Halkan nevetek fel. Szinte hangja sincs, csak a kifújt levegő tempójából és a rejteni próbált mosolyomból rakható össze a kép. Na meg az egészen lágy vonásaimon játszó epés kifejezésből. Ezzel a gesztussal pedig akár mondhatnám azt is, hogy meg sem próbálom titkolni, hogy igazat adok neki. Nem, nem akarom, hogy máshoz érjen úgy. Azt viszont olyan sokáig el tudnám nézni, ahogy magával játszik, ameddig csak a saját testem bírja, miközben mocskos dolgokat morog nekem és a türelmem határait feszegeti. Hm, nem is olyan rossz ötlet. Igen, szeretném őt látni. Akarom.
És megcsókolom. Ahogy olyan telhetetlenül húz magához, én is belenyögök a csókjába, mélyen az ajkai közé, egyik kezem pedig a combjára simítom, hogy mohón mélyesszem az ujjaim a bőrébe. Mintha erre lenne szükségem, hogy a valóságban maradjak és ne repüljek fel a csillagok közé. Ami egy fura kifejezés tekintve, hogy egy űrhajón vagyok. Részletkérdés. Már épp meggyőzném magam, hogy rám van szüksége, nem a pihenésre, a csillapíthatatlan hormonjaim már felülírnának bennem mindent, amikor vödör helyett egy egész medencényi jeges vizet kapunk a nyakunkba.
Milyen jó apa, megakadályozza, hogy hülyeséget csináljak. El ne felejtsem megköszönni neki.
Megremegve sóhajtok fel, ahogy utoljára még a nyakamba morog. Az a része teljesen mindegy, hogy mit mond. De mielőtt nagyon két szék közé esnék az impulzusoktól, kapok még egy vödörnyi vizet az arcomba, amikor Storm a szemeimbe néz és azt mondja, bízik bennem. Látni a teljes megdöbbenést, ami a homlokom fura ráncolásával rajzolódik ki az arcomra. Ennek elmentek otthonról? Vagy ez valamiféle manipulatív játék? Hát nem tudom. Biztosan van vele valamiféle hátsószándéka, ezt pedig egy gyanakvó pillantással nem is restellem a tudtára adni. Végül nem húzhatom sokáig az időt, egy feszült szusszanással felállok és a kommegységért lépek. Minden porcikám remeg. Ahogy a kezembe veszem a megviselt kis készüléket, véletlenül egy csomó mindent le is verek a helyéről. De mintha mi sem történt volna sietek el. Essünk túl rajta, mielőtt a stressztől átbillenek és dührohamot kapok…

Kétségeim nekem is vannak, de csak közvetett “bizonyítékaim” vannak arra, hogy bármit is jelentene Vadimnak az én életem Henryé mellett. Ameddig hasznos vagyok számára, ameddig engedelmesen teszem, amit mond, és nem kérdőjelezem meg a döntéseit, addig érdekében áll maga mellett tudni. Addig. De vajon tovább? Nem, ez még nem az én időm.
Ha tudnám, hogy Henry ennyire hajszálpontosan látja a logikámat, valószínűleg olyan messzire igyekeznék kerülni tőle, amennyire lehet. Ehelyett éppen azon munkálkodok, hogy minél közelebb kerüljek hozzá… minden értelemben. Mert nem csak Vadim szeretné, ha lenne kin keresztül esetleg hatnia Henryre. Akkora taktikai előny ez számomra, amit úgysem hagyhatnék kicsúszni a kezeim közül. Rábólintok a szavaira. Egyelőre. Úgy függ felettünk ez az egyetlen szó, mintha csak intésre várna, hogy megsemmisüljön, és a nyakunkba zúdítson mindent. Én is úgy érzem, hogy ez csupán a köztes állóvíz, és lesz még igazi csatánk Henryvel. Vérre menő csatánk egymás ellen.
Egyelőre azonban nem akarom bántani. Nem bántani akarom, hanem… igen, megdugni. És ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne, hogy ő is akarja. Mert emlékszik. Emlékszik arra, mennyire jók voltunk együtt. Messze nem tökéletesek, de kit érdekel a tökéletesség, ha kaphat helyette valami sokkal fontosabbat? Szabadságot. Az elfogadás mámorító szabadságát.
Figyelem, ahogy magával viaskodik, miközben az ajkába harap, és behunyja a szemét. Közelebb hajol. Tudom, hogy ugyanúgy vonzza a lehetőség, mint engem, mégis megtorpan. Kételkedik, és meg tudom érteni a miértjeit.
Hátrébb húzódik, hogy a szemembe nézhessen, és amit mond… óh! Elvigyorodok, azzal a tipikus farkasvigyorral, miközben megingatom a fejem.
- Nem akarod, hogy máshoz érjek úgy…
~...ahogy hozzád értem.~ Látom rajta, a tekintetén, a teste feszültségén, hogy az az utolsó, amire vágyik, hogy felálljak, és itthagyjam. Arról nem is beszélve, hogy mást “cibáljak” az ágyamba. Nem mintha akár Martin, akár Kaj az esetem lenne. Mindegyik az apám lehetne, engem meg sosem vonzottak az idősebb pasik. Jó, ez így nem teljesen helytálló, de az ennyivel idősebbek nem.
Inkább lecsúsztatom a kezem a nyakára, majd a tarkójára, hogy az ujjaim megszorulhassanak a rövid tincseken. Meg azonban nem csókolom. Kivárok, miközben őt figyelem. Nem mondom, hogy őt akarom, hogy rá van szükségem, mégis… ott van abban, ahogy hozzáérek, ahogy ránézek.
Rohadtul remélem, hogy ami az űrben történik, az itt is marad. Hogy olyan semleges terület ez, mint a Földön a nemzetközi vizek. Hogy itt nem számít, kik vagyunk, csak az, hogy mit akarunk. És én őt akarom.
Amikor végül megcsókol, megtörik a jég. Mohón kapok az ajkai után, elmélyítem a csókot, közelebb húzom magamhoz, még ha fel is szisszenek, ahogy a hirtelen mozdulatok miatt fájdalom hasít a bal vállamba. Mégsem teljesen a fájdalomról szól ez a szisszenés. Beleolvad abba a torokból jövő, elégedett mordulásba, ami sokkal többet árulhat el rólam, mint szeretek belegondolni. De ilyenkor ki gondol bele bármibe is?
Magamon akarom érezni az érintéseit, a bőrét a bőrömön… de úgy tűnik, az ég sem akarja, hogy tovább menjünk. Bosszantó zizzenéssel kel életre a sarokba hajított karegység, én pedig frusztrált nyögéssel szakítom meg a csókot.
- Minden átkozott Napokra… - morgom az orrom alatt Henry nyakába, majd kicsit elhúzódok, és a szemébe nézek. - Bízom benned.
Nem mondok semmi mást, ennyi bőven elég talán, hogy jelezzem, én betartom az alku rám eső részét. Hagyom, hogy beszéljen Vadimmal. Muszáj, hogy az egyikünk megtegye, és megengedem, hogy ő legyen az. Valóban bízom benne, hogy képes lesz kezelni? Félig igen. Félig inkább abban bízom, hogy végre kipuhatolhatom, milyen hatással is van Vadimra, hogy végre láthatja a fiát, beszélhet vele, és milyen hatással van mindez Henryre.
Aztán elengedem Henryt, és felegyenesedek a vizsgálóágyon. Nem kelek fel, nem követem a srácot, de biztos lehet benne, hogy amint csukódik mögötte a vezérlő ajtaja, ott leszek, és figyelek.

Feláldozható pótlék lenne? Efelől vannak kétségeim, de a válaszom megkapom. Különös, de úgy kommunikálunk, mintha egyenes kérdésekre egyenes válaszokat adnánk egymásnak. Pedig ennél köntörfalazottabban sem én, sem ő nem tudnánk fogalmazni. Az én ajkaim csak egy aprócska ragozásbéli különbség hagyja el, ő pedig mintha teljesen másról beszélne és mégis, értjük egymást. És tudod mit? Jól esik. Nem azért, mert szeretem a nyakatekert dolgokat, az általában nincs ínyemre, de ez a sajátos cicázás elveszi a helyzet kényességének az élét. Legalábbis valamicskét lecsiszol belőle. Mintha ellenségek lennénk, de még nincs itt az ideje a csatánknak, amíg pedig nincs itt az ideje akár össze is olvadhatunk. Mit számítanak a következmények? A végkimenetelt ígysem úgysem kerülhetjük el. Tudom, hogy mit mond az eszem. De nem akarok ráhallgatni. Még nem.
- Szóval biztonságban vagyok, egyelőre. – Épp olyan közel lehelem az ajkaihoz, ahogy ő is beszélt hozzám. A biztonságot nyilván nem úgy értem, hogy milyen jó dolgom lesz nekem Villengardon, senki nem akarja a fejem, hanem kifejezetten Stormra célzok. Tőle vagyok biztonságban. Egyelőre. Mert még nem jött el az idő. Megnyugtat a gondolat, hogy ezzel időt nyerek magamnak. Azt hiszem, értem a logikáját. Egy nap talán Sakál akar lenni, de még nem jött el az ideje annak, hogy lépjen, így a ’járulékos veszteség’ nem opció. Ha pedig nekem ez idő alatt esne bajom, az rajta csattanna apámnak ’hála’. Hogy mivé teszi ez őt? Élő pajzzsá.
A csevej azonban hamar nagy fordulatot vesz. Nem, nem is ez a megfelelő kifejezés, hiszen azóta épül közöttünk a kitörni vágyó, tompa feszültség, mióta a hegeit érintette az ujjbegyeimmel, én pedig mögé sétáltam. Én naiv azt gondoltam, hogy egy csókkal fog beteljesülni, amit tisztességesen megszakítunk és újabb két napra elfelejtjük egymást. Nekem meg újabb két napom lesz az undoromon őrlődni, hogy megint megszegtem az Egyház elvárásait velem szemben. De nem. Olyat mond, amire nem egészen számítottam. És a testem is úgy reagál, amire… hát nem egészen számítottam.
~ Kénytelen leszek újra megdugni. Megdugni… megdugni. ~ Ez visszhangzik a gondolataim közt, rövid időre kiszorítva minden mást a fejemből, ahogy az az intenzív érzés ismét végigfut az ujjbegyeimtől kezdve egészen a gyomrom mélyéig és tovább. Beharapom az ajkam és lehunyom a szemeim. Az orrunk már összeér, de a csókom nem adom neki. Nem vágyhat rá ennyire a testem, ez nem… legális vagy tudom is én. Már az első alkalomnak sem kellett volna megtörténnie! Végül ahogy kinyitom a szemeim, epésen elmosolyodom és kicsit hátrébb húzom a fejem, hogy az ő kékjeibe tudjak nézni.
- Van itt rajtam kívül két másik pasas. Ha csak feszültséglevezetésre van szükséged… – Nem, nem akarok neki tippeket adni arra, hogy érjen hozzá máshoz. Azt akarom, hogy csak hozzám érjen. Csak hozzám. Ezzel inkább mintha próbálnék kibújni az egész alól úgy, hogy közben nem nekem kell megszakítanom a pillanatot. Mert nincs hozzá erőm. Úgy, ahogy a bázison sem volt igazán. Csak a szájalás megy, a kiskapuk osztogatása, de én magam nem teszek semmit ellene. De többről van itt szó. Vajon ezzel a megjegyzéssel azt akarom kipuhatolni, hogy különleges vagyok-e? Mármint, van itt két másik is, ha csak lyuk kell neki. De ő engem akar? ~ Aj, francba már Henry! Ne legyél már ekkora… idióta! ~
Végül sikerül felhúznom magam a saját csapongó gondolataimon és bármi legyen is a válasz, mohón préselem az ajkaim az övéihez. Beleolvadok az érintésébe, ha a keze még mindig az arcomon van. Ezt annyira, de annyira nem lenne szabad. De ami az űrben történik, az az űrben marad, nem igaz?

Jelenleg szinte egyetlen tettem és megnyilvánulásom sem illik az állítólagos profilomba. Ennek pedig akár jólesik beismernem, akár nem, Henry az oka. Rohadtul nem érdekem, hogy Henry egyáltalán létezzen, de nem szokásom megfutamodni a felmerülő problémák elől. Annyiszor átgondoltam már a helyzetet az utóbbi hetekben, hogy gyönyörűen megvan előttem egy minta, ami megnyugtat. Mert már látok, tudok dolgokat, és ez hozzásegít ahhoz, hogy pontosabban tervezhessek. De mindez korántsem elég.
Egyelőre nem vagyok abban a helyzetben, hogy Henry sorsáról én magam dönthessek, legalábbis nem teljes egészében. Nem úgy, ahogy a céljaim megkövetelnék. Egyelőre csak abban dönthetek, ameddig elér a kezem, és ez pont annyi, hogy egyelőre felajánlom a békejobbot.
Mikor azonban a fenyegető éllel kicsusszanó visszakérdezés a nyakamat cirógatja, lehunyom a szemeimet. Az egész valamiféle beteges bizalomjáték köztünk, akár tudatában vagyunk, akár nem. Őszintén? Rohadtul beindít, amikor ezt csinálja. Amikor próbálja játszani a hülyét, közben viszont az erejét fitogtatja, és engem akar próbára tenni. Imádom a kihívásokat, azokat pedig pláne, amiket eddig ő állított elém. Minden rohadt percét imádom a csatáinknak.
Elmosolyodok. Mit gondolt, hogy nem veszem észre? Vagy hogy drámai sóhajjal rácsodálkozom milyen okosan találgat? Óh, neeem. De végülis… mi értelme van titkolnom előle, amit úgyis sejt, és amivel totálplánban szembe fogja találni magát, amint Villengardba érünk? Hátradőlök, és ha nem húzódik el, hátrahajtom a fejem a vállára, majd oldalra fordítom, hogy a válaszom közvetlenül a fülébe duruzsolhassam.
- Mindig megéri a kockázatot. Soha nem adom fel.
A végsőkig küzdenék, mert ezt várják el tőlem, erre lettem kiképezve, és ha nem tenném, akár most rögtön fejbe is lőhetném magam, mert ezerszer kíméletesebb megodás lenne, mint amire számíthatok, ha elbukok.
Aztán elhúzódva ismét kiegyenesedek, és úgy folytatom.
- Vadimnak csak egy fia van. Bárki más csak feláldozható pótlék.
Tökéletesre csiszolt cirkónia a brilliáns helyén. Soha nem érhetek fel ahhoz a vérhez, ami Henry ereiben csordogál, és amit Vadim olyan sokra tart, de ahogy az öregnek is mondtam: a vér nem minden. Nekem pedig eszemben sincs engedelmesen félrehúzódni a “jogos örökös” útjából. Fogalmam sincs, hova fog vezetni az az út, amire lépni készülök, készülünk, de az biztos, hogy nem fogok lelépni róla, amíg a végére nem érünk.
Hogy Henry leszűrte-e a válaszomból az igazságot? Csalódnék benne, ha ennél bővebb magyarázatot kellene adnom neki.
Amikor végül felé fordulok, egészen közel vagyunk egymáshoz. Figyelem a halvány mosolyt az arcán, a tekintetem akaratlanul is az ajkaira vonzza az apró gesztus. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen megkapom a beleegyezését, de valahogy megnyugtat a tudat. Akkor is, ha akár szórakozhatna is velem. Ezt támasztják alá a következő szavai is, amiket már az ajkaimon érzek. Látom, ahogy a pulzusa egyre gyorsabb ütemre vált, miközben közelebb hajol hozzám, de a szavai túl komoly kérdést boncolgatnak ahhoz, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjam őket. Elmosolyodok.
- Egy puccshoz kell valaki, akit a trónra ültethetsz. Van, amikor nem éri meg lázadni. Egyelőre.
Talán túl sokat árulok el? Nem tudom. Vadim hülye lenne azt gondolni, hogy nem küzdök meg a jogosnak vélt örökségemért. Miért most adnám fel a harcot, ha egész eddig minden percemet ennek a háborúnak áldoztam, amióta mellette vagyok? Ha valakit Vadim helyén akarok látni, az én magam vagyok, de ez még nem az én időm, és nem gondolom úgy, hogy bárki, aki az öreg helyére pályázik, jobb lenne nála. Viszont mindig van rosszabb. Abba, hogy Henry járulékos veszteség legyen bármilyen csatában, nem akarok belegondolni. Mert akkor el kellene kezdenem kielemezni magamban, hogy mi a francért érzek ettől a gondolattól dühöt és… és valami egészen mást.
Inkább teljesen szembefordulok vele, és az ép jobb kezemet az arcára simítom, pont úgy, mint ott, a bázison.
- Ha most megcsókolsz, kénytelen leszek újra megdugni.
A hangom rekedt a vágytól. Ha valaki romantikára vágyik, nem én vagyok az embere, de legalább őszinte vagyok, és meghagyom a lehetőséget a menekülésre.

Kimérten figyelem Stormot, ahogy hozzám beszél. Nem tudok neki hinni, egy szavát sem tartom hitelesnek, mert, mert nem. Ezek a szüntelenül bátorító megnyilvánulások nem illenek a profiljába. Jó, ez egy elég nagyívű tipp, de az alapján, ahogy az utóbbi szűk hétbe beszélt, ahogy viselkedett, különösen ahogy a Sakálról beszélt, már-már azt is megkockáztatnám, hogy valami bizarr apa-fia kapcsolatban állnak. Jó, Vadim nem az az apatípus, akkor mester-tanítvány kapcsolatban, teljesen mindegy. A lényeg, hogy megbízik benne. Eléggé ahhoz, hogy őt küldje egy ilyen kényes küldetésre. Feltételezem nem az volt az egyetlen oka, hogy Storm volt az egyetlen kéznél lévő fiatal, akire nagyjából rá lehetett húzni egy adott pap profilját. Ebből pedig az következtethető, hogy neki nem érdeke, hogy én épségben vagy akár életben legyek. Többről van itt szó, mint hogy szimplán ’ha ő dönthetett volna sosem találkozunk’. Érzem a zsigereimben. És mégis… minden alkalommal belefulladok a tengerébe, mint egy ostoba gyerek. Úgy tűnik, porba tiporja a józan eszem minden, ami az apámmal kapcsolatos. Igen, biztosan ez az oka. Ezért viselkedek ilyen logikátlanul az ő közelében is.
Logikátlanul. Az nem kifejezés. Nézzük csak ezt a mozdulatot, ahogy megkerülöm és leülök mögé. Olyan közel, hogy szinte érezheti a tarkóján a szuszogásom. Megfeszül, mégsem érzem, hogy el kellene húznom a kezem. Őt vonzza az érintésem, engem pedig vonzz a bőre. Egy bizarr, kölcsönös megnyugvás lehet ez mindkettőnknek a vihar szemében.
- Megéri a kockázatot? – Érezheti, hogy az egészen fenyegető, mosolyszerű tónussal egy nagyobb szusszanás is kiszökik az orromon. A képet már csak az tenné teljesebbé, ha a fejem is megcsóválnám hozzá. De csak az ő bőréhez képest forró tenyerem állapítom meg valahol az oldalán a derekához közel. – Miután feltöröd a zárat csak egy lövésed lesz ellenem, onnan már én sem leszek barátságos. Ha elszúrod, vége a játéknak és kétlem, hogy az apánk túlzottan díjazná. – Ostoba vagyok a szemében, aki hazudni sem tud, nem igaz? Ez az aprócska ragozásbéli különbség viszont olyan természetesen illeszkedik a mondatomba, mintha észre sem venném, hogy miket beszélek. Apánk. Nem feltűnő, én mégis figyelek minden idegszálammal, hogy a legapróbb reakciót is észre vegyem. Tudnom kell, hogy mennyire állja meg a helyét a teljességével abszurd elméletem.
Amikor felém fordul, ösztönösen a tekintetét kezdem el kutatni, amit nem kapok meg. De sajnos rajtam sem múlik az, hogy ’elváljunk’ egymástól. Nem mozdítom a kezem, én sem mozdulok. Csak figyelem őt. Borúsan. Aztán felnéz a szemeimbe és az átkozott addig csűri csavarja a dolgokat, hogy bizalmatlan őrjöngés és kritizálás helyett egyszerűen csak… megnyugtat. Alig jön ki valós hang a számon, amikor végül megszólalok, olyan gyengéd a hangom, a hasonlóan halvány mosolyszerű kifejezéssel az ajkaim sarkában megbújva.
- Kezdetnek. Kezdetnek azt hiszem, megteszi. – Tudod van az, amikor valamid őrülten viszket. Mondjuk lefekszel aludni, de elkezd viszketni a lábad, te meg már beleőrülsz abba, hogy ne vegyél róla tudomást, mert nem akarsz már megmozdulni, majd elmúlik, de nem múlik el. Végül pedig eszetlen módon adod meg magad és kezdesz el forgolódva vakarózni. Na, hasonlóan érzek én is. Iránta. Olyan közel vannak az ajkai. Közel van ő maga. Nekem pedig egyre szaporább a pulzusom. Végülis… ez egy alku. Miért ne lehetne csókkal megpecsételni? Nem!
- Nem könnyítené meg a dolgod, ha elősegítenél egy puccsot és végignéznéd, hogy járulékos veszteséggé válok? – Ő pedig mossa kezeit. Attól nem tartok, hogy ötleteket adok neki. Arra már rájöttem, hogy magától is van elég esze. Kár, hogy ekkor már olyan közel hajolok hozzá, hogy érezheti a leheletem a saját ajkain, a bőröm illatát, mintha csak édes kis semmiségeket suttognék neki. Pedig azért… elég súlyos dolgokról van szó. És mégis.

Nem gondoltam volna, hogy így fajulnak el közöttünk a dolgok. Úgy, hogy megosztjuk egymással a testünket, és igen, akaratlanul a lelkünk egy olyan részét is, amit mások elől mélyre temetünk. Nem terveztem, hogy megkedvelem, hiszen annyi okom lenne gyűlölni, mégsem vagyok képes rá. Összezavarjuk egymást. Fenyegetést jelentünk a másikra nézve annyi értelemben, és kétlem, hogy Henry ezeknek akár csak a felével tisztában van. Mégis… mégis hagyom, hogy megérintsenek a szavai. Bízott bennem. Akkor, ott bízott bennem. Nem a fűszer miatt, hanem mert így döntött. Az egész annyira… képtelenség.
Amikor megbillen, és elkezd gyorsabban és indulatosabban beszélni, csak figyelem. Nem látszik rajtam, hogy megbántam volna, amit tettem, vagy akár észrevettem volna azt a hirtelen félbehagyott mondatot. A szemébe nézek, és halkan, nyugodtan szólalok meg.
- Hidd el, ha dönthettem volna, soha nem találkozunk.
Nem én akartam érte menni, nem én akartam elrabolni, és azt végképp nem akartam, hogy a bőröm alá férkőzzön, és a feje tetejére állítsa a világomat minden értelemben. Értse úgy a szavaimat, ahogy akarja.
- De mostmár abból kell kihoznod a legtöbbet, ami adatott, és tudom, hogy ez is a célod.
Megint azt csinálom. Bátorítom. Fogalmam sincs, miért. Csak azt érzem, hogy valamiért szüksége van rá.
Amikor feláll, megkerül, és leül mögém az ágyra, megfeszül a testem. A hátam egy merő feszültség, ahogy hozzáér a bőrömhöz. Forrónak érzem az érintését, miközben gyengéden végigsimítja a hegeket a hátamon. Még hogy én próbálom manipulálni! Úgy simítja a bőrömet, mintha ez lenne az első lépés egy kényelmes előjátékhoz. Ritkán mutatom meg valakinek így a tetoválásomat. Nyilván látták már sokan, edzések alkalmával, vagy éppen zuhanyozás közben, de az ilyen pillanat ritka. Az a fajta érintés, amivel Henry hozzámér, pedig annál is ritkább. Különleges. Nem csak számára.
Mikor végül megállapodik a keze az oldalamon, meglepődök, de nem húzódok el. Sőt. Ellazul a hátam, és alig érezhetően beledőlök az érintésébe. Mi haszna? Elmosolyodok.
- Az, hogy nem próbálom meg feltörni a zárat kívülről - ami viszonylag hamar sikerülne, ezt azt hiszem, már te is tudod -, és nem zárlak be az első adandó alkalommal a kabinodba.
Én is makacs és céltudatos vagyok, nem csak ő. Őszinte vagyok vele, de értem, hogy nem erre volt kíváncsi. Arra, hogy mit adok cserébe az engedményért. Azért, hogy kevesebb hibám legyen Vadim szemében, mint amit eddig elkövettem.
Veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújom.
- Segítek neked - félig hátra fordulok felé, de nem nézek még rá. Ha nem húzza el a kezét, nem én leszek az, aki megtöri az érintést. Jólesik. - Tudom, hogy nem bízol bennem, és minden okod megvan rá, de muszáj lesz. Ha nem vagyunk képesek rá, felesleges alkudoznunk.
Mert igen, ennek kölcsönösnek kell lennie. Felpillantok a szemeibe. Akarom, hogy lássa, komolyan beszélek, és őszinte vagyok.
- De ezzel veszélyes játszmát játszunk. Ha Vadim megsejti, hogy a legkisebb mértékben is bízunk egymásban, megpróbál majd kijátszani minket egymás ellen.
Pontosan arra készülök, amit Vadim kért tőlem. Nem, nem pontosan, de majdnem. Egyetlen különbség van: a szabad akaratom. Az, hogy figyelmeztetem. Elmondom végre, hogy mibe is készül fejest ugrani.
- Ne várd, hogy segítek tönkretenni a Napokat, de segítek túlélned Villengardot.

Szótlan áhítat lenne? Igen, az. Különösen azóta, hogy nekiadtam magam. Persze, ott a megbánás, némi szégyen, ahogy az várható volt. De nem valódi megbánás ez, mert bármilyen meglepő is lehet számára, egyetlen percét sem csinálnám vissza annak, ami köztünk történt. Amit hagytam, hogy velem tegyen és amit én is tettem vele. A szégyenem is sokkal inkább irányul saját magam ellen, önostorozásként, mintsem ellene. Abszurd helyzet. Nem igaz, hogy nem őt látom. Teljesen az sem igaz persze, hogy őt látom. Azt hiszem, annak látom egy különös keverékét, aki ő maga és akivé válhatna. Vagy talán aki szeretne lenni. Vagy talán tévedek és saját magam hitegetem ilyen ostobaságokkal, mert egy szerencsétlen, zavarodott tizenhét éves vagyok és nincs is benne semmi. Talán ő is csak egy utolsó aljas bűnöző, mint az apám, meg a többi. Összezavar.
- Kétlem, de… A fűszer. Mindenre emlékszem. – A fűszer akkor talán elködösítette az elmém a fékezhetetlen vággyal vegyülve, de ez nem hatott ki az emlékeimre. Nincsenek homályos foltok, csak ő van. – Akkor megbíztam benned. – De ismét ennyit a nyugodt tónusomról, mert ahogy bevillan a következő gondolat, amivel folytatnám a szavaimat, képtelen vagyok megőrizni ezt a nyugodtságot és robbanásszerűen folytatom már indulatosabban. Nem túlfeszítve a húrt, de azért érezhetően van ott egy megbillenés az iméntikhez képest a folytatásban. Gyorsabban is beszélek, meg barátságtalanabbul is. – Azt hiszed te nem tetted tönkre az életem azzal, hogy betuszkoltál ide?! Ha az Egyház azt hiszi, visszatértem apámhoz, végem. Tönkretettél mindent, püspökként volt célom! Ha egyáltalán megtudják, hogy valóban kivagyok-! – Folytatnám én azzal, hogy ha Villengardra megyek is végem, meg tudnám részletezni, de ahogy utóbbi kiszalad a számom, képletesen azonnal rá is harapok a nyelvemre és egy keserű kifejezéssel azonnal befogom a szám. Miért nem tudom tartani. Persze, hogy a legtöbben még csak nem is sejtik, hogy ki vagyok. A barátaim, az Angyalok, még a feletteseim legtöbbje sem tudja, hogy a születési nevem Henry Burrows. Csak néhány bennfentes. Nagyot nyelek, mintha ezzel szégyenkezve visszanyelhetnék mindent, amit mondtam. A figyelmem viszont szerencsémre sikerül lassan, de biztosan elvonnia annak, ahogy Storm a bőrét érintteti a kezemmel. Önkéntelenül vonzza a kék tengere ismét magára a szemeimet, majd lassan felállok és épp ilyen tempóban megkerülöm őt, a háta mögé kerülve.
Érezheti az orvosi ágy minimális süppedésén, hogy leültem mögé, igazán közel, hisz nem egy széles felületről van szó amúgy sem. A következő pedig amit érezhet, az az érintésem. Olyan gyengéden érek hozzá, mintha friss sebekhez nyúlnék. Ha hagyja, lassan és meglepő érzékiséggel futtatom végig az ujjaim a hegei mentén. Számára talán nem, de számomra különleges ez a pillanat. Nem figyeltem még meg, nem bámultam akkor sem, mikor aludt. A tetoválásaitól távol tartottam magam, hisz mint mondtam, magamból kiindulva ez érzékeny téma. De most ő maga enged oda. Az sem érdekel, ha valami aljas hátsószándéka van vele. Csalódnék, de nem lepődnék meg.
- Tudom, hogy manipulálni próbálsz. – Mélyet szusszanok. A finom mozdulatokat abba hagyom, de nem mozdulok mögüle. Jó így. Hogy nem kell egymásra néznünk. Szinte észre sem veszem ~ vagy inkább csak nem akarom észrevenni… ~ hogy a tenyerem az oldalára simítom, mintha oda tartozna és ott pihentetem meg a saját ölem helyett. Szüntelenül érintem őt. – Mi hasznom származik belőle, ha szabad bejárást kapsz? – Hallhatóan egy alkut várok, ajánljon nekem valamit, amire szükségem van. Amire szükségem lesz. Sőt, arról is meg vagyok győződve, hogy jobban tudja, mire lesz szükségem, ha egyszer Villengardon dokkolunk, mint nekem magamnak. Nem győzködést várok, nem taktikázást. Nem bízom benne, de az alku az alku.

Baj, az nincs. Legalábbis fizikálisan. Egyelőre. Megmaradok. Túléltem már rosszabbat is.
Abban pedig biztos vagyok, hogy ha Villengardra érünk, bőven lesz fogalma arról, mire is képes Vadim. Úgy sejtem, meg is fogja tapasztalni, még ha az öreg nem is akarja igazán bántani a fiát. Minek magyarázzak neki? Úgysem hinné el, bármit mondanék, de… nem tudom megállni, hogy ne próbáljam meg. Igen, elbasztam. Ennek pedig meg fogom fizetni az árát.
Megoldja? Mégis hogy a francba gondolja ezt? Nem mintha lehetetlen lenne, csupán… Nem, nem bízom benne. Hogyan is bízhatnék?
- Bízzak benned…? - ízlelgetem a szavakat, nyugodtan viszonozva a pillantását, figyelve, ahogy engem néz. Utálom látni a tekintetében azt a szótlan… áhítatot? Nem akarom, hogy így nézzen rám, nem akarom, hogy ellenállhatatlannak lásson, mert… mindez nem jelent semmit. Nem engem lát, és nem is akar engem látni. Mégis mióta számít ez? Fogalmam sincs, de valahol bosszantóan rosszul esik.
- Te bíznál bennem? - kérdezek vissza, és a sérült karomat az ölembe vonva a kezéért nyúlok, és ha engedi, végigvezetem az ujjait a hátam bal oldalán. Tökéletesen érezheti a hegeket, amiket távolról nézve hibátlanul elfed a tetoválás. - Rám bíznád magad, ha tudod, hogy ez csak sétagalopp ahhoz képest, amit kockáztatsz?
Nem, engem nem kötöztetett le Vadim, hogy hét évesen az utódjának jelöljön egy tetoválással. Tökéletesen tudom, mi az, amit a Black Sun tenne egy gyerekkel, mégis… itt vagyok, és mégis el akarom juttatni őt Villengardra. Pontosan azért, mert a világ nem fehér és fekete.
- Nem fogom megakadályozni, hogy beszélj Vadimmal, ha legközelebb hív, de ha egy gondolatnyi jót szánsz nekem, akkor utána ne zárj ki a vezérlőből.
Nyugodtan beszélek, egészen közelről nézve a szemébe. Még talán egy “kérlek” is odaérezhető a szavaimhoz. Rájátszanék a könyörületességére? Vagy csupán felajánlom neki a lehetőséget, hogy békésen oldjuk meg a helyzetet? Biztos lehet benne, hogy ha nem köt kompromisszumot, a magam módján fogok bejutni a vezérlőbe. Mert muszáj. És mert ő is pontosan ugyanezt tenné a helyemben. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor oroszlánt szelidít az ember. Ott van a kezemben az ostor, de nem akarom használni. Mert érzem, hogy Henrynél nem az a működőképes taktika. De taktika lenne csupán? Vagy valami sokkal több? Valami olyasmi, ami miatt képtelenségnek tűnik elszakadnom a tekintetétől, és még véletlenül sem akarok az ajkaira pillantani...

Panaszkodhatnék itt, hogy a fenéért nem marad nyugton és hagyja, hogy segítsek, hogy beadjam neki az oldatot, de kit akarok áltatni. Pontosan így viselkednék én is a helyében. És amíg van ereje így viselkedni, addig tulajdonképpen nincs nagy baj. Amikor egyenesen megfenyeget az igen válogatott szókincsével, kis híján elnevetem magam. ~ Vidd innen azt a szart, mert addig ütlek, amíg képes vagy mozogni! ~ Úgy beszél épp velem, mint más a droidjával sem, mégis jól esik és a halk mosollyal, mintha nagy kő gördülne le a kis szívemről. Addig üt, amíg képes vagyok mozogni. Jól van, nincs neki kutya baja sem, csak pihenésre van szüksége. Ettől függetlenül nem viszem innen „azt a szart” és kis dulakodás árán belövöm neki a nyugtatóval kevert gyógyírt.
- Nem, nincs fogalmam. De majd lesz. – Amíg arra figyelek, hogy őt ellássam és vigyázzak rá, addig sem kell a saját problémáimmal foglalkoznom. Talán ez is szerepet játszik benne, hogy milyen közömbös nyugalommal ejtem ki a szavakat, mikor ’köztudott’ kettőnk közt, hogy milyen skálán mozognak az érzelmeim az apámat illetően. A skála egyik vége a düh, a másik meg a félelem és így… ennyi. Ha bővítenénk, talán még helyet kapna rajta az undor és a szégyen. Talán a bűntudat, némi bánat… Na. Elég ennyi. Nem kell bővíteni. Jó nekem az a két végű skála. Vadim Burrows már nagyon, nagyon régen nem az apám.
Majd Storm folytatja és a hülyének magyarázó tónusával talán nem is téved akkorát. Van ez az én lelkivilágomhoz hűen idealista ötlet a fejemben, hogy majd én hú de odaállok a Sakál elé és villámhárító leszek a haragja és Storm között. Pedig én magam is tudom, hogy ez egy elég, hát finoman szólván is érdekes elképzelés. Az egész abból indult ki, hogy nem engedhetem őt a vezérlőfülkébe most, hogy a véletlennek hála bejutottam és fölénybe kerültem vele szemben. Nem fogom odaengedni. Nem személyes. Ahogy az sem személyes, hogy ő elrabolt engem, mi? De a viselkedésem bármennyire is a végtagjait fenyegeti, magának csinálta a bajt. Óvatlan volt, túl sok mindenben, amióta felhurcolt a hajó fedélzetére. Nézzen tükörbe és mondja azt, hogy ő nem pont ugyanezt tette volna, ha lehetősége nyílt volna rá a helyemben. Valószínűleg ha fordított helyzetben lennénk, én már halott lennék. Vagy rosszabb.
- Megoldom, jó?! Megoldom! – Minél inkább rámutat a terv hibáira, én annál nagyobb indulattal felelek. Már egyenesen megemelem a hangom és a kezeim védekezően magam elé emelve igyekszem csitítani a helyzetet. A szavakat pedig egy nagy szusszanással végzem. Képtelen vagyok ellenállni Storm tekintetének. Jót tett neki az a nyugtató, még engem is egészen ellazít. És ismét bekúszik az elmémbe az az álnok gondolat… Annyira gyönyörű ez a srác. Annyira. Némán teszem fel a vállára a rögzítőt, majd az eddigi trappolás után visszaülök mellé a székre és ismét egy magasságba kerül az arcunk. Elgondolkodva figyelem őt. A borostáját. Azt a jellegzetes, halvány anyajegyet az arcán. Az ajkait, amik olyan falánkul érintették a bőröm. Végül egy mélyebb sóhajjal, amit az orromon át szívok be és fújok ki, a kékjeim felvándorolnak az ő kékjeibe. – Bízz bennem.
Igen, tudom én is, hogy ez önmagában milyen nevetségesen hangzik. És érezhetően nem is úgy értem, hogy hú most aztán bízzon meg bennem és világi pajtások leszünk. Nem, nem vagyunk azok, nem is leszünk. Nem állunk egy oldalon. Mégis érzek iránta valami különös szimpátiát, ami közé és apám közé vezérel engem. Tudnia kell, hogy minden gyűlölködésem és minden bűne ellenére, én nem akarok neki rosszat. A vezérlőt nem fogom kiengedni a kezeim közül, de nem akarok vele ártani neki. Kellene, őrülten kellene, de nálam nem ez az ösztönös következő lépés. Ha már ösztönökről meg őrületről beszélnük, az egyetlen, amit most érzek az, hogy mennyire meg akarom csókolni. És ez valószínűleg vibrál körülöttem. Olyan közel van hozzám, olyan kiszolgáltatott és békés, még ha utóbbi csak a nyugtatónak köszönhető is.

Igenis elmagyaráznám. Nem, nem elmagyaráznám. Lejelenteném Vadimnak, és vállalnám a felelősséget a szarabbnál szarabb döntések miatt, amiket meghoztam. Nincs szükségem senkire, hogy a seggemet védje, soha nem volt, és nem is lesz.
Azért látszik az arcomon a pillanatnyi döbbenet, amikor meghallom Henry szavait. Az értetlenség, amivel azokba a világoskék szemekbe nézek, szinte üvölt a tekintetemből.
- Miért?
Egyszerűen nem tudok mást kinyögni. Az egész… szürreális. Nem akarom, hogy értem tegyen dolgokat. Soha nem sül ki semmi jó abból, ha valaki úgy tesz, mintha az én érdekeimet nézné, miközben cselekszik, mert tudom, tisztában vagyok vele, hogy utána kőkeményen le lesz verve rajtam az a rohadt nagy önzetlenség.
Ezért is ragadom meg az állát, hogy magam felé fordítsam, és ráförmedjek. Tessék, mondtam én, hogy senki, még ez a szentfazék sem kedves ok nélkül!
- Hogy mit csináltál?
Irigylésre méltó az az önuralom, amit a hangszínembe parancsolok még akkor is, amikor minden szétesni látszik körülöttem, és egy idegesítő mitugrász éppen hőst próbál játszani egy olyan helyzetben, amiből csak szarul lehet kijönni. Mégis, egyértelműen fenyegető és számonkérő a kérdésem. Talán még Vadim is büszke lenne rám ebben a pillanatban.
Amikor a nyugtatópisztolyért nyúl, naná, hogy nem hagyom, hogy beadja.
- Vidd innen azt a szart, mert addig ütlek, amíg képes vagy mozogni!
Mordulok rá, miközben ráfogok az ép kezemmel az övére, és igyekszem távol tartani magamtól a nyugtatót némi dulakodás árán. Nem vagyok azonban abban az állapotban, hogy huzamosabb ideig bírjam ellene, így - bár egészen random mozdulattal a felkaromba -, de sikerül beadnia a nyugtatót, ami pillanatok alatt szétáramlik a testemben, és érzem, ahogy lassan elszívja az indulataimat. Egy gyilkos pillantást küldök még Henry felé, miközben végül hagyom, hogy visszanyomjon az ágyra, és jólesőn pihentetem a fejem a támlán.
A Vadimra vonatkozó megállapítására gúnyosan felszusszanok, és rá emelem a tekintetemet.
- Fogalmad sincs az egészről.
Ingatom meg kicsit a fejem. Már-már szórakozott a kifejezés az arcomon. Dehogy tartok Vadimtól! Rettegek tőle. Ez a húsba maró igazság, amit soha, senkinek nem engedem, hogy lásson rajtam, pláne nem Vadimnak. Ettől függetlenül azonban nem véletlenül vannak rémálmaim, és azoknak a témája is elég specifikus, hogy így fogalmazzak. Inkább lehunyom a szemeimet, mielőtt Henrynek esélye lenne bármit látni abból, ami ebben a pillanatban megfordul a fejemben. Ő a legutolsó, akinek ilyen fegyvert adnék a kezébe, hogy a megfelelő pillanatban a fejemhez nyomva meghúzhassa a ravaszt.
Csak akkor pillantok fel ismét, amikor visszatér ahhoz a fixa ideájához, hogy az én érdekemben akar beszélni Vadimmal. Ha nem lenne a nyugtató, most valószínűleg az idegtől fújtatva üvöltenék az arcába. Így csak felkönyökölök az ágyon, és oldalra fordulva félig ülő helyzetve nyomom magam az ép kezemmel.
- Nem érted, ugye? - kérem magamra Henry tekintetét a félig nyugodt kérdéssel, mintha egy hülyének igyekeznék elmagyarázni, mennyi egy meg egy. - Szerinted mennyire fogja díjazni, hogy te beszélsz vele helyettem? Szerinted mit fog gondolni, mennyire vagyok ura a helyzetnek, ha egy rohadt jelentést sem tudok leadni neki?
Egy pillanatra elhallgatok, miközben rendesen felülök, és felé fordítom a vállam, hogy felrakhassa a karomra a rögzítőt. Egészen közelről nézek a szemébe az utolsó kérdésnél.
- Mit gondolsz, mennyire tolerálja a Sakál a hibákat?
Különösen az enyémeket, és különösen egy ilyen speciális, és számára fontos küldetésen. Most először neveztem Vadimot Sakálnak Henry előtt, amióta ismer. Súlya van a szavaimnak, a kérdésemnek, és nagyon remélem, hogy ezt Henry is érzi.

Nem, nem beszélnék vele. De van más választásom? Vagy talán ő akarja megmagyarázni Vadimnak, hogy nem csak megtámadták az egyébként szupertitkos csempészhajóját, de amíg ájultan feküdt engem akár el is rángathattak volna vagy én magam léphettem volna le. Sőt egyenesen le is szállíthattam volna a legközelebbi egyházi hadihajónak az egész Black Sun csürhét itt a fedélzeten. Ó, igen. Azt majdnem kifelejtettem, hogy az egész sztorit kezdje azzal, hogy miért nem tud bejutni a vezérlőbe és hogyan lett kizárva a saját foglya által a pilótafülkéből. Hajrá, deliciae.
- Igen, beszélnék vele. Érted. – Mert más választásunk nem nagyon van. A saját szavaimat hallva azonban én is eléggé elhúzom a számat. Jó, ez így elég furán hangzott. Mi az hogy érted? Henry, könyörgöm. Egy másodpercre lehunyom a szemeim és feszülten mélyet sóhajtok. Nekem nem kenyerem ez az elmejáték. Jobban szeretem a nyílt lapokat. Ahogy kinyitom a szemeim egyenest az ő kékjeibe nézek. De mire értelmes válasszal állhatnék elő és megmagyarázhatnám, hogy pontosan mit értettem az érted alatt, megragadja az állam és maga felé fordítja a fejem. Én pedig rezzenéstelenül tűröm a tekintetét. – Nem fogsz bejutni a vezérlőbe. Kizártalak. – Nem kellene felzaklatnom, pihennie kellene, de nekem is be kell vallanom, hogy ezt a luxust nem igazán engedheti meg magának ebben a helyzetben. Egy részem egészen elkezdi sajnálni is Ashert… A világa épp összeomlik körülötte. Körülötte a fenéket, rá a fejére. Legalábbis ez lenne a helyzet, ha irányt változtattam volna vagy specifikusabb üzenetet küldtem volna az Egyháznak. De nem hagyom, hogy felzaklassa magát a hallottak nyomán. Nem szeretném. Ellépek tőle, felveszem a közeli fémasztalról az injekciós pisztolyt és hezitálás nélkül beadom neki a vegyületet. Ez majd ellazítja. Többnyire a szervezet regenerálódó képességét segíti és jó hatással van az agyrázkódásra, de van benne egy kevés nyugtató is. Küzdhet ellene, de teljesen felesleges, így is úgy is megkapja a cuccot. Utána pedig egy kar- és vállrögzítőt is előhúzok, amit időközben kinyomtatott a gép az ő méreteire szabva.
- Te is tartasz Vadimtól, nem csak én. – Egészen együttérző és tárgyilagos a megállapításom, ahogy elkezdem felvezetni a gondolatot. Nem úgy fél tőle, ahogy én. De határozottan ott szokott bujkálni valami különös a szemeiben, amikor róla beszélünk. Nem tudom pontosan, milyen kapcsolat van közöttük ~ bár lennének tippjeim, de találgatásokba nem megyek bele, én magam meg nem kérdeztem rá, mert nem bízok a válaszában szóval minek ~ de abban biztos vagyok, hogy Storm a fiatal kora ellenére is az igazán belső körének a tagja. Ennyi idős koromra már engem is annak szánt a Sakál. Nekem szerencsém volt. Az Egyház és közte lévő bizarr kötélhúzás során végül a ’fehérekhez’ kerültem. Ellenben Stormmal aki a ’feketéknél’ landolt. Kár, hogy nincs fekete és fehér, mellette ebben egyre biztosabb vagyok. – Hajlandó vagyok beszélni vele, hogy ne kerülj nagyobb bajba. – Miért is próbálom ’védeni’, mikor ő az, aki tönkretett körülöttem mindent és még rá is köpött? Valószínűleg azért, mert tudom, hogy ő csak parancsot teljesített, még ha ez nem is enyhíti a bűneit. – Megnyugodhatsz, nem változtattam a célkoordinátákon. Tovább léphetünk és feltehetem a rögzítőt vagy szeretnél egy cellában landolni a társaiddal? – Hoppá, valaki elemében van.

Henry habogó, fogalmatlan válaszára meglepetten pillantok rá, majd… kínlódva elnevetem magam. Nem akartam, tényleg, de… mintha egyetlen szívdobbanásnyi ideig elengedném az egészet. Mindez persze csak addig tart, amíg meg nem látom a nem fogadott hívások rövid, de annál kegyetlenebb listáját. Ez a számonkérés is csak úgy jön. Mert muszáj kiadnom magamból valahogy azt a frusztrált haragot, amit az univerzum ellen érzek, aki akkorát köpött a levesembe, hogy alig maradt más a tányéromban.
Próbálok ellenállni Henry nyugtató fogásának, és kettőt pislogok, amikor kiveszi a kezemből a karegységet, és nemes egyszerűséggel bevágja a sarokba. Pont úgy, ahogy én dobtam ki a folyosóra nem is olyan rég, bár az… lényegesen más helyzet volt.
- Nem, nem tudnék lenyugodni! - fortyanok fel a vehemens megszólalására hasonlóképpen, de aztán megint csak pislogni tudok valami egészen nevetségesen bamba fejjel Henryre. - Felveszed? Alig néhány órája még hallani sem akartál róla, most meg beszélnél vele?
Összeszűkül a szemem, ahogy Henry arcát fürkészem, de közben hagyom magam vasmarokkal lenyomni az ágyra. Örülök, hogy egyszerre egy dologra képes vagyok koncentrálni.
- Mit csináltál? - szegezem neki kertelés nélkül a kérdést, és ha nem hajlandó rám nézni és válaszolni, akkor megint ráfogok az állára, és magam felé fordítom. - Túl kedves vagy. Dugd fel magadnak a fájdalomcsillapítót, meg a borogatást, és köpd ki, hogy mi van!
Nem vagyok türelmes kedvemben, ez valószínűleg hamar lejönne bárkinek. Nem akarok itt feküdni. Vissza kell hívnom Vadimot, mert lassan a fél lábammal zsonglőrködök, és akkor még olcsón megúsztam. Abban megbízom, hogy a két foglyot rendesen ellátta minden értelemben. Legalábbis… ha nem dokkoltunk vissza a hajóra, és nem engedte szabadon őket,  akkor nem lehet nagy gebasz. Azt is le kell csekkolnom, hogy merre megyünk. Annyi dolgom van, még hogy pihenjek, meg feledkezzek meg mindenről. Mintha az olyan rohadt egyszerű lenne!

Láttam az előre kúszó tetoválásait, de nem figyeltem meg igazán. Valószínűleg ez sem hangzana el rajtam kívül senkitől, de nem éreztem fairnek. Személyesnek tűnik és én nem akartam belemászni, elkalandozni. Tudat alatt talán azért sem, mert nekem is van egy tetoválásom, ami bár az övéhez képest elenyésző, számomra érzékeny pont és nem venném jó néven, ha bárki vizslatni kezdené. Butaság, tudom. Én inkább csak az arcát figyeltem. Tudtam, hogy nem fáj neki és hogy pihen. Csak erre van most szüksége, fájdalommentes pihenésre. Amit én hagytam is. Az túlzás, hogy vigyáztam az álmát, de vele maradtam. Aztán a kimerültség és a szervezetem szorgos, gyógyulásra irányuló munkája elnyomott. Egyszer felriadtam, leellenőriztem Stormot, tettem a fejére friss jeges borogatást, cseréltem infúziót, aztán lecsekkoltam a két szerencsétlent. Tulajdonképpen velük sem tudtam sokkal kevesebb empátiával bánni. Jó, közel nem annyival, mint ahogy a sráccal bánok, akit gyűlölnöm kellene, de ők is kaptak enni és inni is. Kettő helyett most már négy szájat etetünk amúgy, csodás. Teát tuti nem kapnak. Végül persze úgy vonzott vissza Storm kényelmes alkarja, mint a mágnes. Szerintem még a nyálam is ráfolyt.
~ Hol van Martin? ~ A kérdésre olyan hirtelen rántom magam ülő helyzetbe, hogy kis híján hátra zuhanok a háttámla nélküli széken és első ösztönös mozdulatommal a nyálat törlöm le a szám széléről.
- Martin. Martin nem tudom elment. Gyümölcsöt szedni. – Habogok értelmetlenül, láthatóan még nem teljesen ébredtem fel, úgy jönnek a szavak, mintha hirtelen talpra állva kellene jelentést tennem, de azt sem tudnám melyik bolygón vagyok. Ami néhány másodpercig még így is van. De egészen hamar kapcsolok, normálisan kinyitom a szemeim és máris talpon vagyok, teljesen megváltozott tónussal. Nem is emlékszem az előbb mit hablatyoltam. – Hé, hé! Pihenned kell. – Óvatosan kapok Strom után, vigyázva rá, nehogy megbillenjen és ledőljön az ágyról vagy kitépje az infúziót vagy ki tudja. De úgy tűnik, alábecsülöm minden értelemben, mert máris lekap a tíz körmömről. Én meg csak nagyra nyílt szemekkel pislogok rá. A karegység első zizzenését még hallottam is, de hallani sem akartam róla. A másodiknál elgondolkodtam rajta, hogy felvegyem, nem tettem. A harmadiknál pedig már békésen szundikáltam Storm kézfejére szuszogva. Szóval pislogok Stormra megszeppenve, de nálam is hamar átkapcsol valami a szenvedését látva és konkrétan elmarom tőle a kommegységét és bevágom a sarokba, ami nagy csörömpöléssel landol pár szikén meg egyéb eszközön.
- Nem tudnál lenyugodni!? – Vehemensen kezdem, de hamar visszaveszek és jóval gyengédebben folytatom. – Kérlek… Csak egy órára feledkezz meg mindenről és pihenj. Azt a Martin pasast bezártam a másikkal, megvannak, nem mennek sehova. Ha Vadim megint hív, akkor…akkor nem tudom fel…felveszem oké? Csak… Pihenj. – Hú, már a kimondásától érezhetően felmegy a pulzusom és a fülemben lüktet a vérem, de ha ez megnyugtatja és ráveszi, hogy pihenjen, akkor ezt mondom. Csak remélem, hogy nem kell megtennem.
- Feküdj le. – Megfogom az ép vállát és annál fogva nyomom le az orvosiágyra. A mozdulataim óvatosak, de határozottak. Megpróbálhat ellenkezni, de nem megy vele sokra, mert a gyengéd felszín alatt hamar megérezheti, hogy vasmarokkal fogom és konkrétan belenyomom a felületbe. – Lecserélem a fejeden a borogatást. Fájdalomcsillapítót kérsz még? Elvileg hatnia kellene. – Elgondolkodva ellenőrzöm az infúziót. Ja, úgy tűnik többet aludtam, mint gondoltam. Oké. Akkor gondolom kér még egy kis cuccot.

Épp csak Henry felé pillantok a vezérlő felé menet, és elég annyit látnom, hogy rendben van, és hogy tudja intézni az életben maradottakat. Legalábbis remélem, hogy van benne annyi józan belátás, hogy intézi őket.
Elborotkálok a vezérlőig, mert ez most rohadtul fontos, hogy ne lőjenek szitává minket. Többre azonban már nem marad erőm. Szarul vagyok, és az enyhe kifejezés. Még a Henryvel való verekedés nyomait is magamon viselem itt-ott, és erre most végképp nem volt szükségem.
Amikor kidobom a taccsot, még hallom Henry hangját, érzem, ahogy a keze a sebemre szorul - felhördülök a hirtelen fájdalomhullámtól -, aztán semmi. Lehet, hogy ez ütött ki végül, vagy amúgyis megadta volna magát az agyam, ki tudja.
A lényeg, hogy nem túl kellemes gondolatokkal búcsúzom a vezérlő világító LED-jeitől, és merülök el a sötétségben. A jótékony, pihentető sötétségben, ahol nincs álom, nincs fájdalom, csak a pihenés.
Fogalmam sincs, mi történik velem vagy körülöttem - és még milyen jó, mert már az agyvérzés szélén táncolnék -, csak alszom békésen, szinte mozdulatlanul. Csak a mellkasom lassú emelkedése és süllyedése jelzi, hogy élek.
Amikor Henry levágja rólam a pólót, és ellátja a sebeimet, alaposabban is megfigyelheti a hátamat beborító minta néhány részletét, amik előrekúsznak a vállamra, a felkaromra és az oldalamra. Egy kiborg griff tollai és egyéb részei olvadnak egybe a háttérként szolgáló gleccserszurdok éles vonalaival. A minta alatt azonban korántsem egyenletes a bőr. Szinte minden négyzetcentiméterét hegek borítják. Hol kisebb, élesebb vágások nyomai, hol egészen nagy, heges felületek váltják egymást. Alapos és módszeres, már-már rendezett képet mutatnak. Persze akad más is, ami megtöri a mintát, egy golyónyom a derekam tájékán, néhány párhuzamos “vágásnyom”, ami az egész hátamat átszeli, és a mintán is látszik. Igen, ezt még nem volt lehetőségem kijavíttatni. Emlékeket őrzök a bőrömbe zárva, de sokkal kényelmesebb a tintarajzot hordani, mint a feltűnő hegeket.
Jó ideig nem ébredek fel, egy fél napig sem, valószínűleg. Ezzel az egyetlen probléma, hogy ez alatt az idő alatt többször is felzizzen a karegységem, ami bejövő hívást jelez a vezérlőben. Vadim hívását. Nagyon, nagyon zabos lesz az öreg, ha végre eljutok addig, hogy beszéljek vele.
Amikor végre felébredek, azt érzem, hogy mindenem fáj, és hintázik velem az orvosi… az orvosi? Egyelőre alig mozdítva a fejem, körbenézek magam körül, és rögtön meglátom Henryt magam mellett. A feje az alkaromon pihen, a légzése egyenletesen símogatja a bőrömet, én pedig akaratlanul is elmosolyodok. Egyszerűen képtelen vagyok visszafogni. Ilyenkor legalább nem egy idegesítő indulatgombóc. Felemelem a szabad kezem, és átnyúlva a hasam felett, óvatosan megcirógatom a haját. Amiről nem tud, az nem fáj, nem igaz? Aztán ha erre nem ébredt fel, egy hirtelen mozdulattal kirántom a karomat a feje alól. Vagyis rántanám, de az a bizonyos kar nem nagyon engedelmeskedik, lévén alig pár órája lőtték el az egyik elég fontos mozgató izmát. Remek. Feltámaszkodok az ép kezemmel, és megpróbálom ülésbe tolni magam, még ha közben a fogaim között szűröm is a levegőt, és azzal együtt a halk hétszentségeléseket.
- Hol van Martin?
Kérdezem elég hangosan ahhoz, hogy biztosan felébresszem Henryt, ha a mocorgásommal eddig nem tettem volna meg. A “meddig voltam kiütve” csak azért nem hangzik el, mert karnyújtásnyira van a karegységem, és azon történetesen meg tudom nézni a galaktikus időt… és nem tesz boldoggá, hogy a három nem fogadott hívást is.
- A rohadt életbe! Miért nem keltettél fel?
Morranok Henryre frusztáltan. Mintha esélye lett volna felkelteni, főleg az első néhány órában. Azonban tudom, hogy volt már rosszabb is, de Vadim dühe… kurva hosszú hetem lesz még a bázisig, hát még ha odaértünk! Nem, baromira nem érdekel, hogy Henry ellátott - ki más, ugye? -, és az sem, hogy itt volt mellettem. Egyáltalán merre tartunk? Ki kell derítenem mindent. Meg is próbálok felállni az ágyról, de a szervezetem ezerrel tiltakozik az akció ellen, és visszahuppanok a seggemre. Remek. Kibaszottul remek. Előre dőlve temetem a homlokom az ép kezembe, miközben a könyökemmel a térdemen támaszkodok. Életem legelcseszettebb küldetése. És még nagyon, nagyon messze a vége. Sosem éreztem ilyen távolinak Villengardot. Pedig még a felét sem tudom annak, ami történt.

Eszem ágában sincs Storm felé nézni, hogy ébredezik-e már. Annyi időt adok neki, amennyire szüksége van. Legalábbis ameddig ki tudom húzni ezt az egészet. Előbb-utóbb offenzívre kell váltanom vele, vagy nélküle. Örülök, hogy ez végül vele történik meg, amikor Martin hirtelen összerogy előttem. Az események gyorsan pörögnek, én pedig nem bámészkodok feleslegesen. Storm lövése megcsúszik és az engem gúzsban tartó fickót csak súrolja ahelyett, hogy telibe kapná. De ő nem jelent további veszélyt. Elég, hogy a hirtelen impulzustól lazít az engem tartó szorításon. Engem pedig bármennyire is meggyötörtek – vagy próbáltak – túl sokat nem veszítettem az erőmből. Annyit semmiképp, hogy ne tudjam magam összeszedni, ha muszáj. A dühömre koncentrálok. Hirtelen nyomom talpra magam a súlya alatt, megragadom és hátra csavarom a frissen meglőtt karját, őt magát pedig gyomron térdelem, majd ahogy begörnyed egyenesen fejbe és hagyom, hogy ájultan zuhanjon a padlóra. Nem ölöm meg. Felmérem a fedélzeten uralkodó helyzetet, Storm megelőz a zsilip lezárásában, majd szó nélkül ismét elmegy mellettem. Aggódva lépek utána. Vérzik, sérült, a léptei is ingoványosak. De láthatóan van fontosabb dolga is, mint az én társaságom, így visszanyelem minden nyugtalanságom és végzem én is a dolgom. A két eszméletlen fickóról lehámozok mindent, amit a legkisebb eséllyel is felhasználhatnának ellenünk és bevonszolom őket a régi cellámba… kabinomba. Nevetséges, de a kódot továbbra sem tudom. Bár ahhoz, hogy rájuk zárjam az ajtót nem is kell tudnom. Ez után viszont a vezérlő felé sietek.
~ Remélem nem zárta magá… ~ Hirtelen torpanok meg az ajtóban. Az első érzés, ami átfut rajtam a végtelen lehetőségek érzete. Elégedettség. A vezérlő tárva nyitva áll előttem. De hamar kiszakítom magam ebből a mámoros ködből, ahogy Storm reggelije a szemem előtt lát ismét napvilágot.
- Ash-…Storm, had segítsek. – Sietve lépek oda hozzá, a kezem a vérző sebére tapasztom, a tekintetemmel végigszkennelem, de kétlem, hogy ő már bármit felfog a közelségemből. Elég savanyúan tekintek a vezérlőpultra. Itt van. Egy karnyújtásnyira sem! Zihálok a döntésképtelenségtől. Tudom, mit kellene tennem, mi a fontosabb. De az eszem helyett a szívemre hallgatok, a srác ép karját, - akit utálnom kellene – átdobom a vállamon és átvonszolom az orvosiba, felfektetem az asztalra, levágom róla a pólót és teszem, amit kell. Ahogy valószínűleg őt is, alapszinten engem is kiképeztek a sérülések ellátására. De még így és az okoseszközök segítségével is egészen sok időt töltök el, hogy valóban rendbe hozzam. Sok vért veszített és nyilvánvalóan agyrázkódása van. És egyáltalán mi a fenéért remeg egész végig a kezem attól tartva, hogy valami komolyabb baja esik? Nem esik. És nem kellene, hogy érdekeljen! Francba már. Olyan gyorsan történt minden én pedig szerencsétlen módon rángatózok a ’katona’ és a ’kamasz’ énem között, önkéntelenül egyiknél sem állapodva meg. Végül összeszedem magam és a még nyitott vezérlő felé veszem az irányt.
Körültekintőnek kell lennem, mert az üzenet, amit eljuttatok az Egyházhoz, az épp úgy eljuthat Villengardra is. Nem biztos, de megvan rá az esély, hogy befogják. Ülök néhány percig a vezérlőszékben, a gomb körül babrálva az ujjaimmal, mire végre lenyomom és rádiktálom a rövid üzenetet Dunford parancsnoknak címezve. Latinul adom a tudtára, hogy Vesela áruló volt, hogy életben vagyok. Nem mondok többet, tudom, hogy mindenre rá fognak jönni, bemérik majd a hajót és össze fogják rakni a képet. Addigra én már Villengardon leszek, de tudniuk kell, hogy nem lettem áruló, nem önszántamból tértem vissza apámhoz. Tudniuk kell, hogy van egy belsős emberük. Angyaluk. Ezután már csak felül kell írnom a vezérlő belépési feltételeit, amit innen belülről nem olyan nehéz. Nem vagyok hatvan éves, tudom, hogy kell megkerülni egy rendszert. Ideje, hogy kiegyenlítsük Stormmal az erőviszonyokat. Eddig csak az övé volt a pilótafülke. Megérdemli azt a miniinfarktust, amit az fog okozni, hogy nem tud majd besétálni ide. Megérdemli. Miután ezzel végeztem visszatérek az orvosiba a még mindig eszméletlen Stormhoz és… vele maradok, aludjon bármeddig.
A vizsgálóágyat már lentebb engedtem, egy széken ülök mellette. Eddig csak lustán könyököltem és figyeltem minden rezdülésére, mintha nem bíznék a megfigyelőgépekben. Tulajdonképpen… olyan békés. Nem láttam még ilyennek. Nincs az arcán vívódás, tettrekészség, vagdalkozás. Békés és sebezhető. Egy idő után azon kapom magam, hogy egészen másképp figyelek rá, mint ami a célom volt. Vagy eleve nem is a felügyelet volt a célom, csak magammal hitettem el? Már nincs fűszer, de még mindig gyönyörűnek tartom a sok szenny alatt. Aztán így vagy úgy, de egy idő után engem is elnyom a fáradtság. A fejem lassan előre bukik, a homlokom az alkarján pihentetem továbbra is a széken ülve és a kézfejére szuszogok. Ő viszonylag tiszta már, de én még mindig magamon viselem a saját vérem, az ő vérét, a minket megtámadók vérét is. A sérüléseimet sem láttam el. Nem különösebben érdekel. Némi fájdalom csak észnél tart. Bár úgy tűnik, nem eléggé, hisz itt ragadtam vele. Csak amíg fel nem ébred… csak amíg fel nem ébred még maradok.

Még hallom magam mögött a nevem, de ez nem az a pont, ahol meggondolom magam. Nem érdekel, ha utálni fog - próbálja meg ennél jobban -, vagy ha dühös lesz. Azzal talán tudok mit kezdeni, ha nekem kell kinyitnom az ajtaját, ha más nyitja ki, akkor meg… sok szerencsét.
Úgy tűnik, ez utóbbi fog bejönni. Nem jutok dűlőre Martinnal, ami sajnos elég csúnya sorsot vetít előre számomra: útban vagyok, és nem fognak sajnálni hátba lőni, ha így szabadulhatnak meg tőlem.
Már nem látom, amikor kinyílik Henry ajtaja, így abból is kimaradok, ami utána történik. Elborít a jótékony sötétség.
Lassan eszmélek, a fejfájásom és a dulakodás hangjai szűrődnek be elsőként az elmémbe. Lassan nyitom ki a szemem, és próbálom összeszedni magam. Amíg a földön vagyok, nem nagyon jut idejük Henry mellett felém nézelődni. A srác könnyedén tartja magán akár öt ember figyelmét is. Szerencsére csak négyen vannak.
Kinyúlok a tapasz felé, és az orromhoz húzom. Szinte azonnal érzem, ahogy éberré válok, kitisztul a fejem - ami azért ettől még ugyanúgy fáj -, és mellékhatásként nyerek némi túlérzékenységet, főleg a hangokra. Azokból pedig azért akad a kongó beltérben.
Miközben hirtelen feltérdelek, két kezemmel a két pisztolyért nyúlok. Jobbomban az altatópisztoly, amivel Martin hátát célozom meg - ez az ügyetlenebbik kezem, de az altatólövedék lényegében mindegy, hova talál, az az idióta meg azért nem olyan kicsi célpont -, míg a balomban a lézerpisztoly. Amikor Martin hátába beleáll a lövedék, és szépen hatni kezd, már mindkét kezem a lézerpisztoly markolatán van, és úgy adom le az első, halálpontos lövést a hozzám legközelebb álló exo-s tagra. Ismerem a ruha gyengepontjait, mint a tenyeremet, és nem finomkodok akkor sem, ha ölnöm kell. Az én taktikám egészen más, mint Henryé. Sosem hagyok alkalmat, hogy valaki kétszer támadjon. Alig van idejük felocsudni, a második lövésem a sokkolós pasast találja meg, de gyorsan mozdul, nem sikerül elsőre kiiktatnom, csak a karját találom el. Ez azonban olyan hiba, ami sokba kerül. Amíg másodszor is célzok, ahelyett, hogy már a harmadik tagra lőnék, esélyt adok arra, hogy ő lőjön, a lövedék pedig meglehetősen pontosan a kulcscsontom és a bal vállam közé talál. Felkiáltok fájdalmamban, de a figyelmem a harmadik támadóra irányul, átveszem a fegyvert a jobb kezembe, és egyszerűen fejbe lövöm.
Zihálva torpanok meg, lever a víz, fáj a rohadt lövés, és a fejem is majd’ szétrobban. Abban azért bízok, hogy a sérült támadót Henry elintézi. Feltolom magam állásba, és rögtön a zsilipajtóhoz támolygok, amin éppen egy újabb BS katona igyekszik átlépni a hajóra, a dulakodás hangjait hallva. Az orra előtt tenyerelek rá a vészzáróra, ő pedig a két zsilip közé szorul, és amikor a hajónk leválik a dokkolóegységről, szenvtelen arccal figyelem a felismerést követő rettegést a tekintetében a tenyérnyi ablakon keresztül, mielőtt kiszippantaná az űr jéghideg vákuumja.
A vezérlő felé indulok, az sem érdekel, hogy nyitva hagyom magam után az ajtót, de amint lehet, rátenyerelek a rövid hatósugarú rádió gombjára.
- Martin úgy döntött, velünk tér vissza Villengardra. Ott találkozunk, seggfejek!
Így talán nem lövik szarrá a hajót, na meg Henryre is élve van szükségük. Bár őszintén? Kétlem, hogy ezt a hajót, vagy a legénysége bármely tagját akármikor a jövőben önszántából látnánk Villengard közelében. Biztos vagyok benne, hogy olyan messzire húzzák a belüket a gyáva férgek, amennyire csak tudják.
Lerogyok a székbe, és bár bőven van még adrenalin a testemben, rettenetesen fáj a lövés. A karomat alig tudom mozgatni, és érzem, ahogy a vér lassan átáztatja a ruhámat. Meg kell néznem, mi a helyzet odakint, Martint be kell zárni Henry régi kabinjába - alaposan gúzsba kötve, persze -, és… azt hiszem, most tényleg agyrázkódásom lett az ütésektől.
A szédülés és gyengeség mellé visszaadom a vezérlőnek a szegényes reggelimet. A halott Napokra, ez kurvára nem lesz jó! Nem dőlhetek ki! Nem hagyhatom egyedül Henryt… a nyitott vezérlővel. A testem azonban nem ért egyet a gondolatmenetemmel, és úgy dönt, ideje pihennem. Félig lecsúszok a vezérlőszékben, ahogy ismét elájulok. ~Vadim meg fog ölni…~ Ez az utolsó gondolatom, mielőtt elnyel a sötétség.

Sejthettem volna, mégis váratlanul ér a mozdulat. Ez történik, amikor mellette vagyok. Belefeledkezem a közelségébe. Miért? Miérteken most sem idő, sem lehetőség nincs gondolkodni, hisz megragadja a karom és hirtelen mozdulattal a kabin belseje felé taszít. Nem szimplán beljebb lök, hanem célzottan lök, egyenest a padlóra taszít. Hát persze, ezzel is időt nyer. Nekem sem kell több, azonnal felpattanok és utána vetem magam. A reakcióidőm egészen jó, de ebben a helyzetben sajnos nem elég.
- Storm! Várj, ne! Mit csinálsz!? – A nevét kiejtve rögvest talpon vagyok, de már csak a szikár ajtóval találom szembe magam. A túloldalról még hallhatja, ahogy erőszakosan, egyenesen felkenődök rá, mindkét tenyeremmel a felületre ütve. – Nyisd ki a rohadt ajtót! – Ó nem, nem. Nem fogsz kihagyni a buliból. Akkor vagyok kénytelen nagyot nyelve ellépni az ajtótól, mikor a kabinom vörös fény árasztja el. Úgy érzem, mintha a nyakamba kaptam volna egy vödör jegesvizet. A mellkasom egyre szaporábban emelkedik és süllyed, én pedig bizonytalan léptekkel hátrálok a szoba közepe fél, a vörösen pulzáló lámpától megbabonázva. Ez… ez nem az Egyház lesz. Az Egyházzal nem szállna szembe. Viselhetné a legrobosztusabb exoskeletont, egyedül nem menne vele sokra. A Black Sun, meg a flancos belviszályaik… Jól van, Henry. Gondolkodj.
Sietve vetem magam az ágyamhoz és kirántom az ágyneműtartót, ahová az utóbbi két napban halmoztam fel néhány dolgot, amiről úgy gondoltam, hogy még lehet vele kezdeni valamit. Mégis csak volt valami haszna annak, hogy az együttlétünk után kényszeresen kezdtük kerülni egymást. Időt és lehetőséget kaptam erre itt. Storm persze okos, a legtöbb dolgot elpakolta, amit fegyvernek használhattam volna. A konyhában például egy darab kés nincs. Ő okos, én viszony nagyon leleményes vagyok. Ezzel a leleményességgel vagyok elfoglalva, amikor meghallom, ahogy kedves felebarátom zárlatot okoz egy határozott döféssel, én pedig ismét az ajtóhoz simulva állok. Már épp lobbanékonyan fenyegetőzni kezdenék, hogyha kijutok innen, szétrúgom a seggét – a mondatba bele is kezdek, amit ő is hallhat – de ahogy meghallom, hogy társaságunk érkezett, azonnal elhallgatok és mozdulatlanul igyekszem kivenni a hangokból, hogy mi történik az ajtó túloldalán. Egy valami biztos, élve van rám szükségük. Az már más kérdés, hogy milyen állapotban. És hogy Storm számára ez mit jelent. Hallom, ahogy összeesik. Néma, feszült sóhaj hagyja el a tüdőmet és ismét elhátrálok az ajtótól. Előrelátóan először az elsősegélydobozból teszek zsebre egy megfelelő vegyületekkel átitatott tapaszt. Többnyire katonáknál használják, amikor hamar talpra kell állni. Majd halkan térdelek le a nem rég kihúzott ágyneműtartó mellé. ~ Fogalmuk sincs, hogy milyen darázsfészekbe készülnek nyúlni azzal, hogy kinyitják az ajtómat. ~
Van itt néhány dolog, de úgysem tudom mindet használni. Kicsi a hely és kevés az idő. Egy köteg lánc, golflabdányi, masszív szemekkel. Egy serpenyő, ne kérdezd. Ez a kettő, amit hirtelen kinéztem magamnak és hasznát vehetem. A láncot a nyakamba akasztom, szűkösen, de akár még ugrálókötelezhetnék is vele, persze közelharcban nagyobb hasznát veszem. Valamiféle vontatókötélként funkcionálhatott, hát most ostor lesz. Mindig is kedveltem az excentrikus fegyvereket. Kreatív típus vagyok és mellé gyorsan alkalmazkodom. De tudod, mi vagyok még? Dühös. A serpenyő nyelét már két napja feszegetem, hogy olyan szögben törjön le, ahogy az nekem jó. Vadászkés nincs nálam, de kellő erőkifejtéssel ez is meg fogja tenni. De már nincs alkalmam végleg letörni, nyílik az ajtó, azonnal talpon vagyok. Elég odapillantanom, fel tudom mérni a helyzetet. Három férfi, a középsőn egy lazább exoskeleton. Rossz pozicionálás. Vagyis nem számítanak túl nagy ellenállásra.
- Lám, lám az elv… - Esélye nincs befejezni a gondolatot, félúton a nyelvét harapja, olyan lendülettel rugaszkodom el és talpalom mellkason mindkét lábammal. A levegőben megragadom az ajtón nevetséges módon bedugott két fegyver csövét és a rúgásból következő hátra szaltó közben rántom őket magammal. Sejthető volt, hogy nem tudom ilyen könnyen elvenni tőlük, vasmarokkal tartják. De ez csak annyit eredményez, hogy míg a középső fickó levegőért kapkodva hátratántorodik, addig a jobbján állót berántom magammal a kabinba, a másikat meg, aki takarásban állt, neki a falnak. Mihelyt földet érek, felkapom a serpenyőt és úgy istenesen beverem vele a kabinba berántott fickó arcát. Egyetlen nyugalmi pillanatot sem hagyok a mozdulataim között. Láthatóan tudom, mit csinálok. Ez pedig meghozza a várt eredményt. A serpenyő nyele fémes reccsenéssel törik le és marad a kezemben. Most már csak ketten vannak. Nyilvánvaló, hogy ez már nem az a fajta adok-kapok, mint amit Stormmal műveltünk. Itt a cél, hogy minél hamarabb és minél eredményesebben semlegesítsem őket. Eredményes alatt pedig azt értem, hogy csak az eszméletüket veszítsék el és ne kelljen ölnöm. Hát igen, az értékrend az értékrend. Ismét egy fegyver csövével találom szembe magam, ezalkalommal a láncot vetem a csuklójára és rántom be őt is a kabinba, egy ügyes mozdulattal helyet cserélve. Jó, kijutottam.
Bár igyekszem rövidre fogni a dolgot, még a képzettségem ellenére is túlerőben vannak, a számok és fegyverek tekintetében is. Meglepő találékonysággal használom az éles végű serpenyőnyelet, a mozdulataim tökéletes összhangban vannak. Míg a lánccal a nem rég a falat lefejelő pasast rángatom és igyekszem távol tartani magamtól, addig a ’késemmel’ nyilvánvalóan az exoskeleton gyengepontjaira megyek. Egyszerre védekezek és támadok. De még ez sem elég. A fickó, amelyiket Martinnak nevezték végül fogást talál rajtam és úgy vág egy távoli falhoz, hogy ha kicsit nagyobb erőkifejtéssel repít el, azt hiszem néhány órára búcsút mondhatok a gerincemnek. Egyszer volt egy törésem. Persze végleges bénulás helyett csak egy hét rehab lett belőle, de hidd el, így is… kellemetlen volt.
Az egyetlen jó benne, hogy egészen közel landolok a még eszméletlen Stormhoz. Odamászok hozzá és az alkalmat megragadva kiveszem a zsebemből a tapaszt, amit ha az orra alá dugnék, magához térhetne. De nagyon lehetőséget már nem kapok rá. Martin a hajamnál fogva rángat el onnan a földön, hamarosan pedig a hátamba nyomnak egy igen erősre állított sokkolót. Amit akartam viszont sikerült. A tapasz a földön maradt, Storm orrához közel. Hatni fog. Hatnia kell. A következő ’megrázó élmény’ gyomortájon talál el, miután a járomcsontomhoz is kapok egy erőteljes ütést a fegyvertussal. Összerogyok, de a szám azért még jártatom.
- Próbálod megkerülni a Sakált. Lehetnénk szövetségesek is. De tudod mit? Nem kedvellek. – A sokkolót ezalkalommal a jobb oldalamba kapom a bordáim közé. Fájdalmasan üvöltök fel, ahogy a testem megfeszül és minden idegszálam felett elvesztem az irányítást, majd erőtlenül görnyedek össze, a levegőért küzdve. Tudom, hogy mit gondolnak. Már eszméletlennek kellene lennem, füstölgő égésnyomokkal. Hát, nem vagyok eszméletlen. Olyannyira nem, hogy lehajtott fejjel nevetni kezdek. Mire ez a bizonyos Martin durván megragadja az állam és maga felé rántja a fejem, hogy rá nézzek. Legalább az exoskeletonjában sikerült olyan kárt tennem, hogy le kellett vennie. Nem kell tudnia, hogy nem vagyok én olyan kemény, mint amilyennek mutatom magam. De az egész színjáték az idő húzásának tökéletesen megfelel. Amíg rám figyelnek, addig a remélhetőleg idő közben ébredező Stormra nem.

Nincs a világon fekete és fehér. Mindenki szürke. Még Henry is. Még Vadim is. Mindenkiben van jó és rossz, még ha az arányok széles skálán változnak is. De ebben a pillanatban akarom, hogy Henry feketének lásson. Olyannak, amilyennek lennem kellene. Mégis, mellette képtelen vagyok egészen olyan lenni, és ez nem Vadim parancsa miatt van.
Ahogy a szemébe nézek, a visszavágását hallva akaratlanul is elvigyorodok, de kommentár nélkül hagyom a megszólítást. Nem tud olyan gúnyosan elhangzani az az egy szó, hogy ellensúlyozza a választást.
A pillanatnyi gyengeséget és kétségeket úgy söprik el a szavai, mintha sosem létezett volna. Megadom neki, amit akar. Megadom az okot, hogy gyűlölhessen, ahogy már annyiszor tettem, mégis… nem teljes a sikerem. Látom a szemében, amikor felé fordulok.
- A hősök korán halnak.
Jegyzem meg neki arra a sajátos reakcióra, ahogy a visszavágásomra felel. Tudom, hogy hős akar lenni. Hogy számára az eszme fontos, az, amit a hősi lét képvisel, de az én szememben minden hős ostoba. Mi értelme van megmenteni egy olyan világot, olyan embereket, akik nem akarják, hogy megmentsék őket? A világegyetem természetes rendje a rendezetlenség, a káosz. Minden erre törekszik, és szélmalomharcnak tűnik fenntartani a rendet egy ilyen világban. Itt van az alapvető különbség köztünk, amin talán soha nem fogunk tudni dűlőre jutni és túllendülni. Az elfogadás valószínűleg eszünkbe sem jut.
Szabotázs, árulás, emberrablás, személyazonosság-lopás… hosszú a lista, de korántsem teljes. Ettől függetlenül amit Henry tesz, valóban előítéleteskedés. Olyasmi, mintha a bíróság tárgyalás nélkül ítélne. Ránéznek a vádlottra, felsorolják a bűneit, és már mehet is megrohadni a börtönbe. Köszönöm ebből nem kérek. Tudom, hogy bűnös vagyok, de semmivel nem rosszabb sokaknál, és nekem is vannak elveim, okaim, hogy mit miért teszek. Nem mintha ezt magyarázni akarnám Henrynek. Úgysem érdekelné, és valószínűleg nem is értené. Pont úgy, ahogy én sem tudom megérteni a hős-kultuszt.
Amikor egészen közel lépek hozzá, és a szemébe nézek, egy pillanatra azt kívánom, bárcsak lőtt volna agyon Vadim, ahogy szinte mindenki mással tették a bázison. Akkor nem kellene itt állnom most, és a legnagyobb csatákat megvívnom saját magammal. Valóságosnak tűnök. Mert az vagyok. De hiába fenyegetem, nem fél tőlem. És nem is gyűlöl. Ugyanúgy nem képes rá, ahogy én sem. Amikor kinyúl a kezemért, megfeszülök, de a érintése olyan gyengéd, hogy nem vágyom másra, mint hogy megadhassam magam neki. Egy hajszál választ el attól,  hogy engedjek. Hogy egyszerűen lehunyjam a szemeimet, és elengedjem a rohadt könyvet, amit szorongatok.
Erre azonban nem marad idő. Megrázkódik a hajó, mi pedig kibillenünk az egyensúlyunkból. Henry a félfának tántorodik, én pedig neki. Elég egyetlen pillantást vetnem Henry arcára, hogy lássam azt az őszinte, bolond reményt, amiről én már abban a pillanatban tudom, hogy felesleges. Nem jelzett a riasztó, ez nem Egyház-hajó lesz. Nincs ideje befejezni a mondatot, egyetlen hirtelen mozdulattal fogom meg, és átfordítva a lehető legnagyobb lendülettel a kabin belseje felé lököm. Aztán kilépek, és rázárom az ajtót, és betöröm a folyosón a vészjelző vékony üvegjét, benyomva a gombot, ami vörös fénnyel és éles hangjelzéssel árasztja el a hajót, valamint gondoskodik arról, hogy a hajó lehető legtöbb része maradjon elszigetelve, magyarul Henry ajtaja zárva is marad. Legalábbis addig, amíg valaki felül nem írja a protokollt. Így időt nyertem magamnak. A vezérlőből ismerem az univerzális biztonsági kódot, amivel az egyes ajtó külön nyithatók, így hamar a saját kabinomhoz lépek, és beütöm, majd amikor nyílik az ajtó, berongyolok, és magamra csatolom a mellényt, felveszem a bakancsomat, a szárába a nadrág alá felkötöm tokostól a késemet, és előveszem a lézerpisztolyomat és az altatópisztolyt a szekrényemből. Kilépve egy pillanatra megtorpanok Henry kabinajtaja előtt, és elgondolkodok, hogy el kellene altatni, hogy ne ugráljon feleslegesen, de nem marad időm cselekedni. Egy rántással abbamarad a remegés, én pedig elterülök a padlón a lendülettől. Kialszik a vörös fény… ez csak megerősít abban, amit eddig is sejtettem: Black Sun hajóra dokkoltunk. Innentől azonban tucatnyi kérdés tolakszik a fejembe, és egyik sem a legszebb kilátásokat vetíti előre.
Csak arra marad időm, hogy feltérdeljek, és a késemet egyenesen Henry ajtajának nyitóegységébe vágjam, zárlatot okozva a szerkezetben. Csak reménykedem benne, hogy az elmúlt két napban semmi olyan nem került be a kabinba, amivel ki tudna jutni onnan. Hiú remény?
Épp akkor rántom ki a kést a szikrázó egységből, amikor szisszen a kijárat zsilipajtaja, és… egy túlságosan ismerős alak lép be rajta. Úgy tűnik, nem csak nekem sikerült meglépnem még az Egyház csapatainak érkezése előtt a bázisról.
- Igazán sajnálom, hogy nem éltél az ajánlatunkkal, Tüske - két felfegyverzett izomagy után Csontozó Martin lép a fedélzetre. - Úgy hallottam, valami kifejezetten értékes van nálad. Az ilyesmire jobb, ha többen vigyázunk, nem csak egy zöldfülű seggnyaló.
Felegyenesedve kihúzom magam, jobb kezemben a kést, balommal pedig jelzésértékűen a lézerpisztoly markolatát fogva. Nem akarok okot adni neki, hogy szitává lyuggasson, de nem is fogom hagyni magam.
- Vigyázz a szádra, Csontozó. A Sakál nem fog örülni a jelentésemnek, ha…
- A Sakál, a Sakál… - ingatja meg a fejét szórakozottan Martin, miközben odalép elém, és ráfog a csuklómra, ujjait az inas részbe mélyesztve, mire nekem megrándul az arcom, és a késem csörömpölve zuhan a padlóra.
Abban a pillanatban mozdulok, és kihúzom a pisztolyt, és Martin gyomrának nyomom, de nem marad időm a szóbeli fenyegetésre, máris két fegyver nyomódik a hátamba. Sakk matt?
- Mit gondolsz, a Sakál mennyire díjazza majd, hogy hagytad, hogy az Egyház katonái visszalopják, ami az övé? - mászik egészen az arcomba Martin, én pedig rezzenéstelen tekintettel állom a pillantását. Azt a gyilkos, féltékeny pillantást, amivel olyan sokszor nézett rám, amikor azt hitte, nem látom, ha túl sok alkohol vagy fűszer volt benne.
- Szerinted melyikünknek fog hinni? - szűröm nyugodtan a fogaim között, és csak remélni merem, hogy Henry tartja a száját az ajtó mögött.
- Annak, amelyikünknek több bizonyíték áll a rendelkezésére.
Az az alattomos mosoly, amivel rám néz, megrémít, még ha nem is hagyom, hogy mindez meglátsszon rajtam. Épp elemelem a fegyverem a gyomrától, hogy lábon lőjem - hogy is volt azokkal a bizonyítékokkal? -, amikor biccent a mögöttem álló társának, és a következő pillanatban éles fájdalom hasít a tarkómba, és összeesek. Nem ájulok el azonnal, a szemem sarkából látom, ahogy Martin Henry ajtajához lép, és megcsóválva a fejét vakkant valamit a másik társának, aki eltrappol mellettem… aztán egy újabb ütés után tényleg elsötétül a világ.

Kell vagy húsz perc, mire Martin emberének sikerül kinyitnia az ajtót, és szembetalálja magát Henryvel.
- Lám, lám, az elveszett bárány…
Martin mögül két fegyver szegeződik Henryre, de az ajtó szűkössége takarásban tartja a férfi mögött mindig az egyiket. Rossz taktika, de hát Martin szemében Henry csak egy kölyök, nem egy képzett katona.

Igen, ilyennek akarom látni. Egy szívtelen bűnözőnek, aki az Egyház útjában áll és el kell taposni. Épp úgy, mint bárki, mindenki mást. Kár, hogy mindig motoszkál ott valami a tekintetében, valami, amiről talán ő maga sem akar tudomást venni. Valami, ami felkorbácsolja a kíváncsiságom iránta és valami, ami nem engedi, hogy feketén és fehéren lássam, ahogy látnom kellene. Bizonyára csak össze vagyok zavarodva és nem létező kapaszkodót keresek benne, mert ő az egyetlen élő ember az elég nagy területű… környéken. Nekem pedig erre van szükségem, hogy megőrizzem a józanságom ~ a két nappal ezelőtti megbillenés nem számít ~ hisz Villengard felé tartok, minden nappal egyre közelebb kerülök a rémálmomhoz. Ahhoz, amitől egész életemben a leginkább féltem. Aminél rosszabb nem következhet be. Én pedig belé kapaszkodok, pont abba az emberbe, akit a leginkább kellene gyűlölnöm, mert szétcseszte a küldetésem, veszélybe sodorta az embereimet, engem elrabolt és elzárt a külvilágtól és még sorolhatnám a bűneit.
- Meg lesz rá a lehetőséged, deliciae. – Említettem, hogy az akadémián latint tanítanak? Ha ő ezzel a cuccioloval dobálózik és képtelen befejezni, akkor viszonzom a ’szívességet’ én is. Azt kétlem, hogy díjazná, ha premierplánban édesemnek nevezném. Így elmegy. Különösen, hogy a tónusom a mosolya hűvösségét tükrözi.
Később őt figyelve finoman oldalra biccentem a fejem, amikor olyan különös reakciót váltanak ki belőle a szavaim. Figyelem a tetoválása végét, ami a felkarján még épp kilóg a póló alól, figyelem a csapzott haját, a feszült tartását. De úgy tűnik, kibillenti, amikor bűnözőnek nevezem. Akarom mondani visszabillenti. A futó csend pedig újra fröcsögő gyűlölködéssé csap át közöttünk.
- Nem-! – Meglepő indulattal vágom rá, egy nagy vesszővel a szó végén, ami után egy hosszú másodpercig nem következik semmi, csak egy feszült, egészen lemondó szusszanás. – Nem vagyok hős, de próbálok az lenni. – Nyilvánvalóan nem is a szóhasználaton, nem a ’hősön’ van most a hangsúly. Inkább azon, amit ez az egész képvisel. Nem is tudom, mit bizonygatom neki magam. Vagy bárkinek, aki Black Sun fémjelzést visel a homlokán. Mellesleg megint nagyon jól toleráljuk egymást, neki az ujjpercei fehérednek, nekem meg a tenyerem véres és azzal együtt a körmeim.
- Méghogy ítélkezem?! Szabotáltál egy egyházi bevetést és elhurcoltad magaddal az osztag vezetőjét! ÉN ítélkezem!? – Ne mondd nekem, hogy nem jogos a felháborodásom, mert az! De az indulat valahogy megszakad, mintha hirtelen keresztbe vágnák a kábelét, amikor olyan közel lép hozzám, pedig kész lennék átharapni a torkát. Nem, nem is megszakad. Inkább átcsap valami egészen másfajta indulatba. Amiben még ott a gyűlölködés, de ott van valami más is. Egy tapodtat sem hátrálok, felszegett állal állom a tekintetét.
- Nekem elég valóságosnak tűnsz… – És a legszebb démonnak, akit valaha láttam. De nem ő az én démonom. Az én démonom az apám, akitől rettegek. Ashertől, Stormtól nem… rettegek. Képtelen vagyok rá. Úgy érzem, ismét van egy különleges pillanatunk, mintha képes lenne a gyűlölködése alá beengedni, én pedig ki akarom ezt használni arra, hogy visszavegyem a kezében lévő könyvet. Nem erőszakkal. A kék szemeket figyelem, miközben mindkét kezemmel a minket elválasztó könyvért nyúlok. Finoman simítom a kezeim az övéire. Olyan finoman, mintha egy ketyegő bombát próbálnék hatástalanítani, és ha egy picivel is nagyobb levegőt veszek a halk szuszogásnál, az robban. Ez a robbanásveszélyes állapot egyébként mindkettőnkre igaz. De a pillanatunknak hamar vége szakad, ahogy a hajó erőteljesen megrázkódik. Kibillenve az egyensúlyomból az ajtófélfának esek, ami nem sokkal mögöttem van és a vihar előtti csendet jelképező őszinte megdöbbenéssel meredek feszülten Stormra.
Ki a fene ez?
A következő, ami felcsillan bennem a remény. Az Egyház? Az Egyház! Nem reménykedhetem, mégis üvölt a tekintetemről az öröm, a remény. Ó, pedig ha tudnám, mekkorát tévedek. De jelenleg ez az egyetlen logikus magyarázat. Eljöttek értem!
- Úgy tűnik, mégiscsak lesznek vendégeink, deliciae. – Fenyegetően nyomom meg a becézést. Őszintén elhiszem, hogy megmenekültem. Én ostoba. Nem látok ki a remény köde alól. Pedig látni, hogy ott motoszkál bennem a megoldás, hogy van az Egyháznál valószínűbb társaság is. Hisz ha az apám tudja, hogy élek, akkor más is tudja, hogy élek. Aki az apámat holtan akarja, az engem is. Vagy rosszabb.

Költői a kérdés, nem is áll szándékomban szóban válaszolni. A tekintetemben ott van minden: pontosan ezt gondolom. Csak azt titkolom mélyre temetve, hogy ez rohadtul kölcsönös.
Okok… mindig vannak, és időnként látszólag nincsenek. Nem ő adott okot arra, hogy változtassak, hanem az idő, ami arra jutott, hogy átgondolhassam a dolgokat. Na meg a hívásom Vadimmal. Ez utóbbi volt a törés, a lavina meg már jött magától.
- Pontosan. Nekem.
Állok bele határozottan a farokméregetésbe. Meg tudnám tanítani engedelmeskedni. Mint ahogy egy lovat tör be az ember, keményen és kegyetlenül. Ez a mi módszerünk. Vadim módszere, és én ezt ismerem. De nem tehetem. Vadim megtiltotta. Nem árthatok neki. Fizikailag nem. De ugyanolyan tehetségesen alkalmazom a szavakat is, mint a nyúzókést. Finoman filézem ki a lelkét, már-már gyendégen. Ettől függetlenül ugyanúgy fog sikoltani belül.
Sötét gondolatokkal telik meg a fejem, ott kavarognak a tekintetemben, és az eddigiek után talán még ijesztő is lehet a változás. Igen, ez vagyok én, nézz csak rám! Láss úgy, ahogy mindenki lát, amilyennek te is látni akarsz!
Amikor megragadom Henry állát, ellenállásra, lázadásra számítok, nem arra a megadásra, amivel elengedi magát, és rám figyel. Méghogy rajtam nem egyszerű kiigazodni! Makacs és büszke. Naiv és elveszett. Gyerek még. Egy idejekorán felnőttlétbe kényszerített gyerek. Gondolom ezt pont én. Nem, bennem már nem sok gyermeki van. Vadim gondoskodott róla, hogy így legyen. Mégis, pont ez az, amiért valahol irigylem Henryt, és… féltem. Mosolyra rándul az ajkam, ahogy végigszáguld az elmémen a gondolat. ~Miért? Miért pont ő?~ Több milliárd ember közül miért ez az egy? Bárki, bárki más lehetne!
Eltűnik a sötétség a tekintetemből, mint amikor kifogják a szelet a vitorlából. Még mindig az állát fogom az ujjaim között, amikor az arcomba sziszeg fenyegetőn. Hűvösen elmosolyodok.
- Az első sorból akarom nézni, cucciolo.
Már-már gyengéd a becézés, szöges ellentétben áll a hangsúly azzal, amikor bedörömböltem az ajtaján. Tudom, hogy válhatna belőle az, akinek Vadim szánja. Az örököse, a Black Sun feje… de milyen áron? Henry gyűlölné magát érte, és elveszítené azt az önmagát, akire esélye sem volt rálelni. Ott van benne a szikra, láttam. Láttam a szemében, az ösztönös mozdulatban, ahogy az ujjait a torkomra fonta, ahogy néhány pillanatra megfosztott az éltető levegőtől… nem vagyok biztos benne, hogy tudja, milyen mélyen rejtőzik benne az a sötétség, amit én a felszínen hordok.
Ellököm az útból, és belépek a kabinjába. Tekintetemmel a könyveket keresem. Könyvek. Máskor ezek is olyasmik lennének, amikről szívesen beszélgetnék vele, de most csak ostoba indokok az erőfitogtatásra. Éppen hajolnék le az egyikért, amikor megszólal. Befejezem a mozdulatot, de nem fordulok meg, magam előtt szorulnak meg az ujjaim a borítón. Egyre jobban, ahogy folytatja a gondolatmenetet. ~Ha tudná…! Ha csak halványlila sejtése lenne, mennyire igaza van…!~ Lehajtom a fejem. Küzdök a gondolataimmal, a késztetéssel, hogy válaszoljak, hogy egyszerűen szembeforduljak vele, és elmondjak mindent… de mire mennék vele? Úgysem hinne nekem. Nem vagyok más a szemében, mint… egy utolsó bűnöző. Pontosan. Ahogy folytatja, úgy szívódik fel belőlem az iménti pillanatnyi gyengeség, és hidegen, alattomosan elvigyorodok, és félig hátrafordítom a fejem.
- Mert te egy hős vagy, nem?
Megfordulok végül, hogy ismét ránézzek, kezemben a könyvvel, amit még mindig úgy szorítok, hogy elfehérednek az ujjperceim.
- Semmit nem tudsz rólam, de az ítélet már azóta ott bujkál a szavaidban, a tekintetedben, amióta felébredtél a raktérben - közelebb lépek hozzá. - Mi teremtjük a saját démonainkat, Henry - a következő lépésnél már a személyes terében állok, ha nem lép hátrébb. - Te teremtesz engem saját magadnak.
~Te és Vadim.~ Ez azonban már kimondatlan marad. Igen, igaza van. Történt valami. Hatással volt rám. De van, amikor a döntés nem a mienk. A szabad akarat nem a magamfajták luxusa, mondtam már neki az elején.
…és ekkor megrázkódik alattunk a hajó. Valószínűleg mindketten tudjuk, ez mit jelent. Vonósugárba kerültünk. Megtámadtak minket.

- Azt hiszed, ezzel a bőröm alá férkőzhetsz? Csak mert a fejembe szállt a fűszeres tea és lefeküdtem veled? – A kérdésem költői, rohadtul nem akarok rá választ. Igen, pontosan ezt hiszi. És igaza van. Épp ezért nem szabad hagynom, nem szabad engednem neki, hogy ez megtörténjen. Egyelőre azt mondanám, hogy jól bírom a strapát. Kóstolgat, méreget, nem érdekel. Nem látni a tökéletesen alkalmazkodott tekintetmen, hogy a legkevésbé is meghatna. Az pedig, hogy mi történik az ajtó másik oldalán az ép kezemmel, amit nem lát, mert nem tártam ki az ajtót, hát az már nem az ő dolga. Nem kell tudnia, hogy olyan hevesen szorítom ökölbe a kezem, hogy a körmeim szinte már a bőrömet vájják, és ha ezt tovább folytatom, jól lehet, hogy vér kezd csöpögni a padlóra.
- És mégis kinek engedelmeskedjek? Neked? – Utóbbi apró kérdésnél felszökik a szemöldököm, mondhatni gúnyolódva. Tudom, hogy feszegetem a határokat, hogy a körülményekhez képest eddig szerencsés helyzetben voltam. Megbízott bennem, saját kabint kaptam. De ezeket már megadta nekem és nem veheti el. Nem adtam rá okot, hogy megtegye. Hacsak… Valami történt.
Felszisszenek, amikor megragadja az állam és valahogy létezni is elfelejtek. A vállam elválik az ajtótól, amivel eddig azt támasztottam én pedig önkéntelenül ismét az övé leszek. Nem zavar. Durva és jól esik. Dühít és mégis megnyugtat, mert kizökkent abból az ördögi körből, amit az eddig az ajtót támasztó karommal műveltem. A tikkelés, a körmök bőrbe mélyesztése. Most csak állok és… állom a tekintetét. Nincs a szemeimben bizonytalanság, nincs tulajdonképpen semmit. Csak az a kiállhatatlan, büszke makacsság. Aminek előbb utóbb valahogy mindig sikerül kikötnie a vonásaimon.
- Biztosan meg akarod élni a napot, amikor megtanulok hazudni? – Egyenesen fenyegetőnek mondható a hangom, ahogy az arcába sziszegek. Jól látja, minden kiképzés és giccs alatt csak egy szerencsétlen kamaszsrác van, aki próbálja megtalálni önmagát, enyhén szólva is sikertelenül. Viszont igaza van valami olyanban is, amire még én sem gondolok. Nem vagyok szent, közel sem annyira, mint szeretnék lenni, mint amiért küzdök. És épp ezért állok sokkal közelebb ahhoz, hogy megtanuljak igazán mocskosan játszani, mint én, ő vagy bárki azt gondolná. És amikor majd megtanulok, nem fognak készen állni rá, mert nem fogják látni, hogy bekövetkezett.
Ellöki az állam az ajtóval együtt és becsörtet a kabinomba. Átlagos. Se nem kupis, se nem katonásan rendezett. Úgy nagyjából rendben van. Szépen meg volt ágyazva, de már eléggé összetúrtam, amíg ott ücsörögtem a könyveimmel. A könyvek nagyrésze is az ágyon van, meg néhány a földön. A kis asztalon ott a tálca, rajta morzsás tányérral és egy fémpohárral, amiben van még némi víz.
- Valami történt. – Legszívesebben hátulról rávetném magam, az alkarom a torka köré fonnám és addig szorítanám, amíg egy csepp oxigén is van a tüdejében és dobog a szíve. De valami különös oknál fogva egészen jó az önuralmam. Talán azért, mert tudom, hogy veszélyben vagyok. Az indulatkezelési problémáimról csak a véres tenyerem árulkodik, amit meg igyekszem úgy tartani, hogy ne vegye észre. Most én állok úgy az ajtóban, hogy ne tudjon kijutni. Rajtam keresztül meg nem fog, abban biztos lehet. Azok a könyvek az enyémek. Nem adom őket. De ahelyett, hogy támadni vagy védekezni kezdenék, inkább csak beszélek. Kimérten folytatva az imént megkezdett gondolatot. – Vagy Vadim volt rád hatással, vagy én, de valami történt. – Hisz eddig nem így viselkedett. Egyelőre nem tudnám behatárolni, hogy mi, de valami megváltozott a részéről. Azt akarja, hogy nekem fájjon azért, hogy neki ne? Hát, jó úton halad tulajdonképpen. Talán ha egy másik életben találkozunk, egy másik univerzumban ő és én… - Egy utolsó bűnöző vagy te is. Nem kell kedvelnünk egymást. De nem fogod elvinni a könyveimet.

Figyelem a vátozásokat Henry arcán, amik olyan gyönyörűen rajzolódnak ki, mint a csillagképek a végtelen űrben. Látom a törést. Szinte hallom a szilánkok csörömpölését. Helyes. Erre van most szükség. Majd Henry is rájön előbb-utóbb. Vagy nem. Lényegtelen.
Az a hamar megkeményedő tekintet, ami szintén annyira jellemző rá. Az, ahogy összeszedi magát, ahogy pillanatok alatt alkalmazkodik bármilyen helyzethez. A pillantásomat egészen véletlenül vonja magához a nyakán díszelgő harapásnyom. Az én fogaim nyoma. Nem kellene már látsszon, ismerve a regenerációs képességét… Foglyul ejt a látvány. Egy szívdobbanásnyi időre megbillen az elhatározásom, de elszakítom a tekintetem a nyakától, és mire a szemébe nézek, már nyoma sincs a bizonytalanságnak. Sőt… alattomos mosollyal hajolok közelebb, az ajtót kiékelő alkaromnak támasztva a homlokomat.
- Ne álmodozz, cucciolo. Nem mindenki akar megdugni.
De én igen. Még mindig. Az egész, amit tettünk, csak olaj volt a tűzre. Ezt nem is rejtem el előle. Hadd gondolja csak, hogy ez minden, amit érzek, ez minden, amire képes vagyok. Fogalmam sincs, mire emlékszik, de elég nyilvánvaló volt, hogy nem csak élveztem az együttlétünket. Volt az egészben valami olyan különleges összhang, ami boldoggá tett. Amit nem csak én nem akartam elengedni, hanem tudom, hogy ő sem. De nincs szükségünk ilyen bonyodalmakra. Egyikünknek sem.
Amikor megpróbálja rám csukni az ajtót, nem hagyom. Két meglehetősen makacs akarat feszül egymásnak.
- Az vele a bajom, hogy nem kértél engedélyt. Elkanászodtál, Henry. Úgy látom, hajlamos vagy elfelejteni, hogy hol vagy.
És ezt Vadim talán még díjazná is benne. Egészen addig, amíg ellene nem fordul akár csak egyetlen szavával.
- Meg kellene tanulnod engedelmeskedni.
Közlöm vele azzal a jellegzetesen arrogáns kifejezéssel az arcomon. Igen, nekem. Ha nekem sem megy, kétlem, hogy egy falatnyi ép bőrfelület marad rajta Villengardban. Nem mintha aggódnék emiatt, hiszen ez nekem csak jó, nem igaz? Én nem bánthatom, de ha képtelen viselkedni és engedelmeskedni, majd fogja Vadim. Betöri… és talán megtöri. Az lenne a legjobb esélyem, hogy ne állhasson az utamba.
- Nem elég, ha nem zavarsz. Azt akarom, hogy ne is létezz!
Vágok vissza fojtott indulattal én is. Nincs szükségem senkire, aki nagyobb hatással van rám, mint amennyit képes vagyok kezelni.
A szemébe nézek, és ő is az enyémbe. Küzd ellenem. Őszintén? Az agyamra megy, de legszívesebben addig csókolnám, amíg az összes józan gondolatunk feloldódik. A visszavágására fenyegetőn összehúzom a szemeimet. Nem tudhatja meg, hogy mennyire találtak a szavai. Ha Vadim megtudná… ha csak azt megtudná, hogy úgy értem hozzá… a tea már csak extra adalék lenne, már csak plusz egy ujj, vagy egy fél kar.
- Nem vagy te olyan szent, amilyennek szereted gondolni magad. Én pedig gondoskodtam róla, hogy Vadim is tisztában legyen ezzel. Ráadásul ő sem ostoba. Gondolod, hogy nem, lát át rajtad?
Az utolsó szavaknál felemelem a kezem, és az álláért nyúlok. Határozottan ragadom meg, semmi gyengédség nincs a mozdulatban. Az sem érdekel, ha megpróbálja ellökni a kezemet.
- Ahhoz először meg kellene tanulnod, hogy ne üljön ki minden egyből az arcodra. Meg kell tanulnod hazudni.
Egész jól el tudja rejteni az érzelmeit, indulatait, amikor odafigyel, de legtöbbször nyitott könyv az arca. Lökök egyet az ajtón, és belépek a kabinba, ha kell, arrébb tolva Henryt.
- Add oda a könyveket.
Mert azt mondtam. Vagy szálljon szembe velem. Most szívesen kiütném egy jó időre.

Amilyen fapofával nyitottam ajtót, ez olyan könnyedén foszlik semmivé, amikor a szememre hányja, hogy mennyire nevetséges társaság lennék bárki számára. Önmagukban a szavak nem is bántanának, de van valami a tónusában, ami felett nem tudok ezzel a hűvösséggel szemet hunyni, amivel ajtót nyitottam. Valóságos hullámvasutat produkálnak az arcizmaim. Először ott a törés, aminek az üveges, szilánkos hangját szinte még a levegőben is hallani lehet, amikor úgy veri be az önbecsülésem, mint egy olcsóbb üvegablakot. Aztán a lejtő hamar dombbá válik és a tekintetem ismét szigorodni kezd. Nem fogom hagyni, hogy belém gázoljon csak azért, mert… mert neki most ilyen kedve van, vagy ki tudja. Tulajdonképpen miért is érdekel, hogy mit mond, vagy hogy beszél velem? Eddig nem érdekelt. A válasz elég nyilvánvalóan visszavezethető az együttlétünkre, ő pedig ezzel teljesen tisztában van. Felteszem, azért csinálja. Én pedig nem adom ilyen könnyen magam. Bőven elég két napja úgy tükörbe néznem, hogy a bíboros színben pompázó harapásnyoma nem fakul a nyakamról. Egyszerűen nem fakul. A kezemről akár már le is vehetném a rögzítést, ez bezzeg. Tudatalatt lehet valami. A kamaszkor beálltával egészen megváltozott a szervezetem, a gyógyulási folyamataim is. Van, hogy drasztikus tempóban gyógyulok és van, hogy… hát nézd meg ezt a foltot a nyakamon. Tulajdonképpen Icefall Plains után Brittanicus Base-re kellett volna mennem, hogy a tudományos részlegen újabb hosszas vizsgálatokat végezzenek el, azt tesztelve, hogy milyen tudatos ráhatásom van ~ vagy tudna lenni ~ a regenerációmra. De hát oda már… nem jutottam el.
- Hm, érdekes. – Gondolkodom el színésziesen. – Valaki számára azért mégiscsak jó társaság voltam. – Ezzel a mondattal és az övéhez hasonló tónussal kissé az oroszlánok elé dobom magam, de nem számít, mert ezzel együtt őt is. Abban reménykedik, hogy megfakultak az emlékeim? Sajnos nem. Pontosan emlékszem, hogy ő is mennyire élvezte, fűszer ide vagy oda.
- Nem, nem vinnéd vissza. – Azzal pedig megpróbálom becsukni az ajtóm. Látom, hogy hol az alkarja és miért, ezért számítok is rá, hogy nem fog menni. Inkább csak tesztelésnek mondanám, hogy ha valóban be akar jönni, mekkora erőhatásra lenne szükség, hogy megakadályozzam. Elég stabilan tartja azt a nyomorult ajtót. – Tulajdonképpen mi bajod neked azzal, hogy olvasgatok? – Szakad ki belőlem, már nem az övéhez hasonló gúnytól csöpögő kimért tónusban, sokkal inkább indulatosan. – Ki sem megyek a kabinomból, nem zavarlak. – Tudom, hogy bántani akar. Érzem a zsigereimben, bármilyen beteges játékának is legyen ez a része. És épp ezért igyekszem nem engedni, hogy fogást találjon rajtam. De én nem vagyok olyan, mint ő. Nem vagyok ennyire… érzéketlen. Szóval nem könnyű. Ehhez képest viszont meglepően jól megy egyelőre. Az ’apámat’ említve nem rezzenek össze, ellenben egy rosszindulatú ~és hát kissé fájdalmas ~ mosolyt villantok, ismételten egészen számító hanglejtéssel.
- És ahhoz mit szólnál, ha te nem kényszerítenél holohívásra, nekem pedig cserébe nem kellene azzal kezdenem, hogy leitattad és megdugtad a fiát? – Bájosan mosolygok rá, mintha milyen szuper ötlettel álltam volna elő, ami milyen szuperjó mindkettőnknek. Legszívesebben A) átharapnám a torkát, B) bezárkóznék a szobámba a krokodilkönnyeimmel. De egyik sem túl járható út. Bármilyen nehezemre is esik itt állni és a szemeibe nézni, megteszem. Így akar játszani? Hát akkor tűz ellen én is tűzzel. De az ajtó takarásában a combomon már dobolgatok az azoldali ujjaimmal. Feszülten, ritmikusan, mondhatni az ujjaimmal tikkelek, ahogy épülnek bennem az indulatok. Minden önuralmamra szükségem van, hogy újra és újra visszanyeljem az I.E.D.-met. Meglepően jól megy az ajtó ezen oldalán, amire rálátása van.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy elkezdte feltúrni a rakteret. A vezérlőben talált feljegyzésekből tudom, hogy mi van a hajón, és semmi olyasmi, amiért érdemes lenne vérrel fizetni. Semmi, kivéve Henryt. Jelenleg ő a legfontosabb szállítmány, akiért valószínűleg sokan képesek lennének ölni. Nem tudom még, az Egyháznak miért ilyen fontos a srác, de az, ebben biztos vagyok. Talán Vadim ellen használják, mint biztosítékot? Vagy a genetikájához van köze? Nem lehet véletlen, hogy ennyi idősen már tiszti rangja van, és küldetéseket vezet. Kiváló katona, de ennyiért senki nem töri össze magát. Sok kiváló katona veszik oda a harcokban, mégis örülhetnek, ha egy tenyérnyi emlékplakettet kapnak valamelyik kongó csarnokban.
Azt észrevettem, hogy eltűnt néhány könyv. Na nem a címekből, hanem a mennyiségből. Úgy sejtem, tudom, hol vannak. De ha azt hiszi Henry, hogy hagyom, hogy bevackolja magát néhány könyvvel, téved. Az első pillanatban nem is volt célom azzal, hogy kirángassam a kabinjából, de azzal mégsem állhatok oda elé, hogy “unom magam, meg amúgyis túlságosan kedvellek, úgyhogy muszáj beléd kötnöm”. Mire kinyílik az ajtaja, már ott a terv a fejemben. Nem a legjobb, de megteszi.
A nyíló ajtóba egyből betámasztom a kezem, könyökkel a félfa felé, mielőtt eszébe jutna rám vágni.
- Nem, nem jöttek vendégeink, de úgysem hiszem, hogy megfelelő társaság lennél bárki számára.
Kis indulatgombóc. Én meg egy szemét dög vagyok, de erre most szükség van. Szükségem van. Beletaposni a lelkébe, figyelni, ahogy megreped a naivitás vékony burka, és szivárogni kezd alóla a vér. Az az átkozott vér, amit Vadim olyan nagyra tart. Tessék, teszek egy szívességet, öreg. Előkészítem a terepet, hogy könnyebben próbálhasd a saját képedre formálni. Sok sikert!
- Úgy láttam, lenyúltál néhány dolgot a raktérből. Visszavinném.
Kérésnek hangzik, de baromira nem ezt sugallja a hangsúlyom. Vissza fogom vinni. Miért? Mert egy fasz vagyok, és mert megtehetem.
- Jah, és az apád kíváncsi rád, úgyhogy gondoltam meglepem egy holohívással. Meg kell kötözzelek, vagy képes leszel rendesen viselkedni?
Tökéletes pontossággal vájom képzeletbeli ujjaimat azokba a pontokba, amik tudom, hogy félelemmel vagy fájdalommal töltik el. Igen, Vadimra gondoltam az apja kapcsán, és óh, de mennyire, hogy vagyok olyan szemét, hogy tényleg megkötözzem, és úgy mutassam be az öregnek. Minden csupán rajta múlik. Vevő vagyok a kompromisszumokra, ezt tudhatja, de most csak addig, amíg az én érdekeimet jobban szolgálják. Egy pillanatra se felejtse el, ki van ebben a pillanatban a hatalmi pozícióban.
Ha a fűszernek nem is sikerült álomszerűvé fakítania, ami köztük történt, neki is megteszem azt a szívességet, hogy rásegítek a folyamatra. Nyoma sincs sem a hangomban, sem a tekintetemben annak a gyengéd törődésnek, amivel az együttlétünkkor viseltettem iránta. Most nem az a Storm vagyok, és kétlem, hogy valaha is újra az leszek. Nem engedhetem meg magamnak.
Most Vadim nevelt fia vagyok, és a legjobb, leghűségesebb katonája. És Henry utálni fog, ezt garantálhatom.

Van egy jó, meg egy rossz hírem. Mármint saját magam számára. A jó hír, hogy bár az alkohol képtelen rám hatni, a fűszer jól eső mámorba taszít. Legalábbis az, amelyik a vörösteába volt keverve. Feltételezem a többi is, hisz ugyanazon az alapon működik akár felpörget, akár ellazít. A rossz hír viszont az, hogy Storm ennyi erővel akár az együttlétünk előtt is hagyhatta volna, hogy megigyam azt a nyomorult harmadik pohár teát, ugyanis… nincs tőle emlékezetkiesésem. Kellene lennie, legalább icipicit homályos részeknek. Tudom, hogy milyen kába voltam és milyen könnyed, és hogy a legtöbbeknek ilyenkor elmosódik a valóság, de a géntechnológia úgy tűnik erre is hatással van. Persze, nem ittam olyan vészesen sokat, de az első alkalom volt és a szervezetem sokként érte azéhoz kékpest, aki rá van hangolódva. Mégis kristálytisztán emlékszem mindenre. Az érintésére, a hangjára, a testemen végigfutó forróságra, amikor a padlón ülve először a hátamra fektetett és még nem is sejtettem, hogy mi következik. Utálom, hogy ilyen vagyok. Katonaként nem, hisz Angyal vagyok. Ez az elsődleges szerepem és ezért lett úgy építve a szervezetem, ahogy. De kamaszsrácként, aki nem rég összefeküdt azzal, akitől a világon a leginkább rosszul kellene jelenleg lennie… utálom, hogy ilyen vagyok. Miért nem felejthetem el? Nem… elfeledni nem akarom. Nem teljes egészében. De nem eshetnének ki részletek? Nem lehetne, hogy homályossá váljon az egész? Ködössé, álomszerűvé? Mint a normális embereknek. Nem, nem lehetne.
Felindulásomban gondoltam rá, hogy becsörtetek a ’régi’ kabinomba, magamra zárom az ajtót és hagyjon mindenki a fenébe. De nem értem volna el túl sokat vele. Tulajdonképpen épp az ellenkezőjét annak, ami a cél. Nem őt zártam volna ki, hanem magamat be, ráutalva az ő ellátására, hogy egyáltalán kapok-e enni. Nem mindig gondolkodom, amikor dühös vagyok. Ezt már megszoktam és bizonyos szinten meg is tanultam kezelni. Mély levegők, mantrák. És tegnap még ott volt az a fél pohár bivalyerősre keseredett tea, amit meghagytam. A gyönyörteli… átkozott együttlétünk után csak a felét ittam meg. Messze nem voltam még tiszta, de már akkor éreztem, hogy szükségem lesz még arra a teára, úgyhogy meghagytam. De most már nincs semmi, csak én és a négy fal.
Az utóbbi két napban kényesen ügyeltem rá, hogy elkerüljük egymást. Amikor úgy ítéltem meg, hogy alszik ~ az ágyban, ahol… ott az ágyban, ahol nekiadtam magam ~ lementem a raktérbe. Eszközök nélkül elég nehézkesen, de lefeszegettem néhány kisebb nagyobb láda fedelét. Egyébként is ez volt a tervem, amikor elindultam a kabinjából és homlokkal lekaptam a falat. Aztán valahogy visszakerültem mellé ahelyett, hogy valóban távoztam volna. Érdekelt, hogy mit pakoltak fel a hajóra. Találtam régi könyveket, igazán ritkaság számba mennek. Rohadt mocskos kalózok, fogadok, hogy a BS szimpatizáns arisztokratáknak adják el a feketepiacon, akik kitapétázzák velük a falukat. Minél több, annál gazdagabbnak tűnnek. Tovább nem is nagyon néztem, hogy mi van még. Találtam kötelet, meg hasonló dolgokat, amik még hasznosak lehetnek, de nem nagyon tettem el semmi ’említésre méltót’. Igaz, felpakoltam magam, mint egy málhás szamár. Jó néhány könyvet elhoztam a kabinomba. Eleget másfél hét monoton utazásra és még többet is. Az eszközöket meg elrejtettem. A rakteret úgy hagytam, ahogy. Nem pakoltam el magam után, ahogy Asher… Storm szobájában tettem. Pont nem érdekel, hogy látni fogja-e, hogy kiszolgáltam magam vagy sem.
Most is az ágyamon kényelmesen lekuporodva egy régi könyvet lapozgatok, igazán óvatos, tiszteletteljes mozdulatokkal. Akkor is csak a szemem sarkából pillantok fel, amikor távoli üvöltést hallok, pont ahogy akkor tettem, ahányszor hallottam eltrappolni az ajtóm előtt Ashert az elmúlt két napban. De akkor már nem tudom elkerülni, amikor lényegében rámtöri az ajtót úgy dörömböl be. Néhány másodpercig még figyelmen kívül hagyom, de végül kénytelen vagyok talpra állni. A könyvet a magasba emelem, hogy konkrétan lebasszam mérgemben, de megállok a mozdulat során és finoman helyezem le az ágyra.
- Mi van? – Hirtelen nyitom ki az ajtót, de nem dühből és nem is tágasra. Sőt, egészen hűvösnek tűnök. És közben igyekszem nem észrevenni az izzadt tincseit, a kimerült, mégis erőteljes tekintetét. Hogy kísértetiesen hasonlít a két nappal ezelőtti önmagához, miközben különbözőbb nem is lehetne. Tulajdonképpen miért nem zavar, hogy cucciolonak hív? – Csak nem vendégeink vannak? – Valami aljas műmosolyra húzódnak az ajkaim, ezzel imitálva, hogy ugyan miért kellene kidugnom a képem a semmi kellős közepén, hm? ~ Hagyjál már lenni. ~ Azt hiszem, túlzottan elkényelmesedtem mellette. Mintha egy pillanatra megfeledkeznék arról, hogy hova tartok és kivel és miért. Rettegnem kellene, nem szájalni.