor félek is. Nem tőlük, magamtól. Túl sok indulat fortyog bennem a felszín alatt – és hát annyira azért nem mélyen, mert már a hangárban is szemmel ölés volt – de valójában nem akarok senkit bántani. Persze kénytelen leszek. Mit vár, öljek? Nem fogok. De vajon megtenném, ha ilyen dühösen váltanék offenzívre? Wes mindig azt mondja, hogy tisztítsam ki az elmém, mielőtt fegyvert veszek a kezembe, mert az indulatkezelési problémáim miatt nagy hátrányban vagyok hozzájuk képest. Ugyanakkor nagy előnyben is, mert erőssé tesz. De akarom én, hogy erőssé tegyen? Akartam bármikor? Nem.
A fickó szavai nyomán a másikra pillantok, aki idő közben ismét talpra kecmereg. Vajon befűszerezték? Mit ígértek neki cserébe azért, ha rám támad? Ez a másik meg… Idióta. Ha ezzel fel akart dühíteni, vagy elterelni a figyelmem, hát épp az ellenkezőjét érte el. A mozdulatairól is tükröződött, hogy nem profi, de ezek után teljesen nyilvánvaló. Vagy lebecsül, vagy tök hülye, ha ilyesmivel próbálja húzni az időt. Valószínűleg mindkettő.
- Kösz az infót. – Préselem ki magamból, mire ő ismét lesújt, a fejemet célozva. Én pedig ismét kitérek előle. Ez alkalommal nem csak légiesen kikerülöm a rúd útját, hanem lebukva kirántom a bakancsomból a kést, és ahogy felállok, több helyen is végig vágom a lábát. Lehet, hogy nem vagyok egy tank típus, de cserébe gyors vagyok és kiélezettek a reflexeim. Gyakorlott mozdulatokkal, a legfontosabb ínaknál és izmoknál. Mire ismét talpon vagyok, ő már harcképtelen, de nem lassítok le. Megragadom a fegyverét, amivel célba vesz, miközben összerogy. Nagyobb darab, mint én, de így már könnyedén rántom magammal, hogy pajzsként használjam és ő fogja fel az ütést, ami a társától érkezik. Végül pedig kirántom a kezéből a vasrudat és messzire hajítom. Nem lesz rá szükségem. Megfordítom ujjaim közt a késemet és új testhelyzetet veszek fel, ami alapján láthatóan vége a védekezésnek. Futólag felpillantok ugyan a Sakál irányába, de a figyelmem az előttem lévő fickóé. Meg kell tudnom valamit. De tudom jól, hogy az nem opció, hogy szemtől szembe elkezdjem győzködni, hogy tegyük le a fegyvert és dumcsizzunk. Azon nyomban agyon lőnék. Így ahelyett, hogy hagynám, hogy támadjon, én mozdulok. Akrobatikus mozdulatokkal emelkedem el a talajtól, a levegőben egy rutinos pördüléssel kikerülve a fegyver útját, az edzett combjaim pedig a nyaka köré fonom, és úgy kényszerítem a földre. Most aztán akarva akaratlanul végképp nyilvánvalóvá tettem, hogy ha akarom, akkor ennek a küzdelemnek rég vége lehetne. Csak hát húzom az időt. – Hány egyházi fogolyról tudsz!? – Sziszegem felé, miközben a csuklóját vehemens módon szorítom a földhöz, így esélye sincs rám támadni a rúddal.

Nem bosszant, egyelőre tényleg nem bosszant, hogy folyamatosan dacol velem és próbál az idegeimre menni. De ott még nem tartunk, hogy sikerüljön is neki. Tudom, hogy nem igazán látszik, de akkor is minden mást elnyom a tény, hogy él és itthon van. Nem is kell látszódnia, elég, ha én tudom, hogy így van.
Mindenez mellett viszont tényleg azt is tudnom kell, mire képes. Igaz, csak két egyszerű foglyot küldök rá, de majd idővel talán lesz egy újabb fordulója ennek az egésznek. Most viszont elég lesz ennyi.
Le sem veszem a tekintetem a fiamról, Shane-t még egy pillantásra sem méltatom. Senki más nem fontos, csak Henry és az, hogy hogy veszi az akadályokat. Egészen akaratlanul mosolyodok el, amikor a fegyvert fölött állva rám pillant. Tudom, hogy felmér. Tudom, hogy tudja. Mégis elteszi. Végül is, ütni jó lesz, és talán neki nem érne sokat az a pár másodperc, amíg a foglyok valamelyike bajlódna vele.
Látom azt a hitetlen pillantást felém, de harcolni akarom látni, nem a szemem láttára elvérezni. Van egy olyan érzésem, hogy hiába mindenféle tökéletesen kezelt indulat, bennem is elborulna valami, ha tényleg veszélyben látnám. De nem akarom élesben tesztelni, hogy így van-e.
A foglyokért pedig nem kár. Hallom, ahogy körülöttem összesúgnak a kiskatonák, ahogy az egyikük földre kerül. Egyetlen hosszú másodpercig ott is marad. Túl sok idő. Túl sokat időzik, miközben ki tudja melyik részét fájlalja. A másik viszont nagyon is próbálkozik. Nem annyira őrült módon, legalábbis kicsit több ésszel. A fémcső egyik, majd másik végével próbál odacsapni, úgy forgatva, mintha valami kétélű hatalmas penge lenne az egész.
Ami végül is, még hatásos dolog is lehetne. A véletlennek köszönhetően bárki bekapna egy-egy ütést, nem igaz? Minden csak idő kérdése. De úgy tűnik, tényleg ő az okosabb. A másik még épphogy talpra verekedte magát a földről, de ez... ez az egy, nem áll meg a próbálkozásnál. Beszél.
Csak a száját látom mozogni, de sejtem, mire játszik.

- Szóval te vagy a kis ficsúr, akit annyira tartanak? Napot óta terjed a pletyka. Még hozzám is eljutott. Ráadásul ez az új katona fogoly is mindenfélét összehordott rólad...- mondja és mondja, néha egy kicsit megakadva két szó között, de elég egyértelmű, hogy mit akar elérni. Megéri neki, hogy kétfelé ossza a figyelmét, ha egy kis esély is van arra, hogy más is ezt teszi végül. Hogy ösztönből cselekedjen, ne ésszel.

Önző módon remélem, hogy Storm kimerült és magányra vágyik, arra, hogy egyedül hűtse le a gondolatait. Nem pedig arra, hogy ezt a bizonyos barátnőjét kapja el akár csak egy körre is. ~ Csodás. ~ Ennyit morrantam az orrom alatt, hisz Vadim a hű kutyájához intézett szavai után máris hozzám fordult. Ha akár csak sejtené, hogy a válaszul kapott grimasz ezalkalommal nem is neki szólt… Persze, ezt is az ő szavai váltották ki, de most egészen máshogy. Végül hamar mélyet sóhajtottam és kihúztam magam, kelletlenül, ám láthatóan arra várva, hogy meginduljon, én pedig követhessem. Én sem vagyok magatehetetlen, szándékosan nem távolodtam el túlzottan az asztaltól, miután megsebeztem Stormot. Említettem már, hogy ügyesen bánok a kezeimmel? Az apám után fordulva gyorsan és észrevétlenül csúsztattam az asztallapon heverő, összecsukott kést a zsebembe, úgy követtem őt.
A folyosókon haladva, a Sakál minden szavára ugyanaz a fröcsögő ellenkezés lenne a válaszom, mindenre egy kontra, úgyhogy első körben inkább meg sem szólalok. Persze, nem mondom, hogy nincs kedvemre egy kényelmes kabin és attól sem tartok, hogy korlátolt a mozgásterem. Megoldom majd. Bár a kabin említése igen vegyes érzelmeket vált ki belőlem. A vegyes érzelmek között pedig ott van a szégyen is. Szégyenlem magam miatta, vagy nevezhetném inkább bűntudatnak. Mások cellákban szenvednek, míg én egy tágas szobára számíthatok… De vajon milyen áron? Dugja fel a szobáját! Persze magának, ne nekem.

Bár ha jól sejtem, én is számíthatok valami fájdalmasra. Legalábbis bepróbálkozik a mocsok. Már a környékre érkezve gyanút fogtam, hogy mire készülhet, ahogy pedig a szűk, sötét folyosó végén kitárul előttünk a régies, kétszárnyú ajtó és besétálunk a - ránézésre is határozottan – küzdőtérre, szigorú tekintettel állok meg. Ám mielőtt újabb ’szellemes’ megjegyzést tehetnék, Vadim megelőz.
- Nem. – Röviden, határozottan és elutasítóan válaszolok. Pedig a gyomrom mélyén én is érzem, hogy nem kellene szítani a tüzet. Miért, az hitelesebb lenne, ha ennyi év és egyházi szolgálat után hirtelen a nyakába vetném magam ~ jaj de örülök, hogy itthon vagyok ~ és ha már ilyen jóban vagyunk elkérném például a bázis holo-rajzait is? Nem így működnek a dolgok és egyébként sem vagyok túl jó színész. Az ellenszenvem legalább hiteles, mert igaz. Muszáj tartanom a távolságot, nem szólhatnak bele az érzelmeim és a múltam a feladatomba.
Apám végül magamra hagy, az én tekintetem pedig a terület folyamatosan felmérésével a lelátókra siklik. Korombéli srácok figyelnek onnan és egy idősebb figura nem messze tőlük. Ismerősnek tűnik, de nem akarom saját magam összezavarni egy-egy nem kívánatos emlékképpel, ami netán felbukkanna, így azonnal meg is vonom tőle a tekintetem. Lassan az aréna közepéhez sétálok és megállok a fegyver felett nagyot sóhajtva. Nem, kizárt, hogy működőképes legyen. Apám felé pillantok, majd ismét le. Nincs bekapcsolva a páholya előtt a pajzs. Annak lenne némi vibrálása előtte. Kizárt, hogy megkockáztatná, hogy lelőhessem. Mégis féltérdre ereszkedem és egyik kezemmel magamhoz veszem a pisztolyt. De az egész műsor csak arra jó, hogy a másik zsebemből, ami a testem takarásában van, a bakancsomba süllyeszthessem az eltulajdonított kést. Katonai bakancs van rajtam, kényelmesen beleillik. Egy melegítő zsebéből bármikor kieshetne.
Mikor pedig a kezemben van a fegyver, két ajtó nyílik meg egymástól nem messze és két, tőlem jóval terebélyesebb férfi sétál be. Az első, amit gyorsan, ám alaposan szemügyre veszek, a fegyvereik. Vadim még egy hitetlen pillantást is kap tőlem. Hát, úgy tűnik nem becsül túl sokra. Egyenesen haladnak felém, vagyis bizonyára nem kaptak profi kiképzést. Ezt persze akkor tudhatom meg biztosra, ha harcba keveredek. Arra már nincs időm, hogy lecsekkoljam, működik-e a fegyver, csak a másik bakancsomba helyezem, és légies mozdulattal térek ki a felém süvítő vasrúd útjából. Már-már abszurd módon jó a reakcióidőm. Hisz ránézésre ’nem is oda figyeltem’. Nem szalasztom el az alkalmat, a fickó nyers erejét ellene fordítom és mivel első körben erővel támadt, nem igazán ésszel, könnyen vetem át a hátamon, hogy a földbe csapódjon, de ugyanilyen jó reflexekkel már térhetek is ki a másik csapása elől.

Bőven volt időm mindent kigondolni és előkészíteni. Nem egy tervet dobtam kukába, csak azért, mert a legapróbb részlet nem volt helyén, vagy úgy tűnt, lehetne jobb. A gyakorló aréna előkészítve, én magam ellenőriztem, mint igazából mindent, ami a fiam érkezésével kapcsolatos. Nincs közönség. Nincs cirkusz. Ezt nem a műsorért csinálom, hanem azért, hogy tudjam, mire képes. Ha hivatalos akarok lenni, akkor azt mondanám,  egyfajta teszt ez az Angyal programmal kapcsolatban. Ha nem hivatalosan... akkor csak tényleg tudni akarom, mennyit és mit tud. Hogy küzd és főleg, hogyha éles helyzetre kerül a sor, mennyire engedi, hogy elboruljon az agya és az indulai uralkodjanak rajta.
Van abban bármi meglepő, hogy az irodám területéről kilépve ott áll készenlétben két katona? Nem akarom, hogy úgy kelljen az arénához rángatni a fiam, de ha minden szép szó, és főleg Storm pihenésének ellenére is makacskodna, hát akkor vitetem és be lesz dobja a gyakorló tér közepébe. De tényleg jobban szeretném, ha jönne ügyesen a saját lábain.
Bármelyik verzió is valósul meg, az már ad valamiféle kezdetleges választ. Indulatok és dac, vagy józan ész és érvek? Máskor talán csendben haladnék és őt is hagynám a gondolatai között, most mégis beszélek.
- Amint ezen túl leszünk, megmutatom majd a kabinod. Nem a régit kapod vissza, ez sokkal nagyobb. Nem vagy fogoly, fiam, de az még nem jelenti, hogy megvesztem és mindenhova szabad belépésed lenne - egy pillanatra elhallgatok, fejben újra átveszem a terv minden kis részletét.
Aréna. Lezárt ajtók. Semmi nagy közönség, de persze ez nem jelenti, hogy pár ember ne jelenne meg a lelátó részen. Kiskatonák, akik valószínűleg most gyakorolnának ott és persze Shane. Ő lényegében meghívót kapott. Az, hogy mindig én edzettem Henryt, nem jelenti, hogy mostanra talán ne kapna ő is részt belőle. Neki is tudnia kell, hogy állnak a dolgok.
Illetve a két fogoly. Nem a frissen hozottak és nem is Egyházi személyek. Két egyszerű ember, akik rosszkor voltak rossz helyen, rossz gondolatokat pörgetve a fejükben. Nem katonák, pontosan ezért nincsenek letompítva semmivel. Pedig ez volt az eredeti terv. Katonákat állítok oda, elködösített aggyal, kicsit lelassítva. De így? Nincs értelme. Nem akarok pusztán ezért embert veszíteni, és főleg nem akarom, hogy az egyenruhát meglátva Henryt bármiféle agymosott ösztön vezesse.
- Nem sok dolgod őriztem meg, szóval amúgy sem lenne értelme a régi kabinodnak. Talán pár rajzod még megvan, de arra sem mernék megesküdni. Arra sem emlékszel, mennyit rajzolgattál, igaz? - tudom, hogy minden erejével próbálja magában elnyomni, de ez nem jelenti, hogy nincs ott ténylegesen a fejében az emlék. Csak elő kell hoznom.
De nem most fogok erre igazán ráfeküdni. Muszáj figyelnem a részletekre és a fiam minden mozdulatára. Odabent.
Amikor záródik mögötte az ajtó. Amikor elfoglalom odafent a helyem. Amikor észreheti az aréna közepén hagyott - használhatatlan - lőfegyvert. Amikor a két fogoly besétál egy-egy fémcsővel a kezükben.
Csak ügyesen, kisfiam. Ne kelljen csalódnom.