Igen, ezzel most csak oda akarok szúrni, emlékeztetni őt, tisztázni a helyzetet, és szabadulni végre. Nincs az az őszinte, zsigeri rosszakarás bennem sem, mint akkor a raktérben, amikor először mondtam neki. Az azonban így is meglep, hogy ezt ő is érzi, és az is, hogy úgy reagál, ahogy. Sehogy. Csak néz rám azokkal a kék szemekkel, először hangyányit dühösen, aztán már csak figyel. Elemez. Elemzi a viselkedésemet. Tudom, érzem. És egy cseppet sincs kedvem megvárni, hogy mire jut. Mert egyszerűen nem akarok szembenézni a ténnyel, hogy valóban mennyire ellentmondásosan viselkedek vele, és ami ebből következik: hogy mennyire ostoba vagyok. Olyan indokolatlanul őszinte voltam eddig Henryvel, amire képtelen vagyok logikus választ adni. Igen, az elején talán taktika volt, hogy összezavarjam, de hamar valami egészen más lett belőle. Valódi őszinteség, még ha ő nem is hisz ebben részemről. Ezt váltja ki belőlem, és ez rohadtul ijesztő. Ijesztő, mert nem ismerem ezt az érzést, és ettől jobban rettegek, mint Vadim büntetésétől. Annak kapcsán legalább már tudom, mire számítsak: fájdalomra. Sok fájdalomra.
Hátat fordítok neki, és kisétálok a kabinból, egyenesen a vezérlőbe. Magamra zárom az ajtót. Ha Henry be akar jönni, úgyis be tud. Leülök a székbe, és egy hosszú pillanatra egyszerűen hátradőlök, és behunyom a szemeimet. Miért érzem magam ennyire nyomorultul? Akkor kellett volna Vadim arcába nyomnom a középső ujjamat, amikor először megemlítette ezt a küldetést. Valószínűleg enyhébb büntetést kaptam volna, mint így fogok, és ettől a sok szartól is megkíméltem volna magamat. Henrytől. Igen, talán ha Villengardon találkozunk először, az egész nem így alakul. De végülis nem mindegy? Ezen az elbaszott helyzeten már úgysem tudok javítani, legfeljebb úgy foltozom, hogy a legelőnyösebb képet mutassa Vadim felé. Ehhez pedig az első lépés az, hogy megtudjam, mi a francot csinált itt Henry. Felsóhajtok, és előre hajolok, hogy behívjam a kezdőképernyőt, és nekiálljak a kutakodásnak. Hosszú órák elé nézek, azt hiszem.
Ha a logikámat és a megérzéseimet követem, üzenetet sejtek, és ott is állok neki keresgélni első körben. A kimenő adatforgalmat csekkolom le először. Bosszantó, hogy csak az egyik kezemet tudom használni, ráadásul az ügyetlenebbiket, úgyhogy még annyira sem megy gyorsan az egész, amennyire normál esetben menne. Miközben az ujjaim és a tekintetem egyaránt az adatok között járnak, a gondolataim egészen másfelé kalandoznak. Henry felé. Túlságosan kötődik ahhoz is, amit most csinálok, és amúgysem tudom kiverni a fejemből. Egészen belemászott a srác, én pedig hagytam. Mintha ezernyi horgászkampóval csimpaszkodna a bőrömbe, a lelkembe, én pedig csak egyesével tudnám kitépkedni onnan a horgokat. Szar meló lesz, de menni fog.
Amikor felszisszen az ajtó, összerezzenek, és Henry felé fordítom a fejem. Figyelem, ahogy beljebb lép, kezében a bögrével, majd leteszi elém, és felém fordulva beszélni kezd. Hallgatom, amit mond, és közben azon agyalok, hogy mennyi lehet igaz belőle, és végül arra jutok, hogy valószínűleg minden. Igazodjon ki a hóhér a srácon! Miért segít most mégis, miután az előbb kifejtette, hogy nem áll szándékában? A rohadt nagy szíve esett meg rajtam? Mondtam már, hogy nincs szükségem a sajnálatára! Igyam meg a teát, mi? Meg "deliciae”. Megosztja velem az információt, teát csinál nekem, és becézget. De azért muszáj odaböknie a végére azt a “szívesent”, amitől azért kissé bosszús leszek. Meg igazából ettől az egésztől. Mi ez, valami békejobb? Vagy csak egy otromba játszma? Nem, csak azért sem köszönöm meg neki. Inkább felé fordulok a székkel, hátradőlök, és keresztbe fonom a mellkasom előtt a kezeimet. Vagyis azt tenném, ha tudnám annyira mozgatni a bal karomat. Így inkább hagyom a kartámaszon pihenni mindkét karom, miközben összevont szemöldökkel, feszült vonásokkal figyelem Henryt.
- Miért csinálod?
Igen, legszívesebben elküldeném most melegebb éghajlatra - mondjuk az Icefall környékére valami félreeső, istenhátamögötti jégverembe -, mégis megállom, hogy ne tegyem. Értékelném, amit tett? Talán.
Közben pedig mérlegelek, hogy merjem-e Henry szavaira alapozni a jelentésemet Vadimnak. Sokat kockáztatok vele, és ezzel valószínűleg Henry is tisztában van. Ha végül megtalálom az üzenetet, és az köszönő viszonyban sincs azzal, amit az imént hallottam… azt nem köszönöm meg senkinek. Valószínűleg hetekig nem leszek eszméletemnél, hogy megtehessem.
- Tudod, mit, nem érdekel - legyintek végül fáradtan és feszülten egy fél pillanat múlva, akár belekezd Henry a válaszba, akár nem. - Hagyj békén, Henry.
Szinte már kérem, miközben azokba a kék szemekbe nézek. Mindenkinek úgy lesz a legjobb.
Csak akkor pillantok a bögrére, ha Henry kimegy a kabinból. Felemelem, megszagolom, és már azelőtt tudom, hogy bűnkeserű, hogy belekortyolnék. Erős. Teát próbált főzni nekem. Miért értékelem ezt a gezstust jobban, mint azt, hogy elárulta, mi volt az üzenetben?

Számíthattam rá, hogy nem vállon veregetést kapok azért, hogy cicázni próbálok vele. Mégsem ér olyan intenzív hidegzuhanyként a Burrows név utálkozó említése, mint az várható lenne. A tekintetemre kirajzolódó agyfagyás sem az indulatos pániknak tudható be, amit ez a név ki szokott belőlem váltani, inkább csak nem számítottam rá, hogy ezt fogom hallani. Mert ebben a pillanatban nem találom értelmét annak, hogy így szólít. Talán csak beleképzelem, de amikor Rosewynnek hívott sokkal őszintébben tűnt, mint most. Mintha csak a dactól vagdalkozna ezzel a névvel, mert nincs más fegyvere ellenem. Mintha szándékosan bántani akarna, odaszúrni, ahol biztosan tudja, hogy fáj. De épp emiatt a gondolat miatt nem fáj, mert nem tudom komolyan venni, amit mond. Olyan másképp, olyan félelmetesen ejtette ki ugyanezt a mondatot a hajó rakterében. Valami megváltozott. És ez alapján úgy tűnik… hogy én is egészen megváltoztam az irányába. Kicsit olyan, mintha felspanolt módon igyekeznénk mindent egymáshoz vágni, ami kéznél van, kezdve a bűnöző, meg a Burr… az olyan megszólításokkal. Mégis annyira komolytalan támadásnak tűnik mind, mint amikor a macskát permetezik hidegvízzel, hogy menjen arrébb. Az meg fújtat. Hát mi is fújtatunk egymásra. Legalább most nem püföljük egymást. Ó, pedig milyen szívesen…! Eljátszadozom a gondolattal, amíg valamelyest lehűtöm az indulataimat.
Storm ellentmondásosan viselkedik. Jobban, mint én, pedig én aztán szeszélyes vagyok. Amikor hozzám ér törődik velem, amikor Henrynek hív olyan figyelmesen ejti ki a nevem, hogy szinte ott cseng a végén a Rosewyn. Aztán gyűlölködve, egy igazi Black Sun-os tekintetével Burrowsnak és szinte leköp a szavaival. Mindkét arc nem lehet valódi. Az meglehet, hogy valóban ilyen kétes érzelmei vannak a személyem iránt és helyzettől függően hol ez kerül a felszínre, hol amaz. De az biztos, hogy ezek közül csak az egyik igazán ő. A másik pedig egy kreálmány. Akár mondhatnám is, hogy ezzel megkönnyíti a helyzetem.
Megkönnyíti, mert így tudhatom, hogy amikor ’örömöt’ okozunk egymásnak, amikor élvezzük egymás társaságát, az csak parasztvakítás. De valóban az? Hisz ugyanígy meg is nehezíti ezt a bizonyos helyzetet, mert a tudta nélkül is rám hagyja a döntést, hogy melyik énje ’őszinte’ velem. Tudom, hogy melyiket kell igaznak vélnem. Tudom jól, hogy mit kell tennem. De azt is tudom, hogy melyiket akarom igaznak vélni. És sajnos a kell és az akarom… nem ugyanaz. Plusz itt az a tulajdonságom, hogy ösztönösen hajlok a jóra, így hajlok arra is, hogy lássam benne a jó szikráit, még ha ezt vele nem is közlöm – sőt, általában az ellenkezőjét teszem, bűnözőnek nevezve. De hát az. – Így nehéz. Túl sok volt az ’öröm’.
De ahogy ő tudja, mit kell tennie, úgy én is. Elengedni.
Nem is megyek hát utána, illetve nem rögtön. Rövid ácsorgás után a konyha felé veszem az irányt, hogy teát készítsek. Közben rágódom. Mi a fenéért segítenék neki saját magam ellen? Viszont az a baj, hogy ha nem segítek, azzal akarva akaratlanul is ártok Stormnak. Hisz azt nem akarom, hogy még dühösebb legyen rá a Sakál. Nem akarom, hogy bántsa. A franc a lelkiismeretembe! Egyszer ez visz a sírba. Szóval kissé meghazudtolva magamat, mégis úgy döntök, hogy segítek neki. Tudom, hogy mit és hogy töröltem ki. Akkor is órákba telne a visszaállítása, ha tudná, hogy pontosan mit keres. És hogy ő épp mit keres? Tűt a szénakazalban. Megtalálná, ehhez kétség sem fér. De időben?
Amíg ezen malmozok, elkészül a feketetea. Beletettem a bögrét egy fazék hidegvízbe is, hogy hűljön kicsit. Megkóstoltam, hát a szemem felakadt. Borzasztó, de neki biztos jó lesz. Én nem szeretem a feketeteát, Stormnak biztosan ízleni fog. Ha nincsenek ízlelőbimbói, akkor biztosan. Úgyhogy így jó húsz perc távlatából felbukkanok a vezérlő ajtajában az egészen iható hőmérsékletű bögre teával. Először elég szerencsétlenül állok meg, aztán katonásan beljebb sétálok és csak kelletlenül leteszem elé a fémbögrét.
- Azt akartam, hogy tudják, hogy nem lettem áruló. Kevesen… kevesen tudják az Egyháznál, hogy ki is vagyok… voltam valójában. De tudniuk kell, hogy nem önszántamból térek ’haza’. – Voltam. Csak voltam Henry Burrows, múlt időben, de nem tehetem semmissé a múltat, tudom jól. Legfeljebb eltemethetem és én pontosan ezt tettem. – A felettesemnek üzentem. Megemlítettem Vesela nevét, ebből eredően a szabotálást. És most már tudják, hogy így vagy úgy, de vissza fogok térni az Egyházhoz. – Ó, ha a jövőbe látnék és lenne fogalmam róla, hogy hogyan is fogok visszatérni. Ha lenne fogalmunk. Most még azt sem tudhatom, hogy egyáltalán visszatérek-e. Hogy túlélem-e. De a szándék megvan. – Most pedig idd meg a teád, deliciae. Többet tudsz, mint a felvételről megtudtál volna. Szívesen. – Olyan természetességgel jött a kis latin becézés. A szó, amivel legelőször becéztem. Az üzenet latin volt és persze rövid, nem fogják megtudni sem Dunford nevét, sem az üzenet valódi jelentését. De így is többet kapott, mint kellett volna. Persze, ha minden ellenére megkapom, hogy takarodjak, kétlem, hogy tovább időznék itt.

Annyiszor sétáltam már el magam mögött hagyva másokat, akik talán többet vártak tőlem, hogy két kezemen sem tudnám megszámolni. Mert kilépni egy olyan “kapcsolatból”, amibe nem köt semmi, csak néhány kellemes óra, könnyebb, mint levenni a ruháimat. Mégis, most, hogy belegondolok, hogy Henrynek kellene hátat fordítanom, és tőle elválni, indokolatlan frusztráltságot, dühöt, és szomorúságot vált ki belőlem. De tudom, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Nem engedhetem meg magamnak a kötődést, pláne nem hozzá.
Amikor a szavaim nyomán elmosolyodik, még ha csak futólag is, melegség önti el a mellkasomat. Szeretem a mosolyát. És nem, nem akarok belegondolni, hogy ez mit jelent. Egyszerűen csak kiélvezem a röpke látványt, ami hamar el is illan, amikor folytatom. Komolyan gondolom minden szavam. Igen, szakítok vele, ha úgy vesszük, de hát nem ő tisztázta néhány pillanattal ezelőtt világosan az egymáshoz való viszonyunkat? Egy bűnöző és a küldetése. Egy titok, amit soha nem kell, hogy tudjon senki rajtunk kívül. Ennyi voltunk, én pedig tartom magam ehhez. Akkor miért viselkedik úgy, mint akit bánt az egész? Miért nem tudja tartani magát ahhoz, amihez látszólag annyira ragaszkodik? Mert kölyök még. És pont ezért kell nekem megállnom. Hogy valójában rájöhessen, és kitapasztalhassa, mi is volt ez az egész, én pedig továbbléphessek. Le a rámpáról, vissza a régi életembe, amiben nem szerepelt semmiféle Henry, se Rosewyn, se Burrows. Az egyetlen hiba a képletben, hogy márpedig Henry egészen biztosan ott lesz, és Vadim terveit ismerve nem lesz lehetőségem távol tartani magam tőle. Nem elég távol. Mondjuk Villengard másik felén. Vagy inkább néhány bolygónyi távolságra.
Amikor hátrafordulok feltenni azt az egyszerű kérdést, nem számítok rá, hogy érdemi választ kapok, vagy a fene tudja. Semmire nem számítok már Henrytől. Most is csak összezavar. Játszadozik. Választ vártam vagy makacs hallgatást, a játszmákat kapom eleget mindenhonnan. Akkor nem akart volna vitatkozni, de most lenne kedve? Nekem meg ehhez most rohadtul nincs hangulatom, és ez valószínűleg látszik az elsötétülő tekintetemen is, ahogy rápillantok. Fekete a fehérrel, mi? Pontosan tudja, mit jelent számomra most az idő. Újabb büntetést. Bár a büntetés mibenlétéről csak halvány sejtése lehet, de ez nem menti fel. Rohadtul nem olyan fehér ő, amilyennek látni szereti magát.
- Pusztulj meg, Burrows!
Vetem oda neki pontosan úgy, ahogy a raktérben tettem, amikor még az oszlophoz volt kötözve. Ha már úgyis beskatulyázott, el ne felejtse véletlenül, kivel áll szemben. Azzal hátat fordítok neki, és otthagyom. Egyenesen a vezérlőbe megyek. Nincs szükségem a segítségére, hogy megtudjam, mit csinált. Csak időre van szükségem, az pedig akad. Nem sok, de megoldom. Legalább elintézte, hogy ne érezzem szarul magam, amiért megléptem, amit meg kellett. Mindig tűpontos időzítéssel emlékeztet arra, hogy miért is lenne ostobaság minden gondolat, amiben ő és én együtt szerepelünk. Ezt akár meg is köszönhetném neki.

Ha hallanám Storm gondolatait, akkor csak támogatni tudnám. Kilépünk Villengardra és magunk mögött hagyjuk mindazt, ami a csempészhajón történt. Hisz én is emiatt szeretem a testét olyan bátran. Mert ez a mi titkunk és nem áll semmi útjában, ugyanis ha kilépünk innen, elillan majd. Nem ártok vele senkinek. Mintha meg sem történt volna, csak futó élvezet, felfedezés. Az a gond ezzel a csodás elképzeléssel, hogy az első valamit jelentő érintés óta tudom, hogy a valóságban ez nem így fog kinézni. Hogy csak áltatom magam. Tudom, de azóta is szándékosan újra és újra elhessegetem a gondolatot, mélyre nyomom, betemetem, mert képtelen vagyok betelni vele. Pedig kellene, mert valaki nagyon meg fog sérülni és az én leszek. Hisz csak a saját dolgom nehezítem az egésszel. Ő lehet, hogy minden szépsége alatt mégis csak egy bűnöző, aki valóban csak örömöt keres bennem és olyan könnyen ki fog lépni kettőnk titkából, amilyen könnyen lesétál majd a rámpán, de én nem ilyen vagyok. Bármennyire is szeretnék majd abban a pillanatban, nem fog menni, mert én kötődök. Úgy is nehéz lenne elfelejtenem őt, ha soha többé nem látnám. Hát még úgy, hogy várhatóan sok időt fogunk együtt tölteni az alapján, amit eddig hallottam. Francba már. Mindegy. Mindegy is… Egy nagy szusszanással még a fejem is megrázom.
- Gazdag volnék? – Egészen meglepnek a szavai, ez pedig az angyali vonásaimon is formát ölt. Elgondolkodom rajta és meglepetésemre még egy mosoly is átkúszik az arcomon. Hiába tiltakoznék, hogy cseszhetem a szabad akaratom… valójában nem. Ha ez mindenem, amim van, akkor az elég. De mi van, ha én többet akarok? Mint mondjuk Őt. Jó útra téríteni? Szóval az a halvány mosoly. Ahogy megjelent, olyan ívvel tűnik is el, a Storm által felvázolt szakítós szöveget követve. Mármint az egy dolog, hogy annak hangzik ~ örül, hogy megengedhettem magamnak ~ a hangjában pedig elengedést vélek felfedezni, vagy csak odaképzelni… ki tudja. Nem is ez a lényeg. Szakítós szöveg, ezzel nem lenne baj. Azzal van a baj, hogy nem csak annak hallom, hanem annak is érzem és egy enyhe, ám annál kellemetlenebb görcsöt kelt a gyomrom mélyén. Ott, ahol előtte melegséget.
Esetlenül állok a kabinjában, egy egészen fancsali kifejezéssel tapasztva a tekintetem a lassú, ám biztos tempóban távoldó tarkójára. Miért érzem szakításnak? Különösen akkor, ha nem is volt valós. Megmondom én miért. Mert egy érzelgős hülye vagyok.
Tulajdonképpen egész jól jön, hogy megáll és rákérdez a vezérlőre. Sandán mosolyodom el és az őszinteség mellett döntök, de nem egészen úgy, ahogy várná.
- Amikor érthetetlen módon megbántottalak – márpedig az ’érthetetlen’ részt jól kivehetőn az ő reakciójára értem, hogy megbántódott – és megállítottalak, azt gondoltam, hogy ha nem maradsz itt velem, akkor utánad megyek én. A vezérlőbe. És segítek. Talán elmondom és igyekszem tompítani a haragod. Nem akartam, hogy bánts. – És nem is fizikai bántalomra gondolok itt. Egyszerűen nem akartam, hogy… nem tudom, nem akartam vitatkozni. A hanglejtésem viszont igen furcsa. Mondjuk ki, játszadozok vele. Ez pedig az arcomra rajzolódó elutasító, mosolyszerű kifejezéssel be is bizonyosodik. – Van időd, nem? – Vagyis nem, nem fogom megmondani, mit tettem. Mi hasznom származna belőle? Ha már szívességet tett és ’szakított’ velem, ideje nekem is úgy viselkednem, ahogy illik. Fehér a fekete ellen.

Igen, üres az egész. Nem véletlenül próbáltam elmenekülni előle az előbb. Mert menekülök, tudom jól. Henry elől és önmagam elől, a saját vágyaim elől. Mert tudom, érzem, hogy ez az egész… sokkal kevesebb, mint amennyi lehetne. Nem ez bánt, hanem az rémiszt meg, ami lehetne. Hogy valóban komolyan gondolhatnám, hogy mindent kockára tegyek Henryért. Ez pedig cseppet sem józan gondolat, és legjobb lenne, ha sürgősen kiverném a fejemből. Mert mi van, ha az egész tényleg csak azért történt, mert én vagyok most itt? Mert én voltam az egyetlen, aki minden ellenérzése mellett kiváltotta Henryből azt, hogy vonzódjon hozzá? Én voltam az egyetlen, aki kéznél volt, és felajánlotta azt a pillanatnyi vigaszt és menekülési lehetőséget, amire szüksége volt?
Henry kérdése költői, én pedig nem tudok, és nem is akarok válaszolni neki mással, mint hogy még mindig nem engedem el. Önző vagyok. Önző vagyok, mert magamnak akarom, meg akarom ismerni, és hagyni, hogy ő is megismerjen. De igaza van. Nem kellene, hogy több legyen számomra, mint ami azelőtt volt, hogy személyesen találkoztam volna vele.
- Sosem gondoltalak gyengének.
Ingatom meg a fejem, mert ezt muszáj megosztanom vele. Érzelmesnek talán, de ez az ő világában nem csoda és nem hiba. Csak a mienkben. Mégis… ez az, amiért másképp kezdtem nézni rá. A döntései miatt, amiket meghozott, mindegy, mi vezette. Valahol igenis csodálom azt, amilyen. Hogy ilyen tudott maradni, és tudom, hogy a túlélése Villengardon olyasmit fog követelni tőle, ami talán zsigeri szinten idegen tőle. ~A vér nem minden, Vadim.~ Ironikus, hogy a nevelés mennyivel többet tud számítani, mint hogy mit hordozunk a DNS-ünkben. Én sokkal jobban hasonlítok a Sakálra, mint a vér szerinti fia, akár hajlandó ezt elfogadni, akár nem. Arra nem reagálok, hogy megint bűnözőnek nevez. Tudom, hogy annak tart. Mindezek után is, és talán igaza van. Nem, egészen biztosan igaza van, hiszen attól, hogy mellette másképp viselkedem, nem változott meg a múltam, és én sem változtam. Hosszú a bűneim listája, és csak hosszabb lesz.
Amikor elhangzik az az egy szó, leengedem a kezeimet, és valóban ellépnék, ha engedné. De nem enged. Szorosan tart, és rájövök, hogy talán nem ugyanúgy értettük a dolgot. Közelebb hajol, és megcsókol, én pedig hagyom. Mert szükségem van rá. Miért esik ilyen indokolatlanul rosszul a gondolat, hogy az egész csak egy “itt és most”? Csak egy titok. Nem számít. Az sem számít, ha hibáztunk, mert mindez itt marad. Mi pedig kilépünk Villengardra, és magunk mögött hagyjuk.
Nem mozdulok, nem nyúlok utána, amikor ellép tőlem. Kell most a távolság. Mindkettőnknek. A szavait azonban figyelmesen hallgatom. Mert ez is annyi mindent mond el róla. Keserűen elmosolyodok a végére, ahogy a szemébe nézek.
- Gazdag ember vagy, Henry  - egyetlen cseppnyi gúny vagy lenézés sincs a hangomban. Igyekszem semlegesen ejteni a szavakat, de az arcom, a tekintetem sokkal többet árul el, mint amit máskor megengednék magamnak. - Örülök, hogy hibáztál. Hogy megengedhetted magadnak.
~...és hogy ez a hiba én lehettem.~ Mennyire mást jelenthet hibázni, ha az ember szabadon tanulhat belőle, és nem bénítja meg a megtorlástól való félelem! Én jó ideje nem vagyok képes erre. Látszólag sokkal szabadabb vagyok, mint Henry, de ő az elejétől fogva láthatja, hogy az én szabadságom csak talmi. Sosem létezett. De neki meghagyhatom az övét. A választás, a hibázás lehetőségét, ezen a konzervdobozon kívül.
Ellépek tőle, és hátat fordítok neki. Aztán az ajtóban megtorpanok, és egy pillanatra visszafordulok felé.
- Mit csináltál a vezérlőben?
Semmi veszteni valón nincs a kérdéssel. Rá fogok jönni, legfeljebb több időbe telik, és ezzel ő is tisztában lehet. Mégis kíváncsi vagyok, hogy válaszol-e.

Ígéret lenne? Nem ígérek semmit, Storm. Vagy mégis? Magam sem tudom. Egyszerűen ez a csók tűnt a megfelelő lépésnek. Vicces, hogy ha szavakkal reagálom le, az valami egészen elutasító fordulatot adott volna az eseményeknek. Mondhatni hanyatt-homlok az ellentettjét annak, ami az egyre tüzesebben izzó csókcsata közben alakul ki a levegőben. Hisz így gondolom. Ami köztünk van, az nem lehet valós. Az valami üres pótlék. Ahogy ő mondta: öröm. De ilyen meg olyan tüzes izzás ide vagy oda, a parázs olyan hangos szisszenéssel alszik ki, amikor a borús gondolataim elburjánzanak, hogy az már fülsértő. Menekülőre fognám, de Ő nem enged. Mire a feleletem egészen kiszámítható módon egy ostorcsapásként villanó tekintet az övéibe akasztva az én kékjeimet, de nem szólok, nem is küzdök. Paradox biztonságot ad a közelsége. Persze, hogy paradox, hisz… igaza van. Pótcselekvés, amit csinálok és erre akkor jöttem rá igazán, amikor végre ő is ragaszkodóan magához húzott engem és egymás fogságába olvadhattunk. Hisz szüntelenül úgy érzem, képtelen vagyok betelni vele. Nem csak azzal, amit tőle kapok. Hanem magával vele. Mégis fájóan üres az egész. A szenvedély, amit ösztönösen a csókokba toltam, úgy folyik ki a kezeim közül, mintha egy szitát próbálnék vízzel megtölteni. Elvesztem és megrémiszt, ami a csempészhajó biztonságot adó illúzióján túl vár rám. Ránk. De itt most főként magamra gondolok és arra, amibe kevertem magam. És ez így jó is. Mert ha tovább gondolnék, ha Rá is gondolnék, az még inkább megrémisztene. Az, hogy rá mi várhat sokkalta jobban megrémisztene, mint az, hogy rám mi várhat. És miért? Túlmutat ez a magától értetődő empátiámon? Nem teszem fel magamnak a kérdést, mert sajnos tudom rá a választ. Igen. Túlmutat rajta. De akkor miért érzem ilyen üresnek, az ő szavaival élve pótcselekvésnek azt, ami köztünk van? Ezen valószínűleg nem most kellene elgondolkodnom. Hanem majd egyszer… amikor már a világ is körülöttünk lesz, amikor mérlegelhetek és nem menekülhetek az űr semlegességének biztonsága mögé. Merthogy egyelőre az ölel körül.
- Miért, neked van rá más magyarázatod? – A kérdés részemről költői, még ha jogos is. Jó ideje sikerült elengednem Vesela atyát és elfogadni Stormot. És bár erős ellenérzéseim vannak vele szemben, mégis egyre inkább úgy érzem, hogy szeretném őt megismerni. Mi más lehetne erre a magyarázat, mintsem a bezártság? Hisz… - Egy elvégzendő munka vagyok számodra és egy áthidalni való akadály, aki nem is olyan rég még csak egy arckép volt némi adattal, aki a pozíciód fenyegeti. Gyengének gondolsz és érzelmesnek, nem igaz? Én meg téged egy bűnözőnek.
- Hibáztam. – Minden kétely nélkül jelentem ki, de nem úgy, ahogy ő számíthatott rá. Ha a feleletemre megpróbálna akár egy centiméterrel is távolodni, hamar rájöhet, hogy nem megy neki. Az eddig érintésnek tűnő ölelés ismét satuban tartja. Hibáztam, igen, ez a válaszom. De még nem végeztem vele. Odahajolok és ha hagyja, megcsókolom. – És? Számít? – Vállat vonok, őszinte nemértéssel. – Te az én titkom vagy, én pedig a tiéd. – Túl manipulatív hatással van egymásra az érintésünk, így elengedem őt és hátrálok, ha akarja, ha nem. Muszáj. Hogy befolyás nélkül folytathassam. – Sokszor úgy érzem, hogy nincs másom, csak a szabad akaratom. Ebbe az akaratba pedig a hibáim is beletartoznak. Az enyémek, még ha semmi más nem is lehet az enyém, mert az Egyházé, vagy a Black Suné, vagy isten tudja kié. Olyan nagy baj ez, hogy hibázok?

Figyelem a törékeny pillanatot, kiélvezem az illanó békét, amikor a kezem Henry arcára símul, ő pedig a kézfejemre fogva a tenyerembe hajtja a fejét. Nem mozdulok, talán még a lélegzetemet is visszatartom, mintha ezen múlhatna a következő pillanat. Aztán Henry a szemembe nézve elmosolyodik, én pedig nem tudom hová tenni a gesztust. Számomra az egész cseppet sem ad okot a mosolygásra. Talán mert ismerem Villengardot, ismerem Vadimot, és tudom, miért lenne ez az egész nagyon, nagyon rossz ötlet. Mégsem vagyok képes ellépni, és egyszerűen itthagyni Henryt. Pláne amikor a mellkasomra simítja a kezét, és közelebb lépve hozzám bújik, majd lassan, finoman megcsókol. Az első pár pillanatban még a résnyire hunyt szempilláim alatt fürkészem az arcát, aztán végül behunyom a szemem, és egy mázsás sóhajjal megadom magam a csókjának. Nem tudom elhinni, hogy ez a válasza. Egy ígéret. Bár nem szavakkal, de ígér, és nekem fogalmam sincs, hihetek-e ennek, pontosan úgy, ahogy ő sem tudja, hihet-e nekem. Hinni. Hosszú idő óta először akarok hinni valakiben, valamiben, és úgy érzem, ezzel nem vagyok egyedül. Henry is akar hinni bennem. Mi másért reagált volna a szavaimra az egyetlen módon, amit képtelenség félreérteni? Így nem tudunk elbeszélni egymás mellett, figyelmen kívül hagyni azt, ami nem illik az elképzeléseinkbe. Ez a legbrutálisabban frontális véleménnyilvánítás. És totálisan egyetértünk benne.
Mert visszacsókolom. Ugyanazzal a hévvel, ugyanazzal a követelő szenvedéllyel, amivel ő csókol egyre hevesebben. Amikor a nyakam köré fonja a karját, és az oldalamba markol a másik kezével, végre én is megragadom a derekát az ép jobbommal, és magamhoz húzom. Kifulladásig csókoljuk egymást, és közben érzem, ahogy Henry teste megfeszül a karjaimban, és bár az okát nem tudom, de sejtem. Most kezd jeges zuhanyként a nyakába zúdulni minden, amit én az elmúlt napokban éreztem. Hagyom, hogy megtörje a csókot, de azt nem, hogy elhúzódjon. Szorosan ölelem magamhoz a derekánál fogva, a bal kezemmel pedig megpróbálok a tarkójára fogni, hogy magamhoz vonhassam a fejét, de nem tudom olyan magasra emelni, csak a felkarjáig jutok, oda fogok rá.
- Ne…! - morranok rá frusztráltan, miközben felemelem a fejem, és a szemébe nézek. - Minden halott Napokra! Ha még egyszer meghallom tőled ezt a szót, betapasztom a szádat.
Nem, nem akarom hallani. Nem akarom hallani, hogy mit sajnál, azt meg pláne, ha ezt az egészet. Azt, hogy meggondolatlanul, szavak nélkül olyan ígért, amit képtelen betartani, és erre most jött rá.
- A bezártság? - vonom fel a szemöldökömet, de a hangom nyugodt. - Szóval azt akarod mondani, hogy minden azért történt köztünk, mert be vagyunk zárva egy konzervdobozba? Mert éppen a másik volt kéznél? A bázison is ezért csókoltál meg? Vagy ott még mindegy volt, mert nem volt tétje?
Kíváncsi vagyok. Hallani akarom, mit gondol, mit vár.
- Ha úgy gondolod, hibáztál, mondd a szemembe, és soha többet nem érek hozzád.
Életem legnagyobb hibáját tartom a karjaimban, mégsem érzem úgy, hogy nem lennék hajlandó megfizetni az árát. De tudnom kell, hogy érdemes, és azt is, ha nem.

Persze, hogy nem érek hozzá a hegeihez. Ellenséges viszony ide vagy oda, tisztelem őt ennyire, hogy ne másszak bele egy ilyen érzékeny pontba. Valószínűleg bárkit megtisztelnék ennyivel. Őt pláne.
Önmagamat és téged. Egyre furcsábbak a válaszai és egyre feszélyezőbbek. Aztán hirtelen minden a helyére kerül, amikor hozzám ér. Már-már automatikusan csukódnak le a szemeim, hogy a hosszú szempillák a bőrömet érinthessék, én pedig ezzel együtt simulok a tenyerébe. A következő másodpercben lassan megemelkedik a bal kezem, hogy az ujjaim Storm kézfeje köré fonjam, az ajkaim pedig már a bőrét súrolják. De nem csókolok oda, csak kiélvezem még a hosszúra nyújtott pillanatot, beszívom az illatát és a szemeim kinyitva elengedem őt. Elengedve, eltolva ezzel a pillanatot is, ami túl különlegesnek és békésnek tűnt ahhoz, hogy hagyjam összetörni vagy kínossá válni. Helyesebbnek tűnt önakaratomból megszakítani, mert ha az ilyen érzéki momentumok túl sokáig tartanak, annak a súlya alatt előbb utóbb mindig megtörik egyikünk és annak sosincs jó vége. Most meg főleg nem lenne, hisz van köztünk elég feszültség. Mármint az átlagosnál több. Mert feszültség, na az amúgy is szokott lenni dögivel.
A szavai nyomán apró, őszinte mosoly rajzolódik a vonásaimra, a jégkék szemek pedig valóban kékek, de a legkevésbé sem jegesek. Kivételesen nem. Ismét emelem a balkarom, ezalkalommal a mellkasára simítom a tenyerem, a mozdulatot pedig hamar követem a teljes testemmel, ahogy a féllépést, amit nem rég még hátráltam, most előre teszem meg és egészen hozzásimulok.
Enyhén lábujjhegyre emelve magam a szempilláim ismét az arcomat érik és olyan gyengéd csókot lehelek az ajkaira, mint talán még soha. Így telik az első két másodperc, mielőtt valóban hozzápréselném azt a megérdemelt, tisztességes csókot.
Nem tudom, mit mondhatnék neki. Nem mondhatom azt, hogy majd dolgozunk rajta. Nem erősíthetem meg azt amit mond, de nem is tagadhatom. Egyszerűen képtelen vagyok felelni rá. Ha pedig megpróbálnám, biztos vagyok benne, hogy azzal még inkább belegázolnék, mint azzal a megszólalásommal, ami után igyekezett eltrappolni a közelemből. Teszem hát azt az egyet, amit hitelesen tudok, megcsókolom. A terv szokás szerint rendben is ment, egészen addig, amíg – szintén szokás szerint – ki nem csúszik a kezemből az irányítás és ahelyett, hogy ellépnék tőle, még inkább hozzátapadok. A csókjaim egyre szenvedélyesebbé és követelőzőbbé válnak, az eddig a mellkasán tartott érintés pedig birtokló öleléssé válik a karomat a vállán átvetve, amihez az eddig szabad jobb kezem is csatlakozik, hogy az ujjaim akaratosan mélyesszem a derekába, mintha azzal egyhelyben tarthatnám. Csapdában.
A végére ~ már ha valaha vége lesz egyáltalán és nem addig tartom így, amíg levegő van a tüdőmben ~ egészen átesek a ló túlsó oldalára, ahogy pánikolni kezdek. Igen, hirtelenjében rám tör a pánik, amit kétségtelenül Storm is érez, ahogy elöntenek a gondolatok, a tény, hogy már nincs is olyan sok hátra ebből a hajóútból, a tény, hogy mi fog rám várni, ha egyszer kikötünk, és sorolhatnám ezt a végtelenségig, mert teljes dominódőlést indít be az elmémben az, hogy el kell válnom tőle. Végül mégis megteszem, önerőből és egy mély levegővel igyekszem csitítani a testem és az elmém egyaránt, ahogy el is távolodok tőle.
- Sajnálom. – Hogy mit, azt talán magam sem tudnám megmondani pontosan. Leginkább ezt az egész kis labilitási műsort már megint. Aztán különös módon, hirtelenjében megintcsak jóval összeszedettebben teszek egy megjegyzést úgy az egész helyzetünkre. – Azt hiszem, kicsit elszaladt velünk a ló. A bezártság nem tesz jót egyikünknek sem. – Jeges üzemmód aktiválva. – Szeretnéd, hogy készítsek neked egy teát? – Heh?

Valahogy megnyugtat a tudat, hogy Henry nem ér hozzá a hegeimhez, miután rászólok. Nem akarom, hogy most ezzel terelje el a figyelmemet. Nem akarom, hogy bármivel elterelje, de mégis megtörténik. Elég hozzámérnie, átkarolnia, hozzámszólnia, és egészen elhalványul bennem a késztetés, hogy a vezérlőbe menjek. Mert tudat alatt tisztában vagyok vele, hogy bármit találnék is ott, az nem tetszene. És most nem akarok dühös lenni Henryre. Nem igazán. Pont ahogy az öleléséből sem akarok kibontakozni, és ő sem akar elengedni. Patthelyzet.
Felé fordulok, de nem mozdítom a karjaimat, hogy viszonozzam az ölelését, az ujjaim is csak a reflex miatt hajolnak meg, mikor Henry két ujjal beléjük kapaszkodik.
Figyelem az arcát a szavaim nyomán, és valahol meglep, hogy nem fintorodik el a “gyanúsítgatásra”, ahogy eddig tette mindig. A döbbenete viszont olyan nyílt és világos, hogy rajzolni sem lehetne szebbet. Mégis, ahogy rám néz… Annyira, de annyira kíváncsi lennék, mi minden fordul meg a fejében! Hogy vajon látja-e, érti-e végre…?
Amikor elenged, és kicsit el is hátrál, már tudom, hogy érti. Érti ezt a bizarr kapcsot, azt a kettősséget, ami ott van bennem, és néha úgy érzem, szétszakít. Eddig sem voltam képes egyszerre megfelelni Vadimnak és saját magamnak, de hogy lennék képes megfelelni Henrynek is mindezek mellé? Valakinek, akinek az értékrendje, a látásmódja, a hite olyannyira ellentéte a másik kettőének? Mégis vágyom rá. Nem a testére, nem csak arra. Arra a lélekre, ami olyan tisztának képes látni a világon annyi mindent… engem kivéve.
Nem mozdulok, csak a nevem hallatán rezzenek össze borzongva. Henry tekintetét keresem, a szándékot, hogy tényleg akarja-e, hogy kimondjam?
- Önmagamat és téged.
Szinte csak suttogás a hangom, pedig nem annak szántam. Egyszerűen csak úgy érzem, árulás ez a három szó. Önmagam elárulása. Úgy érzem magam, mint aznap, amikor Vadim választás elé állított. A macska vagy én. Akkor úgy éreztem, nem éri meg az áldozatot. Most vajon igen? Ez, ami köztünk van, vajon ér annyit, amennyit kockáztatok azzal, ha Henry mellett döntök? Ez a szinte teljesen idegen srác ér annyit, hogy feltegyek mindent, amiért eddig kínkeservesen megküzdöttem? Fogalmam sincs, és ez a kétség most mindennél jobban látszik rajtam.
Végül felsóhajtok, és megadom magam a késztetésnek, hogy az ép jobbomat felemeljem, és Henry arcára simítsam, miközben még mindig azt a jégkék tengert figyelem.
- Soha nem tudnék olyan lenni, akit el tudnál fogadni…
Hogy ez kérdés, vagy kijelentés? A mondat nyitva hagyott vége és a hanglejtésem egyaránt hagy kétségeket efelől.

Nem szándékosan gázoltam bele az önérzetébe, vagy a fekete lelkébe, vagy bármibe is. Nem akartam bántani. Ettől függetlenül azonban nem sajnálom, hogy megtettem. Mindez valószínűleg leolvasható a tekintetemről. De miért sajnálnám? Sajnáljak valakit, aki meglőtt – többször is – és elrángatott onnan, ahova tartozom? Jó, nem ismételgetem önmagam, mindenki tudja, hányadán állok.
Azt csinálja, amit nem rég én. Távozna, mégis vágyik a közelségemre. Ha nem így lenne, akkor nem ilyen erőtlenül igyekezne megállítani az érintéseimet. Satuban tartás ide vagy oda, a hegei gyengéd végigszántását nem erőltetem. Amikor azt mondja, hogy ~ Ne. ~ tökéletesen értem, mire gondol és megállok. Nem folytatom a tintával tarkított bőre felfedezését. Nem gondolkodom el rajta, hogy miért teszem, nem agyalom túl, egyszerűen csak nem akarok neki kényelmetlenséget okozni. Ezzel nem. Úgyhogy a tenyerem csak finoman a derekára csúsztatom arra a kis időre, amit azzal töltöttem volna, hogy a hátát járjam be az ujjbegyeimmel.
- Igen, az lenne a legjobb. – Minden bizonytalanság nélkül értek vele egyet. És ezzel együtt valami egészen másra is választ adok. Mert az lenne a ’helyes’, ha én elengedném, ő pedig elmenne. Ennyit arról, hogy mindig igyekszem azt tenni, ami ’helyes’. Merthogy most eszem ágában sincs. De miért lenne? Magamon kívül nem ártok vele senkinek ~ legalábbis bizonyára nem könnyíti majd az egyébként sem túl egyszerű életem egyszerűségét az, hogy úgy vonzódok hozzá, mint egy molylepke a fényhez ~ és mivel nem ártok, nem érdekel, hogy helyes-e vagy sem.
Lazítok az ölelésen, hogy felém fordulhasson, majd újra magamhoz láncolom a gyengéd tartás illúziójával. De már csak az egyik karommal. A balomat egészen leengedem, de most nem fonom össze teljeségében az ujjainkat, inkább csak összeakasztom két ujjam az övéivel. Még én is azt várnám magamtól, hogy vágjak egy fejet a megszólalására, miszerint manipulálom őt, de nem teszem. Egészen semleges kifejezéssel fogadom azt, amit a fejemhez vág. Hisz nem tudom meghazudtolni, ha egy kicsit jobban belegondolok. Kölcsönösen manipuláljuk egymást. Nem bízhatunk meg egymásban, mégis úgy szomjazunk a másik társaságára, mintha nem lenne holnap. ~ Bizarr. ~
Azt, hogy én mi minden vagyok sajnos már nem tudom így fogadni. A vonásaim hirtelenjében olyan kifejezővé válnak, hogy még a vak is leolvashatná róla a különös hajlású döbbenetet. És még valamit. ~ Vajon utál engem? Nem csak azért, mert az ambíciói útjában állok, hanem azért is, mert az vagyok… aki? Utál, mert nem csak azt az életet élhettem eddig, amire valahol mélyen ő is vágyott volna, de most azt az életet is elvehetem tőle, amiért megküzdött? ~ Túl kifejező a tekintetem. Résnyire nyitom az ajkaim, de inkább nem is szólok, csak összezárom őket és elengedem őt mindkét kezemmel. Egy fél lépést még hátrálok is. Továbbra is a közelemben akarom tudni, de azt is akarom, hogy ’szabad akaratából’ maradjon.
- Mi az, amit soha nem kaphatsz meg igazán, Storm? – Teszem fel végül a kérdést, gondosan ejtve ki a nevét. Nem értem, miről beszél. Tudni akarom rá a választ? Tudni akarjuk? Tulajdonképpen azt sem bánom, ha nem kapok választ a kérdésemre, de muszáj volt feltennem. Olyanok vagyunk, mint két egymásba tekeredett mérgeskígyó, akik egyetlen harapással véget tudnának vetni a másik életének, egyelőre mégsem teszik, kivárnak. De talán nem muszáj ártanunk egymásnak csak azért, mert ezt várja el tőlünk a világ.

Hasonlóan szar helyzet, azzal a különbséggel, hogy általában nem én szoktam az lenni, akit megbántanak. Nem baj, majd túlteszem magam rajta, megnyugszom, ha lesz mire fókuszálnom. Kiverem a fejemből ezt az egész szarságot, és arra a feladatra koncentrálok, amit Vadimtól kaptam. Távol tartom magam Henrytől, és Henryt is magamtól, és akkor nem lesz semmi gebasz. Jah, mintha olyan könnyű lenne távol tartani. Ez a srác egy kibaszott Cindy farokkal. Csak Cindy legalább tudja, mikor kell békén hagyni. Henry úgy tűnik, nem.
El akarok tűnni innen mielőbb. Bosszant a saját ostobaságom, az, hogy ennyire kiszolgáltattam magam, hogy hagytam, hogy Henry szavai bántsanak. Megint, mint a kabinjában, amikor bűnözőnek nevezett. Ha nem tudnám, hogy csapnivaló színész, azt hinném, hogy direkt csinálja. De honnan tudjam, hogy nem? Fordított helyzetben én is ugyanígy tele lennék kétségekkel, ahogy ő, és nem tudom letagadni, hogy most is tele vagyok. Nem tudok kiigazodni rajta. Egyszerűen képtelen vagyok. Nem tudom, mit akar, de talán csak azért nem, mert még ő sem tudja. Kit akarok hülyíteni? Én magam sem tudom mellette, mit is akarok.
Egyszerre várom, hogy utánam jöjjön, hogy folytassuk ezt a kétes keringőt, amit elkezdtünk, és szívesen szabadulnék is tőle. Mert csak feleslegesen összezavar. Ahogy elkapja a kezem, egy fél lépés után megállít a vállamba hasító fájdalom, és a gyengéd, de határozott érintés, ahogy összefonja az ujjainkat. Hogy mire lett volna tökéletes alkalom az iménti? Arra, hogy ostoba módon hagyjam, hogy játszadozzon velem. Ahogy Vadim mondta, ha Henry egy fokkal talpraesettebb - és igen, manipulatívabb - lenne, én már halott lennék, ő pedig visszafelé tartana az Egyház bázisára. Vagy éppen ő készülne felhasználni engem a Sakál ellen. Egy részem pedig örömmel hagyná. Mert ráfüggtem, mint mások a fűszerre vagy a szerencsejátékra. Számomra Henry mintha mindkettő lenne egyszerre. Jóleső révület és megjósolhatatlan hazárdjáték.
Minden izmom feszült, de nem mozdulok. Úgy érzem magam, mint az oroszlán a porondon, aki felé símogatni nyúl az idomár, de csak azért nem harapom le a kezét, mert tudom, hogy a másikban ott az ostor. Akkor is azt hiszem, ha nincs. Mert ez égett belém. A közelsége, a gondterhelt szuszogása, ami a nyakamat cirógatja, és a puha csókok is olyanok, amik máskor ellágyítanának, megnyugtatnának, de most csak még feszültebb, még frusztráltabb leszek tőlük. Hát még attól, ahogy a keze a hátam bal oldalára téved! Felmorranok, és a jobb kezemmel a háta mögé kapva igyekszem ráfogni az ő kezére.
- Ne.
Hogy mit ne? Azt nem fejtem ki bővebben, de most nem akarom, hogy hozzáérjen a hegekhez, amikhez nem is olyan régen én magam vezettem az ujjait. Azonban amikor mozdítja a kezét, hogy átöleljen, már nem ellenkezek. Elengedem, és engedem, hogy azt tegyen, amit akar, de még mindig nem lazul a tartásom. Átölel. Olyan gyengéden, mégis határozottan, hogy meg sem kell próbálnom ellépni, hogy tudjam, nem hagyná. Nem akarja, hogy a vezérlőbe menjek, tiszta sor. De vajon csak ennyi? Nem tudom. Semmit nem tudok.
A szavai lassan jutnak el az elmémig, de végül megadón lehajtom a fejem egy pillanatra, mélyet sóhajtva. “Velem.” Gyengeség. Felesleges támadási felület. Minden, ami vele kapcsolatos, elgyengít. Én pedig utálok gyenge lenni.
- A legjobb lenne, ha hagynál elmenni - jelentem ki halkan magam elé, de nem mozdulok. Vagyis mégis, de csak annyira, hogy szembeforduljak vele, és abba a jégkék tengerbe pillanthassak.
- Minek maradjak, hiszen csak manipulálni akarlak, nem? Pont ahogy te teszed most velem.
Mert ezt teszi, akár akarattal, akár ösztönösen. Nem érdekel. Csak az, hogy lássa.
- Annyi mindent mondtam már, aminek ha a felét komolyan vetted volna, látnád, amit teszek. Minek ismételgessek bármit, ha nem hiszel nekem?
Igen, ezzel elismerem, hogy rohadtul sokat mutattam már magamból és a szándékaimból Henrynek, de nem akarok mentegetőzni, magyarázkodni, és feleslegesen ismételgetni magam. Mindegyiket utálom.
- Nem akarok a közeledben lenni, mert… - egy pillanatra elhallgatok, mint aki azt fontolgatja, hogy érdemes-e egyáltalán folytatnia. - mert minden vagy, ami én soha nem lehettem, és minden, amit soha nem kaphatok meg igazán.
Hogy ezt rá értem-e, vagy arra, amit képvisel, amiben hisz, amit megélt… mindenre. De rá bízom, hogy hogyan értelmezi. Mert az elárulja, hogy hogyan akarja értelmezni.

Heh? Hogy nekem csak az ágyamba kellene valaki? Pont nekem? Mondjuk az orrom nem igazán húzhatom fel, mert Storm esetében elvileg pont erről van szó, ráadásul kölcsönösen. Az örömszerzésről és valami íratlan szabály szerint ennél nem lehet több. Akkor mégis miért érzem magam ilyen cafatul attól, amit a fejemhez vág? Nem is vágja, mert azzal legalább tudnánk mit kezdeni. Azok a híres, oda-vissza szikrázó pofonok, legyen az verbálisan vagy fizikálisan, amivel többnyire mindent megoldunk. De ez, hogy egyszerűen hallok benne valamit megrepedni… Abszolút nem tudom hova tenni. És hirtelen nem is tudok velem it kezdeni, hisz nem én szoktam az lenni, aki megbántja az embereket. Egy másodpercig még nézek utána az ágy szélén ülve, furcsállva a homlokom ráncolom, szigorú vonalat kölcsönözve a szemöldökömnek. De hamar hagyom, hogy a testem átkapcsoljon autópilótára és úgy mozduljak utána, ahogy azt helyesnek érzem. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs egy minimális taktikai éle, hisz ha hagynám, hogy ilyen állapotban a vezérlőbe menjen és úgy fedezze fel az üzenetet, hogy közben épp rühell is, hát azt nem tenném zsebre. Nem akarom, hogy bántson. Nem mintha ne tudnám megvédeni magam, ha kell, de… nem akarom, hogy bántson. Most nem. Nem akarom, hogy elmenjen. Maradjon itt egy kicsit. Velem.
- Várj… Ne menj el. – Nyomatékként pedig a három lépés múltán mihelyt utolérem, az ujjai közé kulcsolom a sajátjaimat és úgy állítom meg. Nem rántom vissza, határozottan, ám annál gyengédebben fékezem le, hogy egy tapodtat se mehessen tovább. Nem mondom, hogy sajnálom. Amit sajnálhatnék, arra elégszer elmondta már, hogy nem kér a sajnálatomból, amiért meg talán várná, hogy kimondjam, nem szólna őszintén. Mert nem sajnálom, hogy terítékre tettem a nyilvánvaló kérdést, amire akár normálisan válaszolhatott is volna ahelyett, hogy eltrappol. Itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy megvitassuk. Nem gondoltam, hogy így reagálna.
Jó színész, de nem ennyire. Valóban ennyire belegázoltam, mint amit a szemeiben láttam?
Nem fordítom magam felé. Egyszerűen megállok mögötte és a jobb kezemmel nem engedem az ő balját. Érzésre igazán érzékin, jól esően fonom össze az ujjainkat, de ha megpróbálná elhúzni, akkor feltűnhet neki, hogy amúgy olyan satuban tartom a kezét, hogy valószínűleg előbb törnének az ujjai, mintsem egy centire is elengedjem őket. Dom, dom, dom. Olyan közel állok, hogy érezheti a forró és kissé gondterhelt szuszogásom a tarkóján. Hamarosan pedig a puha ajkaimat is, amikkel odacsókolok, miközben – ha hagyja – emelem a szabad kezem és lehető legóvatosabb módon indulok el ujjbegyeimmel a tetoválásai alatt megbúvó hegeken.
- Maradj még velem. Kérlek. – Egészen csak suttogom, a kezem ezalkalommal más irányt vesz, ténylegesen átölelem őt, átfonva előbb a szabad kezem az edzett hasfalán, majd követi azt a másik is. Szorosan ölelem. Innen aztán nem megy sehova, csak vissza az ágyba, velem. Megint ezt a bizarr kettősséget csinálom. Olyan finomnak tűnnek az érintéseim, az apró simítások, a ragaszkodó ölelés, bőr a bőrrel, az alkarom a felsőtestén. Mindez addig, amíg nem ellenkezik. Ha itt akarna hagyni még mindig érezheti, hogy akaratos, ellentmondást nem tűrő módon szorulnak körülötte az izmaim és kész lennék a levegőt is kiszorítani belőle, amíg úgy nem dönt hogy abba az irányba megy, amerre én szeretném. Szeretném, hogy maradjon. Így nem hagyhatjuk abba. Nehezen törik a jég, de törik. Azt hiszem. – Én is örülök. Hogy nem vagy ’rosszabb’. Velem. – És talán ez a kulcsszó. Velem.
De ennél többet nem teszek, megvárom, hogy mit lép, hajlandó-e visszajönni.

Vágyat… ennyit éreznénk egymás iránt? Éreztem már vágyat, puszta, elemi, ösztönös vágyat, tajtékzót és… múlót. Mindegyik elmúlt, ha eleget kaptam belőle, de Henry mellett az egész helyzet abszurditása csak kiélesedik azzal, hogy úgy érzem, nem volt elég. Most sem volt elég belőle. Most is élvezem, ahogy a bőre a bőrömhöz ér, ahogy megérint, nekem dől, egészen az ölelésembe olvad. Megnyugtat. Mindez azonban valamiért mindig csak addig tart, amíg el nem kezdünk túl sokat gondolkodni, és túl sokat beszélni. Úgy gázolunk egymásba, mintha kényelmes mocsár lennénk a másik számára, amiben élvezet dagonyázni.
Henry is éppen ezt csinálja. Oda szúr, ahol a legjobban fáj. Nem, oda, ahol fogalmam sem volt, hogy fájhat, ahova nem gondoltam, hogy bármi vagy bárki elérhet. Oda, amit Vadim próbált kiirtani belőlem a évek alatt, és a francba is, bárcsak sikerrel járt volna!
Nem azért mondom, amit a vállába mormogok, hogy mentegetőzzek, arról évekkel ezelőtt leszoktam. A felelősség az enyém mindenért, amit elkövettem. Nem próbálom tisztára mosni a kezeimet, mert elkopnának a felesleges igyekezetben. Azért mondom el, mert… vágyom a megértésére. Nem tudom, miért pont az övére, és miért nem vagyok képes lemondani erről a délibábról, hogy bármikor hajlandó lenne akár csak meghallani az őszinteséget a szavaimban, nem hogy elhinni…
Egy pillanatra olyan őszinte remény tükröződik a szemeimben, amilyet nem is tudom, láthatott-e valaha bárki. Nem, nem a sajnálatára vágyom, nem a megbocsátására, vagy a feloldozására… csupán arra a szikrára, hogy talán… el tud fogadni. Így, ahogy vagyok. Stormként. De már amikor találkozik a tekintetünk, akkor látom, hogy nincs ott az a szikra. Az az áthatolhatatlannak tűnő fal van, amit Vadim puszta léte emelt közénk, és amitől ha akarnék sem tudnék szabadulni. Hiszen én a Sakál talpnyalója vagyok, nem igaz? Nem a magamfajták luxusa a szabad akarat, ezt mondtam neki már az elején, és ezt csak tetézte, amit hallott a vezérlőben lezajlott beszélgetésből. Mert tudom, meddig hallotta. Láttam. Én pedig csak parancsolt teljesítek. Mint egy jó katona.
Amikor megszólal, a pillanat utolsó törékeny szilánkja is elpattan, az arcom pedig ösztönösen veszi fel a póker-álarcot. ~Nem szabad, hogy lássák rajtad, ha fáj, mert a következő ütés ugyanoda már térdre kényszerít.~ Régről beidegződött szavak visszhangzanak azok helyén, amik elhagyják Henry ajkait.
Mit képzeltem? Hogy Henry akár egy pillanatra óvatlanul lejjebb engedi a pajzsát? Hogy egyszer végre nem csak illúzió lesz az az egész, ami köztünk van? Hogy képes lesz tényleg engem látni, amikor megmutatom magam?
- Hát persze.
Hagyom rá hidegen, miközben elhúzódok tőle. Nyoma sincs a szavaimban sem az iménti pillanatnyi gyengeségnek, sem a fájdalomnak, amit érzek. Ami rosszabb, mint amikor darabokban nyúzzák a bőrt az ember hátáról. Nem véletlenül mondta mindig Vadim, hogy a remény a legszemetebb ribanc a világon, és az ördög leghatalmasabb szövetségese.
Lekászálódok az ágyról, de Henry mellett ülve még egyszer rápillantok.
- Tudod… sosem gondoltam, hogy szarul fog esni, ha valakinek csak az ágyban kellek.
Nem tudnám megmondani, mi hallatszik a hangomból. Igyekszem flegmának tűnni, de nem megy. Fáj.
Felkelek az ágyról, és hátra sem pillantva Henryre, elindulok kifelé a szobából. Mennem kell. Dolgom van, mielőtt le kell adjam Vadimnak a következő jelentést. Meg kell tudnom, mit művelt Henry a vezérlőben, különben nem marad rajtam ép bőrfelület, miután Villengardban Vadim viszontlátását élvezem.

Storm felkínált egy remek kifogást, ~ örömöt keresünk ~ ami legyen bármilyen arányban is igaz, rá lehet húzni a köztünk lévő abszurd helyzetre. Ezzel a remek kifogással pedig máris kevésbé érzem szükségét az önostorozásnak. Hisz csak örömöt keresek, nem?
Van köztünk valami különös kötelék. Nyugodtnak érzem őt és ez engem is megnyugtat, hiába voltam rá nem is olyan régen még iszonyat pipa. Most is az lennék, hisz itt van a mellkasomban, hogy bármelyik meggondolatlan másodpercben ráokádjam az összes létező átkot az ellenérzéseim jóvoltából. Nem is a tény feszélyez, hogy nem bízhatok benne, hisz miért bíznék. Két hete ismerem és csak bajt hozott rám, egy utolsó bűnöző, aki szabotált egy egyházi akciót és veszélybe sodorta a papjai életét. Arról nem is beszélve, hogy ellenem mit tett. Inkább az feszélyez, hogy mindennek ellenére mennyire jól esik átélni vele ezt a bizonyos ’örömöt’. Nem akarom megégetni magam. Pedig hatalmas támadási felületet biztosítok neki, tudom jól. Szerencsére ez kölcsönös, ő is nagyot biztosít, ha nem nagyobbat, mint én. Van egy olyan sejtésem, hogy bár minden okunk meg lenne rá, egyikünk sem akarja a másikat ellenségének. Egyelőre nem. Túl sokat kockáztatnánk vele. Ezen a gondolatszálon haladva pedig lassan, de biztosan ellazulnak az eddig egész mereven tartott vállaim és engedek a nyugalomnak.
- Nem hiszek neked. – Gyakorlatilag nem mond olyat, amire ez lehetne a válaszom, mégis automatikusan ezt böffentem fel, még ha hallható bizonytalansággal is. Mert én is értem, hogy miről beszél, amikor azt mondja, hogy hatással vagyok rá. Hisz én is így érzek. Legalábbis kizártnak tartom, hogy ne érezzünk hasonlót az alapján, amilyen dinamika van közöttünk. Ahogy szex közben érintett, csókolt, harapott, minden mozdulatunk olyan tökéletes, tajtékzó harmóniában volt egymással, mintha be lettünk volna programozva, hogy pontosan mit, mikor és hogyan csináljunk. Ő volt az első férfi, akinek nekiadtam magam. Az első alkalommal még igen sok mindenre rá lehetett volna húzni, hogy miért tettük, kezdve a vörösteával és a kíváncsisággal. De a második? Nem. Két ember nem érhet ilyen egyetértésben egymáshoz, ha nem ugyanazt érzik. Márpedig mi ugyanazt a buja vágyat érezzük egymás iránt, ezt biztosra veszem.
Épp ilyen halk, buja sóhaj szökik ki az ajkaim közül a kellemes impulzusra, amikor a nyakamba bújik. Az én ösztönös mozdulatom pedig az, hogy a hajába hajtom az arcom. Szeretem az illatát. Amit mond viszont már igen kétes érzéseket vált ki belőlem.
Nem tudom, miért mondja el ezt nekem. Most jön az, hogy megosztjuk egymással a kaotikus élettörténetünket egy-egy elmorzsolt könnycseppel? Valószínűleg azért fogadom ilyen érezhetően ellenségesen, mert… hát ezer okból. Kezdve azzal, hogy szerepel benne a Sakál, mint apafigura, vagy hogy próbálja tisztára mosni magát a ’feketesége’ kapcsán. Mégsem érzem, hogy fair lenne most beleállni egy konfliktusba. Akkor sem, ha esetleg megint arra megy ki az egész, hogy manipuláljon, hisz némi igazság biztosan van abban, amit mond. Ha pedig csak egy része is igaz… nem taposhatok át rajta, legyen bármilyen rossz ember.
Mi jogom volna? Ki lennék most, ha annyi évvel ezelőtt nem az Egyház szed össze, hanem az apám mellett maradok? Jobb lennék bármivel, mint ő? Vagy talán még rosszabb? Élnék még egyáltalán? Ezek olyan kérdések, amikre nem akarom tudni a választ.
A falat akarva akaratlanul is fenntartom, de végül finoman arrébb húzódok, épp csak annyival, hogy az álla alá nyúlva megemeljem és magamra irányítsam a kék tekintetét. Már egészen úgy tűnik, hogy szeretném megcsókolni, így is van. Mégsem teszem, eszem ágában sincs ellágyulni. Elmondtam már, hogy igazán sajnálom, ami vele történt, ő viszont azt mondta, hogy ne sajnálkozzak és egy percig sem bán semmit.
- Miért mondod ezt el nekem? Szimpátiát vársz, hogy Vadim majd rajtad keresztül irányíthasson? Mert erre készültök.

Mindenki azt keres. Örömöt. Így, vagy úgy, de anélkül élni szar dolog. Nem véletlen, hogy a mai napig virágzik mindenféle illegális örömforrás, legyen szó fizetett szexről, drogokról vagy szerencsejátékokról. Addig egyszerűbb, amíg ezt az egészet, ami köztünk van, egyszerű örömforrásnak tekintjük. Mert ha eszünkbe jutna fontolgatni, hogy ez valami több, valami másabb, akkor… akkor mi lenne? Fogalmam sincs, de a zsigereimben érzem, hogy semmi jó nem következne belőle. Nem, inkább akarom, hogy semmi jó ne következzen belőle, mert a rossz oldalával túlságosan világosan tisztában vagyok. Nem akarok mérlegelni, hogy az egész megéri-e. Sosem kellett ilyesmit tennem már nagyon, nagyon régóta. Azóta, amióta távol tartom magam mindentől és mindenkitől, aki felesleges kötődést jelenthet. Oké, már akitől lehet. Cindy makacs kivételt jelent.
Henry megjegyzése és kelletlen nevetése hallatán én is elnevetem magam. Minden szar ellenére, amit a nyakamba zúdított már a puszta ténnyel… én sem sajnálom, hogy él.
Amikor elhúzódik, nem hezitálok sokat, hogy menjek én is utána. Talán mert akarja, hogy utána menjek. Hogy megérintsem, hogy visszafogjam, hogy meggyőzzem, nincs semmi elítélendő abban, amit csinálunk. Tudom, hogy ezt akarja, elvégre ha nem így lenne, messzebb ment volna, mint az ágy széle. Átölelem, ő pedig szinte azonnal megadja magát a közelségemnek, és nekidönti a hátát a mellkasomnak. Miért esik ennyire jól egy ilyen egyszerű gesztus? Akkor is, ha kihallom az önvádat a nehézkes sóhajból, ami elhagyja Henry ajkait.
A válasza annyira jellemző rá. Arra, ahogy a világot látja, vagy legalábbis ahogy eddig én láttam, hogy látja. Közben cirógatni kezdi a kezem, amitől elmosolyodok. Úgy érzem magam, mint amikor már túlvagyok néhány csésze fűszeres teán. Könnyűnek, gondtalannak. Akkor is, ha a felmerülő témákat teljesen komolyan veszem, és figyelek mindenre. Paradox állapot, mint minden, ami kettőnkkel kapcsolatos.
Nem is felelek, mert nincs időm rá, inkább csak a szemébe nézek, amikor hátrapillant rám a válla felett. A tökéletes válla felett, amin ott díszeleg a harapásom nyoma, félig kilógva a póló anyaga alól. Feljebb csúsztatom a karom, átlósan fogva így át a mellkasát, és szorosan magamhoz húzom, miközben azzal a hideg, professzionális pillantásával néz rám.
- Mondtam már, hogy soha nem követnék el ilyen hibát, emlékszel?
Akkor még Dominik voltam számára, de ennél Stormosabb szavak nem hagyták el a számat a bázison. Ott van köztünk az a feszültség, megint… mintha soha nem akarna szűnni, mintha minden, amit teszünk, csak pillanatnyi enyhülést jelenthetne.
- De elkövettem miattad annyi másikat - suttogom az ajkaira, még mindig a szemébe nézve. - Fogalmam sincs, miért vagy ilyen hatással rám, de a halott Napokra esküszöm… - szusszanva ingatom meg a fejem, egy pillanatra lehunyva a szemeimet. Kit akarok megint átverni? Őt, vagy magamat? - Nem. Akkor sem akarnám kiirtani, ha tudnám.
Mert soha, semmi nem esett ilyen jól, mint bármi, amit művelünk, legyen az a szex, egymás péppé verése, vagy a viták. Úgy vibrálok a közelében, annyira élek, mint szinte soha még. Lehajtom a fejem, a nyakába temetve az arcomat. Így könnyebb megszólalni.
- Anno… azért maradtam életben, mert az elveszett fiára emlékeztettem a Sakált. Azzal, hogy az Egyházhoz kerültél, mindketten esélyt kaptunk a túlélésre. Azt mondtad, rossz ember vagyok. Tudom. Senki nem tudja nálam jobban. De rosszá tesz az, hogy éltem ezzel az eséllyel, még ha olyat követelt is meg, ami… nem jó? Az én világomban nincs fekete és fehér. Nincs jó és rossz. Jobb van és rosszabb. Én tudom, hogy lehetnék rosszabb. De most örülök, hogy nem vagyok.
Mert annyi, de annyi minden másképp alakult volna, ha valóban olyan lennék, amilyennek Vadim nevelni akart. Ha olyan lennék, mint a Sakál. Nem tudom, miért mondom el ezt Henrynek. De, mégis. Vágyom rá, hogy megértse. Hogy egy kicsit megértse, miért lett Angeloból Storm… és miért retteg attól, hogy Sakál váljon belőle, még ha mindennél jobban vágyik is rá. Nem, nem mindennél…

Örömöt keresnék? Ezzel próbálnék alkalmazkodni a hirtelen jött tragédiához? Merthogy az, hogy az apám felbukkant igenis tragédiának számít az életemben. Az még inkább, hogy a pokol felé tartok egy bádogdobozba zárva, ráadásul félig-meddig önakaratomból. Igen, ebben látok némi értelmet. Bizonyára örömöt keresek. El is gondolkodom rajta, de van az elképzelésben egy apró paradoxon. Hogy lehetne valami olyan, ami nem valós, ennyire csodálatos? Tulajdonképpen minek is keresek értelmet kettőnk bizarr kapcsolatában. Az egész egy paradoxon, pótcselekvés ide vagy oda. Egy részem vonzódik hozzá, és itt most nem a testére gondolok, hanem őrá magára, meg akarom ismerni, meg akarom tudni, hogy van-e benne jó, van-e benne fehér, amiért megéri. Viszont hogy ezt az ő személye váltja-e ki belőlem, vagy a természetadta tulajdonságom arra, hogy keressem a jót, már más kérdés. Egy másik részem meg erős ellenszenvet érez iránta, a hátamon is feláll a szőr, amikor a közelemben van ~ kivéve ha úgy van a közelemben, akkor nem a szőr áll fel ~ és csak a bűnözőt látom benne.
- Hát… – Kezdem ellenségesen, mint amikor általában a fejéhez vágok valami nem túl barátságos dolgot, de igazából csak egy fura vicc lesz az egészből. – Mondanám, hogy bocs, hogy élek, de… – Mondatbefejezés helyett vállat vonok és végül kibukik az a kelletlen nevetés egy már-már kacér mosolynak nevezhető kifejezéssel a finom vonásaimon.
Hamarosan véget vetek az idillnek és kiülök az ágy szélére, meglepetésemre azonban ő is követ engem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy részem nem kívánta, hogy legalább az ujjbegyeivel még utoljára végigcirógassa a hátam, mielőtt elengedne, de arra nem számítottam, hogy konkrétan mögém ül. Ezzel pedig azt eredményezi, ami várható volt. Ösztönös az apró mozdulat, ahogy mágnesként magához vonz és megteszem azt a néhány apró centimétert. A hátam a mellkasát éri egészen addig, míg végül teljesen a testéhez olvadok és egy önostorozó, mély szusszanás hagyja el az orromat. Szinte beleborzongok, olyan mámorító érzéssel tölt el a gyengéden birtokló tartása. Lesiklik a tekintetem az egyik tökéletes combjára, majd fel a karjára, amivel bilincsben tart. Olyan mozdulatlansággal mérem fel a ’terepet’, mintha aknamezőre sétáltam volna és a legapróbb mozdulat a levegőbe repíthetne.
- Próbálom. Ember vagyok… követek el hibákat. – Elengedve az aknamező gondolatát, keresztezem az egyik karom a mellkasom előtt, hogy kényelmesen az ellentétes alkarját kezdjem cirógatni. Újabb mozdulat, ami most olyan magától értetődőnek tűnik. – De mindig törekszem a jóra. Nem is tudnék máshogy élni. – Mondja ezt egy olyan srác, aki I.E.D.-vel küzd. Aztán megáll a kezem a lassú cirógatásban, egy kicsit fordulok, hogy a vállam felett rápillanthassak és egészen megszigorítom a hangom. A tekintetemmel együtt. – Tudom, hogy ezt megpróbáljátok majd kihasználni. De fogadj meg egy jótanácsot és ne kövesd el azt a hibát, hogy gyengének vagy döntésképtelennek nézel. – A végére már egészen csak sziszegem felé. Fiatal vagyok és jóhiszemű és van egy csomó ’rossztulajdonságom’. De sose felejtsék el, hogy én elsősorban Angyal vagyok és alaposan kiképeztek. Akarom mondani ne felejtsék el, hogy különleges-műveleti kiképzést kaptam. Az angyallétről aligha tudnak.

Ez csupán egy tény. Egyelőre nincs más élhető választásom. Sosem volt ez olyasmi, minthogy én csak a fegyver vagyok, de nem én húzom meg a ravaszt. Nem, sosem kerestem sem mentséget, sem álságos megnyugvást hasonló gondolatokban. Tudom, hogy rossz vagyok. De én tudom, hogy nem rosszabb. Ez a lényeg. Ez a különbség, ami talán Henry sem ért, és nem most fogom elmagyarázni neki. Nem tudom, megértene-e. Vagy hogy egyáltalán hajlandó lenne megpróbálni. Talán. Elvégre a vállrándítása sem tűnik édektelennek, inkább csak nem biztos a dologban. Megértem. Bármilyen furcsa is, valamennyire át tudom érezni a helyzetét. Túl sokat szemlélem magam kívülről, főleg olyan helyzetek után, ahol nagy a tét, akármilyen értelemben. Na meg ez elengedhetetlen ahhoz is, hogy reálisan lássam, hogyan is reagálnak mások arra az adott helyzetre.
Amikor a kérdésem után Henry felpillant rám, először azt hiszem, el fog húzódni, de végül meglep. Átölel. Úgy rendesen, igazán, ahogy normális emberek szoktak összebújva feküdni egymás mellett. Elmosolyodok, miközben még mindig a szemébe nézek. Sosem éreztem magam ennyire… jól... szabadnak… boldognak… normálisnak, mint ebben a percben. Akkor is, ha a téma, amiről beszélgetünk, egyáltalán nem a normális kategória. Elhal a mosolyom a megjegyzése hallatán, és a felettünk levő ágy felé fordítom a tekintetem.
- Valószínűleg.
Értek egyet vele, de korántsincs annyi magabiztosság a hangomban, amennyi oda illene egy ilyen kijelentés közben. Őszintén? Rohadtul nem vagyok biztos benne. De minek kellene tudnia erről Henrynek? Minek adjak az ő kezébe is eggyel több fegyvert magam ellen?
Arra a kérdésre, hogy mit is csinál az ágyamban, megint rápillantok. Annyi mindent mondanék, annyi mindent mondhatnék, de valahogy minden otromba vagy felesleges lenne. Megcsókolom gyengéden a halántékát.
- Örömöt keresel.
Nem, nem boldogságot, nem szerelmet, nem kötődést, hanem egyszerű, pillanatnyi örömet. Azt, amit bárki keres, aki a többit nem találja. Pótlékot. Fix pontot a káoszban. Mint a függők. Pont mint én, nem igaz? Mert nekem sincs értelmes magyarázatom arra, amit most csinálunk. Lehetne taktika, lehetne parancsteljesítés, de tudom, hogy több annál. Én akarom. És jólesik.
- A puszta léteddel veszélyezteted a pozícómat.
Szusszanok én is, mintha csak másolnám a gesztusát, a hangomból azonban semmi ellenséges felhang nem hallatszik, csak a csendes beletörődés. Mert ez ellen nem tehetek semmit, ezt már elfogadtam. De ettől függetlenül tudom, hogy értette. Hogy ő nem akar sem a következő Sakál, sem Vadim fia lenni. Az élet azonban legtöbbször nem kívánságműsor, és sokszor nem lehet tudni, mit tartogat számunkra. Elég, ha most magunkra nézünk.
Amit úgy tűnik, Henry meg is tesz. Szó szerint és képletesen is. Élvezem, ahogy a tekintete végigmér, és már várnám azt a mosolyt… amikor hirtelen megtöri az eddigi idillt, és hátat fordítva nekem, kiül az ágy szélére.
Egy pillanatig habozok, elgondolkodok, hogy hagyjam, hadd menjen, hadd gubózzon be a gondolataiba, de végül megmozdulok én is. Felülök én is, ha nem húzódik el, akkor közvetlenül mögé, közrefogva a combjaimmal, mindkét karommal átkarolom, és a hajába csókolok.
- Mindig azt teszed, ami helyes?
Valóban kíváncsi vagyok a válaszára. Fogalmam sincs, mi lesz Villengardon, de ez nem akadályoz meg abban, hogy megpróbáljam igazán kiélvezni ezeket a pillanatokat. Akinél a jövő sosem biztos, muszáj a jelenben éljen.

Engem is.
Engem is megnyugtat, ahogy a hüvelykujja lassan mozog fel és le a puha bőrön a kézfejemen. Valószínűleg azért fekszem ilyen nyugodtan, lazán hozzábújva az igen kényes téma ellenére is. Bizonyára nem kellene többet belegondolnom, mert csak a kielégültség miatt van, de meglepő háborítatlanságban tudunk arról beszélni, amiről. Legalábbis egyelőre. Mert hát főleg nálam aztán sosem tudni, mikor robban a bomba. Mondjuk a nagy ’beszélést’ illetően, akkora azért nincs, hisz az első kérdését szavakkal le sem reagálom. Egyszerűen vállat vonok. Nem érdektelenül, inkább ráhagyva a dolgot. Tulajdonképpen igen, elhinném. Hisz volt is egy ilyen érzésem, hogy nem saját akaratából cselekszik, nem teljesen abból. Ami nem is meglepő. Ő csak megerősíti ezt az elképzelést. De ettől még nem válnak semmissé a bűnei. Nem szállnak fel a megbízójára. Osztozik bennük. Épp annyira az ő sara minden tette, mint azé, aki kiadja a parancsot.
Amikor végül lenéz rám, az én tekintetem is automatikusan vonzza magához és kényelmesen, ám szinte önkéntelenül mozdul a fejem, hogy továbbra is lazán a vállához bújva felnézzek rá. A karommal viszont elengedem, az ujjaim kioldom az övéi közül. Na, nem megyek túl messzire, sőt. Egy halk szusszanás kíséretében az oldalán át, egészen az edzett hasfaláig nyúlok és ott pihentetem meg a karom. Jó, mondjuk ki, átölelem őt. Olyan ösztönösek ezek a mozdulatok. Nem gondolkodom rajtuk, most egyszerűen csak így jó. Nincs se ok se okozat se semmi, csak így jó most.
- Többnyire az. Tudom, hogy az első adandó alkalommal a tűzbe fogsz lökni, hogy magadat mentsd. – Van némi ellenérzés a hangomban, de különösebb gyűlölködés nincs, egyszerűen természetesen veszem azt, amit mondok. Tudom, hogy így van. Ezért kell vele óvatosnak lennem. – Azt sem tudom, mi a fenét csinálok itt az ágyadban… – Magára a helyzetre is értem, arra, ami itt és most történik, de úgy általánosságban is arra, amit eddig műveltünk.
- De ne aggódj. – Szusszanok egyet kelletlenül. – Nem veszélyeztetem a pozíciód. – Mint azt már észre vehette, sem a ’fiúi’ sem az ’örökösi’ posztra nincs igényem. Azt nem mondhatom, hogy a végtagjait vagy az életét sem veszélyeztetem, mert van egy olyan érzésem, hogy igen. De az ambícióit semmiképp. Hogy Villengardot magát veszélyeztetem-e? Kétségkívül igen. Vadimnak talán fogalma sincs róla, hogy milyen láncreakciót indíthat be azzal, hogy ’hazarángat’.
Tulajdonképpen még mindig kihátrálhatnék az egészből. A Föld felé már messze nem fordulhatunk vissza, de könnyedén eltéríthetném a hajót, hogy Sobrikon landoljunk. Még mindig ’nálam van’ három kalóz, akik közül az egyiket nevezhetném akár hercegnek is… azt, amelyik itt fekszik mellettem. A gondolat közepette ismét felsiklik a tekintetem a finom bőrét, a vonalait követve, az arcára. Akár el is mosolyodhatnék, de a peremen egyensúlyozva ezalkalommal a másik irányba billenek és hirtelen, előjelek nélkül pattanok fel, a lábaim a földet érik, én pedig felülök.
- Ez nem… helyes! – Hasonló gondolat böffen fel, mint ami nemrég. Hogy ’mi a fenét művelünk mi egyáltalán’. Csak most valamicskét más formában. Nem helyes, amit teszek. Tudom jól. Az első buja pillantás óta tudom, mégis könnyű volt abba az eszmébe ~ vagy téveszmébe ~ ringatni magam, hogy ami a csempészhajón történik az űr sötétjében, az ott is marad. Részéről bizonyára. De a saját dolgom minek akarom nehezíteni?

Miért nem? Én imádok játszadozni! Anélkül minden annyira unalmas, és túlságosan komoly. Most is… látom, ahogy Henry tekintete lassan a nyakamra siklik, de nem adja meg magát a kísértésnek. Amikor a tekintetünk ismét találkozik, egészen kicsit elnevetem magam, és eldőlök az ágyon.
Miközben összefonom az ujjainkat, érzem, hogy megfeszül mellettem. Végül ellazul, de el is húzódik. Felé fordítom a fejem, de hamar látom, hogy csak pozíciót vált, és rendesen hozzám bújik, ezúttal ő fűzi össze az ujjainkat, majd megcsókolja a vállamat. Kényelmes, jóleső… és igen, olyan mértékben intim ez a közelség, amilyen egy szex sosem volt számomra. Furcsa.
Miközben ezen gondolkodok, megszólal. Halkan, mégis olyan komoly témát hozva fel, ami látszólag nem illik az idillbe. De ha őszinte akarnék lenni, a nyálas romantika nem illene közénk. Ez csak… olyan dolog, amit mintha képtelenek lennénk máshogy megbeszélni. Talán most őszintébbnek tűnik a pillanat, és benne mindketten.
Nem tudom, mennyi idő telik el, amíg a felső ágy alját bámulom, és végre kimondom a választ, ami már a kérdés után ott volt a nyelvemen.
- De. Mindennél jobban - a hüvelykujjammal szórakozottan cirógatom a kézfejét. Megnyugtat. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy nincs más választásom?
Felé fordítom végül a fejem, és rápillantok. Bonyolult. Nyilván valamilyen szinten van választási lehetőségem… az, hogy egyszerű, hűséges báb maradjak Vadim kezében, a tökéletes katona… vagy vágyjak valami többre, amit esélyem van elérni, és megszabadulni attól az átkozott köteléktől, ami Vadimhoz fűz. Valahol én is a saját szabadságomért, a szabad akaratomért küzdök, de egy egészen más sakktáblán, mint amit Henry megszokott.
- Miért hiszed azt, hogy minden szavam és tettem egy játszma része? - elmosolyodok, kissé ironikusan. - Annyira még nem vagyok profi.

Hogy mit teszek, ha nincs kedve lefeküdni? Ó, az az átkozott mosoly, ami tönkretesz mindent. Ami most épp kimondatlan válaszra ösztönöz. Egészen kábán siklik le a tekintetem az álla vonalát követve a torkára. Szemügyre véve minden apró rezdülését a finom bőrnek. Majd megemberelve magam elutasítóan merülök el ismét a kék tengerében. Nem szeretem, hogy játszadozik. Csak feküdjön le és kész. Ha lefekszik magától, én csak örülök neki, ha nem, akkor az ép vállánál fogva nyomom le az ágyra és így vagy úgy, bújok oda mellé. Olyan halkan szuszogva a bőrébe és szívva be a finom, lány illatát, mintha ott sem lennék. Alaposan meg is lep, amikor összefonja az ujjainkat. Szinte érezheti, ahogy egy másodpercre megfeszülök mellette. Majd amikor túllépve a bizonytalanságomon elengedem magam, elengedem a kezét is. De csak azért, hogy tisztességesen átöleljem a karját és úgy fonjam össze az ujjainkat. Hmm, mindjárt jobb. A fejem ismét a vállához kerül, ahova a természetes illatától vezetve önkéntelenül is puha csókot nyomok. Tulajdonképpen… Miért érezzem magam furán az egésztől azok után, amit a zuhany alatt műveltünk? Az nem sokkal durvább és intimebb, mint ez? Bizonyos értelemben de. Másrészt meg… hát nem. Mindegy. Ne gondolkodjunk, az mindig megárt mindkettőnknek az ilyen esetekben.
- Nem félsz, hogy bele fogsz tekeredni és belefulladni a saját szálaidba, miközben bábjátékost próbálsz játszani? – Valami romantikus aprósággal is megtörhettem volna a csendet, az egészen suttogó hangom még illene is hozzá, de minek kerülgessük a forró kását, ha ez az, ami érdekel? Valószínűleg ki sem kell mondanom, hogy értse, miről beszélek. Az apámról, rólam, meg a terveiről, bármi is legyen az. Süvít rólam, hogy nem bízom benne, mégis valami bizarr bizalmi játék az, hogy ilyesmiről beszélünk. Valljuk be, egyikünk sem hülye és ad az egésznek valami vérpezsdítő élt, hogy félig nyílt lapokkal játszunk. Ez a bizalmatlanság pedig valóban paradoxont jelent, hisz a testem bezzeg, minden porcikámmal együtt teljes mértékben rábíztam. Most már nem egyszer.

Igen, a bizarr szó tökéletesen leírja ezt az egész valamit, ami köztünk van. De nekem megfelel a bizarr. Kedvelem. Pont amennyire Henryt. Mert igen, bármennyire utálnom kellene, bármennyire az utamban van, bármennyire idegesít időnként… kedvelem. Nem tudnám megmondani, miért, de fontos ez? Sok apróság, bizonyára. De ez tényleg nem kissebbít azon, mennyire tud néha idegesíteni. Mint most is. Mert muszáj beszólnia, nem lehet, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer megjegyzés nélkül hagyjon valamit, amit mondok… nem mintha nekem sikerülne megállnom ezt mellette.
Csak bosszúsan összevonom a szemöldököm, és úgy figyelem az arcát. Most fejtsem ki? Tényleg verjem bele abba a hülye fejébe…? De mit is? Hogy azért nem lennék képes megölni, mert… mert miért is? Mert fontos Vadimnak? Nem. Egyszerűen csak amiatt a viszketeg kis érzés miatt, ami ott van bennem, ha arra gondolok, hogy Henry ne létezzen. Akarom, hogy idegesítsen.
Szó nélkül engedem el, és félig felöltözve letelepszek az ágyamra, úgy várom, hogy visszatérjen. Nem veszem magamra a morgolódását, amikor a gélt keresi, ez legyen a legnagyobb problémája. Na meg az enyém is, hogy csak emiatt morog velem. Mint valami elbaszott párkapcsolatban. Vicces. Elmosolyodok a gondolatra, mert az egész valahol teljesen abszurd.
Figyelem, ahogy letelepszik félig velem szemben az ágyra, lemásolom én is a mozdulatait, hogy el tudja látni a sebemet. Nem mintha nekem nem ment volna ennyi, de segíteni akart, hát hagyom. Elkapom az ágyra tévedő tekintetét, és azt a nyilvánvaló zavart, ami kiül az arcára. Talán ezért is szólalok meg, hogy kizökkentsem, és pontosan úgy reagál az egészre, mint egy kölyök, akit rajtakaptak, hogy éppen a haverja seggét stíröli.
Azért amikor a tégelybe mártja a kezét, és utána a sebem felé közelít vele, megfeszül az állkapcsom. Nem húzódok el, nem rezzenek meg, ennél “naposabb” ellátásban volt részem legtöbbször, de pont ezért lep meg az a gyengédség, amivel hozzámér. Minden alkalommal ezt csinálja. Na jó, nem minden alkalommal. Határozottan emlékszem, milyen volt, amikor szarrá vert. Ahogy arra is, amikor a torkomra fonta az ujjait, miközben az ágyra nyomott. Már a gondolattól is félkemény leszek, de szerencsére jótékonyan takar a nadrágom, pláne ebben a pozícióban. Ezen pedig nem segít az a kevés, szinte jóleső fájdalom, ami a vállam tornáztatásából fakad. Egyszer tényleg meg fog ölni. Vagy Vadim fog megölni mindkettőnket. Tökmindegy.
Pihentetnem kellene, valóban. De hogy lefeküdjek… a szavaira nem is, de a tekintetére fellobban bennem a vágy, hogy azért mondjak ellent neki, mert megtehetem. És mert…
- Mit teszel, ha azt mondom, hogy nincs kedvem lefeküdni?
Az a tipikus pimasz félmosoly húzódik az ajkaimra, a tekintetemben pedig ott a pillanatnyi kihívás. Vajon mennyire könnyű előcsalogatni Henryből azt az oldalát? Azt, amit annyira kedvem lenne felfedezni, miközben segítenék neki, hogy ő maga is felfedezze, mi rejtőzik benne. Hogy is fogalmaztam? Hogy mi az, amit el tud viselni, és mi az, amit szeret is.
Végül ha a fejem így vagy úgy a párnát éri, engedem, hogy a fejét a vállamra hajtsa, és összeérintse az ujjainkat. Sőt, moccanok, és én magam fűzöm egybe az ujjainkat. Újabb szokatlan kis apróság, amiről soha nem éreztem, hogy szükségem lehet rá, most mégis jólesik.

Már nem azért, de ez bunkóság. Hogy ilyen nagy hatással van rám. Vádaskodhatnék itt, hogy kihasználja a testem, hogy fogást találjon rajtam, vagy hogy biztosan szórt abból a ’roboois teából’ a szobáját ellátó szellőzőrendszerbe a hatás kedvéért. De nem akarok kifogásokat keresni, hisz minden, amit teszek, az szabadakaratból történik. Azért csókolom meg, mert akarom. Valóban egy valamivel írható le a leghitelesebben a kapcsolatunk: bizarr. Még az ő tekintetében is, pedig a nyomorult Napoknak aztán igen kevés jutott szégyenérzetből vagy gerincből. De ez a dolog, ami köztünk van, mindkettőnk számára bizarr.
- Kedves Storm. – Úgy szólítom meg, mintha egy levelet kezdenék el felolvasni, amikor azt mondja, hogy nem lenne képes leölni, mint egy malacot, majd normálisan folytatom. – Kaphattam már abból demo verziót, hogy mire vagy képes és kétlem, hogy pont én, lényegében egy szellem, aki az utadban áll, pont én lennék az, akit ne lennél képes… – Nem is ragozom tovább, hogy vajon mi mindenre lenne vagy ne lenne képes, csak egy szusszanással megrázom a fejem. Nincs most kedvem ezen pörögni. Hagyjuk a hidegháborút a kabinján kívülre. Amúgy sem tudom nyugodt szívvel nézni azt, hogy bárki szenved, én meg még fikázom is hozzá. Bármennyire is megérdemelné egyébként. Szóval megyek felöltözni, aztán visszatérek, hogy ellássam őt. Mert… szeretnék még egy kicsit vele lenni. Azzal a Stormmal, aki talán csak a képzeletemben létezik. Sóhajtozva keresem meg a zselét, motyogva valami olyat az orrom alatt, hogy azért előszedhette volna, de egészen hamar a kezembe akad és letelepszem mellé az ágy szélén. Teljesen felé fordulok, az egyik lábam félig magam alá húzom, a másikat meg lelógatom az ágyról a földet érve vele.
Majd a tekintetem… egészen elkalandozik. A válla felett az ágyára pillantok és észre sem veszem, hogy milyen nagyot nyelek. Persze, hogy kényelmetlenül érzem magam. Eddig a vágy, majd a kielégültség ködén túl el sem jutott a tudatomig, hogy legutóbb akkor jártam itt, amikor ő és én… és épp itt történt az ágyán és… ~ nyughass már Henry. Nem egy bűntett helyszínét nézed, ahol legyilkoltak egy családot, hanem az ágyat, ahol életed legcsodásabb órácskáját töltötted. Hülye. ~ Valószínűleg ennek az elkalandozásnak is köszönhető, hogy olyan morgó hirtelenséggel jön a válaszom Storm szavaira.
- Azt csinálok, amit akarok! – Épp ilyen zabosan mártom az ujjaim a tégelybe és közelítem a sérüléséhez. Lélekben már készülhet a hasító fájdalomra, de mire odaérek az ujjbegyeimmel, meglepő gyengédséggel érek hozzá és kezdem finoman a sebbe masszírozni a bactakészítményt. Ez után hasonló óvatossággal a bal vállát is megmasszírozom, a könyökét megemelve megmozgatom kicsit a felkarját is. Valószínűleg fáj, de semmi elviselhetetlen, mondjuk gyógytornának. – Egy kicsit levegőztetned kellene. Feküdj le addig. – Jótanácsként jön, valószínűleg ő is tisztában van vele, hogy úgy jobban dolgozik a bacta, de a tekintetem nem olyan segítőszándékot tükröz, mint a szavaim, sokkal impulzívabb. Mintha kész lennék lenyomni az ágyra, ha nem fekszik magától. Épp úgy lenyomni, mint… akkor. Ha pedig ledől magától, akkor a jobb oldalához fekszek én is és egészen a vállához bújok az arcommal, de nem több. Épp csak az ujjainkat érintem össze. A legutóbbi alkalomnál, mikor olyan sietve távoznia kellett – amit egyébként nem bántam a legkevésbé sem – ott volt a levegőben az ígéret, hogy legközelebb majd összebújunk, nem?

Eddig olyan könnyű volt. Könnyű volt megvezetni, orránál fogva ide-oda hajtani a fejét, mint valami kölyökkutyáét. De minél többet vagyok a közelében, annál nehezebb. Minél többet lát belőlem, annál értelmetlenebbnek tűnik. Nem miatta, hanem magam miatt. Pedig azt kellene tennem. A bizalmába férkőzni, és azt láttatni vele, amit Vadim akar. De bármelyik utat választanám is, mindegyiken előttem lenne. Akadályként, akin át kell lépnem, ha el akarok jutni oda, ahova szeretnék. Vagy… van más megoldás azon kívül, hogy meghátrálok? Hogy egyszerűen csak átengedem neki, amiért én küzdöttem meg? Nem mintha el tudnám képzelni róla, hogy akarja a “trónt”. Azt azonban nem hagyhatom, hogy tönkretegye a Napokat. Nem magam miatt, nem Vadim miatt, hanem azok miatt, akik alkotják, akik valamiért hisznek benne, bármilyen romlottnak tűnik is az Egyház szemszögéből. Mert semmi nem fekete és fehér, ahogy mi sem vagyunk azok.
Ahogy talán annyira különbözőek sem vagyunk. Hiába annyira más a múltunk, mégis vannak olyan pontok, amik mintha akaratlanul is összefűznének minket. Nem, ez nem puszta elemi kémia, olyasmi ez, ami mélyebbre nyúlik, mint amit bármelyikünk szeretne, és kényelmesnek találna.
Értem azt a fakó mosolyt. Legalábbis azt hiszem, hogy értem. Nem tartom hülyének, csak… naivnak, ahogy ő maga is mondta. Egyszerűen nem volt még elég lehetősége megtapasztalni az élet keményebb pofonjait, de ennek csak örülnie kellene. Mert ez jó. Hiába kapott kemény kiképzést, valahol mégis meghagyták neki a lehetőséget, hogy ártatlan maradhasson, hogy gyerek lehessen. Ez az, amit tőlem elvettek. Ami talán sosem volt meg bennem igazán. Talán tudat alatt valóban azért hozom fel a mélyebb témát, mert tudom, hogy ezzel hathatok rá, de ez most nem szándékos. Egyszerűen csak akarom, hogy értse. Hogy értsen. Hogy megértsen. Mert ő képes lehet rá. Nem tudom, miért érzem ezt ilyen fontosnak. Talán mert a sok különbözőség, a sok ellentét mellett mégis van valami sorsszerű abban, hogy most itt vagyunk. Sosem hittem az ilyesmiben, de ez túl sok véletlen egybeesés lenne.
Nem tudom, meglep-e az ellágyuló tekintete, és hogy felém lép, hogy olyan gyengéden érint megint. Erre is ugyanannyira számítottam, mint arra, hogy az arcomba ordítja, milyen gátlástalan, szemét alak vagyok, és kiviharzik, rámvágva az ajtót. Mégis reménykedtem ebben. Hogy megért. Hogy végre nem sajnál, hanem… együttérez. Ha volt is bennem bármilyen tartás felé, ebben a pillanatban megtört. Még Cindy sem tud mindent. De úgy érzem, Henry tudhatná. Nevetséges. Én akartam az ujjaim köré csavarni, hogy ostorként használhassam, és közben ő bújt be a bőröm alá. Vészesen közel mindahhoz, amit védenem kellene.
Nem vádoltam. Soha nem mondtam, és soha nem is mondanám, hogy ami velem történt, az ő hibája. Sőt, tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy élek. Annak, ami vele történt. Bizarr kapocs ez is, amivel egyáltalán nincs tisztában. Nehezemre esik szabadulnom az érintésétől, de muszáj. A végén még valami még nagyobb hülyeségre ragadtatom magam, mint amit eddig tettem.
Ellépek, és a kötéssel, meg a törölközéssel kezdek bíbelődni, amíg meg nem szólal újra. Akkor fordulok felé. Nem hiszem, hogy Vadimon kívül álltam-e már bárki előtt ilyen meztelenül, és ezt nem a ruháimra értem. Kiszolgáltatottnak érzem magam. Nem Henry sodort ebbe a helyzetbe, de mégis ő az, akinek alkalma lenne belém mártani és alaposan megforgatni a képzeletbeli pengét.
A válaszára kínlódva szusszanok fel, miközben megint közelebb lép hozzám.
- Ha valakitől félned kellene Villengardon Vadimon kívül, az én vagyok. Nem szokásom másra bízni a piszkos munkát - jegyzem meg halkan, elveszve a tekintetében. - De ha megtehetném sem lennék képes rá.
Nem nem tudnám megtenni, hanem nem lennék képes rá. Szándékos a szóhasználat. Mert… mert Henry maga egy olyan világ, amiből akkor is többet akarok kapni, ha az életem hátralevő részét kínpadon töltöm miatta. Ez utóbbit már megszoktam. Az előbbivel viszont úgy érzem, képtelen lennék betelni, bármit jelentsen is ez.
Amikor választ sem várva elviharzik, csak egy belenyugvó félmosollyal ingatom meg a fejem, és cibálom fel magamra a boxert és a nadrágot. Aztán leülök az ágyra, úgyis az lenne az első ukáz. Nem készítek elő semmit, hagyom, hadd sürgölődjön, hadd foglalja el magát.
- Nem kell ezt tenned. Nem kell úgy tenned, mintha törődnél velem.
Mégsem húzódok el az érintése elől, és a hangom is inkább fásultságról ad tanúbizonyságot, mint gúnyról vagy számonkérésről. Ahogy felpillantok rá, a tekintetem is finoman kutakodó. Tudni akarom, hogy az egész csak pótcselekvés számára, vagy tényleg érdekli, hogy megmaradok-e. Persze… nélkülem kisebb az esélye, hogy túléléje Villengardot, nem igaz?

Nem akarom, hogy az legyen, akinek látni akarom. Mert nem akarom, hogy megvezessen. Márpedig ő pontosan erre pályázik, tudom jól. Eddig is több volt a nyilvánvalónál, de azt hiszem, a Sakállal való beszélgetése után – legalábbis amennyit hallottam belőle – már tényként kezelhetem.
Olyan könnyű lenne azt mondani, hogy ő és én nem passzolunk. A nyers érveket nézve igencsak megállná a helyét ez az állítás. De hogy láthatnánk ezt csak feketében és fehérben, amikor a testünk lángokban áll egymás közelében? Minden porcikánk különbözik, de sajnos vagy nem sajnos ezek a különbözőségek vehemensen vonzzák egymást, mint a mágnes különböző pólusai. Valószínűleg már megint csak túl jóhiszemű vagyok, de kétlem, hogy bárki máshoz olyan törődéssel érne mint hozzám. És ez kölcsönös, senki nem korbácsolja fel úgy az érzékeimet. Nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne, de… fantáziám azért van.
A szavaira csak elmosolyodok. A kinevetést imitáló fakó mosoly pedig nem neki szól, hanem saját magamnak. Olyan különös módon tudunk egymást tekintetéről olvasni, hogy sokszor – ahogy most is – úgy érzem, hangot sem kell adnom a gondolataimnak, tudni fogja, miről ’beszélek’. ~ Nem, nem gondolom, hogy bölcs vagyok. Sőt, tök hülyének érzem magam. ~ Aztán egy egészen mélyebb témához keveredünk el. Miért osztja meg velem ezeket a fájó pontokat? Ez valami fura mentális harcviselés, mi? Hát gratulálok, működik.
Szeretné, hogy minden szavában kételkedjek? Valami egészen mást ér el vele. A szavai, a hangja hatására egészen megenyhül az addig elutasító tekintetem és ahelyett, hogy tovább hátrálnék, hogy aztán sarkon fordulva távozhassak, mint aki jól végezte dolgát, lassú léptekkel felé indulok. Egészen előtte állok meg. A levetett ruháimba görcsösen kapaszkodnak az ujjaim, de a szabad kezemmel felsimítok a mellkasán. Ha hagyja, a kulcscsontjánál pihentetem meg a tenyerem, az ujjaim pedig a nyakát érintik. Nem érdekel, hogy mindketten meztelenek vagyunk. Most az egyébként is érezhető kémián kívül nincs más. Csak őt látom, őt magát. Egészen bizarr együttérzést fedezhet fel az arcomon. Nem sajnálatnak mondanám. Már-már valamiféle fekete humornak tudható be. ~ Üdv a klubban, ahol egy ponton mindketten meghaltunk. ~ De kettőnk közül úgy tűnik, én voltam a szerencsésebb. Mert amíg én kiszabadultam a Sakál karmai közül, addig ő… Fáj, amit ’hozzám vág’. Szándékosan csinálja. Mintha én lennék a hibás azért, hogy neki az ’én utam’ kellett végig járnia. Mondtam már, hogy sajnálom, de nem volt kíváncsi rá, ezután sem lesz.
Nem mondok hát semmit. Ez viszont csak még inkább megerősíti azt, hogy minden porcikájával ki fog engem használni. Hisz csak egy akadály vagyok az útjában. Halványan, de emlékszem még, hogy működnek a dolgok. Nem nehéz összetennem a képet. Én volnék az, aki közte és a ’trón’ között áll? Mivé tesz ez engem? Egy halott emberré a szemeiben. Miért nem ezt látom hát, amikor abba a gyönyörű kék tengerbe nézek? Nem kell ezen túl sokáig gondolkodnom, mert ellép tőlem és törölközni kezd. Kelletlenül én is így teszek, de nem végzek túl alapos munkát, inkább csak a csípőm köré tekerem a törölközőmet, amit a fürdőben találtam és tisztának tűnt.
- Nem tudom. – Nem duplázom a válaszom, mert mindkét kérdésére ez lenne a feleletem. Nem tudom. Mit érdekli egyáltalán, hogy mit várok tőle, ha holtan akar lát- oh, tudom már, mit várok tőle. – Kezdetnek megteszi, ha Villengardon nem öletsz le álmomban. – Lépek oda hozzá egy kelletlen, mégis meglepően őszinte megjegyzéssel, aminek mondjuk túl sok értelme már megint nincs. Most komolyan? Igen, komolyan, erre jutottam. Addig csűrtem csavartam a dolgokat, hogy megállapítottam: ő holtan akar látni engem. Attól függetlenül, hogy neki kell védenie vagy mifene. Ennek ellenére meglepő empátiával fordulok hozzá, mihelyt a vállát éri a tekintetem.
- Had segítsek ellátni a sérülésed. Mindjárt jövök. – Mondhatni elegánsan kiviharzok, majd hamarosan felöltözve térek vissza. A szokásos szett. Épp egy sötétszürke melegítő és egy fehér póló. Ha Storm még nem készítette ki, akkor előkerítem én a bactazselét és ápolókhoz hűen az ágyra parancsolom. – Ülj le, segítek.

Annyira végtelenül békésnek érzem ezt a néhány pillanatot, amikor csak ülünk egymás mellett, az ujjaink összefonva, Henry feje a vállamon… egy szívdobbanásnyi ideig megint megkísért az a különös derű, amitől csak elmosolyodom, miközben Henry vizes hajának döntöm az arcom. Jólesik. Soha nem esett még ilyen jól semmi. Nem mintha büszkélkedhetnék a rengeteg nyugodt és pozitív élménnyel, de ez most akkoris kilóg a sorból.
Mindez azonban megtörik abban a pillanatban, amikor Henry megszólal, én meg… muszáj, hogy válaszoljak. Egyszerűen csendben is maradhatnék, vagy feltehetném a tucatnyi kérdésem egyikét, de nem. Azt akarom, hogy tudja. Hogy tudja, milyen vagyok. Most mégsem érzem úgy, hogy tárgyként kezelném. Őt nem. Ha így tennék, nem ücsörögnénk egymás mellett, kéz a kézben, hanem megdugtam volna a falnál, ahogy ábrándozott róla, elvettem volna, amit akarok, mit sem törődve azzal, hogy mennyire fáj neki, és itt hagytam volna, hogy csináljon, amit akar. De nem ez történt. Hogy mi, arról fogalmam sincs. Nem, arról nem akarom, hogy fogalmam legyen. Szeretkeztünk? Talán.
Felkel mellőlem, én pedig hagyom. Nem felelek semmit a megjegyzésére, csak keserű mosollyal hajtom le a fejem a felhúzott térdeim közé. Rossz ember… az vagyok. Saját döntésemből. De legalább még ember, és nem szörnyeteg. Van, amikor ez is rengeteget számít.
Felállok, és ahelyett, hogy kilépnék a zuhany alól, és magára hagynám Henryt, mögé lépek. Egyszerűen nem akarom még, hogy véget érjen ez az egész. Akkor sem, ha kezd beütni a valóság, ha már ott a gúny, az utálat a hangjában. Ennyi nekem is jár. Egy kis játszma azért a néhány pillanatért nem nagy ár. Tudom, hogy az egészet úgyis kamatostul megfizetem majd.
Mögé lépek, és gyengéd mozdulatokkal mosdatni kezdem. Érzem rajta az ellenállást, az izmain a feszültséget, az akaratot, hogy ne dőljön nekem, hogy ne adja meg magát.
- Az vagyok, akinek látni akarsz - súgom a fülébe, miközben egészen hozzá símulok. - Nem akarom, hogy illúzióid legyenek velem kapcsolatban.
Ebből áll az életem, mostmár hét éve. Abból, hogy annak láttatom magam, akinek mások látni akarnak. Hogy eközben mennyi maradt belül abból, aki valójában vagyok? Aki valójában lenni szeretnék? Rohadtul remélem, hogy legalább egy gondolatnyi. Még Cindy mellett sem vagyok teljesen őszinte. Mert… mert olyan mélyen bennem van, amit Vadim belém nevelt. ~Nem bízhatsz senkiben, csak saját magadban.~ Félek. Azóta félek, hogy Vadim kirángatott az ágyam alól a bázison. De ez a félelem tett erősebbé, és ez akadályozza meg, hogy hibázzak. Mégis, az eddigi legnagyobb hibát tartom a karjaimban.
Végül ellazul az ölelésemben, én pedig hagyom, hogy megforduljon, hogy hozzám érjen, átöleljen, megcsókoljon. Hogy úgy tegyen, mintha igazán érdekelné, hogyan ér hozzám, hogyan csókol. A szavai mégis vágnak. Mindig. Szándékosan szúr olyan helyre, ahol sejti, hogy fájhat. Kizárt, hogy ne így legyen. Én pedig nem árulhatom el neki, mennyire tűpontosak azok a szúrások, milyen mélyre szaladnak a bőröm alá a szavai.
Rezignált tekintettel viszonzom a pillantását, amikor kiejti azt a bizonyos szót. Sajnál. Ezúttal engem. Óh, igen, hallottam már ezt néhányszor, általában olyanoktól, akik elég tökéletesnek tartották magukat, hogy elhiggyék, rosszabb vagyok náluk, de megválthatnak. Van, aki nem érdemli meg a megváltást, és nem is akar élni vele. Figyelem a mozdulatait, a fejrázást, majd ahogy közelebb hajol, én pedig lehunyt szemmel mosolyodom el ismét, miközben tűröm a kínzást. Szórakozik velem. Igen, beleborzongok, ahogy a fülcimpámat a fogai közé veszi, és a fülembe liheg. Néhány perccel ezelőtt még túlságosan hatással lett volna rám a mozzanat, de mostmár nem. Egyszerűen kinyitom újra a szemem, és rápillantok. Sehol a vágy köde, de nyoma sincs még a hideg számításnak sem. Fel kellene emelnem a pajzsot, páncélt húzni, elzárkózni, de ironikus módon Henry akkor bízik bennem a legkevésbé, amikor a legőszintébb vagyok vele. Hát legyen így.
Valóban elgondolkodtat, amit mond, de a válasz olyan nyilvánvalónak tűnik ebben a pillanatban, amilyen talán keveseknek. Amire talán Henry azt mondaná, elkapkodtam, nem értettem meg a lényeget. Mégis…
- Azt hiszed, olyan bölcs vagy, Henry? Hogy mindent értesz? Hogy van jogod ítélni, holott csak a cipőmet látod, de az utat nem, amit végigjártam benne?
Elzárom a vizet, és kilépek utána. Nem hagyom, hogy elmeneküljön. Mert megint azt akarja. Menekülni. De van, amikor ez képtelenség, és nem csak azért, mert össze vagyunk zárva egy űrhajónyi konzervdobozba. Nem takargatom magam, nem érdekel, hogy még mindig vizes a bőröm, csak lépek utána.
Kimért a hangom, de nem gúnyos, nem fellengzős, nem öntelt. Őszinte. Olyan őszinte vagyok ebben a pillanatban, amit soha nem engednék meg magamnak, ha nem tudnám, hogy minden szavamban kételkedik.
- Azt, aki lehettem volna, tizenhárom évesen megölte az apád, miután a sajátja hagyta meghalni - a szemeibe nézek, de nem nyúlok ki felé, nem érek hozzá. - Meghoztam a magam döntéseit, és mindegyiknek vállaltam a következményeit. Némelyik a szükséges rossz volt, hogy idáig élve eljussak. Azért vagyok életben, mert képes voltam végigjárni azt az utat, amit Vadim neked szánt volna. Biztos vagy benne, hogy te nem buktál volna el?
Annyi értelemben lehet elbukni, de bízom benne, hogy Henry érti, mire gondolok. Ellépek. Nem akarom kicsikarni belőle a vagdalkozó választ. Eleget nyúzott. Sajog. Minden, amit mond, sajog.
Lehámozom a vállamról a haszontalanná ázott kötést, majd szemügyre veszem a sebet, és a törölközőmért nyúlok, hogy módszeresen elkezdjem felitatni a vizet a bőrömről. Nem nézek fel rá újra, de sejtheti, hogy ettől függetlenül minden idegszálammal rá figyelek.
- Mi értelme van annak, hogy az érintések őszinték, ha úgy gondolod, semmi más nem az? - az ágyra dobom végül a törölközőt, és ismét felé fordulok, a tekintetét keresem, megadón emelve fel kissé a kezeimet az oldalam mellett. - Mit vársz tőlem, Henry?
Amilyen egyszerűnek tűnik a kérdés, olyan bonyolulttá teszi az egész helyzet, és főleg mi ketten. Mit vár, mit tegyek? Vagy mit ne tegyek? Milyen legyek, vagy milyen ne? Mit kellene mondanom vagy reagálnom erre? Mit vár tőlem?