180 centi magas, átlagos testalkat, barna haj, sötétbarna szemek… Külsőre egészen hétköznapinak mondható lenne, ha a vonásai nem lennének ennyire jellegzetesek. Valószínűleg soha, senki nem használta még rá a “csinos”, vagy a “szép” jelzőt, de soha nem is hajtott ilyen babérokra. Általában az esze az, amivel hódít, szó szerint és átvitt értelemben is. Kiváló üzleti érzékkel rendelkezik, és páratlan pontossággal meg tudja állapítani szinte bármiről a piaci értékét, legyen ez antikvitás vagy információ. Elég sokat forgolódik felsőbb körökben, olykor szereti maga gyűjteni az információt, vagy éppen személyesen lebonyolítani az üzleti ügyeket, és meg is van minden készsége hozzá. Bár a hétköznapokon az egyszerűbb, kényelmesebb ruhatár híve, ha kell, képes arisztokratákat megszégyenítő eleganciával nem csak felöltözni, de viselkedni is. Imád játszadozni, manipulálni, úgy csavarni a dolgokat, hogy a végén ő jöjjön ki bármiből győztesen vagy nagyobb haszonnal.
Saját bevallása szerint másfél évtizede teljesen tiszta, nem él fűszerrel, és alkohollal is csak mértékkel, mégis rosszabb napjain kísértetiesen a másnapossághoz hasonló tüneteket produkál. Az azonban biztos, hogy amikor üzlet van kilátásban, senki nem lát vizespoháron kívül mást a kezében.

Mindig vonzottak a régi idők ránk maradt kincsei. Másnak talán értéktelen kacatnak tűnt némelyik, de én mindig is éreztem az értéküket. Tisztán emlékszem a pillanatra, pedig csak hét éves lehettem, amikor apám kopott íróasztala mellett állva csodáltam a fekete, apró gyöngyházberakásokkal díszített töltőtollat, és szabályosan viszkettek az ujjbegyeim, hogy megérintsem. Nem kellett sokat mérlegelnem, hogy ne csak megérintsem, de el is vegyem a tollat. Tudtam, hogy csak egy tökéletes rejtekhelyet kell találnom neki, és soha, senki nem fog rájönni, hogy én loptam el. Elloptam. Akkor még nem tudtam, mit jelent ez. Na nem a lopás ténye, hanem hogy azt a töltőtollat loptam el. Azt, ami apám egyik vevője akart régóta megkaparintani magának. Nem tudtam, mit indítok el azzal az egyetlen mozdulattal, amivel zsebre tettem, de nem kellett sok idő, hogy rájöjjek. Két napig apám őrjöngve kereste, felforgatta érte a lakást, a raktárat, de nekem még akkor is jó viccnek tűnt az egész, amikor üvöltött velem, hogy adjam vissza, mert fogalmam sincs, mit hozok a fejünkre. Nem hittem neki, csak magamban vigyorogtam a pofon után is, és azt terveztem, milyen szép betűket írok majd azzal a tollal. Nem mintha valóban tudtam volna írni már akkor, és azóta sem használtam. Mert rájöttem, mennyit ér. Rájöttem, hogy az apám becsülete, megbízhatósága, és így a jövőnk mind, mind abba a tollba zárva pihent a titkos rejtekhelyemen. Akkor már tudtam, hogy jobb csempész lehetnék, mint az apám. Kár, hogy az egésznek a jelentőségét túl későn értettem meg. Olyan lejtő volt ez, amin képtelenség volt újra felkapaszkodni… legalábbis nem ott, ahol lecsúsztunk róla.
Az apámtól sorra pártoltak el a pénzes ügyfelek, egyre kisebb és alantasabb feladatokat vállalt, aztán már szinte semmit. Az a törtető, büszke ember olyan csendben süppedt bele az önutálatba és a feledésbe, hogy szinte észre sem vették. Kivéve engem. Én kaptam az alját, a végét, a nehezét. Én voltam az utolsó kapcsolata a világgal. Aztán meguntam, és kicsit durvább anyagra cseréltem a búfelejtőjét. Túladagolás. Gyakori halálnem errefelé. Ahogy az is, hogy tizenegy évesen valaki egyedül marad. Utcakölykök tucatjai élnek bandákba verődve, de nekem az valahogy sosem tűnt elég jónak, hogy bárhova jussak, hogy bármit elérjek. Inkább kihasználtam apám elkorcsosult kapcsolatait, és egy csempészhajón húztam le a következő hat évet. Tehetséges voltam, és tökéletesen megfelelt számomra ez az életforma. Antik tárgyakat kutattunk fel szerte a Föld felszínén, és ezeket csempésztük Elysiumba, a Marsra, vagy épp csak valamelyik tehetősebb család magángyűjteményébe. Ki gondolná, hogy vannak, akik képesek vagyonokat fizetni azért, hogy egy halom papírkönyv díszelegjen a polcaikon? Könyvek… mi értelme van a lapoknak, amiket olyan könnyű tönkre tenni? Víz, penész, tűz, vagy éppen csak egy rossz mozdulat, és máris vége… Mégis ott az a megnyugtató érzés. A lapozás, az ujjbegyeid alatt súrlódó papír hangja, tapintása, az évtizedek, évszázadok alatt lassan bomló tinta jellegzetes illata… Ezt nem lehet leutánozni. Bizonyos értelemben nem, míg másban… Képes voltam nagyon jó hamisítványokat készíteni, de ebben az ágazatban a "nagyon jó" csak egy alacsony lépcsőfok a tökéletes felé. Tökéleteset kell alkoss, hogy bárkit átverhess vele, a legavatottabb szemeket is. Szépen, lassan szakértővé képeztem magam, vagyis képeztem volna, ha nem találkozok Veled. Talán kicsit a fiatalabb önmagamra emlékeztettél, vagy csak arra, hogy én milyen nem voltam soha. Olyan ártatlan voltál, olyan naiv, és úgy hittél bennem, ahogy senki azóta sem. Én pedig úgy akartam, hogy valaki higgyen bennem! Talán sosem mondtam, de Te voltál az, aki ráébresztett, hogy annak ellenére, olykor milyen öregnek éreztem a lelkem, valójában milyen fiatal is voltam tizenhét évesen. Melletted úgy éreztem, hogy igazán élek, hogy együtt bármit elérhetünk. Miattad hittem abban, hogy bármi lehetséges. Hogy képes lehetek egyedül vinni egy hamisító üzletet, holott még bőven nem álltam készen rá. Hogy képes lennék egyedül összeszedni egy csapatot, akik megfelelő odafigyeléssel kutatják fel a kincseimet… Természetesen az elképzeléseim sorra dugába dőltek a kivitelezés első szakaszában, de sosem adtam fel. Könnyű volt beléd kapaszkodni, ihletet meríteni belőled az újabb és újabb tervekhez, közben pedig észre sem vettem, hogy nem előre haladok, hanem hátra. Lefelé. Ugyanúgy, ahogy anno az apám, és ahogy ő rántott magával engem, úgy rántottalak magammal én is Téged. Szavakkal, ígéretekkel, és azzal a függőséggel, amit nem csak a közös bódulatban kiélvezett tabletták jelentettek, hanem valami egészen más. Te.
Mostmár látom, hogy nem volt értelme. Az egésznek, amit abban a hét évben tettem. Hibákat hibákra halmoztam, de nincs rá mentségem, és nem is keresnék. Mégis, az utolsó lépésem az, amit soha nem fogok megbánni: hogy akkor elhagytalak. Hogy amikor észrevettem, milyen darázsfészekbe tenyereltem, a létezésed minden nyomát kitöröltem az életemből. Mindezt azért, hogy ha engem el is kapnak, még véletlenül se kerülhess Te is a markukba. Talán gyűlölsz érte, minden jogod megvan hozzá, de hidd el az volt az egyetlen józan döntésem hosszú évek óta. Nem vihettelek magammal, így inkább eldobtalak. Tudtam, hogy túl fogod élni. Tudtam? Reméltem. Sokszor gondoltam, hogy nélkülem elvesznél, mégis magadra hagytalak. Mondhatnám, hogy nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rád, de hazudnék. Akarod, hogy hazudjak? Ha kéred, bármit megteszek érted! Elhinnéd? Hiszen igaz. De mindez talán nem is számít.
Ahogy akkor is azt gondoltam, amikor félig önként vállalt száműzetésemben a szorgalmas hangyák egyikeként a gyárban robotoltam. Azt gondolná az ember, hogy a mai modern, digitális világban nincs szükség papírra, de mekkora tévedés ez! A papír hiába tűnik elavultnak, mégis van benne valami, amiért sokan nem hajlandóak lemondani róla. Luxus. Noszalgia. Tradíció. Emlékek. Az én emlékeim.
Minden este azzal hajtottam álomra a fejem, hogy az, hogy egyik napról a másikra túlélek, csak nekem fontos. Nem tudtam egyáltalán miért megyek tovább, de nem voltam képes feladni. Sosem voltam az a fajta, aki feladja. Amikor az elvonási tünetekkel küszködve remegő kézzel írtam tele a gyárból lopott lapokat, rájöttem, hogy szükségem van erre. A sorok szabályos rendjére, ami segített nem csak megőrizni az ép elmémet, de az évek alatt sok mindent megértettem általa. Egy idő után már terveztem is, méghozzá azt, hogy mit fogok csinálni, ha végre összeszedem magam. Új nevet választottam, új életet akartam kezdeni. Gondolhatnád, hogy jó útra tértem, de csak az járt az eszemben, hogyan csinálhatnám jobban azt, amit szeretek. Ügyesebben, szemfülesebben. Profibban. Úgy, hogy soha, senkinek ne legyen esélye nem csak elkapni, de a közelembe kerülni se. Azt hiszem, mostmár elmondhatom, sikerült úgy kevernem a lapjaimat, hogy magabiztosan elkerüljem a rend messzire nyúló kezét. Megtanultam lejjebb adni a büszkeségemből, tanultam a legjobbaktól, hogy idővel én lehessek a legjobb. Idővel. Most. Jobb csempész lettem, mint az apám valaha volt, és rá kellett jönnöm, hogy olykor az információ magában is ér annyit, mint a sok lopott antikvitás. Az évek alatt felfrissítettem apám elkopott kapcsolati hálóját, és kiépítettem a sajátomat, hogy minél több szemem és fülem legyen a világban. Az információ lett a legújabb csempészárum. Emellett pedig marad időm a kedvenc elfoglaltságomra is: a legjobb könyvhamisító vagyok a Naprendszerben. Nevetségesnek hangzik? Valószínűleg senki nem nevetne, ha megtudná, hány nulla származik ebből a kreditegyenlegem végén. De nem ezért csinálom. Sosem ezért csináltam. Te tudod, igaz? Vagy nem emlékszel már, milyen voltam? Számít egyáltalán a múlt? Hiszen tudom, hogy te sem az vagy már, aki mellettem voltál. Sikeres lettél. Vágytál vajon erre, vagy csak jött a "hírnév" a munkáddal? Szeretném tudni. Ahogy azt is, hogy milyen lettél, hogy mi történt veled, hogy mi vitt erre az útra, amit most jársz... Annyi mindent szeretnék tudni rólad, de még mindig visszatart, ami eddig is: kellenék vajon az életedbe? Érzed vajon te is azt, amit én? Mintha a látszólag tökéletesen működő óraszerkezetből hiányozna egy apró fogaskerék. Észre sem venni az elején, de késik. Idővel pedig a nanosecundumok percekké tapadnak, és valaki, valahonnan elkésik. De akkor már késő. Én is elkéstem vajon?

Leteszem a tollat, és újra átolvasom a levelet, aztán még egyszer, és még egyszer. Hiába a sok betű, a sok szó, mintha nem lenne elég. Mintha nem tudnám kifejezni, mi zajlik bennem, már a puszta gondolatától is, hogy ilyen közel vagyok Hozzá. Végül félredobom a megsárgított papírlapokat, és egy tisztát húzok elő. Aztán felállok a székemből, és a széfhez lépek. Kinyitom, kiveszek belőle egy hosszúkás, fekete tokot, és visszaballagok az asztalomhoz. Leülök. Felpattintom a doboz tetejét, és óvatos mozdulattal kézbe veszem a gyöngyházberakásos töltőtollat. Hosszan forgatom az ujjaim között, majd lecsavarom a végét. Belepattintok egy patront, visszacsavarom a végét, és könnyű mozdulatokkal próbálgatom a piszkozatpapíron, amíg egyenletes vonalat nem húz. Aztán a tiszta papír fölé viszem a kezem, és szép, íves kézmozdulatokkal egyetlen szót kanyarítok a lapra, mielőtt borítékba tenném:

"Szeretlek"


Két hét telt el azóta, mióta az üzleténél jártam. Túlságosan kísértett a gondolat, hogy belépjek az ajtón, és én hagyjam ott a vékony borítékot, de csak egy kölyköt fogtam, hogy dobja be. Láttam a padlón a papírt. A padlón! Hát miféle viselkedés ez? Szerencséje a kölyöknek, hogy rögtön lelépett, mert a végén kétszer meggondoltam volna a fizetségét. Ritkán járok Coldstone-ban. Túl sok az ismerős arc, ennek minden pozitívumával és negatívumával, ráadásul akadnak jópáran, akik nem szívesen látnak arrafelé. Sokkal jobban élvezem Echo kényelmes biztonságát. Ki gyanakodna arra, hogy pont itt rendeztem be a kis fészkemet, az Egyház figyelő szemei előtt? De hát pont ez a lényeg! Védik a tulajdonomat anélkül, hogy a kisujjamat mozdítanom kellene érte. Persze ez nem teljesen igaz, hiszen a látszat ebben az esetben fontosabb szinte mindennél. Itt nincs helye kézzel fogható árunak, és az információ is csak gondosan titkosított csatornákon jut el hozzám. Hogy hol tárolom mindezt? Egy kicsit itt, egy kicsit ott… hogy is van azzal a kíváncsi macskával?
Merem állítani, hogy a szomszédaim kilencven százalékának fogalma sincs, ki vagyok, és ez nekem így tökéletes. A maradék tíz százalék pedig suttog nekem. Egy kis ezt, egy kis azt, de van, hogy egészen csinos kis titkok kerülnek a birtokomba általuk, mint most is.
A régiségbolt üvegén át beszűrődik némi fény, de a bolt hátsó részét elválasztó vastag függönyön nem tud áttörni, ahogy az asztalomon elhelyezett holoképernyő sem látszik kívülről. Nézem az előttem fel-felvillanó képeket és elmosolyodok.
- Mostmár egészen biztosan szükségem lesz a tudásodra, Orion - suttogom magam elé a magányos csendben, aztán nevetve ingatom meg a fejem. - Látod, nem tudok élni nélküled.
~Meghalni vajon segítenél?~