Már a külsejéről is süt az a precizitás, ami mindenben jellemző rá. Sehol egy félrecsúszott nyakkendő, egy eltévedt hajtincs vagy egy kósza ránc a ruháján. Mindig, mindene makulátlan és elegáns, a ruháit a szabója méretre készíti, az elérhető legminőségibb anyagokból. Barna haja kifogástalanul fésült, jégkék tekintete egy intelligens ragadozó éberségével figyel mindenre. Remekül olvas mások viselkedéséből, és élvezi elemezni a látottakat. Sokan mondják rá, hogy szociopata, de hiába mutatja ennek határozott jeleit, hivatalosan senki nem állított fel róla ilyen diagnózist. Az azonban tény, hogy az intelligencia mellett jellemző rá, hogy szeret a középpontban lenni, megnyerő személyiség, határozott és mindig eléri, amit akar. Önző és egocentrikus, másokkal szemben sokszor lenéző és érzéketlen, mindemellé pedig erőteljes irányításkényszer társul. Ritkán érez bűntudatot bármi miatt, szemrebbenés nélkül manipulál másokat, hazudik, csal, ha úgy ítéli szükségesnek a céljai elérése érdekében, sőt, a fizikai és pszichológiai erőszak alkalmazásától sem retten vissza. Rendkívül jó taktikus, gyors észjárású, remek elemző, amiért az Egyház tisztjeinek sorában megbecsülésnek örvendett, amíg a vállalatvezetéssel kapcsolatos teendői végül összeegyeztethetetlennek bizonyultak a katonai karrierrel. Hivatalosan legalábbis ez volt az indok lassan két éve, amiért otthagyta, de nem elhagyta az Egyház sorait.

3090, Elysium
Hyatt Rezidencia

A földön térdelve görnyedek össze. Nem látok mást, csak az apám fényesre suvickolt fehér cipőjét. Nem érzek már mást, csak az ökölcsapások okozta fájdalmat, ami egyszerre dühít fel és nyugtat meg. Feldühít, mert nem érdemeltem ki őket, mostmár tudom, és nem üthetek vissza, de megnyugtat, mert így legalább nem a húgom "élvezi" a társaságát.
Fantomfájdalom. Létezik ilyen egy rémálomból ébredve? Egészen biztosan, mert most is ezt érzem. Frusztráltan dörgölöm meg az oldalam, ahol a selyempizsama helyett csak meztelen bőrt tapintok. Így már nem fáj. Hunyorogva nyitom ki a szemem, hiába vannak behúzva a súlyos brokátfüggönyök, mégis beszökik annyi fény, hogy bántsa a szemem, és előhozza a tegnapról maradt fejfájást. Lassan kúsznak vissza az éjszaka emlékképei, de már nem tudom biztosan megmondani, hogy a tegnap estéé, vagy az azelőttié. Egybefolyik minden, mint valami végtelen folyó, nekem pedig eszemben sincs a part felé evickélni. Tökéletesen elvagyok az örvények között.
Felülök, és lepillantok magam mellé az ágyra, de nincs ott senki. Nem is volt. Nem itt. Valahol máshol. Talán a Golden Catben? Meglehet. Túl sok volt a fűszer… vagy az alkohol. Számít?
Felkelek az ágyról, és a fürdőszoba felé indulok, hogy addig folyassam magamra a forró vizet, amíg tisztának nem érzem a bőröm, amíg minden idegszálam bizsereg a jóleső fájdalomtól.
Csak ezután nézek az órára. Majd' elfelejtettem! Találkozóm van ma.
Megtörölközök. Meg is száríttathatnám magam, de élvezem, hogy a bársonypuha törölköző is dörzspapírnak érződik most. Mire felveszem az előre kikészített, hófehér öltönyt, már nyoma sincs az iménti vörösségnek. Megigazítom a tükörben a galléromat, gondosan hátrafésülöm a hajamat, és amíg a kézelőmmel babrálok, a fiatal férfit nézem, aki visszanéz rám. Magas, szálkás, hideg… rezzenéstelen az arc és a jégkék tekintet. “Tökéletes.” Ezt mondaná az apám, persze csak mások előtt. Valójában az Egyház soraiba is azért tuszkolt be katonának, hogy ne kelljen féltenie tőlem az átkozott birodalmát, amit a “semmiből épített fel”. De ezt finoman szólva is benézte. Nem véletlenül vettem fel a vállalati jog tárgyait amellett, hogy a kiképzést teljesítettem. Képes lennék idővel átvenni a vállalat irányítását, de úgy sejtem, a paranoiás és hatalommániás apámnak előbb meg kell halnia ahhoz, hogy ez valaha megvalósulhasson. Hogy mit vált ki belőlem a gondolat? Pontosan azt, amit a tükörben megjelenő elégedett mosoly sugall. Sosem voltam az a fajta, aki fél bemocskolni a kezét. Sőt, időnként szükségem is van rá. Apropó, a találkozóm. Sosem esik nehezemre megfizettetni másokkal a tartozásukat, pláne amikor a söpredéknek az az illúziója támad, hogy büntetlenül lophat abból a tortából, ami az én asztalomon díszeleg.
Felveszem az asztalról a gyémántberakásos, vörös bőrkesztyűt, és már-már derűsen indulok az alagsori fehér szoba felé, ahol a megbeszéltek szerint két biztonsági őr áll a parancsaimra várva.
- Mr. Casales… - hangzik fel a nyugodt baritonom ezúttal a sötétben, amit csak az ajtó nyílásából beszűrődő fény fest félhomállyá. - Remélem, sikerült elgondolkodnia a múltkori botlása következményein.
Felkapcsolom a villanyt, mielőtt belépnék, és kiélvezem a szánalmas látványt, amit a kölyök nyújt, mikor szinte felnyüszít a hirtelen jött éles fénytől. Két napja van bezárva ide, teljes sötétben. A szag sem zavar különösebben, bár alig észrevehetően ráncot vet az orrom egy pillanatra.
Felhúzom a kesztyűket, egyiket a másik után, majd beljebb lépek.
- Fel - nem mozdul, csak látom, ahogy csukott szemmel elmosolyodik. Helyes, ha erre van ereje, másra is lesz. - Azt mondtam, talpra!
Parancsolok rá, de nem engedelmeskedik, így hát a torkára fogva húzom fel, és a falnak szorítom. Na nem a testemmel, Isten ments, csak a nyaka szorul a kezem és a fehér fal közé. Egészen közelről nézek a szemébe, és amikor végül rám pillant, végtelen gyűlöletet látok a tekintetében… és egy csepp félelmet. Helyes. A bizonytalanság ösztönöz minket félelemre. A biztostól sosem félünk annyira, mint a saját elménktől, a “mi lenne, ha” éjsötét árnyaitól.
Elengedem a nyakát, és hátrébb lépek, hogy minél precízebben tudjam kivitelezni az ütéseket. Alig lesz véres most a kesztyű is, a ruhámat alig pár karmazsin csepp piszkítja. Ezúttal nem tart sokáig a szenvedés, hamar a padlóra zuhan, én pedig nem állítom fel. Megteszi helyettem a két ajtónálló, akiknek jelzek, amikor kilépek a szobából. Felnyalábolják a kölyköt, és amikor már a folyosón állnak vele, visszalépek Silvio elé.
- Mivel ma ilyen rendesen viselkedett, Mr. Casales, miután rendbeszedték kicsit, kirándulunk egyet - apró hatásszünet, csak a rend kedvéért. Nem néz rám, pedig azt akarom, hogy rám nézzen. Látni akarom, mit váltanak ki a szavaim a lelkében. Az álla alá nyúlok a véres kesztyűvel, hogy felhúzzam a fejét, és érzem, ahogy ösztönösen összerezzen. Helyes. - Meglátogatjuk az öccsét. Mit gondol, képes lesz úgy viselkedni, hogy továbbra is megérdemelje?
Óh, igen, látom a tekintetében azt a semmivel össze nem téveszthető, éhes villanást, amit csak a remény képes kiváltani másokból. A legnagyobb szajha a világon. Idővel Silvio is megtanulja. Talán nem is olyan sokára.


3014, Elysium
Üzleti negyed

Szeretem a fehéret. Nem azért, mert olyan tiszta és szűzies, hanem mert olyan, mint egy vászon. Minden meglátszik rajta, a leghalványabb kosz, a legóvatlanabb mozdulat, a legapróbb hiba. Épp egy tisztítót túlélt apró folton akad meg a tekintetem, miközben feltűnően unott arccal a kézelőmet vizsgálgatom a tárgyalás kellős közepén. Látom az apámon, hogy majd’ felrobban az idegtől, de becsületére legyen mondva, más nem biztos, hogy észrevenné rajta. Zavarja, hogy én szereztem ezt az üzletet, hogy itt ülök a tárgyalóasztalnál, és az is, hogy úgy csinálok, mint aki oda sem figyel. Óh, pedig figyelek, nagyon is, csak...
- Mégis mit gondolnak, melyikünket lehet átverni ezekkel a számokkal? - emelem végül átható, jégkék tekintetemet a prezentációt tartó olcsó öltönyös férfire, aki úgy akad meg a mondandójában, mintha hátralevő életében már csak partra vetett halként lenne képes tátogni. Akinek egy kis rálátása, és némi gazdasági tudása van, látja, hogy az egész olyan, mint egy félig kirakott puzzle. - Az összes statisztika, az összes adat hamis vagy hiányos, hogy jobban fessen a kép.
- Ez kérem aljas rágalom! - csattan fel az asztal végén Harun Cross, a hanyatló Cross Corp. vezérigazgatója. - Amennyiben nem bíznak bennünk, akár itt és most berekeszthetjük a tárgyalásokat.
- Valóban ezt akarja, Cross? - szólal meg apám az asztal másik végén, nyugodt mozdulattal támasztva egymásnak az ujjait az asztal felett. Nem mertem volna mérget venni rá, hogy beszáll mellém a játszmába, de hiába gyűlöljük egymást, ha van valami, amiben ennyire tökéletesen vagyunk képesek együttműködni, és ráadásul felettébb jövedelmező is. - Itt a teremben valószínűleg mindenki tisztában van vele, hogy a vállalatuk csak egy hullócsillag. Nem hibáztatom, én is igyekeznék minél több kreditet kihozni belőle, amíg még lehet, de az ajánlatunk enélkül a... - apám már-már undorodó mozdulattal int a holokivetítő felé. - ...körítés nélkül is meglehetősen jutányos.
Harun álságos felháborodása apám szavai nyomán mintha felszívódna, és a férfi újra elfoglalja méltóságteljes helyét a vezetői székben. Hadd élvezze ki az utolsó pillanatokat nyugalomban.
- Úgy vélem, igaza van, Hyatt - adja be végül a derekát lassú bólintással, és úgy tűnik, mindhárom jelenlevő alkalmazottja megkönnyebbül a szavak hallatán. - A holnapi nap folyamán átküldetem a jogászának a teljes szerződést az esetleges javaslatainkkal kiegészítve.
Előre tudom, hogy nem lesznek javaslatok. Az utolsó apróbetűig én írtam a szerződést, és nem hagytam nekik kiskaput.
- Természetesen, és remélem, mihamarabb véglegesíthetjük a feltételeket és aláírhatjuk azt a szerződést.
Apám jótékonysági estekre tartogatott, számomra hányingerkeltően mű mosolya és határozottsága azonban úgy tűnik, ismét sikert arat. A végén Cross még őszintén köszöni meg, hogy megkopasztjuk. Felkel a székéből, és én is követem, ahogy Harun elé lép, és felé nyújtja a jobbját, amit a férfi minden vonakodás nélkül fogad el.
- Ha bármi problémájuk felmerülne, tudja, hol érhet el, Cross - csoda, hogy még nem avatták szentté. Olyan képpel tudja előadni a jóságos megmentőt, hogy ha nem ismerném, még talán én is hinnék neki.
- A mielőbbi viszontlátásra, Hyatt.
Biccent Cross apám felé, majd egy alig észrevehetőt felém is, aztán kikísér a tárgyalóból. A liftbe már csak ketten lépünk be apámmal, néma csendben állva egymás mellett. Nem kell szólnunk, nincs mit mondanunk egymásnak. Nem fog megdicsérni a munkámért, és én sem fogom megköszönni a közreműködését. A halvány mosoly az arcán azonban ugyanazt az elégedettséget tükrözi, amit én is érzek. Jó csapat vagyunk. Kár, hogy az együttműködésünk a születésem pillanatában halálra lett ítélve.

Elysium
Hyatt Rezidencia

Szeretem a feketét. Nem azért, mert olyan titokzatos, vagy mert előnyösen mutat rajtam, hanem mert mindent eltakar, és mindent elhallgat, mint egy hűséges tettestárs. Az öltözékem itt Elysiumon olyan feltűnő lenne, hogy egy lépést sem tehetnék anélkül, hogy észrevennének, de ahova készülök, ott bele fog olvadni a tömegbe. Legalább a ruházatom, ha már amúgy nem vagyok a beolvadás mestere. Szeretek a középpontban lenni, szeretem, ha rám figyelnek, de ma nem ez a célom. Ma valaki más lesz a középpontban, és teljes pompájában ki akarom élvezni a látványt.
- Coldstone? - hangzik fel mellettem a kellemes, női hang. Meg sem lepődök, hogy mindenféle illemet figyelmen kívül hagyva kopogás nélkül zavarta meg a készülődésemet.
- Neked nem kellene itthon lenned, vagy rosszul emlékszem? - fordulok Sira felé, mert eddig csak a tükörből figyeltem karcsú, elegáns alakját, ahogy maga mögé tett kézzel az ajtónak támaszkodik.
- Halaszthatatlan kémkedhetnékem támadt. Utánad - jegyzi meg, majd kecsesen ellöki magát az ajtóhoz, és odalép elém, hogy összeborzolja a hajam. - Így már egy kicsivel több esélye van, hogy nem lógsz ki onnan az első pillanatban.
- Csuklya lesz rajtam - legyintem félre már-már óvatosan a kezét, elhúzva a fejemet is.
- Ettől még odafigyelhetnél. Tudod, hogy az ördög a részletekben rejtőzik.
Elmosolyodom a szavaira.
- Ezért imádom az apróbetűs részeket…
Sira is elmosolyodik. Szeretem a mosolyát. Kevés dolog van a világon, amit szeretek, de a húgom közéjük tartozik. Boldognak tűnik, hosszú évek óta először igazán boldognak.
- Ma is randevúd lesz?
- Hogyne, a férjemmel. Munka után elvisz vacsorázni.
Bár nem tűnik rosszkedvűnek a kilátásoktól, nincs meg benne az a lelkesedés, amivel a szeretőjével való találkozókra szokott készülődni. Igen, tudok róla, valószínűleg a férjén kívül én vagyok az egyetlen ilyen bizalmi pozícióban. Hogy elítélem-e? Ugyan, miért tenném? Az érdekből köttetett házasságok világában nem ritka az ő példája. Persze azt, hogy véleményem szerint a szerelme csak úri hóbort, sosem mondtam neki, és nem is mondanám. Amíg boldoggá teszi, és figyel azokra a fránya részletekre, felőlem azt csinál, amit akar.
- Jó szórakozást! - lépek egészen közel hozzá, és jobb karommal átölelem a derekát, miközben a homlokára csókolok.
- Neked is! - válaszol halkan, mire elengedem, és ellépve tőle leakasztom az ajtó melletti fogasról a bokáig érő, fehér kabátot.
Értékelem, hogy nem kérdezi meg, mi dolgom a Kanyonban, nem tesz fel kérdéseket, pedig megtehetné. Neki talán válaszolnék is. Mégis jobb ez így. Minden ott marad a saját fejemben, az én különbejáratú poklomban. Az én birodalmamban.

Coldstone Kanyon
Bestiátrium

A múltkori előadása után legyőzhetetlen kísértést éreztem, hogy a következő meccsét élőben lássam, ne csak a lakosztályom kivetítőjén. Egyszerűen lenyűgöző volt az a brutalitás, amivel elbánt az ellenfelével. A tömeg imádta, ahogy most is hanggránátként robban körülöttem a neonfestékes sötétben, amikor Silvio előtt kinyílik a súlyos fémajtó, ő pedig a porondra lép. Ünnepelteti magát, megadja a cirkuszt a népnek, mint minden alkalommal. Innen azonban látom, hogy a feje egy pillanatra a páholy felé fordul, mire elmosolyodok a csuklyám takarásában. Jól sejtettem. Az adásokban nem tudtam, mit keres minden mérkőzés előtt, de annyira jellegzetes volt a mozdulat… Mostmár tudom.
Engem.
Valamiért elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy nem csak az én fejemben motoznak az emlékteli évek. Vajon akkor is rám gondolt, amikor a bestiája elroppantotta az ellenfele gerincét? Vajon a show után, az öltöző magányában eszébe jut, mennyire gyűlölte a társaságomat, hogy mennyire kívánta anno, hogy bárcsak eltűnnék az életéből?
Még mindig olyan áldott dolog a magány, Mr. Casales? Ne aggódjon, nemsokára ismét megelevenednek a rémálmai.

Szintén a Bestiátrium, egy másik alkalommal

Átvágok a tömegen, egyenesen a hátsó feljáróhoz, ami a küzdőtér mögötti részhez vezet. Nem lépek azonban a porondra nyíló kapuhoz, ott más várakozik. Egyetlen röpke pillantásra méltatom csupán a jól megfizetett imposztort, akinek az öltözéke szinte teljesen megegyezik az enyémmel, a különbség csupán az, hogy az övé már-már világít a sok fluoreszkáló festéktől, míg az enyém tökéletesen fekete. Biccentek felé, majd a porond alatti lezárt kis fülkéhez megyek, és néhány pillanat múlva már el is foglalom a helyemet a kényelmes fotelben.
Érzem, ahogy az Építőm ráhangolja az implantomat a bestiám rendszerére. Nem az első meccsem már, de a nagyközség előtt ez a debütáló mérkőzés. Ebben a pillanatban a fejem felett felhangzik a tömeg kántálásba fúló ovációja, amikor megpillantják a bestiámat. Scitalis egészen lenyűgöző teremtmény lett. Hófehér, tükörfényes pikkelyek borítják hüllőszerű, kecses testét, egyfajta vakító, és ebben a közegben a tömegtől színesen fluoreszkáló páncélt alkotva rajta. A karmai hosszúak és élesek, a feje mintha a régi történetek sárkányairól lett volna mintázva. Bár a harapása erős, roppantó, de a fogai nem kifejezetten hegyesek. Hosszú, ostorszerűen elvékonyodó farka azonban annál veszélyesebb. Mintha csak egy skorpió fullánkja lenne a végén, de nem mérgező a hegye, hanem éles, mint egy borotvapenge. Az Építőm egy konzervnyitóhoz hasonlította nagy vigyorogva, és meglehetősen találónak tartom a megnevezést. Scitalis bár nem erős, de gyors… és hála nekem, veszettül intelligens. Alig várom, hogy méltó ellenféllel kerüljek szembe, de a nyitómeccs még szinte a kispad. Sebaj, az én türelmem végtelen, ha arról van szó, hogy elérjem a céljaimat, legyen ez a Hyatt cégcsoport vezetése, vagy Medusa térdre kényszerítése. Vagyis inkább Casalesé.
Jéghideg, alattomos mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben behunyom a szemem, és ellazulnak a kezeim a fotel karfáin. Let the dance begin!