Az ember a legkiszámíthatatlanabb állatfaj. A hangulata úgy ingadozik, ahogy a szél változik a hegyek felett. Pláne tömegben. Elég egyetlen rossz szó vagy mozdulat, elég egy hangosabb vélemény, és mint a tehéncsorda, úgy fordulnak rögtön abba az irányba. Ezért lehet, hogy ami egyszer kevés volt, az máskor túl sok, ami egyszer szórakoztatta őket, a következő alkalommal már taszítja. Nem egyszerű ez a showbusiness, nem igaz, Mr. Casales?
Tompa morajként ér csak el a tömeg zaja, aztán lassan elcsendesedik a stadion, én pedig egyedül maradok a gondolataimmal és a lépéseim puha súrlódásával. Mindez a nyugalom azonban csak pillanatnyi, és olyan talmi, hogy szinte már ordít. Pont mint az a bizonyos férfi a folyosón. Behallatszik. Megrándul az arcom. Veszek egy mély levegőt, és lassan engedem ki a tompa csendbe. Talán mégsem volt olyan jó ötlet. Maradhattam volna a másik lehetőségnél, de vannak helyzetek, amikor túl türelmetlen vagyok. Tudhatnám már, hogy ilyenkor születnek a legrosszabb ötleteim. De talán még lehet haszna ennek is.
Nem mintha ne lenne mindegy, elvégre felszisszen az ajtó, én pedig a belépő felé fordulok. Figyelem. Már-már nevetséges, mennyire természetesnek tudjuk venni a biztonságot. Mennyire bízunk abban, hogy amit megszoktunk, az állandó, és olykor elfelejtünk a hátunk mögé nézni.
Ritka pillanat, de valami mosolyszerű kifejezés uralkodik el a vonásaimon, amikor Silvio észreveszi a kesztyűt. Na nem az örömteli, inkább a nosztalgikus és számító fajta. Szándékosan mozdulok meg, hogy zajt keltsek, és magamra vonjam a figyelmét. A felangzó harsány röhögés csak azért nem bántja a fülem, mert a bársonyborítású falak elnyelik a hang egy részét, és valahol igenis számítottam valami hasonló reakcióra. Talán mégsem volt olyan felesleges idejönnöm. Kifejezetten élvezem, hogy nem látom a régi félelmet az arcán. Nem vagyok biztos benne, hogy ne tudnám előhozni - óh, nagyonis megvan a kísértés -, de elég sok idő telt már el, hogy mindketten más pozíciót foglaljunk el a sakktáblán.
Türelmes fennsőbbséggel engedem meg, hogy kiröhögje magát - és a helyzetet -, mintha határtalan kegy lenne részemről, hogy nem szakítom félbe a mulatságot. Végül amikor kiegyenesedik, figyelem az arcán megjelenő, hitetlen kifejezést. Meglehet, néhány éve még én sem gondoltam, hogy itt leszek, szóval ez még jogos is. Most sincs sok kedvem a közeghez, de ez a társaság a maga közönségességével is üdítő. Vagy talán pont hogy amiatt? Pedig általában nem szoktam díjazni az ilyesmit, de Neki elnézem. Sosem volt túl jó az úri modor elsajátításában, de még a szolgálók tisztelettudó viselkedését is csak a felszínen volt képes magára venni, mint valami szükséges gúnyát, ami azért kell, mert túl kellemetlen következménye lesz, ha meztelenül rohangál.
Nem változtam? Talán nem. Talán többet, mint bárki gondolná. Nem, valójában nem változtam, inkább csak volt lehetőségem kiteljesedni. Egyre szabadabb vagyok, és egyre jobban élvezem a játszmák világát.
Amikor felemlegeti az apámmal való hasonlóságomat, szusszanva csóválom meg a fejemet, de egyelőre nem szólalok meg. Nem tud ilyen egyszerűen a bőröm alá férkőzni, Mr. Casales. Vagdalkozni bárki tud… eltalálni, és kárt okozni már sokkal több gyakorlatot igényel. A tudása talán meglehetne, de rég nem álltunk szemben egymással.
Némán figyelem, ahogy kézbe veszi a kesztyűket, ahogy a tekintete ösztönösen méri fel az állapotát, és látom rajta, hogy tudja, mit tart a kezében. Eszembe sem jutott volna hamisítványt hozni, elvégre a lényeg abban rejlik, hogy ez az a kesztyű.
Nem moccanok, amikor Silvio közelebb lép, és akkor is inkább csak a közelség már-már illetlen mértéke miatt feszülök meg, amikor belemászik a személyes terembe. Utálom, amikor valaki ezt csinálja. Pláne valaki, akinek az arca félig elmaszatolt színes festékkel van kikenve, és érzem rajta a küzdőtér fülledt levegőjétől a bőrére kiült izzadtsága illatát. Nem, ez még nem szag, az majd talán egy óra múlva lenne, de az a jellegzetes, sós kipárolgás beül az orromba. Elfintorodok. Félig talán szándékosan is, értse, ahogy akarja.
- Grandiózusabbra? Talán túl nagyok az elvárásai velem szemben, Mr. Casales - mosolyodok el engedékenyen, mintha csak egy ostoba gyerekhez beszélnék, akinek el kell magyaráznom, hogy szuperhősök nem léteznek. Ahogy ördögök sem.
A következő szavaim mégis ellentmondanak mindennek.
- Olykor az isteneknek is meg kell mutatniuk magukat idelent, különben a végén még elveszik az emberek hite és félelme - vajon hányan fizettek volna tizedet, ha nem féltek volna attól, hogy a pokolra kerülnek, ha nem teszik? A hit mindig is így működött. - Talán tényleg egyre jobban hasonlítok az apámra.
Emelem meg hanyag mozdulattal, szinte kérdőn a szemöldökömet. Elvégre az apám sem véletlenül tartja meg minden évben azt az “áldott jótékonysági földreszállást”. Színház az egész világ, nem igaz? A támogatók, a befektetők pedig akkor alszanak a legjobban, ha azt látják, amit látni akarnak: hogy a pénzük jó helyre kerül.
Mondjak egy okot, hm? Kis híja, hogy hasonlóan hangtalan nevetéssel csatlakozzak Silviohoz. Az egész valahol kicsit abszurd, nem igaz? Az ember éveken keresztül dédelget egy érzést, féltve őrzi a gyűlöletét, nevelgeti a bosszúvágyát, és amikor odaér, hogy lehetősége lenne beváltani, mintha egészen más fény világítaná meg a dolgokat.
Lepillantok a festékes kézre, ami eltűnik a vörös bőrköntösben, és csak valami furcsa haragkezdeményt érzek. Azok az én kesztyűim. Soha nem voltak más kezén, és most viszket a tenyerem, hogy elkapjam Silvio kezét, mielőtt felhúzza. Csak a festék miatt nem teszem. Nyilván.
- Ha meg akarnál ölni, nem beszélgetnénk.
Most először tegezem le. Nem sok mindenkit tegezek. Csak a kurváimat, és azokat, akiket minden szinten egyenrangúnak tekintek magammal. Vajon ő hol áll a képzeletbeli ranglétrámon? Ki tudja…
Amikor a kesztyűről ismét felpillant rám, és felteszi a kérdését, alig észrevehetően billentem félre a fejemet, mintha így előnyösebb szögben esne a fény azokra a bántóan éles vonásaira.
- Bizonyára valamelyik… kevésbé józan este eredménye volt - vallom be közvetve, hogy az én ötletem alapján történt a megvalósítás. - De sosem a szépsége, hanem a funkciója volt a lényege. Ezt átérzi, nem igaz, Mr. Casales?
Mintha egy egészen halvány, de határozottan gúnyos mosolykezdemény is felbukkanna az arcomon. Vagy inkább ironikus? Végülis mindegy, a lényeg, hogy fél pillanat múlva, amikor ellépek Silvio elől, és újra körbeindulok a szobában, már nyoma sincs. Ha meg akart volna ütni, már lett volna lehetősége, de ettől függetlenül nem vagyok óvatlan, számítok a támadására. Ha mást nem is, legalább ennyi hasznot hajtott az a tucatnyi év, amit a katonaság berkeiben töltöttem.
- Ha így folytatja, lehúzhatja a rolót Medusával. Nem hiszem, hogy Crow barátunk odáig van a legutóbbi produkcióiért…
Jegyzem meg csevegő hangon, és láthatóan erősen gondolkodom azon, melyik ülőhely lenne megfelelő arra, hogy kényelembe helyezzem magam, de nehezen jutok dűlőre. Azok a fránya sztenderdek.

Medusa egyáltalán nem olyan szép példány, mint az ellenfele. Nincsenek szemei, hiszen én látok helyette is, viszont a szájnyílása széles repedést képez a fején. Szinte már olyan, mintha mindig a következő lépésén somolyogna. Alsó és felső fogsora között mérgező nyáladék húrjai pattannak szét, akárhányszor állkapcsát szétnyitja. Ha volna anyja, ezt az arcot még az se volna képes szeretni, ebben egy kicsit hasonlítunk. Esküszöm, hogy Medusa a legrondább dolog, ami valaha elszabadult ebben a stadionban.
És mégis gyönyörködünk benne, ahogy valami nála sokkal szebbet tesz tönkre. Sőt, épp ez a legjobb az egészben. Az ellenfelem bestiája sokkal vonzóbb látványt kelt Medusánál, és el kell ismerni, hogy az Építője egy gépesített katedrálist hozott létre, amikor összerakta. Évek kemény munkájába tarthatott erre a szintre fejleszteni, és nekem elég volt egyetlen forduló ahhoz, hogy darabokra szaggassam. Persze egyedül azért játszadoztam az étellel fél órán keresztül, mert a nézők sem egy kétperces menetre fizettek be.
Ugyan Medusában nem rejlik valami mesteri óramű, melynek milliónyi alkatrészét szabad szemmel látni sem lehet, de bennem igen. Itt ketyeg a szerkezet a fejemben, és egyelőre nem elég fejlett a technológia ahhoz, hogy ki lehessen műteni belőlem. Crow éppen ezért fog szemet hunyni afelett, hogy már megint telibe szartam a szabályokat, és az előírások ellenére százszázalékos kárt okoztam az ellenfél tulajdonában. Azt hitték, tanácstalanul állok majd a szerzetük felett, mert nincs gerince, amit Medusa szétroppanthat? Rosszul hitték, hiszen túl sok üzleti érzék veszett el bennem ahhoz, hogy mindent feltegyek egyetlen lapra. Ugyanúgy tud a kislány foggal is, mint körömmel. Mint mondtam, a bestiám nem egy műalkotás, de a jó festőnek nem kell csodaecset, hogy alkosson. Csak egy kibaszott ecset kell, meg tépőfogak.
Kár, hogy a művészetet nem mindig értékelik, a kanyon közönsége meg főképp nem. A múltkor ünnepeltek, amiért megszegtem a szabályokat. Most hurrognak a vérben úszó stadion felett, a felismerhetetlenségig csonkított dög felett, amiről Medusa csak akkor mászik le, mikor felfigyelek a közönség tüntetésére, és a kapcsolat felbomlik közöttünk.
– Mi van?! – ordítom a fénybe széttárt karokkal, és felállok a székemből. A fények elvakítanak, így nem látom a pofájukat, csak a lelátón végigfutó zúgolódást hallom. Az arcomon izzó festék felnagyítja az epés vigyort, amire látszólag ok nélkül rándul a szám. – Mi van, nem szórakoztok elég jól?!
Váratlanul a felkaromon érzem egy testőr lapáttenyerét. Ennyi kellett ahhoz, hogy elöntse az agyamat a szar. Kitépem magam a szorításából, és azzal a lendülettel akkora balegyenest küldök a képébe, hogy magával viszi őt a mozdulat, és kétrét görnyed. Tetőfokára hág a közönség rivalgása – azt hiszem, megint kirobbantottam egy tömegverekedést. A többi őr körbevesz, hogy kitereljenek, mint valami kerge marhát, de előbb megnézem magamnak, ahogy az előbbi felém kapja ádáz dühbe torzult arcát. Tudja, hogy nem üthet vissza, én pedig tudom, mit érezhet, de nem érdekel. Csak az érdekel, hogy nem én vagyok a helyében.

*

– Ő meg repül innen – fröcsögöm az ítéletet, miközben egy brigádnyi őr kíséretében csörtetek végig a folyosón. Lesöpröm fejemről a kapucnimat, az arcfestékemet pedig félig letörlöm, félig elmázolom az alkarommal. Hirtelen megtorpanok az udvarhölgyeim előtt, és az egyiknek a képébe hajolok. – Nem hallom, hogy igenis. Ennyire betett az elysiumi lobotómia, vagy mi? Ha még egyszer meglátom azt a tagot, mind húztok a vérbe, és meg se próbáljatok Crow szoknyája mögé bújni.
Tanácstalan összenézések és vonakodó bólintások fogadtak. Szinte már aranyos, de inkább röhejes. Ajkaim összepréselésével gúnyos mosolyt húztam a képemre, és az indulataim mintha elpárologtak volna.
– Kösz, tudtam, hogy rátok számíthatok. – A hozzám legközelebb álló őr profiljára csapok egy kisebb, kijózanítónak szánt taslit, mert annyira meg volt lepődve szegény, és túl egyszerű lény ahhoz, hogy leplezze. Igaz, tény, hogy ilyen cirkuszt már elég rég rendeztem utoljára. – És most oszolj, innen talán eltalálok oda egyedül is.

*

Mély kilégzéssel tenyerelek a fal érzékelőjére, mire az ajtó halkan elmozdul az utamból. Amint beljebb kerülök, a belső vezérlővel is ugyanígy teszek. A tejüveg lapja vörös színre vált, jelezve, hogy ezzel sikeresen magamra zártam a szobát, és elérni sem lehet majd az okos berendezésen keresztül. Akkor sem, ha maga Crow keres, mert legnagyobb bánatomra túlélte a mai idegrohamát.
Már alig várom, hogy a szertartáshoz hűen elrejtőzhessek a bársonyfalak mögött, és végre elszállhassak a picsába. A zacskók a kanapé réseiben várnak, mintha nem tudná rólam mindenki, hogy mit művelek idebent minden mérkőzés előtt és után. Lehámozom magamról a törzsi mintákkal teleszőtt köpenyt, és a kanapé felé fordulva – mi a f...
A kávézóasztalon hagyott idegen tárgyak láttán erőset pislogok, hátha csak a szer borította fel az agyam kémiai egyensúlyát, és attól képzelgek. De aztán felnyitom a szemeim, és a kesztyűk változatlanul ott hevernek az asztal lapján. A fülemet megüti egy nesz, amit észre sem vettem addig, amíg hallgatózni nem kezdtem. A hang irányába kapom a fejem, és a szoba egyik kiszögellésében szembekerülök a látvánnyal, amitől eláll a lélegzetem.
Aztán harsány röhögőgörcs formájában tör ki belőlem.

Hol görnyedezve, hol az asztal lapjára támaszkodva röhögöm ki a sorsnak nevezett tragikomédiát. A végén lassan felegyenesedem, veszek egy nagy levegőt, és elégedett sóhajjal engedem ki. A szám félig tátva marad egy hitetlen mosoly formájában, miközben tekintetem megállapodik a híres, az egyetlen, az utánozhatatlan Cassius Hyatten. Rég szórakoztam ilyen jót, pedig attól a zöldes kristályportól mindig eléggé jót érzek. Ha reakciót akart tőlem, hát megkapta.
– Semmit sem változtál – suttogom fejcsóválva, miközben úgy szemlélem őt, akár egy látomást. A szám időnként szélesebb, átszellemült mosolyra rándul, majd elernyed. – Kivéve, hogy egyre inkább hasonlítasz a faterra.
Szinte már nosztalgikus mosollyal sütöm le szemeim az asztalon hagyott kesztyűkre. Óvatosan felemelem és megforgatom őket a kezemben. Látszik a megrepedezett anyagon, a becsapódás helyeinél megkopott bőrön, hogy ez nem hamisítvány, ez maga A Kesztyű.
Miután szemügyre vettem őket, odasétálok Hyatthez, és megállok vele szemtől szemben. Valamivel magasabb nálam ez az „emberi” zászlórúd, de nem zavar, hogy meg kell emelnem az állam. A lényeg, hogy ezzel behatoltam a személyes terébe, és most nálam van a kesztyű.
– Ennél valami grandiózusabbra számítottam tőled, Hyatt – szűröm halkan egy feszes mosoly mögül. – Mit akarsz idelent, csak nem elfelejtetted, hogy te isten vagy? Semmi hajzselé, semmi konfetti?
Lenézek a kezembe gyűrt kesztyűpárra, majd vissza ennek a nyálgépnek a képére. Az arcomról hirtelen lehervad a mosoly, a hangomból kiveszik minden érzés.
– Egy okot mondj, hogy ezt miért ne tömjem le itt helyben a torkodon.
Mielőtt még megválaszolhatná a kérdésemet, ismét kikívánkozik belőlem egy hangtalan nevetés. Leszegem a fejem, és a vállaim még mindig rázkódnak, miközben az egyik kesztyűt felhúzom a jobb kezemre. A tenyeremet fonákjára fordítom, és figyelem a fényjátékot.
– Sose mertem megkérdezni – szólaltam fel ismét, majd felnéztem rá –, de ezt te tervezted? Mert kurva ronda.

A már szokásossá vált feketébe öltözve lépdelek végig a folyosón a küzdelem után. Hátrahallani még a közönség félig rajongó és elégedett, félig hurrogó-fütyülő zaját. Meglehetősen megosztó meccs volt ez megint. Úgy tűnik, Mr. Casales mostanában az ilyen eredményekre utazik, és a polgárpukkasztásra. Van egy olyan érzésem, hogy Crow szívesen elvágná egy ilyen mutatvány után az aranytojást tojó lúdja nyakát.
A kopott szőnyeg és a falakat borító műbársony tapéta sem képes elnyomni az ovációt, de pont elég ahhoz, hogy én szinte hangtalanul haladhassak végig a silány öltözőtől, ami az imposztoromnak lett kiutalva egészen a “sztár” részlegéig. Csillag, mi? Hullócsillag, Mr. Casales. Vajon annak látja bárki rajtam kívül?
Normál esetben esélyem sem lenne bejutni a zárt öltözőbe, de némi kreditkiegészítés bárhol megteszi a hatását, miért pont a Kanyon lenne kivétel? Belépve elhúzom az orromat, amikor beleszippantok a levegőbe. Fűszer… nem mintha meg kellene lepődnöm, de valahol mégis ez történik. Csalódott vagyok. Igen, határozottan. Kellemetlen a gyengeség tudata. Nem az enyém, hanem az “ellenfelemé”. Messze nem olyan izgalmas a játszma, ha valaki a tökéletesen csillogó felszín alatt már csak a szilánkokon töri a fényt.
De talán, talán van még valami küzdőszellem a felnőtt Casalesben. Ha más nem, hát a társaságom biztosan fel kell idézze. Rajta kívül egyetlen szempárban láttam eddig olyan üdítően mérhetetlen gyűlöletet: az apáméban. Az öreg viszont messze nem elég érdekes préda jó ideje már. Ott csak a következő lépésemre várok türelemmel, itt viszont én nyitom a játszmát. Legyen mondjuk fehér gyalog a D6-ra.
Lassan körbejárok a helyiségben. Mindent alaposan szemügyre veszek, de több okból is kínosan ügyelek arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá semmihez. Mintha ez segítene elszeparálódni a jelenlegi környezetemtől, és a küszöbön álló találkozó esetleges hatásaitól egyaránt. Magamban számolom a lélegzeteimet, és ahhoz igazítom a lépéseim ritmusát. Kényelmes. Egy biztos pont a káoszban.
Végül hosszú percek után megtalálom a tökéletes helyet. Megállok, benyúlok a hosszú, fekete bőrkabát belső zsebébe, és előhúzok valamit, amit gondos mérlegelés után teszek le a dohányzóasztal sarkára. Továbblépek, és folytatom a járkálást, lassan, egyik faltól a másikig, mindig másképp kerülve meg a kevés bútort, miközben időnként az ajándékra téved a tekintetem, és elmosolyodok.
Tökéletes. Ha kinyitják az ajtót, a folyosóról beszűrődő fénypászma gyönyörűen ki fogja emelni a gyémántok csillogását, és a kontrasztot a kissé megkopott, vörös bőrrel.