Hogy mikor volt az a konkrét pillanat, amikor úgy döntöttem, hátrahagyom Őt, mindennel együtt, amit jelent számomra? Nem kell ezt olyan széles időablakban keresgélni. Hirtelen elhatározás volt, amiről bár két dekádnyi sulykolás után azt vallom, hogy nem bántam meg, ez azért messze nem ilyen egyszerű. Nehéz volt megválnom Tőle. Nehezebb, mint az alkoholtól, vagy a fűszertől, nehezebb, mint a szépen építgetett szemétdombomtól. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy bár az utóbbiaktól sem sikerült teljes mértékben elszakadnom - bár elég hitelesen hazudtam mindig -, a legnagyobb függőségemet még mindig Ő jelenti. Elég újra a közelében lennem, hogy érezzem… hogy érezzek. Mindent egyszerre, amit oly sokáig hiányoltam, amit annyira próbáltam máshol, mások mellett megtalálni, de még illúziónak is gyatra volt, amit kaptam. Most pedig tessék, itt van előttem hús-vér valójában, másképp, és mégis annyi tekintetben ugyanúgy! Megőrjít az a kettősség, amit látok benne. A múlt és a jelen. A vonakodása, amit mégis képes volt félreseperni, amikor megcsókolt! Olyan könnyű még mindig érezni az ajkai ízét, a bőre forróságát az ujjaimon, és olyan átkozottul nehéz nem morranni többért, nem követelni ki mindent! Jót és rosszat, csókokat és szitkokat, bőrbe mélyedő fogak és ujjak fájdalmát, a pillantását, rejtőzzön bármi abban az igéző, sötét szempárban, amikor megadja magát a sodrásnak. Már most is egyszerre gyűlöl engem és önmagát, látom rajta. Nem akarja megadni magát sem nekem, sem a vágyainak, de tudom, hogy valahol pontosan erre vágyik. Mi másért hangzana olyan ismerősen az, hogy nem mer hinni nekem? Talán mindig így érzett irántam. Vajon mindig tartott tőlem? Utált időnként, akkor is, amikor nem adtam különösebb okot rá? Eszébe jutott valaha, hogy szabadulna tőlem? Mindig is túl szorosak voltak köztünk a kötelékek. Húsba maróak, amik hiába fájtak, mégis az egyetlen biztos pontot jelentették a káoszban. Azt hiszi talán, csak Ő veszített? Hogy csak én téptem ki belőle szépen, módszeresen, először óvatosan, aztán jóval durvábban azokat a hiányzó darabkákat? Hogy Nála nincs semmi belőlem? Bárki más gondolhatná ezt, de Ő akkor is jobban ismert, ha nem hajlandó bevallani magának, vagy ha fél tőle, hogy amit látott, az igaz volt. Mert sokkal könnyebb tagadni, mást okolni mindenért, letakarva mindezt az önsajnálat fakó, sötét fátylával, de ettől még a valóság nem változik. Ettől nem tűnik el a genny a régi sebekből, amik lassan felemésztik a lelket, jobb hát, ha felszakítjuk őket. Gyógyír helyett véletlenül alkoholt löttyintünk rájuk, és sóval dörzsöljük be őket? Mit számít, had fájjon! Mi más lenne jobb emlékeztető arra, hogy nem ért véget ez a nyomorult élet, és igenis van még valami, ami képes kirángatni a sötétségből… hogy aztán talán még mélyebbre taszítson? Minek létezik, aki nem mer kockáztatni?
Figyelem a mozdulatait, amikben sokkal kevesebb a határozottság, mint a szavaiban. Az a jellegzetes félmosoly ugyanúgy nem változott semmit, ahogy a retorikai képességei sem.  Nem mintha azt várnám tőle, hogy szónokokat megszégyenítő beszédet fog tartani, vagy az elmúlt évtizedekben megtanulta szavakkal is kifejezni mindazt, amit mindig is csak a rajzaival volt képes. Érzem, ahogy összerezzen, amikor hozzáérek, de olyan engedelmesen fordul felém, mintha óramű hajtaná, ami mindig is rám volt hangolva. Hozzám tartozik. Mindig is hozzám tartozott, és akkor is így lenne, ha most ellökné magától a kezem, vagy valóban golyót röpítene a szívembe.
Valahol mindig is csodáltam azokat a lehorzsolt öklöket. Sosem volt a legnagyobb darab, vagy éppen a legerősebb, de a problémákra adott megoldásai majdnem ugyanolyan hatékonyak voltak, mint az enyémek. Mindig is volt benne egy olyan elszántság, egy olyan sötét tűz, ami többeket azelőtt képes volt megfutamítani, mielőtt valóban nekik esett volna. Emlékszem még, hogy nézett rám legelőször. Azzal a makacs daccal, mintha képes lett volna a fogaival átharapni a torkom, ha rosszul szólok hozzá. De jól szóltam. Jól, és egyre jobban, Ő pedig ugyanígy tanult meg az én nyelvemen szavak nélkül. Vajon bármikor az életben tisztában volt vele, mekkora hatással volt rám? Vajon most tudja, mekkora hatással van rám? Ahogy ő nem tud ellenállni az érintésemnek, én sem tudnék az Övének. De miért is kellene? Nem ott vagyunk éppen, ahol lennünk kell? Van más is rajtunk kívül? Számít bármi? Számítana egy kicsit több önutálat vagy megbánás? Már ha lenne, hiszen ki tudja… mi lenne, ha csak valami olyasmi történne, amitől néhány pillanatig jobban éreznénk magunkat?
De kit akarok áltatni? Minden hullámhegyünknek megvolt a maga hullámvölgye. Van, ami nem változik soha. Miért pont ez változott volna?
Ha nem hallanám az utolsó három szót, akkor is olyan egyszerű lenne kikövetkeztetni! De hallom. És a mosolyom, ami az ajkaimra kúszik, egyszerre alattomos és keserédes. Ha valaki, hát Ő ismeri ezt az oldalamat. Ismer engem, hiába tagadná.
- Őszintébb… - ízlelgetem a szót, miközben ismét mozdul a kezem, és az ujjaim a tarkóján kúsznak a sötét tincsek közé. - mernél végre őszintébb lenni magaddal is? Vagy az még mindig nem megy józanul? Van egy üveg kiváló whiskey-m… - nem olyan ócska, olcsó lőre, amitől akkor rúgtunk be, amikor először mert igazán őszinte lenni… mindkettőnkkel. - Valami különleges alkalomra tartogattam, és ez elég különleges, nem gondolod?
Az ujjaim egy hosszú pillanatra megszorulnak a tincsein, és már-már gyengéden, de határozottan húzok rajtuk, hogy enyhén feljebb fordítsam a fejét. Magam felé, megnyújtva és szabaddá téve a nyaka ívét, ami olyan hívogatón feszül előttem. Kíváncsi vagyok, kísérletezek. Vajon meddig hagy elmenni? Mi lenne az a pont, ahol megállítana? Lenne egyáltalán ilyen, vagy benne is ugyanolyan vágyakat kavar fel a helyzet és a jelenlétem? Vagy esetleg megtanult már nemet mondani a két évtized alatt magában dédelgetett fantomomnak? Talán pont ezt akarom kiharcolni? Ki tudja… az biztos, hogy túlságosan élvezem a helyzetet ahhoz, hogy veszni hagyjak bármilyen lehetőséget, amivel kiismerhetem a jelenben élő Oriont. Azt, akit pont a jelenlétem nem enged a múlt árnyai közé süppedni, hiszen már nem árny vagyok magam sem, nem üldözhet el azzal, hogy behunyja a szemét és megrázza a fejét.

Fogalmam sincs, mit okoztam azzal, hogy egyik napról a másikra kiléptem az életéből. Hiába minden tudásom, hiába minden kutatással töltött óra és nap, az információ itt nincs fényképekbe, levelekbe kódolva. Ő maga jelenti a válaszokat, és én ezekért a válaszokért jöttem. Mert hogy is tudnám megszerezni tőle, ami miatt jöttem…? Ahhoz azt hiszem, minden bevethető eszközömre szükségem lesz, még ha látom is rajta, hogy gyönyörűen repedezik a fal, amit maga köré húzott az elmúlt két évtizedben. Mert bármennyire is hihetetlennek tűnik számára, érte jöttem. A másik dolog, a megbízás csak egy olcsó indok, hogy a közelébe kerülhessek, és ha már itt vagyok, összekössem a kellemest a hasznossal. Tényleg szükségem van a szaktudására, de ezt megkaphatnám bárki mástól. Azt az égető-maró hiányt viszont nem töltheti be más, csak Ő. Eddig csak sejtettem, hiszen próbáltam, annyi mindennel próbáltam helyettesíteni, annyi más test és lélek nyújtózott már megadón, vagy éppen dacosan vonakodva az ujjaim alatt. De hol volt mindaz ahhoz képest, ahogy Ő mosolyog rám, azzal a kárörvendő félmosollyal, ahogy Ő szorít a polchoz úgy, mintha a szívdobbanásaimat is számon akarná tartani, ahogy Ő borzong bele az érintésembe, amikor megcsókol, én pedig a dereka bőrébe vájom az ujjaimat? Nem déja vu ez. Annál sokkal több. Az emlékek csupán a beszűrődő fényben táncoló porszemek, de a valóság igazi homokvihar. Olyan, ami akkor sem ül el teljesen, amikor eltávolodik tőlem. Nem is hagyom elülni. Utána lépek, Ő pedig nem menekül.
- Nem értesz, vagy nem akarsz érteni?
Fontos kérdés. Esetleg nem mer érteni? Annyi, de annyi a lehetőség, én pedig kíváncsi vagyok. Arra, hogy mi minden küzd benne azért, hogy a felszínre engedje. Miből van a legtöbb? Gyűlöletből? Haragból? Vágyból? Vagy esetleg mind együtt osztozik azon a borzongató, szenvedélyes vibráláson, ami belőle árad? Vagy csak képzelem, hogy megfeszülnek az izmai az érintésem nyomán, hogy egy pillanatra bennszakad a levegő a tüdejében? Mintha egyszerre lennénk ugyanott az időben, és fényévekkel távolabb. Változtunk, a világ pedig velünk változott, mégis van, ami konstans. Egymás gyengeségei vagyunk. Sosem mutattam mások előtt, mennyit jelent, mert féltem, hogy valaki felhasználja ellenem, és még jobban féltem, hogy valaki elveszi tőlem. Fiatal voltam, és bolond, azt gondoltam, hogy bárkit érdekel, mi van velem, hogy bárki foglalkozik azzal, hogy mi a fontos nekem, hogy bárkinek eszébe jutna elvenni tőlem bármit. Ironikus, hogy mostmár talán valóban így van, de… már nem érdekel. Mert már tudom, hogy mit akarok, hogy mi hiányzott, és nem adom fel, amíg az enyém nem lesz.
Nem akarom, hogy az árnyékomban éljen. Azt akarom, hogy velem repüljön. Egy társra vágyom, nem egy szolgára, és Ő a társam lehetne. Tudom. Pont azért, mert egyszerre ismer és mégsem. Mert egyszerre gyűlöl és vonzódik hozzám. Hogy szeret-e még? Talán idővel újra. Másképp. Úgy, ahogy sosem lett volna képes, ha nem törik össze. Ha én nem töröm össze. Nem az érdemre vágyom, ezt nem is lehetne annak nevezni, egyszerűen csak… Őt akarom. Akkor is, ha már nem olyan, mint régen, akkor is, ha úgy gondolja, túl törött ahhoz, hogy bármit érezzen. Hiszen most is érez, le sem tagadhatná! Egyik szilánk a másik után. Mintha csak egy Kintsugi készülne a kezeim alatt. Türelem, erre van csupán szükségem.
Az én kincsem, és idővel végre tudni fogom, mennyit ér számomra.
Amikor felém fordul, viszonzom és állom a pillantását. Egyik másodperc a másik után, miközben csak a halk lélegzetünket hallom. Nem is, az övét inkább csak érzem, ahogy a bőrömet cirógatja. Pont úgy, ahogy a megremegő érintése a halántékomat. Három lövés. Gyors és garantáltan halálos. Ez a professzionális válasz, még ha úgy is érzem, milliószor átgondolt.
Annál inkább meglep a folytatás. Nem nyúlok a kezéért, hiába időzik egy pillanattal tovább a mellkasomon. Megtehetném, de aljas módon másra várok. Pontosan arra, ami a szavai után történik. Elszakítja a tekintetét, bennem pedig a lehetséges kínzás ígérete egészen mássá transzformálódik. Orion… Még mindig rosszul titkolod előlem a gondolataidat.
Felemelem a kezem, és a hűvös ujjaim a nyakára símulnak. Ezúttal a hüvelykujjam nem szorul a torka mélyedésébe, hanem csak az arcélén simít végig, és gyengéd, de határozott mozdulattal fordítom felém az arcát, magamra kérve a tekintetét. Egyáltalán nem errefelé kellene terelnem a beszélgetést, de így, hogy ennyi idő után ismét ilyen közel van hozzám, valahogy könnyebben tűnnek sutba vághatónak a józan gondolatok. Mellette sosem a józanságomról voltam híres… semmilyen értelemben.
- Mit tennél? - szórakozottnak tűnik a mosoly a szám sarkában, de a tekintetem olyan érdeklődésről árulkodik, amit kevesen voltak képesek kiérdemelni. Mégis, felé mindig így fordultam. Sosem volt olyan, hogy nem figyeltem volna rá, akkor sem, amikor csak új rajzszenet kért, és akkor sem, amikor sokkal, sokkal többet és mást. - Mit tennél, ha mindegy lenne, hogy megteszed-e?
Ha nem lennének következményei, ha nem kellene számolni a másnappal, a beütő bűntudattal és önutálattal, a mardosó emlékekkel, a fellobbanó gyűlölettel… az élettel.

Ez az érzés kölcsönös volt. Hiába ugráltak mindig körbe, hiába akartak sokan egy apró szilánkot belőlem, sosem értettem, Ő mit lát bennem. Zavart. Igenis zavart néha, hogy Ő sokkal többnek lát engem bárki másnál, én mellette mégis fényévekkel kevesebbnek látom magam. Talán pont emiatt nem volt ritka, hogy megaláztam mások előtt. Persze mindig csak egy kicsit, csak épp annyira, hogy érezze, mennyivel kevesebb nálam, és tudja, hol a helye. A nyomomban, az árnyékomban, ahonnan sosem engedtem kilépni, mert féltem, hogy elszökne, ha meglátná, milyen vakító a valódi napvilág. Valójában azonban mindig is imádtam, az első pillanattól fogva. Az ártatlanságát, a lelkesedését, a bosszankodását, amikor valami nem tetszett neki, amit csináltam, és erre sokszor rá is játszottam. Sosem tudtam, hogy képes megmaradni mellettem, elviselni tőlem mindent és bármit, de nem akartam, hogy valaha eszébe jusson, hogy ez lehetne másképp is. Hogy lehetne élete nélkülem is. Csak akkor voltam őszinte vele, amikor kettesben voltunk. Amikor nem volt figyelő szempár, amikor az érintéseim csak az övéi voltak, amikor úgy csókolt, ahogy azóta sem volt képes senki.
Ezért tartok tőle, hogy megcsókoljam. Mert mi van, ha az ember csak egy idő által megszépített vágyképet őrizget a vitrinbe zárva, és amikor ennyi idő után veszi a bátorságot, hogy újra felfedezze, kiderül, hogy az is ugyanolyan szürke és porszagú, mint minden más, ami ennyi ideig pihen a polcon. Mégsem vagyok képes elszakadni tőle. Nem vagyok képes újra kilépni azon az ajtón anélkül, hogy tudnám… mit? Hogy mi lett belőle? Hogy mi lett belőlünk. Hogy mi lett abból a csillagmilliárdnyi alkoholmámoros éjszakából, amiben először egymással, majd egymás nélkül úsztunk. Mert tudom, hogy neki is megmaradt ez a menekülési kényszer, és ki tudja, miket szedett még fel mellé? Miattam. Azért, mert akkor nem hagytam meg neki a választás lehetőségét. Egoizmus lenne ezt sejteni minden mögött? Talán igen, de ez mindig is az én kenyerem volt. Cáfolja meg, ha mégsem! Mutassa meg, hogy nem vagyok hatással rá, hogy az, hogy visszatértem az életébe, nem jelent számára semmit. Lökjön el magától, és talán elengedem.
Talán. De addig is legszívesebben tíz körömmel marnék belé, hogy magamhoz vonjam, nyomot akarok hagyni rajta, mint azon az utolsó éjszakán, amikor az ujjaim néhány pillanatra a torkára fonódtak. Majd… Türelem. Ez a két szó dobol a fejemben, de mint a visszhang, halnak el lassan, ahogy egyre közelebb kerülök hozzá, és amikor látom, hogy meghátrál, gondolatban már az a jellegzetesen elégedett, győzelmi mosoly terül el az arcomon.
Nyertem. Innen már kétségem sincs efelől, de tudom, hogy hiba lenne elkapkodni a dolgokat. Különben is, imádom kiélvezni a pillanatokat, játszadozni, és igen… tizenkilencre is lapot húzni.
A szemeibe nézek, és közben a tenyerébe csókolok. Érzem az ajkaimon a bőre érdes forróságát, ahogy a szervezete küzd a saját maga okozta sérüléssel, az orromba a dohány, az égett bőr, és valami halványan ismerős illatfoszlány kúszik. Lehetséges lenne? Vajon ha ugyanígy csókolnék a nyakába, ismerős lenne az íze, a bőre illata? Vajon ugyanannyira megrészegítene, mint régen? Még mindig a függője vagyok. Kár lenne tagadnom, legalább magam előtt, hiszen az első lépés a gyógyulás felé mindig a beismerés. Csak egy hiba van az egyenletben: belőle sosem akarok kigyógyulni! Elvégre mindenkinek meg kell halnia valamiben, nem igaz? Én Őt választom.
Játszok a szavakkal, az érintésekkel, a lelke eldugott, talán féltve őrzött húrjaival, amik olyan gyönyörűen zenélnek nekem, mint az az elkínzott nyikkanás… vagy mint az a lobbanó harag, amivel a kabátomért kap, és fordít a helyzetünkön, olyan erővel vágva a polchoz, és tompa szusszanással szakad ki a tüdőmből a levegő egy pillanatra. Helyes. Hiszen ezt akartam. A valamit. Ami még nem a minden, de annak gyönyörű előfutára.
Kapkodó lélegzettel, és egy futó, fájdalmas fintorral emelem meg leheletnyit az államat, miközben abba az érzelmektől parázsló, sötét szempárba nézek. Néma kihívás, pontosan olyan, mint azon az első éjszakán. Csak most mindketten teljesen józanok vagyunk. Csupán a másik közelsége fúj részegítő ködöt az elménkre, amiben mintha szertefoszlanának a józan gondolatok.
Nem nyúlok utána, nem érek hozzá… legalábbis ez a terv, egészen addig, amíg semmivé nem foszlik közöttünk az a dobbanásnyi távolság, és az ajkai birtokba nem veszik az enyémeket. Durva és kiéhezett a csókja, én pedig életemben talán először nem reflektálok azzal a tipikus dominanciával, hanem egyszerűen megadom magam az Ő akaratának. Közben azonban a szabad kezem ösztönös mozdulattal talál utat a dereka bőréhez, és a tenyerem hűvös forrósággal simítom oda, mielőtt az ujjaim megszorulnának, hogy magamhoz vonjam. Az enyém. Kell. Akarom!
Csupán egy pillanat, a test és az elme szimbiotikus követelése, aztán hagyom, hogy ellépjen, én pedig még mindig behunyt szemmel harapom be az alsó ajkam, mintha csak a világ legjobb borát kóstoltam volna éppen. A kérdés hallatán nyitom csak ki a szemeimet, és elmosolyodok, miközben azt az olyannyira nyilvánvaló kínlódását figyelem.
- Ezért - jelentem ki olyan magától értetődően, mint hogy az ég kék. Sötét és végtelen kék.
Mindezért. Nem csak érte, hanem azért, amik együtt voltunk, és amik együtt lehetünk. Mert senki más nem volt képes soha még csak hasonlót sem kiváltani belőlem, mint ő most, és óh, imádnám, ha megpróbálna az arcomba hazudni, hogy érzett ilyesmit bárki mellett, mint amit most, mellettem. Kétlem, hogy bárkit egyszerre gyűlölne és vágyna ennyire.
Ellépek a polctól, majd megkerülöm Őt, és ha nem fordul utánam, vagy nem menekül el ismét, mögé lépek. Nem ölelem át, nem símulok hozzá, csak a balomat emelem fel, hogy megcirógassam a nyakát, eljátszadozva néhány odalógó tincsével. Mindig is imádtam a haját. Kis híja volt, hogy igazán kezet emeljek rá, amikor lázadásképpen levágatta. Olyan rövidre, hogy a puha hajszálak szúrták az ujjaimat, amikor a tarkójára csúsztattam a kezemet. Utáltam az érzést. Nem a szúrást, hanem azt, amit kiváltott belőlem.
- Ha büntetlenül megtehetnéd, hogyan végeznél velem? - suttogom a fülébe, igyekezve nem elfelejtkezni arról, hogy nem csak azért vagyok itt, hogy élvezkedjek, de hát miért ne lehetne összekötni a kellemest a hasznossal? - Milyen módszert választanál, ha én lennék a következő megbízásod?
Tagadhatatlan, hogy kíváncsi is vagyok. Mennyi lenne vajon a professzionális, és mennyi az emocionális része a tervnek? Mások talán pszichológiai profilt kezdenének összerakni az információmorzsákból, én csak azt akarom tudni, hogy mit érez. Hogy mit érezne… vajon akár csak egy pillanatra is megremegne a keze, ha rám kellene céloznia? Vajon meggondolta volna kétszer, ha töltve van az a pisztoly? Én akarom tudni a választ.
~Tizenkilenc...~

Hogy belefér-e az életembe? Talán nem, de mégis hiányzik belőle. Minden, amit Ő jelent. Pont az a nyerseség, az a durva keménység, ami megvan benne. Mintha csak az én csiszolatlan gyémántom lenne, akin mindenki más csak átlép, de én tudom, hogy sokkal, sokkal többet ér. Mindig is szerettem azt az ösztönös nyíltságot is benne, ami az évtizedek alatt azzá a vadsággá korcsosult, amit most ott látok a szemeiben. Meglep. Hiába veszett ki belőle oly sok minden, amit anno imádtam benne, most mégis pontosan olyan, amilyennek látni vágyom. Nem tudnék már mit kezdeni az ártatlan lelkesedésével, a bizonytalanságával, azzal a feltétel nélküli rajongással, amit mindig csak magamnak akartam, ha róla volt szó. Annál inkább tetszik viszont az a szenvedély, amivel rám pillant. Nem érdekel igazán, hogy mindez nem puszta vágy, hanem jókora adag gyűlölet és tartózkodás is van benne, akkor is az enyém, akkor is van ott valami. Valami, amit még álcázni is képtelen közönynek. Helyes.
Ennél jobban csak akkor lepne meg, ha tényleg meglépné, aminek az ígérete túl intenzíven vibrál köztünk. Igen, emlékszem még arra az első, alkoholgőzös éjszakára, amikor megtette ugyanezt a lépést. Kiprovokáltam belőle, vagy csak rásegítettem, elvégre ő is akarta… mit számít? Emlékszem arra, mennyire vágytam rá akkor, mennyire… boldog voltam. Bolondságnak tűnik, pláne ebből a távlatból, mégis, tudom, hogy igaz. Vajon elhinné, ha elmondanám neki? Vagy manipulációnak gondolná, mint mindent, amit kiejtek a számon? Nem baj, igazából nem kell tudja. Nem kérdezné meg úgysem. Sosem kérdezett olyasmit, amire valójában nem akarta tudni a választ. Egy ideig gyengeségnek, gyávaságnak tartottam ezt a részéről, de azóta tudom, hogy csupán önvédelem volt. Az most is minden tiltakozása, és tettetett közönye, de nem akarom figyelembe venni. Sőt, azt akarom, hogy megint ő tegye meg a következő lépést, hogy ő maga hagyja el a komfortzónáját, lépje át a saját határait, amit kettőnk közé húzott. Könnyű lenne egyszerűen berontani a biztonságosnak vélt lélekkuckójába, de abban hol lenne a kihívás, az élvezet? Kicsalogatni… igen, az már sokkal jobban hangzik. Sokkal édesebb úgy a győzelem.
A kérdésemre kapott már-már követelőző válaszra csak rápillantok, enyhén felvont szemöldökkel. ~Ugyan, Orion… valóban tudni akarod, vagy csak megint előbb járt a szád, mint az eszed?~ Anyiféleképpen felelhetnék neki, mégsem mondok semmit, csak megingatom a fejem. Mintha csak lényegtelen lenne, mintha az egész nem lenne fontos. Mert amíg nem kérdez rendesen, nem fogok válaszolni. Hagyom inkább elperegni a pillanatokat, és ellépni őt is az asztaltól, megkerülni a széket, és benne engem. Menekül. Ez jó. Láttam a pillantását, amivel a kezemre nézett, és szinte mulattatott, mennyire vegyes érzelmeket láttam az arcán.
Amikor ellép mellettem, talán nem érne össze a kezünk, de elég egy egészen apró mozdulat, hogy bőr súrlódjon bőrön. Leheletnyi, mégis érezhető kölcsönhatás, én pedig nehezen, de legyőzöm a késztetést, hogy a keze után kapjak, hogy ösztönösen az övéi közé fonjam az ujjaimat. Viszket, fáj, éget… mintha csak a cigaretta parázsló vége karcolta volna végig a kézfejemet. Különös. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám. Valahol talán reménykedtem, hogy az egész találkozó csalódás lesz, gászos temetése a múlt kísérteteinek, de ez cseppet sem olyan. Inkább hasonlít egy démonidézésre, ami túlságosan sok jót ígér, így hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni a veszélyeit.
S lám, itt az újabb jele, hogy nem hiába evett el ma a fene idáig. Utána fordulok a székkel, és úgy figyelem, mintha én lennék itthon, és ő lenne az áruk között nézelődő vendég. Nem kapom fel a fejem a szavaira, egyszerűen csak lassan elmosolyodok, és úgy figyelem az ironikus fejingatását. Van valami egészen elbűvölő abban, ahogy reagál a jelenlétemre. Összezavarom, ez látszik rajta, de hát pontosan ezt akartam elérni, nem igaz? Mégsem érzem azt a minden kitöltő elégedettséget. Másra vágyom már. Ennyi nem elég.
Bizony, tökéletesen a megfelelő pontra tapintottam a megjegyzésemmel is. Az egyik… látom, hogy bosszantja, de nem véletlenül fogalmaztam úgy, ahogy. Hagyom elnyúlni a csendet, ameddig neki jólesik. A válasza közben pedig végig az arcát figyelem. A szája mosolyog, de a szemei cseppet sem. Vajon mikor mosolygott utoljára őszintén? Kire mosolygott utoljára úgy, ahogy rám szokott régen, amikor mellettem ébredt? Önző dolog talán, ha azt remélem, hogy senkire? Ha azt remélem, hogy az eltűnésemmel elloptam tőle valamit, ami azóta is nálam van? Visszaadhatnám vajon neki? Vissza tudnám adni?
Ezúttal én nyújtom el a csendet, ami kettőnk között feszül, közben pedig Őt figyelem. Mintha csak azon gondolkodnék, mennyire gondoltam komolyan, amit mondott. Végül felsóhajtok.
- Rendben, ahogy akarod.
Mintha valóban rendben lenne, mintha tényleg csak engedelmeskednék a kérésének, elvégre látni sem akar. Félrepillantok róla, csalódottan vonva félre az ajkaimat egy pillanatra, aztán felkelek a székből, és cseppet sem sietős, de határozott lépésekkel megkerülöm az asztalt, és felé sem pillantva elindulok az ajtó felé.
Várok. Akarom, hogy utánam jöjjön, hogy mégis megállítson, hogy dühös legyen, hogy elküldjön a Mars túlfelére, hogy vágja a fejemhez, amit ennyi időn keresztül gyűjtögetett, mert tudom, hogy van benne egy halom düh és keserűség az irányomba. Ő maga is mondta, hogy nem sokkal ezelőttig tényleg le akart lőni. Az embert nem akarják lelőni puszta szívjóságból.
Hallom a szisszenést, de nem fordulok hátra, hogy mi történt, nem aggódom érte… nagyfiú már, megoldja...
A kilincsre teszem a kezem…  Hagyna másodszor is kilépni az életéből? Akkor nem adtam meg neki a döntés lehetőségét, de most nem maradna más, akit hibáztasson, csak saját maga. Ennyivvel másabb a mostani helyzet: a lehetőséggel.
Még a magam számára is meglepő, de izgatottan várom, megtöri-e bármi a csendet, vagy marad csupán a lélegzetünk hangja, és a szívem bobbanása.
Aztán ha nem történik semmi, kinyújtom a kezem, és végül a zár kattanása csendül tompán-fémesen a félhomályban. Felpillantok az ajtó üvegén tükröződő képére.
- Mit gondoltál? Hogy ennyivel feladom?
Megfordulok, és újra felé indulok.
- Húsz éve… Húsz éve várok rád.
Odalépek hozzá, és a kezéért nyúlok, amin elnyomta a cigarettát. A tekintetét keresem, és ha engedi, magam felé fordítom a tenyerét, és felemelem, hogy megcsókoljam az égett bőrt.
- Sokkal több kell, hogy elüldözz… Csillagom.

Hogy milyen reakciót vártam tőle? Az igazat megvallva fogalmam sincs. Talán inkább magamnak hagytam meg azt a kényelmet, hogy nem voltak elvárásaim ezzel a találkozóval kapcsolatban, mert ez megkímél attól, hogy bármilyen értelemben csalódnom kelljen. De valóban nincsenek elvárásaim? Valóban nem reménykedem abban, hogy valami halvány nyomot hagytam benne, amire rátapintva közelebb vonhatom magamhoz? Akkor érzem csak igazán, mennyire vágyom arra, hogy valamit, bármit kiváltsak belőle, amikor közelebb lépek hozzá. Olyan közel, ahogy két évtizede nem álltunk egymáshoz. Most csupán a szakadék nagyobb kettőnk között. Nem, nem az egzisztenciális szakadék, nem az, ami az életvitelünkből fakad - az nem is olyan nagy, mint elsőre tűnik -, hanem a közöttünk feszülő távolság. Én vagyok és Ő van, dekádokra, fényévekre, és egy ravaszkattanásnyira egymástól. Képes lett volna megölni? Elvégre ezt jöttem kideríteni, nem igaz? Mégsem vágyom meghalni. Most nem. Nagyon, nagyon régóta nem akartam ennyire élni, mint abban a pillanatban, amikor a gyorsan szétfoszló füstpamacson keresztül rám pillant. Képtelenség, hogy a tekintete még mindig ugyanolyan árulkodó legyen, mint amikor utoljára nézhettem ilyen közelről a szemébe, mégis… észreveszem az apró jeleket. Elvégre ebből élek, és mindig is túl jól tudtam olvasni az emberekből, mintha csak fellapozandó könyvek hevernének előttem. Látom, ahogy az ajkaimra siklik a tekintete, én pedig elmosolyodok azzal a lusta, élveteg kifejezéssel, amit annyiszor láthatott rajtam, és ami olyannyira jellegzetes gesztusom volt mindig. Mintha csak azt tolmácsolnám felé: Ne aggódj, nem csak neked fordulnak meg ilyen gondolatok a fejedben! Mert felesleges lenne letagadnom, hogy legszívesebben nem tartanám meg azt a lélegzetvételnyi távolságot köztünk, de valahol tartok attól - még ha beismerni nem is volnék hajlandó -, hogy csalódnék. Nem benne, inkább csak az elvárásaimban. És talán Ő is csalódna a saját elvárásaiban. Kétlem, hogy a szakadékunk áthidalható lenne egy kinyújtott kézzel, egy érintéssel, egy csókkal. De vajon könnyebb lesz, ha tovább húzzuk az időt, ha teret hagyunk azoknak az elvárásoknak, hogy tovább bontogassák szárnyaikat, hol felröppenve, hol lejjebb zuhanva, de a végén úgyis csak erősebbek lesznek.
Most inkább csak a pillanatot élvezem, a pattanó feszültséget, a gesztusokba oltott táncot, amit egymással járunk. Figyelünk vajon, hogy ne hágjunk egymás lábára, vagy netán pont ez a cél? Hogy egy kicsit oda-odalépjünk, tesztelve, hogy vajon mikor parancsol a másik megálljt a döcögős ritmusnak. Talán csak nem a megfelelő lépésekkel próbálkozunk, de kell egy kis idő, amíg rájövünk, hogy a régi táncok már nem illenek a mai zenékhez. Újat kell kitalálni, együtt fedezni fel, mi az, ami kényelmes, és amit mindketten járni tudunk. De vajon kell ez nekünk? Vajon Ő akarja-e? Talán nem, de én akarom, és elég a szemébe néznem, hogy tudjam, nem gyűlöl úgy, ahogyan talán szeretne, innentől pedig nincsenek kétségeim afelől, hogy képes lennék meggyőzni, hogy ő is akarja. Csak elég ügyesen kell kijátszanom a lapjaimat, és ezek között most nincs ott az elkapkodott érintések kártyája, bármennyire nagy is a kísértés.
Ezért veszek erőt magamon, hogy lépjek, és ellépjek. Eltereljem a gondolataimat róla és a harapható feszültségről, játszadozva megint kicsit a szavakkal, és az érzésekkel, amiket ezek a szavak kiváltanak belőle. Mert le sem tagadhatná, hogy hatással van rá nem csak a jelenlétem, de a szavaim is. Lopva pillantok felé, amikor halkan, keserűen felkacag. Szinte érzem a csalódottságát, aminek olyan gyönyörűen ad hangot azzal az egyetlen megnyomott “énnel”. Talán ezért van, hogy felpillantok rá, és az ösztönösen felvett távolságtartó hangszín helyett másra váltok. Valami lágyabbra, bizalmasabbra, ami régen a kettesben töltött időnk sajátja volt.
- Ki másra lenne szükségem, ha téged is megkaphatlak?
Szavak, szavak… összezavarnak, felemelnek, majd a mélybe taszítanak, és még egy lavinát is küldenek utánad, hogy még véletlenül se lehessen biztos, hogy túléled, ha a lelkedbe vájnak. Valódi hullámvasút a helyzet, amióta átléptem a küszöbét, és egyikünk sem látja előre a kanyarokat.
Megfogom az előttem levő széket, és magam felé húzom, hogy aztán megkerülve kényelmesen helyet foglaljak rajta Orion felé fordulva, szándékosan “szegezve” Őt az asztalhoz. Egyik kezemet tenyérrel felfelé a karfán pihentetem, míg a másikat felemelve az ujjbegyeimre támasztom a fejem. Vagy közelebb jön hozzám, hogy megkerüljön, vagy marad szépen a helyén. Nekem bármelyik megoldás megfelel.
- Azt hittem, te örülnél a legjobban, ha golyót repíthetnél a fejembe - hosszan hallgatok a lassan, bizalmasan ejtett szavak után, mintha csak egy régi bűnt gyónnék meg. Valamit, ami bár leülepedett már, nyugtot azóta sem hagy. Mégis folytatom, épp csak egy ösztönös reakcióra hagyva időt. - Persze csak képletesen. A legjobbra van szükségem, hogy a halálom hiteles legyen, és úgy hallom, te vagy az egyik legjobb.
Az egyik. Finom kis szúrás, viszketeg szúnyogcsípés, amit először talán észre sem veszel, de utána borzasztóan tud bosszantani. Mintha azt mondanám, hogy a régi ismeretségre való tekintettel nálad kezdtem, de ha úgy ítélem, mégsem te vagy a legjobb, továbbállok. Tiltakozik vajon? Vagy könnyedén beletörődik, és nem érdekli, mit gondolok róla? Akarom, hogy bizonyítani akarjon nekem. A figyelmére vágyom, és azt akarom, hogy ő is vágyjon az én figyelmemre.Nem úgy, ahogy régen.
Annál ezerszer jobban.

Tagadhatatlanul kíváncsi vagyok. Arra, hogy hogyan reagál a jelenlétemre, hogy mit váltok ki belőle azzal, hogy visszatérek az életébe. Abba az életbe, amiből talán már sikeresen kitörölte az emlékemet, ahogy anno én is az övét. Vagy legalábbis próbáltam. A fizikai nyomok eltüntetése azonban vajmi kevés, ha az ember a dolgok nagy részét belül őrzi, önmaga részeként. Nem csak az emlékek, de a szokások, egy-egy átvett gesztus, szóhasználat… nem is gondolnánk, mennyire hatással van ránk valaki, akivel hosszabb időt töltünk. Rám is ragadt belőle, tagadhatalanul, és ezeket az apróságokat nem csak levetkőzni nem próbáltam, de tudat alatt féltve őrizgettem, és akaratlanul is Őt kerestem másokban. Hiába volt azonban melettem más, hiába élveztem a kihívásokat, hiába vívtam ki elismerést, csendes, vagy annál hangosabb rajongást, mindig hiányzott valami. Az, ahogy csak Ő volt képes rám nézni. Az a tekintet, amivel most találkozik a pillantásom, amikor elé lépve egy pillanatra farkasszemet nézünk. A múlt jelenbe olvadó esszenciája, egy olyan emlék, amit bármi történt is azóta, mindketten őrzünk. Tudom, látom a szemében.
A pisztoly halk kattanásával azonban kettéválik a múlt és a jelen, másképp peregnek a képkockák, én pedig akaratlanul is összerezzenek. Az agyam várja a fájdalmat, a testemből távozó vér melegségét, de nincs semmi ilyesmi. Csak a beálló csend van, a lélegzetünk hangja, majd az elkínzott nyüsszentés, ruha súrlódása, és a pisztoly koppanása az asztalon. Elfordítja a fejét. Ellép tőlem, és hiába van ott a mozdulataiban, az elhangzó szavaiban az elutasítás halvány felhangja, mindez korántsem olyan határozott és intenzív, amitől elrettennék. Képes lenne egyáltalán olyat tenni vagy mondani, amitől felemelve a kezeimet hátralépnék, és meghagynám az átkozott magányában? Neki talán jobb lenne, de sosem az voltam, aki bárkit is saját maga elé helyezett. Nekem kell most, hogy itt legyen, és itt maradjak én is. Nem fenyeget már a veszély, hogy ugyanúgy elpusztítjuk egymást, ahogy két évtizeddel ezelőtt. Az lehet, hogy egészen máshogy igen, de addig… addig miért kellene egyedül lennünk az őrületünkkel? Egyikünk sem számolt hosszú élettel, és kétlem, hogy ez azóta változott volna. Így legalább végjáték izgalmas lenne. A maga groteszk valójában gyönyörű.
Utána lépek. Egy lépést, majd még egyet, elvéve így az utolsó távolságot is, mégsincs meg az érintés tolakodó éle. Alig ér a ruhájához a kabátom széle, a haját is csak a mozdulat gyenge szele csiklandozza, amikor egyik kezemmel a feje mellett támaszkodom a falnak, míg a másikkal a szinte csonkig parázslott cigarettáért nyúlok, hogy kivegyem a kezéből, és egy utolsó slukkal kivégezzem. Mélyen szívom be a levegőt, és bent tartom egy ideig, mielőtt lassan kiengedném a füstöt, beleburkolva a lélegzetvételnyi távolságot köztünk.
- Megtaláltalak.
Jelentem ki, de olyan hangsúllyal, amiről nem lehet tudni, hogy fenyegetés-e, vagy ígéret, esetleg egyszerű válasz az iménti megjegyzésére. Viszketnek az ujjbegyeim. Pontosan azt érzem, amit gyermekként, apám íróasztala mellett állva, miközben azt a töltőtollat figyeltem. Érzem, hogy valami értékes van előttem, de még most sem vagyok képes pontosan megbecsülni, mennyit is ér valójában. Bosszantó ez a tudat. Mélyre kaparó frusztáltság, amit nem enyhíthetek azzal, hogy megérintem. Pedig talán azzal végre kizökkenthetném ebből a fagyott, fásult állapotból. Talán felszíthatnám benne azt a lángot, amit mindig imádtam. Az sem érdekelne, ha ordítva gyűlölne, ha tényleg golyót eresztene belém, mert akkor legalább biztos lehetnék benne, hogy érez irántam valamit. Bármit, amire lehet építeni. Hogy kunyhót vagy várat, netán felhőkarcolót? Meglátjuk, mit bírunk el.
Kiejtem az ujjaim közül a csikket, és lepillantva eltaposom a földön, majd visszaemelem sötét tekintetem az arcára. Olyannyira ismerősek a vonások, mégis mennyit változott! Férfivá érett, elvesztette azt a finom vibrálást, az örök lelkesedést, a színfoltokat… mégis ezerszer vonzóbb így most. Szürkén, amilyen az élet, mégis forrón… érzem a bőre melegét a kinti hűvöstől átfázott arcomon. Vagy csak képzelem?
Végül néhány elpergő szívdobbanás után ellököm magam a faltól, és ellépek tőle. Egy lépés, kettő… aztán elfordulok, és az asztalon heverő fegyverdobozon húzom végig az ujjaimat.
- Szükségem van a segítségedre - kezdek bele önkéntelenül is az üzleti hangszínemet húzva elő. - Természetesen nem ingyen - teszem hozzá, majd ismét felpillantok rá. - Megfizetem a szolgálataidat, ahogy mindenki.
Van valami egészen különös éle az utolsó mondatomnak, elvégre az üzlet mindig üzlet, nálam jobban pedig senki nem tudja, hogy mindig mindennek ára van. A kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e megfizetni, de vannak dolgok az életben, amik bármi pénzt megérnek. Pénzt. De amikor nem kreditben mérik az árat, mennyit vagyunk hajlandóak áldozni?

Figyelem. Elmélyülten és érdeklődve, megszemlélve a mozdulatai ismerős ívét, ahogy a szájához emeli a cigarettát, a mellkasa süllyedését, amikor kifújja a füstöt… a tekintetét, amikor felém pillant, miután megszólítom. Teljes nyugalommal pillantok a rám célzó fegyverre, majd egy elnéző félmosollyal vissza az arcára, és valamiért egyáltalán nem ejt kétségbe a tény, hogy itt és most lelőhetne. Arra számítok, hogy nem tenné meg? Vagy azért, mert nem érdekel? Talán egy kicsit mindkettő. Nem látom a felismerést az arcán, és ettől egyszerre önt el valami szokatlan csalódottság, és egy leheletnyi megkönnyebbülés.
Zavartalanul lépek beljebb, látszólag mit sem törődve a rám szegezett pisztollyal, és nézelődök a fegyverek között, mintha ott keresnék valamit. Nem is ér váratlanul a válasz sem, hiszen ez a leglogikusabb, amit felelni lehetett a szavaimra. Talán csak a hangnem az, ami felkelti a figyelmemet. Milliónyi kérdés előszele lóg a levegőben, mert nem, még nincs itt az idejük. Nincs ott a felismerés, a valódi elfogadása a ténynek, hogy itt vagyok, addig pedig mi értelme a kérdéseknek, nem igaz? Különben is, egyelőre nem akarok válaszolni rájuk. Talán majd idővel… ha addig túlélem. Egyelőre azonban bőven megfelel, ha játszadozhatok az elméje húrjain, mintha valami elhangolt hárfa lenne, amit újra kell hangolnom… önmagamnak.
Mondhatnám, hogy valóban jól megvoltam nélküle két évtizedig, de nem lenne igaz. Elvégre vannak dolgok, amiket hiába próbál az ember pótlékokkal helyettesíteni, az nem az igazi. Egy elvesztett végtag helyére is hiába kerül hajszálpontos, csúcstechnológiás kibernetikai pótlás, sosem lesz olyan, mint az eredeti. Pontosan így van a szanaszét hagyott lélekcafatokkal. ~De hát neked regéljek a pótlékokról?~ Elég a kezében füstté kígyózó cigarettára pillantanom. De hogy vethetném rá én az első követ, amikor ugyanabban a cipőben járunk? Vagy legalábbis egészen hasonlóban. Elvégre mindenki keres valamit, és sokszor bizony észre sem veszi, hogy megtalálta.
Mint most én Őt.
Jóleső elégedettséggel terpeszkedik az elmémre a tudat, hogy egy légtérben vagyunk. Mert ezt akartam. Idejöttem, betolakodtam az Ő területére, nem hagyva meg a környezet semlegességét, és igazán élvezem a helyzetet. Azt, ahogy a tagadásba és a pisztoly markolatába kapaszkodva próbálja megvetni a lábát, amikor épp kirángatni készülök alóla a talajt. Küzd, és ez olyan erővel ruházza fel a szememben, amilyet sosem gondoltam róla. Talán el kell engednem a képet, amit őrzök az elmémben. Talán ideje alkalmazkodnom, és felülírni az ismeretlen változókat olyan konstansokra, amiket Ő diktál. Majd… csak előbb faragnom kell belőlük, csak még nem tudom, mennyit.
- Egy fegyvert keresek… - kezdek bele a válaszba, háttal állva neki, majd hátrapillantok a vállam felett, és számítón elmosolyodok. - Valamit, ami kellőképpen megbízható… - megfordulok, és elindulok felé, lassúra fogva a lépéseket, lustára a mozdulatokat. - Nem baj, ha nehezen kezelhető, szeretem a kihívásokat… - megállhatnék talán vele szemben, az asztal túloldalán, de abban hol lenne a mulatság? - Az sem baj, ha borsos az ára… - megkerülöm az asztalt, és alig egy lépésnyire állok meg a pisztoly csövétől. Ha már otromba módon betolakodtam a személyes terébe, csináljam rendesen, nem igaz? - A lényeg, hogy ne hagyjon cserben... ha meg kell húznia a ravaszt.
Nyelvbotlásnak tűnhet az utolsó félmondat megfogalmazása, de nem úgy nézek ki, mint aki hajlandó lenne javítani, ahogy minden előző szavam is szándékosan úgy hagyja el a számat, ahogy az a céljaimnak megfelel.
~Előre, vagy hátra, Csillagom?~

Káosz. Mindig káosz van. Van, hogy csak belül, van, hogy csak kívül, de az egész világ megállíthatatlanul törekszik az entrópiára. Mi értelme lenne hát rendet vinni ebbe a káoszba? Én magam is jobban szeretem, ha valami kiszámíthatatlan. Több benne a kihívás, még ha nagyobb is az esélye, hogy hamarabb fűbe harap az ember. Vagyis manapság inkább hóba. Nem mintha lényeges lenne.
Megbeszéltem vele egy találkozót két nap múlvára. Gondolhatnánk, hogy ha az ember húsz évet vár valamire, akkor két nap már semmiség, de pont az ellenkezője igaz. Minden tétlenséggel - vagy látszólagos munkával - eltöltött óra eónoknak tűnt, úgyhogy úgy döntöttem, lerövidítem a szenvedésemet, és elébe megyek a dolgoknak.
Érdekes érzés Coldstone zegzugos alagútrengetegét járni, ami egyszerre ugyanolyan, mint régen, és mégis teljesen más. Itt egy új út, ott egy új üzlet, míg másoknak nyoma sincs, amikre emlékszem. Zavaró. Pont annyira, amennyire a köröm alá szaladt tüske. Pont annyira, amennyire a küszöbön álló találkozás lehetséges kimenetelei. Nem reménykedem semmiben, de ami igazán furcsa, hogy fogalmam sincs, mit akarok, hogy alakuljon ez az egész. Nincsenek elvárásaim, ami igencsak ritka pillanat.
Megállok az üzlet ajtajával szemben, és egy kis ideig farkasszemet nézek a benne tükröződő képemmel. A barna szövetkabát felhajtott gallérja mögül előbukkan a vastag, bélelt pulóver nyaka, a lábaimon meleg bakancs… mondhatnám, hogy elmegyek egy jobbmódú coldstone-inak, de nem lenne igaz. Nem tartozom már ide, és nem is akarok soha többet ide tartozni. Már nem ez az én közegem. Egy valami maradt itt, azt akarom magammal vinni.
Megteszem azt a maradék pár lépést, és némi hezitálás után lenyomom a kilincset. Izgatott vagyok. Rég éreztem már hasonlót bármi miatt. Már nem okoz meglepetést szinte semmi. Minden túlságosan kiszámítható az életemben. Talán attól, hogy annyi információ áramlik végig a kezeim között, hogy úgy érzem, minden lépést előre meg tudok jósolni. Mégis, most ismeretlen és kiszámíthatatlan a terep, amire lépni készülök. Talán nem a legjobb ötlet Orionnal egy fegyverkereskedésben találkozni, elvégre nem tudhatom, mennyire viseltetik nehéz szívvel irántam, de pont ez adja a dolog pikantériáját. Az első, őszinte reakció.
Olyan magabiztossággal lépek beljebb, mintha egész Coldstone az enyém lenne, de legalábbis ez az üzlethelyiség mindenképpen. Flegma lassúsággal hordozom végig a tekintetem a berendezésen, a fegyvereken, hogy végül a tulajon állapodjon meg rezzenetlen, sötét pillantásom.
Egy hosszú pillanatig csak figyelem. Felmérem, mint amikor találkozol valakivel, aki ismerősnek tűnik, de fogalmad sincs, honnan ismerős. Én nagyon jól tudom, honnan ismerős, és hiába a jónéhány kép, amit láttam róla, most itt, élőben keresem a vonásaiban a kölyök Oriont. Van egyáltalán értelme ilyesminek? Talán nincs, de élvezem. Ahogy azt a vibráló várakozást is, hogy vajon mikor csillan a felismerés szikrája abban az ismerős, mégis idegen, barna szempárban.
- Orion Maddox-Gordon… - szólítom meg már-már elmélkedő lassúsággal, miközben még beljebb lépek, és a cigarettából gomolygó füstöt figyelem egy pillanatra, mielőtt ismét az arcára emelném a tekintetemet. - vajon nálad van, amit keresek?