Miután otthagytam Vadimot és Henryt az irodában, először az orvosit vettem célba, hogy rendesen ellássák a sérülésemet. Vadim büntetései után általában nem használok bactagélt a sérülés gyógyítására, de most olyan szinten fortyognak bennem az indulatok, hogy nagyban teszek rá, mit akar a Sakál. Így is el fog tartani egy ideig, amíg használható lesz az ujjam.
Váltottam néhány üzenetet Akemivel, de most valahogy egy örökkévalóságnak tűnik az a másfél óra, amit várnom kell. Nem mintha ne lenne szükségem egy kiadós zuhanyra, egy átöltözésre, és egy fél órára egyedül, hogy átgondoljam a történteket.
Letiltott a zuhanyprogram. Mondtam már, hogy gyűlölöm a szabályozott zuhanyprogramokat, és a vízkorlátot? Azt hiszem, ez nem segített lenyugodnom, sőt. Kis híja, hogy nem vertem be a panelt a zuhanyzóban, de az újolasz káromkodás úgy szakad ki belőlem, mint a vízfolyás, és még akkor is kitart, amikor magamra rángatom a fekete nadrágot és a vastag anyagú, vörös inget. Ingerülten babrálok a kézelő gombjaival, aztán a tükör elé állva végigfuttatom a kezem rövidre nyírt hajamon. Az legalább minden macera nélkül úgy áll, ahogy kell. Alig néhány órája borotválkoztam, és minden leharcoltság és dacos düh ellenére egészen rendezett képet tart elém a tükör.
Leülök az ágyamra, és megpróbálkozok egy meditációs gyakorlattal, ha már az edzőtermi feszültséglevezetés ezúttal nem jöhet szóba.
Öt perccel a megbeszélt időpont előtt már a Serenity bejáratánál állok, és már a rám váró egy óra gondolatától is nyugodtabbnak érzem magam. Talán utána megkeresem Cindyt, de most úgy érzem, csak még inkább bosszantott volna a baráti csipkelődése, amit általában bírok, és könnyedén veszek, de van, amikor nem erre van szükségem.
A gyakori vendégek magabiztosságával veszem az irányt a teaház felé, átvágva a külső termen, majd a vízipipafüstös térbe érve a pulthoz lépek. Arra, hogy Akemivel találkozom, senki nem mond semmit, Szirén egy biccentéssel nyugtázza a kérésemet, és az egyik szeparéhoz vezet, majd magamra hagy.
Én pedig valóban meglepetten, és némileg értetlenül állok a szeparé ajtajában, lévén nem az vár, akire én vártam. Ez a meglepettség azonban csak pillanatnyi, és már lépek is beljebb, engedve az invitálásnak. Leveszem a bakancsomat az ajtó mellett, majd letérdelek Intirával szemben.
- Valóban Akemire számítottam, de ilyen kellemes meglepetést bármikor szívesen fogadok. Megtisztel a jelenlétével, Maîtresse.
Fejet hajtok felé, halvány mosollyal az arcomon. Bár ritkán van szerencsém Intirához, általában élvezem a társaságát. Különösen érdekes néha a szavak táncát járni a Serenity úrnőjével, amikor éppen olyasmire kíváncsi, amit nem áll szándékomban elárulni neki. Ilyen lehet vajon Elysiumban az arisztokraták politikai adok-kapokja is? Valószínűleg. Még szerencse, hogy legtöbbször megadatok, hogy ésszel és fegyverrel intézzem a konfliktusokat, mert ez hosszú távon biztosan az idegeimre menne. Rövid távon azonban még izgalmas is.
- Hozassak kávét, vagy megfelel Önnek, ha teázunk?
Na igen… Intira jelenlétének egyik “hátulütője”, hogy őt sokkal előzékenyebben kezelem, mint ahogy Akemivel viselkednék. Nem mintha bármikor lenéztem volna az itt dolgozók bármelyikét, egyáltalán nem erről van szó. Inkább arról, hogy Intirát egyenlő félként kezelem, nem alkalmazottként. Ez valahol vicces is lehetne a köztünk levő korkülönbség miatt, de a képzeletbeli ranglétrák dzsungelében egészen közel vannak egymáshoz a fokok, amiken megvetettük a lábunkat.

Akemi gyönyörű volt. Mint egy sóhajtásnyi csoda, amely nem illik ebbe a fagyos és embertelen világba. Szépségén túl a brilliáns elméje, és az örökké ringató csendje volt még a leginkább különleges. Tintafekete haja úgy omlott porcelánfehér, kerek vállaira, mint a csillagtalan égbolt öleli át a reményvesztett világegyetemet. Barnamandula szemei gyakorta lesütve, mintha szégyellni kellene hova született és mi az amit csinál. Nem illett ide. Keveredett benne a démoni, minden porcikájában kívánatos törékeny díva és a szűziességében szégyentelenül fürdőző leány.
Akemi volt az ékszerkülönlegességem, valaki, akit nem lehetett megvásárolni, csak kiérdemelni, és azt is csak ritkán. Akemi ragaszkodott a Serenity-hez és nem csupán azért mert a hely, mint oly sok más sorstársát befogadta, nem is azért mert ő maga is ezen falak között született, egy jobb sorsra érdemes prosti lányaként, és még csak nem is azért, mert élete első pillanatait én mentettem meg, amikor idő előtt nyitottam be az anyja szobájába, aki sietős mozdulatokkal próbált véget vetni az alig indult kis életnek. Akemi azért ragaszkodott a helyhez, mert ahogyan ő fogalmazott:”Ez az a hely, ahonnan ha elmész akkor hiányzol.”
Pedig nem sok időt töltött a falakon kívül. Mindazokon túl, hogy imádatom szinte első számú személye volt, nem engedélyeztem neki, hogy távozzon az intézményből. Nagyon kevés alkalom volt és olyankor is kizárólag kísérővel mehetett el. Nem volt rab. Egyszerűen tisztában volt azzal, mennyire féltem őt, mennyire vigyázni akarok rá.Soha nem lázadt, soha nem akart többet vagy különlegesebbet annál ami osztályrészül jutott neki, mert azzal is tisztában volt, hogy születése egy olyan helyre vetette, amelyből már nem nagyon van lefelé. Itt a mocsokban fürdőzünk, még akkor is ha ragyogó, mesterséges fények, kellemes illatok, halk morajlás és suttogás, édességek a kívánkozó ajkak között elfeledtetik egy időre milyen vágyakat elégítünk ki, és mi az amit cserébe várunk. A fizetség nálunk nem pénzben mérhető. Sokkal drágábbak vagyunk attól. Az életben maradás megkövetelt bizonyos reformokat attól a perctől, hogy én kerültem az egész hely élére. Hazudnék ha azt mondanám, hogy teher a hatalom. Inkább kihívás. Minden pillanatban.
Akemi egy eszköz volt ebben, ugyanúgy mint a legtöbb ezen a helyen, de az eszközöket is úgy mérjük, ahogyan az értékes vagy kevésbé értékes portékákat a piacon. Merthogy a világ, már a születésem előtt is erről szólt. Mocskos piacgazdaság, amelyben vagy többet tudsz másnál, és képes vagy ezzel a tudással kufárkodni, vagy meghalsz. Nem születtünk fényes és kiváltságos helyre, mint a felhők között lebegők, hát abból gazdálkodunk amink van: a testünk és a tudásunk.
Ahogyan mondottam volt, Akemit ki kellett érdemelni. De azt is figyelembe vettem időnként, valamiféle jutalom gyanánt, hogy ő kit tüntet ki legtöbbször a figyelmével. És ez nem volt más, mint a Vadim körül örökké sertepertélő, a Serenityben sokszor megforduló, mégis alig valami vizet zavaró Storm Bellum. A lány valami furcsa és számomra megmagyarázhatatlan oknál fogva ragaszkodott hozzá. Előszeretettel invitálta meg magához, tőlem engedélyt kérve és megkapva, zárt ajtók mögé rejtőzve, időnként délutánokra megszüntetve a kapcsolatot a külvilággal. Ha nem tudtam volna, hogy Storm egészen másképp viszonyul a lányaimhoz, mint a legtöbb vendég, azt gondoltam volna, hogy Akemi földöntúli szépségű, és észvesztő vágyakat gerjesztő, szélkönnyedséggel hajló teste vonza őt olyan nagyon.Ám ez nem ilyen egyszerű volt.Akemi valamiért úgy ragaszkodott hozzá, mintha a nem létező de örökké vágyott öccse lenne, valaki, akire neki kell vigyáznia, akit neki kell megtanítania olyan dolgokra, amikre senki más nem képes.
Rajta keresztül ismertem meg én is ezt a fiút, akivel párszor beszélgettem, párszor csak egyszerűen hallgattam őt. Hagytam, hogy a karmazsinbársony szövetek között hagyja a bánatát, hagytam, hogy kiadja magából a haragját. Hagytam, hogy teát készítsen, noha én magam jobban kedveltem a kávét. Mégis….volt valami a fiúban, ami miatt szívesen tartózkodtam a társaságában. És ez nem csak azért volt, mert időnként üzletet is kötöttünk. Néha nem csak erről szólnak a dolgok, mert nem csak fekete és fehér a világ. A színek szétolvadnak benne, és kontúrosan kirajzolódik benne az összes ember.Sebezhetőek vagyunk, mindünknek megvan a gyenge pontja.
Akemi zavarodottan gyűrögette lángnarancs kimonójának selyemövét, és csak állt előttem, szinte bocsánatkérő szégyentelenséggel.Éppen egy perce annak, hogy megkértem őt, legyen diszkrét és kedves egy befolyásos egyházi személlyel aki Villengard-on tett hivatalos látogatását követően papírforma szerint már visszatérőben volt, valójában még pár kellemes órát szeretne eltölteni a Serenity-ben. Olyan lányra volt szükségem, akiben biztos lehettem, hogy pontosan tudja meddig mehet el, és aki szinte olvasni tud a vendég mocsokmód perverz gondolataiban is.Láttam azonban rajta, hogy valami nyomasztja, mintha megzavartam volna olyasmiben amire nagyon régóta készült.
- Mondd bátran, ma belle, mi a baj?- biztattam, ahogyan odalépve állai alá helyezve a mutatóujjam lágyan kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzen. De kerülte a pillantásom.
-Én csak...bocsáss meg, Intira! Nem lett volna szabad az engedélyed nélkül...de azt mondta szüksége van rám. Zaklatottnak tűnt…-hadarva beszélt, kapkodta a levegőt. Egyszerre volt sebzett, megbántott és tanácstalan.
-Kicsoda?
-Storm. Két óra múlva idejön és én szerettem volna…-elengedtem az állát, és a levegőbe suhintottam az arca előtt. Nem akartam megütni, csupán a szót beléfojtani.
-Elég! Akemi! Egy órád van, hogy elkészülj a vendég érkezéséig.Nincs semmi…”én szerettem volna”. Ezt most én szeretném! Stormot pedig bízd rám! Ha a vendég elégedetten távozik, a fejecskédben pedig meglesznek a szükséges információk abban az esetben bepótolhatod a fiúval töltött délutánt.
Remegtek az ajkai amikor rám nézett, szemeiben félelemmel átitatott hála rezgett.Nem akartam, hogy féljen tőlem, de azt sem hagyhattam, hogy a saját erejét próbálgatva rést találjon a pajzsomon. Ha a fejemre nőnek, vége az intézményben uralkodó látszólagos nyugalomnak. A béke mindig karöltve jár a fegyelemmel, és demokráciában még soha nem volt rendezett béke. Ide diktatúra kellett, és tőlem megkapták. De csak a rend fenntartása érdekében, hiszen tudtam én engedékeny is lenni.
Két óra múlva immáron egy könnyű, szivárvány színű selyem köntösben sétáltam át a teázóba.Akemi fantáziáját dícsérte a hely berendezése, annál is inkább mert ehhez a kultúrához vajmi keveset értettem.
Az egyik ülőpárnára helyezkedtem el, féloldalasan magam alá húzva csupasz lábaimat, miközben ámbra illatú füstölőket gyújtottam. Épp az utolsó felett táncolt a szalmaszál, amikor az egyik boltív alatt megjelent a várt vendég csodálkozó és meglepett ábrázata.
- Gondolom Akemi-re számítottál, mon ami! Sajnos be kell érned velem. Neki fontosabb és sürgetőbb dolga akadt. Fáradj beljebb! Ha megfelel az én társaságom, örömmel látlak.- kinyújtott karommal invitáló mozdulatot tettem felé.