Bár a csók elejében több a szenvedély, mint a valódi durvaság, Henry reakcióján felbátorodom, és megkóstoltatom vele a csókunk fájdalmát. Egy csipetnyi fűszer ez csupán, de megígértem neki, hogy segítek felfedezni, mi az, amit élvez, és nekem pont elég, hogy ezt - még - élvezi. Az, hogy én miért szeretem a fájdalmat, túl mélyre nyúlik ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben akár csak gondolni akarjak rá. Viszont a megszokás már régóta ott van bennem, és ha őszinte akarok lenni, nem is akarok szabadulni tőle. Időnként egyszerűen… szükségem van rá. Fogalmam sincs, ezt Henry megértené-e valaha, csak abban reménykedem, hogy képes elfogadni. Ezt is, és engem is úgy, hogy mindez a részem. Legalább annyira, amennyire Őt annak érzem. Hiába, hogy olyan rövid ideje találkoztunk, és azt sem mondhatnám, hogy ismerem, mégis ott az a megingathatatlan bizonyosság, hogy Henry hozzám tartozik. Nem akarom, hogy csupán az újdonság varázsa legyen az, ami mellettem tartja, vagy a tény, hogy mellettem felfedezheti azokat a vágyait, amiket eddig senki mellett nem volt lehetősége, vagy talán nem mert, hogy ne csak a tilalom izgalma miatt keresse a társaságomat. Elhamarkodottnak tűnhet, de én érzem, hogy ami köztünk van, az több ezeknél. Olyan kötelék, ami az első pillanattól összefűz minket.
Ez az egyik oka annak, hogy nem tudom komolyan venni azt, hogy utál. Mert… az elejétől fogva oka és joga van utálni, mégis, minden tettünk ennek az ellenkezőjét bizonyította. Nem mintha a hangja komoly lenne. Sokkal inkább érezni belőle azt a fűszerködös vágyat, amit mindketten érzünk, mint bármi mást. Még szerencse, hogy Henry híres reflexei elvesztek valahol az elmúlt órákban, így könnyedén sikerül az ágyra döntenem.
Érzem, ahogy mély levegőt vesz, mintha csak illatmintát akarna a takarómból, és ez a gondolat valamiért felettébb erotikusnak tűnik ebben a pillanatban. Na jó, szinte minden annak tűnik. Az is, ahogy az izmai finoman rándulnak meg, miközben igyekszik kitapogatni, mennyire van szorult helyzetben, arról nem is beszélve, amikor megszólal. Évődik, én pedig imádom minden pillanatát.
- Azt hittem, ezt nem kedveled bennem - cirógatok végig az orrommal a füle mögött. - Épp igyekszem feladni a kedvedért a könnyű véremet…
Bár gondolom az ellen nem volt kifogása, amikor a könnyűvérűségem az irányába mutatkozott meg, de hát ez részletkérdés. Én kifejezetten élvezem a kialakult helyzetet. Pont ezért nem is ellenkezek nagyon, amikor Henry ránt egyet a kezén, és átfordul alattam. Kirántani nem engedem a kezét, de elég az is, hogy a másik szabad, amivel a szám után kap, én pedig beleborzongok a mozdulat dominanciájába. A szemembe néz közben, és mosolyog. Ez a mosoly… egyszerűen képtelen vagyok betelni vele, ahogy Henry egész lényével.
Valóban nem adom könnyen magam, de épp ez az izgalmas az egészben! Az, hogy legalább annyira bosszanthatom ezzel Henryt, amennyire tetszik neki az ellenállásom. Szeretem húzni az idegeit, és jobb, ha beleszokik, hogy fogom is. A jófiúság amúgyis az ő terepe, én inkább választom a “lázongást”, és addig ficánkolunk, amíg végül elveszítve az egyensúlyunkat a padlón landolunk. Kiszorul a tüdőmből a levegő egy pillanatra, ahogy a hátam a fémet éri, de mindezt a kellemetlenséget feledteti a látvány. Henry, ahogy felettem térdel. Elernyednek az izmaim, és hátravetve a fejem, halkan felnevetek: megadom magam.
A Tied vagyok, Henry. Te pedig az enyém.
Egymás titkai vagyunk.

Nem pont az történik, aminek a logika szerint történnie kellene, hiába a parancs. És egyelőre megmondani sem tudnám, hogy bosszant-e vagy sem, mégis megkapja minden porcikámat arra a néhány másodpercre, amíg az ajkaink összetapadnak, és fájdalmas csókcsatába kezd. Egyetlen csókja sem fájt még ennyire, mégsem jut eszembe ellenkezni. Jól esik, hogy fáj. Akarom, hogy fájjon. Ezeken a fura vágyakon pedig el sem gondolkodom, hogy miért váltja ki belőlem. A gondolkodás részen már rég túl vagyunk. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy kezdem megérteni, Storm miért kedveli annyira a fájdalmat, de ebben a pillanatban osztozom vele ezen. Érzem, ahogy a fájdalmas és fájdalmasan falánk csók nyomán megrándulnak az ujjaim és ösztönösen kapnának, marnának a bőrébe a helyére parancsolva őt, Storm szavai nyomán mégis csak egy kacaj szökik fel. Ezt pedig egy ártatlan – legalábbis a bűnös helyzethez képest ártatlan – mosoly kíséri.
- Annyira utállak. – Nem, nem utálom. Ez pedig olyan nyilvánvalóan ott van a levegőben, mint a… példát sem tudok mondani, annyira nyilvánvaló! Legalábbis most, a jóleső fűszerködben, amikor olyannyira levedlettem magamról a világ problémáit, amikor olyannyira nem nyomaszt semmi, hogy már a látványától nyögni támad kedvem. Persze, hogy az első adandó alkalommal vetkőzni kezdek. Meztelenül akarom őt, meztelenül akarom magamat. És nem tetszik, hogy megállít. A máskor olyan híres reakcióidőm viszont sehol nincs. Az övemhez nyúlok, de mire észbe kapok, már az egyensúlyomból kidőlve puffanok az ágyon. Azért annyira nem kell próbálkoznia Stormnak, jelen esetben elég, hogy van benne erő, érezheti, hogy szinte nem is kapcsolok, nem még hogy ellenálljak. Aztán valami nyöszörgésnek induló elégedett hang hagyja el az ajkaimat. Tulajdonképpen baromi kényelmes az ágya. És jó illata van. Storm illata… mély levegőt veszek az orromon keresztül, hogy megtöltse, és még inkább elkábítsa az érzékeimet, utána már persze mocorogni kezdek. Nem sokáig, csak kitapogatom, hogy melyik ponton és mennyire tart erősen. Pontosan tudom, hogyan mozduljak. Vagy csak a fűszer hiteti el velem és álmodom?
- És én még azt hittem, könnyűvérű vagy… – Buja gúnyolódással böffentem fel, mintha csak húzogatnám az oroszlán bajuszát, majd még az alsó ajkam is beharapom, mikor ő gyengéden a fülembe harap. Igencsak beletrafált egy pontba, mert a teljes testem beleborzong, ha jól figyel – már pedig van egy sejtésem, hogy az ő érzékei is ki vannak élezve rám, ahogy az enyémek őrá – még azt is érezheti, hogy összerándulok valamilyen értelemben.
Más esetben könnyebb dolgom lenne, ha igazán küzdeni akarnék. Lehet, hogy alapjáraton rajta több az izom, de én gyorsabb és rugalmasabb vagyok. Vicces belegondolni, hogy az erősségeink és különbözőségeink mennyire kiegyenlítik egymást. A sors iróniája lehet, hogy az eddigi összetűzéseink alapján Ő és Én milyen halálos gépezetet tudnánk alkotni, lefedve egymás gyengepontjait, ha. Ha. Most nem érdekelnek a „hák”. Megmozgatom a csuklóm, majd az ajkamba finoman elmosolyodok és rutinosan rántok a kezemen egyet, megfordítva Storm markában. Ha ki tudom rántani az ujjai közül tökéletes, de ha nem, az is jó, hisz elég ahhoz a minimális változás, hogy meg tudjak fordulni alatta. Onnantól pedig, hogy találkozik a tekintetünk: Nyertem. Megengedem magamnak, hogy egy hosszú másodpercre elvesszek a gyönyörű szemeiben, majd az arca felé kapok. Két ujjamat a szájába dugom, hogy az alsófogsora mögé akasszam, a hüvelykujjammal pedig alulról támasztom meg az állát és úgy húzom egészen közel magamhoz. Az ajkai sarkába csókolok, majd lényegében buján végig nyalom az arcát.
Ám a játszadozásból ennyi elég volt. Nem mintha számítanék rá, hogy ezek után könnyen fogja adni magát. Eddig nem tudtam eldönteni, hogy bosszant-e vagy sem az ellenállása, a szemeimben lángoló fűszerködös indulatok és a nadrágom állása alapján azonban igen nyilvánvaló, hogy egyre inkább tetszik. Most már csak az a kérdés, hogy a birkózásban lehempergünk-e az ágyról vagy jófiú lesz és különösebb ellenállás nélkül engedi-e, hogy a hátára fordítsam nadrágostul az ágyékára ülve. Így vagy úgy, de hamarosan felülre fogok kerülni, az elhatározás már megvan, és a kezdőmozdulat is.

Mindig elérem, amit akarok. Persze erre Henry biztosan vágna egy fintort, ha hangosan is kimondanám, de mégis így van. Időnként kicsit több időbe telik, vagy éppen több energiába, de mindig elérem a céljaimat. Mégis mindez Henryvel kapcsolatban sosem ilyen fényben tűnt fel számomra. Vele az egész annyira… természetes. Ha kellett is küzdenem, amióta ismerem, akkor inkább magammal, vagy vele, mint érte, mégsem veszem magától értetődőnek azt, hogy most itt van velem, és a karjaimba símulva várja, hogy azt tegyem vele, amire mindketten vágyunk.
Amikor Henry az állam alá nyúlva maga felé fordítja a fejem, és a szemeimbe néz, egy pillanatra mintha levegőt venni is elfelejtenék. Óh, nagyonis szeretném, ha megtenné, amit a tekintete ígér! Valószínűleg fogalma sincs, mennyire vágyom arra, hogy úgy bánjon velem, ahogy néha benne is fel-felbukkan a késztetés. Amikor a torkomra fonta az ujjait, vagy a falhoz szorított, ahogy most én őt… imádom ezeket a kis játszmákat, a kettőnk közötti adok-kapok apró részleteit, amik hiába olvadnak bele a nagy egészbe, mégsem vesznek el benne.
A játszadozás, amit Henry művel, most igazán olaj csak a tűzre. Az a pimaszul ártatlan mosoly, amit képes az arcára varázsolni mindezek után, egy egészen halk, kéjes morranást csal elő a torkomból. Ha így, hát így… Nem vagyok rest cserébe megemelni őt, és a derekam köré kulcsolva a lábait az ajtónak szorítani. Az élvhajhász nyögés, amit ezzel előcsalok Henryből, engem nem mosolyra, hanem arra a jellegzetes farkasvigyorra késztet. Igen, ez lesz az, ebből akarok mégmégmég…! Az már rég nem érdekel, hogy mennyire helytelenítené bárki azt, amit teszünk, vagy hogy ha jót akarnék magamnak, az első adandó alkalommal el kellene tüntetnem az utamból. A józan ész szabályait már rég felülírta bennem ez az egész őrület. Az a különleges kapocs, ami nem csak szenvedélyből áll, hanem abból a megmagyarázhatatlan bizalomból, és különös gyengédségből, amit Henry iránt érzek. Érzelmek. Ezekkel vagyok csordultig, és emiatt más az, amikor Henryvel vagyok, mint amikor bárki mással. Nem mintha vágynék bárki másra. Az utóbbi hetekben az egyetlen, aki megfordul a fejemben, aki betolakszik az álmaimba, és akit meztelenül magam alatt akarok tudni, az Henry.
Amikor rám parancsol azzal a jellegzetes, parancsoló tónusával, csak még szélesebben, pimaszul elvigyorodok, és egy leheletnyivel még erősebben szorítom az ajtóhoz, miközben lecsapok az ajkaira. Durván és éhesen, majd oda mormogom a szavaimat.
- Elfelejted, hogy kettőnk közül nem te vagy az egyetlen, aki parancsolgatni szokott.
Kihívón rebben a szemöldököm, miközben a jégkék szempárról az ajkaira rebben a tekintetem, majd vissza, de azért még mindig a karjaimban tartva elindulok vele az ágy felé. Amikor azonban odaérünk, hát persze, hogy megint türelmetlen üzemmódba kapcsol, és ahogy a padlót érik a lábai, vetkőzni kezd. Na nem mintha ellenemre lenne a látvány, vagy a tempó, de ugyebár mi izgalmas lenne két szótól pontosan úgy ugrálni, ahogy Henry fütyül. Kiélvezem inkább a látványt, amit Henry meztelen mellkasa jelent, miközben egyetlen gombot sem mozdítok meg a saját öltözékemen. Amikor Henry keze az övéért nyúlna, egy hirtelen mozdulattal ráfogok a csuklójára, és a bal vállát meglökve igyekszem a háta mögé csavarni a karját, megpróbálva kibillenteni az egyensúlyából, hogy az ágy elgáncsolja, és a hasán fekve terüljön el az ágyamon, én pedig ugyanazzal a lendülettel a csípője mellé térdelek, és megtámaszkodom a feje mellett. Henry. Az én ágyamon! Még mindig nem vagyok egészen biztos benne, hogy nem valamelyik fűszerködös álom részlete ez. Bár a fűszerköd még megvan, minden sokkal, de sokkal élénkebb és izgatóbb, mintha álmodnék.
- Ha meztelenül akarsz, küzdj meg érte, Cucciolo - súgom a fülébe, majd gyengéden megharapom a fülcimpáját, aztán pedig lejjebb hajtom a fejem a vállához, és oda mélyesztem a fogaimat az izmába. Nem harapok úgy, hogy nyoma maradjon, de pont eléggé, hogy már-már fájdalmas legyen.
Máskor előnyben lenne a közelharcban, de ő jóval többet szívott a pipából, mint én, így talán kiegyenlítettek az esélyek. Nem mintha valódi harcra számítanék, de egy kis test test elleni küzdelem… hmmm… igazán megmozgatja nem csak az izmaimat, de a fantáziámat is. Azt akarom, hogy Henry vetkőztessen le. Gyorsan és gondolkodás nélkül, de előtte teperjen le, győzzön le… meg akarom adni magam neki, hogy aztán ő adja meg magát nekem.

Storm nagyon jól teszi, hogy belém fojtja a szót. Egészen különleges módon sikerült már kiismernie. Mindig tudja, hogy hova és hogyan kell nyúlnia a szavaival, vagy akár csak egy-egy pillantással, érintéssel, hogy elérje azt, amit akar. Most is ezt teszi. Eléri, amit akar. A különbségeink ellenére sem úgy bánik velem, ahogy ’őt ismerve’ bánthatna. Ez pedig kifejezetten tetszik. A tudatomig nem feltétlenül jut el, de a célját eléri és megmozgatja bennem azt a bizonyos kis kerítést. Hisz nem kell az oda! Még a leheletemen is hallani, hogy milyen mértékű forróság fut végig a gerincem mentén, amikor a nyakamba hajol, majd olyan karcosan szólal meg. Az pedig, amit mond… elmosolyodok. Sehol az ártatlanságom. Az álla alá nyúlok, majd két ujjam közé szorítva magam felé kényszerítem a tekintetét. Nem mintha kényszeríteni kéne, de nem finomkodom és ez a lényeg.
Tulajdonképpen nem válaszolok. Hisz nem szólalok meg. Az a különös kifejezés a tekintetemen mégis többet mond ezer szónál. Az a sejtelmes mosoly azt mondja, hogy a következő másodpercben én fogom őt a falhoz szorítani, hogy térdre vessem magam és másra használjam a számat. A kék tekintetem az ajkaira vándorol, majd tovább le a nyakára, miközben finoman akaratlanul is beharapom az alsóajkamat. Amikor viszont ismét azokba a gyönyörű szemekbe nézek nem teszek semmit, csak a falnak döntöm a fejem ’eltávolodva’ tőle és elégedetten elmosolyodok, mint aki jól végezte dolgát. A játszadozás az nagyon megy. Minden vagyok, csak türelmes típus nem, Stormhoz képest meg aztán végképp nem, mégis természetesen jön minden alkalommal, amikor húzom az agyát.
- De csak azért, mert ilyen szépen kérted. – Ó, persze. Ezen a ponton lényegében bármilyen minőségben és stílusban kérhetné vagy mondhatná, teljesen mindegy lenne. Úgy érzem, szétszakad a testem a vágytól és csak Ő tarthatja össze azzal, ha mélyen belém nyomja. Ez pedig olyan nyilvánvalóan az arcomra van írva, mint a tény, hogy két szemem van, meg egy ’zavaróan’ egyenes orrom. Arra viszont nem számítok, hogy máris, egy ennyire egyszerű mozdulattal sikerül kicsikarnia belőlem az első nyögést. Hisz ahogy megemel és hozzám préselődik, én úgy préselődök a falhoz, egyik kezem ujjait a tarkójába mélyesztve, amivel megkapaszkodom. Persze, hogy az intenzív érzéshez egy élvhajhász nyögés is társul. És azon nyomban egy mosoly. Szürreális ártatlansággal társul a helyzet bűnösségéhez. Bassza meg, igaza volt Stormnak. Vagy én fogom megölni őt, vagy ő engem… Amit csinálunk, az veszélyes. Nem egyszerűen játszunk a tűzzel, hanem égő gyufákat hajigálunk a benzinnel fellocsolt erdő levélszőnyegére, miközben tudjuk, hogy szörnyű dolgot teszünk. És mégis annyira csodálatosat. Éppen annyira nem tudnék küzdeni egy erdőtűz ellen, mint ahogy Storm ellen sem tudok. Nem is akarok.
- Ágy. Most. – Nyíltan parancsba adom. Úgy tűnik, ismét fordulnak a kedélyeim. Az ágyhoz érve azonban kivetem magam a karjaiból és két lábamon megállva vetkőzni kezdek. Ami azt illeti, jól esik levetni magamról ezt a nyomorult Black Sun egyenruhát, de ezen most inkább nem mélázok el, csak ledobálom, ami rajtam van, hogy a bőrön kívül más ne maradjon. És őt sem akarom érzékin vetkőztetni, nem akarom kicsomagolni, mint egy ajándékot. Meztelenül akarom. Most azonnal. Szóval jobban teszi, ha jó fiú lesz és vetkőzik.

Fogalmam sincs, Henrynek miféle borús gondolatok fordulnak meg éppen a fejében, de ha tippelhetnék, fogadni mernék rá, hogy hülyeségek. Pláne így a fűszer ködében, amikor szinte minden probléma hülyeségnek tűnik. Engem most nem foglalkoztat más, csak hogy végre elérjük a kabinomat, és magunkra zárhassam az ajtómat.
Amikor belépünk, és Henry megállva körbenéz a lakhelyemül szolgáló pár négyzetméteren, valahogy egy pillanatig ugyanolyan zavar lesz úrrá rajtam, amilyen rajta. Elvégre mégiscsak Henry van a kabinomban. Nem abban, ami a hajón volt, hanem abban, amiben több, mint hét éve élek. Voltak már itt mások is, de valahogy sosem érdekelt, melyikük mit is gondol az életteremről. Nem mintha olyan sok minden van, amit “gondolni lehetne” róla, de azért… egy pillanatig ebbe a zavarba merülve figyelem Henryt, ahogy körbenéz, majd megállapodik a tekintete az ágyamon, és közben mosolyog. Imádom ezt a mosolyát. Mindegyiket, de ezt különösen. Amikor mintha képtelen lenne eldönteni, hogy a buja vagy a szemérmes gondolatait engedje felszínre törni. De mivel borzasztóan kedves vagyok és önzetlen, segítek dönteni neki: elé lépek, és magamra vonom a figyelmét. Rám, rám figyeljen! Azt akarom, hogy minden figyelme csak az enyém legyen!
Az ajtóig hátráltatom, és bizony hozzápréselem a testem az övéhez, miközben azokat az élveteg kis sóhajokat csalom elő belőle. Bár nem látom, ahogy mosolyog, hallom a szavaiból, és valamiért tökéletesen tudom, hogy játszadozik velem. Megőrjít.
- Imádom - húzom végig a nyelvem hegyét a nyakán, míg végül arra a pofátlanul tökéletes állkapcsára csókolnék. - Imádom, amikor nekem nyögsz. Amikor az enyém vagy.
Nem vagyok egészen biztos benne, hogy máskor hogy érez irántam, időnként tele vagyok kétségekkel, de ilyenkor tudom, hogy nem hazudik. Nem tud hazudni. A teste, az ösztönei túlságosan képesek átvenni az uralmat az elméje felett ahhoz, hogy ilyenkor ne az igazat mondja, hogy ne az igazat mutassa nekem, a fűszer pedig már az első alkalommal is rásegített erre.
Élvezem, amikor az ujjait az övembe akasztva húzza az agyam, de azt még jobban, amikor magához szorít. Egyetértek abban, hogy ez nem elég. És talán pont ezért húzódok el kissé megütközve, amikor Henry elkezd beszélni. Megint. Istencsillagok, ez a srác kikészít! Zavarban van. Tudom. Akkor beszél ennyit. Könyvtárakról, könyvekről, és az istenverte elysiumi lakosztályáról. Máskor talán mosolyogva adnám meg magam a lelkesedésének, és leheverednék az ágyra, magammal húzva őt is, és csak hallgatnám, ahogy fecseg, de ez most nem az a helyzet. Túlságosan feszült vagyok, túl sok minden motoz a fejemben, amiről el akarom terelni a figyelmet, és Henry túlságosan közel van, és túl rég volt ilyen közel.
Figyelem az arcát, a lelkesen, és őszinte örömmel csillogó szemeit, és bár legszívesebben addig csókolnám, amíg szerte nem foszlik minden késztetése arra, hogy tovább beszéljen, de tudom, hogy ez fontos neki. Valahogy igenis tudom, és… tépelődök. Ostoba ötlet volt idehozni Henryt. Most, amikor… egyszerűen ostoba ötlet volt. Talán túl korán léptem, várnom kellett volna, de képtelen voltam rá! Annyira, de annyira akartam… akarom. Őt. Itt. Most. De bassza meg, a végén még szarul érezném magam, ha belé fojtva a szót letámadnám. Még mindig brutálisan másképp kezeljük a saját testiségünket, és ami nekem elég lenne, az neki nem az.
Lehunyom a szemeimet, és lehajtom a fejem Henry vállába temetve az arcomat, hogy vehessek néhány mély levegőt, mielőtt megszólalnék.
- Szeretném, ha egyszer megmutatnád a saját kis szárnyadat. Őszintén szeretném - nagyot nyelek, hogy folytathassam. - De most elsősorban azt szeretném, ha valami mással foglalnád el a szádat. Mit gondolsz, Cucciolo, képes vagy befogni, vagy segítsek?
A mondandóm második fele olyan karcos a vágytól, hogy szinte kihagyok hangokat a szavakból, és sokkal erősebben érződik az a régi akcentus, amit már nagyrészt sikerült levetkőznöm Villengardon.
- Utána esküszöm addig hallgatlak, amíg lyukat nem beszélsz a hasamba, de előbb azokat a nyögéseket akarom hallani.
Hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, és megmutassam, mennyire komolyan gondolom, egy kicsit lehajolok, hogy Henry combjai alá nyúljak, és felemeljem, a csípőm köré húzva a lábait, kínzó intenzitással szorítva össze az ágyékunkat. Nem vicceltem, és ezt tökéletesen érezheti ő is.

Az idefele úton elmerültem a saját – nem túl vidám – világomban. Szinte reakció nélkül hagytam a minket illető érdekes tekinteteket, vagy valamiféle hamis tiszteletet árasztó fejbiccentéseket is. Hisz kit látnak ők? A Sakál két fiát, az egyik aki nem is a vérszerinti fia, de az a megtiszteltetés érte, hogy felküzdhette magát, a másik meg a sírból lett visszarángatva. Nem tudják, hova tegyenek. Látom rajtuk, látom minden vizslató tekinteten, mióta az űrállomásra léptem. Úgy néznek rám, mintha radioaktív lennék. A hosszas, fűszerködös séta alatt pedig kifejezetten kiszolgáltatottnak érzem magam velük szemben. Talán ezért megyek ennyire közel Stormhoz. Nem veszélyesen közel, épp csak arra ügyelek kínosan, hogy minden lépésemnél érezzem az illatát. Jobban megbódít, mint a szervezetemben munkálkodó szer. Végtelenül meglepő módon, egyébként szinte semmi nem látszik a tekintetemen a fejemben csapongó hullámokból. Hát, elég ködös a tekintetem, de azon kívül csak az tükröződik róla, hogy a magas lovon ülök a felszegett állammal együtt. Ez az én álcám.
Storm kabinja előtt megállva hangosan lélegzek fel és immár mosolyogva nekidőlök az ajtó melletti falnak, amíg ő kinyitja. Van azért néhány másodpercnyi fáziskésésem épp, de hamarosan csak sikerül az ajtó másik oldalára jutni. Én pedig varázsütésre csak egy srác leszek. Nem a Sakál fia, nem is püspök, csak egy srác, aki egy másik srác szobájában készül szeretni őt. Az ide vezető út persze megtette a hatását és egészen kiestem a teázóban köztünk lévő dinamikából. Erre fel az egészen megszeppent léptek, amivel beljebb megyek, nem messze az ágyától megállva. Magam előtt érintőlegesen összefonva a leengedett kezeimet az ujjaimmal babrálok, szinte irritáló a törékeny csöndben a hang, ahogy egyik körmöm pattan a másikon. A vonásaimon mégis mosoly játszik. Persze, hogy mosolygok. Hisz végre ideértem. Kíváncsian nézelődök, majd úgy meredek az ágyára, mintha nem is tudom milyen kincset találtam volna. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor Storm félig belép elém. Láthatóan nem igazán tudom, mit kezdjek magammal. Na mi az, hirtelen félénk lettem? Nem rég még képes lettem volna felfalni. Utálom ezt magamban… annyira… szerencsétlen vagyok. Főleg hozzá képest… Már egészen elhúznám a számat, de Storm tökéletes időzítéssel tolni kezd és meg sem állunk, amíg a hátam a fémes felületnek nem ütközik. Igen. Ez lesz az. ~ Tökéletes. ~
A fűszer ködje, amit ezidáig alig győztem szétsepregetni az elmémben, hogy nyugton eljöjjünk a Serenityből idáig, most ismét leszáll, a Storm iránt érzett őrült vággyal együtt. Teljesen a falhoz préselődök és élvhajhász, mégis olyannyira szende kis sóhajokkal fogadom az egyre forróbb bőrömön az ajkait. Az ujjaimat a nadrágja övébe akasztom, a következő mozdulattal kicsatolhatnám, mégsem mozdulok tovább. És mivel nem látja épp az ajkaimat, nem tudhatja, hogy milyen önelégülten mosolygok épp. Hogy már megint húzhatom az agyát. Ami egyébként nem feltétlenül direkt van. Meglepődnél, hogy milyen önkéntelenül és ösztönszerűen cselekszem, amikor vele vagyok. A legjobb értelemben, azt hiszem.
- Szereted, ha nyögök neked, igaz? Szereted, ha megadom és neked adom magam, úgy ahogy senki másnak nem tenném… csak neked. – Végig suttogok, fájdalmasan érzéki éllel a kiejtésemben, mondhatni ártatlanul, vagyis „ártatlanul”, miközben az egyik kezem kiakasztom a nadrágjából és átölelem. Finom mozdulatnak tűnik, de az egész érezhetően arra megy ki, hogy fájdalmasan közel szorítsam magamhoz, erőszakosan közel, mert amilyen közel most van nem elég. Nem elég, nem elég, nem elég.
Mégis érezheti ő is, hogy ha falat nem is, de mintha egy kisebb kerítést azért magam köré építettem volna. Talán erre fel az egymásnak ellent mondó jelek. A szemérmesség és falánkság izgató, mégis érzéketlen keveredése. Végül az arcára simítom a még mindig a nadrágszíján pihentetett kezem és megcsókolom őt. Gyengéden. Mosolyogva.
- Nagyon tetszik a szobád. Nagyon szép szobád van. Egyszer én is megmutatom az enyémet Elysiumon. És a könyvtárat. – A könyvtárat is, ez fontos. Úgy érzem, mintha egy hatalmas kő esett volna le a mellkasomról, amiről ezidáig nem is tudtam, hogy ott van. Hát ez volt a ’bajom’. Hogy túl gyors volt, hogy előbb egy kicsit beszélgetni akartam még vele. Nem rögtön bele a dolgok közepébe. Mondjuk kiindulva abból, amit ezidáig műveltem vele, hogy már az ebédlő után rámásztam… tudom, tudom. De most ez az egész annyira különleges. A kabinjában vagyunk. Nem a csempészhajón lévő átmeneti kabinjában, nem egy bérelhető teaszobában. Hanem Nála. Lehet, hogy csak nekem különleges, az sem érdekel, ha kinevet miatta. Nekem fontos. Abba inkább nem gondolok bele, hogy miért fontos, jobb nem belegondolni. Nem szabad gondolkodnom. Nem szabad! Ezért inkább csak beszélek és beszélek, hisz ezzel is kiszorítom az elmémből a tényt, hogy Villengardon vagyok, hogy Black Sun egyenruhát viselek, és sorolhatnám.
- A bácsikámnak Elysiumon van egy hatalmas könyvtára a birtokon. Gyönyörű és régi… igazi könyvekkel. Papíralapú könyvekkel. Érezted már egy igazi könyvtár illatát?... – Nem ide akarok kilyukadni, mégis látni a tekintetemen, hogy teljesen elkalandozom, látni a mosolyomon, hogy szenvedéllyel mesélem azt, amit. És ahogy levegőt veszek, szinte már szimatolásnak mondható, mintha Storm kabinjának illata helyett a Rosewyn birtoki könyvtár illatára számítanék a levegőben. Már megint ezt csinálom, össze-vissza csapongok. De ez valami olyan, amiről szeretnék neki mesélni és látni, hogy örömmel teszem, még ha ez részben csak a fűszer által leomlott falaknak is köszönhető csak. – Tudja, hogy szeretek olvasni, úgyhogy kaptam egy saját kis szárnyat (kép), ahol a kimenőmet tölthetem. Szeretném neked megmutatni. Őszintén. - Bár azt már észre vehette, hogy szeretem a könyveket. A csempészhajón a raktérből is eltulajdonítottam néhányat és két napig ki sem dugtam az orrom a kabinomból. Mondjuk az azért volt, mert rettenetesen szégyelltem magam és nem akartam vele találkozni az első alkalmunk után. De a lényegen nem változtat, hogy könyvekkel voltam elfoglalva. Tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok, sokan egész életükben nem látnak régi, papíralapú könyveket, festményeket, sőt, van aki még növényeket sem. Persze, szerencsétlen és kínzó a helyzetem az Egyház és a Sakál kötélhúzásában… de valamilyen téren mindig is szerencsés voltam. Sosem kellett nélkülöznöm. Villengardon a Sakál fia voltam, a Földön egy tekintélyes arisztokrata lett a gyámom, Brittanicus pedig a legjobban felszerelt bázis a bolygón. És ezt nagyon, nagyon szeretném megosztani vele. Még ha csak néhány órácskára is. Látni a kék szemeimben azt a fűszerködös, valódi örömöt. Azt, hogy ebben a percben nem arra gondolok, hogy mennyi akadályt, szabályt, sőt törvényt kellene áthágni már eleve ahhoz, hogy betegye a Rosewyn birtokra a lábát... Csak az lebeg előttem, hogy két srác vagyunk, akik épp olyan boldogan tudnának néhány órácskát eltölteni ősi könyvekkel körülvéve, mint a Serenity fűszerködében tették, vagy épp Storm kabinjában, amiben ~ igaz, hogy leginkább a fűszer miatt, de jelenleg ~ nem a Black Sunt látom, csak Őt.

Az ajtóm előtt megállva veszek egy mély levegőt, mielőtt elhúznám az alkaromba lőtt kis chipet a leolvasó előtt, és kinyitnám az ajtót. Belépve egy egészen kisméretű kabin képe fogad minket. Szinte minden gondosan bepakolva az ágyam alatti fiókos rekeszekbe, az asztalomon alvó holokivetítő, amiből akad egy az ágyam végében is, a földön semmi nincs elszórva. A falakon nincsenek képek, matricák, sehol semmi igazán személyes. Egyedül az ágynemű kockás kvázi-rendetlensége az, ami egy kicsit otthonossá teszi a kabint. Utálom katonás rendben megvetni az ágyamat. Talán ez az én megengedhető lázadásom amiatt, hogy minden más csak felesleges támadási felület lett volna akár Vadim, akár bárki más számára. Ami fontos, azt nem itt tartom, ez nagyon korai lecke volt az idekerülésem után.
Az egyetlen, ami miatt imádom ezt a kabint, az az ágyam melletti ablak, és a kilátás, ami akkor fogad, amikor épp nincs leengedve az ablakvédő, mint most is. A Mars és a Phobosz különleges kettőse, mindig más és más konstellációban.
Kissé mintha talán zavarban lennék, ahogy Henryre pillantok, és beljebb invitálva becsukom, majd be is zárom mögötte az ajtót. Na nem azért, hogy ne mehessen el, ha esetleg el akarna, hanem hogy senkinek ne legyen esélye “ránk törni” az ajtót.
- Hogy tetszik?  - lépek oda hozzá, megállva előtte, de nem is biztos, hogy kíváncsi vagyok arra a feleletre. Mert hát az egész nem nagy szám, tudom jól, az ő lakrésze még itt is ezerszer puccosabb, hát még bárhol máshol.
- Hol is tartottunk…? - még közelebb lépek, egészen az ajtóig hátráltatva, majd megtámaszkodok mindkét kezemmel a feje mellett a hűvös fémen. - Igen, azt hiszem, éppen azon elmélkedtem, hogy hallani akarom a hangodat  - suttogom egészen közelről a fülébe. - Emlékszem még, hogy nyögtél fel, amikor a magamévá tettelek. Mit szólnál, ha megismételnénk?
Gyengéden harapok rá a fülcimpájára, majd a nyakán húzom végig incselkedve a fogaimat, de egyelőre megállom, hogy meg is harapjam. Nem volna túl bölcs döntés… de ki nem tesz ilyenkor a bölcsességre?

Ideje, hogy szembenézzek önmagammal. Azzal az önmagammal, akit Vadim rángatott ki az ágya alól, mert annyira rettegett, hogy ki sem merte dugni az orrát, amit hányingerig töltött a vér és a vizelet szaga. És ideje, hogy egy rohadt nagy pofont lekeverjek neki, amiért ilyen nyápic volt.
Vajon van olyan, akire gond nélkül rá merném bízni azt a feladatot, amit Vadim szabott ki rám, tudva, hogy ha bármi elcsesződik, úgyis én viselem a következményeit? Nem, akkor már inkább én csinálom, bármennyire nem füllik a fogam az adott melóhoz. Mert csak ennyi az egész. Egy munka, amit valakinek el kell végezni. Ha nem én csinálom, vajon szemet hunyhatok felette, és azt hazudhatom magamnak, vagy bárkinek, hogy az egész nem is létezik? Ennél álszentebb dolgot nehezen tudok elképzelni. Ráadásul így megvan az esélyem, hogy tényleg én felügyeljek mindent. Azt is életem végéig bántam volna, ha akkor nem engedelmeskedtem volna Vadimnak a ketrecek lepakolásánál, és nem találkoztam volna Marcoval. Még akkor is, ha az egésznek nem lett jó vége, hiszek abban, hogy abban a pillanatban helyesen döntöttem.
Már készülök arra, hogy utamra engedjen, a karom égő fájdalma is egyre inkább ellátásért ordít, de amit végül hallok, meglep, majdnem hogy megdöbbent. Először azt hiszem, egyszerűen rosszul hallottam, de újra és újra végigfuttatom magamban a mondatot, és a hangsúly ott van, úgy, ahogy mindig vártam, de már nem igazán reménykedtem benne. A remény szemét egy dög. ”fiam” Egyetlen szó, névelő nélkül, megszólításként. A tekintetemben a meglepetés után ott csillan valami, ami egyértelműen örömnek tudható be. Valami, ami eltörli bennem a Vadim iránt érzett frusztrált harag utolsó nyomait is, és csak egy valamit hagy maga után: büszkeséget. Kiharcoltam, megszolgáltam érte, és most olyan büszke vagyok, mintha az a nyomorult kis tizenöt éves vigyorogna a fejemben, és felém nyújtaná a kezét egy pacsira. “Látod? Megcsináltuk!” Akkor azt mondtam Vadimnak, hogy nem akarok fia helyett fia lenni, és most sem akarnék. Fia mellett lettem fia, és ez többet jelent bárminél!
- Mindig, Uram.
Soha nem jönne a számra az “apám” megszólítás, és kétlem, hogy Vadim hallani akarná tőlem, de így is elég bizonyosság ez a hűségemre.
A parancsra már csak egy “Értettem!” a válasz, és valahogy most az az információ is csak nehezen jut el az endorfinban tobzódó agysejtjeimig, hogy saját kártyám lesz Henry kabinjához.
Amikor Vadim elhagyja a szobámat, én is kilépek, és a gyengélkedő felé veszem az irányt, hogy elláthassam a karomat. Utálom az égési sérüléseket. Nagyon. De mindez elfogadható ár volt a hibáimért, pláne így, hogy az a ritka vendég figyelhető meg az arcomon, miközben végigmegyek a folyosók során, amit kevesen láttak tőlem: őszintén mosolygok.

Bizalom. Bízni. Storm bízik bennem. Én pedig nem teszek vagy mondok semmit annak ellenére sem, hogy itt lenne a lehetőség. Annak ellenére sem, hogy úgy érzem, ez így nincs rendjén... de közben meg mégis. Teljesen és tökéletes rendben van, hogy bízik benne és az életét adná, ha azt parancsolnám neki. Ha azon múlna az én életem.
Mégsem ezt szánom neki a jövőben. Soha nem ez volt a terv. Vannak más katonáim, akik ezért vannak, akikért nem kár. Érte az lenne. De ez persze nem jelenti, hogy bármiben kímélném. Nem jelenti, hogy akár egyetlen másodperccel is hamarabb elvenném az alkarját égető lángot és azt sem, hogy akár csak megfordulna a fejemben, bárki mást küldjek Teknőc helyettesítésére.
Ideje, hogy szembenézzen önmaga ezen részével is.
Az már jó pont, hogy bármennyire is vizsgálom az arcát, nem látom rajta, hogy ki akarná húzni magát a feladat alól. Pedig ott a lehetőség, megadtam neki, élhet vele, hogy bárki mást találjon maga helyett. Az más kérdés, hogyha az a bárki más hibázik, én attól még rajta fogom leverni. De ott lesz. Helyes.
Aprót bólintok és egyelőre ennyiben is hagyom a témát. A részletekkel kapcsolatban majd beszélünk, amikor aktuális lesz. Még én sem tudok mindent, várok pár apró információra, mielőtt összeálla a teljes kép. Egy valami viszont van, amit ki kell mondanom, mielőtt magára hagynám. Egyetlen apróság.
- Köszönöm, hogy hazahoztad, fiam - nézek a szemeibe egyetlen hosszúra nyúlt másodperc erejéig, de közben érzem, hogy valami különös volt a szavaimban. Valami, nem tökéletesen úgy hangzott, ahogy én azt elterveztem. Más volt a csengése, mert kimaradt egy kis szó... egyetlen névelő.
Mindegy.
- Az ébresztő után várlak az irodámban, kapsz egy kártyát Henry kabinjához. Ha úgy látom jónak, te mész be hozzá leellenőrizni és te fogod átkutatni a dolgait, ha bármit gyanúsnak találsz - parancs, a szokásos stílusban. Mintha az előbb ott sem lett volna az a kis botlás.
Nem a köszönetet sajnálom tőle. Ez minden elkövetett hiba ellenére járt neki. Csak a botlás, a rossz megfogalmazás...
Mindegy. Mindegy. Mindegy.
Innentől már úgyis csak megvárom, amíg jelét adja, hogy megértette és ott sem vagyok. Magára hagyom a kabinjában, a gondolataival, a fájdalommal, a égett bőr szagával.

A magyarázaton, amit kapok, elgondolkodok, és nem kell sok, hogy rájöjjek: csúnyán elcsesztem. Megint. Ennek pedig nem volt más oka, mint hogy valóban hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim, és emiatt nem voltam képes hideg logikával végiggondolni a helyzetet, a miérteket, amiket talán már ott és akkor megláttam volna, ha képes vagyok uralkodni magamon. Van azonban, amikor valami túl sok. Mindenkinél van egy pont, ahol túltelítődik, és nincs ideje és alkalma megfelelően levezetni azt a temérdek indulatot, feldolgozni azt a sok információt és gondolatot, ami felgyűlt benne. Ez volt velem is, és ennek a legfőbb oka Henry. Sürgősen kezdenem kell valamit ezzel a helyzettel, és rájönni, hogyan tudnám rendesen kezelni. Mert abban biztos vagyok, hogy nem tudom távol tartani magam Henrytől.
Mire Vadim a végére ér a magyarázatnak, láthatja rajtam, hogy tökéletesen értem, miért, hol és mekkorát hibáztam. Nem kérem a bocsánatát, sosem mentegetőztem előtte, és most sem teszem. Csak belátom, ha valamit elbasztam.
Hogy meddig jutottam Henryvel a “bizalmi játszmában”? Sokkal tovább, mint bármikor gondoltam volna, és ezt be is ismerem Vadimnak, már a pohár vízzel a kezemben. Amikor azonban a válaszom után a láng közelebb kerül a karomhoz, összeszorítom a fogaimat, és felnyögök a fájdalomtól. Azt tudom, miért baj, hogy bízom Henryben, de Vadim az imént ismerte be, hogy rám bízta a fia életét, miért ne bízhatnék én benne a sajátommal? Ezen nem változtathat, ahogy nem változtatott eddig egyik tettével sem. De ha változtatna, ez egészen biztosan olyan töréspont lenne, amiről nemrég beszéltünk. Hűséges vagyok hozzá, mert bízom benne. Bízom abban, hogy mindent okkal tesz, akármi legyen, és akármennyire ne is értem az okokat az adott pillanatban. Ez a gondolat tartott vissza tegnap is attól, hogy minden dühöm és frusztráltságom ellenére képes legyek annyira uralkodni magamon, hogy ne ugorjak a torkának. Valószínűleg addig jó, amíg megvan bennem ez a bizalom.
Amikor végül Vadim elteszi a Zippot, megkönnyebbülök. Így is rettenetesen ég a karom, de már csak magát emészti a bőr forrósága, nem táplálja tovább a láng. El fog telni egy kis idő, amíg meggyógyul, de legalább nem nagy felület, és az égési sebek fájdalma egészen jól csillapítható.
- Értettem, Uram.
Biccentek engedelmesen a kirohanások említésére, bár a kamasz megnevezés piszkálja a büszkeségem rendesen. Nem vagyok már kamasz! Nem, valóban? Pedig az elmúlt két hétben szinte egyfolytában olyan hibákat vétettem, amit kamaszkoromban sem tettem volna. Mert nem voltam sosem hasonló helyzetben. Sürgősen kezdenem kell magammal valamit.
Leengedem a karomat, és biccentek. Tudom, hogy kell ellátni, de azt hiszem, az orvosiban szakszerű segítséget is gyorsan kapnék hozzá. Nem mintha szeretném mutogatni az ilyen sérüléseimet, amíg el tudom látni magam is.
...és tessék, ott vagyunk, ahol a part szakad. Az ok, hogy miért lenne az átlagosnál is nehezebb távol tartanom magam Henrytől. Ami pedig a küldetést illeti, már Teknős helyettesítésének említésére kihagy egy ütemet a szívem, ebben biztos vagyok. Tökéletesen tudom, mi Teknős feladata. Becsületemre legyen mondva, nem látszik az arcomon sem a meglepetés, sem az iszonyat, amit érzek. Ez volt mindig az a területe a Napok tevékenységének, amitől amióta tehettem, távol tartottam magam, és mintha Vadim ezt tiszteletben tartotta volna egy ideje. Most viszont büntetni akar, tudom jól. Hiába hátrálhatnék ki, hiába találhatnék kifogást, helyettest… Tudom, hogy ez olyan félelmem, amivel előbb-utóbb szembe kell néznem.
- Ott leszek - felelek biccentve. Fogalmam sincs, képes leszek-e én magam teljesíteni a feladatot, de először talán az is elég, ha ott leszek, és felügyelem. Azt hiszem, ezúttal minden erőmre és az önuralmam utolsó szilánkjaira is szükségem lesz, hogy képes legyek észnél maradni. Ha egy pillanatnyi bizonytalanságot érez a csapatom, képesek, és hiénákként kapnak szét. Ez most nem olyan lesz, mint két éve, nem olyanokkal megyek, akiket én szedek össze, akik bíznak bennem, hanem akik bíznak Teknősben. Megvan a magam hírneve már a bázison, kivívtam a helyem, de nem vagyok hírhedt, és nem is vágyok rá, hogy az legyek. Nem szeretem a felsleges kegyetlenkedést, amíg van más út, annak ellenére, hogy ha kell, nem félek bemocskolni a kezem. Vajon Henry mit fog szólni, ha visszatérek? Ha látja majd azt az arcomat, amit Villengardon viselek? Talán jobb is lenne, ha meggyűlölne, ha igazán undorodna tőlem. Könnyebben rendezném magamban én is ezt az egészet. Hasznára egyikünknek sincs az a kötelék, ami köztünk van.

Valahol szinte megnyugtató, hogy minden ellenére képes velem őszintén beszélni. Nem azért, mert elvárom és parancsba adom, hanem mert ő is ezt akarja. Most sem parancsoltam rá. Nem mondtam, hogy beszéljen és mondjon el mindent, ami a fejében jár. Minden okom meglenne, hogy dühítsenek a válaszai. Igen? Talán képes lenne elárulni? Ellenem fordulni?
Mégis meg sem rezzen az arcom, ahogy elraktározom magamban az információt. Ahogy a tegnapi viselkedésére adott kis magyarázatot is csendben fogadom. Annyi különbséggel, hogy ezt nem hagyom szó nélkül. Szeretem kételyek között hagyni. Szeretem hagyni, hogy a saját levében és a gondolatai között főjön, de ez most nem az az alkalom.
- Az ok a fiam volt. Nem az, hogy kísérleti alany lennél, akivel kedvemre szórakozhatok. Az ok Henry. Kíváncsi voltam, hogy reagáltok. Az egész kis jelenet, amikor hazudtál nekem a hajón és azt állítottad, nincs ott veled bogarat ültetett a fejembe. Látni akartam, mennyire bíztok egymásban. Hogy meddig jutottál a kis bizalom játszmádban vele. Tudnom kellett, hogy reagáltok egymásra. Mire számíthatok tőle és mire tőled, ha esetleg a jövőben összeeresztelek vele - nem lennék köteles megmagyarázni neki. Hagyhatnám teljes homályban és állíthatnám, ez így van jól. De nincs jól. Mindig is ügyeltem rá, hogy végül belássa, mit miért teszek. Így tanulhat többet. Többet, mint a színtiszta fájdalom elviselése.
- Nem volt célom, hogy előtte büntesselek meg, Storm. Nem egy cirkuszi produkciót akartam csináltatni belőled és végignézetni a fiammal. Az őszinte, leplezetlen, ösztönös reakciót akartam, semmi mást - nem kérdezem, hogy így már érti-e. Nem is sürgetem, csak a tekintetem hagyom rajta. Kivárom, amíg akár fejben az egész tegnapi kis jelenetet újra végigfuttatja, teljen el bármennyi idő. De aztán látni akarom, hogy megértette és belátja, nem saját magamat szórakoztattam tegnap.
Mindig, mindennek oka van, bármit teszek vagy mondok.
Ahogy most is megvan a tökéletesen stabil okom, amiért a pohár vízért küldetem. Amiért türelmesen számolva magamban a másodperceket, égetem a karját. Az egyetlen kis hibám, hogy amikor megkapom a választ és ezzel a tagadhatatlan őszinteséget, miszerint bízik Henryben és bennem is, valamivel közelebb kerül a láng a csupasz bőrhöz.
De ez már úgyis a vége a másodperceknek. Már csak öt... Szóval nem számít.
Ettől függetlenül a gondolat beleeszi magát a fejembe. Nem tudom, melyik az aggasztóbb. Hogy a fiamban bízik, vagy bennem? Egyik sem jó, egyik sem egészséges. Henry túl veszélyes lehet. Ha be akarom látni, ha nem, akkor is beleette magát az Egyház a fejébe. Bennem pedig nem bíznia kell, csak tudnia, hogy mindent okkal teszek és erőssé nevelem, ha hallgat rám. Pusztán azért, mert olyanok a szemei, mint Henryé.
Még mindig... még ennyi év után is nevetséges a saját magamnak tett magyarázat. De azt hiszem, ehhez már hozzászoktam.
- Nem akarok több kis kirohanást látni, Storm. Elég lesz a fiam indulataival foglalkozni a jövőben. Elég egy neveletlen kamasz a kezeim alatt - jegyzek meg végül neki ennyit, ahogy a helyére csúsztatom a Zippót. Mégis a hangomból valami számomra is ismeretlen él csendül. Nem kioktató. Nem tanító. Nem is fáradt. Egyszerűen csak, mintha ott lenne... bánj óvatosan ezzel a bizalom dologgal. Csúnyábban égethet, mint a nyílt láng.
- Engedd le a karod. Pár perc és el is láthatod az égést. Gondolom, tudod, hogyan kell - meg sem várom a válaszát, hogy biztosítson róla, így van, már folytatom is. - A következő pár napban azt akarom, hogy Henry mellett legyél. Nem azért, hogy megóvd mástól. Azért, hogy önmagától megvédd. Az őrült kis terveitől, amiket esetleg a fejében forgat. Egy hét elég, hogy kipihend magad amellett, hogy rá figyelsz? Utána terveim vannak veled. Kell valaki, aki Teknős helyére lép, amíg nem tudja stabilan használni az újonnan kapott lábait - nem mondtam ezzel sokat, ugye? Nem mondtam, mi lesz a küldetése. De le tudja magának szűrni.
Teknős. Őszintén? Fogalmam sincs, mi a valódi neve. De ezt már le nem vakarja magáról. Főleg úgy, hogy büszke is a becenévre. Azért kapta, mert mániája, hogy a gyerekeket a nyakába veszi. Azt mondja, úgy könnyebb velük bánni. Könnyebb úgy a ketrecbe hajítani őket, amikor elfogja, hogy az egyik vállánál a kezeik vannak összefogva, a másiknál a lábaik. Kevésbé ficánkolnak, ha úgy viszi őket, mint a teknős a páncélját. Félig a nyakában, félig a hátán.
De most, hogy lesérült szükségem lesz egy emberre, aki helyettesíti. Az áru nem késhet.
- Ha úgy érzed, nem tudod teljesíteni, keress magad helyett valakit. De akkor is elmész, ott leszel, és felügyelsz, miközben más végzi a munkát és begyűjti az árut - nem várom el tőle, hogy ő maga dobálja az embereket ketrecbe. De tény, hogy érdekel, képes-e rá.

Kapcsolat. Igen, valami olyan kapcsolat van köztünk Henryvel, amit én sem igazán értek. Vadimmal ellentétben azonban nekem nagyonis célom megérteni. Talán idővel eljutok odáig.
Hallgatom Vadim kioktató szavait a dühömről, és valahol igaza van, viszont azt elfelejti, hogy ritka jó az önuralmam. Akkor engedem meg magamnak az ilyen kirohanásokat, amikor úgy érzem, hogy megengedhetem magamnak. Egyfajta különös bizalom ez részemről Vadim felé, vagy legalábbis annak valami egészen érdekes formája.
Nem vágok vissza, némán, fegyelmezetten tűrök mindent, amit mond. Elszálltak a tegnapi indulataim, lecsillapodtak, elrendeződtek, ahogy a homok ülepszik le a víz aljára. Az érdeklődő kérdésre is csak egy pillanatra feszül meg az állkapcsom.
- Megérdemlem a figyelmét.
Ennyit mondok csupán, halkan, de érthetően, még mindig a szemébe nézve. Szinte mint anno, amikor a fogmedállal a kezemben álltam előtte ugyanígy bizonygatva, hogy érdemes vagyok a figyelmére, hogy képes vagyok megfelelni neki, és túlszárnyalni az elvárásait. Azóta öt év telt el, rengeteg mindenen mentem keresztül, mégis, vele szemben néha ugyanannak a kamaszfiúnak érzem magam.
Az első kérdései után hosszan figyelem az arcát. Képes lenne olyat tenni, amiért ellene fordulnék? Hiszen ő maga nevelt arra, hogy ne kötődjek senkihez, de mi más lenne a hűségem felé, ha nem kötődés? Nem egyszerű parancskövetés ez, sosem volt az, ahhoz túl sok érzelem fűzött mindig Vadimhoz. Kezdetben puszta gyűlölet, de később ez annyi más keverke lett, most pedig itt állok előtte, és fogalmam sincs, képes lennék-e elárulni.
- Nem tudom - ennél őszintébben valószínűleg még soha nem ejtettem ezt a két szót. - Az Öné az életem, de én nem érek véget a létezésnél. Nem tudom, képes lenne-e olyat tenni, amiért előrébb helyezném magamat Önnél, Uram, de bizonyára létezik ilyesmi.
Megvannak a céljaim, és vannak dolgok, amik fontosak számomra. Hogy fontosabbak-e Vadimnál és az iránta való hűségemnél, arról tényleg fogalmam sincs.
Ami a többi kérdést illeti, megfontolom a választ. Hiába kívánkozna egyből a “Nem, Uram.” a nyelvemre, mégis átgondolom. Pláne azzal a bizonyos névvel, amit olyan ritkán emleget bárki, Vadim pedig pláne. Csak okkal. Mindig okkal. De most nem tudom az okot. Nem igazán, és ez zavar. Végül az utolsó elejtett megjegyzés fegyverez le teljesen. “Többre tartalak”. Olyasmi ez, amit soha eddig nem hallottam Vadim szájából, pedig sokszor vágytam rá.
- Nem, Uram - mondom ki végül, de nem állok meg itt most sem. - De legtöbbször láttam az okokat. Tegnap nem, és ez dühített.
Nyugodt a hangom, és én is az vagyok. Mostmár csak elemzem a helyzetet, ebben elég jó vagyok általában.
Amikor végül a pohárért megyek, végig Vadim szavain jár az eszem, ösztönösen megyek végig s folyosók során, és ugyanígy jövök visszafelé is, mégsem csepeg ki egyetlen csep sem a pohárból. Megtölthettem volna a kabinomban is, de így jobban segít koncentrálnom, összeszedni a gondolataimat, amíg visszaérek.
Követem a parancsot. Ebben sosem voltam igazán jó, mindig csak azért tettem, hogy később ne kelljen, és én adassam a parancsokat, mégis vannak helyzetek, amikor egyszerűbb csak követni. Most nincs okom nem ezt tenni ahogy kinyújtom előre a kezem, benne a teli pohárral. Amikor meglátom a Zippot, ösztönösen rezzen meg a kezem. Hiába a fegyelem, a testem emlékszik, és nem kellemes emlékek kötnek a kattanásához. Víz azonban nem cseppen ki a pohárból, akkor sem, amikor megérzem a karomon a hőt, az orromban pedig az égett fehérje szagát.
A kérdések megfognak. Pedig annyira, de annyira egyszerű rájuk a válasz. Egyetlen szó, egyetlen név: Henry. Miatta. Miatta nem fogadtam a hívását, miatta követtem el megannyi hibát, és részben miatta nem voltam képes uralkodni magamon tegnap. Ez azonban az utolsó, amit ki is mondanék. Félek, hogy milyen következményei lennének, és nem akarom már most elveszíteni, már most tönkretenni, bármi is ez, amíg nem tudom, mi is igazán. Pedig talán ezt kellene. Talán igaza van Vadimnak, hiszen már most látom, hogy Henry majdnem akkora gyengepont számomra, mint Vadim számára.
Ahogy telnek a másodpercek, úgy erősödik az égető fájdalom a karomban, és szorulnak az ujjaim egyre jobban a pohárra, de nem roppantják össze. A néhány kifolyó cseppet felfogják az ujjaim, nem cseppen le semmi a padlóra. Még.
- Mert Ön előtt megtehetem. Más előtt nem mernék ilyesmit megengedni magamnak, mert tudom, hogy nem bízhatok bennük.
Igen, ebben a pillanatban ismertem be, hogy bízok Vadimban… és hogy bízom Henryben. Ez utóbbit azonban nem mondom ki hangosan, de Vadim könnyedén levonhatja a következtetést. Ennyi talán elég. Talán. Mert valóban ez a válasz. Csupán a miértek az én titkaim. A mi titkaink. Én az Övé és Ő az enyém.
Amikor végül Vadim leengedi a Zippot, éles levegőt veszek az orromon, de a karom még mindig egyenesen tartom. Nem kaptam engedélyt, hogy leengedjem.

Szóval együtt teáztak a hajón. Szarrá verték egymást, aztán beszélgettek. Együtt tették a lábukat Villengard földjére. Van közöttük valamiféle fura kapcsolat, amit nem értek és egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom érteni. Nincs rá szükségem, hogy értsem.
Minél inkább gyűlöl engem Henry, annál inkább bízik Stormban. Egyre biztosabban visszhangzik bennem ez a kis mondat, most mégis a háttérbe szorítom. Ez most nem a fiam neveléséről szól, hanem arról, hogy Stormot visszatereljem a megfelelő útra.
- ...és bárki más kihasználta volna az indulataidat. Ellened fordította volna a haragod, amíg már nem láttál volna a dühtől - jegyzem meg azzal a jól ismer kis oktató éllel a hangomban.
- Igen, megvan a saját kis katonám, akin kísérletezhetek kedvem szerint. Azt mondod, foglalkozzak inkább csak vele? Ne fordítsak rád és a fejlődésedre ennyi figyelmet sem? - kérdezek vissza, de pusztán érdeklődő a hangom.
Ma már nem haragszok. Ma már sehol nincs az a harag, amit a tegnapi viselkedése kiváltott belőlem. Nekem is volt időm gondolkozni, miután Henry a kabinjába került, nem csak Storm volt órákat egyedül a saját fejében. Ez viszont nem jelenti, hogy ne villanna a tekintetem a folytatásra. Bárhogy vizsgálom őt magát, őszinték a szavai és ezt valahol értékelem. De attól nem kell tetszenie az esetleges jövőképnek, amit felfest.
- Képes lennél ellenem fordulni? A fiam életét gondolkodás nélkül rád bíztam, de azt mondod, tehetek olyat, amiért elárulnál? - csak beszélgetünk, nem fenyegetem. Nincs rossz válasz, a véleményére vagyok kíváncsi. Arra, hogy mi jár a fejében.
- Tettem olyat, ami nem a te érdeked szolgálta végül? Bármit, ami csak fájdalom volt, és nem hagytam... nem vártam meg, amíg tanultál belőle? Válaszolj, Angelo! Bántottalak vagy kísérleteztem rajtad valaha is minden ok nélkül? - rohadt sok mindent lehet a fejemhez vágni, de úgy érzem, ezt nem. Soha nem a saját szórakoztatásomra bántottam. Soha nem büntettem ok nélkül. Soha nem kísérleteztem vele úgy, mint Marcoval vagy az elődeivel tettem megannyi időn át.
- Többre tartalak annál, mintsem, hogy a szórakoztatásomra létezz - teszem hozzá érezhetően sokkal nyugodtabb, de pont olyan csendes hangon, mint ahogy eddig is beszéltem. Az egyetlen hibám, hogy tudom, volt ott egy szó... a régi neve, ami nem illett bele a tökéletes képbe, amit szokás szerint mutatni akarok. De nem számít. Elsiklok a saját ki botlásom fölött és máris küldöm, hogy essünk túl a kis leckén.
Nem számít, hogy mennyi időbe telik, megvárom, amíg visszaér a vízzel teli üvegpohárral a kezében. Közben újra és újra végigfut a tekintetem a kabinján, de nem nyúlok semmihez. Ez is olyan apróság, amihez tartom magam. Ha nem ad rá okot, nem kutatok és nem érek hozzá ahhoz, ami az övé. Pedig beleköthetnék a kártyába. A porcelán készletbe. De mi értelme lenne? Mit tanítanék neki vele?
Semmit.
Ezzel a pohár vizes dologgal viszont annál inkább. Legalábbis remélem.
- Nyújtsd ki a kezed a pohárral együtt. Egyenesen előre. Úgy, hogy egy csepp víz se menjen ki - tudom, különös, de attól még érezni a hanglejtésemből, hogy komoly parancsnak szánom.
Bármilyen fura, engedelmeskednie kell, nem igaz? Mert erre való a parancs. Elhangzik és nem kérdőjelezi meg az ember, csak teljesíti. Egyszerűbb követni, mint kiadni és vállalni a felelősséget. Tudod te is, Storm, nem igaz? Tudod jól, milyen érzés, amikor te adod a parancsot, de rosszul döntesz és életeket veszítesz egyetlen apró hiba miatt.
- Vigyázz, ne szorítsd erősen. Könnyen törik és megvághatja a tenyered - egyetlen, még mindig érezhetően fura jó tanács. Miért szorítaná erősebben a kelleténél, ugye?
Mondjuk azért, mert fél másodperc múlva kattintom a jól ismert egyszerű, mára már inkább a karcoktól mintás Zippómat és felpattintva a tetejét tartom az alkarjához. A láng pillanatok alatt leégeti a legkisebb szőrszálakat is. Ez a szag, amit még én is utálok. Az égett szőr szaga.
- Ha itt, előttem állva tudod teljesíteni a parancsot, odakint a hajón miért nem ment? Miért volt olyan nehéz fogadni a hívást, fiú? Miért volt olyan rohadt nehéz tegnap megállni előttem és befogni, amikor azt kértem? - nem viszem túl közel a lángot. Jó pár centiméterre tartom. Nem leégetni akarom a fél karját, csak azt, hogy szép lassan erősödjön az égető fájdalom.
- Miért volt nehéz uralkodni magadon és az indulataidon, amikor itt, most, a kabinod nyugalmában nem az? - látom, ahogy vörösödik a bőr. Magamban a másodperceket számolom, amikor el kell vennem, mielőtt maradandó kárt okoznék.
Lecke. Nem a fájdalomról szól, hanem arról, hogy uralkodjon magán, amikor azt akarom. Amikor egy kibaszott parancsba adva azt várom el tőle! Egyetlen pillanata sem a fájdalomról szól, ezért nem számít, hogy végül mennyire szorítja azt a poharat. Hogy eltörik-e vagy sem. Csak az, hogy azt teszi, amit parancsolok és amíg a pohár egyben van, egy csepp víz se menjen a kabin padlójára.
...és ha gond nélkül el tudok számolni huszonkettőig, leengedem a Zippót.

Nehezen sikerült lenyugodnom tegnap. Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ennyire tele ilyen fokú frusztrált indulattal. Talán soha. Ez a helyzet egészen szokatlan számomra, és fogalmam sincs, hogyan kezelhetném megfelelően. Henry jelenléte olyan mennyiségű olaj a tűzre jelen pillanatban, amit sehogy nem vagyok képes kordában tartani. Minden józan idegszálam azt ordítja, hogy utálnom kellene, és eltüntetni az útból, keresztülgázolni rajta, hiszen az utamban áll. Nem csak közém és a céljaim, hanem közém és Vadim közé is befészkelte magát, akkor is, ha erről fogalma sincs, és akaratlanul tette. Hiába akartam tagadni sokáig magam előtt is, Vadim az évek során az az apafigura lett számomra, aki a saját elcseszett apám lehetett volna. Igen, látom a hibáikat, óh, de mennyire, mégis ott motoszkál bennem a vágy, hogy büszke legyen rám, hogy elismerje, hozzá méltó fia lettem. Henry eddig is ott volt köztünk, de eddig csak árnyékként, szellemképként, akin tudtam, hogy ha akarom, át tudok lépni. Tudtam, hogy csak helyettesítem a fiát, hogy valami elcseszett kísérlet vagyok számára, de mostanra eljutottam addig, hogy igazán szeretnék megfelelni annak a képnek, amit a felnőtt fiának álmodott meg. Most, hogy kiderült, Henry életben van, Vadim kész lenne eldobni érte, és ez dühít a legjobban. Egy valami van a markomban, ami segít, hogy nyugodtan álljak meg Vadim előtt most is, és amit csak meg kell várnom, hogy kiteljesedjen, és a Sakál is meglássa: engem valóban sikerült magához közelinek nevelnie, míg Henry nehezen állhatna távolabb attól, akinek látni akarja.
Türelem, Storm, türelem. Volt idő, amikor nem volt erényem, de mostmár képes vagyok a következő lépésen túlra tekinteni, és előre játszani. Addig csak úgy kell egyensúlyoznom ezen a rohadt pallón, hogy ne legyen belőlem cápavacsora.
Az időre, amit kaptam, hiába lázadtam a gondolat ellen, szükségem volt. Ha tegnap Henry helyett Vadim az én idegeimet feszítette volna tovább, nem vállaltam volna garanciát a tetteimért. Túl sok minden volt bennem akkor még a felszínen, amit… nem akarok Vadim elé tárni. Igen, mert túl nagy támadási felületet jelentenének. Hálás lehetek az öregnek, hogy ezt is kemény leckék árán tanította meg nekem, így vele szemben is készséggel alkalmazom. Soha, soha nem szabad egyetlen védtelen pontot sem hagynom felé. Pedig néha jólesne, és igen, szívesen le is tesztelném, hogy hogy reagál, de most rajtam a sor, hogy ne feszegessem azokat a határokat, amiket tegnap kis híján sikerült felrúgni.
Az intés nyomán kissé lazítok a tartásomon, de végig Vadimot figyelem, ahogy közelebb lép a teás szekrényemhez, és elhúzza az ajtót. Az tucatnyi dobozkából három van, ami fűszeres keverék. Nem fogyasztom túl gyakran, egyedül amúgysem szeretem.
- Ha van függőségem, az maga a szertartás, nem a tea, és végképp nem a fűszer benne - válaszolom halkan, fegyelmezetten. Ez a legegyszerűbb a három kérdés közül. - Csak a szabadidőmben élek vele. - kettő. A harmadik egyszerre egyszerű és nehéz, de mindenképpen trükkös. Fogalmam sincs, Vadim mit szólna, ha tudná az igazat, hogy nem csak a fűszertől volt ködös a tekintetem, hanem a véremben keringő dopamintól, oxitocintól és endorfintól. - Igen, emiatt voltam kissé szétcsúszva a hajón. Rávettem Henryt, hogy teázzon velem. A legtöbb ember sokkal közlékenyebb és kezelhetőbb egy kis fűszerrel ellazítva, és ez alól Henry sem kivétel.
Az igazság egy nagy része pont elég egy hazugság leplezéséhez. Ez nem olyan információ Henryről sem, ami gyenge pontja lehetne Vadimmal szemben. Úgyis több kell neki mindenből, mint egy átlagembernek, nem egyszerű elkábítani, de nem volt hatástalan rá a tea, ez tény.
Ami a hibám átgondolását illeti, biccentek, de pár pillanatig keresem a megfelelő szavakat, mielőtt megszólalnék.
- Tiszteletlen és engedetlen voltam. Hagytam eluralkodni magamon az érzelmeimet, és emiatt hibáztam - egy fél lélegzetvételnyi szünet után azonban hozzáteszek még valamit. - Ettől függetlenül  azonban úgy gondolom, hogy nem kellene ilyen módon felhasználnia Henryt ellenem, és így kísérleteni a tűrőképességemmel, pláne, ha “van alkalmasabb kísérleti nyula”.
Mert tudom, hogy erről is szó volt tegnap. Nem csak Henryt tesztelte az öreg, óh, nem. Engem is, én pedig elbuktam az ostoba próbáján. Felszegett fejjel nézek Vadim szemébe, nyugodtan lógatva magam mellett mindkét kezemet. Nem babrálok, nem szorulnak ökölbe az ujjaim. Bár valahol piszkál az az elejtett megjegyzés, az az alattomos, tudó hangsúly, amivel az öreg megjegyezte mindezt, de elhessegetem a kellemetlen érzést.
- Tisztában vagyok vele, hol a helyem, és ott is maradok, szabad akaratomból, az életemmel is védve a hátát. Ha azonban maga ellen fordít, sokat veszíthet. Eszemben sincs fenyegetni, ezt tudhatja, de sok mindent tudok, és sok mindent látok, amit a hűségem Ön iránt védelemre használ, és nem támadásra.
Túl közel állok hozzá ahhoz, hogy maga ellen fordítson. Nem vagyok már gyerek, és megvan a magamhoz való eszem, nem véletlenül vagyok még mindig itt. Talán önmagamban nem lennék nagy veszteségnek elkönyvelve, de az, amit okozhatok, amíg elpusztulok, már annál inkább. Az biztos, hogy ez nem az volt, amit Vadim hallani akart, de feleslegesnek láttam lefutni a kötelező köröket pusztán azért, hogy kiskatonához méltón engedelmes legyek, és mérsékeljem a büntetésemet. Tudja, hogy tudnám, mit akar hallani, és azt is mondhattam volna. De inkább rendesen válaszoltam a kérdésére.
Ha meg is lep a pohár vízre vonatkozó parancsa, nem látszik rajtam. Üvegpohár azonban nem sok helyen van a bázison, így ha egy “Igenis, Uram!” után elenged, bő negyed óra is eltelik, mire visszatérek egy nagy, vízzel teli üvegpohárral. Megállok az ajtóban, miután becsukom magam mögött, és rezzenetlen tekintettel várom a további utasításait.

Az éjszakám lényegében mindenről szólt, csak az alvásról nem. Jó, ha azt mondom, óránként voltam ébren, hogy ránézzek a fiamra. Minden egyes alkalommal először a kép sarkában villódzó idő bélyegre tévedt a tekintetem, csak utána magára a képre.
Igen. Itthon van.
Csak ennyit kellett tudatosítanom magamban újra meg újra, aztán hagytam is a képet. Nem fogom egész éjszaka bámulni, csak a tudatra van szükségem, hogy biztonságban van. Nem mintha ne láttam volna korábban, hogy meg tudja magát védeni, de ez egészen másfajta biztonság.
Valamikor hajnal előtt viszont már a kép sem nyugtatott. Nem a fiam járt az eszemben, hanem Storm. A határokat átlépő szemtelen kis lázadása, amit az irodámban művelt. Az eredeti terv egy kis nyúzás volt. Eddig mindig segített neki újra a jó úton járni. Most is működött volna, attól függetlenül is, hogy kíváncsi lettem volna, mikor képes újra elém állni, ha a talpáról szedek le pár csíkot.
De nem. Bárhogy agyalok, nem magára a fájdalomra van most szüksége, csak egy egyszerű leckére. Egyik része a még több idő volt, amit máig kapott. Muszáj emlékeznie rá minden úgy és akkor történik, amikor én akarom. A másik...
Egy percen belül teljes egyenruhában állok a kabinomban, még egyszer ránézek a holoképernyőre és már kint is vagyok a folyosón, nagy lendülettel célozva meg Storm szobáját. Egy örökkévalósággal ezelőtt voltam itt utoljára és hasonló az utolsó időpont, amikor bárkit küldtem, hogy nézzék át a kabinját. Mondhatjuk, hogy bízok benne és a saját nevelésemben annyira, hogy ne kelljen pár hetente ellenőriznem. Végül is, most sem azért jövök és nem azért dörömbölök az öklömmel, hogy átkutassam a dolgait.
Szinte látni a szememben megcsillanó elégedettséget, amikor egy pillanat alatt talpon van és vigyázzba vágja magát előttem. Mégsem teszek megjegyzést, csak intek, hogy ennyire nem kell hivatalosnak lennie, nem kell megfeszüljön az utolsó porcikája is. Ezúttal kicsit elengedheti magát. Ahogy én sem őt figyelem nagy komolyan, hanem a kabinban nézek körül.
- Ezért szokott olyan ködös lenni néha a tekinteted? Ezért voltál kicsit szétúszva akkor is, amikor a hajóról jelentkeztél? Ráfüggtél? - hangzik el kapásból az első három kérdésem, ahogy oldalra lépek, hogy elhúzzam a teákkal teli kis szekrény ajtaját.
Nem veszem el tőle, még csak nem is kényszerítem, hogy szabaduljon meg tőlük. Pedig tudom, hogy nem mind egyszerű tea. Miért is ne lenne közöttük fűszeres? Kérdezz meg öt embert a bázison, kettő azt fogja mondani, szokott ilyet inni, a harmadik pedig hazudik róla. Engem most mégis csak az érdekel, hogy csukva legyen az ajtó és úgy nézzen ki a kabin, ahogy elvárom. Rendezetten. Amíg pár flancos tea és -készlet az egyetlen személyes tárgyai, addig jók vagyunk.
- Volt időd átgondolni a tegnapi viselkedésed, vagy várjunk még pár órát? - szegezem végül neki az újabb kérdést, most már a teljes figyelmem felé fordítva. Nem az érdekel, hogy a hajón elkövetett hibáival tisztában van-e. Az érdekel, hogy a tegnapi lázongásán gondolkodott-e.
Majd várok. Elég hosszan. Nem egy egyszerű, rövid választ akarok tőle, amivel hamar túlesne az egészen. Nem csak azt akarom, ami ösztönből jön nála. Nem azt, amiről tudja, hogy hallani akarom.
- Hozz egy nagy pohár vizet. Üvegpohár. Tele vízzel - tudom, hogy túlmagyarázom, de nem akarok hagyni neki lehetőséget arra, hogy a pontatlan fogalmazásom miatt hibázzon. Most már tényleg semmi kedvem kísérletezgetni és húzni az időt.

Amikor kissé még kótyagosan, de lényegesen nyugodtabban visszatértem a Serenityből a kabinomba, szerettem volna, ha egyből elnyom az álom, ehelyett azonban az agyamra mentek a saját gondolataim. Azok is, amik Vadim és a büntetésem, és azok is, amik Henry és a köztünk levő “semmi” körül jártak. Ilyenkor szoktam edzeni, de a testem egyszerűen annyira fáradt volt, hogy képtelen voltam akár a karomat is felemelni, miután bedőltem az ágyamba. Végül valahogy sikerült elaludnom, de messze nem volt nyugodtnak mondható az éjszakám.
Talán ennek is köszönhető, hogy nem a legszebb álmomból ver fel a dörömbölés az ajtómon. Először azt hiszem, hogy Vadim valakit küldetett értem - Wraith bizonyára örömmel teljesítené a feladatot -, annál inkább meglep, amikor maga a Sakál lép be a kabinomba.
Ösztönösen pattanok ki az ágyból, hogy vigyázzban megálljak mellette, pont Vadim előtt. Jó ideje nem szokásom hiányos öltözetben aludni, most is egy hosszú nadrág és egy póló van rajtam, csak a lábfejeim meztelenek.
Nem szólalok meg, amíg Vadim nem kérdez, inkább csak figyelem. Nem tudom megmondani, mikor járt utoljára személyesen a kabinomban, és az utolsó átkutattatás is évekkel ezelőtt volt. Nem mintha azóta olyan sok mindent gyűjtöttem volna be, amivel személyessé tehettem a kis zugomat. Sehol egy holoposzter, nincsenek apró kütyük, mütyürök, szinte semmi. A kis dobozom sem itt lakik már, biztosabb helye van. Alig pár dolog van benne, ami ha nem is fontos, de jelentősége van, és nem akarom Vadim kezébe adni, ha éppen leckéztetni támad kedve. Egyetlen apróság van, ami kilóg a sorból az ágy melletti asztalon a tokjában pihenő késemen, és a kis tartóba szórt, kissé már megkopott plasztik francia kártyapaklin kívül: a balra levő szekrények egyik kézmagasságba eső kis részén nincs behúzva az ajtó. Mindig is szerettem teázni, és bár a Földön nem sok lehetőségem volt igazán minőségi teát inni, itt annál többször hódolok ennek a szenvedélyemnek. Több kis fémdoboz sorakozik egymás mellett, jobbnál jobb marsi szálas teákkal, és egy-két ritka elysiumi fajta is akad, no meg fűszeres is, természetesen. Nincs felcimkézve egyik doboz sem, de mindegyiken más minta szerepel, egytől egyik Cindy keze munkája, ahogy az egyszerű, fehér porcelán teáskészletet is tőle kaptam a huszadik születésnapomra. Magamtól valószínűleg maradtam volna a fém készletnél, a porcelán felesleges luxus egy űrállomáson, és a Serenityn kívül nem sok helyen találkoztam vele, de így igazán megbecsülöm. Tényleg más íze van benne a teának.