Mit számít, amikor Icefall területén a legnagyobb jégben vagy a Marson alig valamit érő szkafanderben kapunk… angyali kiképzést. Néha bele tudnék halni, de mindig egészen hamar kiheverem a fizikai megpróbáltatásokat. A légzésem rapid módon csitul, a szervezetem gyorsan regenerálódik. Bezzeg most? Úgy érzem, sosem fognak alábbhagyni a tomboló hullámok a fejünk felett, a testünkön. Még mindig magamban érzem őt, talán csak képzelgés, a vágy, hogy még mindig bennem legyen. Még mindig érzem az ajkai ízét a sajátomon, még mindig, még mindig, még mindig. Nem tudom, miért csillapodik ilyen lassan a testem, de nem is keresek okokat. Egyszerűen csak hagyom, hogy a fejem a vállára hulljon. Néhány másodpercre még a szemeim is lehunyom és elringatom magam az egyetlen valós érintésben, ami jelen van. Ahogy az ujjaink úgy fonódnak össze, mintha egymásba öntötték volna őket. Jól esik. Ám ahogy mindig, most is megszólalok, ő meg felel, és hát ilyesmiből még sosem sült ki sok jó. Ezzel az ~ én igennel ~ nem tudom, hogy csak a bajuszom akarja-e húzgálni, vagy közben még arra is egyértelműen céloz, hogy tárgynak tekint, de nem húzódok el tőle rögtön és nem is förmedek rá, mint ahogy az néha várható lenne. Csak epésen szusszanok egyet az orrjárataimon át.
- Hát persze, majdnem elfelejtettem. – Mondhatni duruzsolok, de ezzel csak még elutasítóbb éle van az egésznek. – Te nem rossz fiú vagy Storm. Hanem rossz ember. – Azzal felállok és ’magára hagyom’ őt, ő meg ’jön utánam’. Minden porcikám azért üvölt, hogy viszonozzam az érintéseit, hogy olvadjak az edzett karjaiba, mégsem teszem. Érezni minden porcikámon, hogy kívánom a szex utáni törődést, talán jobban, mint bárki, akivel eddig összefújta a szél. Mégis van annyi akaraterőm, hogy megálljam. Hisz lényegében most jelentette ki, hogy tárgy vagyok. Ugyan, hisz az vagyok, egy penge, amit ha jól forgat, a Sakált magát sebezheti meg vele. Ha pedig rosszul, akkor magát fogja megvágni. Tudom jól. Épp csak… néha nem akarok róla tudomást venni.
Végül beadom a derekam a saját vágyaimnak, Storm érintéseinek és megfordulok, miután a hátammal már egészen a mellkasához olvadtam a karjaiban. Halk, ám annál hosszabb sóhajjal csúsztatom fel cirógatóan a kezeim az oldalán, a mellkasán át egészen a nyakáig, ahol lazán átölelem őt. Rövid csókot lehelek azokra a túl tökéletes ajkakra, majd a szemeibe nézek.
- Tudod, sajnállak. – Majd továbbra is forrón hozzásimulva, hűvösen vezetem fel, hogy miért is. – Egyszer egy vacsora közben az egyik arisztokrata elmesélte… – A mondat befejezése helyett azonban megrázom a fejem. Tudom, hogy nem kíváncsi az egész körbe magyarázott sztorira. Csak a tanulságot akarom levonni. Ezalkalommal gyengéden a fülébe csókolok és a fogaimmal húzom a fülcimpáját, miközben forrón odalihegek, mielőtt folytatnám. Ha maga a sztori untatná is, ez felteszem a legkevésbé sem. Hagyjuk figyelmen kívül a tényt, hogy én arisztokratákkal szoktam vacsorázgatni néha. – Ha életed legutolsó napján, élet és halál között az ember, akivé váltál találkozhatna az emberrel, akivé válhattál volna… Én nem szégyellnék emelt fővel a szemeibe nézni. És te? – Azzal ellépek tőle és kihátrálok a zuhanyból, próbálva elszakítani magam a kék tengerétől. Most talán nem jelent neki semmit a gondolat, legfeljebb nevetségesnek gondol. De talán majd elgondolkodik rajta. Vagy nem. Nem számít, nem is tudom, honnan jött ez a butaság. Valószínűleg csak én szeretnék többet látni belé, mint amennyi. Én szeretném szürkének látni, aki jóval világosabb is lehetne, de csak mert még a hatása alatt vagyok.
Megállok ott, ahova letettem a nadrágom és a boxert, a kezembe veszem, félig takarva vele magam. Ő lehet nem tenné meg a helyemben, de én kimondom, amit gondolok.
- Lehet, hogy naiv vagyok és nem élem majd túl Villengardot. Hogy mihelyt kilépek innen újra ellenségekké válunk. De emlékezz, hogy senki nem fog hozzád olyan őszintén érni, ahogy én teszem. – Hülye, hülye. Miért nem használok múlt időt. Azt kellett volna mondanom, hogy tennem. Már megint nem tudom mit csinálok, csak hablatyolok össze vissza. Ideje mennem.

+18
Hagyom, hogy Henry felfedezze a saját tempóját, a saját határait, azt, ami még kényelmes számára, vagy amire éppen szüksége van. Ha teljesen őszinte akarok lenni, azt akarom, hogy velem fedezze fel ezeket a dolgokat. Mindent, ami szex, és mindent, ami nem az, mert… nem tudom. Annyira, annyira elbűvölő a maga módján, amilyen szenvedéllyel és lelkesedéssel veti bele magát mindenbe, legyen ez az arcom szétverése, vagy éppen egy együttlét.
Figyelem az arcát, a lehunyt szemeket, miközben magába fogad, majd én is behunyom a sajátjaimat, amikor felnyögve a vállaimba mélyednek a körmei. Minden halott Napokra… biztosan létezik jobb érzés ennél, de most hirtelen egyet sem tudnék mondani. Pláne, hogy amikor ismét kinyitom a szemem, azzal a kéjsóvár, mosolygó szempárral találom szembe magam. Felnyögök én is, és végigsimítva az oldalán magamhoz húzom egy csókra, majd a kezembe veszem, hogy ott is kényeztessem, miközben együtt mozgunk. Képtelen vagyok megállni, hogy ne legyen az enyém minden lehetséges módon!
Elveszünk a mozdulatok kusza szimfóniájában, és amikor Henry teste megfeszül a gyönyörtől a karjaimban, és jóval lejjebb is… nem bírom tovább, én is elmegyek. A nevét nyögöm a nyakába, miközben jólesőn marnak a hajamba az ujjai, és összesímul a testünk. Elmosolyodok azt a diadalittas mosolyt látva, és kihívón felvonom a szemöldökömet. Ha már versenyszellem, ez pont azt jelenti, hogy ezúttal én voltam a “jobb”, nem? Aztán egy szusszanással halkan elnevetem magam, és megingatom a fejem, hogy újra nyakába temessem az arcom. Mélyen beszívom az illatát, végül amikor megmoccan, elengedem. Összerezzenek, amikor kicsusszanok belőle, és ha messzire akarna menni, utána nyúlnék, de egyelőre nem akar. Csak letelepszik mellém, és a vállamra hajtja a fejét, miközben összefűzi az ujjainkat. Meglep a mozdulat. Annyira… meghitt. Annyira ismeretlen. Mégis olyan, mint amikor valamit megtalál az ember. Valamit, aminek a hiányáról mit sem tudott, amíg meg nem tapasztalta, amíg az övé nem lett egyszer. Egyszer. Nem akarom, hogy soha többé ne legyen ilyen.
A megjegyzése kizökkent, és egy pillanatig nem tudom hova kapcsolni, de aztán leesik. Ránézek. Fél tucatnyi kérdés van a nyelvem hegyén, amit megkérdeznék… de valójában nem akarom, hogy válaszoljon. Nem akarom, hogy bármit is mondjon arra, hogy akkor hogy is gondolja ezt az egészet. Nem akarom bonyolítani a helyzetet, és legfőképp a saját életemet. Elfordulok tőle, és úgy jegyzem meg alig hallhatóan.
- Én igen…
De a kezemet nem mozdítom az övéből, az ujjaim ugyanúgy az övéi közé kulcsolva, sőt, talán alig érezhetően meg is szorulnak egy pillanatra. Nem marasztalom, amikor feláll, de felkelek én is a padlóról, és ha nem jelzi, hogy nem kívánja a társaságom, akkor mögé lépek, és elkezdem megmosdatni. Már amennyire másfél kézzel lehetséges. Gyengédek, felfedezőek a mozdulataim, még ha igyekszem is velük. Mostmár én is kezdek fázni az alig langyos vízsugár alatt. Sosem csináltam még ilyesmit. Ha volt is igény efféle intimitásra bárki részéről, az én részemről nem. Most mégis itt vagyok, és eszemben sincs máshol lenni. Akkor sem, ha lenne még dolgom bőven, mielőtt a következő jelentés miatt felhívom Vadimot. Mondjuk kideríteni, mit is csinált Henry a vezérlőben, amíg én “pihengettem”.

+18
Még mindig idegennek tűnik az érzés, amikor Storm férfiassága a neki tökéletes helyre kerül, én pedig mámorban úszva várom, hogy ez az ’idegen érzés’ ismét megőrjítsen. Akarom, hogy fájjon. Csak egy kicsit, csak most. Hogy érezzem, élek és nem csak álmodok. Butaságnak tűnhet, talán valami régi, elfeledett berögződés, talán csak egy újabb dolog azon a listán, amit szeretek az ágyban – vagy a zuhany alatt, vagy a padlón, vagy bárhol, részletkérdés - csak még nem fedeztem fel. Lehunyom a szemeim és a homlokának döntöm az enyémet, ahogy ráengedem a súlyom. A körmeim a bőrébe mélyednek, a levegő benn ragad, majd egy intenzív nyögés formájában szökik ki. Az utolsó centik nem mennek könnyen, de miután mélyet sóhajtok egy élvhajhász, mégis egészen buja mosollyal tekintek a szemeibe és ellazítom magam. Emlékszem én, hogy csak így fog menni. Mikor teljesen magamba fogadom, mozdulatlanul maradok néhány röpke másodpercig, majd forrón csókolom, míg ő mozgásra ösztönzi a csípőmet.
Lényegében felfaljuk egymás testét. Minden mozdulat, minden érintés tökéletes, mintha ez lenne a mi kis békeszigetünk a tajtékzó univerzum közepén, ahol nincsenek térfelek, se fekete, se fehér, csak mi. Ha magától nem teszi meg, ösztönzöm a kezét, hogy érjen hozzám, kényeztessen. A mozdulataim idővel pedig egyre sürgetőbbé és szenvedőbbé válnak. Kínzóan közel járok, amikor pedig úgy érzem, itt az idő megfeszülök. Egyik kezemmel Storm hajába markolok, a másikkal szorosan ölelem magamhoz. Muszáj éreznem minden porcikáját. A zuhanykabin vizes falain visszhangoznak a gyönyörteli, egészen férfias nyögéseim.
Szinte látni azt a már-már kárörvendő, diadalittas mosolyt az izzadt tekintetemen, ami annak köszönhető, hogy most én mentem el előbb. Mert hát legutóbb ő. Mit mondhatnék, mindig megvolt bennem a versenyszellem. Most viszont rajta a sor, ha még nem történt meg. Ne aggódj Storm, gondoskodom rólad.
Az egész móka után pedig csak térdre emelkedek, hogy elengedjem őt és leülök mellé, a fejem kimerülten a vállára döntve, az ujjainkat pedig összefonom. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, de össze kell szednem magam. Feltételezem, neki is.
- Én nem kezelem tárgyként az embereket. – Pihegem magam elé, visszatérve valami olyanra, amit ’akkor és ott’ figyelmen kívül hagytam. Bármennyire is alkalmi süketnek tűnök, vannak dolgok, amiket csak kiszelektálok későbbre. Ha pedig nem marasztal, akkor nagyot sóhajtva igyekszem felállni, hogy lemossam magam, amíg van víz, még ha már egészen hideg is, aztán távozzak… gondolom…

+18
Szinte az összes beszélgetésünk bizarr fordulatot vett eddig, nem is csodálkozom már rajta, hogy ez is. Őszintén elgondolkodtat, mennyire gondolta komolyan Henry, amit kérdezett, hogy mindez csak a pillanat heve, vagy tényleg akar engem… és nem csak itt, nem csak most.
Egyelőre azonban elég az “itt és most”, és gyors mérlegelés után figyelmeztetem. Vajon tényleg nem érdekelné, vagy csak túlságosan be van indulva, hogy felfogja? Elveszek én is egy pillanatra a tekintetében, a teste fullasztó közelségében, mielőtt döntenék. Valószínűleg az utóbbi a helyzet. Nem tudja, milyen. De majd kitapasztalja. Egyszer. Nem most. Nem hagyom választani ebben, inkább “elzavarom” a tégelyért.
Nem zavar a “felháborodása”, bár nem is számítok rá, hogy ilyen könnyedén engedelmeskedik. Nem mintha jólesne elengedni, de tudom, hogy csak ideiglenes, csak amíg megteszi azt a pár lépést… és addig is van ami elterelje a figyelmem. Végigfuttatom a pillantásom a testén, az izmai játékán minden lépésénél, mozdulatánál. Halvány mosollyal az ajkaimon, éhes tekintettel csodálom őt. Rájátszik a jelenetre, de tudom, hogy a kelletlensége csak színház. Ugyanannyira akar engem, mint én őt.
Elkapom a tégelyt, de kibontani már alig van időm, máris azzal a galád mosollyal az arcán visszamászik az ölembe, és úgy csókol, mintha egy pillanatra sem váltunk volna el. Helyes. Erre van most szükségünk. Mindkettőnknek.
Érzem a telhetetlenséget a mozdulataiból, ahogy csókol, ahogy a kezei bejárják a testemet, és ahogy felkínálkozik az érintésemnek. Megmártom az ujjaimat a tégelyben, majd újra Henry testében. Aztán már nem húzom az időt, néhány mozdulattal végigsimítom magam odalent, és úgy irányítom a farkam, hogy Henry kényelmesen megtalálja a helyét rajta. Figyelem Henry arcát, miközben érzem, hogy az izmai lassan teljesen befogadnak. Felnyögök, és ráfogok a fenekére, hogy egy kicsit magam felé mozdítsam a csípőjét, mintha csak hintáztatnám. Mennyei! Imádom ezt az érzést, és most még intenzívebbnek tűnik. Talán amiatt, ahogy Henry néz rám azokkal a gyönyörű szemekkel… gyönyörű. Mikor gondoltam utoljára ezt bármiről is? Egészen elveszek az érzékek birodalmában, hol zihálva, nyögve, hol visszatartott lélegzettel élvezem ki a pillanatokat, ahogy a hűvös víz végigcsordul a forró testünkön, ahogy Henry mozog rajtam, én pedig magamhoz ölelem, és a nyakát, az ajkait csókolom. Kéjes, elégedett mosollyal futtatom végig a nyelvem a harapásom bíbor nyomán. Az enyém. Most az enyém, a majd pedig nem számít.

+18
Bárhogy nézzük, ez a beszélgetés minden szóval egyre bizarrabb fordulatot vesz. Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem is kellene egymáshoz szólnunk. Mégis megtesszük, rendben, tudjuk be a szeretkezés részének vagy annak, hogy ~ oké, bevallom, de csak egyszer mondom el… vagy úgy sokadjára, lényegtelen ~ szeretem Storm hangját. Még amikor falra mászok tőle, vagy amikor oszlophoz kötözve szenvedtem akkor is így volt. Minden ember számára vannak azok a hangok, hangszínek, amit egyszerűen szeret hallgatni. De az illatokkal is így van ez. Mindenkinek van egy jellegzetes illata, amit saját magán talán nem is érez, de… igen, a bőre is ilyen. Szeretem az illatát. Legutóbb sem csak a fűszer miatt esett olyan jól újra és újra a nyakába temetni az arcom. Ráadásul ha izgulok, egyébként is hajlamos vagyok összevissza hablatyolni. Na de hova is akartam kilyukadni ezzel az egésszel
Kell a halálnak a fűszer, mikor megkaphatom őt. Egyet értek.
A parancsára és hirtelen jött közelségére felszisszenek, ahogy az időközben kellemesen hűssé vált vízsugár alatt is lángol a testünk. Teljesen elveszek, fuldoklok a kék tengerében. Minden porcikánk tökéletesen összesimul, az igazán kemény részeink is. Azt mondja, fájni fog, de az én arckifejezésemen nem igazán tükröződik, hogy a legkevésbé is feszélyezne a dolog. Valószínűleg azért, mert teljesen elönti a józanságom a szikrázó vágy. Túlzottan felizgat, amikor ilyen közel van és már nem számít semmi, csak hogy megkaphassam. Hogy ő megkaphasson engem.
- Mi? Én? – Tessék, már megint kibukik belőlem, afféle ~ mi az hogy én menjek!? ~ stílusban. A kezeim pedig továbbra is mocskosul taperolják őt. Már azt hihetné az ember az általában igen kifejező tekintetem alapján, hogy most jön a vagdalkozás, hogy nem kell az a tégely, nem akarom itt hagyni, csináljuk. De semmi ilyesmi nem hangzik el, sőt. Egyszerűen talpra állok és elsétálok, mintha mi sem történt volna. Leveszem a tégelyt a polcról és épp úgy álló farokkal sétálok vissza hozzá. Megállok a zuhany előtt és kelletlenül dobom le neki a tégelyt. De csak kéretem magam, ami be is bizonyosodik azzal a galád, aljas, fültől fülig mosollyal, amivel a következő másodpercben visszamászok az ölébe és ugyanúgy csókolom. Készen állok, csináljuk, gyerünk, gyerünk, nem érünk rá egész nap! Akarom! Minden porcikám ezt sugallja felé.

+18
Ez is kölcsönös. Számomra is jó érzés volt beverni végre Henry képét… de nem hasonlítható ahhoz, amit a kabinomban tettünk. Amit teszünk most is. Én sosem voltam az az ártatlan kiskölyök, akkor sem, ha épp a szexről van szó. Mindig tudtam, hogy a saját nememhez vonzódom, de vannak dolgok, amiket a nehezebb úton tanultam. Talán ezért is beszélek Henryhez, ezért is akarom, hogy beszéljen hozzám.
Mégis, amikor meghallom azt a rövid kérdést… úgy nézhetek rá, mint amikor a szeretkezést emlegette. Zavartan és mégis megfontoltan. Figyelem az arcát, látom, ahogy eljut a tudatáig, hogy mit is mondott. Nehezemre esik összetörni a pillanatot. Megint. De az én józan eszem nem ment még világgá, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem a mi valóságunk. Egyszerűen nem lehet az. De mi van, ha… szeretném? Ha akarom, hogy az legyen? Ha nem is a hétköznapok, de az a külön kis világ, ami a kettőnké. Mint most. Túlságosan szokatlan a gondolat, mégsem tudok szabadulni tőle. Talán… talán lehetne.
- Legyek a szexuális tárgyad?
Szólalok meg végül, pedig tudom, hogy nem ezt kellene mondanom. De egyelőre az egész, ami köztünk van, lényegében ennyi. Szeretném azt mondani, hogy nem zavar, de mégis kibukott belőlem a kérdés. Rohadt tudatalatti. Henry arcát figyelem, a reakcióját, hogy vajon válaszol-e bármit az otromba felvetésre.
Még hogy nem méreg! Minden érintésnél egyre több és több ivódik belőle a szervezetembe, legyen ez pofon vagy simítás. Elzsibbaszt, megőrjít, függővé tesz. A morgás nem zavar, csak pofátlanul elhúzom a számat válaszul, és inkább mással foglalom el magam. Egészen pontosan azzal, hogy tovább izgassam. Megfeszül a teste az ujjaim körül az első pillanatban, de aztán érzem rajta, hogy próbál ellazulni. Odatartom az arcom a csókjainak, utánakapok az ajkainak, és amikor végül tényleg ellazítja az izmait, és ráül az ujjaimra… az a nyögés… minden idegszálam kéjes vigyázzba vágja magát a puszta hangtól, és Henry kéjben úszó vonásainak látványától. Kell a halálnak fűszer, ha őt is megkaphatom!
Aztán látom, hogy megint gondolkodik. Lehet, hogy mégiscsak rossz ötlet volt beszéltetni. Miközben méreget, elmosolyodok, és kihúzom az ujjaimat, hogy meg tudjam ragadni a derekánál, és egészen magamhoz vonni, összeszorítva magunkat csípőtől mellkasig.
- Fogd be, Henry.
Nyögöm az ajkaira, mielőtt megcsókolnám, hogy véletlenül se tudjon több hülyeséget összehordani. Aztán végül mégis kénytelen vagyok elengedni, hogy a szemébe nézhessek. Még mindig zubog ránk a víz, de úgy sejtem, nem lesz elég, amíg végzünk. Mert nem akarom elkapkodni.
- Így… fájni fog.
Egyáltalán nincs gyakorlata a dologban, és síkosítónak is híján vagyunk. Persze ott van még mindig a polcomon a kis tégely, de azért ki kell lépni a szobába.
- Hozd ide a tégelyt a polcról.
Súgom neki, majd újra megcsókolom, ezúttal röviden. Nem akarok kárt tenni benne. Nem azért, mert félnék, hogy nem gyógyul meg Villengardig. Inkább csak attól tartok, hogy nem elégszer.

+18
Szóval idővel majd rájövök, hogy mit vagyok képes elviselni és mi az, amit szeretek is. Különös, sosem gondoltam úgy magamra, mint akinek minden áron szüksége van a testi élvezetekre. Tulajdonképpen nem is volt. Csak egy lány volt, akinek udvaroltam, de már vele is vége. De amióta Storm karmai közé sodort az élet, ~ meg a Black Sun rosszakarata ~ azóta képtelen vagyok eltaszítani tőle magam. Bármi is ez a megmagyarázhatatlan kémia és elviselhetetlen gravitációs erő, ami közöttünk van, a vége valahogy mindig az, hogy egymásnak esünk. Bár az első egy-két alkalom magyarázható az indulatkezelési problémáimmal is. De ó a csillagokra, hogy milyen jól esett felmosni vele a padlót!
- Ugye segítesz benne? – Az ajkaiba lehelem egy csók formájában. Utána valószínűleg vághatok egy érdekes fejet, mert érzem az arcizmaim megrándulni. Hisz nem is figyelek oda arra, hogy mit beszélek. Most komolyan felkínálkoztam neki egy éves bérletre, hogy derítsük ki, mit és hogyan szeretek? Na jó Henry. Inkább ne beszélj. Minden alkalommal rosszabb, amikor kinyitom a szám. De a forró érintések és heves csókok közepette csak sikerül újra és újra megszólalnom, ha van értelme, ha nincs. Megőrülök érte.
~ Nem vagyok méreg! ~ Üvölt a tekintetemről, valami bohókás értelemben, de szavakkal nem hárítok, mint egy dacos gyerek, szimplán csak rámorgok, mint egy kutya. Mindenki döntse el magának, melyik a jobb. Akarom mondani a kevésbé rossz. De abból a morgásból hamar egy megfeszült nyüszítés lesz, ahogy éles, ám furcsán kellemes fájdalom önti el a testem és az ujjaim ismét Storm tökéletes bőrébe mélyednek. Ahogy megfeszülök, a fejem is hátra vetem, majd ’visszazuhanva’ a homlokam érintem az övével, őrült gyengéd csókokat lehelek az orrára, és ahol kényelmesen érem ebben a helyzetben. Még mindig kicsit görcsösen tartom magam, de érezni, hogy tényleg próbálok ellazulni. Nem akarok küzdeni ellene. Nem akarok küzdeni most Storm ellen sem. Vele akarok lenni, legalább most. Bárhogy is gyűlölnöm kellene. Végül ráengedem magam az ujjaira és egy jól eső, már-már megkönnyebbült és őrült erotikus nyögés hagyja el a puha, csókjaitól vörös ajkaimat. De úgy tűnik a gondolataim továbbra sem nyugszanak. Miért gondolkodom ennyit?! Rohadt zavaró.
- Várj! Hogy mit mondtál? Te most fenyegetsz? – Szúrósan méregetem. Nevetséges a helyzet. Itt ülök a kellemes zuhany alatt az ölében, az ujjai úgy mozognak bennem, hogy mindjárt beleőrülök a gyönyörbe, de azért azt az apró megjegyzést nem tudom elengedni. Ha kicsit is gondolkodnék, lehet, hogy rájönnék, hogy talán magáról beszélt nem rólam. De most csak annyit fogok fel, hogy fenyegeti az életem. Fájdalmas halál? Adok én neked olyan fájdalmas halált!
Ahogy pedig elkezdek pörögni ezen a semmiségen, a merevedésére is erősebben szorítok rá, amit eddig kényeztettem. Még nem fájdalmas, de érezhetően nem sok kellene, hogy átlépjem azt a határt, ami már túl sok. Talán jobb lenne elterelnie a figyelmem valamivel és elvennie az eszem, mielőtt teljesen belezavarodok itt a saját hülyeségeimbe. Hogy egy ép gondolatom se maradjon.

+18
Zavar-e, hogy így néz rám? Talán valahol igen, mert annyira szokatlan az egész. Zavaróan idegen. Mert nem tudom, mire számítsak. Pont ahogy Henrytől sem tudom, hogy a következő pillanatban éppen mire is számítsak. Most is meglep ezzel az ösztönös, ártatlan megjegyzéssel. Nem tudom most sem, tisztában van-e azzal, hogy mennyire elárulják az ilyen apróságok. Talán én is többet mondok, többet mutatok, mint amennyit egészséges lenne, ha ép ésszel akarok kikeveredni ebből az egészből, de nem tudom megállni. Vonz attól a pillanattól kezdve, ahogy először álltunk szemben egymással az Icefall kantinjában. Van benne valami, ami összezavar, de mindenképp meg akarom fejteni. Azt is, hogy mi ez a különös kettősség, ami mindig ott rejtőzik benne, a viselkedésében, a szavaiban, a mozdulataiban.
Boldog. Látom rajta abban a pillanatban, ahogy a padlón az ölembe húzom. Egészen elképesztő látni, hogy egy ilyen egyszerű gesztus, egy ilyen egyszerű ígéret milyen hatással van rá. Nem, Henry nem akarja, hogy megdugjam. Talán majd, máskor, de most nem. Neki ez az egész nem csak annyi, amennyit egymás karjaiban töltünk, hanem sokkal több. Nem tudom, hogy képes lennék-e megadni neki ezt a “többet”, vagy egyáltalán hogy el akarná-e fogadni valaha, de most nem számít. Csak az, hogy ebben a pillanatban mit tudok adni neki, és abba belefér ez a gyengéd törődés. Ha már elfogadtam, hogy szeretkezünk…
Érzem, ahogy az izmai megfeszülnek az ujjam körül, és felnyögök, amikor a körmei a vállamba marnak, a másik keze pedig a nyakamra fog. Megint… megint azt csinálja. Megőrjít! Azzal a követelőző szócskával és azzal a kaján mosollyal is, amivel felpillant rám. Nem, egyelőre nem adom meg neki, amit kér, sőt, azt az egy ujjamat is “elveszem”, és ördögien visszamosolygok. Persze a mosolyom csak addig tart, amíg a mellkasomat simító keze le nem ér az ágyékomig, és újra a markába fogva megcsókol. A bal kezem kissé megszorul a combján, miközben meggondolom magam, és mégiscsak megkapja azt a második ujjat is. Érzem, hogy megint küzd a saját testével, de most nem csitítom szavakkal, inkább csak a figyelmét próbálom elterelni, hogy ellazuljon. Hallgatom a szavait, és az ajkaira mosolygok.
- Idővel rájössz… - felnyögök, ahogy újra és újra megmozdítja a kezét, mindkettőnket kényezetve. - ...hogy mennyit vagy képes… elviselni… és mi az, amit… szeretsz is.
Folytatom halkan, miközben zihálva megpihen az ölelésemben.
- A fantáziád határtalan... a tűrőképességed nem.
Ezt pedig a legkevésbé sem kritikaként mondom, inkább csak tanácsként. Mert hiába vágyik arra, hogy durván és kérdés nélkül vegyem el, amit akarok, ha csak összetörném, mert nem tudja, mire vállalkozik. Pont ezért csak ritka esetekben kezdek szüzekkel. Csak ha nem érdekel, mi lesz a vége. De Henrynél érdekel. Valamiért akarom, hogy az egész egy olyan élmény legyen számára, ami segít neki, hogy szépen, lassan felfedezhesse a fantáziáit… velem. Nem, nem velem. Az ő helye nem mellettem van. Nem tudom, ki mellett, de nem mellettem.
Az egyre borúsabb gondolatokból az utolsó szavai zökkentenek ki, és a kínzóan édes és kevés fájdalom, amikor az ajkamba harap. Elmosolyodok én is, miközben a tekintetét keresem. Miért? Miért csinálja ezt? Miért teszi az egészet ilyen rohadt nehézzé és bonyolulttá? Végül megadón felsóhajtok, mielőtt megszólalnék.
- Én mérgezlek…? Te vagy maga a méreg - hogyan is lett a dugásból szeretkezés? Hogy került Henry a raktérből a vezérlőbe? Hogy férkőzött ennyire a bőröm alá, hogy annyi mindent kockára tegyek a kedvéért? - Fájdalmas, de remek halál lesz - mormogom az ajkaira, miközben a harmadik ujjam is csatlakozik az első kettőhöz, bizonyára meglehetősen kellemetlen, feszítő érzést okozva az első néhány pillanatban. Így, hogy nincs más, csak a bő víz, ami nedvesítené az ujjaimat, ha nem lazul el, fájdalmat is okozhatok. Egyensúlyozz a valóságod talaján, Henry…

+18
Vajon zavarja, hogy így nézek rá? Talán elgondolkodik, hogy miért teszem? Előbbire az ésszerű válasz az lenne, hogy igen. Részben a tekintete is erről árulkodik. De a teste nem. Úgy reagál minden érintésemre, ahogy én az övéire. Buján, falánkul és a legkevésbé sem sietve. A sietségünk egészen másnak szól. A telhetetlenségnek, nem pedig a kapkodásnak, hogy mihamarabb végezzünk. Még úgy is, hogy nyilvánvalóan egészen más funkciót töltenek be a testiségek az életünkben. Nem mintha az enyémben eddig olyan nagy szerepe lett volna. Épp ezért is olyan bizarr, hogy mellette egyszerűen megőrülök.
A testem annyira túlterhelik a vágyak, amiknek a fókuszában csak ő van, hogy úgy érzem, lassan már értelmezhető mondatokat sem lennék képes formálni. Először nem is szólalok meg, csak megremegek az erős karjai között, amikor leengedem végre az eddig hezitáló súlyom és az ölébe ülök. Szinte kiböki a szemét az ádámcsutkám, olyan nagyot nyelek. Mi még a vihar előtti csendet ’élvezzük’, de a gondolataim már őrült tempóban loholnak az ábrándok után: ahogy magára ültet, itt a földön. Ahogy megköveteli, hogy mozogjak, akkor is, ha fáj, a forró testéhez ölelve pedig megnyugtat. Ahogy egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Én pedig képtelen vagyok ellenállni neki. Mert a kétessége csak még inkább feltüzel. Ő is így érez velem szemben?
Amikor az orvosiban megcsókoltam, valóban készen álltam rá, hogy az lesz, amivel figyelmeztetett. Dugás. És akartam. Most mégis olyan boldoggá tesz, hogy a legkevésbé sem erről van szó. Figyelmes. Olyan békés, mégis annyira lángoló minden. Nem lenne neki muszáj így bánnia velem, ilyen falánk érzékiséggel néznie rám, mégis megteszi. Szabad akaratából. Már édes gyötrődéssel sóhajtozok, amikor a kis masszírozás után végre behatol egy ujja. Az időzítése igazán művészi. Mert már láthatóan szóra nyitom az ajkaim, amikor megérzem a földön túli nyomást és felnyögök, megfeszülök, egyik kezem körmeit a jobb vállába mélyesztem. A másikkal a nyakát ragadom meg, valahol a nyaka oldalába, a tarkójához közelítve marva és ott tartom a kezem. Ösztönös mozdulat, de még így is észnél vagyok annyira, hogy vigyázzak rá. Amennyire tőlem telik. Hisz ő is vigyáz rám… hiába tagadná. Vagy hiába tagadnám.
- Még. – Követelőzve jön az az egyetlen szócska, szándékosan úgy, ahogy ő is ’követelte’ a nyaka kényeztetését. Még egy ujjat akarok, nem elég. Kettőnk közé nézek, de a rendkívül hosszú mondatom befejeztével felpillantok rá. Csak a kék szemeimmel, amik lángoló ostorként csapnak fel az övéibe, az ajkam sarkában pedig kaján mosoly bujkál a maga romlatlan, angyali élével. Kezemmel a felsőtestét simogatom, de akarva sem tudnám távol tartani magam a merevedésétől. Megcsókolom, amikor újra hozzáérek.
- Beszéljek?... – Hümmögöm az ajkaiba és épp ilyen bajuszhúzogató gyengédséggel folytatom. A szavak ezután nem jönnek sem összefüggően, sem akadálymentesen, hisz teljesen elködösíti az elmém az, amit a testemmel tesz. Az ujjai fájó, gyönyörteli mozgásával szinte teljesen megszűnik a külvilág. Küszködök, nagyon. És imádom minden percét. Nem is tudom, hirtelen mit mondhatnék, de csak összekaparok néhány értelmesebb gondolatot a másodpercek múltával. – Fura, hogy… a gyengédségedre vágyok, mikor a… gondolataim a durvaság körül csaponganak. Képtelen… vagyok eleget kapni belőled... Nem… nem bízok benned és mégis… csak téged akarlak… – Nem bízok benne és mégis képes vagyok rábízni magam, csak rá, senki másra. Nem tudom elképzelni, hogy bárki más ezt válthatná ki belőlem vagy akár csak megközelíthetné azt, amit Storm művel velem. Még nem fejeztem be a mondandóm, de egy kis időre teljesen elszakadok a külvilágtól. Túlterheli a testem, ahogy mozgatja az ujjait, ahogy együtt kényeztetem a férfiasságunkat. Megfeszülök és felnyögök, szükségem van néhány másodpercre, hogy visszatérjek és ne csak a csapzott, végeláthatatlan zihálás legyen. De valamit még el akarok mondani. Szusszanva mosolyodok el és az ajkára harapok, mégis valami halálkomolysággal jön ki, mintha fel akarnám jelenteni érte. Jó vicc, kinél? – Szerintem te mérgezel… Valamit a kajába teszel. Vagy… a levegőbe. Valahova. Olyan vegyületet, amitől csak téged kívánlak és ennyire.

+18
Amikor a harapásom nyomán fájdalmasan-kéjesen felnyüsszent, és a hajamba túrva hozzám símul, felmorranok. Torokból, hosszan, vágyódva. Ő is akarja, hogy megtegyem, hogy megjelöljem, hogy nyomot hagyjak rajta, benne. Mámorító érzés, pont mint az, ahogy a teste az enyémnek szorul, vagy ahogy a szavai csiklandozzák a fülemet.
Az viszont, ahogy az akarnok "mégre" reagál, kizökkent. Kuncog. Aztán lassan, kínzó gyengédséggel kezd gyötörni, én pedig csak frusztráltan nyögök fel. Nem tudok mit kezdeni ezzel a gyengédséggel, ezzel az ártatlan, felfedező figyelemmel. Nem szoktam hozzá. Az én világomban a szex gyors, szenvedélyes és igen, legtöbbször fájdalmas, de ez utóbbi már csak az évek alatt begyűjtött személyes preferenciám. Henryvel viszont akkorát billen a mérleg, hogy félő, felborul. Az, amit csinálunk, nem gyors - és nem is akarom, hogy az legyen -, a lehető legkéjesebb és legfinomabb értelemben fájdalmas csupán, viszont a szenvedély… Soha nem találkoztam még senkivel, akiben egyszerre van annyi szenvedély és mégis annyi ártatlanság, mint Henryben. Talán pont ezért kívánom ennyire. Meg akarom rontani, bemocskolni… és kielégíteni az összes romlott és mocskos fantáziáját. Ehhez pedig jó úton haladok. Most éppen a zuhanyzó felé.
Engem nem zavar a hideg víz, ami a nyakunkba zúdul, és pillanatok alatt eláztatja a ruháimat és a kötésemet is. De az, ahogy Henry reagál rá, megnevettet. Belekuncogok a csókba, amit nem akar megszakítani azért, hogy átállítsa a hőfokot, de azért próbálkozik. Nekem könnyű lenne csak kinyújtani a kezem, de nem akarom. Mert élvezem, ahogy egyszerre reszket a hidegtől és vágytól a karjaim között.
Amikor végre rendeződik a helyzet - a víz hőfoka és a ruháim eltüntetése - megint azzal a tekintettel találom szembe magam, miközben Henryt ölelem. Azzal a néma áhítattal, amivel olyan könnyedén képes rámnézni, amikor nincs tudatában. Amikor éppen elfelejti, ki vagyok, és nem gyűlöl. Az őrületbe kerget. Hát még azzal, amikor ismét megcsókol, de közben végigsimít a mellkasomon, majd a kezébe veszi és kényeztetni kezdi a férfiasságunkat. Felnyögök én is, miközben végigsimítok az oldalán, és rámarkolok a fenekére, hogy magamhoz húzzam.
Végül amikor megszólal, egy pillanatig vágytól ködös tekintettel figyelem az arcát, aztán elmosolyodok, megingatom a fejem, és a nyakába temetem az arcomat.
- Hihetetlen vagy - szusszanok a bőrére, és nem hagyom, hogy megfordítsa a helyzetet.
- Órákig el tudnám hallgatni, hogy hasonló hülyeségeket fecsegj, de persze pont akkor vagy hajlandó beszélni, amikor annyi jobb elfoglaltságot tudnék a szádnak…
Miközben beszélek, finoman az oldalát cirógatom. Jólesik. Csak hozzá bújni, ölelni a meleg vízsugár alatt, és egyszerűen csak vele lenni. Aztán végül megfogom a kezét összekulcsolom az ujjainkat, és kicsit elhúzódva letérdelek a padlóra, hátamat a hideg falnak vetve, és őt is magammal húzom az ölembe. A jobbommal a hátára fogok, hogy közel tartsam magamhoz, míg a fájó balomat gyengéden a combjára simítom.
- Beszélj hozzám, Henry…
Kérem halkan, a kék szemekbe pillantva, miközben lecsúsztatom a kezem a hátán egyenesen a feneke feszes félgömbjei közé, ahol masszírozni kezdem.
- Beszélj hozzám, kérlek…!
Ismétlem el a szavakat, miközben az első ujjamat a testébe merítem.

+18
Most jó. Most minden olyan, mint a teázásunk alkalmával. Egyre inkább megszűnik a külvilág és mi kvantumszintre zsugorodunk, ahol egészen máshol működnek a dolgok, mint a mi valóságunkban. Pontosan ezt akarta tenni. Egy fájdalmas, ám annál kéjesebb kis nyüszítés hagyja el az ajkaimat, amikor a fogaival a húsomat marja, hogy a bőrömön hagyhassa a nyomát. És én akarom. Akarom, hogy nyomokat hagyjon rajtam. Olyan kevés dolog tud bántani. Neki mégis minden esélyt megadok rá, hogy megtegye. Sajnos minden értelemben. Még csak önkéntelenül sem húzódok el a maró impulzusra. Sőt, az ellenkezőjét váltja ki annak, ami az alapvető emberi ösztön lenne fájdalom hatására. Csak még inkább az érintésébe, az ajkai közé simulok, ujjaimmal pedig a tincseibe markolok. Érezni akarom, akarom, hogy megbélyegezzen.
~ Még. ~ A türelmetlen parancsa azzal kísérve, hogy visszahúzza a fejem a tökéletes nyakához csak annyit eredményez, hogy forrón belekuncogok a bőrébe. Vagy inkább csak belefújtatok, valami édes kacajra hajazó nyögés kíséretében. Elég kétes a dolog, van ebben a mozdulatban minden. De már ennyire szeretné, hogy még, hát nem tagadom meg tőle. Ám ahelyett, hogy falánkul csókolnám és falnám a bőrt, kínzóan lassan és érzékien teszem. Mintha minden utolsó idegszálát pattanásig akarnám feszíteni úgy, hogy rimánkodjon érte, mégse teljesülhessen be az a bizonyos elpattanás.
Miután vége a kis magánszámnak és a fedetlen férfiasságom hozzádörgölésének, hagyom, hogy megforduljon. Komolyan úgy tapadok hozzá végig, mintha az életem múlna rajta. Most is csak annyi helyet hagyok neki, hogy azokkal a tökéletesen edzett vállakkal megfordulhasson és már préselem is vissza. Nem is préselem tulajdonképpen, csak hozzásimulok. Nincs benne semmi nyomás, meg préselés. Legalábbis részemről, de Storm hamar falánkká válik. Ó, na nem mintha panaszkodnék.
- Hé… – De bármit is akarok mondani, nyögésbe fullad, ahogy a hátam a kis túlzással élve eljegesedett falnak tapad, a hirtelen ingertől pedig csak még inkább Storm egyre forróbb testének feszítem a sajátom. – Sszh…Hideg hideg hideg. – De bármilyen hideg is, szórakozottságomban csak vakon kezdem keresni az érintőpanelt, mert hogy a csókjaiból nem engedek, arra mérget vehet. Nagyon multifunkci vagyok épp, mert ezek mellé még az ingétől is igyekszem megszabadítani, ráadásul úgy, hogy ne okozzak neki fájdalmat a bal válla miatt. Miközben majd fel robban a testem. De egészen jól megy a csapatmunka, mert hamarosan már mindketten meztelenül állunk a közben kellemes hőfokúvá vált vízsugár alatt.
Ránézek, a szemeiben, majd az idő közben nedvessé vált hajára, aztán le a résnyire nyílt ajkaira. Olyan különleges, érzéki és igazán lassú pillanat ez. Talán nem tudja, miért mérem végig a lángoló helyzethez képest ilyen gondossággal. De tőlem aztán nem is tudja meg. Most rontsam el a macsó hangulatát azzal, hogy megint kibököm, hogy milyen kibaszott gyönyörű? Az is meglepő már, hogy a szeretkezést olyan jól fogadta, egyelőre nem kísérletezek tovább. Végül csak ismét megcsókolom őt, az egyik kezemmel gyengéden érintem a borostás arcát, a másikkal pedig a tökéletes felsőtestén vitorlázok le az ujjbegyeimmel, hogy célba érve a merevedésére markolhassak, amit tudatosan dörgölök a sajátomhoz, miközben le-fel masszírozom, ezzel együtt pedig én magam is az ajkaiba nyögök az impulzustól.
- Annyi titkot őriznek az emberek… – Na Henry, ebből a mondatból mi lesz már megint? – De te vagy a legszexibb titok, ami csak létezhet az egész világon. – Oké, ez nem volt olyan vészes. Már egy ideje tömérdek mennyiségű romantikusnak nevezhető maszlag akar kitörni belőlem. Az orvosiban még felizgatott a dugás gondolata. Most is felizgat persze, de most egy egészen másmilyen hangualtban vagyok. Igyekszem nem túl sokat beszélni. Nem tudom, hogy azért van-e rajtam ez az őrült késztetés, hogy be ne álljon a szám és csak mondjam és mondjam, ami felböffen, mert már megint olyan fura ’lámpaláz’ van rajtam, ami akkor volt, mikor az első alkalomkor a pólóm alját gyűrögettem… De mindegy is. Tudom, hogy van jobb haszna is az ajkaimnak és valószínűleg egy szavamra sem kíváncsi. Úgyhogy csak meglepő sürgetéssel csókolom meg újra, most én nyomva őt a falnak.

+18
Soha, soha nem juthat Vadim fülébe, amit tettünk, és amit most teszünk. Kétlem, hogy az öreg megértő lenne, és így is túl sokat kockáztatok. Most éppen az ép eszemet azzal, hogy hagyom, hogy a bőröm alá férkőzzön a puszta közelségével, az érintéseivel, amiket annyira vágyok a testemen érezni. Megrészegít. Jobban, mint az alkohol, mint a fűszeres tea.
Utána kapok az ajkainak, mohón, követelőn. Akarom, annyira akarom őt! Mégsem mozdulok egyből. Kivárok, húzom az időt, és talán az idegeit is kicsit. Látom, ahogy a megjegyzésem nyomán elfelhősödik a tekintete a felbukkanó indulatoktól, de amikor végül magamhoz húzom, és elneveti magát, én is elmosolyodok. Szeretem ezt a hangot. A nevetését, a pillanatnyi felszabadultságot, amit időnként megenged magának a közelemben. Jó így. Megint. Megint olyan, mint amikor beteázva tartottam a karjaimban. Nem merek utánamenni a gondolatnak, hogy miért is ilyen jóleső közel tudni magamhoz. Egészen közel, hogy a nyakába csókolhatok, végigkövetve a nyelvemmel azt a csábító ívet, majd a megjegyzését hallva a nyakába szusszan a nevetésem.
- Pontosan ezt akartam tenni…
Így meg pláne, hogy engedélyt is kaptam rá. A fogaim közé szívom a bőrét, és elég erősen harapok rá az izomra alatta, hogy valamennyi fájdalommal is járjon a dolog, és biztosan nyomot hagyjak. Gyakorlott a mozdulatom, de eddig soha nem éreztem ilyen égető szükségét annak, hogy ez a nyom minél tovább megmaradjon. Megszokás volt mindig, időnként szégyenbélyeg a másik bőrén, de most… most birtokjel. Olyan, amit akarok, hogy viselje, de tudom, hogy ebből soha nem lehet az, amire talán mindketten vágyunk. De ha el is múlik a nyom, a tudat mindig ott marad, amikor tükörbe néz. Azt akarom, hogy emlékezzen.
Amikor végül elhúzódok, és a szemébe nézve rákérdezek a fantáziáira, meglep a válasza. Az a becézés… Beleborzongok abba, ahogy kiejti, de ez betudható annak is, hogy végre vegigsimít a merevedésemen. Visszacsókolok, de hagyom, hogy elhúzódjon. Kíváncsi vagyok a válaszára. És amit kapok, nem is okoz csalódást. A karjai a nyakam körül, az ágyéka az enyémhez dörgölődik, a szavai pedig olyan szinten feltüzelnek, ahogy semmi más. Az enyém… akarom, hogy tudja, hogy az enyém. Miért van olyan furcsa csengése ezeknek a szavaknak, ha már a harapásnyom is pontosan ezért díszeleg a nyaka puha bőrén? Sosem akartam semmit magamnak. A Sakál mellett hamar megtanultam, hogy ami az enyém, azt elvehetik tőlem, amihez ragaszkodom, amihez érzelmek fűznek, azzal befolyásolhatnak a legkönnyebben, mégis… akarom, hogy Henry az enyém legyen. Csak most, csak addig, amíg el nem érjük Villengardot.
Nem zavar, hogy a gyengédség és az erőszakosság egyik pillanatról a másikra váltakozik Henryben, abban, ahogy hozzámér, ahogy csókol, és harap… mert ez is annyira olyan, mint ő. Az, aki lenni akar minden körülmények között, és az, aki ott lapul benne a saját maga állította korlátok alatt. Felnyögök, amikor a nyakamba harap, majd a csókjával enyhíti a pillanatnyi fájdalmat. Még… még többet akarok belőle! Felemelem a kezem a derekáról, és a tarkójára fogok határozottan, visszahúzva a fejét a nyakamhoz.
- Még…
Olyan vággyal morranok fel, ami sokat elárul rólam. Talán túl sokat is, de kit érdekel? Talán Henry nem látja a mintázatot… talán akarom, hogy lássa.
A szavai megbabonáznak. Olyan élénken jelenik meg a gondolataim között minden, mintha csak filmet néznék. Hát még amikor határozottan megfordít, és a merev férfiassága úgy nyomódik a hátsómnak a nadrág anyagán keresztül, hogy menten lángra gyullad a testem a vágytól. Az pedig, hogy előrenyúl, és becsúsztatja a kezét a nadrágomba, hogy a víztől hűvös tenyerét rám simítsa… elvesztem. Ha eddig nem, hát ebben a pillanatban biztosan. Ösztönösen tolom hátra a csípőmet, hozzá dörgölve a fenekemet, és a homlokomat megtámasztom a falon, oda lihegve a szavaimat.
- Tökéletes tervnek hangzik…
Megint az a nevetés… kikészít… megmosolyogtat.
- Bármit…
Bármit visszaszívok ebben a pillanatban, csak erre a kis időre, csak felejtsük el, hogy bármi más szituációban létezhetünk ezen kívül. Itt már az sem érdekelne, ha csak manipulálni próbálna, ha csak el akarna csábítani, mert nem akarok szabadulni. Nem akarok mást, csak őt. Pontosan úgy, ahogy felvázolta.
Mégis amikor kimondja azt az egy szót, ami olyan idegenül és hihetetlenül hangzik számomra, megfeszülök a karjai között. Szaporán veszem a levegőt, de igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. A gondolataim fénysebességgel száguldanak, nekem pedig ökölbe szorul az ép kezem, amivel eddig a fejem mellett támaszkodtam a falon. Túl szép lenne. Túl tökéletes ez a kettőnk privát kis mennyországa mindahhoz, ami várni fog ránk. Én pedig nem lehetek olyan ostoba, hogy nem gondolok erre. Hogy nem gondolok arra, amit jelentene… amit jelenthetne.
Megfordulok, ha Henry engedi, és talán mondanék valamit, valami olyasmit, hogy én nem szoktam szeretkezni, hogy ez csak szex, hogy nem engedhetem meg magamnak… de végül csak nézem őt egy hosszúra nyúlt pillanatig. Nem. Képtelen vagyok szétzúzni azt a burkot, ami körülvesz most minket, így inkább csak hallgatok, még ha az arcomról tisztán le is tudja olvasni a borús gondolataimat. Ennyi néha nekem is jár. Egy morzsa a tortából, amit sosem kóstolhattam meg igazán.
- Szeretkezünk…
Visszhangozom alig hallhatóan, de mielőtt bármit reagálhatna, lecsapok az ajkaira, és valóban úgy csókolom, mintha onnan jutnék az éltető levegőhöz. Közben elindulok előre, Henyt pedig hátráltatom a zuhanyzó felé, ahol még mindig folyik a víz. Az sem érdekel, hogy rajtam még ruha van, egészen a falig tolom, és a saját testemmel szorítom a hűvös fémnek. Szívom, harapom az ajkait, a kezem pedig olyan vággyal simít végig a testén, ami mintha sosem létezett volna eddig. Mert sosem találkoztam ezelőtt Henryvel.
Igyekszem megszabadulni a csurom vizes ruháimtól, de így csak még nehezebben megy. Remélem, Henry szívesen segít, hogy végre a bőrömön érezhessem az érintését, mert kezdenek frusztrálni a ruháim jelentette akadályok kettőnk között.

+18
Egyelőre nem zavar a passzivitása, hisz megcsókol. A mohó odakapásából pedig visszatükröződik szinte minden, amit én is érzek. Ez egyfajta nyugalmat ad. Kellek neki. Ennek is megvan a maga szépsége, de azért jobban örülnék, ha én lehetnék az, aki kéreti magát, de ismételten teljesen elvágtak a külvilágtól és minden porcikámmal szeretni akarom őt, érezni akarom a testét az enyémen. Egyes részeit az enyémben. Úgyhogy meghozom ezt a szörnyen nagy áldozatot. Mert már nem számít semmi, csak a forró lüktetés. Megtehetjük, tudom, hogy kettőnk közt fog maradni. Már biztos lehetek benne, hogy minimum a végtagjaival játszana, ha kiderülne, hogy mi ketten mit művelünk itt. Neki sem érdeke hát, ahogy nekem sem. Ez pedig egyfajta biztonságot ad.
Valóban nehéz lenne rajtam kiigazodni. Általában a hangulatom, meg a gondolataim is csapongnak. Most se nagyon van ez másként, hisz a folyosón még milyen jól feltartottam az álcámat. Aminek egy része valójában nem is volt álarc. A felszínen motoszkáló jeges elutasítás, az alatta fortyogó indulatok, a frusztráltság. A gond – vagy nem is annyira gond, nézőpont kérdése – azzal van, hogy az indulatoknál nem a tó feneke volt megtalálható, ha valaki az aljára ért volna, az még mindig csak félút. Én magam is csak félútig gondolkodtam és lám, hova jutottam. Nézd csak mi van még itt a dac alatt. Falánkság, féktelen vágy. És mindezt akaratlanul is igyekszem kitolni magamból, mert akkor talán nem kell eljutnom a tó fenekéig, akkor talán le fog csillapodni a testem és megelégszik azzal, amit kap, ha már a boxzsák… megrongálása nem volt elég. Mert mi van a vágy alatt? Attól tartok, hogy a sértettségem, a valódi oka annak, amiért ennyire feldühített az, amit a beszélgetésükből hallottam. Mert egészen meg akartam őt ismerni, felfedezni az árnyalatait, legalábbis tudom, hogy efelé közeledtem, még ha nem is érett be bennem egyelőre a dolog. Ennek viszont vége. Az egyetlen, amire figyelnem kell, hogy én szúrjam hátba őt, mielőtt ő szúrhatna hátba engem. Kár, hogy képtelen lennék rá, túl sok bennem a tisztesség.
- Hogy…? – Hogy mi? De csak az elején tudom kinyögni és teljesen zavartan, a homlokom ráncolva figyelem őt tovább. Ezt most komolyan el fogja velem játszani? Erre ment ki az egész? Ám egészen hamar kapcsolok, aminek az eredménye pedig egy egészen elbűvölő, szórakozott nevetés. Ezt sem gondoltam volna, hogy én ma még őszintén fogom elnevetni magam a társaságában. – Nem. – Nem mi? Nem, mint nem akarom, hogy ölj? Vagy talán nem, mint nem érnék hozzá senki máshoz? Láthatóan annyira azért nem erőltetem meg magam, hogy részletezzem a gondolataimat. De utóbbi áll legközelebb az igazsághoz. Nem akarok senki máshoz hozzáérni, ez… személyes. Bármilyen furcsa is a kifejezés, így van. Nem tudom elképzelni, hogy valaha képes lennék bárki mást olyan őszinte vágyódással kívánni, mint őt. Ami azért nem a legszerencsésebb helyzet, de most ez van. Nem keresek okokat. Az ráér. Na meg arról nem is beszélve, hogy a megjegyzésére milyen undorral telve fintorgok egyet az orrommal.
- Akkor talán ideje lenne újra nyomokat hagynod rajtam… – Kétlem, hogy engedélyre lenne szüksége, de minden ellenérzésem ellenére is akarom, hogy tudja. Forró bizsergés fut végig az egész testemen a gondolatra, hogy fájóan belém harap, hogy szívja az érzékeny bőrt és én nem menekülhetek előle, hogy rajtam hagyja a nyomait. Kezdem sejteni, hogy miért nem gyógyult a nyakamon lévő intenzív folt, amit ott hagyott. Mert hiába a két napos elzárkózás és a passzív szégyen, valójában tetszett.
Cucciolo.
Az az átkozott szó. Nem tudom, miért hív így. Azt még inkább nem, hogy miért tetszik. Igen, kitöröltem az előzményeket de rákerestem az adatbázisban erre is. Olasz. Az a másik szöveg is olasz volt, nem tudom már mi volt. De ennek nyomán én is lecsekkoltam ám valamit.
- Szeretnéd tudni, dolcezza? – Az ajkaiba suttogom, hogy utána meg is csókoljam, miközben végre a merevedéséhez érek, amiért tudom, hogy mindkettőnk teste sikoltott. De az enyhülés nem jön el, a mozdulat csak még inkább felkorbácsolja az érzelmeinket azt hiszem. A becézést egyébként meglepően helyesen ejtem ki a magam brittanicusi akcentusával. Ekkorra már az ingét is kigombolom. Szeretnék letérdelni elé, de meggondolom magam. Csak a jég helyén forró gőzt hagyó tekintettel nézek az ő kékjeibe. Szeretné tudni, hm? A nyaka köré fonom a karjaimat, átölelem őt, de arra kényesen ügyelek, hogy a bal vállára véletlenül se nehezedjek rá. És épp ennyire ügyelek arra is, hogy összedörgölődjünk odalent. Szüntelenül izgassuk egymást. Akarom, hogy érezze, mit érzek. És hát nem is olyan nehéz, tekintve, hogy nincs rajtam semmi. – Azt gondoltam, hogy megcsókolsz, hogy az ajkaim harapod, mintha egymásból jutnánk levegőhöz és az ujjaid közben már bennem járnak. Mert akarod, hogy tudjam, a tiéd vagyok és nem menekülhetek. – A szavaimmal ellentétben meglepő gyengédséggel, simogatóan lehelek egy csókot az ajkaiba, majd falánkul, fájóan, de épp olyan ráérősen a nyakát harapva és csókolva folytatom. Nem igazán vagyok szinkronban. Úgy váltakozik a gyengédségem és az erőszakosságom, mintha két személy állna itt előtte, nem egy. De baj ez? Kétlem. Engem szórakoztat. – Aztán megfordítasz és… – Nem mondom ki, hogy mit tesz, de egy határozott mozdulattal én is megfordítom őt, finoman a falhoz szorítom és egy csípőmozdulattal elég egyértelműen a tudtára adom a behatolás tényét. Majd amíg háttal van nekem, én pedig kínzóan hozzápréselem magam, előre nyúlok és úgy csúsztatom a kezem a nadrágjába, hogy a kezembe vegyem őt.
- Feledkezzünk meg mindenről. Csak egy kicsit... Még mindig folyik a víz. – A vágy köde ellenére is ismét édesen, halkan felnevetek és a tarkójába csókolok, ha még nem fordult vissza. – Feledkezzünk meg arról a másik két pasasról is. Visszaszívom, ha te is. – Mert nyilván azért célozta nekem azt az epés megjegyzést, mert az orvosiban én is hasonlót mondtam neki. De mondok én ezzel mást is… amit halványan érezni. Visszaszívom, ha ő is. Visszaszívunk mindent, ami a vezérlőben történt. Csak erre a kis időre. Jó? - Azt mondtad, ha megcsókollak, szeretkezünk majd. Megcsókoltalak. Többször is. - Incselkedek vele, de nem csak azért, hogy a zuhany alá csábítsam ~ meg nem mintha ezek után nagyon invitálni kellene bárkit is ~ de mindketten tudjuk, hogy nem a szeretkezés szót használta. Azt mondta, hogy meg fog dugni. Én azonban szándékosan fogalmazok másként. Nekem ez nem csak egy dugás, még ha úgy is teszek, hogy az. Ennél hogy is mondjam, szofisztikáltabb vagyok.

Látom a sebek nyomait, de nem érdekelnek. Nem érdekel, mit tettek vele a “bajtársaim”, ahogy őt sem érdekli, hány hegem van az Egyház katonáitól. Nem keresek mentségeket senkinek. De, Henrynek mégis. Arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, és képes lennék valóban magára hagyni a zuhany alatt. Képes lennék lenyelni a késztetést, hogy ruhástól lépjek utána a zuhanyzóba, és úgy szorítsam a falhoz, hogy a lehető legtöbb porcikánk összeérjen. Egyszerűen elsétálni, és úgy tenni, mintha az egész semmit nem jelentene. Mintha ő semmit nem jelentene.
Nem érem már el a küszöböt, Henry kirobban a zuhany alól, és utánam kapva lendületből a falnak fordít, és odaszegez a hideg víz ellenére is forró, meztelen testével. Felnyögök a fájdalomtól, ahogy a hátam a falnak ütődik, és a vállam is kap a lendületből, de mindez nem számít, amikor Henry olyan közel kerül hozzám, hogy az ajkaink szinte összeérnek. Amikor az ing gombjaival kezd babrálni, az ajkai után kapok, hogy röviden, de szenvedélyesen megcsókoljam, a kezem azonban még mindig magam mellett van, nem mozdulok.
Végül hátrabillentem a fejem a csókjainak, a gyengéd harapásoknak kínálva oda a nyakam, élvezve a keze érintését, ahogy az egyértelműen dudorodó nadrágom anyagán simít végig. Valahol hálát adok a csillagoknak, hogy nem ér hozzám odalent, mert akkor sokkal, sokkal nehezebb lenne gondolkodnom.
A kérdései, az indulatok, amik a szavaiban vibrálnak, egyszerre tüzelnek fel, és taszítanak. Senkinek, senkinek nem szabadna ennyire nyíltan felkínálkozni valakinek. Annyira, de annyira könnyű lenne most visszavágni. Annak lenni, akinek gondol, akinek látni akar. Néhány szó, néhány mozdulat elég lenne, hogy szilánkokra zúzzam. Hiába ágál ellene, hiába bizonygatja az ellenkezőjét, megbízik bennem. Mi lehetne ennél nyilvánvalóbb bizonyíték?
A szemeibe nézek, és hosszan, talán túl hosszan hallgatok.
- Ha csak feszültséglevezetésre vágysz, van két másik pasas is rajtam kívül.
Halkan, alattomos éllel visszhangozom azt, amit nem is olyan régen ő mondott nekem. Nem várom azonban meg, hogy válaszoljon, kinyúlok végre a derekáért, és magamhoz húzom, hogy a füléhez hajoljak.
- De ölni tudnék, ha máshoz akarnál így érni…
Megadom magam. Akkor is, ha a pokolra kerülök érte - nem mintha nem lenne már ezerszer bebiztosított helyem az ördög mellett -, akkor is, ha az egész nem több, mint puszta vágy, és utána tovább utáljuk egymást. Odacsókolok a nyakára, ahol a harapásom nyomát viselte magán napokig.
- Eltűnt…
Lehelem oda már-már gyengéden, majd végigfuttatom a nyelvem a nyakán. Imádom a bőre illatát. Megrészegít. Aztán felemelem a fejem, és ismét a tekintetét keresem, közben pedig kihívón elmosolyodok.
- Szóval hogy is volt azokkal a fantáziákkal? Súgd meg, és meglátom, mit tehetek.
Csak a sérült karomra kell tekintettel lenni. Valószínűleg soha nem utáltam még sérülést ennyire, pedig elég hosszú a lista.
- Mit tettem veled, cucciolo?
Egészen közelről mormogom az ajkaira, nem eresztve a tekintetét. Hallani akarom, az összes mocskos kis részletet.

Nem csak a gondosan edzett izmokat láthatja, hanem a ’bajtársai’ támadásából eredő sérüléseimet is. Alig vannak már ott, de a fakuló helyükből is egyértelműen látszik, hogy friss sebként hogy nézhettek ki. Kínokkal járó, áram okozta égésnyomok, alig látszó, súroló lövésnyomok, zúzódások.
A szemem sarkából még Storm felé pillantok. Legyen, menjen akkor a fenébe. Én pedig majd szinte már jegesre állítom a víz hőfokát és akkor ki fogja tisztítani a fejem. Legalábbis ezt képzelem. De neki még feszítenie kell az egyébként is pattanásig feszült húrt, aminek az egyik végén én vagyok, a másikon meg ő. Burrows. Nincs az a hűvösségű víz, ami most lehűthetné a vágytól és dühtől forrongó testem. Hát, eddig sem nagyon gondolkodtam, most pedig mint akit kötéllel rántanak az után a… inkább már nem is illetem jelzőkkel ki után! Szóval úgy lépek ki a zuhany alól, vizesen, meztelenül, és még egészen a kabin ajtajában megragadom az ép karjához tartozó csuklóját és úgy rántom vissza a helyiségbe, rögvest az ajtó mellett a falhoz szorítva a saját testemmel.
Hozzá sem szólok, mintha nem is érdekelne, hogy ő akarja-e vagy sem. Igazából csak bízom a testében. Hogy az ő akaratát is felülírja az a tagadhatatlan, sejtszintű kémia és indulat, ami köztünk van, nem csak az enyémet. Mert én elengedtem, elmostam a hideg vízzel, nem érdekel. Mert ostoba vagyok és nem gondolkodom. Mert így is úgy is nehéz lesz, miért ne lehetne most jó, mikor olyan fájóan lüktet? Utálom ezt. Utálom, amit kivált belőlem. Utálom a hormonjaimat, utálom a hangját, a bőre illatát, mindent, aminek nem egyszerűen képtelen vagyok ellenállni, hanem nem akarok ellenállni. Utálom, hogy miután elhangzott Villengard neve anyátlan vagyok és rémül és teljesen logikátlan, úgy keresve a kapaszkodókat a valósághoz, mintha az életem múlna rajta. Részben valóban az életem múlik rajta, még ha egyelőre nem is tudatosult bennem teljesen a halálos veszély, aminek az árnyékában vagyok. Az egyetlen kapaszkodóm pedig nem más, mint ő. Pedig olyan jól ment minden a két, három nap során! És most tessék, megint ahol a part szakad. Ha nem tol el, akkor tovább megyek.
Halkan az ajkaiba szuszogva kigombolom a laza inge felső néhány gombját, csak hogy hozzáférjek a bársonyos bőrhöz a nyakán. Arra eddig sem tettem, most meg inkább még inkább nem teszek megjegyzést, hogy mi ez a hobo-stílus, mintha valamelyik földi bázis kapualjából szedték volna össze, de nem is számít. Szabaduljunk csak meg tőle egy kicsit. Persze tudom én jól, hogy sérült. Egy mélyen lüktető, józan részem azt is tudja, hogy vigyázni kell rá, így pedig szinte tudat alatt is óvatosak az egyébként mohó érintéseim. Forrón lihegek a válla vonalába, majd újra és újra a nyakába csókolok, telhetetlen, mégis zavaróan gyengéd harapásokat hagyva ott. Az ujjaim pedig az alhasán játszanak, veszélyesen közel a farkához, de még csak véletlenül sem érek hozzá. Inkább csak húzgálom az alvó oroszlán bajszát.
- Meggondoltam magam… És te?... Biztosan azt akarod, hogy kihagyjalak? – Igen. Igen, akard azt! Én meg süllyedjek el szégyenemben, mert megérdemlem! Utasíts el, mert az én testem már készen áll, hogy letérdeljen eléd. Ugyanakkor… meg ne próbáld.

Valószínűleg hasonlóan viselkednék fordított helyzetben. Csupán jóval átgondoltabban, és céltudatosabban. Legalábbis szeretném ezt hinni. De most is csak futólag gondolom át az egész szituációt, miközben utána megyek a kabinomba.
Sorolhatná a valódi bűneimet, azokat, amiket tényleg elkövettem ellene, de hosszú lenne a lista. Csakúgy, mint a hibáim listája, amiket miatta elkövettem. Összezavar, bosszant, és kísért. Soha nem lehetünk csak Storm és Henry. Nem engedhetjük meg magunknak. De valóban nem? Hiszen a fűszeres tea enyhe mámorában is csak két srác voltunk, akik azt tették, amire vágytak. De most teljesen józanok vagyunk, és ott lapul rajtunk az a rengeteg réteg, ami ránk rakódott az évek alatt, amit a bőrünkbe préseltek, vasaltak, és képtelenség igazán megszabadulni tőle.
Figyelem, ahogy vetkőzik. A hátán kirajzolódó izmokat, amikor mozdul, a feneke feszes félgömbjeit, amik olyan szépen kirajzolódnak a boxer anyagán, amikor leveszi a melegítőalsót. Mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam a testem, miközben odalépek mögé. Megdermed ő is, talán a kérdésemtől, talán a közelségemtől, nem tudom. Csak azt, hogy az ujjaim bizseregnek a bőre érintéséért. Meg akarom érinteni, végigsimítani az oldalán, a hátán, be akarom csúsztatni a kezem a boxer anyaga és a teste közé… Kívánom. Jobban, mint első alkalommal. Azt hittem, ha megkapom, amire vágyom, elég lesz, és továbblépek, de nem. A testem olyan szinten nem engedelmeskedik, mintha külön életet élne, ahányszor a közelembe kerül. Veszélyes. Az egész helyzet az. Nem lenne szabad itt lennem és ezt csinálnom. Nem lenne szabad vágynom rá, mégis… képtelen vagyok nem ezt tenni.
Csak hozzá kellene érnem. Megérinteni, magamhoz húzni, hogy összeérjen a testünk, és érezze, mennyire erőteljes hatással van rám. Kétlem, hogy csak én akarom őt ennyire. Hiába lép el tőlem, hiába próbálja adni az elérhetetlent, olyan könnyű lenne kiderítenem, hogy vajon kölcsönös-e még mindig az a vonzalom…
Amikor az utolsó ruhadarab is lekerül róla, és belép a zuhanyfülkébe, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne lépjek egyből utána.
- Semmi olyasmi nem történt a vezérlőben, ami ne történt volna meg addig, és ne történne meg ezután.
Sosem volt rózsás a viszonyunk, de ezek vagyunk, és vagy elfogadjuk, vagy… vagy mi? Mit várok, mit remélek? Hogy egyszer majd megpróbálja abbahagyni, hogy beskatulyázzon gonosztevőnek, ahogy folyton teszi? Hogy egyszer majd elhiszi, amit mondok neki? Hogy valaha is képes lesz Stormként nézni rám, nem Vadim ölebeként? Szusszanva ingatom meg a fejem. Mióta lettem ilyen naiv és szentimentálisan ostoba?
Figyelem, ahogy a víz a hátára zubog, végigsimít a testén, ahogy én akarok végigsimítani rajta. Ökölbe szorítom a kezem.
- Nem. Igazad van, nem vagyunk barátok.
Szólalok meg végül halkan, miközben elfordulok, és kifelé indulok. Annyi mindent mondanék neki, de kétlem, hogy meghallgatná, és ő sem beszél hozzám. Nem mintha egy jó szexhez akár egy szót is kellene szólni, de… keserű a szám a gondolattól. Utálja magát, amiért vágyik rám. Nem kell pszichológusnak lenni, hogy ezt megállapíthassam. Megkímélem egy újabb adag önutálattól.
- Hagyj ki a fantáziáidból, Burrows.
Nincs szükségem rá, hogy minden áron bedugjam valahova a farkam, nagyfiú vagyok már. Ideje megtanulnom az ifjabb Sakál kínzásait is elviselni. Alig várom, hogy Villengardra érjünk. Úgy sejtem, Vadim kínzása megkönnyebbülés lesz ezek után.

Ördögi kör, hogy akkor tudunk a legkevésbé bízni egymásban, amikor épp az igazat próbáljuk mondani. Nem mintha amúgy olyan szörnyen nagy bizalom lenne közöttünk. De fogalmam sincs róla, hogy épp most mondja az igazat, amikor a leginkább valótlannak tűnik. Fordított esetben bizonyára ő is így viselkedne. Különösen azok után, aminek a vezérlőből kilépve lehetett a fültanúja.
Nem merek bemenni? Dehogynem. Éppenséggel merni, lehet nem mernék, de van az az aprócska hiba a képletben, hogy eszem ágában sincs gondolkodni. Mert abszurd módon, mellette újra és újra azon kapom magam, hogy nem papként, nem Angyalként, nem… fehérként viselkedek. Egyszerűen csak Henry vagyok és ennél nem is vágyom többre. Mert most még itt vagyunk, csak ő és én a folytonosan táguló űr közepén összezárva egy fémdobozban. Csak ő és én. Henry és Storm. Nem több, és nem is kevesebb. Most még akaratlanul is megengedem magamnak, hogy a tudatosság helyett a szimpla dac és az állandó szeszélyességem vigyen előre. Úgy, mint most is. Előre, a fürdőszobájába. Úgy trappolok be, mintha egy darab gondolatom sem lenne addig, amíg meg nem állok. Túl sok talán még utána sincs.
- Hol is kezdjem a listát. – Felelem később. Hasonlóan fanyarogva ejtem ki a kérdésnek imitált szavakat, mint ahogy eddig is beszéltem vele, miközben háttal állok neki és már vetkőzök. Mintha a legkevésbé sem zavarna vagy… okozna valami egészen mást a jelenléte. Tulajdonképpen ebben a pillanatban nem is okoz semmit, mert még mindig az a rémesen rám jellemző csökönyösség uralkodik az elmémen. Úgy felelek, mintha a valós bűneit kellene felsorolnom, hogy miket tett velem, ellenem. Pedig én is jól tudom, legalábbis sejtem, hogy mire irányul a kérdése. De amikor megakadályozva azt, hogy adjam a hülyét kiegészíti a kérdését, már megállok a mozdulatban. Erre az agyfagyásra pedig a hirtelen jött, kínzó közelsége is rásegít. Pedig már épp a boxerembe akasztottam az ujjaim, hogy letoljam. Semmi más nincs már rajtam. ~ Csillapodj, Henry. Csillapítsd a tested! ~ Vagy ne.
Nem fordulok meg, nem adom meg neki magam. Csak néhány igazán hosszúnak tűnő másodpercig hagyom, hogy megbabonázzon és megbénítson a közelsége. Annyira szeretnék hozzásimulni. A hátsómon érezni, hogy ő mit érez, hogy vajon érez-e valamit, vagy ő is kínok közt tartja kordában a testét, ahogy én. De nem teszem, csak tűröm a közelségét, addig pedig ő is érezheti, a testemből áradó temérdek hőt. Azt a szexuális feszültséget, ami ismételten köztünk vibrál. Végül összekapom magam és ellépek tőle, leveszem az utolsó anyagot is, ami a bőrömet fedi és gondosan a melegítőmhöz teszem. Ügyelve rá, hogy végig háttal álljak neki. Úgy lépek be végül a zuhany alá és kezdem állítgatni az érintőképernyőn a vizet.
- Az a hajó elment. Vagy mit gondoltál? Úgy teszek majd, mintha mi sem történt volna a vezérlőben? Csak addig, amíg megdugsz, aztán mindenki mehet a dolgára és utálhatjuk egymást? Oh, ja bocs… nem utáljuk egymást, most épp barátok vagyunk. – Igazából minél többet mondok, annál inkább fröcsögnek belőlem a szavak. Ami csak azt bizonyítja, hogy megközelítőleg sem vagyok olyan közönyös az egésszel kapcsolatban, mint amilyennek igyekszem mutatni magam. Bár ez eddig is elég nyilvánvaló volt. Vannak jó pillanataim, de úgy általánosságban véve nem vagyok egy díjat érdemlő színészpalánta. Mire a szavaim végéhez érek sikerül megnyitnom a vizet. Nem érdekel az sem, hogy néz. Fenéket. Kit akarok becsapni? Nagyon is érdekel. Belül imádom, hogy néz. Hogy csak engem néz és felfal a tekintetével.

Még hogy én vagyok kiszámíthatatlan… A játszmák mind kiszámíthatóak, egyszerűen csak jobbnak kell lenni bennük, mint az ellenfélnek. Ennyi a titok. Ez az, ami legtöbbször rohadt nehéz.
Amikor kimondom a nevét, már látom azt a villanást a tekintetében, ami nem jelent jót, a következő pillanatban pedig már nem kapok levegőt. Az ujjaim az alkarjába vájnak, de nem küzdök. Nem fog megölni. Tudom. Hiába az indulatai, az erkölcsei rajta tartják azon az úton, amelyikről nem akar lelépni. Amelyikről mégis kénytelen lesz, ha életben akar maradni Villengardon. Igen, egészen biztosan a romlatlansága lesz az ára a túlélésének, de talán nem lesz ez olyan nagy ár. Mert ott van benne valami más is. Olyan indulatok és késztetések, amiket talán maga elől is titkolni próbál, de időnként igenis a felszínre törnek.
Mikor végre újra levegőhöz jutok, kimondom azt a bizonyos szót. Nem tudja hová tenni, látom rajta, de végül elenged, még ha nem is megy messzire. A vállamat borító kötésre simítja megint a tenyerét. Annyira éles ellentétben áll a mozdulat gyengédsége a belőle áradó feszültséggel, hogy én is megfeszülök egy pillanatra. Nem tudom, mi lesz a következő lépése.
Végül azonban amikor megszólal, felnevetek. Keserűen, de őszintén, még mindig a falnak vetve a fejemet. Mindez csak egy játszma, nem igaz? Amikor a legőszintébb vagyok, akkor látja a legnagyobb hibát az “alakításomban”. Még mindig nevetve behunyom a szemem és megingatom a fejem, inkább csak magamnak tartogatva a mozdulatot. Nem érdekel, figyel-e, vagy sem. Figyelmen kívül hagyom. Szabadulni próbált tőlem, nem igaz? Hát menjen…
Legalábbis így gondolom addig, amíg meg nem említi a zuhanyozást. Menjen, kit… A következő szavaira azonban felemelem a fejem, és rápillantok. Hátat fordít, és elindul. ~Nem... nem fog bemenni. Nem mer bemenni…~ Végül azonban csak átlépi a kabinom küszöbét.
Hitetlenül szusszanok egyet. Ez a srác… egészen elképesztő, mennyire… idétlen. Meggondolatlan, hirtelen, naiv és… túlságosan ártatlan. Mit gondol, hogy nem megyek utána? Vagy éppen azt várja, hogy utána menjek? Játszana csupán? Tesztel? Zuhany. Minden halott Napokra… elég élénken előttem van, hogyan mondta ki azokat a szavakat a vezérlőben. “Arról fantáziálok, hogy te mit tennél velem.” ~Bassza meg…~ Bassza meg az univerzum!
Ellököm magam a faltól, és utána indulok. Megállok a kabinom ajtajában, onnan figyelem, ahogy levetkőzik, már ha tényleg van mersze hozzá.
- Mit tettem veled…? - szórakozott mosoly bujkál a szám szegletében, miközben elmélkedve ejtem ki a szavakat. Közelebb lépek hozzá, ha nem állít meg, egészen közel, és a következő szavaimmal már kontextust adok a kérdésnek. - Mit tettem veled, miközben rólam fantáziáltál?
Mintha egy fél élettel ezelőtt lett volna… Nem emelem fel a kezem, nem érek hozzá, de olyan közel állok meg, hogy egy hajszál választ el minket egymástól. Elbódít és megbabonáz a közelsége. ~Akarom őt!~ ...és teszek a következményekre.

Utálom, hogy ennyire kiszámíthatatlan. Hogy ilyen hatalma van felettem, ilyen könnyen ki tud zökkenteni. Semmi nem úgy történik, mint ahogy vártam. Nem mintha a fene nagy indulataimmal bármit különösebben vártam volna, nem mintha előre gondolkodtam volna. De ha így lett volna, akkor biztosan nem erre számítok. Ez a… nem is tudom, simulékonyság.
- Nem tudsz te semmit. – Nem hagyom, hogy a bőröm alá férkőzzön. Tudom, hogy csak azért mondja azt, amit legbelül hallani akarok, ~ legalábbis mástól hallani akarnék, mondjuk olyantól, aki valóban törődik velem akár egy kicsit is, ~ hogy kizökkentsen a saját céljai érdekében. Pontosan azt teszi, amit Vadim kért tőle. Próbál a barátom lenni. Nem! Majd folytatva kimondja a nevem. Henry Rosewyn. Olyan gondosan, mintha az élete múlna rajta. Meg kellene nyugtatnia? Futólag az ellenkezőjét váltja ki. A fogaim összeszorítom, de a torkomból állatias morgással szökik fel, én pedig néhány másodpercre még akaratosabban szorítom őt a falhoz, ez alkalommal a levegő útját is elzárva. Csupa ellenérzés árad a tekintetemből, indulat, de annál sincs nyilvánvalóbb, hogy nem vagyok gyilkos és nem fogom bántani. Pedig szeretném. Mert játszik velem, én pedig olyan ostoba vagyok, hogy hagyom neki. Mintha kívülről tudatosan figyelném, még sem tudnék ellene mit tenni.
Aztán a kiszűrt szavai mégis csak elindítanak egy egészen más úton. Elgondolkodtat. Mindenki felhasznál mindenkit. Én őt, ő engem, a Sakál minket. Én nem ilyen vagyok, de a szavai nyomán érzem én is, hogy ilyennek kell lennem. Vajon mibe fog kerülni a villengardi látogatásom? Mi lesz az ostoba döntéseim ára? A romlatlanságom?
Tudom, hogy amit Storm a vezérlőben tett az én érdekeimet is szolgálta, persze, hogy tudom. Csak még nem tudatosult bennem. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna neki. Mert most még a dac, az indulatok elködösítik a józan eszemet. És úgy érzem, ő maga is. Nem is kicsit. És hát a viselkedése sem segít. Már egészen elengedem a szorításommal, mikor kiböki azt az egy kis szót. Sajnálja. Úgy kerekednek el a szemeim és rándulnak szigorúan össze a szemöldökeim, mintha nem is tudom mit jelentett volna ki. A bosszúságom nem válik kámforrá, de végül teljesen elengedem.
Nem távolodom el tőle, a kezem, amivel eddig a torkánál fogva szorítottam a falhoz most egészen gyengéden simítom le a kötésére a vállrögzítő alatt. Megint úgy érek hozzá, mint bent az orvosiban. De nem tart sokáig. Feszült szusszanással lépek el tőle. Egyikünknek sem jó, ha ilyen közel vagyunk.
- Nem tudom, milyen játszmát űzöl, de ha épp a Sakál parancsait próbálod követni, akkor egy jó tanács. Vegyél kicsit vissza, mert túltolod. – A bizalmamba kell férkőznie, hozzá kell menekülnöm Vadim elől, valami ilyesmi a tervük, ugye? Hát értem én, de valaki nagyon átesik a ló túloldalára. Kivételesen nem én. Ám nézzük a jó oldalát, kezd kifakulni a tartásomról is az a fenyegető él, a tekintetemen sem igazán van már ott. Kezdi visszavenni a helyét a hűvösség. Ki kell zárnom őt. De ha már úgyis játszadozik velem, had viszonozzam.
- Most pedig, mint mondtam, szeretnék elmenni lezuhanyozni. – Semlegesen jelentem ki, a helyzethez illő mértékű kelletlenséggel. És épp ilyen némileg kelletlen udvariassággal folytatom. Mintha a következő kérésemmel kiengesztelhetne azért, hogy apám elé rángatott. – Ha nem gond igénybe veszem a te zuhanykabinod. Kicsit elegem van a három perces programból. – Azzal mintha megbeszéltük volna sarkon fordulok és távozok. Nem a saját kabinom, hanem az övé felé kanyarodva. Közben teljes boxmérkőzés játszódik le a fejemben az értelmes és a hülye impulzív énem között. Most komolyan, ez mire volt jó? Picsába már. Mindegy, mert az ő kabinja felé kanyarodtam.

Igen, én is kétlem, de ezen nem tudok változtatni. Most semmiképp. Azt sem értem, egyáltalán miért akarok változtatni rajta. Nyilván Vadim parancsa miatt, hát persze. Ettől függetlenül látom az arcán, hogy megengedi, hogy beszéljek, hogy megvan benne a hajlandóság legalább arra, hogy meghallgasson.
Szinte hallom kettőnk között földre hullani azt a biztosítószöget, még ha az első pillanatban fogalmam sincs, miről van szó. Öreg hiba - jé, egy újabb! -, hogy nem számítok a támadására, így olyan könnyedén ken fel a falra, mint a friss festéket. Felemelem az ép jobbom, hogy a torkomnak szoruló alkarjára fogjak, de nem kezdek el küzdeni, kapálózni, csak figyelem. A tekintetem azokat a világos szemeket fürkészi, és közben kattog az agyam. Hasonló trigger lehet Henry számára ez a selejt-kérdés, mint amilyen számomra volt, amikor Vadim “angyalomnak” szólított.
- Én tudom, hogy nem vagy.
Nyugodt hangon válaszolok, már amennyire sikerül a torkomnak szoruló alkarjától. Fogalmam sincs, miért mondom ezt, miért próbálom megint megnyugtatni. Talán hogy ne fojtson meg a következő rossz szavamnál? Lehetséges.
Aztán folytatom a mondandómat, elvégre engedi. Sejtem, hogy hallgatózott. Arról fogalmam sincs, mennyit hallott, de még tőle is szokatlanul meggondolatlan lépés lett volna kihagyni egy ilyen lehetőséget.
- Azt hiszel, amit akarsz, Henry Rosewyn - nyomatékosan ejtem a nevét, miközben még mindig a szemébe nézek. - De ha ez is akarsz maradni, meg kell tanulnod felhasználni a Sakál ellen. Engem, és bárki mást. Pontosan úgy, ahogy én is felhasználtalak ellene a vezérlőben, hogy magamat mentsem.
Mert ez történt, felesleges lenne tagadnom. Azt nem fűzöm hozzá, hogy ez mind az ő érdekeit is szolgálta. Erre vagy rájön majd egyszer, vagy sem.
Amikor végül lazít a szorításán, jólesőn veszek egy mély levegőt, miközben hátravetem a fejem a hideg falnak. Félig lehunyt szemekkel figyelem, aztán akaratlanul is halkan kibukik belőlem egyetlen szó. Olyasmi, amit valószínűleg soha, senkinek nem mondtam még.
- Sajnálom.
Nem fordítom el a fejem, nem hunyom be a szemem, hanem végig a szemébe nézek. Mert igen, nekem van okom sajnálni, amit tettem ellene. Nem mentség, hogy parancsot teljesítettem, és azt teszem valahol még most is. Soha nem keresek mentséget a tetteimre.
- Minden lépést megtennék újra, de sajnálom, hogy bele kellett rángassalak.
Hogy tönkretettem egy olyan jövőt, amiért szívvel-lélekkel élhetett volna. Akkor is, ha ez egy idealista jövőkép, tudom, érzem, hogy Henry boldog lett volna vele.

- Kétlem. – Legszívesebben rávágtam volna, hogy dehogy hinnék! De tudom, hogy az efféle reakciókat általában az indulatos jellemem tolja ki belőlem. Most pedig furán kifejezve nem érzem magamban az erőt, hogy önmagamként viselkedjek. Azzal nem fogom túlélni Villengardot. Át kell szellemülnöm. Annak a kígyófészeknek nincs szüksége Henry Rosewynra. Egy olyan Henryre van szüksége, aki most még talán nem is létezik. Rettenetesen feszélyez Storm jelenléte. Nem csak a közelsége, hanem úgy általánosságban maga a jelenléte is. Rettenetesen. Viszont van ezzel egy kis probléma, paradoxon, hogy úgy mondjam. Mert hogy a hangja, a kék szemek továbbra is olyan kiegyensúlyozottságot hoznak, aminek most aztán végképp nincs helye az elmémben és mégis. De tudom, hogy az, aki szeretne megnyugvást találni a közelében a kamaszsrác, nem pedig a katona. Ez a fura, önmarcangoló állapot azonban elősegíti, hogy legalább hajlandó legyek meghallgatni. Bár szavakkal nem fejezem ki, ott van az arcomon, hogy ha beszélni kezd, én meghallgatom. Még ha ilyen kelletlen pofákat is vágok hozzá, mint amit most csinálok.
Egészen alakulni kezdhetnének a dolgok, legalább már beszélünk, de az a szó. Az az egyetlen szó. Selejt. Ha a fejem egy gránát lenne, akkor most mindketten hallhatnánk a biztosító kattanását és kezdhetnénk visszaszámolni. Ez sajnos elmarad, pedig parádés lenne. Helyette az egyik alkarom vetem Storm torkának és annál fogva szorítom a falhoz, ahogy én is utána lépek, odapréselve a jelenlétemmel. Nem zárom el a levegő útját, de érezheti a határozott tartásomon az indulatot. Itt a bizonyíték, hogy a nagy apátia, amit eddig a percig tanúsítottam csak a szőnyeg volt, ami alá besepertem minden mást.
- Nem vagyok selejt. – Szűröm a fogaim között. Hülye, hülye, hülye. Már megint nem gondolkodok, csak csinálom a fesztivált. Nem kellene tudnia róla, hogy a selejt szó ilyen indulatokat vált ki belőlem. Szerencsére ez most csak az utolsó csepp volt a pohárban, azért reagáltam rá ilyen érzékenyen és mivel most megtörtént, legközelebb már nem lesz vele gond, ha hozzám vágják ezt a szót. Pont, ahogy a Vadimmal való első beszélgetés után összeroppantam, a második után már nem. Storm pedig tovább folytatja a mondókáját, mire én ellenségesen elmosolyodok. Nem is mosoly az, inkább csak fintor.
- Ó, szóval Vadim a nagy gonosz farkas. Te pedig segítesz nekem. Megvédesz tőle. – Azt nem adom a tudtára, hogy miután távoztam a vezérlőből még elég sokat hallottam a kettejük közt lezajlott beszélgetésből, hogy a tervük szerint a Sakált minél inkább rühellem, Stormhoz annál közelebb fogok kerülni, megkedvelni és ezt felhasználják majd ellenem. De azért van benne nyilvánvalóság. Tulajdonképpen jó úton jártak. Túl jó úton is. Mert hangoztathatnám én, hogy csak a testéhez vonzódok, azért forognak körülötte a gondolataim, de abban igaza van Stormnak, hogy ez nálam nem így megy. Bármennyire is szeretném, én képtelen vagyok ezeket a dolgokat különválasztani, nálam nem így megy. Már egészen kezdtem őt sötétszürkének látni. Idővel talán meg is értettem volna. De nem, ő fekete, mint az éjszaka. Engem pedig csak felhasznál. Én meg egy naiv hülye vagyok. Végül magamtól engedem el őt, legalábbis lazítok az alkarom szorításán és az arcizmaimat is ellazítom. Azt sem szabad elhinnem, amit kérdez, de legyen, belemegyek a játékba. Nem csak túlélnem kell Villengardon, hanem teljesítenem is.

Nem engedem el, amikor próbálja kirántani a karját a szorításomból. De legalább rám néz. Ez is több, mint a semmi. Nem sokkal, de több. Valahol zavar ez a közömbösség. Az első pillanattól kezdve érzelmeket váltok ki belőle - hah, kinek akarok hazudni, érzelmeket váltunk ki egymásból -, de most nincs a tekintetében semmi, amikor rámnéz. Zavar. Csak tudnám, miért!
Zuhanyozni… Majdnem, majdnem elmosolyodok. Eszemben van még a nem is olyan régi csipkelődés, de ez most nem a legalkalmasabb, hogy felidézzem. Csak megingatom a fejem, jelezve, hogy nem akarom elengedni. Mikor végül mégis ránt egyet a karján, lecsúsznak az ujjaim az izzadt bőréről. De nem lép el, ami jó jel.
- Hinnél nekem?
Ha beszélni kezdenék, hinne nekem? Na nem mintha a kérdésekkel többre mennénk, de az legalább valami támpontot adna, honnan is kezdjem a magyarázatot. De végülis, lehet az elejéről. Felsóhajtok végül, és megszólalok.
- Muszáj volt, érted? Muszáj volt odavesselek elé, hogy lássa, mire vagy képes - figyelem az arcát, miközben beszélek, és csak remélem, hogy meg is hallja, amit mondok. - Az első beszélgetésed elég katasztrofálisra sikerült vele, de tudnia kellett, hogy van benned lehetőség, különben képes selejtnek könyvelni, és feláldozni, bármennyire ragaszkodik hozzád. Így azonban magabiztosan néztél szembe vele, és ő maga adja meg a lehetőséget, hogy segítsek neked.
Egy pillanatra megállok, hogy végigfuttassam a kezem a kusza, rövid hajamon. Ideges vagyok.
- Elárultalak, hogy megvédjelek tőle. Nem érdekel, mit hiszel el ebből, vagy hogy mennyire tűnik számodra logikusnak, de Villengardon nem úgy működnek a dolgok, mint máshol. Vadim mellett pedig még annyira sem, márpedig a te helyed ott lesz, akár akarod, akár nem.
Indulatos a hangom. Nem érdekel… a francokat nem. Nagyon is érdekel, mit gondol, és azt akarom, hogy sziszegje, üvöltse az arcomba.

Nem téved sokat az idegen kutyával. Igyekszem békésen megkerülni, hagyjuk egymást – már ha nevezhető a körülöttem vibráló feszültség kicsit is békésnek, de a szándék megvan – azonban amikor elkapja a karom, úgy rántom oda a fejem, mintha egy felpaprikázott aligátorteknős akarna odakapni. Vállból tépném ki a karját. Hát megússza annyival, hogy rámorgok és megpróbálom elrántani a karom. Az ő szorítása azonban erősebbnek bizonyul. Valószínűleg ki tudnék bújni az erőszakos érintése alól, ha nagyon akarnék, de nincs most kedvem ehhez. És talán ez az, amit még nem láthatott rajtam, mióta együtt vagyunk. Az apátiát. Rendkívül szenvedélyes típus vagyok. Legyen szó dühről, szabadidőről, teljesen mindegy, hogy pozitív vagy negatív irányból közelítjük. Szenvedélyes vagyok. Sajnos egy egészen intim megközelítésből már ő is tapasztalhatta. Meg az egymás péppé verése szempontjából is. De minden indulatom ellenére is, ilyen semmitmondóan aligha néztem még azokba a kék szemekbe. Feszülten sóhajtok, mielőtt egy örökkévalóság után megszólalnék.
- Engedj el. Szeretnék lezuhanyozni. – Komolyan, Henry? Itt a lehetőség, hogy megkérdezzek tőle bármit. Kár, hogy egy szavát sem hinném, de akkor is. Kérdéseket akar, amikre válaszolgathat kénye kedve szerint, én meg csak szabadulnék. Az igazság az, hogy nem csak benne nem bízok. Magamban sem. Még nem ülepedtek le a dolgok, nem tudom, Vadim mit fog kiváltani belőlem, ha feldolgozom az utóbbi napban történteket. A támadás, a foglyok, Storm sérülése, az üzenet az Egyháznak, aztán ahogy végig vigyáztam rá, majd az első szembesítés az apámmal, a pánikroham, utána a második szembesítés, ami még katasztrofálisabb volt, mint az első… Az elöntő gondolatok kavalkádjára végül rántok egyet a karomon, amin kezd megszáradni a sós izzadság és kicsusszanok ’Asher’ karmai közül. Viszont nem távolodok el tőle. Minden ellenére valami különös józansággal ringat a közelsége. Minden ellenére is.
- Nem lehetne, hogy ha mondani akarsz valamit, akkor az elmondod ahelyett, hogy barkóbáznom kellene? – Tessék, megint az érdektelenség. Ahelyett, hogy szitkozódnék, vádaskodnék, búslakodnék vagy bármi, egyszerűen csak apatikusan jönnek a szavak. Én sem tudom biztosan, mit jelent ez. Pedig lenne mit megbeszélnünk.

Majdnem egy fél napot aludtam. Megint. De szükségem volt rá, és sokkal jobban érzem már magam. Lecseréltem a vállamon a kötést - kicsit esetlenül ment az ügyetlenebbik kezemmel -, és most a konyhából jövök. Szükségem volt a táplálékra, kezdtem kicsit kimerülni már. De igen, határozottan jobban vagyok. Jobban is érzem magam. Az agyrázkódás utáni fejfájás - amit némileg súlyosbított a Vadimmal való beszélgetés - is elmúlt, a vállam pedig egész jól gyógyul a sebgélnek köszönhetően. Még mindig fáj, ha mozgatom a vállam, de legalább képes vagyok mozgatni, és valamennyire fogni is a bal kezemmel.
Hallom a lépései visszhangját a padlón, mielőtt meglátnám. Megtorpanok, és úgy figyelem, mint amikor egy idegen kutyát mér fel az ember: vajon átharapja a torkom? Óh, kétségem sincs felőle, hogy legszívesebben megtenné, elég, ha a szemébe nézek.
Amikor megpróbál kikerülni, az ép jobbommal elkapom a karját, és határozottan fogom, nem engedem, hogy kirántsa. Felé fordítom a fejem, ránézek, a tekintetét keresem.
- Kérdezd meg…
Hogy pontosan mit? Bármit. Nem tudom, mennyit hallott a Vadimmal folytatott beszélgetésem maradékából, miután távozott, de amíg egy légtérben voltunk, az is bőven adott okot a kérdésekre. Én pedig azt akarom, hogy kérdezzen. Hogy kössön belém, essen nekem, mert másképp nekiállhatok temetni magamat. És nem csak magamat, hanem őt is. Ígértem valamit, és bár nem a szavahihetőségemről vagyok híres, bennem is van “betyárbecsület”, vagy mi. Így is kiver a víz, ha Vadim utolsó szavaira gondolok, amik ott visszhangzanak a fejemben: “...elbeszélgetünk...” Ebbe már belenyugodtam. Soha nem lehet kellőképpen felkészülni a fájdalomra, és Vadim kreativitása határtalan, ha erről van szó, de képes vagyok elfogadni, amit kiszab rám, bármi legyen. Másképp nem éltem volna túl eddig sem.

Előzmény
Kiviharzok a vezérlőből, de az első trappolás után nem megyek túl messzire. Sőt, egészen közel állok meg az ajtóhoz, halkan a falhoz simulva. Szívesen eltűnnék, egyre inkább épül bennem minden, ami az indulatkezelési problémáimmal jár és az sosem jó. De nem lenne a… legbölcsebb azonnal elhúzni. Szóval maradok még egy kicsit és fülelek. Amit pedig hallok… tulajdonképpen nem lep meg, de megdöbbent. Érzem, ahogy összeszorul a gyomrom, a dühöm pedig egy egészen szokatlan formában tör a felszínre. Fájóan szorítom össze a fogaimat, miközben a szemeim könnybe lábadnak és elhomályosítják a látásomat, puszta színekké folyatva össze előttem az egyébként sem túl változatos látteret. Nem hallok kristálytisztán, de eleget kihallok ahhoz, hogy megértsem, miről van szó. Halk és indulatos szipogással hajtom le a fejem, a gravitáció pedig legördíti az arcomon az eddig a szemeimben gyülekező könnycseppeket. Van belőle bőven. ~ Minél jobban gyűlöl engem, annál inkább bízik majd benned. ~ Itt betelik a pohár. Miért fáj egyáltalán, hogy nem számíthatok Stormra? Pont arra az emberre, aki elárult és tönkre tett körülöttem mindent? Dühödten törlöm meg az ökleimmel az arcom, a szemeim és távozok. Nem tudom, meddig folytatódik még a hívás, de eleget hallottam. Annyira, annyira ostoba vagyok! És annyira dühös! És mégis így jön ki rajtam? Könnyek formájában?!
Belementem Stormmal egy alkuba, szép kis öngólt lőttem magamnak. Jelenleg meg sem fordul a fejemben, hogy ezzel nem ellenem, hanem Vadim ellen játszik. Ilyen állapotban egyébként sem a gondolkodás szokott az erősségem lenni. Bár így is valószínűsítem, hogy megpróbál majd mindkettőnket felhasználni. Ahogy Vadim is teszi. Én viszont nem ilyen vagyok. Én nem használok fel embereket a céljaim eléréséhez. Legalábbis… még nem.
Teszek egy rövid kitérőt a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, mert most már tényleg kezdem megterhelni a szervezetem az ide oda való csapongással. Még csak Martinékra sem nézek be, ez után egyenesen a raktérbe megyek, hogy a boxzsákot vegyem célba.
~ amikor felém rohantál és a karjaimba ugrottál ~
~ milyen szorosan öleltelek, miközben azt kérdezgetted, elintéztem-e a rosszfiúkat ~
Szüntelenül visszhangoznak a fejemben a Sakál szavai. Egy idő után már nem is valós szavak, csak összefojt hangok. Csak a hangja és az érzés, amit kivált belőlem. Minden ütésem és rúgásom egyre intenzívebb. Ha lenne itt rajtam kívül még néhány ember, elkezdhetnék megtenni a tétjeiket, hogy vajon innentől hányadik támadásnál fog leszakadni a szaporán csörgő, súlyos láncra akasztott zsák.
---
Ki tudja hány óra eltelt már. A raktérben való intenzív időtöltés után most már végképp el kellett mennem megfürödni. Még mindig rajtam volt a fedélzeten lévő összes ember vére a sajátommal együtt, a tengernyi izzadtságról nem is beszélve. Jól esett a hideg zuhany, közben az is eszembe jutott, hogy farkas éhes vagyok. Az a jó a fedélzeti kajával, hogy olyan gyorsan le lehet tolni, mint amennyibe telik, hogy elkészítse az ember. Mégsem siettem az evéssel. Egy ponton még azt is beleképzeltem, hogy Elysiumban vacsorázok. Hmmm. Az Egyház tisztjeként vannak ott pártfogóim, akik néha meg szoktak hívni. De egy jó időre ez is úszott. Nem különösebben csináltam semmit ezen kívül. Pihentem kicsit, a dulakodás és a sokkoló okozta sebekkel se nagyon kezdtem semmit. Néhány nap és rendben lesz. Olvasgattam a kabinomban, szerintem el is aludtam. De sikerült még dühösebben és feszültebben ébrednem, mint egyébként voltam. Ki gondolta volna.
Az utam pedig ismét a raktérbe vezetett. Ez alkalommal még annyira sem kíméltem sem magam, sem a zsákot. Egy, talán két óra múltán meggyötörve, félig leszakadva hagyom ott. Én ismét olyan izzadt vagyok, mintha most másztam volna ki egy szaunából, mindkét öklöm tiszta seb, a szürke melegítőnadrágom kissé koszos, és a felsőtestemet is verejték borítja, póló nincs rajtam. De legalább belül kiegyensúlyozottabbnak érzem magam most, hogy kellemes fájdalommal zsibbad a testem. Legalábbis éreztem… eddig a pillanatig, amikor a kabinomhoz befordulva abba a kígyóba futok bele. Szerencsére nem szó szerint futok bele, van még köztünk úgy két méter. Ő is jobban néz ki, mint fél napja. Örülök, hogy jobban van. Bár ez különösebben nem látszik, mert legalább olyan indulattal nézek rá, hogyha szemmel ölni lehetne, már a padlón feküdne kihűlő testtel. Egy hosszú másodpercig némán bámulunk egymás arcába – csak a szokásos – majd erőt veszek magamon és egy szusszanással, szó nélkül igyekszem megkerülni, hogy elmenjek mellette és folytassam az utam. Most már nem is feltétlenül a kabinomba, hanem tulajdonképpen bárhová csak itt ne legyek.