Okkal tartottuk távol magunk egymástól az utóbbi napokban. Felhúztuk a falat, bár nem szigeteltük le túl alaposan, hisz áteresztette azt a sok-sok apróságot. A filmekben talán édes semmiségeknek neveznék az ilyesmit. Egy csésze tea, egy fél energiaszelet az utolsó csokisból, egy kis köszönöm-cetli. Olyan mértékben húzhatna szét a kettősség, hogy szinte már hallhatnám a bőröm szakadását, ehelyett egyszerűen csak zsibbadtságot érzek és semmi mást. Nem tudok amiatt bánkódni, hogy ennyi időt elpazaroltunk. Mert most hiába kívánok még több és több időt, az időben nem haladhatok visszafelé, előre nézve meg… hát ott aztán minden van csak idő nincs. Ugyanakkor nem is tudok örülni neki, hogy kizártuk a másikat. A logika szerint vagy ezt, vagy azt kellene éreznem. Vagy bánkódnom kellene az elpazarolt időn, hisz nyüszíteni tudnék az érintéséért, vagy örülnöm kéne, hogy végre vége és nem leszünk többet összezárva. Én pedig egyszerűen nem érzek semmit. Még csak ürességnek sem nevezhető az, ami a mellkasomban van. Nem szorít, nem űr, nem légüres tér, csak… semmi. Csak zsibbadás.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak. – Sziszegem felé, de elveszi az élét az érdes szavakról az, ahogy hozzám ér. És ahogy én hozzáérek. Az, ahogy a szívem egyetlen másodpercre háromszor akkorát dobban, mint az azt megelőző és azt követő dobbanások. Elveszi az élét a bőre puhasága. És hogy az én bőröm milyen forró, ahogy megérint. Végül észhez térítem magam, és ahogy ő egy maga ellen szóló jó tanáccsal látott el, úgy én is egy magam ellen szólóval látom el őt. Ésszel, ne szívvel? – Ne akard, hogy Rosewyn parancsnokként viselkedjek Henry helyett, mert amikor megteszem majd, bajod fog esni. – A hangom igazán bizarr, ahogy a kapcsolatunk is. Figyelmeztető, eltökélt, érezni rajta, hogy hiszek a képességeimben, ugyanakkor azt is, hogy kételkedek magamban. És hogy nem akarom, hogy neki baja essen. Mégis tudom, hogy jelen állás szerint vagy ő, vagy én. Vagy a Black Sun, vagy az Egyház. Csak egyik kerülhet ki győztesen. Vagy ami a háborúkban még esélyesebb: egyik sem.

Hallgatom Henryt, és szépen, lassan kirajzolódik előttem egy történet, amit úgy sejtem, nem sok mindenkivel oszt meg. Vagy a fene tudja, lehet, hogy csak én akarom, hogy így legyen, hogy ez most valami különleges legyen, végre úgy nyisson felém, ahogy én is tettem felé. Őszinte. Ebben biztos vagyok. A történet pedig olyannyira hasonló az enyémez, mégis annyira, de annyira különböző! Nem rettegett. Ez a valódi különbség. Másnak tartoztunk elszámolással. Mert igen, Vadim az egyetlen, aki annyi mindent jelent számomra, hogy összeszedni sem lennék képes, nem hogy elmagyarázni. Mégis valahol gyűlölöm. Gyengébb pillanataimban, amikből azért akad pár.
Érzem, hogy a végén határozottan lezárja a témát, mire az arcára simítom a tenyerem. Nem mondom, hogy sajnálom, vagy hogy bár ne kellett volna átélnie ilyesmit, mert ez az egyetlen, amit sosem szabad éreznünk, hiszen ezek az élmények - jók vagy rosszak - is hozzájárultak ahhoz, hogy azok legyünk, akik most vagyunk.
- Úgy tűnik, mindkettőnknek megvan a maga Spiclije.
Talán nincs értelme számára a szavaimnak a becenévvel, mert hát… honnan lehetne tudni, hogy az, és nem csak egy egyszerű főnév? Talán abból, ahogy ejtem. Bánattal. Nem hiszem, hogy Henry bármit hallott eddig így a számból, de ezt képtelen vagyok másképp mondani. Átérzem, amit érez, de nem magyarázom a szavaimat, és nem kérdezek mást, csak hagyom, hogy megcsókoljon, én pedig megadom magam neki.
Jogosak a kérdések, amik felmerülnek Henryben, és talán nincs is tisztában vele, hogy mennyire az én szemszögemből vizsgálja most a dolgokat. Hogy valójában mégis vannak olyan dolgok, amikben egy véleményen vagyunk, csak… máshonnan nézzük, máshogyan fejzzük ki, és máshogyan értelmezzük úgy egymás, mint a saját gondolatainkat.
Henryéhez hasonló keserű mosollyal biccentek. Kettős mérce. Értékelem a sovány viccet.
Igen, direkt csinálom, hogy idejövök és összezavarom, hogy elterelem a figyelmét. De nem azért, amiért gondolja, hanem pont az ellenkezője miatt. Mert akkor készíteném elő még jobban a terepet Vadim számára, ha hagynám Henryt az utolsó pillanatig egyedül főni a saját levében, rágódni a kétségein, hogy minél jobban összekuszálja a saját gondolatait és felidegesítse magát. Mert akkor könnyebben hibázik, a Sakál pedig nem véletlenül kapta ezt a nevet. Tökéletes érzékkel szagolja ki ezeket a hibákat. Alapot próbálok adni most. Egy csepp megnyugvást a nyugtalan tengerben.
Mégis muszáj elszakadnom tőle, bármennyire nehezemre esik. Igen, nehezemre esik, de tudom, hogy ez most… ennyi volt. Egyelőre? Fogalmam sincs. Nem tudom, mi lesz ezután. Csak azt, hogy túl fogom élni. Ez hajt, mint mindig. De már nem csak magam miatt akarok túlélni. Tudni akarom, mi lehetne ebből az egész gyönyörű káoszból, ami közöttünk van.
Hátat fordítok neki, és elindulok kifelé, de a hangja megállít. Hátrapillantok, és mikor a bakancsához nyúl, ösztönösen megfeszülve fordulok felé, hogy aztán kissé megütközve pillantsak le a felém nyújtott késre. Nem maradt volna nála. Nem csak, hogy meg fogom motozni leszállás előtt, de a kezeit is összekötöm. Nem, nem felejtettem el a kötelességem, és azt, hogy Henry a foglyom. Bárcsak az én foglyom lehetne, nem Vadimé! Mennyire más lehetne akkor minden! Mennyire szeretném, hogy más legyen! De felesleges hiú ábrándokba ringatni saját magunkat.
Kinyúlok a kés felé, de úgy, hogy a nyújtott ujjaim ráfeküdjenek Henry kézfejére, miközben ráfogok a markolatra.
- Ne félj mocskosul játszani, cucciolo! - szólalok meg halkan, a jégkék szemekbe nézve. - Más sem fog.
Mennyire ironikus, hogy ez az egyik első lecke volt, amit Vadimtól kaptam. Az első, aminek ott és akkor nem csak értelmét láttam, de sokat jelentett. Ha Henry tudná, valószínűleg a gondolattól is irtózna, de azt akarom, hogy megfogadja a tanácsot, mert erre van szüksége.
- Próbálj meg ésszel, és ne szívvel gondolkodni.
Mert ennek is mi értelme lett volna, hogy rátámad a fogadóbizottságra? Az, hogy csak szarabb helyzetbe hozza saját magát, és valószínűleg engem is. Pont mint a kantinban. Az, hogy most pont a szíve vezette arra, hogy átadja nekem a kést? Honnan tudhatom, hogy nem puszta taktika, hogy bízzak benne? Tudhatná, hogy nem ennyi vagyok. Akarok hinni benne, bízni benne, minden halott Napokra, mindennél jobban akarok, de az élet nem ilyen egyszerű. Nem tehetjük mindig azt, amit szeretnénk. De tehettem én azt bármikor? Most talán megpróbálhatnám. Megpróbálhatnám kipuhatolni, mennyit ér a szabad akaratom… talán túlélném.
Nem mondok mást, csak elteszem a kést, és ott hagyom Henryt a kabinban, hogy elinduljak, és végre valóban összekészítsek mindent az érkezéshez. Alig egy óra, és ismét Vadim előtt fogok állni. Fogunk. Együtt, és mégis külön.

Egyre nehezebb kérdéseket tesz fel. Egyre kevésbé jön rá a válasz. Amikor a következményekről kérdez, mégis egyértelműnek tűnik a válasz rá. Biztos vagyok benne, hogy nem így érti, de azért kérdez, mert próbálja kielemezni a gondolkodásmódomat, nem igaz? Összefüggéseket találni abban, hogy mire mit felelek. Ami különösebben nem ’zavar’, mert ez is egy olyan dolog, ami ellen feleslegesen vagy csak nagyon erőltetve tudnék küzdeni. A színpadiasság nem az én asztalom. A testem már meztelenre vetkőztem előtte nem egyszer, jelenleg nem látom akadályát, hogy ne vetkőzhetném a lelkem egy darabkáját is. Akkor sem, ha ez pont az a téma, amit nem kellene megosztanom az ellenséggel, mert közvetetten de, olyan gyengepontot találhat, fog találni, amit felhasználhatna ellenem. A lelkiismeretemet. De annak már egyébként is szemtanúja lehetett. Beszélek hát.
- Tudtam, hogy bárhogy döntök, ’veszítek’. De rettegni nem rettegtem. – Észre vehette már, hogy ha egy valamitől rettegek, az az apám. Minden másnak állok elébe. Különös, hogy ez az egy tűnik közös pontnak bennünk. Vagy legalábbis a legerősebb közös pontnak. – Mason. – Ismét Mason neve. Miért beszélek neki ennyit róla? Ő az én múltam része, alig beszélek róla bárkinek, sőt. Ez pedig valahogy üvölt a testbeszédemről, hogy senkivel nem szoktam róla beszélni és talán azért, mert nem beszélhetek. – Nevezzük vizsgának. Két külön osztagot vezettünk, de nem úgy alakultak a dolgok, ahogy… nem a terv szerint. – Most részletezzem, hogy a Black Sun valamelyik csürhéje vérfürdőt rendezett? – Mason meghalt. Én pedig kiestem volna a teljes tiszti programból, – mégsem mondhatom, hogy az Angyal-programból és a büdös életben nem bújhattam volna egyenruhába, ha selejtté nyilvánítanak – ha nem érem el időben a kimenekítési pontot. Képtelen voltam ott hagyni a holttestét… ki tudja hol. Visszamentem érte és magammal cipeltem. – Van fogalmad róla, milyen súlya van egy legjobb barát holttestének? Nem hetvenöt kiló. Kilóban nem lehet mérni. – Mindegy is. Elkalandoztam. – Olyan határozottsággal elhessegetem a témát, hogy esélye sem lenne visszaterelni a medrébe. Pedig abba még bele sem kezdtem, amit ebből az egészből ki akartam hozni, bár az eddigiek alapján tudom, hogy van annyi sütnivalója, hogy magától is rájöjjön. Bármit tettem, csak veszíthettem. Ha nem mentem volna vissza Masonért, akkor a lelkem egy darabkáját, így, hogy visszamentem érte teljes kizárást kaphattam volna, vagy megölhettek volna. De sikerült időben elérnem a találkozási pontot és csak egy alapos megrovásban részesültem. Meg a lelki teherben. De hát boo-hoo, ki nem cipel magával terheket. Mindenki azt teszi.
Csókok, csókok. Aztán vége szakad.
- Kettős mérce? – Nem kérdés ez, kijelentés, tulajdonképpen afféle vicc lenne, hogy már csak magam számára is oldjam a feszültséget. Savanyú mosoly fut át az arcomon. Tudom, hogy ez nem kettősmérce, mert tudom, hogy én megbízható vagyok. De… hát pontosan ezt jelenti a kettősmérce. Amúgy is, valóban megbízható vagyok? Nem szúrnám hátba, mihelyt parancsot kapok rá az Egyháztól? Vajon hol a határ, ameddig a saját erkölcsi iránytűm követem és ahol már nem tehetem meg, hogy „nemet mondjak” a parancsra? Nagyot szusszanok és elengedem őt a fejem csóválva. Nem, ez nem az az alkalom, mikor ilyesmibe bele kellene sodródnom. Van most bőven elég dolog, amire koncentrálhatok. Komolyan, direkt csinálja? Hogy idejön és összezavar, eltereli a figyelmem, előkészíti a terepet az apámnak?
- Majd egyszer. – Bólintok egyetértően. Bár az a ’majd egyszer’ inkább hangzik ’hamarosannak’. Hisz a majdegyszerek sosem jönnek el. Aztán mihelyt hátat fordít nekem az édes nyakcsók után ráeszmélek, hogy valamit mégis tehetek azért, hogy higgyen bennem, legalább egy kicsit.
- Várj. – Nem kapok utána, csak lehajolok a földet érő lábamhoz és a bakancs szára fölé húzom a melegítőmet – ne is mondd, csodás összeállítás, de nincs más nadrágom, miután a sajátom darabokban végezte – a bakancsom szárából pedig előhúzok egy katonaikést, amit Storm kabinjából szereztem. Azt, amelyikkel az alkarjaim is megvágtam. Azt, amivel a fogadóbizottságból legalább három ember torkát elvághatnám, mire lelassíthatnának nyugtatólövedékkel vagy bármivel. A fegyver nyelét felé nyújtom, én a pengéjét fogom. Nem kommentálok hozzá semmit, csak átadom. Villengardon előbb utóbb bizonyára úgyis megmotoznának és az eddigiek alapján Storm nagyon csúnyán megüthetné a bokáját, ha még fegyvert is találnának nálam. Mondjuk, hogy baráti jobbot nyújtok.

Ezért is imádok kérdezni, mert annyit elmond másokról, hogy hogyan is értelmezik az adott kérdést. Ha nem tudnám, hogy ez már azelőtt megvolt benne, mielőtt Vadim mellé kerültem, azt hinném, hogy az öregtől ragad rám, mert ebben valahogy hasonlítunk.
Hallgatom azt a halkan kiszökő “én”-t, és a hozzá fűzött magyarázatot is. Valahol annyira… idealistának tűnik, hogy az ember maga mérlegelhet egy adott helyzetben. Mert persze, ez kicsiben működik, de nagyban… van, amikor nincs jó megoldás, csak rossz és rosszabb, amikor a parancs parancs, és a következményeket talán nem is látjuk hirtelen. Szép lenne, ha így lenne, ha egy hierarchiális rendszerben az ember szabadon dönthetne. Megteheti, de azok a fránya következmények… Elkomorodok. Elkalandoztam, azt hiszem, egy nem is olyan régi küldetés felé. Két év… csak két éve lett volna? Azt hittem, okosabb vagyok, azt hittem, képes vagyok bármire, hogy jobban átlátom a helyzetet, mint Vadim, közben pedig a társaim fizették meg az ostobaságom árát.
- Voltál már olyan helyzetben, amikor az elveid és a parancs szöges ellentétben álltak egymással, mégis végig kellett csinálnod a küldetést? Mert tudtad, hogy ezt kell tenned, még ha nem is értettél egyet?
Halkan kérdezek, reagálva a szavaira, valóban kíváncsian. Tudni akarom, hogy kellett-e már igazán döntenie. Megvárom, hogy válaszol-e, aztán elgondolkodom, hogy vajon meséljek-e? Vajon érdekli? Vagy csak mentegetőzésnek látná ezt is? Végül inkább csak kérdezek, még egyet, alig hallhatóan, a szemébe nézve.
- Volt valaha olyan, hogy valódi következménye volt a döntésednek? - nem, ez nem jó kérdés. Megingatom a fejem, jelezve, hogy átfogalmazom inkább. - Volt olyan, hogy rettegtél a döntésed következményeitől? Amikor tudtad, hogy bárhogy döntesz, veszítesz?
Azt hiszem, megértem Henryt, értem az elveit, és még valahol becsülöm is érte, amiért így gondolkodik. Én is igyekszem elkerülni a felesleges vérontást, ahogy Acimant sem öltem meg, csak hagytam megsebesülni. De tény, hogy képes vagyok gondolkodás nélkül parancsot teljesíteni, mert tudom, hogy ezt kell tennem. Tudom, hogy ha nem én teszem meg, megteszi más. Mert van olyan helyzet, amikor a választás csak látszólagos. Hogy gyors halált szánsz egy macskának, de te kell, hogy megöld, vagy hagyod, hogy élve megnyúzzák. A macska csak az első lépcsőfok, én pedig többet is megmásztam azóta. Nem vagyok rá büszke, de másképp nem itt lennék. Másképp nem lennék itt.
Az igazat megvallva nem akarom befeketíteni Henryt, de tudom, hogy akaratlanul is ezt fogom tenni. Mert ebben sincs meg a szabad akaratom, hiába gondolja úgy. Már azzal, hogy elraboltam, bemocskoltam, hiszen ha leszállunk Villengardon, már nem lesz egyszerű hátraarc. Végig kell küzdenie magát sok mindenen, kezdve Vadimmal. Ezt pedig nem lehet tisztán. Mert a bázison bárhova nyúl, semmi nem tiszta. Mégsem tudok ellenállni neki, hogy megadjam magam, és hagyjam, hogy magához húzzon, hogy megcsókoljon.
- Nem bánom - ingatom meg a fejem a dorgáló suttogásra, miközben a tekintetét keresem. - Talán… erre van szükségem.
Arra, hogy meghaljak. Újra. Hogy lássam, képes vagyok-e még egyszer újjászületni. Hogy lássam, minden megint rosszabb lenne-e, vagy lehet jobb is? Amikor Henry derekára simítom a tenyerem, jólesőn, vágyódva szisszen fel, én pedig csak csókolom, olyan puhán és gyengéden, ahogy senkit ezelőtt. Mégis eltaszít magától, mint akit megint megijesztett egy gondolat, egy rémkép. Egészen gyakran csinál ilyesmit, úgy elmerül a gondolataiban, mintha egészen máshol lenne.
Hagyom, hogy eltávolodjon, hogy felüljön, és én is feltolom magam vele szemben. Hosszan, nagyon hosszan figyelem a kérdése után. Miért csinálom? Hát nem nyilvánvaló? Hát nem volt ott az ezer apró jel, amit nem is akarok igazán látni, mert akkor megijednék attól, amit kirajzolnak. Mert képtelen vagyok ellenállni neki. Mert szükségem van rá. A “mert ezt a parancsot kaptam” valamiért nincs benne a listában. Nézem azt a jégkék szempárt, és elmosolyodok, már-már azt is rá lehet fogni, hogy szomorúan.
- A saját gondolataidat akarod visszahallani, vagy hajlandó vagy hinni nekem?
Valamiért úgy érzem, költői a kérdés, elvégre annyiszor elmondta már, hogy nem hisz nekem, és most is érzem felőle a kétségeket. Arrébb mozdulok, az ágy szélére ülök, a lábaim a padlót érik, én pedig félig felé fordulok, és a tarkójára fogva közelebb húzom magamhoz, összesimítva az arcunkat.
- Hogy várhatod, hogy higgyek benned, ha te képtelen vagy hinni bennem? - hüvelykujjammal megcirógatom a füle mögötti puha bőrt. - Majd egyszer talán elmondhatom úgy, hogy megértsd.
Lehajtom a fejem, hogy a nyakába csókoljak, aztán elhúzódom, és ha hagyja, felállok. Készülődnünk kell a leszállásra.

Akár zavarba is hozhatna a kérdése, de nem engedek neki. Nem vájkálhat a bőröm alatt ilyesmivel, hogy ki dönti el, mi a muszáj és mi nem az. Ki dönti el, hogy az ember éljen vagy haljon. Ki az… aki istent játszhat. Vagy nem veszem elég komolyan a kérdését, vagy máshogy értelmezem, és az én felfogásomban bizonyára nekem van igazam, de a válasz meglepően könnyen jön. Halkan, de könnyen.
- Én. – Csak az orrom alatt jegyzem meg, alig tűnik egy vékony torokköszörülésnek, mégis ott van benne a határozottság. A fejemben a válasz ennél persze jóval szerteágazóbb, de a végeredmény ez. Én döntöm el. De vajon megosszam vele? Egy kis betekintést kaphat, elvégre ennyire már magától is rájöhetett velem kapcsolatban. Csüggedten sóhajtok, mielőtt megszólalnék. – Olykor a teljes világnézetem szembe megy azzal, amit a Bíborosok elvárnak tőlem. Parancskövetés, parancskövetés. Nem. Tudok papként, püspökként gondolkodni és dönteni, ha kell. Láthattad. De sosem fogom hagyni, hogy egy parancs felülírja az elveimet. – Tehát azzal, hogy az elején azt feleltem, Én, nem arra céloztam, hogy én döntöm el, ki él és hal. Hanem ha van más mód, akkor senkinek nem kell meghalnia. Persze sokszor nincs. Legtöbbször nincs. De el sem hinnéd, hogy az a pici is milyen sokat számít. Nehezebb így élni? Bizonyára igen. Főként, ha nem kifejezetten díjazzák az excentrikus gondolkodásmódot, mint amilyen az enyém tud lenni. Nem érdekel, hogy Storm elhiszi-e, amit mondok, vagy álszentnek gondol. Így már érti, hogy hamarosan milyen alapon kérem, hogy higgyen bennem? Vagy továbbra is csak be akar feketíteni? Nos, ez is rajta áll. A szabadakaratán.
~ Én mást csinálnék veled szívesen… ~ Ismét egészen végig fut a testemen az az ismerős, jól eső forróság, amit az vált ki, mikor ilyeneket mond és hozzá így néz rám. De én is érzem, hogy ezalkalommal más. Végig sem ér a testemen, az utolsó idegszálaim felé közeledve úgy hal ki, mintha egy izzó csikket vízbe nyomnának. Képzeletben szinte hallom a sistergését. Már egészen sikerült elterelnie a figyelmem – az eddigiekhez képest meglepően hosszúéltű – beszélgetésünkkel, de most ismét feleszmélek, hogy hova is tartunk és mennyi időnk van hátra. Semennyi. Mégis megcsókolom. Megmutatom neki, mi a gyengédség, mi az érzékiség, még ha nem is szándékosan, sokkal inkább ösztönösen csinálom.
- Fejezd már be… nem foglak. – Lágyan suttogom az ajkaiba, mégis ott van a dorgálás. Miért hajtogatja egyáltalán állandóan azt, hogy meg fogom ölni? Arra viszont egészen felszisszenek, amikor megérzem a pólóm alatt az egészen hideg érintését. Szinte érzem, ahogy a bőrömmel felhevítem a tenyerét. Annyira jól esik. Nevetséges, hogy már egy ilyen apró gesztussal is képes teljesen elszakítani a külvilágtól. Nem lenne szabad hagynom. Különösen most nem, most, amikor már minden erőmmel Villengardra kellene koncentrálnom és arra, hogy ne roppanjak össze a súlya alatt, hogy ne kapjak ismét pánikrohamot az összes plazma előtt, mihelyt meglátom apámat.
Vadim… mihelyt futólag rá gondolok, megjelenik az arca előttem és szinte rémülten tolom el Stormot, minden előjel nélkül. Én pedig lassan fel is ülök, körülbelül olyan fejet vágva, mint aki most ébredt fel legrosszabb rémálmából. Pedig Asher ajkai az enyémen… épp az ellenkezője annak.
- Miért csinálod? Ezt… amit csinálunk. – Úgy érzem muszáj beszélnem, így felteszem az egészen bizonytalan kérdést. A gondolataim szerteágazó sora ehhez vezetett most. Miért pont én? Az egyetlen ember, aki veszélyeztet mindent, amiért valaha küzdött? Aki olyan távol áll a világától. Akit nem lenne szabad így érintenie, ahogy ő teszi velem. Az lenne az egyetlen logikus magyarázat, hogy taktikázik. Talán így is kezdődött, vagy csak az élvezetre vágyott és úgy gondolta, hogy megteheti. De túl sok hibát vétett ahhoz, hogy pusztán erről legyen szó.

Elég nyilvánvaló, hogy mindkettőnknek egészen mást jelent az “első”, ahogy valószínűleg az elején mást jelentett ez is. Ez, ami köztünk van. Abban azonban képtelen vagyok hazudni saját magamnak, hogy mit jelent ez most, vagy hogy mit jelenthet majd. Mit jelenthetne, ha hagynánk, ha lehetősége lenne kibontakozni. De nem lesz. Nem lehet. Mégis itt vagyok, mégis a karjaimban tartom, és minden józan sugallat ellenére egyelőre eszemben sincs elengedni. Mert ez a pillanat még a miénk lehet, mielőtt belecsöppennénk a káoszba, és ez magamnak akarom. Magunknak.
Henry első megjegyzésére majdnem a plafonra emelem a tekintetemet, de megakadályozza azzal, hogy folytatja. Nagyon jól tudja, hogy értettem.
- És ki dönti el, mi a “feltétlenül muszáj”?
Halkan szólalok meg, nem provokálni akarom kivételesen, inkább csak költőinek szánom a kérdést, és nem várok igazán választ rá. Minden relatív. Minden attól függően tűnik sötétebbnek vagy világosabbnak, hogy milyen háttér előtt nézzük. Valószínűleg nekem is van szemellenzőm, még valahol tisztában is vagyok vele, de úgy érzem, oka van. Van, hogy másképp az ember képtelen megőrizni a józan eszét, csak ha bizonyos dolgokat a saját, kissé ferdített tükrén keresztül vizsgálgat, márpedig jópár olyan emlékem van, amit egyszerűen képtelen lennék másképp megemészteni.
Amikor szembefordul velem, és egy magasságba kerül az összefonódó tekintetünk, láthatja, hogy teljesen komolyan gondoltam. Vannak dolgok, amiket nem érthetünk egymásban, mert soha nem hordtuk a másik cipőjét, nem jártunk azon az úton, amin a másik, és még csak hallomásból sem ismerjük, milyen arra a táj. Így fekszünk most egymás mellett, miközben valahol reménykedünk abban, hogy nem akkora köztünk a szakadék, amekkorának elsőre tűnik. Hogy képesek vagyunk felépíteni azt a hidat, ami összeköthet, bár egyelőre a tervei is olyannak tűnnek, mint amit az első gyengébb szél elfúj.
Mert hiába futnak össze a rabszolgakereskedelem szálai a Black Sun kezében, én láttam, hova mennek azok a rabszolgák. Nem érné meg ezt csinálni a Napoknak sem, ha nem lenne piaca az “élő árunak”. Mert áru az ember, amint a hajókra kerül. Én is az voltam.
Ahogy az arcomba sziszegi a fenyegetését, kirángat a sötétedő gondolataim közül, és elmosolyodok.
- Én mást csinálnék veled szívesen…
Pillantok le az ajkaira jelzésértékűleg, de aztán lassan megcsóválom a fejem. Ez most úgysem menne. Pont ahogy nem tudom elmondani, nem tudom megmutatni Henrynek, miért olyan a világom, amilyen, hogy miért ragaszkodom a Sakálhoz, Villengardhoz, és miért látom úgy a dolgokat, ahogy. Nincs időnk, és nincs elég bizalmunk. Nem hiszünk egymásnak, és nem hiszünk egymásban. Ő mégis erre kér. Az a tiszta, kék szempár, ami olyan őszintének tűnik, amilyet soha ezelőtt nem láttam, csak a kicsiknél… bennük még megvan ez a tisztaság. Hogy lehet meg Henryben? Én pedig arra készülök, hogy bemocskoljam, sőt, talán már meg is tettem, amikor először hozzáértem. Ott maradt rajta a kezem nyoma, ahogy a fogaimé a bőrén. Nem látszik, csupán az elme őrzi az emlékét. Pontosan úgy, ahogy az ajka íze ott van az én emlékeim között. Nem akarom, hogy mindez csupán emlék legyen! Képtelen vagyok válaszolni, helyeselni vagy tagadni, egyszerűen csak lehunyom a szemeimet, amikor az arcomra simítja a tenyerét, és belehajtom a fejem az érintésébe. Hagyom, hogy lehúzzon magához, hogy megcsókoljon, lassan, lágyan… gyengéden. Mostmár értem a jelentését ennek a furcsa szónak, amit sosem tudtam hova tenni.
- Meg fogsz ölni…
Suttogom az ajkai közé, de közben mosolygok. Ha nem ő, Vadim, vagy ez az egész, de nem érdekel. Lassan a pólója alá csúsztatom a kezem, és a derekára simítom a tenyeremet, úgy húzom magamhoz, de nem mélyítem el a csókot, nem megyek tovább, csak egyszerűen kiélvezem a bőre érintését. Hiba. Tudom, hogy az, de mit tehetnék, ha úgy érzem, mintha az egész belém lenne kódolva, mintha csak egy vírus lenne, ami végigszáguld rajtam, én pedig túl kevés vagyok, hogy megállítsam. Megadom magam, Henry. Térdre kényszerítettél, én pedig fejet hajtok végre. Életemben először nem magamért akarok küzdeni, még akkor is, ha ezzel mindent feladok, és aláírom a saját halálos ítéletemet. Remélni sem merem, hogy megéri.

~ Mindegy is. ~ Valóban az. Nem, ez így nem teljesen igaz. Érdekel, úgy érzem, minden apró részlet érdekel, amit csak megtudhatok róla és ennek sajnos nem a Villengard elleni személyes hadjáratomhoz van köze, hanem hozzá. Hozzánk. Olyan értelemben viszont tényleg ’mindegy is’, hogy én is érzem, jobb ilyesmibe most nem belemászni. Különös, hogy mit vált ki belőlünk a téma gondolata. Én szinte ábrándozva tudnék mesélni, hogy milyen is volt a rövidéltű első kapcsolatom. De csak azért, hogy a végén hozzá tehessem, hogy nem számít az a lány, hogy szerettem, mert egyszerűen meg sem közelíti azt, amit Stormmal éltem át minden alkalommal. Az a semmihez nem hasonlítható szikrázás, minden érintéssel. Még csak a kanyarban sem közelíti meg. És ez valahol nagyon is zavaró. Tudom, hogy nem csak engem zavar, hanem őt is, ha hasonlóan érez, mint én. Mert ez gyengepontot jelent mindkettőnk számára, akkor is, ha egymás ellen kell majd mennünk, akkor is, ha csak pillanatnyi megbillenést okozna neki abban, hogy elvágja a torkom, tudom, hogy okozna. Valamiért tudom. Túl sokat jelent az, ahogy ölel. Én pedig bármennyire is el akarom őt tolni magamtól, mert egyszerűen abszurd, amit művelünk, nem csak nem helyes, hanem abszurd is és az érkezésre kellene készülnünk. Nekem lelkiekben, neki meg amúgy is. Már nincs bennem ellenállás.
Ahogy ő nem akar beszélni az iméntiekről, úgy én sem arról, hogy mikor, kitől és mennyire volt véres a kezem. Persze, ott az I.E.D. Sok verekedésbe keveredtem, aztán egyre kevesebbe, ahogy megtanultam kontrollálni magam. De kétlem, hogy Storm ilyen kaliberű ’véres kézre’ gondol, mikor egy tizenkét évesek közti adok-kapok során kivertem valaki két fogát. Amúgy sincs hozzá az égvilágon semmi köze. Igen, sodort már az indulatkezelési zavarom meredek helyzetekbe. Amikor igazan komolyan árthattam volna valakinek, nem is egyszer. Szégyellem, de ez a dolog a részesem, nem tudom egyszerűen kivágni magamból.
- Nem tudom, neked mi számít véresnek. – Tudom le ennyivel a felvetését, aztán még szórok egy kis morzsát, hogy leszálljon a témáról. – Öltem-e már? Igen, katona vagyok. De csak azokban az esetekben, amikor feltétlenül muszáj volt. – Utólag legtöbbször rosszul érzem tőle magam, de nem rengeti meg a világom. Tudok mérlegelni és dönteni, ha kell. Ott volt az a fűszerrel teletolt pasas a magteremben, aki gránátot tartott a kezében. A fejéből sem látott ki a cucctól, nem lehetett volna tárgyalni vele, így nem is húztam az időt. Lőttem és sok ember életét megmentettem azzal, hogy az övét elvettem.
Amit ez után hallok viszont egészen megdöbbent. Eddig az oldalamon feküdtem, háttal neki, most a hátamra fordulok és felkönyökölök, hogy a tekintetünk egy magasságban legyen. Nem akarok kiszolgáltatottan ’alatta’ feküdni, most nem.
- Ezt ugye te sem gondolod komolyan? – És még én viselek szemellenzőt? A szemöldököm borzolva, hitetlenül figyelem azokat a tiszta szemeket. Hogy követheti ilyen vakon a Sakált, miért van felette ilyen nagy hatalma? Az Egyház nem tudta megvédeni. De a Black Sun az, aki bántotta őt és a szeretteit. Akkor miért…? Nem értem. Ám nem is most fogom megérteni, ahogy ő sem engem. Valahol mindketten szemellenzőt viselünk, ez igaz. De mégis kinek a hibája lett volna, ha elvisznek rabszolgának? Őszintén sajnálom, hogy az Egyház nem volt ott, hogy megvédje őt. De mindenki tudja, hogy az emberkereskedelem szálai a Black Sun karmai közt futnak össze. Ők akarták elvinni, ők bántották, ők hurcolják el az embereket és az Egyházban látja a mumust?! Mi baj van ennek a fejével?
Az eddigiek alapján joggal várhatná, hogy most megint elkezdek sajnálkozni ~ hisz gondolatban már ki is mondtam, hogy őszintén sajnálom és ez bizonyára a vonásaimra is kiült abban a momentumban, ~ de valami egészen mást mondok.
- Most annyira szívesen beverném a képed. – Sziszegem felé. Van bennem ez az ösztöni késztetés, hogy ha felmosnánk egymással a padlót, azzal mindent gondunk megoldódna… legalábbis csitulna néhány órácskára. Észre sem veszem, de a körmeimmel már a tenyerem kapargatom. Valóban ’viszket a tenyerem’ arra a gyomrosra. Az orrcimpáim is tágulnak, ahogy feszülten szusszanok egy nagyot, és hirtelenjében mindent elengedve visszadőlök a párnára fekvő helyzetbe. Nincsenek ’órácskáink’, nincs semmink, csak az összeforrott tekintetünk.
- Akkor ne az Egyházban higgy. Higgy bennem. – Ez nem valami romantikus maszlag, már elmondtam neki ezelőtt is, hogy tudom, az Egyház sem tökéletes, vannak hibái. De a jóra törekszik és az emberiség védelmére. Én az emberekben hiszek, a barátaimban és a bajtársaimban az Egyháznál. Mert tudom, hogy ők jók. Ilyen alapon Storm pedig bennem higgyen. Nem kell megváltoztatnia a világnézetét, nem kell hirtelen tündérekben hinnie, csak… bennem. Egészen elmerülök a kék szemeiben, amik ebben a fényben egészen zöldnek tűnnek, ami azt illeti. A borostáján játszom az ujjaimmal, mielőtt tenyerembe fogva az arcát lehúzom magamhoz és megcsókolom. Gyengéden cirógatják az ajkait az enyémek, alig érek hozzá, egy-egy másodpercekre tapasztom csak hozzá igazán.

Talán a sóhajt sem kellene megvárnom, hogy folytassam, mert érzem, hogy Henry “mentegetőzni” kezdene. Pedig nem olyan nehéz ez az őszinteség-dolog, egyszerűen saját magunkkal kell kezdeni. Legalábbis Cindy mindig ezt mondta. Nem mintha olyan sok látszata lenne rajtam, de legtöbbször meglepően őszinte vagyok saját magammal. Persze vannak témák, amik kivételt jelentenek, de elég sokszor szoktam elemezni magam, a saját viselkedésemet, és keresem a válaszokat a miértjeimre. Henry mondjuk tipikusan az a téma, akivel kapcsolatban eddig eszembe sem jutott ilyesmit tenni, mert érzem, hogy rohadtul nem tetszene, amit találnék a fejemben. Ennyire már ismerem magam… azt hiszem.
Vajon felismerné Cindyt, ha találkoznának? Ezen a gondolaton elmélkedek, miközben Henry is elmerül a sajátjaiban. Legalábbis erről tesz tanúbizonyságot az a nagyon ide nem illő félmondat, ami kicsúszik Henry száján. Gyenge lenne? Talán. Egy kicsit mindenki az. Még Vadimnak is megvannak a gyenge pontjai. Az egyiket éppen a karjaimban tartom.
Megvárom Henry válaszát. Megvárom, amíg összeszedi a gondolatait. Hiába érzem a levegőben az első, ösztönös “nem”-et, úgy sejtem, ez így nem igaz. Engem is várnak vissza Villengardra. Nem sokan, és nem ugyanolyan indítékból, de várnak. Ezért sem lenne olyan könnyű csak úgy hátat fordítani mindennek, ami eddig a világot jelentette számomra.
Hallgatom Henryt, és valahol sajnálom azt a tizennégy éves fiút, aki elveszítette a legjobb barátját. Elég egyértelmű, mennyire mély nyomot hagyott benne, ami történt. Ami pedig Haydent illeti…
- Nem, nem tudom.
Ismerem be halkan. Nem a lányra értem, teljesen mindegy, hogy az ember kibe szerelmes… ameddig szerelmes, vagy kit akar, vagy kivel fekszik össze, lényegtelen. De valószínűleg ebben is olyannyira különbözik a világunk.
- Persze, nekem is volt első, de... - megakadok. Mi a francnak beszélek ilyesmiről? Valószínűleg nem is érdekli Henryt, és hát… nekem sem az az élmény, amiről szívesen beszélek, még ha mostmár le is rendeztem magamban. Inkább megingatom a fejem, még mindig Henry hajába szuszogva. - Mindegy is.
Nem akarom untatni megint olyasmivel, amit talán manipulálásnak hinne pusztán azért, mert őszinte vagyok vele.
Azonban ahogy folytatja, az igazat megvallva kicsit bosszús leszek. Megint itt tartunk. Megint ez a pajzsos-védelmezős demagóg szöveg… az egyetlen ami enyhít a fellobbanó haragomon, hogy elhiszem, hogy Henry ezt komolyan így gondolja. Csak tudnám, miért? Kicsit el is húzódok tőle, hogy feltámaszkodhassak a könyökemre, így kissé Henry fölé hajolva, míg a másik kezemmel még mindig az oldalát cirógatom.
- Miért? Persze, értem az alapelvet, a védelmezés fontosságát, a jót abban, amit úgy érzed, elkövetsz, de miért gondolod, hogy ott jobb helyed van? Ne mondd, hogy nem volt már véres a kezed nem Napok-katonától!
Tudom, hogy a Black Sunnak megvan az árnyoldala, akkora, hogy sokszor azt gondolom, nincs is mögötte más, de mindig, mindig ott vannak az apróságok. Azok, amik sokszor életben tartottak, és segítettek, hogy megtartsam a céljaimat.
- Az anyámnak olyan hite volt, amivel hegyeket mozgathatott volna meg, mégsem ment vele soha semmire, az apám az Egyházat szolgálta, mégis otthagyott meghalni, és Vadimtól kaptam új életet. Hajszál választott el attól, hogy eladjanak rabszolgának, vagy megöljenek, és nagyon jól tudom, hogy amit teszünk, az legtöbbször rossz, mégis… - megint megingatom a fejem. Belezavarodtam a saját gondolataimba. Nem tudom elmagyarázni Henrynek, amit érzek, ami vagyok, amit az életem képvisel. Amit a túlélésem képvisel. - Nem tudok hinni benne, hogy az Egyház jobb.
Ezt csak halkan teszem hozzá. Látni akarom a dolgokat Henry szemén keresztül, akkor is, ha szemellenzőt visel. Talán én is azt viselek, hiába gondolom, hogy tisztábban látom a dolgokat. Tudni szeretném, mit lát Henry a világból. Hogy mi az, amiért szerinte megéri hősként élni, és akként halni.

Senki, akire féltékenynek kell lennem. Ó, hogy oda ne rohanjak, nem ezt kérdeztem Storm! Természetesem nem vagyok féltékeny. Eszem ágában sincs. Nincs. A gondolataimat pedig egy igen színpadias sóhajjal jelképezem a felszínen. Ám mielőtt szavakkal is beleállhatnék, ő megelőz, mintha csak megérezné, hogy ez következne… amit azért valljuk be, nem olyan nehéz kikövetkeztetni. Az egy dolog, hogy ’Rosewyn parancsnokkal’ túl sokat nem érintkezhetett, de ’Henryvel’ igen.
- Cindy. – Ízlelgetem a nevet, de nem adok neki hangot, hogy egészen ismerősnek érzem. Felesleges is lenne, hisz azt sem tudnám megmondani, hogy a gyermekkoromból ismerős vagy szimplán az ’életem során’ futottam bele valakibe, akit így hívtak. Érzem, hogy ha áskálódnék talán, de csak talán feleleveníthetném. Tudod, van ez az érzés, amikor igazán a nyelved hegyén van valami, de bármennyire is erőlködsz egyszerűen kénytelen vagy kibökni, hogy mi az. Hasonló most az, amit érzek. Azzal a különbséggel, hogy erőlködésről szó sincs, ugyanis eszem ágában sincs feleleveníteni semmit. Az ’én Cindym’ talán csak egy marsi kolonista vagy egy nővér valamelyik bázison, netán felszolgáló a Czerra birtokon, ki tudja. Nem is bolygat. Nem akarom feleleveníteni a Villengardon töltött éveimet. Tudom, hogy kellene, de képtelen vagyok átvetni magam a holtponton és emlékezni arra, amit akár én, akár az ’Egyháznál töltött éveim’ eltemettek. Mert nem akarok. Képes leszek végig vinni a küldetésem anélkül is. Persze, tudom, hogy nem. De azt is tudom, hogy gyenge vagyok. – Gyenge vagyok. – És most még képtelen lennék rá. Nem arról van szó, hogy beleroppannék, egyszerűen fizikailag és mentálisan is képtelen vagyok rá. Mintha valami blokkolna, minden fronton. Észre sem veszem, hogy a gondolatfoszlány kicsusszan az épp csak résnyire nyitott ajkaim között. És egészen hallhatóan egy összetettebb gondolatsor részese, nem kapcsolódik ehhez a Cindy névhez, amit legutóbb tudatosan kimondtam, sem semmi máshoz, egyszerűen csak kicsusszant.
Vár-e valaki vissza a Földön? Az automatikus válaszom az lenne, hogy nem. Szinte érezni a levegőben. Sokat elmond a témához való hozzáállásomról, hogy automatikusan Haydenre gondoltam. Az első és egyetlen barátnőm. Az első szerelem, ha azt vesszük. Az együttléteink alatt mégsem éreztem azt, amit Stormmal, még csak megközelítőleg sem. Nem gondolhatok másra, csak arra, hogy a srácokhoz bizonyára jobban vonzódom. Hisz szerettem Haydent, nem lehet, hogy Storm ezt váltja ki belőlem, akit alig ismerek és ráadásul „egy bűnöző”. Hogy ilyen hatalma van felettem. Hogy ennyire megkísérthet.
Még mindig azt várnám, hogy kissé felzaklassam magam, de a cirógatása nyomán úgy érzem, hogy akarva sem tudnám. Pedig nagyon is ideje észhez térnem ebből a rózsaszín – illetve a szenvedély és vágyódás nyomán inkább vöröslő, szürke – ködből.
- Persze, hogy vár. – A barátaim, a bajtársaim. Nem mondhatom azt, hogy nem tudják, ki vagyok. Hisz csak azt nem tudják, hogy honnan származom. Igenis tudják, hogy ki vagyok. Henry Rosewyn vagyok és ezen semmit nem változtat az, hogy hol születtem vagy hogy kinek a vére vagyok. Tudom, hogy Masont nem érdekelte volna. Mert engem látott. Hinnem kell, hogy a barátaim is mind engem látnának. Különösen Dunford parancsnok. Bármi jöjjön is ez után. Az ujjaim ismétcsak Storm alkarját szorítják. Ezalkalommal nem görcsösen vagy fájóan. Egyszerűen csak odakapaszkodom. Mégcsak nem is a körmeimmel, hanem az ujjbegyeimmel, ami legfeljebb nyomást gyakorol, de fikarcnyi fájdalmat sem okoz.
Most pedig úgy érzem, hogy van elég titkom és nem akarok mindent megtartani, bőven elég lesz az elkövetkező időkben. Ezért egy apró részét annak, ami átfutott a gondolataimon, megosztom vele is.
- Vicces, hogy az első, aki eszembe jutott Mason. A legjobb barátom volt, mióta… – Hát, mióta az eszemet tudom. De nem lenne túl hiteles pont Stormnak mondani ezt. Mondjuk úgy, hogy mióta az Egyház magához vett. – Őt tizennégy évesen elvesztettem. Aztán Hayden. – Bár háttal fekszem neki, szinte hallani a hangomon, hogy futólag elmosolyodom. – Tudod, hogy van ez. Az első lány. – Az első, akit az ember szeret és az első, aki összetöri a szívét. Na meg a neme sem számít, teljesen természetesnek veszem, hogy biszexuális vagyok, hisz az is. Nem a múltévezredben élünk. Persze túl vagyok Haydenen, de az ilyesmi megmarad. Legalábbis a „normális embereknél”. Nem tudom, hogy az ő világában hogy működik. Sőt, azt sem tudom, miért osztom meg vele mindezt, ráadásul a lehető legnagyobb szívnyugalommal. Talán… bizonyára azért, mert legbelül érzem, hogy ő is őszinte volt velem, amikor olyan érzékeny dolgokat osztott meg, amit talán senki mással. Én pedig ellöktem őt. Persze minden joggal, az volt az egyetlen logikus lépés. De akkor is. Az egy dolog, amit az eszünk tesz, egy másik meg, amit a lelkünk érez. – De persze, hogy vár. Még ha nem is várnának, akkor is azt tudnám mondani, hogy az a számtalan ember, akinek az Egyház a pajzsa… Én mindig csak jót akartam tenni. Segíteni.

Vannak helyzetek, amikor jobb, ha az ember megadja magát, nem küzd foggal-körömmel az ellen, ami úgyis bekövetkezik. Én is így vagyok ezzel most. Megadom magam annak a vonzásnak, ami közöttünk van, és megengedem magamnak, hogy kiélvezzem a pillanatot. Azt, amikor Henry mellém fekszik, befészkeli magát a karjaimba, én pedig átölelem. Megnyugtat, többre pedig most nincs szükségem.
Amikor azonban Henry ismét megfeszül az ölelésemben, elnyomok egy sóhajt. Tessék. Már gondolkodik. Szinte hallom, hogy kattognak az agyában a fogaskerekek, hogy újabb és újabb csatákat vívjon meg magában. Úgy szorítja az alkaromat, hogy egészen biztosan nyoma marad. Még szerencse, hogy ezt bármire rá lehet fogni. Nézeteltérés. Végülis az van köztünk egyfolytában, nem igaz? El is mosolyodok magamban, miközben ellazul a keze az alkaromon… aztán kinyögi azt a kérdést, én pedig lefagyok. Valahol a hitetlenkedés, az indokolatlan vidámság és a zsigeri bunkóság között félúton.
Végül nevetve szusszanok, miközben érezheti, hogy megingatom a fejem.
- Senki, akire féltékenynek kellene lenned.
Nyilván nem azért kérdezte, persze, de ha egyszer ez jön le az embernek a kérdésből…? Végül azonban nem hagyom, hogy elkezdjen tiltakozni, hanem tovább beszélek.
- Van egy csaj, Cindy  - szándékosan húzom az időt egy pillanatig. - ...aki amolyan… nővérféle számomra. Hiába próbálkoztam, nem tudtam levakarni magamról, úgyhogy a nyakamon ragadt az évek alatt.
A legfontosabb emberi kapcsolatom… és egyben a legnagyobb támadási felület Vadim szerint - és szerintem is, de nem tudok, és nem is akarok mit tenni ellene -, és ezt az információt tálcán kínálom most Henrynek. Nem mesélek másról, mert… vannak fájó pontok, és vannak lényegtelen, alkalmi dugások, de semmi, amit bármilyen szinten is komolyan gondolnék. Bár ha arról van szó, hogy a leghalványabb esély van rá, hogy féltékenynek lássam Henryt, bárkit megcsókolnék. Kár, hogy ez lesz a legutolsó gondolatom, miután landolunk Villengardon, de hosszútávú tervnek megteszi. Csak túl kell élni addig.
A még mindig csak korlázotottan használható balommal lassan cirógatom Henry oldalát.
- És téged vár vissza valaki a Földre?
Kétlem, hogy lenne szexuális kapcsolata, de ettől még… másmilyen lehet. Elég sokat elárul az emberről, mit mond egy ilyen kérdésre, mi az, ami először eszébe jut.[/color]

Mire jó ez Stormnak? Miért nem enged el? Azt akarom, hogy ismét olyan bunkó legyen velem, mint amikor ideállított, hogy elvegye tőlem a könyveimet. Akkor könnyű lenne. Legalábbis könnyebb. És nem kellene lehúzni a klotyón az utóbbi négy-öt napunkat, amikor igen sok figyelmet fordítottunk arra, hogy ösztönösen elkerüljük egymást. De talán így még jobb lesz. Ha megkapom végre az összebújós perceimet, amiket ilyen olyan okokból egyik együttlétünk után sem élvezhettem ki igazán. Elterülök hát vele, a fejem pedig hamar megtalálja a tökéletes helyet, ahol megpihenhet Storm edzett karján. Észre sem veszem, hogy mit csinálok, mikor lehunyom a szemeim és egy nagy szuszogással még hátrébb fúrom magam az ágyon, hogy teljesen hozzáolvadjak. A szemeim kinyitva pedig megfogom az alkarját, amit az arcom előtt nyújt el és átdobom magamon. Öleljen át. Teljesen. Így már jó.
Ám csak az első néhány percet tudom igazán kiélvezni. Hisz érzem, hogy amit csinálunk, az rossz. Miért mérgezem magam szándékosan?
A küldetésemre kellene figyelnem. Összeszedni magam. Ahelyett, hogy elkényelmesedek az apám és Storm újabb elmetrükkjében arra irányulva, hogy összezavarjanak. Hogy ő itt összezavarjon. Hisz neki csak előnye származik belőle, amit aztán ellenem fordíthat. Csak az útjában állok, tisztában vagyok vele. Eddig elment, hogy a csempészhajót egy apró kis szigetnek nyilvánítottam, nyilvánítottuk távol mindentől, semleges vizeken, de ez most már elmúlt. Szeretnék hangot adni a frusztrációmnak, de egyelőre egészen más vizekre evezek.
Az ujjaim még mindig úgy mélyesztem az alkarjában, mintha az életem múlna rajta. Mintha abban a pillanatban beránthatna egy féreglyuk, mihelyt kicsit is lazítok a körmeim szorításán. Végül a hosszas, magammal vívott viták után elengedem az eddig zavaróan feszülten tartott testem és egészen elernyedek a karjaiban. Nem az igazi, de határozott előrelépés. A tenyerem is már csak lazán tartom a karján, bár meg továbbra sem fordulok. Jó ez így, háttal. Így is pengeélen egyensúlyozok a kamaszsrác és a katona között, nem kell húzogatni az alvó oroszlán bajszát.
- Van valakid Villengardon? – Valami rosszarcú, félszemű bűnöző, hogy magamhoz hűen sztereotípiákkal éljek. Szó sincs féltékenykedésről vagy számon kérésről. Egyszerűen felteszek egy kérdést, mondhatni csak érdeklődök. Kíváncsi vagyok, várja-e őt valaki, akár csak egy – vagy néhány – szerető. Bármi is ez, ami köztünk van, nem szeretnék vöröslő képpel, tikkelve ott állni, amikor abban a kígyófészekben összecsókol majd valakivel az orrom előtt. Nem mintha számítana. Nem számít. De szeretném tudni.
Különös, hogy a fejemben száguldó ezer meg ezer gondolat közül épp ezt böffentettem fel. Bár tekintve, hogy azoknak a gondolatoknak a többsége mennyire borús, fenyegető vagy épp abszurd, azt hiszem még jobban is járunk, hogy a jelentéktelen felszínen maradunk a semmit mondónak tűnő szóváltásokkal. Van egy olyan érzésem, hogy ha merülnénk, abból hamar vita lenne vagy rosszabb. Főleg, hogy milyen feszélyezett és paprikás hangulatomban vagyok. Hisz már ő is tudhatja, ha félek, akkor dühössé válok. Ha szembe fordulnék vele még láthatná is a lángokat a szemeimben. Csodaszámba megy, hogy ilyen viszonylag nyugodtan fekszem itt a karjai között. Érik itt a komolyabb téma, amit nem is kellene vele megosztanom. Hisz ismét csak az ő előnyét táplálnám azzal, ha hangot adnék a kétségeimnek vagy bárminemű önostorozásnak. Jó ez így, legyünk jelentéktelenek, ha már csendben nem tudok maradni.

Nem érdekel a cinizmusa, és bár valóban nem ismerem túl régóta, elég sok különböző helyzetben láthattam már ahhoz, hogy tudjam, igenis képes uralkodni magán, amikor igazán akarja. Annyi helyzetben elszállhatott volna az agya, de nem történt meg, mert meg tudta akadályozni, hogy az I.E.D.-je felülkerekedjen rajta.
Enyhén gunyorosan szusszanok a válaszára, bár ez most inkább saját magamnak szól. Jah, önös érdek, meg Vadim parancsa… már most elcsesztem annyi mindent, főként miatta, hogy jobb, ha bele se gondolok.
- Helyes. Szükséged is lesz rá.
Nem kezdem vigasztalni, hogy “Ugyan, Henry, nem kell ilyen tragikusan komolyan venni a dolgokat…”. De, ilyen tragikusan komolyan kell venni. Nem egy medencébe készül beleugrani, hanem a kicseszett óceánba, minimális úszótudással. Szívás lesz, de túlélheti, és valóban ez teszi bátorrá, hogy mindezen kilátások ellenére mer ugrani. Bár azért… ha őszinte akarok lenni magamhoz, bármennyire is érdekemben állna sok szempontból, tudom, hogy nem hagynám belefulladni, és nem azért, mert Vadim parancsa, hogy vigyázzak rá.
Pontosan azért esne nehezemre nézni, ahogy “belefullad Villengardba”, amit a szemeiben látok, amikor felém nyújtja a tégelyt. Amiatt, amit érzek a gesztus láttán. Nem, nem hagyom, hogy kibújjon az ölelésemből, hogy elhúzódjon. Hiába mondja, amit mond, a tekintete, a teste egészen másért könyörög. Megnyugvásért, vigasztalásért, én pedig bármilyen rossz is vagyok ebben, most meg akarom adni neki azt a nyugalmat, amire szüksége van. Amire talán mindkettőnknek szüksége van ezekben a feszültséggel teli órákban. Végül megadja magát, és mellém telepszik az ágyra, én pedig magamhoz ölelem, és megcsókolom újra és újra. Egyre kevesebb hévvel, egyre inkább csak  a nyugtató érintést vágyva.
Amikor Henry elhúzódik, és nem pillant fel rám, csak összevissza sóhajtozik, már felkészülök magamban arra, hogy ahhoz gyűjt erőt, hogy elküldjön. Mégis ennek pont az ellenkezője hangzik el tőle. ~Maradjak...~ Lassan felemelem a bal kezemet, és az állánál fogva Henry fejét is, magamra kérve a pillantását.
- Maradok.
Ameddig lehet. Ameddig nem lesz muszáj elindulnom, hogy előkészítsem a hajót és a foglyokat a landoláshoz. Szokatlan Henryre fogolyként gondolnom, de tudom, hogy Vadimnak nem lesznek ilyen problémái, pláne, ha egy kicsit is megismeri a srácot.
Lassan mozdulok, mocorgok, hogy elfeküdjek az ágyon, és magammal húzom Henryt, hogy átölelhessem úgy, mint az együttlétünk után az ágyamon. Nem, nem pont úgy. Ezúttal felé fordulok, és hátulról ölelem át, felajánlva neki párnának az alsó karomat, és a hajába temetem az arcomat. Ha nem szólal meg, akkor jó ideig fekszünk egymás mellett csendben. Engem nem zavar. Szeretem a csendet. Ezt a csendet pedig különösen.

Képes vagyok? Cinikusan szalad fel a szemöldököm, de verbálisan nem reagálom le. Nem akarok most vitázni, így igyekszem kerülni azokat a mozzanatokat, amik ehhez vezetnének. Pedig ebbe bele tudnék állni. Mégis honnan veszi, hogy mennyire vagyok képes vagy nem képes kontrollálni az indulatkezelési problémáimat? Nem tud rólam semmit az égvilágon. Én sem tudok róla. Van egymásról egy kialakult képünk… de minek hergelem most ezzel magam? Valószínűleg azért, mert az ég világon már bármire képes lennék rápörögni, annyira feszélyez Villengard, az I.E.D.-m pedig egyébként is érzékeny téma.
- Nem is vártam. – Valóban nem fordult meg a fejemben, hogy bármikor mögé bújhatnék. Meg nem mintha bárki mögé akarnék bújni. – Azért fogsz a körmömre nézni, mert önös érdeked fűz hozzá. Ha jól sejtem, a Sakál ezt várja majd el tőled, ahogy eddig is tette. – Mellesleg megjegyzem, borzalmas munkát végzett. Isteni szerencséje, hogy gyorsan regenerálódok és eddig sem ő, sem a támadóink nem tudtak bennem komolyabb kárt tenni. – Tudom, hogy Villengardon elengeded majd a kezem és felteszem, még a hátam mögé is kell néznem veled kapcsolatban. De ne aggódj, tudok vigyázni magamra. – Miért hangzik ennyire bizonytalanul ez az utóbbi szöveg? Az arcomra van írva, hogy rettegek attól a helytől. De talán épp ez tesz bátorrá. Hogy hiába félek, egy percig sem akarok meghátrálni. Innen az egyetlen kiút az előre. Az ezeregymillió kétségemet pedig igyekszem egyelőre mélyre temetni, mert nincs szükségem rá, hogy még inkább elbizonytalanítsam saját magamat bármivel kapcsolatban.
Aztán eszembe jut egy igazán fontos dolog. A tégely. Különös, hogy egy ilyen jelentéktelennek tűnő kacat mennyire meg tudja változtatni az ember kedélyének alakulását. Hisz hamarosan már egészen mosolygó szemekkel nyújtom oda neki a kis tárgyat. Ő pedig elveszi. Fenéket, nem egyszerűen elveszi. Megfogja a kezemet azzal együtt. Magához húz, bennem pedig alig tudatosul, hogy mi történik körülöttünk, mire az ajkaink már egymást érintik.
Elég esetlenül hajolok le, az egyik kezem kihúzom az ölelő ujjai közül, hogy az ép vállán támaszkodjak meg és el is tolom magam. Életem legnehezebb mozzanatának tűnik, hogy kiváljak a mámorító csókjából.
- Storm… Ne csináljuk. Kérlek. – Szavakkal mintha könyörögnék, hogy engedjük el egymást és ne nehezítsük a saját dolgunkat. Vagy ha már a sajátját nehezíteni akarja, legalább az enyémet ne tegye. Az égkék szemek mégis valami egészen másért könyörögnek. Átölel a szabad kezével és ismét magához húz. Ezalkalommal pedig már nem érzem magamban az erőt, hogy küzdjek ellene. Magatehetetlenül, de önszántamból huppanok le mellé. Míg az ő lábai a földet érik, én a fallal szembe helyezkedek fel, a lábaim félig magam alá húzva, kissé oldalra nyújtva az ágyon. A felsőtestemmel pedig egészen az övéhez simul és hagyom, hogy csókoljon, amíg már fájdalmassá válik a közelsége a hiánya fenyegetésétől. Ekkor a mellkasára simítom a tenyerem és eltolom tőle magam. Nem nézek fel a szemeibe, hosszú másodpercekig lényegében csak gondterhelten sóhajtozok. Keresem a szavakat, de nem találom. – Ugye itt maradsz még velem? – Ugye nem megy el? Ahogy távozott minden alkalom után, amikor nekiadtam magam. Sosem kaphattam meg azt a lassú összebújást az együttléteink után, amire valahol mindig annyira vágytam. Talán ha most megkapom, akkor… akkor majd le tudjuk zárni. Igen, minden bizonnyal. Persze.

Látom, ahogy megdermed az érintésem nyomán, de nem tiltakozást, inkább várakozást érzek a mozdulatlanságában. Olyan várakozást, ami bennem is ott van, ami miatt beljebb jöttem, ami miatt kinyújtottam felé a kezem és megérintettem. Szükségem volt rá, akartam, és mostmár biztos vagyok benne, hogy ő is akarja. Nem, nem fogjuk tudni csak úgy félresöpörni, ami történt. Ez valahol ijesztő, másrészt pedig… olyan kihívás, amit bár nem akartam, mégis úgy érzem, vonz.
Amikor elnevetem magam, látom az arcán azt a jellegzetes, rosszalló kifejeztést. Nem, nem hagyom abba. Nem tudom abbahagyni, és talán nem is akarom. Mert olyan ritkán van alkalmam így nevetni, és most egyszerűen jólesik. Ez pedig akkor sem múlik, amikor visszavág.
- Oké, akkor mindketten elbasztuk.
Legyen egy kompromisszum, ennyi belefér. Igen, mindketten hibáztunk, többször is - oké, én talán többször, de hé -, de ez juttatott minket ide. A szakadék szélére. Villengard közelébe. Együtt, és mégis külön.
Amikor Henry lába a combomhoz ér, leengedem a kezem, és újra a bokájára simítom az ujjaimat, lassan cirógatva a bőrét. Megnyugtat a kis pótcselekvés és az is, hogy neki is szüksége van arra, hogy egymáshoz érjünk.
- Nem lehetetlen - ingatom meg a fejem már komolyabban, ahogy Henryre pillantok. - Képes vagy rá, ha akarod.
Tudom, hogy tudja kezelni a problémáját, ha tényleg akarja.
- Igen, én is így gondolom. A jelenléted is elég fájó pont lesz sokak szemében - aztán egy pillanatra elgondolkodok, mielőtt hozzátenném. - És Henry… ha magadnak keresed a bajt, nem leszek melletted, de még csak mögötted sem.
Nem fogom megvédeni, ha hülyeséget csinál, legyen az bármi. Ezt jobb, ha az elején tisztázzuk, még mielőtt meglepetésként érné éles helyzetben. Mert hiába tűnik úgy, hogy elfelejtettem, tudom, hogy célja van azzal, hogy “önként” vállalta Villengardot. Valójában hülye lenne nem kihasználni egy ilyen lehetőséget, ha bármi információt megtudhat, és azzal utána az Egyházat “gazdagíthatja”. Talán nem közösítik ki, lehet, hogy még egy hátbaveregetést is kapna érte.
Elengedem, amikor fel akar kelni az ágyról, és kíváncsian figyelem, mi az, amit adni akar. Aztán amikor visszatér, és elém áll a tégellyel… Felpillantok abba a valószínűtlenül kék szempárba, és elmosolyodok, miközben a tégellyel együtt az ujjai köré is fonom a sajátjaimat, hogy annál fogva lehúzzam magamhoz. Nem válaszolok, legalábbis szavakkal nem. Úgyis érzem, hogy a tetteim fognak beszélni majd helyettem. Az, hogy megőrzöm-e. Nem mintha nem lenne ezerszer alkalmasabb síkosító akár csak az én szobámban is, de ez nem erről szól. Ez kettőnkről szól. A titkunkról, egymásról.
Meg akarom csókolni. Annyira, de annyira kétségbeesetten meg akarom csókolni, hogy az sem érdekel, ha először tiltakozik. Tudom, mit gondol. Hogy nem szabad. Hogy csak egy újabb hiba lenne, ha egymásban keresnénk azt a vigaszt, amit most nem lelhetünk meg másban, de nem érdekel. Átölelem a szabad kezemmel, míg a másikkal még mindig a kezeink közé szorult tégelyt fogom. Nem megyek tovább, nem követelek többet a mozdulataimmal, csak az ajkaim játszadoznak kifulladásig az övéivel, az sem érdekel, ha fogak koccannak, ha fáj a csók, ahogy egymás ajkait faljuk, csak soha ne szakadjon vége. Nagyobb szükségem van most erre, mint arra, hogy levegőt vegyek.

Szinte levegőt is elfelejtek venni, amikor az ujjai a bokám köré fonódnak én pedig nem moccanok. Átmenetileg abba marad a szám félrehúzgálása, az ujjaimmal faló babrálás, minden kis apróság. Én pedig megdermedek a pillanatban, mintha a legapróbb mozdulattól elillanhatna. Olyan sokszor és olyan könnyű volt azt mondani, hogy a majd nem számít. Örömöt lelünk, mert jól esik, aztán csettintésre abbahagyjuk, mert azt kell tennünk és nem lesz ezzel semmi gond. De az a majd eljött és nem érzem úgy, hogy ne számítana. Fikarcnyit sem csitult az, amit a közelében érzek. Olyan könnyű volt halogatni és azt gondolni, hogy amikor eljön a nap becsukjuk a könyvet és hátra hagyjuk a hajón. De hogy hagyhatnánk hátra? Hisz esélyt sem adtunk a történetnek, hogy elkezdődjön. Eddig azt gondoltam, hogy így a legjobb, eltávolodni egymástól. Most mégsem érzem úgy, hogy az lenne. Pedig az eszem tudja, hogy annak kell lennie. Azt is tudom, hogy ő Villengardon már nem akar engem. Mert nem akarhat engem. Mert nekiadta a lelkét a Sakálnak, ezzel együtt a szabad akaratát is. Legalábbis egy olyan részét, ami kellene ahhoz, hogy magához ölelhessen. Nem teheti. ~ De ne aggódj, Storm. Én nem mondtam le rólad. Együtt majd visszaszerezzük a lelkedet. ~
A nevetése végül kizökkent, azzal együtt még inkább, hogy elengedi a bokámat és nem érzem őt többé. Egy rám jellemző kifejezéssel alaposan ráncolom a homlokom, mire a szemöldökeim sajátos ívet vesznek fel. Valahogy mindig így áll, amikor nem tetszik valami. Hisz az arcomra van írva: most mi van? Mit nevetsz? Fejezd be!
Ugyanakkor el is csodálkozom. Ennyire hihetetlen lenne, hogy jobban aggódom valakiért, mint saját magamért? Az lehet, hogy érte ’nem szoktak’, de én igenis szoktam másokért. Talán ezért is vagyok csapnivaló parancsnok, mert nem tudom az embereimet eszközként kezelni, amikor kellene és legszívesebben mindent magam csinálnék.
Na de ami sok az sok!
- Én?! – Meglepetten kúszik a homlokom felé a szemöldököm. Na álljon meg a menet, ezt ne kenje rám. – Én basztam el? Te basztad el! – A kapcsolatunkra jellemző bizarr módon nincs az egészben semmiféle ellenséges él. Sokkal inkább kelt kissé olyan hatást, mintha két kisiskolás veszekedne azon, hogy kinek szebb a vizes palackja. Azt viszont feleslegesnek tartom, hogy elkezdjük részletezni, mi mindenben hibázott. Nem én basztam el, én csak… akaratlanul is elcsavartam kicsit a fejét. Azt hiszem. A gondolatra pedig halványan elmosolyodok. Közben észre sem veszem, hogy az egyik félig felhúzott lábam szinte már teljesen ki van nyújtva, hogy hozzáérjen Storm combjához. Muszáj, muszáj hozzáérnie. Legalább egy kicsit, legalább még most.
- Lehetetlent kérsz. – Csüggedten fújom ki a levegőt. Egyszerűbb szabályok nincsenek? Tartok az indulatkezelési zavaromtól, mert ismerem és van, amikor elveszítem az irányítást. A tavalyi incidens óta egyre inkább kontrollban vagyok, de akkor is. Ám meglepően hamar elengedem a dolgot és még meglepőbb együttműködéssel bólintok. – Jó. Ha belém kötnek meg fogom védeni magam, de… megpróbálok nem kezdeményezni. Oké? Azt hiszem, így is elég nagy zajt fogok kelteni, nem kell olaj a tűzre. – Nocsak, a fene nagy együttműködés. Mert gondolatban már egészen máshol járok. A balhékat említi, de elbóklászást, kutakodást, meg hasonlókat nem. Pedig ez lesz, mihelyt lehetőségem adódik rá. Ha nem, akkor meg csinálok magamnak.
- Szeretnék neked adni valamit. – Rövid gondolkodás után szögegyenest témát váltok és kikecmergek az ágyból. Az asztalhoz lépve ismét iszok egy nagy kortyot a teából és tovább megyek, hamarosan pedig a kis tégellyel a kezemben térek vissza. Egyenest Storm előtt állok meg az ágy szélénél. Elég fapofával nézek rá, de a szemeim szinte mosolyognak, ahogy odanyújtom neki. – Elteszed nekem? Még van benne… egy adag. - Kétlem, hogy Villengardon ne lennék azonnal megmotozva és egy bárminemű cellába lökve, - ha szerencsém van csak oda, - vegyék ki az utolsó porszemet is a zsebemből, de ezt nem vehetik el tőlem. Ez csak az enyém. És az övé. Ha később kidobja vagy elhasználja… másra, az is rendben lesz. Azt fogja bizonyítani, hogy el kell engednem. De ha megtartja… az is rendben lesz. Az lesz igazán rendben. És hát fapofa ide vagy oda, csak úgy sugárzik a tekintetemről, hogy vele akarom majd elhasználni az utolsó cseppig. Mert minden ’profizmus’ ide, egymás ügyes elkerülése oda, én még nem engedtem el őt, bármi is ez, ami köztünk van.

Helyes. Szinte látom rajta, hogy megint kimondaná, de a végén tényleg betapasztom a száját. Szerencsére inkább hallgat, és ezzel elkerüli, hogy csúnyán nézzek rá. Úgysem értené meg, miért megyek vissza. Számára az egész Black Sun egy bűnöző csürhe, egész Villengard egy börtön, és a Sakál a legnagyobb rémálom. Számomra mindez nem ilyen fekete. Talán egyszer majd el tudom magyarázni neki úgy, hogy megértsen engem is és a helyzetemet is. Azt azonban érzem, hogy ez még nem az a nap.
- Az számít, hogy be mered-e ismerni.
Válaszolok az otromba visszavágására, és közben figyelem, ahogy elfordítja a fejét. ~Persze, hogy fél.~ Talán elsőre nem látszik rajta, de ott vannak az apró jelek, amikből Vadim úgy fog olvasni, mint a nyitott könyvből. Talán ez lesz Henry szerencséje, ki tudja? Amikor leteszi a bögrét, és visszatelepszik az ágyba, kinyújtom felé a kezemet, és gyengéden a bokájára fonom az ujjaimat, hogy megcirógassam.
- Ezzel sem vagy egyedül.
Jegyzem meg neki. Sem azzal, hogy fél, sem azzal, hogy nem hátrál meg az előtte álló kihívásoktól minden félelme ellenére. Viszonzom a pillantását, és mintha azt a halvány, futó mosolyt is elkapnám az arcán. Nem fogják élve szétcincálni. Először talán csak azért nem, mert Vadim fia, de később… ott van benne, ami ahhoz kell, hogy túléljen, még ha ezt egyelőre valószínűleg úgysem akarná hallani.
A kérdése teljesen jogosnak tűnik… amíg el nem kezdi magyarázni. Először kétkedve vonom fel a szemöldökömet, aztán az egész mintha átbillenne egy meglehetősen komikus helyzetbe, én pedig elnevetem magam. Nem tehetek róla, annyira abszurd a gondolat is, hogy valaki…
- Te jobban aggódsz értem, mint magadért?
Szegezem neki a kérdést olyan nyílt jókedvvel, ami tökéletesen árulkodik róla, mennyire képtelennek tartom a feltételezést is. Soha, senki nem aggódott jobban értem, mint saját magáért. Talán az anyám igen, de arra nem emlékszem, az apám gondolkodás nélkül otthagyott meghalni, szóval kihúzhatjuk a listáról. Még Cindy sem, pedig ő áll a legközelebb ahhoz, amit normális emberi kapcsolatnak, neadj’isten barátságnak nevezhetek. Erre itt van ez a srác, aki alig ismer, elméletileg még utál is, és azt állítja, hogy aggódik értem.
Elhúzom a kezem a bokájától, és az ölembe ejtem.
- Ezt már úgyis elbasztad, de becsülöm a szándékot, hogy nem akarsz tovább rontani a helyzetemen.
Még mindig indokolatlanul vidáman beszélek, mint aki betolt egy fél kancsó fűszeres teát, pedig csak Henry van rám ilyen hatással. Meg talán ez a “végítélet-hangulat”. Nem akarom megbántani, de képtelen vagyok hinni neki. Nincs meg bennem ez a képesség. Akit világéletében hátba akartak szúrni, akkor is a háta mögé pislog, amikor senki nincs mögötte. Én is így vagyok.
- De komolyra fordítva a szót  - igyekszem végre letörölni a képemről a vigyort. - Örülnék, ha nem kötnél bele senkibe, és nem hagynád, hogy bárki felhúzzon. Van egy olyan érzésem, hogy rám lesz bízva a felügyeleted és a testi épséged. Tudom, hogy nem könnyű komolyabb kárt tenni benned, de ha a hiénák rájönnek, hogy problémád van az indulataid kezelésével, provokálni fognak. Meg fogom hagyni neked a harcaidat, de örülnék, ha ezekből minél kevesebb lenne.
És nem azért, mert aggódom érte. Nyilván nem. Tud vigyázni magára, ezt már tudom, és Vadim neve is vissza fogja fogni a legtöbb kötözködőt, de vannak, akik szeretnek játszani a tűzzel.

A válaszára csak elhúzom a számat. Olyan kissé fintorogva, kissé együttérzően. Elvégre, elsőre az kívánkozna ki, hogy sajnálom. De mit is sajnáljak tulajdonképpen? Hogy szabotált egy egyházi bevetést engem pedig benyugtatózott és elhurcolt? Vagy hogy kellemetlenséget okozok majd az ottlétemmel? Vagy úgy eleve a puszta létezésemet sajnáljam? Nem, ezeket nem szabad sajnálnom. Őt magát sajnálom, mert egy részét bizarr módon egészen megkedveltem és van bennem empátia. De nem fogok életviteli tanácsokat adni, meg rákezdeni, hogy igenis élnie kellene a szabad akaratával. Talán nem is akar. Talán jó ott neki, ahol van, most még szívni néhány évig, hogy egynap az apám helyére lépjen. De miért? Hisz ő is megérdemelne valami jobbat. De mi a jobb?
Mielőtt nagyon elkalandoznék itt inkább egy nagyobb szusszanással elengedem az egész gondolatsort, ami már nem is sor, hanem inkább valami összegubancolódott madzag.
- Számít? – Egészen otromba stílusban kérdezek vissza ahelyett, hogy bevallanám, hogy nem egyszerűen félek, hanem rettegek. Futólag el is fordítom a fejem, a kabin egy tetszőleges pontjára szegezem a pillantásom, mielőtt már egy fokkal higgadtabban sütném le a tekintetem. – Persze, hogy félek. – Szinte csak suttogok, ujjaimmal a bögre száján körözve. A felét már megittam, de most valahogy nem megy le a többi. Így mozdulok, leteszem a kis asztalra a könyv mellé, majd visszaülök a helyemre és végre felnézek azokba a gyönyörű szemekbe. - De nem fogok meghátrálni. - Mintha még egy halovány, egészen pimasz mosoly is megbújna a számsarkában. Nem a kígyófészek lakóitól félek. Azt kiölték belőlem tizennégy évesen. Bármelyik bűnözővel szembenézek, ha kell akkor minddel. De Vadimtól... rettegek.
- Mik a szabályok? Ha Villengardra érkezünk. – Megrágom még kicsit a gondolataimat és úgy döntök, hogy kiegészítem. Mert ez így nem teljesen helyt álló. Nem ’általános szabályok’ érdekelnek. – Nem a magadfajták szabályai érdekelnek. Nem érdekel Villengard vagy a Sakál. De… Nem akarom, hogy miattam bajod essen. – Őszintén. Nem akarom. Szándékosan legalábbis nem. Persze ha az Egyház érdekei egy ponton azt kívánják, nem lesz választásom. De amíg van… – Szóval? Mit vársz tőlem?

Nincs szükségem a bionikus szememre, hogy lássam, mennyire megviseli a hír. Alig két óra. Egy pillanatig meglegyint a gondolat, hogy mennyi lehetőséget szalasztottunk el, hogy kiélvezzük egymás társaságát, de hamar elengedem. Csak nehezebb lett volna az egész mindkettőnknek. Kilépni a saját kis konzervdoboz-világunkból egyenesen Villengardra. Jah, mélyvíz. Így is az lesz, hát még ha nem “készültünk” volna rá.
Tartom egy ideig a bögrét, Henryt figyelve, miközben ő is az én arcomról próbál olvasni. Már azon vagyok, hogy feladjam, és inkább az asztalra tegyem a teát, amikor észbe kap, és kiülve az ágy szélére végül mégis elveszi. Értékelem a hálás pillantást, és nem is várok mosolyt most. Túlságosan feszült a helyzet, ez a “végső visszaszámlálás” nem tesz jót egyikünk idegeinek sem. Figyelem, ahogy Henry a teát kilötyögtetve visszamászik a zugába, majd lerugdalja a takarót. Át tudom érezni a frusztrációját. Mégis, amikor megszólítom, mintha megnyugodna. Legalábbis amikor ismét rám emeli a tekintetét, kevesebb gondterheltséget látok az arcán. Az igenlő válasz után letelepszek a még takarómeleg helyre, Henry lábaihoz, hátamat a falnak vetve, és úgy figyelem, ahogy belekortyol a teába. Ízlik neki. Legalábbis nem fintorodik el azzal a jellegzetes kifejezéssel, mint amikor fekete teát iszik, vagy a saját maga főzte zöldet. Az alkarjain levő sérüléseket egyelőre csak nyugtázom, de nem kérdezek rájuk. Nem mintha boldog lennék tőle. A “sértetlen” Vadim szótárában túl szigorúan vett szó.
Gondterhelt… igen, az vagyok, felesleges lenne tagadnom. Másfél hónap után ismét Villengardra lépek. Normál esetben ez örömmel töltene el, egy sikeresen elvégzett küldetés büszkeségével, de most csak félelmet és bizonytalanságot érzek. Hogyan magyarázhatnám el mindezt Henrynek? Pláne azokat a részeket, amiket én magam sem értek? Hosszan, nagyon hosszan figyelem válasz nélkül Henry arcát, a tartását, a mozdulatait, ahogy a teát kortyolgatja… aztán végül elfordítom a fejem, hogy hátradöntve a falnak a felső ágy alját kezdjem tanulmányozni egy nagy sóhajjal.
- Életemben másodszor nem akarok megérkezni Villengardra.
Mert egyszerre sejtem, hogy mi fog várni rám, és ugyanakkor fogalmam sincs. Nem tudnám megmondani Henrynek sem, mire számítson, mert Vadim… kiszámíthatatlanabbnak tűnik vele kapcsolatban, mint eddig bármilyen témában. Ez teszi veszélyessé az egészet. Vadim sosem viselkedik kiszámíthatatlanul. Nem, ez így nem igaz, de minden, ami Henryvel kapcsolatos, több érzelmet váltott ki belőle eddig, mint amit az elmúlt hét évben láttam tőle.
- De ezzel gondolom nem vagyok egyedül - jegyzem meg ismét Henry felé fordítva a fejem. - Félsz?
Kérdezek rá nyíltan, Henry arcát tanulmányozva, miközben felhúzom a lábaimat, és az alkarjaimat a térdeimen pihentetem. Már egészen jól rendbe jött a vállam, hála a folyamatos ápolásnak és a bactazselének, de még el fog telni egy kis idő, amíg újra ugyanúgy fog funkcionálni, mint a sérülés előtt.

Eddig is sejtettem, hogy már nincs túl sok hátra, de én úgy öt, talán hat órára számítottam. Kettő. Két óra. Azt hiszem, ki tudnék harapni egy darabot a számból, olyan feszélyezve harapom össze belülről az alsóajkam, az orrlyukaim pedig láthatóan tágulnak, ahogy lehajtom a fejem és a hírt fogadva csak az általam olvasgatott könyvre szegelem a tekintetem. Olvasgatott a fenét, egy ideje már csak nézegetem, mert cseppet sem tudok rá koncentrálni. Néhány igazán hosszúra nyúlt másodperc után végül felpillantok Stormra. Igazán próbálom semlegesen fogadni a hírt. Sőt, egészen jól is megy, de eleget voltunk összezárva ahhoz, hogy számára nyilvánvaló lehessen az ezer meg ezer apró, mégis üvöltő jel. A könyvlapok sarkait feszülten gyűrögető ujjak, a meg-megránduló orrcimpák. És az sem segít, amit Storm… Asher szemeiben látok. Nagyon nem.
Aztán csak sikerül észbe kapnom, szerencsétlen egy ideje már nyújthatja felém azt a bögrét. Összerezzenek, mint aki épp álmából riadt fel és valami ~ Ohh. ~ hanggal sietve kiülök az ágy szélére, hogy kinyújtózkodva a közeli asztalkára tegyem le a könyvet, aminél egyszer mi is együtt vacsoráztunk. Mielőtt agyonvertük volna egymást. Aztán átveszem egy hálás pillantással a teát, de mosolynak nyoma sincs. Csak a feszültségnek, amit valami fura nyugodt maszk mögé igyekszem toloncolni. Nem sok sikerrel. Ahogy visszaülök a jól kifészkelt helyemre, egy rakat teát az ölembe lötyögtetek a takaróra, úgy remeg a kezem. Hangosan fel is morranok és agresszív módon rugdalom le magamról a földre a takaróm, mintha az lenne a hibás minden problémámért.
De Storm hangja megint visszaránt a valóságba, mielőtt magamban fortyoghatni kezdenék. Egészen ellazulnak az arcizmaim, és már-már kiskutyákhoz illő ártatlansággal szegezem rá a kékjeimet. Hihetetlen, mire képes a hangja, amit titkon annyira szeretek.
- M-hm. – Igenlően hümmögök és az orrom hegyével az ágyra biccentek, ahol akaratlanul előre helyet csináltam neki azzal, hogy lelökdöstem az odatúrt takarómat. Belekortyolok a meglepően finom teába, a fémbögre mögül pedig ösztönösen futtatom végig Stormon a tekintetem. Szinte még bele is mosolygok a bögrébe, mielőtt jónéhány kényszeres korty után elemelném végre a számtól. Ez után csak leengedem az ölembe, az alkarjaim is lazán az ölemben pihentetve. Így legalább a ’horzsolásaimat’ sem látja. Bár ha észre akarta venni, már volt rá lehetősége.
- Gondterheltnek tűnsz… – Annyi, de annyi értelmesebb dologgal megtörhetném a csendet, mégis ez jött a számra őt figyelve. Megkérdezhetném mondjuk, hogy megtalálta-e az üzenetet, vagy hogy mire számítsak, ha kikötünk, vagy hogy mi van a foglyokkal, vagy vagy vagy. Ezer és egy dolog jut hirtelen eszembe, de csak most, hogy már kimondtam a szörnyen bölcs megállapításom. De legalább megtörtem a kínos csendet még azelőtt, hogy kialakulhatott volna, ugyanis a tekintetünk azt le sem vesszük egymásról. Legalábbis én nem veszem le róla. Hisz tudod. ’Kibaszott gyönyörű’, még mindig.

Az utóbbi napokban igyekeztünk kerülni egymást. Mintha csak közös megegyezés lett volna, ahogy az is, hogy otthagytuk egymásnak azokat a kis apróságokat. Az elején valahogy izgalmas volt, mintha csak titkos találkák lettek volna, de ahogy egyre közeledtünk Villengardhoz, az egész egyre fájdalmasabbnak tűnt, egyre vigasz-szerűbb lett. Amikor véletlenül összefutottunk, mindig ott volt közöttünk az a különös feszültség, ami egyszerre vágy és düh, ami egyszerre jó és rossz. Most pedig itt állok Henry ajtaja előtt, kezemben egy bögrényi zöld teával. Ízesítés nélkül. Aztán végül rászánom magam és bekopogok.
Amikor kinyílik előttem az ajtó, egy pillanatig csak állok, és felmérem a Henryre annyira nem jellemző “rendetlenséget”. Nem, nem is rendetlenség, inkább csak rendezetlenség, mintha csak a kavargó gondolatait és kétségeit tükrözné a kabin belseje. Mert tudom, hogy benne is ott van mindez, ahogy bennem is. Fogalmam sincs, mi lesz Villengardon.
Beljebb lépek, egyenesen az ágya mellé, és nem az asztalára teszem, hanem felé nyújtom a bögrét.
- Körülbelül két óra múlva Villengardon leszünk.
Bár nem remeg sem a kezem, sem a hangom, mégis… ott van bennem a félelem, amit nem is akarok elrejteni, mikor Henry szemébe nézek. Nem tudom, hányadán állunk, nem tudom, mi lesz velünk vagy ezzel az egésszel, ami köztünk volt, köztünk van, de abban biztos vagyok, hogy ezek az utolsó órák, amikor nem figyel minket senki, jelentsen ez bármit.
Ha nem veszi el a bögrét, leteszem az asztalára, de nem mozdulok. Sem közelebb, sem messzebb nem lépek tőle.
- Maradjak?
Nem, most sem azt kérdezem, hogy maradhatok-e, nem ismerem be ilyen nyíltan, hogy szeretnék maradni. Őt kérdezem inkább, döntsön, hogy akarja-e, hogy maradjak, mégis a tekintetem sokkal nyíltabban kér, mint ahogy a szavaim tennék. ~Hadd maradjak! Tarts vissza úgy, ahogy én nem tartottalak vissza a vezélőben. Kérlek!~

Görcsbe rándul a gyomrom attól a gondolattól, hogy az utolsó napjainkat így töltöttük el. Egymás társaságát minden lehetséges módon kerülve. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ennek ’így kellett lennie’. Ez volt az egyetlen járható út. A pokolba megérkezve egyébként is ez a sors várt volna ránk, az első érintés óta tudom. Így könnyebb lesz, hogy volt idő alkalmazkodni a helyzethez. Aha, miért gondolom, hogy nem?
Nem olyan nagy ez a hajó, mégis remek érzékkel mozogtunk, ha pedig összefutottunk, az sem szült túl sok interakciót. Lopott, vágyakozó pillantások, hűvös, ellenséges légkör. De ott volt mellette az a rengeteg apró figyelmesség is, ami valahol többet jelentett mindennél. Talán mindkettőnk számára, hisz ha nem érdekelte volna, akkor nem vett volna részt benne. Kezdve azzal, hogy hagyott nekem egy cetlit az üres bögre mellett. ~ Köszönöm! ~ Apró mosollyal csúsztattam a zsebembe félbehajtva a kis papírdarabot. Storm azt is gondolhatja, hogy kidobtam, hisz csak annyit láthatott, hogy eltűnt onnan, meg a bögrét is elmostam a többivel együtt. És elvettem a szekrényből az utolsó csokis energiaszeletet. Sosem beszéltünk róla, de tudom, hogy ő is szereti, mert érdekes módon nagyon hamar elfogyott, csak az utolsó darab árválkodott ott napokig. De csak a felét majszoltam el. A másik felét ott hagytam a csomagolásában a bögre helyén, neki.
Később találtam ott egy bögre teát és így folytatódott a sor az apró figyelmességekkel. Ha az egyikünk hamarabb evett és látta, hogy a másik még nem járt erre, akkor hagyott ott egy adag ebédet. Vagy egy újabb bögre teát. Vagy az utolsó gyümölcsös energiaszelet felét. Így ment ez, miközben ha egy légtérben voltunk úgy tűnt, hogy képesek lennénk elvágni egymás torkát és egyetlen szót sem ejtettünk ezekről az apróságokról… ami kicsit a világot jelentették. Végülis ez kell Villengardra, nem igaz? Csak ráhangolódtunk.
Közben egy apró kísérlettel is elfoglaltam magam, ha már nem jutottam el Brittanicusra. Elhoztam Storm kabinjából egy taktikai kést és mindkét alkarom külső részét hosszan megvágtam vele. Vajon igaz az, hogy képes vagyok irányítani a regenerációm? Megtanulhatom? Hát, egyelőre sokat nem értem vele. Szinte semmilyen különbség nincs a két seb között, ami mostanra már csak olyan, mint két nagy horzsolás, pedig alaposan megszaladt az a kés. Nem tudom, mi lehet a kulcs. Nem mintha ne lenne ennél ezer égetőbb problémám jelenleg.
Tudom, hogy már nincs sok hátra. Úgy fél napja lefekvés előtt elkóboroltam a vezérlő felé, de szinte csak az ajtóból pillantottam rá a holotérképre, hogy csak nagyjából be tudjam lőni, hol járhatunk. Nem csoda, hogy alig aludtam néhány órát és azt is forgolódással töltöttem. Túl közel vagyunk. Én pedig mást sem csinálok, mint jószokásomhoz hűen ostorozom magam. Úgy mindenért, amit eddig tettem Icefall óta.
Továbbra is a kabinomban vannak a könyvek, amiket a raktérből hoztam. Tulajdonképpen egyiket sem olvastam el, mindbe csak beleolvastam. Két oldalt, tizet, ötvenet, attól függ, melyik mennyire kötött le. Van, amelyiknek a közepét olvasgattam, van, amelyiknek a végét. De van itt egy, ami igazán megtetszett. Nem túl vastag, háromszáz oldal sincs, de már alig van hátra néhány tucat oldal. Ezzel a könyvvel fészkeltem be magam az ágyon ülve a sarokba. A párna feltúrva a hátamnál és a takaróba is érdekesen van belegabalyodva a lábam. Úgy tűnik, ma nem bajlódtam azzal, hogy gondosan megágyazzak, ahogy eddig minden ébredés után tettem, pedig már órák óta fenn vagyok.
Ami azt illeti, már vagy tizedjére olvasom el ugyanazt az oldalt és egyre frusztráltabb vagyok, mert egyszerűen nem tudok koncentrálni. Ez a feszültség pedig bizonyára az igen kifejező tekintetemre is kirajzolódik a szemöldököm borzolásával. Túl feszült vagyok Villengard miatt, nem tudok koncentrálni. A saját kis fortyogásomból fémes kopogás ránt ki és egy ismerős illat. Felkapom a fejem. Ugyan ki más állna az ajtómban, mint Storm.
~ Igen? ~ Kérdő szempárral tekintek fel rá, de nem szólok semmit. Megvárom, hogy magától mondja, mit akar. Felteszem akar valamit.

Talán hálásnak kellene lennem Henrynek, amiért megosztotta velem ezt az információt, de most inkább csak fáradt és frusztrált vagyok. Így figyelem, ahogy belép a vezérlőbe, és leteszi elém a bögrét, majd beszélni kezd. Valóban nincs rajtam póló azóta sem, és bár nem arra gondolok, hogy ez a látvány beindítaná Hernyt, mégis majdnem megmosolyogtat, ahogy kvázi vigyázzba vágja magát előttem.
Valójában nem akarom hallani a válaszát, de amikor végül mégis ösztönösen őszintén kinyögi azt a három szót, elszáll a haragom egy része. Miért van az, hogy képes minden szarság után ennyivel “lefegyverezni”? Kedvel. Talán kedvel. Engem. Olyan nagy betűkkel van az arcomra írva a kétség, hogy ő is biztosan le tudja olvasni róla. Nemrég mondta, hogy csak egy bűnöző vagyok a szemében, és mégis kedvel? Henry Rosewyn parancsnok kedvel egy utolsó Black Sunos köpönyegforgatót? Végül nem szólok közbe, ő pedig folytatja. Nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel.
- Más körülmények között…
Ismétlem alig hallhatóan, miközben a tekintetem Henryn pihentetem. Valahol azt kívánom, bárcsak így lenne! Akkor azonban vagy ő, vagy én nem azok lennénk, akik most vagyunk. Talán jobb lenne. Talán tényleg könnyebb lenne, ha én is a “jó” oldalon állnék, ha Henry fehérnek látna, mint saját magát, és igen, valahol szeretném azt az életet, de minek kínozzuk magunkat egy lehetetlen gondolattal?
Látom, hogy elgondolkodik, de megtippelni sem tudom, hogy min, és nem is akarom. Nem biztos, hogy jobban járnék, ha tudnám. Inkább elhessegetem a feleslegesen gyötrő gondolatokat, és velük együtt Henryt is. Szeretném, ha maradna. Minden halott Napokra, annyira szeretném! Mégsem szólok utána, nem mozdulok, mert tudom, hogy így lesz a legjobb. Ő Rosewyn parancsnok lesz, én pedig Tüske Storm, és olyan távolságot tartunk egymástól, amilyet csak tudunk. Attól félek, hogy ez így sem lesz túl nagy. Egyszerűen úgy vonzódom Henryhez, ahogy soha senkihez. Nem csak a teste vonz, hanem ő maga, és fogalmam sincs, hogy tudnám ezt figyelmen kívül hagyni. Kezdetnek megteszi, hogy most hagyom kilépni a vezérlőből.
Kezembe veszem a bögrét, és lassan kortyolgatom a teát, még ha az első jópár kortynál össze is rándulnak az arcizmaim.
- Én is kedvellek, Henry…
Suttogom a zárt ajtónak, mielőtt megingatnám a fejem, és visszafordulnék a pult felé, hogy folytassam a keresgélést. Hiába tudom, mi volt az üzenetben, és hiába hiszem el, amit Henry mondott, ha nem lesz meg az üzenet, amíg Villengardra érünk, Vadim újabb hibát ró a nevem mellé. De így időt nyertem, hála Henrynek. Elindítom a következő lekérdezést, majd felállok a székből, és kilépek a vezérlőből, hogy keressek magamnak egy pólót, mielőtt felhívom Vadimot.
Út közben beugrok a konyhába az üres bögrével, és ahogy van, odateszem a szekrény szélére.
A kabinomból újra a vezérlő felé tartva ismét betérek a konyhába, és egy cetlit biggyesztek a bögre mellé, amin a sérült kezem miatt elég nehezen olvasható kézírással csak ennyi áll: “Köszönöm!”
Aztán pár perc múlva már a holokamera előtt állva várom, hogy Vadim fogadja a hívásomat, és leadhassam neki a jelentést az üzenetről. ~Miért bízok benned ennyire, Henry…?~ Ez az utolsó gondolatom, mielőtt Vadim alakja feltűnik előttem, én pedig újra az a Storm leszek, akit a Sakál látni akar. Magabiztos, összeszedett, és bátor. Legalább addig, amíg a hívás tart.
Aztán megnézem a foglyokat, és elvonulhatok végre a kabinom magányába. Abba a kabinéba, aminek minden apró részlete Henry hiányát üvölti némán. Felsóhajtok, ahogy hátradőlök az ágyon, és oldalt fordítva a fejem, mély levegőt veszek, beszívva Henry illatát a párnámról. Hosszú napok, és még hosszabb hetek elé nézek.

Nem csak én másztam bele Storm fejébe, hanem ő is az enyémbe. És hagytuk egymásnak, sőt, úgy öntöztük az olajt a tűzre, mintha muszáj lenne. Gondolok itt a fülledt, gyönyörteli együttléteinkre elsősorban. Vagy az apró figyelmességekre.
Igen, a rohadt nagy szívem esett meg rajta. De nem azért, mert szánom, hanem azért, mert féltem. Igen, féltem, az apámtól. Tudom, hogy ez mennyire nevetségesen hangzik, hisz ő nőtt fel mellette a legkeményebb időkben, nem én. Csak elképzelni tudom – tudom, de nem akarom – hogy miket kellett kiállnia amellett a szörnyeteg mellett, akinek a vére vagyok. Nem kellene féltenem, hisz eddig is túlélte, ezután is túl fogja, én pedig legfeljebb egy porszem vagyok a gépezetben, egy hátráltató akadály az útjában. De attól még nem akarom, hogy bántsa. Persze nincsenek ostoba ábrándképeim, hogy majd én megváltom a világot és hú de megvédem tőle. Tudom, hogy ilyen 'hatalommal' nem rendelkezem. De ha csak egyetlen ostorcsapással kevesebbet kap azért, mert 'nekem hála' időben megszerezte az információt, akkor már megérte.
Bár ahhoz képest, ahogy ’Vesela’ készítette a teát, én csak összelöttyintettem valami teának csúfolt borzadályt, igyekeztem átgondolni, hogy hányadán is állok azzal az üzenettel. És arra jutottam, ami várható volt. Előbb utóbb magától is elő fogja halászni, ha más nem, egy hosszan tartó mélymerüléssel. Rájött, hogy üzenetet küldtem, felesleges próbálnom menteni a menthetetlent. Nem is akarom. Ha hátráltatni nem tudom, miért ne segíthetném? Nem akarom, hogy a Sakál bántsa, legalább emiatt ne. Egy ponton, amikor a szemeibe néztem, olyan volt, mintha tükörbe néznék. Ugyanazt a félelmet láttam a kékjeiben, mint a sajátjaimban. Azt a félelmet nem lehet megjátszani. Még ha minden egyes szava hazugság is lenne, amit eddig kiejtett a száján, ebben az egyben biztos lehetek. Retteg a Sakáltól. Márpedig elsőkézből láthattam, hogy Storm mire képes. Hogy milyen félelmet nemismerő az a viharos tekintet. Csak elképzelni tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy valami azt a hatást érje el nála, mint a Sakál gondolata. Nem békejobb ez, nem ostromba játszma, egyszerű, emberi empátia.
De arra azért kissé meghökkenek, amikor felém fordul a székkel és kényelmesen hátra dőlve, képeslapra illő látványt tár elém. Ugyanis póló az úgy látom, továbbra sincs rajta. Ami nem is lenne probléma, ha nem váltana ki belőlem még mindig ennyire intenzív impulzusokat a felsőteste látványa, azzal a Stormra igazán jellemző arckifejezéssel karöltve. Kicsit összeszorítom a szám és testhelyzetet váltva most már nem hanyagul lógatott kezekkel állok, hanem feszélyezve fonom katonásan egymásba a két kézfejem az ágyékom előtt. Na nem azért, mert komoly ’bajban’ lennék és takarni igyekeznék. Egyszerűen csak ez az ösztönös mozdulat, tehetek én róla, hogy pont odaér a kezem? Ugye hogy nem.
- Talán mert kedvellek. – Nahát ez… szép volt. Gratulálok, Henry. Néha igazán gondolkodhatnék, legalább egyetlen másodpercet, ahelyett, hogy kapásból válaszolok valamire. A szavak persze a legkevésbé sem csöpögnek, egyszerű kijelentést teszek, mintha csak azt mondanám, hogy esik a hó. Egyszerű, de őszinte. Csak hát nem mindig van haszna az igazságnak, talán ezt is hasznosabb lett volna magamban tartani, de ha már kijött, hát nem bánom. Egyel több dolog, amivel bánthat, mit számít? A Burrows nevet már úgysem tudja hitelesen használni. A kedvellek pedig bár erőteljes ellenérzéssel, mégis olyan könnyedén csusszant ki, mintha ehhez is segítségül hívtam volna azt a bizonyos tégelyt a polcról. Ha pedig ilyen szerencsétlen vagyok, hogy ily nemes egyszerűséggel közöltem vele a tényállást, aminek eddig az ellenkezőjéről próbáltan tanúbizonyságot adni, akkor folytatom. – Talán, ha más körülmények között találkozunk, még jelentősége is lenne. – Merthogy így egy fikarcnyi sincs. Olyanok vagyunk, mint az olaj, meg a víz, nem igaz? Nem vegyülhetünk. Ha az Egyház beépített embere lenne a Black Sun-on belül… milyen szép is lenne. Vagy ha mondjuk lenne egy eltitkolt ikertestvére valamelyik bázison. Hm, nem is rossz elképzelés. Vagyis de, az. Mert én őt kedvelem. Őt, nem holmi utánzatot. De akaratlanul is sikerül bogarat ültetnem a saját fülembe. Mi lenne, ha idővel át tudnám őt állítani? Ha az Egyháznak dolgozna?
Azt látni a tekintetemen, hogy valamin igazán fókuszáltan elgondolkodom, de még csak megközelítőleg sem lehet megtippelni, hogy min. Ami nem is meglepő, mert hát az én fejembe bele látni… Abba a szeszélyes, makacs fejembe.
Egyébként is indulnék, pont kapóra jön, hogy ő küld el. Megintcsak kikívánkozna egy ~ bocs, hogy élek ~ de megállom szó nélkül és csak kelletlen morranással fordítok hátat és sétálok ki a vezérlőből. A folyosón haladva mégis elmosolyodom, a fémes padlót pásztázva a lépteim előtt. Azok a flancos pillangók a gyomromban, ahogy felelevenednek bennem az érintései. Minden egyes buja érintést és fájó harapást ismét a bőrömön érzek. A kezem önkéntelenül is mozdul és megérinti a nyakamat ott, ahol birtokjelet hagyott rajtam. Miért tetszik a gondolat?
…Megmondom én, miért. Mert most csak egy srác vagyok, aki egy másik srácra vágyik, akiből nem kaphat eleget. De ahogy be fogok lépni a kabinomba, el fogom felejteni ezt a srácot. Mindkét srácot. Mert innentől nem Henrynek kell lennem, hanem Rosewyn parancsnoknak. Túl közel járunk Villengardhoz. Henry nem élné túl azt a kígyófészket. Rosewyn? Ő minden bizonnyal.
Kár, hogy ez az elhatárolás nem ilyen egyszerű és nem gombnyomásra megy. Talán, ha tíz évvel idősebb lennék. De a ’sors’ nem vár arra, hogy megérjek a feladathoz. Mélyvíz, vagy mifene. De baj ez? A dolgom nehezebb, de a naivitásomnak 'hála' a szívem is nagyobb. Talán valóban nem minden fekete és fehér, és lesz olyan Villengardon, akinek a lelke még menthető. Talán Storm is ilyen.