Rég elsajátítottam már a kifogástalan, arisztokratikus pókerarcot, most is ezzel a valamicskét pökhendi kifejezéssel haladok az ideiglenes állomásként funkcionáló egyházi hajó egyik folyosóján. Mint aki azt is tudja, hogy pontosan hány centimétert kell megtennie a kiinduló ponttól a célig, nemhogy azt, hogy miért van itt. De hogy az igazság mi? Halvány lila lófa… fingom sincs, hogy miért vagyok itt. És a tökéletes álarc mögött ettől szinte tikkelek. Hosszú évekig funkcionáltam az Egyház ügynökeként és a mai napig mozgósítanak, ha szükségük van egy bennfentes szolgálataira. Manapság persze már elsősorban családfő vagyok és legfeljebb a kapcsolatok kiépítésében és ápolásában állok rendelkezésükre. Mint például a közelgő találkozásom magával a Black Sun szóvivőjével vagy egy üzleti vacsora egy csatlakozást fontolgató független családfővel.
De ez most valami más. Engem nem szoktak a sötétben tartani. Nem, ne is kezdj bele, hogy ezt csak az önérzetem mondatja velem. Persze, lehet benn egy vonóval, de több, mint tíz évet húztam le aktív szolgálatban az Egyház ügynökeként. Ne mondd nekem, hogy hamisak a megérzéseim. Illetve nem is megérzések ezek, hanem észrevételek. Hisz nem holmi intuícióra hagyatkozom, hanem a tapasztalatra és arra, amit eddig láttam ebből a hajóból. Néhány órája vagyok a fedélzeten és egyre erősebbé vált bennem a gyanú, addig a pontig, hogy volt „szerencsém” rápillantani az utaslistára. Nevezzük szerencsének, nem akarom magam rossz színben feltüntetni kevésbé kifinomult módszerekkel.
Egy név szúrt szemet. Skadi Hagen. Az Egyház üdvöskéinek egyike, a különleges – és rejtélyes – Béta osztag tagja. Jónéhány éve már, hogy együtt dolgoztunk. Jóval azelőtt volt, hogy bajuszt vagy egyáltalán borostát növesztettem. Akkoriban igazán szofisztikált módon még tükörsimára borotváltam az arcom. Mint mondtam, nem mostanában volt. Sosem jöttünk ki igazán, de ha valakiben, tudom, hogy benne bízhatok. Senki másban a grandiózus hajó fedélzetén, mert valami bűzlik, márpedig ha nem tudhatom bombabiztosra, hogy mindenki velem van, akkor úgy kell vennem, hogy mindenki ellenem. Kivéve őt. Megérdeklődtem hát, hogy merre találom és arra vettem az irányt.
A hangár jó tíz percnyi gyaloglásra van. El is vitethettem volna magam, de most kifejezetten jól esik a séta. Az utóbbi napokban fájdalmasan sokat ültem Elysiumban az íróasztalom felett, az üzleti élettel foglalkozva. Amikor pedig célba érek és megpillantom a még mindig igazán szemrevaló nőt, tárt karokkal közelítek felé.
- Skadi, drágám! Ezer éve nem láttalak. – Hozom a tőlem megszokott nyájas stílust, amiről mint általában, most is süt némi arrogancia és irónia, de nem kifejezetten vonom magamra a tekinteteket, nem feltűnő vagy kirívó a dolog, egyszerűen csak ott van az éle. És épp ezért beszélek így, mert megszokhatták már tőlem ezt a tenyérbemászó, arisztokratikus élt. Ha elkomorodva állnék elé, az feltűnő lenne. A püspök előtt megállva rögtön a tárgyra is térek. – Mit szólnál egy italhoz a viszontlátás örömére? Elbeszélgethetnénk a régi időkről. Emlékszel még az Atraxonra, meg ami utána jött? – Persze, hogy emlékszik. És jelen esetben azon van a lényeg, ami az Atraxon-9 csillaghajó visszafoglalása után történt, amiről rajtunk kívül ezen a hajón biztosan senki nem tud és az adatbázisokban sem találnák meg, mert szigorúan titkosított információ. Amikor belülről nagyon csúnyán hátba támadtak minket és a közös munkánknak köszönhetően kerültük el a kétezer embert szállító hajó katasztrófáját. Hagen püspöknek régen vágott az esze, kétlem, hogy ez különösebben változott volna, úgyhogy reményeim szerint különösebb ellenállás nélkül velem jön és meghallgat.