Olyan kétes vagyok, hogy időnként saját magamat is összezavarom, amióta leszálltam a Britannicus Bázison. A saját agyam baszakszik velem, ezt pedig rohadt ritka, de minden alkalommal utálom.
Miután nem kapok választ a kérdésemre, megvonom a vállam, és visszatérek a könyvemhez. Aztán felpillantok a sorok közül, és úgy hallgatom, mikor bekapcsol a kommunikátor. Valóban nem tudom hova tenni az első megjegyzést, annyi mindenre érthette, de amikor kibővíti, sóhajtok egyet. Aztán benyomom a gombot.
- Tudom.
Hogy miért, azt csak sejtem, de tudom, hogy nem bánta meg. Mert ő egyszerűen így működik.
- Tudod… lehet, hogy Bucheim helyében tettem volna a parancsodra, és érted mentem volna.
Nincs ebben semmi személyes, csupán… ebben különbözök az Egyház katonáitól. Legalábbis jónéhánytól. Persze lehet, hogy volt a pakliban olyan indok, amiről nem tudtam, de… én csak elmondtam a nézőpontomat. Nem is muszáj kommentálni.
Mikor azonban a második kérdése is elhangzik, nem tudom visszafogni a vigyoromat.
- Van.
Szólok bele a mikrofonba, és hallani a hangomon, hogy mosolygok. ~Gyerünk, Henry, kérdezz szépen.~
- Elfelejthetnéd a bunkó formát, nem áll jól neked.
Még mindig pofátlan módon fülig ér a szám. Csak jó ötlet volt ez a kommunikátor. Még jó, hogy fogalmam sincs, milyen álomból ébresztettem...

A combomról még nem, de a két csuklómról már levehetném a kötéseket, mégsem teszem. Ki tudja, felbukkan-e tudomisénki és nem akarok kockáztatni. Azt hiszem, túl sokat látott már így is. A combomon lévő sérülés egy nehéz eset, de a kötél okozta friss sebek már több naposnak néznek ki. Nem gyógyulok csettintésre, de lényegesen gyorsabban teszem, mint bárki más. A szervezetem is ennek megfelelő tűrőképességgel rendelkezik. Például tovább bírom levegő nélkül, és mint ő is tapasztalhatta, több kábítóra van szükségem, hogy hasson. Most is azért vagyok viszonylag jól – legalábbis fizikailag – a körülményekhez képest, mert a szervezetem könnyen alkalmazkodik.
Bár bevallom, az ágyat azért kimérve kerülgetem egy darabig evés után, mire hajlandó lennék lefeküdni. Sokáig csak üldögélek az asztalnál a teámmal. Zöld és nem keserű. Finom. Nincs benne ízesítő sem, épp ahogy szeretem. Eljátszadozom a gondolattal, hogy falhoz vágjam az egészet, de nem teszem. Sok értelme nem lenne. Ezzel is telik az idő. Jól esik. Csak tudnám, hogy mi a fene volt ezzel a célja. Zavartságot láttam a tekintetében, amikor elrántotta tőlem a karját. Valami olyan kifejezést, amit nem gondoltam, hogy azokon a rohadék vonásokon fogok látni. És most én is pontosan azt érzem, amit a vonásairól olvashattam. Ott vannak a fő mozzanatok. Egy örökkévalóságra ott hagyott étlen, szomjan, sérülten megrohadni a raktérben, elárult, megfenyegetett, sorolhatnám. És mindez mellé viszonylag óvatos volt, amikor ellátta a sebeimet, kioldozott, teát hozott nekem. Kétes egy alak, a szó minden értelmében.
Végül győz a fáradtság, meg a józanész, miszerint muszáj pihennem, úgyhogy lefekszem. Úgy érzem a végletekig hajtottam a szervezetem és ilyenkor tudjuk, mi van. Amikor az ember napokig, hetekig pörög aztán végre lefekszik és kipiheni magát. Amikor legutóbb hasonló helyzet állt fenn, ébredés után úgy éreztem meghalok. Wes a másnapossághoz hasonlította, nevetve még egy vödröt is készített nekem.
Forgolódásra számítok, de abban a percben elalszom, hogy a fejem a párnát éri. Az első néhány órában nagyon meg sem mozdulok, de utána jönnek a rémálmok. Nem is, rémálomnak nem nevezném, inkább az a sok nyugtalanító hülyeség, amit képes az ember összeálmodni félébren.
Végül az ágyam mellett guggoló „atya” érintésére ébredek. Érzem, ahogy egy kósza tincset finoman kisimít az arcomból ~ Megvagy még? ~ Lassan nyitom a szemeim, hogy felnézzek rá, de mihelyt találkozik a hasonlóan kék tekintetünk, már kegyelem nélkül döfi a méretes tűt a nyakamba. Épp oda, ahova a hajóroncson kaptam és épp olyan fájdalmasan. Abban a pillanatban megrándulva riadok és ülök fel. Zihálok, még mindig oda meredve, ahol ő volt. De már nincs ott senki. Csak álom volt. A figyelmem pedig az elnémuló kommunikátorra irányul. Hezitálok néhány hosszú percig, kell az az idő, hogy magamhoz térjek. Iszok egy pohár vizet, majd leülök a székre a kommunikátor mellé. Mély sóhaj után nyomom be a gombot, hogy válaszoljak. A feleletem pedig teljesen irreleváns a kérdéséhez mérten.
- Nem bántam meg. – Egy darabig úgy tűnik, hogy a gondolatom tárgya rejtély marad, mert egész hosszan hallgatok, mielőtt folytatnám. Abban sem vagyok biztos, hogy még figyel vagy ment dolgára. Nem mintha annyi hely lenne ezen a hajón, hogy el lehet tűnni percek alatt. – Azt, hogy Acimanért küldtem az osztagot. Egy percre sem bántam meg. – A miértjeimről nem beszélek. Van elvi és racionális magyarázatom is, de nem áll szándékomban megosztani vele. Majd rájön. Ha már késő lesz. Azt még hallani, hogy kelletlenül felsóhajtok, mielőtt folytatnám. De a hangom nem kifejezetten ellenséges. – Van neved? – Abba azért belehaltam volna, ha rendesen felteszem a kérdést, hogy mi a neve.

Azért már kezdem legalább sejteni azt a “sok mindent”. Lassan, de biztosan tudok meg róla egyre többet.
- Ez kölcsönös.
Vágok vissza halkan, hiszen nyilvánvaló, hogy elég rosszul indult ez az egész ismeretség, és bizony kellőképpen mások a céljaink ahhoz, hogy megbízzunk egymásban. Valamennyire mégis muszáj lesz, ha egyről a kettőre akarunk jutni. Mondjuk ha azt akarja, hogy ellássam a sebeit.
Érzem az ujjaim alatt megfeszülni az izmait arra az egyetlen szóra. Na igen. Ez is annyira jellemző rá. Arra a Henryre, aki kiküldte a csapatát Acimanért ahelyett, hogy visszahívta volna őket magához. Akkor talán még most is ott lennénk a bázison, és lehet, hogy én lennék bezárva valahova.
A pisztoly csak biztosíték, és nem véletlen, hogy nem éles lőszer van benne. Amikor elkezd feltápászkodni, jobbommal a hóna alá nyúlok, és segítek neki elbicegni a kabinig, miközben a bal kezemben készenlétben tartom az altatópisztolyt. Biztos, ami biztos.

Hamar magára hagyom a kabinban, de amikor visszatérek a kajás tálcával, már nem megy ilyen könnyedén a dolog. A látvány, ami fogad… egy pillanatra elkalandozik a tekintetem, de nem többre. Leteszem a tálcát, aztán lépnék is, hogy bezárjam az ajtót, de elkapja a csuklómat. Megfeszülnek az izmaim, mikor Henry csuklómat tartó kezére, majd az arcára pillantok. Nem tudom eldönteni, hogy mik a szándékai, és ez egyértelműen frusztrál. Nem bízom benne én sem jobban, mint ahogy ő bennem. Bassza meg… ha ki akar kezdeni velem, a legjobb úton jár.
Mégsem adom magam ilyen könnyen, akár átverés az egész, akár nem. Abban sem vagyok biztos, hogy ő tisztában van vele, mit csinál. Pont mint a bázison. De persze lehet, hogy az egész egy tökéletesen kieszelt terv része. Pont ez az, ami miatt megingatom a fejem.
- Nem. Pihenned kell.
Hagyok még időt ülepedni a haragjának, és tényleg ráfér egy kiadós alvás, rendes ágyban. Akkor is, ha valóban nem akar egyedül maradni. Ez most - még - nem választás kérdése, hanem az én döntésem. Elhúzom - vagy ha nem engedi, elrántom - a kezem, és kilépek az ajtón, amit az orrára zárok. Az én békejobbom ott gőzölög a tálcán. Zöld, és cseppet sem keserű.

A vezérlőbe megyek, és ott töltöm a következő órákat, aztán visszatérek a kabinomba, és olvasok. Talán el is szundítok egyszer. Olvasás közben azonban időről időre visszatér a pillantásom a kis kommunikátorhoz. Végül jópár óra múlva - ha eddig Henry nem használta - felveszem, és benyomva az oldalán a gombot, beleszólok.
- Megvagy még?
Nem tudom, hogy felkeltettem-e, vagy azóta is a kabinban cirkál, és tudom, hogy ez nem olyan beszélgetés, mégis… ennyit tudok egyelőre felajánlani. Többet nem kockáztatnék.
Ha nem válaszol, nem szólok bele újra. Legalábbis akkor nem. Néhány óra múlva azonban újra megpróbálkozok a dologgal. Csak egyszer. Nem is vagyok egészen biztos benne, hogy akarom, hogy válaszoljon. Talán jobb lenne, ha az egészet hagynánk a francba. Mégis...

Jól esik, hogy a hátamra fektet. Magamtól nem tettem volna meg, szinte már vártam, hogy barátságtalan módon visszarántson ülő helyzetbe. De így azért mégis csak kényelmesebb. Már abból a megkönnyebbült sóhajból is hallani, ahogy végre elengedem az eddig görcsökkel telt tartásom.
- Sok mindent nem gondolnál rólam. – Csak úgy magam elé sziszegem a levegőbe, de egyértelműen neki célozva. Hogy ez fenyegetés lenne-e, figyelmeztetés, netán flört, azt nehéz megmondani. Bár leginkább valamiféle figyelmeztetés húzható rá. A fenyegetéshez túl kiszolgáltatott helyzetben vagyok, a flörtről meg ne is beszéljünk. Hánynom kell tőle. Annyira. Annyira dühös vagyok!
- Nem bízom benned. – Tudom, hogy nem mondok meglepőt, de ennyit tudok mondani arra, hogy minél többet meg kellene tudnom Villengardról. Ne aggódjon. Nekem is ez a célom. Csak egészen másként, mint ahogy ő gondolná. Talán impulzív vagyok, éretlen és akaratos, mint a fene, de az eszem a helyén van. legalábbis lesz, ha túllendülök ezen a mértéktelen haragon és kimerültségen, amit most érzek.
Meghalt.
Csak ez visszhangzik a gondolataim között. Az érintése alatt érezheti, hogy a combjaim is megfeszülnek. Épp ahogy a kezeim is ökölbe szorítom. Meglepő módon olyan erősen, hogy a körmeim kis híján a bőrömbe mélyednek. Ez jó. A fájdalom elvonja a figyelmem. Józanít. Még a végén kiderül, hogy mégsem kellett volna az a gyógyszer. A válasza nem lep meg. Bár nem az, amit hallani akartam, de egyértelmű volt, hogy ezt fogom hallani. Dominik Vesela halott.
Miattam.
Nem, nem igazán tudok felállni. De ha feltette ezt a kérdést, abból már tudhatom, hogy kénytelen leszek. Húzom a szám, de előbb felülök, majd az oszlopba kapaszkodva nehézkesen talpra küzdöm magam valahogy. Az egyik karommal még az oszlopba kapaszkodok, amikor meglátom a pisztolyt, amivel felém lép. Megrándul a szám széle, de legalább hátrálni nem kezdek. Mély levegőt veszek és lassan fújom ki, ahogy felnézek a szemeibe. Kivárom, hogy mi fog történni. De szerencsére semmi.

A kabinba belépve már nem foglalkozom vele. Meglepő módon sikerül egyik fülemen be-, másikon kiengedni a megjegyzését. Ha valaki nem ismerné az elmúlt időszak eseményeit, még azt is mondhatná, hogy izgatottnak tűnök. És hogy tetszik a kabin. Nem kell noszogatni, bemegyek én magamtól, egészen a ’hatalmas’ szoba közepéig. Nem kell attól tartani, hogy megpróbálok kirohanni az ajtón és bezárni őt. A combom miatt amúgy is úgy sántítok, mint akinek feldugtak egy baseball ütőt a seggébe, nem igen fogok szaladgálni.
Persze, hogy az apám – legalábbis a férfi, aki az apámnak tartja magát – embere távozása után azonnal feltúrom a teljes kabint. Tudom előre, hogy nem fogok találni semmit, de ahogy ő mondta: makacs barom vagyok. Egyes helyeket kétszer is átnézek. De ennyivel nem adom fel. Tudom, hogy nincs vége. Haladok. Nem rég még egy oszlophoz kötözve ültem, most saját kabinom van. Hamarosan veszek egy rövid, ám annál fájdalmasabb zuhanyt, a két csuklóm és a combom újrakötözöm, minden mást szabadon hagyok, nem vészesek. Zuhany előtt volt egy megbillenésem, mihelyt beléptem, azzal a lendülettel emeltem is a kezem, hogy dühömben ököllel verjem szét a tükröt. De megálltam.
A nap, a hold és az igazság.
A kedvenc mantrám. Az egyik szekrényben pedig találtam egy szürke melegítőnadrágot az én méretemben. Azt felvettem, de pólót vagy egyebet egyelőre nem. Egészen hamar végzek mindennel együtt. Már húsz perce csörtetek egy méteren oda vissza, arra a szemétre várva az ajtó közelében, mikor hirtelen nyílik, én pedig megállok és nagy szemekkel nézek rá. Láthatóan nem akar velem kommunikálni. De nem eszik olyan forrón a kását. Szótlanul én is szemügyre veszem az ebédem – vagy vacsorám, vagy reggelim, vagy tököm tudja mit – ám a figyelmem hamar ismét az övé lesz. Épp csak meg tudom ragadni a csuklóját, mielőtt az orromra zárná az ajtót és nem engedem.
- Várj. – Tudom, hogy kockáztatok. Egyszerűen visszalökhet, ha olyan kedve van, még a kosztot is elviheti. De valahogy kétlem, hogy bármelyiket is megtenné. Ott van a kék labradorszemekben a kérés, hogy ne hagyjon magamra. – Beszélgessünk. – Mondjuk, ha tudom, hogy jön felvehettem volna egy pólót. De olyan rohadt meleg van itt. Vagy mégsem?

Valamennyivel nyilván többet tudok, de Vadim fejébe én sem látok bele, még ha néha szeretem is ezt gondolni magamról. Tényleg fogalmam sincs a terveiről. Hogy ezt Henry elhiszi-e… nem különösebben érdekel.
A szike és az altatós fecskendő nálam van. Bár feszegetem a határokat, és tesztelem Henry elszántságát, azért nem vagyok ostoba, hogy ténylegesen tálcán kínáljam neki a lehetőségeket. Ami meg az altatópisztolyt illeti… egyelőre olyan távolságban van, hogy biztosan észrevenném a kísérletet az elérésére, és igen, most fölényben vagyok erőben és kipihentségben is. Csak az egyik oldalfali csaphoz sétálok oda, onnan hozok friss vizet a kulacsba.
Amikor felé nyújtom a fájdalomcsillapítót, a kapott pillantásra legszívesebben a szememet forgatnám, de csak rezignáltan farkasszemet nézek vele.
- Ha meg akarnálak ölni, már nem élnél.
Nem rohadt mindegy innentől, hogy mit kap? Na jó, nem teljesen mindegy, de jelen helyzetben úgysincs más választása, mint valamennyire rám bízni magát. Szar ügy. Valóban nem kellene törődnöm vele, hogy hogy érzi magát, vagy hogy mennyire fog fájni, ha rendesen el kell látnom azt a combsebet, de mégis megteszem. Hogy miért, arra valószínűleg én magam sem akarom igazán megkeresni a választ. Igazán megtehetné, hogy kivételesen kussol és elfogad. Na jó, lényegében ezt is teszi végül, ami kezdetnek tökéletes kompromisszum.
Miután kettőre kitépem a szövetet a sebből, Henry pedig a fájdalomtól üvöltve dől el, azért ott van az arcomon egy túlvilágian elégedett vigyor. Igen, ez most jólesett. Az elégedettség mellé azonban a káromkodásáradatot hallva vidámság is költözik. Megingatom a fejem, miközben nem felhúzom, hanem a hátára fordítom. Talán mindkettőnknek kényelmesebb lesz így a következő pár perc. Én is jobban hozzáférek a sebhez, ő meg végre kinyújtóztathatja kicsit a tagjait.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen mocskos szád van.
Jegyzem meg, és kihallani a hangomból is, hogy vigyorgok, miközben nekilátok a seb tisztogatásának.
Ami Villengardot illeti… hamar lelövi a lelkesedésemet.
- Tudod, a helyedben én igyekeznék minél több infót megtudni a helyről még mielőtt odaérünk. De ez én vagyok. És pont ezért vagyunk most ebben a helyzetben, és nem egy fordítottban.
Amikor én vagyok az ő foglya, és ő cipel vissza az Egyház bázisára, hogy kivallassanak. A jelenlegi forgatókönyv amúgyis jobban tetszik, mint az alternatíva.
Ha elkezdene a koromra célozgatni, képen röhögném. Nagyon. Ha valakinek van oka elhagyni ezeket a gyerekes szócsatákat, akkor az pont ő. Hacsak nem akar hű lenni a korához, ugyebár. Ördögi kör.
A kérdésére felpillantok a szemébe, majd vissza a kötéssel babráló kezeimhez.
- Meghalt.
Nem szégyellem a választ, nem ködösítek, egyszerűen csak kijelentem. Erre volt szükség, hogy véghez vigyük a tervet. Azt tettem, amit parancsoltak, és eszemben sincs megkérdőjelezni, vajon hány élettel ér fel egy másik. Ez talán rossz emberré tesz, de egyelőre nem vagyok abban a pozícióban, hogy teljesen a saját értékrendem szerint cselekedjek. Nyilván vannak döntési lehetőségeim, ahogy most is, hogy mit teszek meg, és mit nem, hogy adok-e fájdalomcsillapítót, vagy sem, de a valódi döntés nem az enyém. A valódi döntés Vadimé, aki élve akarja otthon tudni a fiát. Ha nem így lenne, lehet, hogy nem lenne kit hazavinnem neki. Megölhettem volna ott a roncsbázison, és mindenkinek könnyebb lett volna az élete. Nekem legalábbis mindenképpen.
- Kész. Fel tudsz állni?
Költői a kérdés, mert muszáj lesz. A háromból két kabin még szabad, az egyikből kirámoltam minden fegyverként használható dolgot, és megbütyköltem a zárját, hogy csak kívülről lehessen nyitni, az tökéletes lesz Henry számára az út hátralevő részére.
Összepakolom a cuccokat az elsősegély-dobozba - majd elintézem fent a fertőtlenítést -, és most lépek oda az altatópisztolyért. Három töltet van még benne, az bőven elég lesz erre a rövid útra.
Felkísérem a kabinba, ahol egymás felett két ágy, egymás mellett két kisebb beépített szekrény, két asztal székkel és egy zsebkendőnyi fürdőkabin található.
- A lakosztálya, parancsnok.
Nem gúnyos a hangom, inkább csak pimaszul mulatok a helyzet iróniáján. Odalent feltételezem, hogy a fürdője nagyobb volt, mint itt az egész.
- Ha bármi közlendőd akad, ott egy belső kommunikátor az asztalon. Hozok kaját.
A többi rá van bízva. És még örülhet, hogy így nem kell felügyelnem, miközben lezuhanyzik. Ennek mondjuk valahol én is rohadtul örülök. Nem kell feleslegesen húzgálni az alvó oroszlán bajszát, ezt még én is tudom. Sőt, nagyon jól tudom.
Rázárom az ajtót, és hagyom, hogy felfedezze a kabint - ha akarja, átkutassa -, lezuhanyozzon, bármi. Elsősegélydobozt talál a szekrényekben, ha szükséges, fürdés után úrakötheti a sebeit.
Körülbelül egy óra, mire visszatérek egy tálcával, rajta a standard, félig szintetikus űrkoszttal - nem egy bázisebéd, az tuti -, és egy csésze teával. Nincs benne fűszer. Nem pazarlom hálátlan dögökre.
Nem kopogok, de nem is lépek be a kabinba. Csak leteszem a tálcát az ajtó melletti asztalra. Aztán ha Henry nem tart vissza, ismét rázárom az ajtót, és magára hagyom. Úgy sejtem, amúgyis ráfér a pihenés.

Esetlenül tartom az ölemben a két alkarom és én is felmérem a csuklóim állapotát, amíg a srác végzi a dolgát. Hát, nem valami büszke a tekintetem, de őszintén, mi mást vártam, hogy fog kinézni? Mondjuk azt nem, hogy ennyire rosszul. Ki tudja mennyi ideje folyamatosan csak dörzsölődött és dörzsölődött gúzsba kötve, gyógyulni pedig nem volt lehetősége. Legalább azt jól éreztem, hogy a tenyerem is csupa vér. Végül mély sóhajjal szemet forgatok és lemondóan az oszlopnak döntöm a fejem. Egy pisszenés nélkül tűröm a fájdalmat. Én magam nem mocorgok, de az ujjaim önkéntelenül is újra és újra megrándulnak, amíg „Vesela” a két csuklómmal van elfoglalva. Rángatja az ideg vagy mi. Nem akarom, hogy emiatt megbüntessen. Azt mondta, hogy az ujjamat se mozdítsam meg. Na lám! Valaki mégis csak figyelt a kába tekintet mögött. Vagy csak mostanra jutott el az agyamig.
Alapvetően nyugton tűröm az ellátást. Néha mocorgok egy kicsit, amikor már túl kényelmetlenül érzem magam, de többnyire még csak az ’idegenre’ sem nézek rá. Amikor a combomhoz ér, épp a két csuklómon lévő friss kötésekkel vagyok elfoglalva. Csak nézegetem, - már ha hagyja, hogy felemeljem a kezeim egyáltalán - semmi különös. A fogalmamsincs válaszát hallva elgondolkodom. Egyértelmű számomra, hogy többet tud, mint amennyit a válasza sejtet. És bizonyára neki is megvannak a maga elképzelései. De a semmit mondó válasz, amit kaptam még egészen szerencsés is. Legalább csak összezavarni próbál, nem megvezetni és telebeszélni a fejem.
- Jó. – Halkan felelem. Nem mintha lenne más választásom, azt a sebet el kell látni. Egyébként sem vagyok nyúlszívű. Lehet, hogy az egész ellátás egy fullasztó és nem kifejezetten tiszta helyen történik, de ez van. El kell viselnem. A következő mozzanata pedig már annál inkább meglep. Kissé értetlenül nézek utána, amikor kötelek nélkül magamra hagy. Ha akarnék felállhatnék és elsétálhatnék. Az már más kérdés, hogy hova. A tekintetem nem sokáig tartom rajta, szinte azonnal a kipakolt elsősegély készletre szegezem, szemeimmel a szikét keresve. A rohadék magával vitte. Jó. Bármi más használható? Nincs. Várjunk, ott a kábítópisztoly. Talán elérhetném. De nem kockáztatok, a hajóroncsban láthattam a közelharci képességeit. Jelen állapotomban esélyem sem lenne. Csüggedt sóhajjal fordítom előre a fejem és rá sem kell sokat várni, hogy visszatérjen.
Hát, az orrom alá dugott fájdalomcsillapítóra azért kap egy Oscar-esélyes kifejezést. Vegyül a tekintetemen az, hogy ~ Nem vagyok hülye, vegyem be a tálcán kínált patkánymérget!? Ennyi erővel vágd el a torkom! ~ ugyanakkor az a bizonytalanság is, amit ő maga eredményez. Nem lenne muszáj foglalkoznia azzal, hogy épp elájulok-e a fájdalomtól vagy sem. Ő mégis megteszi. Én meg egyelőre így is kellően kicsesztem magammal, ennél jobban egyelőre nem kéne, szóval elfogadom a bogyókat. Kénytelen vagyok megbízni benne, hogy valóban fájdalomcsillapító, nem más. A rongyot nem fogadom el, kibírom anélkül is. Háromra felkészülök a tépésre, de az a szemétláda kitépi kettőre. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyében, de…!
A veríték a pokoli fájdalommal együtt elönti a testem én pedig felüvöltök, majd erőtlenül dőlök el a „Veselával” ellentétes irányba. A fejem ki tudja mennyi idő múltán végre újra a földet érinti. Tulajdonképpen egész jó érzés. Rohadt kényelmetlen volt már ülni. Olyan cifra és hosszas káromkodás hagyja el az ajkaimat, hogy saját magamat is meglepem. Az, hogy mikor ülök fel, a másik félen múlik, mert hogy magamtól feltápászkodni jó időbe beletelik. Egyszerűbb, ha megragadja a felkarom és visszahúz, hogy fejezzem be a hisztit.
- Nem kell bemutatni. – Nem túl barátságosan felelem. Ez alkalommal viszont nem egészen kivehető a hangomból, hogy mire gondolok, túl kétértelmű. Mondhatom azt, hogy nem kell bemutatni Villengardot, mert ismerem. De mondhatom azt is, hogy nem kell bemutatni, mert rohadtul nem érdekel. Egyelőre inkább az utóbbiról van szó. Nem igazán vannak Villengardról emlékeim, és ami van is, az sem feltétlenül hiteles. Dühös vagyok „Veselára”, persze, hogy legszívesebben az arcába dörgölném, hogy igazán emberhiány lehet a Black Sunnál, ha őt küldi értem. De nem lenne ez más, mint dacos célozgatás a korára, hisz a képességei nyilván a helyén vannak. Na meg bagoly mondaná verébnek. Nyugton, verejtékezve tűröm a fájdalmat, végül mégis csak felteszek egy kérdést.
- Mi történt az igazi Veselával? – Kimerültség ide vagy oda, ezt már sikerült összeraknom. Gondolhatnék arra is, hogy egy fiatal papot valóban sikerült az oldalukra állítaniuk és ő itt valóban Dominik Vesela, aki beleunt az egyházi rendszerbe. Nyílt titok, hogy mindkét oldalon vannak árulók. De ennyire azért nem vagyok hülye. Ez a kérdés pedig helyénvalóbbnak tűnt, mint arra rákérdezni, hogy neki mi a neve.

Fáradt és kimerült. Helyes. Legalább kevesebb az esélye, hogy ugrálni fog, miközben ellátom. Első körben azonban az ivással kezdünk. Még szerencse, hogy odafigyelek, mert valószínűleg egyszerre meginná az egészet… feleslegesen. Így, kortyokban is hagyom neki, hogy kiürítse a kulacsot, nem veszem el idő előtt. Az a tekintet, amivel a palack után kap, amikor leteszem… majd kap még, de egyelőre ennyi elég volt. Így is frissebbnek tűnik, mint előtte. Enni is adhatnék neki, de hülye lennék előre ellátni energiával. Majd ha elláttam, és újra jó alaposan meg lesz kötözve, kap enni.
Feszülten figyelem, amíg beszélek hozzá. Azt akarom, hogy felfogja, mert… nem, nem igaz, hogy nem akarom bántani. Szinte látom száguldani a gondolatait az eloldozás említésére, és talán szándékos is, hogy nem egészen karnyújtásnyira pakolom ki tőle a dobozt, amiben ott egy szike is.
Talán valahol reménykedem is benne, hogy okot ad rá, hogy nekiessek, és végre leverhessem rajta a saját frusztráltságomat, amit hetek óta gyűjtögetek felé.
Egyelőre azonban inkább mögé lépek, és elkezdem kioldozni. Nem vagyok kíméletes. Nem tudok, és nem is akarok az lenni. Egyrészt úgy meghúzta a csomókat, hogy örülhetek, ha nem ávágnom kell őket - de nem pazarolhatom a kötelet, egyelőre fogalmam sincs, mennyi van belőle a hajón -, másrészt némi elégtétel az idegeimnek a fájdalmas nyögések sora, amit megkoronáz az a félig elfojtott nyüszítés, amit akkor hallok, amikor a csuklójához érek. Nem csodálom. Megingatom a fejem a roncsolás láttán, amit saját magának sikerült kivitelezni.
- Makacs barom vagy…
Morgom az orrom alatt, de valószínűleg hallja ő is. Itt azonban tényleg olyan szorosra húzta a kötelet, hogy vagy azt vágom el, vagy a csuklóját, így kénytelen vagyok az övemen függő késsel elmetszeni a csomókat. Ezután felállok, és visszatérek mellé. Előre húzom a kezeit, és óvatosan kifejtem a nyílt sebből a kötelet, mielőtt nekiállnék lefertőtleníteni, majd bekötözni Alaposan, módszeresen. Nem profi, de megteszi.
A ruháján levő vérfoltokból nem tudom eldönteni, hol van rajta sérülés, de a ruha szakadásai már jobb támpontot kínálnak. Sorra haladok, és meglepődök azon, mennyire más állapotban vannak a sebek, mint amilyenben lenniük kellene. Sokkal jobban. Sokkal nagyobb a gyógyulsági fok, mint elvárható lenne, pláne, hogy fél napig kezelve sem voltak. Gyulladásnak is alig van nyoma, és egyértelműen láznak sincs.
A combsebhez érve gondolkodás nélkül, automatikus mozdulattal metszem fel a nadrágot térdtől csípőig, és egy keresztirányú vágást is ejtek az anyagon, szabaddá téve a combját. Nem mintha olyan egyszerű lenne ez utóbbi művelet, mert a nadrág szövete elkezdett belegyógyulni a sebbe. Basszus! Ez fájni fog.
Felpillantok Henryre, és épp közölném vele a tényállást, amikor rám néz, és ő kérdez inkább. Leengedem a kezem az ölembe, és elgondolkodom. Na nem a válaszon, hanem hogy mennyit mondjak neki, mennyire nyugtassam meg.
- Fogalmam sincs - felelek végül egészen őszintén, a szemébe nézve. - Belegyógyult a combsebedbe a nadrág. Ki kell tépjem belőle.
Nem teszem hozzá, hogy fájni fog, rohadtul egyértelmű. Előtte azonban felállok, és hozok még vizet a kulacsba, majd mikor visszatérek, kiveszek két fájdalomcsillapítót a dobozból, és odatartom a szájához.
- Fájdalomcsillapító.
Ha az altatóból két adagra volt szüksége, feltételezem, egyéb szerekből is elkél a dupla dózis. Ha elfogadja, segítek neki leöblíteni egy kis vízzel, ha nem, nem erőltetem.
Körbetisztítom a sebet, amennyire tudom, majd lekenem a környékét érzéstelenítővel. Ez talán mérsékeli a fájdalmat, és a fájdalomcsillapítónak is van ideje hatni eddigre. A dobozból egy tiszta rongyot összehajtok, és azt nyújtom felé, hogy ha akar, ráharaphat. Túl kíméletes vagyok vele, minden előzetes elhatározásom ellenére, de ez a seb… még a gondolatra is összerándul az arcom. Határozottan ráfogok a szövetre.
- Egy… kettő… - nem jutok azonban el háromig, kettő után megrántom. Így gyorsabban túlvan rajta.
Utána állok neki kitisztítani a sebet. A maradékot majd kilöki a szervezete. Egy adag sebgél, aztán egy kötés, és megvagyok. Nem szólok semmit, amíg szöszölök, de utána felpillantok rá. Némileg mérséklődött a haragom iránta, és bár nem tűnt el teljesen, folytatom.
- Fogalmam sincs, hogy bántani fog-e, de nekem az a feladatom, hogy épségben vigyelek vissza hozzá.
Bár nem teszem hozzá, hogy nincs más választásom, azért elég egyértelmű az elhangzottakból. Talán mindez elárul valamennyit Vadim szándékairól. Mindez persze az ideális állapot, amennyiben Henry velem és Vadimmal is együttműködik, és jófiú lesz. Miért nem tudom elképzelni ezt erről az indulatgombócról itt előttem? Úgy sejtem, több fejtörést fog okozni Vadimnak, mint amennyire az öreg számít.
Noha a Föld két hetes sugarában nem csak a Mars van benne, de valóban ez tűnik a leglogikusabb következtetésnek. Talán korai az információ, de ha meg is szökik…. nem, nem szökhet meg. Vagy utána megyek, vagy helyben főbe is lőhetem magam. Az kíméletesebb, mint ami Villengardban várna rám, ha Henry nélkül térnék vissza.
- Igen, Villengard - teszem még hozzá a “régebbi” költői kérdésére válaszolva. - A pokol és a menny összegyúrva egy rohadt nagy bázisba.
Elmosolyodok, fesztelenül, szinte már büszkén. Elvégre az az otthonom, és az, hogy nem csak túléltem ott eddig, de egészen jól ellavírozok, igenis okot ad a büszkeségre. Akkor is, ha mások szerint nincs mire büszkének lennem, hiszen az egész Black Sun egy bűnözőkből verődött csürhe. Mégis… ez az, amit én igazán ismerek.

Láthatóan nem jut el a tudatomig, hogy mi történik, mégsem tudom elszakítani a tekintetem az övé fogságából és nem kizárólag csak azért, mert nincs erőm ide-oda kapkodni a fejem. Még akkor is abba a pontba meredek, ahol eddig a számomra most szürkének tűnő kék szemek voltak, amikor kitudjaki elindul a kulacsért. Rövidebb fáziskéséssel fordítom utána a fejem. Tulajdonképpen így követem visszafelé is. Úgy be vagyok lassulva, mint akit telenyomtak fűszerrel.
Viszont a kulacs után még így is olyan mohósággal kapok, mint a füstbe ment küldetést megelőző estén „Vesela” ajkai után. És egy pillanatra sem áll szándékomban engedni. Úgy érzem, nem kaphatok belőle eleget. Ha egy jót megtesz értem az a rohadék, akkor az legalább ez. Hogy időközönként elveszi tőlem a vizet. Nem sokra mennék vele, ha azzal a lendülettel ki is hánynám. Főleg, hogy üres a gyomrom.
Amikor végül elfogy a víz – vagy úgy dönt, hogy eleget ittam, nem tudom – olyan kétségbeesetten vetődök a tekintetemmel a kulacs után, hogy nézni is rossz. Hallatok valami feszült szusszanást, de nem szólok. Örülhetek neki, hogy legalább már nem csak a száraz nyelőcsövem falai tapadnak egymásnak, amikor önkéntelenül nyelek egyet.
Aztán az a bizonyos tekintet talál valami sokkal érdekesebbet, ugyanis lekerül az elsősegélydoboz fedele. Kíváncsian pásztázom a tartalmát. Mintha csak az után kutatnék, hogy mit használhatok fel a szabaduláshoz. Mit használhatok fel ellene. Szép álmok.
Beszélni kezd hozzám. Meg kellene rémisztenie a hangjának. Hűvös. Parancsoló. És határozottan veszélyes. Mégsem félek tőle igazán. Nem, nem ez a megfelelő szó. Nem tudnám megmagyarázni, hogy mit érzek vagy épp mit nem érzek. Valószínűleg csak nem vagyok kellőképp magamnál. Egy külső szemlélődő arra sem vehetne mérget, hogy felfogom, amit mond nekem egyáltalán. Mégis bólogatok. Lassan, erőtlenül, de határozottan. Arra a baromi ijesztő tűre meg feltűnően egy pillanatra sem vagyok hajlandó ránézni. Ha nem lennék már eleve sápadt, akkor tuti, hogy most válnék sápadttá. De még a víz is visszajöhet.
El fog oldozni. ~ Csitítsd az elméd, Henry. ~ Ezer és ezer lehetőség száguld végig az agyamon, hogy mit és hogyan kellene tennem, hogy kijussak innen, rajta keresztül. Sajnos mind rövid távú és nem csak időben, de távolságban is. A rohadt raktérből sem jutnék ki. Fene az impulzív természetembe. Tudom, hogy itt a hosszú játékot kell játszani, de ez az utolsó, amire erőt vagy ambíciót érzek jelenleg. Végül teljesen figyelmen kívül hagyom „Veselát” és csak csendesen sorolom az orrom alatt a mantrákat, amik átsegítettek ezen a ki tudja hány órán. Nem ellenkezek a kioldozás és semmi más ellen. Nyugton tűröm, amit tesz. Legalábbis próbálom. Különösen akkor nyüszítek fel és igyekszem a hangot sikertelenül, ám minden erőmmel visszanyelni, amikor a véres csuklómhoz ér és mozdul rajta a kötél.
Nagyon, nagyon sokáig érlelek magamban egy kérdést, mire érzek annyi lelkierőt, hogy végül ki is bökjem.
- Bántani fog? – Felpillantok a szemeibe. Nem adok hozzá kontextust, de egyértelműbb nem is lehetne, hogy miről, illetve kiről beszélek. Akár ki is nevethet. Hisz mit érdekli az „atyát” az én lelki békém. De tudnom kell. Rettegek, hogy azért visznek Villengardra, hogy felboncoljanak és rettegek, hogy annak a férfinak az arca lesz az utolsó, amit látok. De… várjunk. Komolyan hallani, ahogy leesik. – Villengard!? – A hangom nem lett erőteljesebb, mint eddig volt, de az a megdöbbenés, ami átitatja kellő intenzitást ad neki így is. Gratulálok, eljutott a tudatomig. Villengard. Két hét. Villengard a Marsnál van? Igen, van értelme. Ah, fenébe Henry, csillapítsd már az elméd, túl sok lesz hirtelen a gondolkodás.

Megint ez… ez az önkéntelenül nyílt arc, az a pillanatnyi kiszolgáltatottság. Megőrjít. Hogy lehet, hogy még életben van? Hogy lehet, hogy még nem taposta el senki? Ha okot ad rá, a halott Napokra esküszöm, megteszem. Pont úgy, ahogy hezitálás nélkül otthagyom most is. Nem torpanok meg az erőtlen utánam szólására. Nem, nem ússza meg ennyivel. Volt esélye, elbaszta, most viselje a következményeit.

Először a vezérlőbe megyek, ellenőrzöm a rendszereket, az útirányt, majd visszatérek a kabinomba, és lecsekkolom az üzeneteimet, aztán… feltúrom a fél hajót, hogy megtaláljam a teafelszerelést. Ütött-kopott kancsó és csészék, egy vízforraló, és még tea is akad. Noha illat és állag alapján sem a legjobbak, de legalább van. Sőt, fűszeres tea is van az egyik doboz alján. Nem sok, de körülbelül két főzésnyi. Helyes. Lehet, hogy leszek még olyan idegállapotban, amikor szükségem lesz rá. Különös, hogy ahány ember, annyiféleképpen hat rá a fűszer. Engem általában megnyugtat. Vagy talán azért nyugtat meg, mert csak teában fogyasztom, és maga a szertartás, ami megnyugtat. Fogalmam sincs. Minden esetre jólesik most is törökülésben elhelyezkedni a kabinom padlóján, és várni, hogy a forró víz megtegye a hatását. Egyszerű, ízesítetlen fekete tea. Ez most jól fog esni.
Ahogy az ajkaimhoz emelem a csészét, mintha üvöltést hallanék átszűrődni a hajó zömmögésén. Nem foglalkozok vele. Nem foglalkozhatok vele. Nem mászhat a fejembe ez a kis dög, mert akkor eláshatom magam. Különben is, valószínűleg én vagyok az utolsó jelen pillanatban az egész világegyetemben, akit látni akarna, és nekem sincs ínyemre az utálkozó képét bámulni. Sokkal jobban tetszett, ami azután láttam az arcán, miután megcsókolt. A szemeiben… bassza meg, összekevertem a teákat? Frusztráltan rázom meg a fejem, mielőtt beleszagolnék a csészémbe. Nope. Nem a tea hatása. A saját agyam baszakszik velem. Remek. Nagyon remek. Meg kell verjem Henryt. Muszáj. Vagy kiverem belőle a lelket, vagy egészen másképp fogom levezetni rajta a feszültséget, és fogadni mernék, hogy az kevésbé lenne ínyére, mint hogy péppé verjem.
Most a tea sem segít, és az alvás sem, mégis… amikor végül elindulok a raktér felé, határozottan kiegyensúyozottnak érzem magam. Igen, most én vagyok helyzeti előnyben. A kezeim között van, én pedig elég jól értek ahhoz, hogy úgy tegyek kárt benne, hogy ne maradjon nyoma. Majd azt mondom Vadimnak, már ilyen volt, amikor rátaláltam.
Ez a veszett nagy elhatározás azonban csak addig tart, amíg meg nem állok a földön félig fekvő, félig ülő, szánalmas alak előtt. Az elmúlt órák, az energiaveszteség és a fájdalom megtették a hatásukat. Pontosan azt a hatást, amit el akartam érni, nem igaz? Figyelem, felmérem, vajon mennyi ereje maradt… nem mintha lennék olyan hülye, hogy higgyek neki. Átvert már, és az orrom bánta, hogy akaratlanul is alábecsültem a képességeit, de mit tehettem volna? Fogalmam sem volt, mire képes, és még most is csak tapogatózok.
Amikor végül rám emeli a tekintetét, már biztos vagyok benne, hogy tényleg annyira elgyötört, amennyire tűnik. Nem, ez így nem igaz. Nem bízom benne. Nem tudom, hogy tényleg ennyire rossz hazudozó, vagy ennyire jó. Semmiben nem bízok vele kapcsolatban. A legkevésbé magamban.
Azért a szájam széle megrándul a deja vu érzésre. Egy pillanatig figyelem az arcát, a cinikus kifejezést a fáradt, meggyötört vonásokon… akár újra bajtársak is lehetnénk ebben a néhány szívdobbanásnyi időben, amíg a tekintetünk fogva tartja egymást. Más helyzetben… egy másik életben talán. De itt túl sok a mocsok, és igaza van: a legtöbb rajtam. Még akkor is, ha most kívülről én tűnök tisztábbnak és rendezettebbnek, tudom, hogy belül még nagyobb a kontraszt, és nem az én javamra. Csak tudnám, mire számít Vadim, hogy fogja túlélni ez a srác Villengardot?
Félrekapom a tekintetem. Kibújok a pillanatból. Inkább a kulacsot keresem, és meg is találom az egyik nagyobb láda mellett. Odasétálok, felemelem. Nem sietem el, hogy enyhülést hozzak, de nem is nyújtom szükségtelenül hosszúra, hogy visszaérjek Henry mellé, és ezúttal tényleg úgy guggoljak az oldalához, hogy ha lenne ereje és hajlandósága, akkor se legyen lehetősége felrúgni, vagy kárt tenni bennem.
Kinyitom a kulacsot, és az ajkaihoz emelem. Figyelem, ahogy iszik, és néhány kortyonként elveszem a palackot, és megvárom, hogy vegyen pár levegőt. Ha túl mohón issza, csak visszajön. Amikor végzett, leteszem a kulacsot a padlóra, aztán felállok, és az arrébb rúgott elsősegélydobozért megyek. Hosszan, nagyon hosszan méregetem Henryt, mire elhatározom magam, és letérdelek mellé, majd felpattintom a doboz tetejét. Előpakolok, de egyelőre nem nyúlok felé. Ki kell oldozzam, ez kétségtelen. Pláne, hogy friss vér szagát is érzem körülötte, és az orrom ritkán csal. Igazából rohadtul meg kellene fürdenie, anélkül hosszú távon az elsősegélynek sincs sok értelme. Az azonban biztos, hogy ennyire nem bízom meg benne. A pulzusa egyenletes, nyugodt. Így is hezitálok. Végül rápillantok.
- Eloldozlak, hogy ellássam a sebeidet. De ha bármivel próbálkozol, ha csak egy ujjadat is megmozdítod az engedélyem nélkül, ezt fogom beléd ereszteni - mutatok fel egy nagy ampullányi altatót, csinos adagolótűvel a végén. - És most fix, hogy jobban célzok, mint ahogy te mozogsz. Aztán itt hagylak megrohadni egyedül a következő két hétre, és csak kétnaponta jövök le kaját adni, hogy kihúzd élve Villengardig. Értve vagyok?
Igen, ezúttal nincs semmi gyengédség a hangomban, semmi kihívó él, vagy pajkosság. Parancsoláshoz szoktam az utóbbi időben, akárcsak ő, ez könnyen felismerhető.

Tulajdonképpen addig vagyok nagylegény, amíg ki nem ejti azt az elátkozott vezetéknevet. Burrows. Az arcom úgy változik meg, mintha egyenesen kicserélték volna. A szüntelenül ott tomboló harag, dac és harciasság helyét szimpla félelem veszi át. A legalapvetőbb emberi érzés, ami belénk van kódolva és túl sok mindent képes felül írni. Ezalkalommal úgy tűnik, az én harcikedvem írja felül. Mire feleszmélek, a srác, aki nem rég még a társam volt – ha ha ha, sosem volt az – már csak a távolodó hátát mutatja.
- V-Várj!... – Gratulálok, Henry. Ez épp annyira volt határozott, hogy valószínűleg ha akart volna sem állt volna meg egy ilyen lepkefing erejű marasztalást hallva. Mintha csak a keze után nyúltam volna, amit nem tudtam megragadni, mert nem értem el, hanem már csak a bőröm súrlódásával érinthettem. És… ennyi volt. Magamra maradok. A helyzethez képest tulajdonképpen egész sokáig bírom józanésszel és az idő múlását is viszonylag reálisan érzékelem. De eljön az a pont, amikor már túl sok.
Először a fáradtság nyom el. Éberen alszom, nem tudnám megmondani, hogy percenként vagy óránként riadok-e fel. Elvesztem az időérzékem. A valóság keveredik az álmokkal vagy épp fordítva. Talán nem is rémálmok ezek, hanem emlékek. Az egyik pillanatban a férfi sétál felém, akit egykor apámnak kellett hívnom, a következőben Aciman vérzik el a karjaim között. Aztán összerándulok és újra ébren vagyok. Egyedül a vér marad velem. Bár nem látom, de a fájdalmat átérzem a tenyerem meleg nedvességével együtt. Nem nehéz következtetni, hogy a kötél végleg kikezdte a bőrömet. Amikor a tűrőképességem teljesen elvékonyodik, hosszan, értelem nélkül üvöltök a semmibe, majd erőtlenül engedem, hogy a gravitáció magával rántsa a fejem, a mellkasomat szorító kötél pedig megtartsa egy bizonyos ponton a testem. Nem vagyok benne biztos, hogy izzadtság vagy könnyek folynak-e le az arcomon. Jól lehet, mindkettő.
Olykor halkan, alig suttogva régi buddhista mantrákat sorolok az orrom alatt. Vagy a kedvenc olvasmányaimat próbálom feleleveníteni. Segítenek. Ez az apró kapaszkodási lehetőség segít megmaradni a józanság talaján. Úgy érzem nincs itt levegő, úgy érzem, a kötelek megfojtanak. Minden fáj és minden kényelmetlen. A halántékomról újabb izzadságcsepp folyik le az arcomon és puffan az elernyedt vállamra.
Még egy csepp. Ki tudja mennyi idő elteltével még egy. Bárányok helyett épp ezt számolom, amikor nyílik az ajtó és az a szemétláda besétál. Hunyorgok az eddigi félhomály helyét átvevő fényre. Szarul nézhetek ki. Tulajdonképpen fel sem nézek rá. Erőtlenül a cipőjét figyelem, ahol az én bakancsom talpához ér. Mi ezzel a célja? Teszteli, hogy megpróbálom-e ismét felrúgni? Húzza az agyam, hisz csak hajszál híján nem érem el? Nincs sziszegés, nincs üvöltés, nincs acsargás sem. Tulajdonképpen szánalmasan kifejezéstelennek tűnök.
Ami még szánalmasabb, hogy őszintén örülök, hogy itt van. Nem tudom, mennyit bírtam volna még ki külső impulzusok nélkül a légszomj és a rémképek társaságában. Bár ahogy más, ez sem látszik a meggyötört vonásaimon. Ő kérdez, én pedig fáziskéséssel, de résnyire nyitom a kiszáradt ajkaim, hogy válaszoljak. De nem jön ki hang. Ismét megmozdítom az ajkaim, majd összezárom. Mintha még nem tértem volna eléggé magamhoz ahhoz, hogy válaszoljak. De végül csak visszahozza a cica a nyelvem vagy mi. Lassan emelem a tenyérbemászó képére a kék tekintetem.
- Szomjas vagyok. – Na, akkora baj csak nincs, ha még mindig ilyen szellemes valaki. Valóban szomjas vagyok, de ezzel célzok a ki tudja mennyi idővel ezelőtti összetűzésünkre is. Hogy még mindig van bennem szusz. Hogy nem bántam meg és újra megtenném. A bágyadt vonásaimon átfutó cinikus kifejezés is erre enged következtetni. Másrészt meg, ha kioldozna és talpra állítana, összeesnék. Nem az igazi már ez a szájalás. Félek attól, hogy újra egyedül maradok és nem szeretném túlfeszíteni a húrt, talán ha kellően szemfüles, neki is feltűnhet.

Óh, nem látta még az igazán mocskos tekintetemet… semmilyen értelemben. Az, amit eddig látott belőlem, csupa csillámpor volt és szivárvány. Egyrészt mert vissza kellett fognom magam, másrészt… másrészt pedig ezt váltja ki belőlem. Vagy legalábbis egy enyhébb változatát a szemétségemnek. Most is hajlandó lennék engedni, de úgy tűnik, nem hajlik a kompromisszumokra. Még.
Megitatom, aztán félrerakom a kulacsot. Várok a válaszára, és már amikor a szemembe néz, sejtem, mit fog mondani. Mozdulok, hogy hátráljak, de nem vagyok elég gyors, így lendületből elvágódok. Mielőtt esélyem lenne megfordulni, a bakancsa istentelen erővel vágódik a mellkasomba, kiszorítva belőle minden levegőt. Csak a gyakorlat, ami arrébb gördít, Henry hatótávolságán kívülre, de összegömbölyödök, és néhány hosszú pillanatig csak tátogok a fájdalomtól és a légszomjtól, mint egy partra vetett hal. Csillagok táncolnak a szemem előtt a pillanatnyi oxigénhiánytól, de lassan észhez térek. Hallom Henry mocorgását, és az elsősegélydoboz fémes súlódásait és koppanásait a padlón. Talpra kecmergek, és egy mozdulattal rúgom messzire a dobozt.
Még mindig kapkodom a levegőt, úgy meredek Henryre. Nem csak az ő pillantása képes a földi tengerek jegét idézni, de az enyém is. Igen, jól sejti, hogy ellőtte a jóindulatomat. Bármennyire kedvem lenne tettleg megtorolni az iméntit, inkább csak elmosolyodok. Azzal a romlott, rosszindulatú mosollyal, ami nem vetít előre sok jót a közeljövőre nézve.
- Pusztulj meg, Burrows!
Köpöm oda neki némi negédes felhanggal. Nem véletlen a névhasználat. Hadd legyen min gondolkodnia amíg egyedül fog rohadni idelent. Víz nélkül. Élelem nélkül. Fájdalomcsillapító és rendes ellátás nélkül. Az embernek néha csupán a megfelelő iniciátor kell, és némi magány, hogy a saját fejében megteremtse önnön poklát.
Megfordulok, és minden további nélkül otthagyom a következő… úgy tizenkét órára.

Amikor visszatérek hozzá, kipihentnek tűnök, és még mindig olyan nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak, amilyen általában vagyok. Mindenki előtt. Vadim élve nyúzna meg, ha bármi baja lenne a drágalátos fiacskájának, úgyhogy muszáj ránézzek, és ha akarja, ha nem, ezúttal tényleg ellátnom a sebeit. Ha kell, akkor megint kiütöm, hogy nyugton maradjon, nem fogok álmatlanul forgolódni miatta.
Szó nélkül állok meg előtte. A bakancsom orra az övének a talpát érinti. Igen, provokálom. Sziszegjen, üvöltsön rám, legyen dühös, acsarogjon… úgy egészen könnyű úgy gondolnom rá, ahogy az egész szarság elején. Amikor még csak egy kép és néhány adat volt, számok és betűk, kombinációja, nem valaki, akit majdnem megdugtam a saját íróasztalán. Rohadjak meg, hogy nem tettem meg! Akkor most egészen biztosan okot adna arra, hogy addig üssem, amíg lélegzik. Két hét sok idő, az orvostudomány pedig elég fejlett, hogy összefoltozzam, mire Villengardba érünk.
- Meggondoltad magad?
Hideg és gúnyos a hangom. Ezek után biztos lehet benne, hogy nem leszek gyengéd és kíméletes. Már ami a sebeit illeti.

Elnézve Veselát – vagy bármi is legyen a neve – meg engem, ég és föld a különbség. Mintha nem is egy helyről jöttünk volna. Ő tiszta, a ruhája is tiszta, a haja is tiszta. Csak a tekintete, na az mocskos. A terep nyomait, a horzsolásokat és vágásokat legfeljebb már csak a bőrén viseli. Ellenben velem, akin még mindig a szebb napokat is látott, sötétvörös árnyalatot öltő terepruha van tiszti fémjelzéssel, a kezeimet bár nem látom, de gyanítom, hogy azon is legfeljebb csak kopott a vérből. Szinte érzem a körmeim alatt a mocskot.
Gyűlölködve nézek az ismerős ismeretlen után, amikor magamra hagy. Úgy sejtem, legalább a szomjam csillapítva lesz. Mondanám, hogy türelmesen várok, de egyrészt nem igazán tudok mást tenni, mint várni, másrészt meg nem igazán nevezhető türelemnek, amit leművelek. Hiába veszett ügy, képtelen vagyok nyugton maradni, mihelyt magamra hagy ismét feszegetni kezdtem az egyre inkább sajgó csuklóimat, próbálva fogást találni a csomóin. Az a bizonyos csomó viszont hozzáértő kezek munkája. Innen aztán se előre se hátra. ~ Nyugi, Henry. Ne pánikolj. Nem szorítja az a kötél annyira a mellkasod, mint gondolod. Kapsz levegőt. Csak az elméd játszik veled. Lélegezz. ~
Amikor az, akit eddig Dominikként ismertem visszatér, összerezzenek, és akarva akaratlanul hozzátapad a tekintetem. Kiélezve meredek a dobozra, amit a víz mellett a kezében hoz. Persze, hogy az első, ami eszembe jut az, hogy kínzóeszközöket hoz. Vagy tűket. Egyik rosszabb, mint a másik. Összeszorítom a fogaim, hogy megakadályozzam az ajkaim megremegését. Annyira nem is nehéz, mert a düh ismét felülkerekedik a félelmen.
Ez az érzés pedig csak kiteljesedik, amikor közel jön és felteszi a kérdését. Majd hogy nem elkerekednek a szemeim, hisz nem hiszek a fülemnek. De mint akinél beakadt a lemez, csak egy valamit válaszolhatok a kérdésére.
- Szomjas vagyok. – Egyelőre láthatóan nem érdekelnek a kötelek meg az ígéretek. Szomjas vagyok. Noha ez a verzió már nem olyan elveszetten jön. A hangerő még mindig hasonló, mint az előbb, amikor a hangom próbálgatva épp csak ki tudtam préselni magamból. De ezalkalommal sokkal több indulattal jön. Nem tudom kontrollálni. Ha nagyon muszáj, akkor hasonló hangnemben hozzáfűzök még egy kérleket, de ha nem kell, nem erőltetem.
Mikor az ajkaim a kulacsot érintik, máris kezesebbé válok. Úgy sóhajtok fel, mintha legörgették volna azt a baromi nagy szikladarabot a mellkasomról, amitől eddig levegőt is alig kaptam. A fejem csak lassan nekidöntöm az oszlopnak és kiélvezem minden cseppjét annak, amit kapok. Valaki tényleg szomjas volt. Miután elemeli a kulacsot az ajkaimtól, néhány másodpercre a fejem is lehajtom lehunyt szemekkel és úgy igyekszem nyugtatni a továbbra is ide-oda csapongó légzésem.
- A szavamat akarod… – Emelem fel rá a tekintetem. Azt sem igazán lehet eldönteni, hogy ez most kérdés lenne-e vagy valami szövegnek a bevezetése. Nem is számít, hisz én megkaptam, amit akarok. Szarok a fájdalomcsillapítókra! ~ Legalábbis most még, aztán egy óra múlva valószínűleg már nyüszíteni fogok. De most még táplál a dühöm. ~ Hirtelen, ám annál célzottabb mozdulattal rúgom ki az „atya” alól a lábait, lehetőleg hogy padlót fogjon. És abban a pillanatban sem tétovázok, újra rúgok. Ezúttal mellkason talpalom. Ha rajtam múlik olyan erővel, hogy addig csúszik, amíg a surlódás engedi és azt követően a levegőért is küzdenie kell. Ennyi józan eszem még volt, hülye lettem volna abban a pillanatban megtámadni, hogy a közelembe jött. Előbb vízre volt szükségem.
- Baszódj meg! – Üvöltök rá. Hallhatóan, ha tehetném, a fejét is letépném. Most még mást sem hallok, csak a fülemben dobogó vért, de lesz még ebből ’sírás’ mert azt hiszem, ellőttem a jóindulatát. Megérte? Meg hát. Ezután tovább küszködök, felhúzom a lábam és igyekszem hátra toszogatni ügyetlen mozdulatokkal az elsősegélydobozt, amit mellettem hagyott, hogy a hátrakötött kezeimmel is elérjem. Talán lesz benne egy szike vagy valami használható. Persze teljesen tisztában vagyok vele, hogy esélyem sincs. Lehet, hogy „Veselának” szüksége lesz néhány hosszú másodpercre, hogy összeszedje magát, de minimum itt félig meg kéne halnia előttem, hogy akár csak szűkösen is, de legyen időm megkaparintani valamit. De ez a nyilvánvaló tény nem különösebben zavar. Próbálkozni lehet, nem? Ha valami, spiritusz aztán van bennem.

Az élet nem a fair küzdelmekről szól, hanem a túlélésről. Az pedig egyelőre fennáll, még ha ki is ütöttem. Két adag altatótól kidőlni nem gyengeség. Vagy ha az, akkor én kibaszottul gyenge vagyok, mert egytől is itt tartanék.
Amint lezuhanyoztam, és helyretettem a saját sérüléseimet, felöltözök és a raktér felé indulok. Letelepszem Henryvel szemben a másik oszlophoz, és várom, hogy felébredjen. Ami sokkal hamarabb történik meg, mint normál esetben kellene, pláne dupla dózis után. Mostmár egészen biztos vagyok benne, hogy valami nem kóser a sráccal. Valami… genetikailag nem kóser. Már csak azért sem, mert az arcán levő horzsolások, amik a gránát robbanása után a törmeléktől keletkeztek, szinte alig látszanak, pedig nem napok teltek el, csak órák. Nekem bezzeg sajog minden tagom, de legalább a sebgél gyorsítja a gyógyulást.
Őszintén? Én örülök a chipem hiányának. A névtelenség és láthatatlanság olyan illúzióját adja, hogy nincs ott a fülem mögött, ami utánozhatatlan. Utálom a bionikus részeimet, pedig ilyen-olyan okokból nem egy akad már belőlük, és biony időnként hasznosnak is bizonyulnak, főleg a szemem. Ettől függetlenül azonban ott van bennem miattuk a paranoia. Pusztán amiatt, hogy nem teljesen az én felügyeletem alatt vannak. Legalábbis időnként így érzem. Nem véletlen, hogy semmi nincs a testemben, amihez külsőleg bárki hozzáférhetne.
Épp a kommunikátoromon pötyögöm a helyzetjelentést Vadimnak, amikor észreveszem Henry első mozdulatait. Még egy fél percnyi pötyögés, aztán elküldöm az üzenetet, és mostmár rá figyelek. Minden rezzenésére kíváncsi vagyok, minden reakciójára. Látni akarom, hogy kezeli a helyzetet.
Na igen. Ehhez az is hozzátartozik, hogy tökéletes rálátásom nyílik arra a mélységes gyűlöletre, ami a tekintetéből sugárzik felém, amikor észrevesz. Nem tudom hibáztatni érte. Ettől függetlenül azonban nem kúszik az arcomra az a tipikus ragadozómosoly, ami máskor ott lenne. Rezzenéstelen arccal állom a pillantását. Nem árul el érzelmeket az arcom, pedig annyi lüktet bennem, amennyi ritkán szokott. Nincs bűntudatom, amiért elraboltam, és amiatt sem, hogy átvertem. Ez utóbbit azonban valahol sajnálom. De meg kellett tennem. A feladatom előrébb való, mint bármi, ideértve a saját testi épségemet is. Azzal úgyis csak addig mennék valamire, amíg Vadim meg nem tudná, hogy elbuktam.
Amikor végül feladja a némasági fogadalmat, és vizet kér, egy pillanatig még figyelem, atán szó nélkül felállok, és otthagyom.
Persze csak azért, hogy egy kulacsban vizet hozzak, és az elsősegély felszerelést. Nem vagyok profi, de az alapvető ellátáshoz jobban értek, mint az átlag. Muszáj volt megtanulnom.
Visszatérve odalépek Henry mellé, majd leguggolok hozzá, és leteszem a dobozt, aztán kinyitom a kulacsot, és odatartom a szájához, hogy ihasson.
- Ha a szavadat adod, hogy nem próbálsz megrúgni, lefejelni és hasónlókat, akkor ellátom a sebeidet, és kapsz fájdalomcsillapítót.
Nevetséges, nem? A szavát adja… Mégis ennyit kérek tőle. Belenézek a szemébe, úgy várom a válaszát. Legalább már tudom, hogy nem hazudik túl jól, és most valószínűleg amúgysincs abban a idegállapotban, hogy elrejtse előlem az érzelmeit. Szemét dolog a düh. Jobb, ha hamar megtanulja kezelni az ember.

A küzdelmünk nem volt túl fair, tekintve, hogy számomra már egy felnőtt adag altatóval kezdődött. Én próbáltam. Annyira próbáltam ébren maradni. Küzdeni ellene. Mit is gondoltam? Hogy majd sikerülni fog? A második kábítólövésnél már esélyem sem volt. Gyenge vagyok.
Az egyetlen gondolat, ami most vigasztalna a tudat, hogy az embereim épségben kijutottak. Így történt, de erről én már nem tudhatok. Ahogy arról sem, hogy az Egyház ezekben a percekben szállja meg a teljes roncsot, de utánam már nem találnak semmit, csak a véres, sebészi pontossággal távolított chipemet.
A chipem! Annak a hiánya az első, amit megérzek, ahogy bágyadtan ébredezni kezdek, ki tudja mennyi idő múltán. Persze, rengeteg impluzus ér hirtelen, de az egy, ami igazán a tudatomba mászik, az a chipem hiánya. És rohadtul megrémiszt. Olyan ez, mint amikor earbudson hallgatod a zenét. Észre sem veszed, hogy ott van. Aztán hirtelen kiveszed a füledből és minden olyan üresen zúgni kezd körülötted. Az ott létét nem érzed, de a hiányát hirtelenjében annál inkább.
A következő a kötél. Szinte látni az arcomon a felismerést, hogy nem tudok mozdulni és hamarosan arra is ráeszmélek, hogy miért. Dühösen rántok egyet a karjaimon, de egyik sem mozdul. Rángatom néhány másodpercig, mire be kell ismernem, hogy feleslegesen csinálom. Dühösen vetem a fejem az oszlopnak préselődve. Most nézek fel először, hogy szemügyre vegyem, hol is vagyok és mi az első, amit meglátok? Nem messze tőlem egy másik oszlopnak dőlve az a szemétláda! Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Sajnos már nem volt időm kitalálni, hogy mi az. Bár valljuk be, az első gondolatommal elég rossz irányba indultam volna. A Bíborosok embere? Ez nem a Bíborosok embere.
Őt figyelve a tekintetemben lángol a gyűlölet. Nagyjából úgy nézhetek ki, hogy ha kinyitnám a szám, abban a pillanatban tüzet okádnék. De nem szólok. Mit mondhatnék? Engedjen el, ígérem, viselkedek? Hülye lenne. Még én is hülye lennék ilyet mondani. Kérdezzem meg, hogy miért tette? Francokat mondaná el. Én pedig nem akarom tudni a választ. Még nem. Nem állok rá készen. Van az elmémben egy fal, aminek az ottlétéről még csak nem is tudok, ami eltéríti tőlem a hajszálnyit is apám felé irányuló gondolatokat. Mintha nem is létezne. Kérdezzem meg, a többiek kijutottak-e? Jó eséllyel ő sem tudja, meg amúgy is, miért mondana igazat. Miért mondana egyáltalán bármit? Méregetem őt, a saját válaszaimat keresve, de úgy tűnik ez már eldöntődött, hogy csendkirályt játszok.
Idő közben pedig lassan visszatérnek az emlékeim, amiket eddig a kábulat szorított ki az elmémből az utolsó percekről. Látni kiülni a felismerést az arcomra. Meglőtt. Kétszer! Tulajdonképpen jól szúrt, ezt meg kell hagynom, mert egyik alkalommal sem láttam a tűt. Rosszul vagyok a tűktől. Egyszer végig kellett néznem, ahogy Stewartnak injekciót nyomnak egy nyaki sérülésébe. Én voltam az, aki elájult az orvosi szoba közepén, nem ő. Talán elég lett volna meglóbálnia az arcom előtt, hogy ~ Nézd! Tű! ~ és már hanyatt is vágom magam, nincs probléma. Jó, ez hülye vicc és nem itt van a helye vagy ideje.
Most, hogy a kábulaton túl vagyok pedig a fájdalom is egyre inkább utat talál magának, amiből tetőtől talpig jut mindenhova. A kötél már most kidörzsölte a csuklóimat. Kellett nekem annyira erőltetnem – meg mondjuk mióta kinyitottam a szemeim, azóta folyamatosan feszegetem őket. A combomon túl gyorsan gyógyult a mély sérülés, ami csak azt eredményezte, hogy mondhatni bele forrt a szakadt terepnadrág szövete és minden alkalommal húzódik, amikor megmozdítom a lábam. Nem ártana ellátni, mert rohadtul fáj. Tessék, a gyors regenerálódás árnyoldala. Megesik.
Fáradt vagyok, mocskos vagyok, véres, dühös… és nagyon szomjas. Végül ez az, amit a tudtára adok, már amennyire az erőmből telik.
- Szomjas vagyok. – Erőtlenül préselem ki magamból, de jól kivehetőek a szavak. Muszáj innom. Mégis mire mennék azzal, ha dacból a kiszáradás szélére sodornám magam? Persze így is megvan az esélye, hogy francot sem kapok, örüljek, hogy az oszlophoz kötött, nem fejjel lefele lógat. De egy pohár víznek tudnék örülni.