1,78 m, sötétbarna haj, kék szemek, kellemesen kidolgozott izmok. Legtöbbször a kényelmes ruhákat és a sötét színeket részesíti előnyben. Bár exoskeletonban nem olyan impozáns, mint nagyobb darab bajtársai, anélkül viszont olyan kiállása van, amitől még ha akarnád sem tudnád eltéveszteni. Ő a Black Sun következő vezetője - már ha nem kerül semmi szar a ventilátorba. Süt róla az önbizalom és az arrogancia, a kék szemekben sokkal több intelligencia csillan, mint amennyit a korából megítélnél neki. Szinte mindent komolyan vesz, de leginkább a Black Sunban jelenleg elfoglalt, és leendő helyét, valamint minden feladatát, amit Vadimtól kap. Nem a két szép szeméért tart ott, ahol, hanem kőkemény munkával küzdötte fel magát idáig, és aki meg meri kérdőjelezni, vagy veszélyezteti a pozícióját, azt kíméletlenül eltapossa.
Hideg és számító. Remek manipulátor, tehetséges színész, könyörtelen ellenség.
Bár a közelharc a vérében van és a kézifegyverek használatához is konyít valamennyire, valójában B&E specialista.

3084-ben Angelo Vescovi néven láttam meg a napvilágot. Vagyis inkább a bunker lámpáit. A közösség, amiben nevelkedtem, a régi Olaszország északi csücskében vetette meg a lábát, ott éltek már generációk óta, küzdve a kíméletlen időjárással, a portyázó fosztogatókkal, és valószínűleg nem is akartak változtatni ezen. Sajnos az élet nem mindig olyan kegyes, hogy hagyja a dolgokat a mi elképzeléseink szerint alakulni. Hét évvel ezelőtt a kalózok támadása váratlanul ért minket. Na jó, a vezetőnket - a drágalátos apámat - talán nem, mert ő időben lelépett az információkkal, amik miatt az egész rajtaütés történt. A többiek nem voltak ilyen szerencsések. Akik élve megúszták, azokat eladták rabszolgának. Jah, hogy rabszolgaság több, mint ezer éve nincs a világon? A francokat. Mindig volt, és mindig is lesz, amíg vannak olyanok, akiknek érdekében áll mások nyomorából profitálni. Engem egy valami mentett meg akkor ettől a sorstól, mostmár tisztában vagyok vele: hogy hasonlítok Vadim eltűnt fiára.
Tisztán emlékszem, hogy remegtek a lábaim, amikor kirángatott az ágy alól, ahova bebújtam... a fegyver hideg fémjének érintésére a torkomnál, amíg felmérte, hogy megéri-e életben hagynia… a zsigeri félelemre, amit akkor éreztem, amikor végigcibált maga után a vérrel és tetemekkel borított folyosókon… emlékszem a sikolyokra, a könyörgésekre, a vér és a vizelet szagára… és a megkönnyebbülésre, ami elöntött, amikor a zsúfolt ketrecek helyett egy lyuknyi kabinba lökött be, és rám zárta az ajtót. Alig voltam tizenhárom éves. Az a nap sok mindent megváltoztatott az életemben. A félelmemet először a gyűlölet váltotta fel, lázadtam Vadim minden parancsa ellen, de nagyon hamar megtanultam, hogy jobban teszem, ha engedelmeskedem. Először csak a felszínen, a megtorlástól tartva, de aztán néhány sikeres küldetés után belém ette magát az érzés: a büszkeség, az elfogadottság, a valahova tartozás mámorító érzése, és megláttam a lehetőségeket is, amiket Vadim akarva-akaratlanul tálcán nyújtott felém. Én lehettem a legjobb. Mindent megkaphattam, csak igazán akarnom kellett, és megküzdeni érte, sokszor önmagammal is. De megérte. Minden rohadt percet, minden büntetést és kitüntetést megért az út, ami idáig vezetett. Oda, hogy én lehetek a következő Sakál. Ez persze nincs kőbe vésve, kapásból tíz embert tudnék felsorolni, aki hátba szúrna, ha lehetősége lenne rá, csak hogy kilőjön a sorból. De nem eszik ilyen forrón a kását, engem sem kell félteni, ha arról van szó, hogy ki menjen, és ki maradjon. Minden csak türelem és megfelelő tervezés kérdése. Na meg hogy mindig kétszer nézz a hátad mögé, mert sosem tudhatod, barát, vagy ellenség áll-e mögötted. Abban sem lehetsz száz százalékig biztos, hogy én melyik vagyok. Számomra a barátság ismeretlen fogalom, a bajtársiasság csak a túlélésig tart, és nem kötődöm senkihez, hiszen senki sem kötődik hozzám. Az egész életem egy véget nem érő harc, de ebben vagyok jó.
Megszerzem, amit akarok. Mindig. Jobb, ha nem állsz az utamba.

Fáradt mozdulattal veszem le a sisakot, de az arcomon olyan diadalittas vigyor terpeszkedik, ami tökéletesen tükrözi a mai akció sikerét, és azt is, hogy igen, rohadt nagy szerepem volt benne, és ezzel mindenki tisztában is van. Helyes. Akarom is, hogy tudják.
Elkezdem lehámozni magamról az exoskeleton rögzítőit, amikor hirtelen alábbhagy az ujjongás a hangár “öltözőjében”.
- Storm, beszélhetnék veled egy percre? - hallom Vadim hangját a hátam mögül, miközben még mindig kapom a csendes, gratuláló hátbaveregetéseket.
Veszek egy mély levegőt, és mindenre felkészülve, magabiztosan fordulok felé. Nem könnyű kiigazodni az öregen, sosem tudhatom biztosra, hogy mi jár a fejében.
- Igen, Uram!
Int, hogy kövessem, és elindulok a nyomában az irodája felé. Amikor bezáródik mögöttünk az ajtó, odalép az asztalához, és kimért nyugalommal leereszkedik a székébe. Nem kínál hellyel, így kezemet a hátam mögött összefűzve, enyhe terpeszben állok meg az asztal másik oldalán.
- A mai küldetés fontos mérföldkő a Black Sun életében, és ahogy hallottam, jelentős mértékben hozzájárultál a sikeréhez - annyira jellemző. Nem dicsér közvetlenül, csupán elismer, ha kihallod ezt a szavai és a tettei mögül. - Ezért döntöttem úgy, hogy kérhetsz valamit a kiemelkedő teljesítményedért cserébe.
Enyhén összeszűkülnek a szemeim. Vajon ez a “kérhetsz valamit, és átgondolom, hogy megkapod-e”, vagy a “kérhetsz valamit, és megkapod” típusú jutalom? Végülis teljesen mindegy, elvégre úgyis rajta múlik, hogy mi lesz belőle.
- Köszönöm, Uram! - nem kezdek nyalni, hogy milyen nagyvonalú tőle, és hasonlók, elvégre ő is tudja, hogy mindig van a fejemben valami, amit megéri kiharcolnom magamnak. - Egy bionikus szemet szeretnék - rezzenetlen tekintettel figyel, és én is úgy állok előtte. A pulzusom is csak azért gyorsabb, mert még ott van a véremben az adrenalin. - Élesebb nappali látást, éjjellátást, hőképérzékelést, és alapvető biológiai, valamint fizikai feltérképezést tegyen lehetővé. Mindenféle extra tárhelytől, online kapcsolattól és kibővített szinapszisoktól mentesen. És azt, hogy csak azok tudjanak róla, akiknek feltétlenül muszáj.
Egy ideig szótlanul nézünk farkasszemet. Nincs több hozzáfűzni valóm, és nem is engedek a részletekből. Vagy így, vagy sehogy, de ennyire már ismer.
- Rendben - bólint rá végül szűkszavúan a kérésemre. - Értesítelek, amint beültetésre kész lesz.
- Köszönöm, Uram! - biccentek felé, majd engedelmeskedem az elbocsátásnak, és kilépek az iroda ajtaján.
A beültetés után az első dolgom lesz lecsekkoltatni a funkciókat Cindyvel. Utálom a meglepetéseket, és hülye lennék elhinni, hogy Vadim betűről betűre a kérésem szerint fog eljárni. Persze csodák bármikor történhetnek. Kár, hogy nem hiszek bennük.

Korai vendég vagyok a kantinban, alig páran lézengenek még rajtam kívül, de ez pont jó így. Nem akarok társaságot. Sokszor azonban nem rajtunk múlik az ilyesmi. Alig teszem le a tálcámat az asztalra, egy ismerős arc jelenik meg a látóteremben. Szőkésbarna haja most éppen vattacukorrózsaszínre van festve - azóta sem tudom, honnan szed ennyi hajfestéket -, kezeslábasának ujjai könyékig feltűrve, karjain még itt-ott felfedezhetők az olajfoltok nyomai.
- Azt hitted, szó nélkül megléphetsz, mi? - két alkarját az asztalra fekteti, majd közelebb hajol, és úgy vizslat azokkal az furán zöld szemeivel. Ha nem tudnám, hogy eredetiek, már biztosra venném, hogy tetőtől talpig kielemez velük. Jó, így is azt csinálja, csak nem számszerű adatokkal.
- Tudod, hogy nem vagyok a könnyes búcsúk híve - vonom meg a vállam laza félmosollyal, majd egy kanál rántotta ízű fehérjesültet lapátolok a számba. Addig sem kell beszélnem.
- Miért, szükség lenne rá? Azt hittem, csak valami rutin sz*rságra mész.
- Cindy, egészen jó csaj vagy… amíg ki nem nyitod a szádat - ingatom meg a fejem lemondó sóhajjal. Nem mintha nem tudná, hogy ő lenne kb az utolsó, akire rámozdulnék, és nem a világra szóló barátságunk miatt.
- Ha tudnád, hány pasinak bejön a mocskos szám… - kacsint rám kihívóan, mire nem tudom nem elnevetni magam.
- Feltételezem, hogy inkább az jön be nekik, amit akkor csinálsz vele, amikor nem érsz rá káromkodni.
Cindy azonban még csak el sem pirul a nyilvánvaló célzástól. Hogy csinálja, amikor ilyen világos a bőre? Bár azt hiszem, benne sem maradt sok szégyenérzet.
- Tudhatnád, hogy annyira nem asszociatív az agyam, hogy ilyesmivel el tudd terelni a gondolataimat az eredeti témáról - int egyet a kezével, mintha csak egy legyet akarna elhessegetni. - Szóval hova is mész?
- Semmi közöd hozzá rendszer, majd megtudod térség.
- Ááááh, szóval titkos?
- Hallod te egyáltalán, amit mondok? - szusszanok fel félig ingerülten, félig szórakozva.
- Azt hallom, drágám, amit mondani akarsz.
- Akkor mit nem értesz azon, hogy kopj le?
- Akarod mondani: Nem akarom egyedül eltölteni az indulás előtti időt, csak túl macsó vagyok beismerni?
Rezignált lemondással sóhajtok fel, mielőtt rápillantanék.
- Esélyem sincs, hogy levakarjalak magamról, mi?
- Nope.
Csendben esszük meg a reggeli maradékát, aztán miután visszavittük a tálcát, Cindy mellém csapódik, miközben elindulunk az orvosi részleg felé vezető folyosón.
- Remélem, egy darabban érsz vissza, bárhová menj is.
- Jah. De honnan tudsz te erről egyáltalán? Itt még a falnak is füle van?
Cindy egy huncut oldalpillantást vet rám, mielőtt válaszolna.
- Szerinted kit kért meg a Sakál személyesen, négyszemközt, hogy nézze át a hajódat?
Bal kezemmel megdörzsölöm a homlokomat, majd beletúrok rövidre nyírt hajamba. Vadim ennyiből a homlokomra is tetoválhatta volna, hogy különleges küldetésre megyek.
- Remélem, alapos munkát végeztél, és azt is, hogy tartod a szádat.
- Ha tudnék is bármi konkrétat, akkor sem köpnék senkinek. Olyannak ismersz, aki kiteszi a segged a nyitott ablakba?
Rápillantok, és néhány hosszú másodpercig mérlegelek, mielőtt megingatom a fejem. Nem, ő nem olyan. Ettől függetlenül nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy bárkiben is feltétel nélkül megbízzak. Még benne sem, holott azóta ismerem, hogy bekerültem a pokolnak ebbe a bugyrába. Szerencsére ezzel Cindy is tisztában van, és el is fogadja.
Megállok az orvosi ajtaja előtt, majd felé fordulok.
- Vigyázz magadra.
Semmi ölelés, vagy túlzott érzelemnyilvánítás, de ez a két szó pont elég, hogy tudja, komolyan gondoltam.
- Te is, Tüske.
Nem tudom megállni, hogy fel ne horkanjak.
- Igazán leszokhatnál már erről a becenévről. Legalább te, ha már úgyis ilyen gyönyörűen rám ragasztottad. Van saját nevem is. S. T. O. R. M.
- Az uncsi. Ez meg legalább menőnek tűnik, és csak én tudom, hogy valójában nem is az.
- Túl sokat vagy pasik között. Egyre szemetebb vagy.
- Csak tartom a lépést veled - kacsint rám, aztán hátat fordít, és otthagy a folyosó közepén.
Észre sem veszem, hogy halvány mosolyra húzódnak az ajkaim. Bezzeg Vadim figyelmét biztosan nem kerüli el, amikor kinyílik mellettem az orvosi ajtaja, és nincs időm rendezni a vonásaimat.
- Azt hittem, már érted kell menni.
Egy pillanat alatt a retinámra villan a pontos idő, ami szerint még korán is érkeztem, de természetes, hogy nem hagyja megjegyzés nélkül a dolgot.
- Igyekeztem, Uram.
- Bízom benne, hogy innentől még jobban fogsz.
Áll félre, és ellépek mellette, majd az ajtó becsukódik mögöttem. Rajtunk kívül csak Dave, az egyik sebészünk van a helyiségben. Odalépek elé, leülök a székre, Dave pedig odafordul hozzám, és Vadim jóváhagyó biccentése után, lefertőtleníti a bőrt a fülem mögött, majd felveszi a szikét, hogy egy rövid vágással utat nyisson, kivegye a chipemet, és beültesse helyette a másikat.
Összeszorítom a fogaimat, nem szisszenek fel, elvégre fel voltam készülve az érzésre, de az arcom megrándul, többször is. Utálom, hogy Vadim figyel, de tudom, hogy ez most túl fontos ahhoz, hogy ne ő maga felügyelje a részleteket.
Amikor kész vagyunk, a bactagél hűvösét érzem sajgó bőrömön, és tudom, hogy néhány óra múlva már csak a heg fog látszani. Én pedig innentől egy ideig Dominik Vesela vagyok.
- Az alteregod és a célszemély adatait is átküldtem a karegységedre, út közben lesz időd áttanulmányozni, és az utolsó szóig megjegyezni.
Vadimra pillantok teljes komolysággal, és némi arroganciával. Ennyire amatőrnek néz? Nem. Tudom, hogy nem. Csak tesztel és provokál, mint mindig.
- Természetesen, Uram.
Minél hosszabban válaszolok, annál több mindenbe tud belekötni, és annál több mindent tud felhasználni ellenem, így általában a minimális kommunikációra törekszem vele szemben.
- A géped a tizenegyes hangárban vár. Legkésőbb egy óra múlva indulsz.
Nem “indulnod kellene”, vagy “indulhatsz”. Nem. Indulsz. Parancsolgató… Mély levegő. Kifúj.
- Igen, Uram.
Legszívesebben bemutatnék neki, mikor hátat fordít nekem, hogy ott hagyjon a fertőtlenítőnél szöszölő Dave-vel. Valószínűleg én is hasonló reakciót váltok ki az orvosból, amikor szó nélkül kilépek az ajtón.
Rögtön a tizenegyes hangár felé indulok. Nincs szükségem semmire, ami most nincs nálam. A karegységem az alkaromon, a chip a fülem mögött, a ruháim pedig ezentúl úgyis azok lesznek, amiket Dominik hordott. Remélem, nem mutat túl sok eltérést az alkatunk.
Hamar megtalálom az Egyház jelzésével ellátott kétszemélyes rövidszárnyút. Ilyen távolságokhoz általában nem használják ezt a típust, de ez nem zárja ki, hogy nincs is lehetőség ilyesmire. Szerencsétlen srác sem ilyen távlatokban gondolkodott, de már úgyis mindegy.
Bezárom magam mögött a gép ajtaját, és egyből a vezérlőkabin felé veszem az irányt. Lehuppanok a vezérlőszékbe, és az ujjaim szinte automatikusan keresik meg az indításhoz szükséges gomb- és kapcsolókombinációkat.
Húsz perccel az orvosiból való távozásom után már elhagyom Villengard rejtett biztonságát. Innentől csak magamra számíthatok.