...ugyanis 14 évesen már a Britannicus bázis legnevesebb egyetemének padjait koptattam. Ja, igen, azt lehet elfelejtettem említeni, hogy egész gyorsan tanulok. Nyolc évesen már apám kísérleteit hamisítottam titokban, hogy ne szegje kedvét egy-két elnézett egyenlet együttható miatt a teljes tenyészetének kipusztulása. Tizenegy évesen feltörtem a helyi közműrendszer számlarendszerét, és nemes egyszerűséggel átirányítottam a számlánkon keletkező fizetési kötelezettségeket a közműrendszer rezsiköltségeihez. Gyakorlatilag ők fizették a saját számláikat. Mentségemre legyen szólva, anyám életvitele rövid úton az utcára juttatott volna bennünket, akkor pedig én hallgathattam volna a siránkozását. Jobban belegondolva azonban neki köszönhetem, hogy folyamatos helyezkedése és promotálása révén kihágásaim helyett inkább az erényeimet látta a külvilág, és kiemelkedő tanulmányaim okán ösztöndíjat kaptam a Britannicusra. Csak sajnos tőlem az égvilágon senki nem kérdezte meg, mit is akarok valójában. Nem mintha lett volna beleszólásom.

Az ezt követő hét év gyorsan elrepült. Kezdeti ellenállásomat szépen lassan felváltotta a tudományos érdeklődés a genetika és bioinformatika iránt (köszi, Apa). Részt vettem a Mars paraterraformálási kutatásaiban, tanulmányoztam a földi gleccserek biológiai összetételét, ott voltam az általam először nevelt mesterséges szív beültetésén is. És mindeközben azt éreztem, hogy egy vonat ablakán keresztül szemlélem a saját életemet. Sok tudós negyvenes éveire jut arra a szintre, amit én már a huszas éveim elején elértem. Csak közben egy percre sem szabadultam attól az érzéstől, hogy valami hiányzik.

Aztán a sors megadta nekem… pontosabban lendületből pofán vágott vele.

Tökéletességem biztosnak vélt tudatában olyan határokat is mertem feszegetni, aminek láttán egy kicsit is józan tudós úgy menekült volna vissza, mint eltévedt egyházi felderítőhajó a villengardi vonósugártól. Végülis, mi bajom lehet belőle, ha egy kicsit meggyorsítom a folyamatban lévő génmodulációs kísérleteimet azzal, hogy betekintek a négyes szintű titkosított kutatási eredményekbe, kihasználva, hogy a fél éve elhunyt rektor biometrikus azonosítóit elfelejtették kriptoarchiválni?! Hát ekkora ziccert jó, hogy nem hagyok ki… Mégis ki venné észre?! Végülis csak az egyházi titkosszolgálat… Ahol sajnos nem csak hülyék dolgoznak. Az első pillanattól tudtam, hogy olyan információkba nyertem bepillantást, ami megoldotta a nyugdíjazásom kérdését. Merthogy nem fogom megélni még a jövő hetet sem, ha rájönnek, hogy én voltam. Érthető okokból ezt nem szerettem volna megvárni. Tessék-lássék eltüntettem a nyomaimat, aztán minden összegyűjtött pénzemmel angolosan távoztam Britannicusról. Természetesen nem akadtam fel semmilyen biztonsági ellenőrzésen, kutatói vízumomnak hála, majd egy csempészhajóval Coldstone felé vettem az irányt, hiszen nyilván ott van a legjobb esélyem eltűnni. Zsenialitásom révén pedig gyorsan megvetem a lábam, új személyazonosságot szerzek, aztán talán veszek egy kis villát magamnak a Marson, ahol eléldegélek. Mi sem egyszerűbb, a terv, mint én magam, tökéletes.

Az első napomon kiraboltak és elvették az összes kreditem. A másodikon, amikor ezt szóvá tettem egyik helyi bandavezérnek, eltörték az összes ujjam, majd azzal érveltek, hogy így úgysem tudnám elkölteni. Technikailag igazuk volt.

Nem tudom, hogyan éltem túl az ezt követő két évet. Kapcsolatok nélkül egy ilyen helyen halott vagy, erre sajnos lassan jöttem rá. Kilátástalanságomat növelte, hogy szociális készségeim finoman szólva sem voltak pallérozottak, ugyanis tudományos munkám során nem kellett túl sokat kommunikálnom. Egyébként sem álltam szóba bárkivel (köszi, Anya). Egyelőre azonban nem tudtam hova menni pénz nélkül, és szépen lassan kikristályosodott bennem, hogy mindössze két lehetőségem van: összeszedem magam és alkalmazkodom, vagy örökre elsüllyedek a kanyon nyomortelepének sötét és kéngőzös bugyraiban. Még mit nem?! Hiszen erre vártam egész életemben, hogy a saját sorsom kovácsa legyek végre. Itt az ideje kamatoztatni azt a szürkeállományt.

A véletlennek köszönhető, hogy a helyi bestiaharcok felkeltették az érdeklődésem. Eleinte céltalan vérengzésnek és pénzkidobásnak gondoltam, idővel azonban megfogott a magasabb szintű bestiák eleganciája, a tudomány és művészet véres szinergiája. Pénzem nem volt fogadni, azonban tanulmányaimnak hála rögtön megértettem a bestiák felépítését, és észrevettem egy kiaknázatlan piaci rést. A küzdelmek után mindenki csak a győztessel van elfoglalva, akinek a gázsiból simán telik arra, hogy baktával újjá varázsolja megtépett fenevadát. Ellenben a vesztesek bekerülnek a 22-es csapdájába, mert egy porrá vert bestiával pénz nélkül nem könnyű újabb harcot nyerni. És itt jövök én a képbe. Egy kis táptalaj, egy csipetnyi génmódosítás, egy leheletnyi iniciátor és a mesterséges izmok máris sokszoros sebességgel gyógyulnak. Bakta nélkül. Na persze, nem lesznek olyanok mint új korukban, cserébe én sem kérek sokat. Az üzlet beindult, én pedig már kellő óvatossággal irányítottam a tevékenységem. Nem avatkoztam a nagyok dolgába, megmaradtam az alsó osztályokban,  azonban az új módszernek gyorsan híre ment. Három évvel később a tapaszolás által olyan részletekig ismertem az összes bestiát a kanyonban, hogy a legfelkapottabb Építők hozzám fordultak tanácsért. Persze titokban, én pedig diszkréten kezeltem az információt. Azt hiszem, a méltán híres diszkrécióm, amiről a korábbiakban már adtam egy kis ízelítőt, mégsem bizonyult elégnek a meglapuláshoz.

Egy héttel ezelőtt meglátogatott szerény hajlékomban egy Black Sun különítmény, és finoman felkértek, hogy legyek kedves velük fáradni Villengardra, ugyanis a Sakál óhajt velem beszélni. Ha voltam már valaha szarban...