Egyszerre várom, hogy végre landoljunk a hangárban, és szívesen késleltetném még néhány héttel. Ezúttal nem azért, mert Vadim számonkérésétől tartok, és attól az önelégült “látod, megmondtam” kifejezéstől, amiről talán mások nem is tudnak, de én elég jól ismerem Vadimot ahhoz, hogy lássam rajta. Vagy csak odaképzelem mindig? Nem számít. Ami számít most, hogy Henry mit fog szólni… ehhez az egészhez. Ahhoz, hogy szó nélkül leléptem az utolsó, együtt töltött nap után. De mit tehettem volna? Nem véletlen, hogy nem szóltam neki a küldetésről, mert kinézem az idealista fejéből, hogy megpróbált vona visszatartani, vagy szabotálni az akciót. Ráadásul majdnem három hétig távol voltam, és nem véletlen, hogy nem próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, és arra sem válaszoltam, ha ő keresett. Kétlem, hogy jelen helyzetben bármi távkomm téma lenne köztünk, és indokunk sem sok lenne beszélni. Pedig témánk valószínűleg sok akadna, de majd idővel talán. Egyelőre meglátjuk, hogy hajlandó-e egyáltalán szóba állni velem.
Voltak kétségeim a megfelelő viselkedésemet és az elvárt helytállásomat illetően, de most, hogy visszafelé tartunk, csak hullámokban kísért az önundor. Nem véletlen, hogy ezt a munkát mindig kerültem, hacsak Vadim rám nem parancsolt, mondjuk a ketrecek takarítása, vagy a kipakolás kapcsán. Megtettem, amit megkövetelt tőlem a szerepem, se többet, se kevesebbet. Nem csak a parancsokat osztogattam, hanem én magam is részt vettem az áru begyűjtésében. Áru. Emberek, akik jobb sorsot reméltek, mint ketrecekbe zárva várni, ki ad értük többet, vagy egyáltalán méltónak látja-e valaki őket ahhoz, hogy bármennyit is fizessen, vagy mehetnek meghalni a bányákba. Azt gondolná az ember, mindez csak a letűnt korok lidércfénye, ami kísért, de vagyunk jónéhányan, akik tudjuk, hogy ez a valóság. A szakadék a gazdagok és a szegények között most talán még nagyobb, mint bármikor, és igen, akinek pénze van, az gátlástalanul ki is használja ezt az előnyt, és nem érdekli más, csak hogy minél többet harácsoljon össze… mindegy, milyen áron. Senki nem végez olyan munkát, amire nincs igény, és amit nem fizetnek meg. Valahol szomorú, hogy erre van, de egyelőre nem én döntök. Na meg amúgyis tudom, hogy ha nem mi húzunk hasznot a rabszolgakereskedelemből, majd megteszi más.
A raktérben visszhangzó nyöszörgések, káromkodások, és bárdolatlan röhögések elegye sokáig kísér a fémfalú folyosókon, miközben a kabinom felé tartok, hogy felkészüljek a landolásra. A büszke tartás, és az arcomat uraló arrogáns kifejezés úgy olvad le rólam, amikor csukódik mögöttem az ajtó, mint a forró serpenyőbe dobott vaj. Fáradtnak érzem magam, de majd kipihenem Villengardon. Jó lesz hazatérni. Érdekes, hogy mennyire otthonomnak tekintem a bázist, sokkal jobban, mint anno a földi bunkert. De talán nem csoda, hiszen ide köt minden, itt van minden, és mindenki, aki fontos számomra. Szeretem azt hinni, hogy a kötődéseim csak laza pókfonalak, amiket akkor szakítok el, amikor csak akarok, de ha igazán magamba nézek, tudom, hogy ez hazugság. Olyan talmi, mint a valóság, amit magam köré építettem az évek során. Mindez azonban egyelőre a szükséges rossz.
Rezignáltan hámozom le magamról a ruhát, hogy beálljak a zuhany alá, és lemossam magamról az “út porát”. Dupla programot engedélyezek magamnak, de ez is semminek tűnik. Cseppet sem érzem frissebbnek magam, amikor megszárítkozva kilépek a fülkéből, és elkezdek felöltözni. A Napok vörös-fekete egyenruhája kifogástalanul áll rajtam, az arcom frissen borotválva, a hajam az egyetlen, ami talán kicsit hosszabb most, mint lenni szokott, de ennyi belefér. Mély levegőt veszek a tükör előtt, majd kifújom. Ez már a könnyebb része, nem igaz? Játszani a sztárt, ehhez mindig értettem. Magamra öltöm a magabiztos mosolyt, kihúzom magam, és elindulok a vezérlő felé, hogy egyeztessek a pilótával.
Nem sokkal később már a raktérben járkálok, megveregetek néhány vállat, váltok pár szót a társaimmal, akiknek a küldetés sikerét köszönhetem, és látom rajtuk, hogy a maguk módján tisztelnek. Hiába Teknős emberei, és hiába vagyok fiatalabb szinte mindegyiküknél, tisztelnek a tetteim, a döntéseim miatt. Ezt pedig még a magam javára fordíthatom később. Most elég, ha tudatában vagyok.
Amikor a hajó landol a hangárban, a szokásos, kíváncsi tömeg köszönt minket, én pedig széles vigyorral, büszkén felszegett állal lépdelek le a rámpán, fogadva az ovációt, az elszórt füttyögést, és a gratuláló hátbaveregetéseket. Az utam a vezérlőterembe vezet első körben, a lerakodást a fiúkra hagyom, az én feladatom teljesítve, hagyok nekik is a dicsőségből. A tekintetem szándékosan nem keresi most az ismerős arcokat a tömegben, először tudjam le a hivatalos köröket, aztán jöhet… minden más.
Mikor kilépek a vezérlőből, már nagyban folyik a rakodás, és a legtöbben visszatértek a feladataikhoz. Vadim nincs itt, és tudom, hogy a következő lépésemnek annak kellene lennie, hogy leadom neki a jelentésemet, de van valami, ami késlelteti ezt a gondolatot. Az a világos szempár, ami olyan dühösen villanva vonja magára a tekintetemet, mintha hátbaszúrtam volna… többször. Miért, talán nem így van? Nem, nem így van.
Biccentek a fejemmel Henrynek, hogy ha gondolja, kövessen. Itt nem fogok beszélgetésbe elegyedni vele. Ha követ, elindulok, mintha csak a kabinomba mennék első körben, majd végül a legénységi tárgyaló felé veszem az irányt.