Henry egy valódi idealista. Empatikus, befolyásolható és igazán akaratos. Ugyanakkor rendkívül tudatos és viszonylag érett a korához képest. Különösen akkor, amikor dolgozik. Nem hagyja, hogy a kora vagy a tapasztalat hiánya hátrányban részesítse, ahogy az indulatkezelési zavarának sem enged. Már most határozott jeleit mutatja annak, hogy nem csak született vezető, de rendkívül kreatív vezető is. Bátor, törődő és nem alkuszik meg. Ha valamije, hát gerince az van. Messze esett az alma a fájától, nem igaz?
A gondolatmenete általában kissé csapongó, de ennek csupán annyi az oka, hogy gyors és rugalmas az észjárása. Arról már nem is beszélve, hogy milyen könnyedséggel improvizál és húz elő olyan terveket, amire tapasztaltabb társai még csak nem is gondoltak volna. Befuccsolt az A terv és B-re van szükség? Ő már a C-nél jár. Ez összefügghet azzal, hogy türelmetlen és kissé bizonytalan is. Túl gyorsan kellett felnőnie az Angyal-programban. Van, amiben erős és van, amiben még szinte gyerek. Egyszer ránézel és a végtelen eltökéltséget látod a tengerkék szemeiben, máskor meg láthatóan azt sem tudja, melyik bolygón van épp. Nem mindig könnyű kezelni ezt a fiút. Érzékeny, impulzív és hangulatember is, de minden, amit tesz, azt szenvedéllyel teszi és a maga különös idealizmusával.

A legnagyobb személyes kihívás Henry életében az I.E.D.-je, ami egy indulatkezelési rendellenesség, valószínűleg apai részről örökölte. Hirtelen és impulzív agresszív viselkedést okoz, bizonyos helyzetekre indokolatlan hévvel reagál. Ezek az időszakos, robbanásszerű kirohanások sok problémát okoztak neki az utóbbi években. Egyszer kishíján az Angyal-programból is kizárták miatta. Egy ideig antipszichotikumokkal próbálták kezelni, de Henry nem szedte a gyógyszereket, mondván, hogy fáradttá teszik és nem tud teljesíteni. Rendkívül erős karakterről tanúskodik az, hogy önerőből kerekedett felül a problémáján és egyre inkább kordában tudja tartani az impulzusait, magas stresszfaktorú helyzetekben is.

Ami a külsőt illeti, az édesanyjára hasonlít. Megörökölte a szépségét, meg a 'magasságát' is. A testfelépítése a korabeliekétől jóval edzettebb, hála a kemény kiképzésnek. Nagyon kedveli a küzdősportokat és sokat fut, ha úgy érzi, ki kell szellőztetnie a fejét. Gyerekkorában az apja egy sakálfejű emberalakot és egy idézetet tetováltatott a bal vállára és lapockájára, amivel arra utalt, hogy egy nap majd megörökli tőle a Sakál címét. A tetoválást egy heg szeli át, Henry jóvoltából. Az öltözködése igen változó. Legtöbbször terepruhát visel vagy az Egyház hófehér tiszti egyenruháját. A saját ruhái letisztult darabok, de mivel a szabadidejében sokat kell időznie Elysiumban a nagybátya miatt, a civil gardróbjának igen nagy a flancos része.

Az elfagyott Karib térségi kis szigetet nem rég még ionfegyverek hangja rázta fel nyugalmából, aztán már nem volt semmi, csak a gránátoktól a levegőben keringő könnyed hóköd és az égett hús szaga. Egy nagyobb sziklának dőlve ültem… dőlve a fenéket, úgy préselődtem hozzá, mintha az életem múlt volna rajta. Olyan magas lehetett az adrenalinszintem, hogy valószínűleg azt sem éreztem volna meg, ha időközben odafagy a seggem. Így legalább a saját sérüléseimet sem érztem.
Tudod az elméd akkor működik a leginkább, amikor paranoiás vagy. Számításba veszel minden lehetséges kimenetelt, minden apró mellékutcát, mindezt a legmagasabb sebességgel és a napnál is világosabb gondolatokkal. Megtanultam. Mégis úgy éreztem, hogy a paranoia most nem segít. Vagy csak kevertem a fogalmakat és nem is paranoia volt az? Félelem? Nem. Az épülő düh.
- Rosewyn! Rosewyn, hallasz?! – Az elmémig eljutott ugyan Dunford hangja, de nem éreztem magamban az erőt, hogy válaszoljak. Akkor már egészen összerezzentem, amikor a felettesem a keresztnevemen szólított, lévén, hogy ő lenne az utolsó, aki ezt megteszi. – Henry. Azt tetted, amit szükséges volt a cél eléréséhez. Képviselted az Egyház hatalmát és érvényesítetted az akaratát. A feladat egyszerű volt, szerezd meg az információt, nem számít, mibe kerül. Megszerezted. Most pedig állj fel és húzz el onnan, de nagyon gyorsan. Vége. – Szinte hallottam Lizzy gondolatait, amik ez után következhettek volna. Ez a végső vizsgám ahhoz, hogy Angyallá váljak. Ha nem érem el időben a találkozási pontot, megbukok. Márpedig ha éles helyzetben nem tudok teljesíteni, akkor selejtnek számítok, legyenek bármennyire rendbe a génjeim.
A mellkasomat és az oldalam még melegítette a friss vér, de ahol átütött, ott már a ruhámra fagyott. Nem számított, mert a fekete egyenruhán nem látszott. Nem mintha nem lett volna az arcomra írva minden. Mint mindig. Felállni persze nem volt egyszerű. Az exosuitom energiaellátását kilőtték, így egy kilométerrel arrébb hátra kellett hagynom. Manapság a katona szinte meztelennek érzi magát nélküle. De az Angyal nem. Mi így is erősek vagyunk. Kell lennünk.
Nem volt egyszerű felállni? Úgy értem már önmagában sem lett volna egyszerű, de mikor az enyhén felhúzott lábamon a térdemre támaszkodtam, hogy talpra küzdjem magam, a ködből kilépve egy maszkos férfi fegyvert nyomott az arcomba és lényegében úgy tolt vissza. Mint egy kivert kutyát, akit falhoz kényszerítenek.
- Rendben te kis féreg. Két lehetőséged van. Vagy az élettelen kezeid közül veszem el a chipet, vagy átadod nekem. Persze akkor is meghalsz, de legalább gyors lesz. Nos? Könyörögsz az életedért? – A nem túl barátságos szavakat hallva akaratlanul is olyan nagyot nyeltem, hogy az ádámcsutkám majd át lyukasztotta a bőrömet. Kis ideig csak meredtem rá azon elmélkedve, hogy vajon golyót repít-e a fejembe vagy sem? Majd összeszedtem magam.
- Aki kegyelemért könyörög túl gyenge ahhoz, hogy megérdemelje. – Egy másodpercnyi, viharelőtti csend után az addig csúnyán sérültnek tűnő bal karommal, amit addig esetlenül az ölemben tartott hirtelen eltaszítottam az arcomból a fegyver csövét, a lábammal pedig kirúgtam alóla a talajt. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy egy tizennégy éves, katonaruhába bújtatott gyerektől ez a felelet fog érkezni. Bár nem tudom, hogy akkor mégis mire számított? Véletlenül keveredtem netán az elhalkult csatamezőre? Tizennégy éves voltam, de a kiképzésem szinte teljes volt. Hárman vizsgáztunk aznap. Mindegyikünket egy-egy osztag élére helyeztek és a Black Sun ellen küldtek, hogy visszaszerezzünk valamit, amit az Egyház elveszített egy rajtaütésben. Akkor már csak én voltam játékban. Mindketten elbuktak. Meghaltak. Köztük Mason is, a legjobb barátom.
Felállni továbbra sem nagyon tudtam, de az exosuitot viselő férfira vetettem magam, akivel immár egysíkban voltunk. Bár a testem gyorsabban regenerálódik, nincs emberfeletti erőm, mint Talbotnak. Viszont a kiképzés során megtanítottak Angyalként exosuitot viselő ellenfél ellen küzdeni.
A dühöm táplált. Ahogy mindig. A rengeteg bajon kívül, ha egy valamit köszönhettem az indulatkezelési problémáimnak, az az volt, hogy a düh erősebbé tesz. Leolvasztja a józanész határait és nincs megállás. Hosszas és véres hóban fetrengés után persze én maradtam alul. A Black Sun fémjelzést viselő férfi kezében már tőr volt és kész volt elvágni a torkomat. Az utolsó pillanatban mégis megállt. Nem láttam a zöld halálfejes sisakja mögé, de szinte éreztem, hogy milyen intenzitással és zavarral mered rám.
- Henry… Burrows? – Olyan mélyre temettem magamban ezt a nevet, hogy amikor meghallottam még csak fel sem ismertem. Először az édes tudatlanság, majd a félelem uralkodott el rajtam. Márpedig ha félek, akkor dühössé válok. Azt mondják, az ember egyszerre csak egy dolgot érezhet, bennem pedig gyakorta a düh kerekedik felül.
- Rosewyn. Mi történik? – A vezetéknevem, az igazi vezetéknevem a felettesem szájából visszarántott a valóságba abból a képzelgésből, amibe épp belegabalyodni készültem. – Hullámvasutat jár a vérnyomásod. Helyzetjelentést. Vége.
- Bocs Dunford, de épp… nem érek… rá…! – A terrorista még mindig felettem volt, én pedig küzdöttem ellene, így az erőlködéstől csak akadozva jöttek a szavak. Majd elnémítottam a kapcsolatot. Nem volt több energiám a központhoz. Utána persze azt mondtam, hogy meghibásodott a kommunikátorom. – A nevem…! Rosewyn! – Az utolsó erőm összeszedve lelöktem a fickót magamról, a vadászkésem a torka helyett jól célozva a páncéljába vájtam. Nem tudtam vele nagy kárt okozni, de eleget ahhoz, hogy megbénuljon a szerkezet és ki kelljen belőle bújnia. Ezt az időt pedig arra használtam, hogy elmeneküljek. Kissé vonszolva magam, de minden lépéssel egyre stabilabban előre haladva. Nem vagyok gyilkos, pedig könnyen az lehettem volna. Nem lett volna muszáj a tőrömmel a páncélját megbénítani. Benne akartam kárt tenni, ez pedig megrémisztett. Az a rengeteg gyűlölet, ami ösztönösen bennem fortyogott. Mivel vagyunk jobbak, mint a Black Sun, ha kompromisszumok nélkül elvesszük, amit akarunk? Túl sok vér folyt aznap. Nem akartam az övét is magamon.
Azon a napon eszméltem rá, hogy a legnagyobb bűnöket nem a szabályokat megsértő emberek követik el, hanem a szabályokat betartók. Azok az emberek, akik a szabályokat, a parancsokat betartva bombákat dobnak le és az útjukba kerülő nomádokat mészárolnak. Nem csak a világnézetem, de a gondolkodásmódom is teljesen szembe megy azzal, amit a Bíborosok olykor elvárnak tőlünk. Tisztelem Dunfordot, Talbotot is. De én sosem leszek olyan, mint ők.

***
Három évvel később, napjainkban
- Megkérdezzem, hogy miért üldögélsz a hangár lépcsőin egyedül vagy világítsak rá a tényre, hogy te vagy az egyetlen Angyal, aki ezt teszi egy küldetés előtt? – Csak a szemem sarkából pillantottam fel a jól ismert, érdes hangot meghallva, amiben volt valami furán cinikus él. Azonnal vigyázzba akartam vágni magam, de a férfi csak engedékenyen intett és helyet foglalt mellettem. Pont ő. Ott, lent a lépcsőn. Sokszor úgy érzem, mintha a Bíboros csak azért foglalkozna velem, mert rajtam akarja tartani a szemét. Hogy miért, azt nem tudom. Feltételezem az indulatkezelési zavarom miatt? Pedig az már jó ideje nem okoz gondot. Túlléptem azon, ami Masonnel történt és hogy egy teljes nomád település került a bűnszervezettel való összetűzésünk útjába. Legalábbis mélyre temettem. A nevet pedig, amin aznap szólítottak még mélyebbre. Ezeken kívül pedig nem sok dolog van, ami belobbanthatná a dolgot.
- Én leszek az egyetlen Angyal a helyszínen. Nem lesz ott Dunford a nagy dominanciájával vagy Brett a kétméterével. Mi van, ha nem vesznek komolyan a katonák? Én ezt… – Mielőtt tovább folytathattam volna, visszanyeltem mindent. Legszívesebben azt is visszaszívtam volna, ami addig kijött. Képzelem, mit gondolhatott. ~ Túl sok pénzt öltünk a Béta osztagba ahhoz, hogy itt penyéskedj, fiam. ~
- Biztosítsátok a szállítmányt. – Lenagyobb meglepetésemre csak egy atyai mosollyal ennyit mondott. Ilyenkor volt számomra a legfélelmetesebb, mégis megnyugtatott. Úgy éreztem, hogy bízik a képességeimben. Ezután a Bíboros felállt, ám mielőtt távozott volna, még visszafordult, hogy oldja a hangulatom. – Ha lehet, próbáld meg nem elveszíteni a karod. Legutóbb is alig tudták megmenteni. Szerencséd, hogy gyorsan gyógyulsz, fiam. – Fiam…