Orion Maddox-Gordon mindig is kiemelkedően jó volt abban, hogy megtartsa a titkait saját magának; egy kezén meg tudná számolni mindazokat az embereket, akiket bizalmába fogadott és akik előtt felfedte, mi is rejtőzik közönyének álarca alatt - mindenki másnak be kellett érnia azzal, amit másoktól hallott róla. Sosem volt az a célja, hogy a híre ennyire megelőzze - neve jóval ismertebb, mint ő azt szeretné, és a hozzá tartozó leírások abszurdabbak, mint amilyen egy rózaszín, plüss unikornis lehetne a lakásában (pedig van egy ilyenje, egy késsel van a falra szegezve... hosszú történet); a legtöbb történet szerint Orion Maddox-Gordon egy magának való, arrogáns seggfej, aki mást sem csinál, csak egész nap fegyvereket tisztít és literszámra önti magába az olcsó alkoholt, hogy megölje vele a bánatát. Rosszakarói (akik amúgy elég sokan vannak, kezdve a féltékeny férjektől a bosszúra vágyó családtagokig) azt mondják róla, hogy hasznavehetetlen és mást sem érdekel, csak szánalmat, megvetést és halált, ami valahogy nem akarja őt utolérni, bármennyire is igyekezne.  Sokan fogják azt is mondani, hogy elment az esze már évtizedekkel ezelőtt, vagy talán sosem volt neki igazán, mert az afféle különcök, mint ő, mindig defektesen születnek, és defektesen is halnak meg.
Ő maga ezen dolgok többségére csak nevetve legyintene; hiszen sosem érdekelte mások véleménye, kitartóan ment a saját feje után, még ha minden második lépésen akadályokba is ütközött. Családja támogatása nélkül rá volt kényszerülve, hogy saját magát nevelje fel, és állítása szerint sokkal alaposabb munkát végzett, mint arra bármelyik szülője képes lett volna - hiszen végülis nem lett belőle alkoholista (csak egy picikét), tudatmódosító szerekkel sem él (kis mennyiségben), ráadásul nem beszél, ha nem kérdezik - bár ez inkább felsőbbrendűségi komplexusából adódik, mert szentül állítja, hogy a legtöbben nem érdemlik meg, hogy hozzájuk szóljon. Nem tisztel sem istent, sem embert - bár nyíltan nem lenéző senkivel, nem is kifejezetten tiszteletlen, de hajlamos arra, hogy első benyomás alapján ítélkezzen, és azután elég nehéz meggyőzni őt arról, hogy tévedett - nehezére is esik elismerni, ha ez megtörténne, csakúgy, mint ahogy képtelen arra is, hogy bocsánatot kérjen bármiért is, sokkal inkább másokban keresi a hibát, még ha tudatában is van annak, hogy legtöbbször csak magát okolhatja minden rossz dologért, ami történik vele (bár amikor nem így lenne, akkor minden istenek óvják azt, aki keresztbe akarna tenni neki).
Talán mindezek a dolgok azok, amik kifejezetten ellenszenvessé teszik őt az emberek számára; de ha valakiben meglenne a megfelelő mennyiségű kitartás ahhoz, hogy elviselje a hangulatingadozásait és folytonos szarkazmusát, hamar rájöhetne, hogy Orion Maddox-Gordon felelannyira sem szar ember, mint amilyennek leírják - hiszen nem ostoba, sőt, kifejezetten intelligens és jól kitanított (bár azt senki sem tudja, hol tanították ki ennyire jól a fegyverek terén), ráadásul egészen szórakoztató is, amennyiben az embert nem zavarja, hogy humora elég sötét és gyakran offenzív is. Jobb napjain még akár segítőkésznek is lehetne mondani - igaz, semmit sem tesz meg ingyen, mert nem tartja magát jótékonysági szolgálatnak, de lehet vele egyezkedni dolgokról, és legtöbbször egész kedvező feltételeket ad azoknak, akiknek erre szüksége van.
Mondjuk mindezek ellenére is bátran lehet mondani róla, hogy elég sivár érzelmi világgal rendelkezik - ő maga is elismeri, hogy fizikailag képtelen a szeretetre és kötődésre, mert ezekben sosem volt igazán része (egy kivétellel, de az megölte benne a maradék érzelmi világát is). Ezen a téren igazat mondanak azok a pletykák, amik azt állítják róla, hogy magának való - mert tényleg inkább a saját társaságát preferálja, olyankor legalább lemarad más emberek hülyeségeiről és problémáiról, amikkel se azonosulni nem tudna, se együttérezni, akkor mégis miért tenné ki magát annak a szenvedésnek, amit a társasági interakciók jelentenek?

A világon három nagy hazugság van.

Az első: "ígérem, hogy nem élvezek a szádba".

A világ legunottabb arckifejezésével tisztítom a pisztolyom, szinte már mechanikusan ismételve a begyakorolt mozdulatokat, amiket naponta annyiszor szoktam ismételni; az előző éjjel megismert lány közben felkel az asztal alól és megtörli a szája szélét, közben megbotlik a kettes számú macskában, véletlenül belerúg a hármasba és vet egy csúnya pillantást az egyesre, miközben megigazítja magán a falatnyi ruhát - bár az előző éjjel még kifejezetten vonzó volt benne, mostanra inkább közönséges látványt nyújt, és igazából semmi másra nem vágyok, csak hogy végre elmenjen, de az talán túl illetlen dolog lenne, ha ezt mondanám is neki. Valamit magyaráz és én úgy hümmögök, mint aki figyelt minden szavára, és reménykedek, hogy nem kérdezett semmit, mert az biztos, hogy nem tudnék válaszolni; holdkóros mozdulattal teszem félre a pisztolyt és veszem kezembe a kést, ugyanakkor, amikor ő az irritálóan élénk rózsaszín kistáskája után nyúl, és kedvem lenne megkérdezni, mégis hol tett szert erre az ízléstelen kiegészítőre, de végül mégse mondok semmit, és már ő sem magyaráz. Érzem a tekintetét magamon, és tudom, hogy ez lenne az a pillanat, amelyikben fel kéne néznem rá és biztosítani őt arról, hogy valamikor még felkeresem, de mindketten tudjuk, hogy ez soha nem fog megtörténni. Cipőjének sarkai halkan koppannak a padlón; aztán nyílik és csukódik az ajtó, és ez az a pillanat, amikor végre felkelek az asztal mellől, gondosan megkerülve a kettes számú macskát, aki a szék lába mellett fekszik és lehajolok, hogy megsimogassam a hármast.
Ha Ő most látna, minden bizonnyal nevetne rajtam; Orion Maddox-Gordon, a hírhedt, kőszívű bérgyilkos macskát simogat, leguggolva a konyhája közepén, ahelyett, hogy bármi hasznosat is kezdene a napjával. Hiszen elég időm lenne arra, hogy előkészítsem a pár nappal ezelőtti rendelést, vagy rendbe tegyem a saját fegyvereimet, vagy csak találjak bármiféle konstruktív foglalkozást ahelyett, hogy egy macskával az ölemben üljek a padlón, mint a sztereotípiákban élő vénlányok, akiknek az egész életét a bundás barátaik teszik ki. Bár így jobban belegondolva, mennyiben lehettem jobb náluk?


A második: "a "gyógyszerek" megoldják a problémáidat".

Nem emlékszem már, mikor találkoztunk először; még tizenéves lehettem, fiatal és ostoba, és a lelkem eladtam volna minden égieknek, ha hittem volna bennük, csak hogy bármi megváltozzon, mert gyűlöltem mindent, ami akkor voltam és ami az életem alappilléreit alkotta. Sosem értettem igazán, miért figyelt fel rám - hiszen semmi közös nem volt bennünk az elfuserált családi háttéren kívül, de azon a téren tényleg vetélkedhettünk volna, kinek volt rosszabb sorsa. Talán pont ez volt az, ami miatt végül közel kerültünk egymáshoz: mert megértettük egymást, mint senki más ezen a világon, és ha valamivel idősebbek lettünk volna, akár lehettünk volna a híres, történelemből ismert Bonnie és Clyde, csak éppen két Clyde-al, mert nem volt az az isten, hogy bármelyikünk is női göncökbe öltözzön csak azért, hogy történelmileg korrektek lehessünk.
A mai napig nem tudom, miért vett akkor a szárnyai alá; de hálás voltam neki, hogy nem próbált felnevelni, hagyta, hogy elkövessem a saját hibáimat és tanuljak belőlük, és összerakott, amikor valami bajom esett (bár nem túl hozzáértően, még így, két dekáddal később is látszódtak a hegek, amik az ő "szakértelmének" hála sosem gyógyultak be rendesen). Sosem akart megváltani; igazából csak így, az idő távlatából látom, hogy pont Ő volt az, aki belevitt a rosszba, aki az egyik sikátor sötétjében súgta a fülembe, hogy majd megoldja a problémáimat, az összeset, egytől egyig, és Ő helyezte a nyelvemre az első tablettát, aztán a következőt, és újabbat, míg végül már nem tudtam, nem tudtuk, hol a határ.
...aztán eltelik néhány óra; a kanapémon fekszem, lábaim a háttámlán pihentetve és lusta mozdulatokkal simogatom a hármas számú macskát, aki épp úgy döntött, hogy inkább az én társaságomat élvezné a konyhaasztal lapja helyett. A tabletta lassan olvad a számban; a nosztalgia és gyűlölet keserű íze árad szét a nyelvemen, és csak a fogaim között szűröm a szitkokat, ahogy eszembe jutnak, míg végül kifogyok belőlük és csak tehetetlenül bámulom a plafonról lógó villanykörtét. Két dekád telt el azóta, hogy elment és magával vitt mindent, ami a régi Orionból maradt; nem kellett volna gondolnom rá, hiszen már biztosan holtan feküdt valami sikátor sötétjében, vagy valami szemetes mögött. Vagy ha élne, most minden bizonnyal röhögne azon, hogy mindezeket egy macskának monologizáltam el. Jobb híján cigarettára gyújtok, ügyelve, hogy ne pörköljem meg a macskát; ő legalább töretlenül kitartott mellettem és nem tervezett egy szó nélkül eltűnni, és ez már önmagában jobbá tette őt bármelyik embernél, legalábbis azok közül, akiket ismertem.
Végül a kanapén alszok el, és egy tucatnyi, orbitálisan nagy hülyeséggel álmodok; mikor órákkal később felébredek, a hamutartóban lévü csikkhalomból még vékonyan kígyózik a füst a plafon felé, és jobb híján azt bámulom, tudva, hogy ezen az éjjelen sem fogok már tudni elaludni. Így akár hasznossá is tehetném magam...


És a harmadik... akárhogy is igyekszem, csak nem akar az eszembe jutni.

Elgondolkodva forgatom az ujjaim között a viharvert borítékot, egy-egy hosszabb pillanatig elidőzve tekintetemmel a szálkás betűkön, amikkel valaki ráírta a nevem; órák teltek el, amióta rátaláltam az üzlet padlóján, és azóta sem bírtam rávenni magam arra, hogy kibontsam, mert fogalmam sem volt, kitől érkezhetett és milyen céllal. Egyáltalán ki a jó fene küld még üzeneteket papíron, kézzel írva?
Újabb cigarettára gyújtok rá; a levél szemrehányóan néz rám a jobb napokat is látott asztal koszos lapjáról, és minél tovább bámulok rá vissza, annál kevésbé tudom, mihez kezdjek vele. Hiszen akármi lehet a tartalma - fenyegetés, szerelmes levél (bár ez elég valószínűtlen), megbízás, nekrológ. Akár még a saját halálhíremre is rálelhetnék benne - amennyi rosszakaróm van odakint, az ajtón túl, még igazából ez a legvalószínűbb lehetőség; bár így, jobban belegondolva, a sors szörnyű fintora lenne, ha valaki megbérgyilkolná a bérgyilkost, nem? Az én fajtám sokkal inkább a saját rossz döntéseinek következtében szokott meghalni, sötét sikátorok mélyén vagy koszos lakásokban, felvágott erekkel vagy túl kevés vérrel az alkoholukban, egy olyan halállal, ami méltó volt ahhoz az élethez, amit éltek.
Az asztal szélén nyomom el a csikket; hét perc és negyvenkilenc másodperc bőven elég volt arra, hogy elfilozofáljak arról, hogyan akarnék meghalni, de ez korántsem vitt előrébb a munkámban, amit továbbra is el kellett végeznem, hiszen szégyen lett volna, ha pont egy állandó kliensnek okozok csalódást, csak mert jobban lefoglalt egy darab papír, mint az, amihez igazából értettem. Talán ez volt az egyetlen dolog, amihez igazán értettem; nem tudtam költőien bánni a szavakkal, sem igazán vigyázni magamra, még csak az egyetlen olyan személyt sem tudtam megtartani magam mellett, aki számított, és aki nélkül még mélyebbre estem abban a gödörben, amiből annak idején kimentett.
Ezzel a gondolattal csukom le végül az előkészített pisztoly dobozát és veszem újra a kezembe a borítékot; a papír szakadása bántóan mar a fülembe a néma, természetellenes csendben, és amikor végre ráveszem magam arra, hogy kivegyem belőle a viharvert papírdarabot, a szívem kihagy egy dobbanást, vagy kettőt, és csak tehetetlenül pislogok arra az egyetlen, istenverte szóra, ami a lapon áll, még mielőtt a szemetesbe dobnám az egész istenverte levelet, szitkokat motyogva az orrom alatt.

A világon három nagy hazugság van.
Az első: "ígérem, hogy nem élvezek a szádba".
A második: "a "gyógyszerek" megoldják a problémáidat".
És a harmadik... "szeretlek".