Állom a dühös pillantást, de a helyzet megkívánta azt a már-már pimasz megjegyzést. Ezután azonban nem megyek tovább, nem feszegetem a most túlságosan kényes határokat. Így is bőven elég van a rovásomon.
A hümmentés bőven elég. Nem kell meglebegtetnie előttem, mit csesztem el, de még rendbe hozhatom. Nem teljesen, nem törli el a hibáimat, de lehet eredményes a küldetésem.
Amit velem tett… különös dolog az agyunk. Ha elég fiatal korban éri negatív befolyás, akaratlanul is megpróbál értelmet keresni a történtekben, és aszerint építi fel a körülöttünk levő világot. Később pedig hiába látjuk a régi hegeket, kitörölni képtelenség őket, csak elfedni és elfogadni lehet. Pont mint a test sebeinél. Hiába látom már tisztán, mit tett, és mit tesz velem még mindig, mindez a részemmé vált. A megfeleléskényszer Vadim felé, a vágy, hogy egyszer a fiaként tekintsen rám, hogy egyszer büszke legyen rám… bármilyen út vezet is odáig. De valóban ezt akarom? Vagy ez már csak egy lett a többi cél közül, amit az évek alatt összegyűjtögettem magamban? Fogalmam sincs, de most nem fontos.
- Pontosan azt.
Bólintok feszesen a kérdésre, aztán csak hallgatom, amit Vadim mond, és valahol megkönnyebbülök. Valószínűleg bármely épeszű embernél nem ez lenne a reakció a szavak hallatán, de én nem feltétlenül tartozom közéjük, és igen, ismerem a Sakált. Nem teljesen, de eléggé ahhoz, hogy tudjam, ez a meccs egyelőre a zsebemben van... ha nem hibázok újra. Én vagyok a legalkalmasabb a feladatra, amit felvázolt, és ezt Vadim is tudja.
- Értettem, Uram!
Biccentek végül a parancsokra, amiket tökéletesen az eszembe véstem. Nem hibázhatok tőbbet. Az elbeszélgetés említése így is hideg verejtéket csal a hátamra. Tudom, hogy fájni fog. De amíg fáj, azt jelenti, hogy élek.
Kinyomom a hívást, majd elindulok kifelé a vezérlőből. Titkon talán Henryt keresem, de a raktérbe nem megyek utána, ahonnan a boxzsák láncának szapora csörgése hallatszik. Tombolja ki magát. Jót fog tenni neki. Addig sem rajtam vezeti le. Arra most képtelen lennék. Amikor már a foglyok kabinja felé tartok, rám szakad a fáradtság úgy a testemre, mint az elmémre. Kimerültem, fáj mindenem, és állva el tudnék aludni.
Ránézek Martinra és Kajra, viszek nekik kaját, megnézem Kaj karján a sebet, aztán szó nélkül otthagyom őket tovább rohadni a saját levükben. Nem érdemelnek jobbat. Henry így is túl kedves volt velük.
Ahogy csukódik mögöttem a kabinajtó, szinte bezuhanok az ágyba, és a következő pillanatban már alszom is.

Alig-alig, de elkapom azt a kis mosolyt az arcán. Mégsem fűzök hozzá semmit, még csak egy fenyegető pillantás sincs ott. Most az egyszer képtelen vagyok azonnal visszaváltani, csak az jár a fejemben, hogy tényleg milyen jó érzés lenne lekeverni a kölyöknek egy pofont, hátha attól legalább egy kicsit észhez tér. Nem mintha valójában bíznék ilyesmiben.
A folytatásban viszont nem marad el a fenyegető, dühös nézés, amivel Stormra pillantok a megjegyzését követően. Úgy tűnik, megvannak a pillanatok, amikor még csak visszavágni sem vagyok hajlandó. Nem intem tiszteletre, nem szólok rá. Végül is, ezúttal tényleg semmit nem tett azon kívül, hogy rávilágított a valóságra. Ami rohadtul nem nyerte el a tetszésem, de lehetne rosszabb. Lehetne halott. Inkább bosszantson, minthogy az legyen a valóság. A lehető leghamarabb próbálom is összeszedni magam és máris irányítani akarok. Kérdezek és meglepem. Helyes. Ezt akarom látni, a fegyelmet és a tökéletes fókuszt a szemeiben, hogy próbál hiba nélkül teljesíteni előttem.
Van benne bármi meglepő, hogy amikor megkapom a válaszom, csak valami alig hallható hümmögés a reakcióm? Nem hiszem. Pedig igazán fájdalmat okozhatnék neki azzal, hogy meglebegtetem előtte, az lettem volna, ha ezt a küldetést hibátlanul teljesíti. De az már elúszott Az egyetlen, amit látni az arcomon, hogy igen, elégedett vagyok a válaszával. Hallani akartam és ő kimondta. Ez a dolgok rendje.
Hamarosan pedig jön is a folytatás. Magyarázat. Apró részek, amik beillenek abba a képbe, ami lassan összeáll a fejemben. Hatalmas kép ugyan és ez csak az egyik sarka, de haladás. - Azt mondod, nem vagyok képes betörni? Hogy nem hat rá mindaz, amit veled is tettem? - kérdezek vissza, de ezúttal nem lecseszés van a hangomban, amiért tiszteletlen lenne. Nem vagyok őrült. Attól még, hogy én vagyok a Sakál, bárki áll elém hasznos információval vagy épp tanáccsal, megvan rá az esély, hogy megfontoljam.
- Van pár ötletem. De ha bebizonyosodik, hogy nem tudom betörni, akkor játszani fogunk. A barátja leszel. Én pedig az utolsó rohadék, aki a karjaidba hajtja. Minél jobban gyűlöl engem, annál inkább bízok majd benned. Meg tudod mutatni az Egyház összes aljas húzását neki, nem igaz? Ahogy azt is, hogy mi mindent tettem és teszek, hogy az egyensúly állandó legyen. Hogy az eszközök, amikhez nyúlok a végső jó érdekében vannak - egy pillanatra elhallgatok, nagy levegőt veszek. A tekintetem elkalandozik és a semmibe meredek. Nem a legbiztosabb terv, de...
- ...ha nem hibázol újra, működni fog - zárom le ennyivel a kis szünetet követően. Ez persze még nem azt jelenti, hogy mehet a dolgára. Akkor sem, ha tudom, tényleg ideje Henry után küldenem.
- De először is tedd rendbe a rohadt hajót! Egyszerű és gyors jelentéseket akarok a következő hét napban. Mindenről. Henryről. A foglyokról. Arról, hogy mi volt az, amit találtál pár perce. Ha pedig megérkeztek... elbeszélgetünk egy kicsit.
Ennyi. Egy szóval sem akarok több időt elpazarolni. Megvan a parancs, megvan az újabb kis feladata és a léc, amit meg kell ugrania.

Összezavarjuk egymást. Ez maximálisan kölcsönös, de nem játszhatom ki nyíltan a lapjaimat. Ez most szükséges rossz volt. Henry és az én érdekemben is. Mert ennél szebben nem is lehetne kivitelezni azt a mozzanatot, ahogy Henry mögém lép, és szembeszáll Vadimmal. Némán hallgatom a szóváltásukat, eszemben sincs beleszólni. Az én büntetésem már úgyis ott van Vadim fejében, és tudom, hogy semmivel nem törölhetem ki onnan, felesleges lenne hát vagdalkoznom és védenem a védhetetlent. Saját magamat. Pedig talán Vadim is azt várná tőlem, hogy legalább tiltakozzak az ellen, hogy Henry felhasznált, kihasznált… de nem teszem. Majd idővel megértik, miért. Vagy nem, nem számít.
Amikor Henry “engedélyt kér a lelépésre”, és választ sem várva hátat fordít, és kisétál a vezérlőből, megvárom az ajtó csapódását. Azért a pofon említése… megmosolyogtat. Akaratlanul is, mert… a Sakál pofonnal fenyeget, amikor ezer és egy kreatívabb módszere van a büntetésre? Ebből látszik a legszebben, hogy Henry valójában mekkora gyenge pontja. Még azelőtt emelem Vadimra a tekintetem, azzal a megszokott, alattomos mosollyal, ami olyan gyakori vendég az arcomon, mielőtt megszólítana.
- Sakál… íme a fiad.
A csukott ajtó felé intek közben széles gesztussal, mielőtt ismét összeszedetten kihúznám magam Vadim előtt. Mert ez Henry. Ez is tud lenni. Képes a fejlődésre, képes a játszmákra, képes egy olyan szintű önuralomra, amit az első találkozásunkkor nem gondoltam volna róla.
Vadim kérdése nem kellene, hogy váratlanul érjen, mert ki vette volna észre azt a pillanatnyi gyengeséget, ha nem ő?
- Nincs mentségem a hibáimra, de ezek ellenére is akarom, hogy büszke legyen rám, Uram.
Válaszolok halkan, de határozottan. Nem kezdek mentegetőzni, felesleges lenne. Azt azonban megtehetem, hogy valamilyen szinten magyarázattal szolgálok.
- Bár valóban különbözőek vagyunk Henryvel, sikerült annyira kiismernem, hogy hogyan férfkőzhetek a bizalmába. A büntetések ellen keményen lázad és küzd, de a lelkiismerete anélkül képes tévútra vinni, hogy ezzel tisztában lenne. Alakítható, de nem a Sakál módszereivel.
Van benne lehetőség Vadim számára, csak meg kell találni a megfelelő csatornát, hogy elérjen hozzá. Én pedig mindenkinél jobban tudom, hogy Vadim saját módszerei nem lesznek célravezetőek Henrynél. Mert Henry nem kilenc éves már, még csak nem is tizenhárom. Tizenhét. Úgy feszül ellene mindennek, ami nem símul bele az ismert fekete-fehér világába, mintha az élete múlna rajta. Mindent megkérdőjelez, és ez most így is van jól.
- Ha megfelelően játszunk, nem csak Önt, engem, vagy a Black Sunt, de a saját világát is meg fogja kérdőjelezni.
Kiadom Henryt Vadimnak, hogy megvédjem tőle. Ez az egyetlen esélyem, és remélem, hogy Vadim megbízik a megérzésemben, különben rohadt nagy bajban leszünk.

Őszintén? Fogalmam sincs, mi a büdös frászt művel Storm. A tökéletes katonám volt. Igen, elismerem, annak tartottam az utóbbi időben, de amit ezen a küldetésen művel az katasztrófa. Ha a közelben lenne már az első kis hibánál elkezdtem volna nyúzni és most nem ott tartanánk, ahol. Akkor időben vissza tudtam volna terelni a helyes útra. De így, hogy az a lehetőség nem állt előttem, túl elnéző voltam vele. Hibázik. Szembe megy az egyértelmű parancsaimmal. Hazudik.
Most már mindaz nem számít, hogy áll ott Henry előtt. Hogy mennyire olyan a tartása talán akaratlanul is, mint régen, amikor gyerek volt. Bárhogy nézem, valahol igenis olyan, mintha meghunyászkodna. Mégsem szólok rá. Túlzottan leköti a figyelmem a fiam. A szavai. Az egész játéka, ami valahogy nem akar előttem összeállni. Egyszerűen csak nem logikus. Mégis belekapaszkodok. Szeretném, ha ez lenne az igazság. Nem hiszem el, hogy a legkisebb esély is van rá, de attól még elhangzik minden kis kérdésem.
Éppcsak észreveszem, ahogy Storm megfeszül, de nem tanúsítok neki figyelmet. Egyelőre nem. Most csak Henry van és a pillanat, amikor megjelenik a mosoly az arcán. Az agyam már ekkor tudja, hogy ez volt a hiba az előző képletben. Az, hogy az egész egy hatalmas hazugság. Mondanám, hogy ügyes kölyök, d ennél tovább kellenne bírnia, ha már elhatározza magát.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lehetne elkapni azt az apró rándulást az arcomon.
Pillanatnyi gyengeség, semmi több és biztos vagyok benne, hogy nem fog újra előfordulni. Hogy magára hagytam? Eladtam, hogy hasznot húzzak belőle?
- Milyen baromságokkal tömték tele a fejed, fiam? - kérdezek rá nemes egyszerűséggel. Most az egyszer saját magam is meglepem azzal, hogy milyen nyugodt a hangom. Pedig érzem, hogy nem vagyok az és mégis. Újra és újra hálás vagyok apámért és azért, hogy ezt a rezzenéstelen arcot és végtelen önuralmat örököltem tőle.
- Emlékszel azokra a pillanatokra, amikor felém rohantál és a karjaimba ugrottál? Hogy milyen szorosan öleltelek, miközben azt kérdezgetted, elintéztem-e a rosszfiúkat? - csak úgy jönnek a szavak. A kérdések. Mégsem várom el, hogy válaszoljon. Most nem. Pedig ha rajtam múlna, itt állhatna előttem, amíg meg nem teszi vagy össze nem esik. De messze van.
Még mindig túl messze.
Hét rohadt nap. Hét nap múlva nekiállok és észhez térítem.
Most viszont csak szó nélkül figyelem, ahogy a nagy uramozás után kiviharzik, mint valami hisztis kölyök. Ebben is ugyanolyan, mint amilyennek én ismerem. Máris vésem a képzeletbeli listám aljára, miszerint ezen is változtatni kell.
- El nem tudod képzelni, milyen szívesen pofoználak most fel, Henry - jegyzem meg félhangosan, aztán elhallgatok. Csattan az ajtó, én pedig továbbra is csendben maradok. A gondolataimban semmi más nem pörög, csak egyetlen apróság. Tényleg pofont említettem? Én, aki olyan tökéletesen tudja betörni az embereket egy rohadt pofonnal fenyegetőzök. Nos, úgy tűnik, Henryvel szemben mégis csak elsősorban apa vagyok. Akár tetszik a fiamnak, akár nem.
Most viszont igenis szükségem van erre a fél perc csendre, amíg minden ehhez hasonló gondolat lepörög a fejemben. Csak utána tudom újra Stormnak szentelni a figyelmem. - Hol tartottunk, Storm? - emelem rá a tekintetem és szinte azonnal már jön is egy következő kérdésem. Szigorúan a megválaszolandó sor végére.
- Mi volt az a megfeszülés, miközben a fiamat kérdezgettem? - oh rohadt jól tudom, mi volt. Az a szó váltotta ki belőle, amit annyira szeretne tőlem hallani. Büszkeség. Hogy büszke legyek rá. De mégis hallani akarom, mit felel. Ahogy az egész mindenre magyarázatot várok.
Sőt. Azt akarom, hogy szedje darabjaira az egész helyzetet és rakja össze, mígnem a legapróbb részlet is passzolni fog. Lehetőleg mindezt egy percen belül, hogy utána Henry után küldhessem, mielőtt ki tudja, mit művel a hajón.

Tény, hogy nem igazán hagytam Stormnak lépéslehetőséget, miután lényegében a nyakára tapostam az ’apánk’ előtt. Felesleges lenne elkezdenie vagdalkozni vagy megpróbálni felém fordítani a szavaimat. Az eddigiek alapján annyi már kiderült, hogy az az utolsó bűnöző nem díjazza az ilyesmit. Ahogy az is, hogy velem szemben egyelőre engedékenyebbnek bizonyul. Persze tudom, hogy erre nem támaszkodhatok. Kiszámíthatatlannak tűnik, ez pedig csak még rémisztőbbé teszi. A kaotikus rossznál nincs álnokabb. Sejtésem szerint pedig ő pontosan az.
A lelkiismeretem azért rimánkodik, hogy bár vissza lehetne pörgetni az időt, az előremenetel helyett hátrafele szólnának a lépteim és ismét a falnál állnék. Hogy minden úgy történne, ahogy Stormmal megbeszéltük. Ő beszél, én a környezetbe olvadva figyelek. Annyira próbálkoztam! Minden hangosabb sóhajt visszanyeltem, minden apám ellen szóló morranást beharaptam. Nehezemre esett, de tartottam magam a tervhez. És most nézd meg, hol állok. Premier plánban. Nem hagytak nekem más lehetőséget. Storm nem hagyott nekem más lehetőséget. Az ő angyala.
Visszafordíthatatlanul elhagyják a számat a szavak és fogalmam sincs, mi fog ezek után következni. Úgy érzem, cafatokban húzza le rólam a húst és bőrt a Sakál tekintete, amikor már kizárólag rám irányul a figyelme. Amire leginkább számítok az Storm csendes őrjöngése vagy gyűlölködése, de még csak ezt sem kapom meg. Lepillantok rá, amikor lehajtja a fejét és látom a tökéletes ajkai sarkában megbúvó mosolyt. Mi a fene? Miért? ~ Oh Storm… összezavarsz. ~ A tenyeremben viszkető kényszert érzek, hogy a vállára simítsam a kezem. Hogy megvédjem. Jó vicc, megvédjem, én. Ha szerencsém lesz, ő fog engem megvédeni. Ha nem, akkor… bele sem gondolok mi lesz Villengardon. De megemberelem magam és egy ellenséges mosoly fut át a vonásaimon, amit odakényszerítek Vadimra nézve.
- Nem, a legkevésbé sem. – Az előbbi mézes madzag után most egészen kietlenül jönnek a szavak. Hallhatóan elutasítom, mint apafigurát. Azon is erőlködnöm kell, hogy elrejtsem, hogy legszívesebben a cipőjére böffenteném a menüsort, ahányszor a fiának hív azzal a bizarr ragaszkodással a hangjában. – Mit gondoltál? Kilenc évesen magamra hagysz az izlandi térségben? Hatalomért? Profitért? És ennyi év után is minden vágyam az lesz, hogy megfeleljek neked? Ó, nem nem nem. – Csóválom a fejem rosszmájúan. Ez a stílus, amit magamra vettem nem én vagyok, de a Sakál… nem, az apám képe nem csak megkönnyíti, de ki is hozza. Büszke és makacs vagyok, mint a fene. Lehetett volna sejteni, hogy nem fogom végig vinni ezt az apai elismerésre vágyó maszlagot.
Arra fókuszálok, hogy ezt az egy indokot megragadva jöjjön ki minden ellenszenv és megvetés, amit iránta érzek. Pedig a legjobb, amit tehetett velem az, hogy hátrahagyott. Mert az Egyháznak így volt esélye rám találni és magához venni. Megmenekültem. Tőle. Egy átlagos apa-fia kapcsolatban az, hogy ott hagyott talán már elég ok lenne az itt megjelenő gyűlölködésre, de részemről nem ez a helyzet. Nem érdekel, hogy velem mit tett. Az érdekel, hogy mindenki mással mit tesz. Hogy káoszba akar taszítani mindent, ami jó. Az illegális ügyletek, a szívtelenség, a kegyetlenségek. A világ ellen elkövetett bűnei miatt szégyenlem, hogy a vére vagyok, és azok miatt vetem meg. Nem azért, mert magával cibált egy bevetésre, ahol elkallódtam és kis híján halálra fagytam. De ezt neki nem kell tudnia. Tudom, hogy nem tudnám elrejteni az iránta táplált ellenszenvet és elutasítást. De amíg azt gondolja, hogy kettőnk kapcsolatában ez a legnagyobb hiba, addig még tűrhető a helyzet. Nem kell máris tudnia, hogy a teljes világnézetem, minden sejtem ellene van. Legyen ez egy álca. Több nem menne, nem vagyok Storm. Csak mentem, ami menthető.
Lepillantok Stormra, majd vissza a Sakálra. Távolságtartóan mérem végig őket, amit egy nagy szusszanás követ. Nem érdekel Vadim válasza. Ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. Ott kellett volna állnom a falnál, mintha itt sem lennék.
- Engedélyt kérek a lelépésre, uram. – Hogy a fenébe nem tudok magamban tartani egyetlen megjegyzést sem. Mert hát ez sem úgy jön ki, amit önmagukban a szavak jelentenének. Épp hogy befejezem a mondatot, azzal sarkon is fordulok és szó nélkül távozom. Válaszadási lehetőséget sem hagyok egyiküknek sem. Hamarabb kiérek a kamera hatótávjából, mintsem elérném a kijáratot, de azt még Vadim is hallhatja, hogy gyakorlatilag bebaszom magam után az ajtót.

Persze, hogy hagyom, hogy az érzelmeim befolásoljanak ebben a helyzetben, és igen, a legnagyobb érzelmem a félelem, amit Vadim iránt érzek. Az a zsigeri rettegés, amit csak ő képes kiváltani belőlem, és hogy elkerüljem az újabb és újabb büntetést, hibát hibára halmozok. Az, hogy Henry itt van, és összekavarta a dolgokat, csak keserű hab a tortán. Nem gondoltam végig. Nem volt időm és lehetőségem végiggondolni, és most is csupán egy halvány sejtésem van, hogy mi történt. Nincsenek bizonyítékok a kezemben. Hibáztam. Megint.
És egy idő után már nem tudom, melyik szavam lehetne, amelyik megváltást hozna, mert csak egyre lejjebb és lejjebb taszítom magam a mélybe. Tudom. Tisztában vagyok vele, és ez a tehetetlenség egyszerre dühít fel és ijeszt meg.
- Igen, Uram.
Pontosan ez a helyzet. Csupán Henry szándékain múlott, hogy még élek, és Villengard felé tartunk. Felesleges lenne tagadnom. Elismerem. Mindig elismerem, ha hibáztam. Tanulok belőlük, ahogy tanulok a büntetésükből is.
Mikor egy hosszú pillanatig Henryt figyelem, ahogy közelebb lép, ahogy rám néz… segíteni. Nem tud, nem vagyok olyan helyzetben, hogy bárki segíthessen rajtam, ha képtelen vagyok ezt saját magam megtenni. Elgondolkodok a lehetőségeimen, de egyik rosszabb, mint a másik, és tudom, hogy innen nekem már mindegy. De neki megmutathatom, mi vár rá, ha célba érünk. Végül kibököm, hogy itt van mellettem. És látom, ahogy a megdöbbenés szilánkokra töri az iménti különleges pillanatot.
Aztán Vadim parancsa csattan élesen a vezérlő fémes terében. Hogy hazudtam-e?
- Igen, hazudtam, Uram.
Válaszolom némileg összeszedettebben, egyenesen Vadim szemébe nézve. Nem büszkén, de nem is meghunyászkodva. Tudom, mit tettem, és tudom, mit kell tennem. Elismerni. Nem volt lényeges hazugság, ez pont nem, de elég volt ahhoz, hogy Vadim elkapjon vele.
Már az első mozdulatát is észreveszem Henrynek, ahogy közelebb lép, ahogy ellazítja az izmait, ahogy maszkot erőltet az arcára… és odalép félig mellém, félig mögém. Határozott, katonás, igen, pont amilyennek lennie kell. Az én vállaim leengedve, a fejem félig lehajtva, ő pedig úgy áll mögöttem egyenes háttal, mint bábjátékos a bábja mögött. Lehunyom a szemem, amikor Vadim pillantása rólam Henryre siklik, és ott is marad. Ez már nem az én játszmám. Mert az. Tudom. Engem nem tud átverni. Azok után, hogy nem is olyan rég én kapartam össze a vezérlő előtt a padlóról, hogy az előbb láttam, hogy változik rémült, dühös kamaszból pillanatok alatt katonatisztté… Valami bizarr érzelem kezd kibontakozni bennem, amit a legkevésbé sem vártam. Büszke vagyok Henryre. Akkor is, ha épp az én hátamon tapos, ha emiatt ismét nőtt a bűneim és a hibáim listája… nem érdekel. Megmondtam, hogy segítek neki túlélni Villengardon: tessék, Henry, az első lépésed a BS fedélzetén! Az, hogy képes vagy rezzenéstelen tekintettel nézni az apád szemébe, és úgy játszani, hogy ha esetleg nem is hisz neked, elgondolkodtatod.
Egészen lehajtom a fejem, és kimerülten halvány mosolyra húzom a számat. Vadim nem láthatja a hologramon, de Henry igen, ha rám pillant.
Vadim kérdései hallatán azért megfeszülök. Mennyire, mennyire visszás ez a helyzet! Olyan könnyedén tudnék válaszolni Henry helyett, hiszen az én életemnek valóban ez a célja, ez, amióta Vadim maga mellé vett.... de én nem vagyok a fia. A válaszadás joga Henryé, akinek úgy sejtem, jóval nehezebb lesz őszintének tűnően kipréselni azt a néhány szót, amivel megkoronázhatja a színjátékát.

Az a másodperc, amíg nem uralkodik magán és összerezzen, lényegében mindent elárul. Tényleg hibázott és még mindig azt teszi. Hagyja, hogy az érzelmek és az önkéntelen kis reakciók lebuktassák. Én mégis szó nélkül, nyugodtan várom a választ. Nem mintha egy csepp köszönet is lenne benne, amikor megkapom. Hogy fogalma sincs?
- Nem rémlik, hogy követeltem volna, azonnal beszéljünk. Te hívtál. Mégsem tudod a választ. Fogalmad sincs arról, mi történt a vezérlőben - kezdek bele valamiféle kisebb beszédbe a lehető legnyugodtabb hangomon. Kár, hogy ez csak még rosszabb dolgokat sugall, mintha esetleg kiabálnék.
- Szóval, ha a fiam az évek alatt egy kicsit jobban megemberelte volna magát, akkor most halott lennél, ő pedig visszakerült volna az Egyház karjaiba - nem szándékos, tényleg nem az. Mégis süt a hangomból, hogy amint visszaér és végzek vele, azt kívánja majd, bárcsak ez lenne a helyzet.
Mondanám, hogy egészen biztos szükség lesz a tetoválójára, de ez most változott meg. Az egy dolog, mikor az ember oldaláról nyúzzák a bőrt. Közel elviselhetetlenül fáj, ahogy a vékony bőr elválik a hústól. Az viszont egészen más, amikor a talpáról. Az volt a tervem, hogy elküldöm egy újabb... különleges küldetésre, de a hibáit figyelembe véve talán mellőzhetem egy ideig, amíg újra lábra nem tud majd állni.
Tudod mit? Szívesen tervezném el fejben, hogy hány csíkot húzok le a talpáról - mondjuk minden elkövetett hibáért egyet? -, miközben a dühös remegését nézem. De az összes gondolat eltűnik a fejemből, amikor elhangzik az a bizonyos vallomás. Szóval tényleg barátkoztak. Storm tanítani próbálta a fiam. Gyönyörű példa egy hazugsággal kezdeni a leckét.
- Ezzel azt akarod mondani Storm, hogy hazudtál nekem? Halljam! - nem érdekel, hogy ezek szerint nem kettesben vagyunk. Ahogy az sem, hogy most először tényleg kiabálva hangzik el az utolsó szó. Parancs. Hallani akarom, ahogy válaszol. Ahogy kimondja és elismeri, mit tett.
Végül megjelenik a fiam a képben onnantól kezdve pedig már csak őt látom. Csak őt figyelem úgy igazán. Katonás. A szavai pedig közel tökéletessé teszik az egészet. Hogy büszke vagyok-e rá? Tényleg színjáték lett volna az egész? Minden, amit Stormmal tett? Az aggodalma iránta? Az olyan egyértelműen sürgető kényszer, hogy minél hamarabb szabadulhasson tőlem, amikor beszéltünk?
- Úgy tűnik, nem a legjobb, ha az egyre növekvő számú listát nézzük a hibáiról - jegyzem meg egész lassan ejtve ki a szavakat, miközben éppen csak Storm felé villan a tekintetem és máris újra a fiamat vizsgálom.
Valahogy nem áll össze a kép. Ismerem a fiam. Vagy tényleg csak ismertem volna? Nem tudom elképzelni róla, hogy az Egyház ezt nevelte volna bele. Sosem volt ilyen, bármennyire is szerettem volna. Egy méregzsák volt, aki képtelen volt uralkodni saját magán, nemhogy hibátlanul eljátszani egy teljesen más ember szerepét.
- Fiam - szólalok meg egy valószínűleg feltűnően hosszúra nyúlt másodperc elteltével, míg egyikükről a másikukra nézek.
- Az egyetlen célod, hogy nekem bizonyíts? Azt akarod, hogy az apád büszke legyen rád? - szegezem neki a kérdést. Igen, ez az, ami zavart azóta, hogy most elém áll. Mi értelme? Miért az egész? Egyszemélyes sereg ellenem? Egyszerűen nincs értelme. Ha most azt mondja, a bázisra hozza az egész bagázst, bőven van időnk felkészülni. Nem a legjobb forgatókönyv, de mégis... elhibázott lehetőségnek tűnik.
Vagy csak bizonyítási kényszer, pont, mint amit Stormba neveltem annyi éven át?

Nem remegek, mint a nyárfalevél, na meg mint ahogy várható lett volna. Sokszor úgy tűnik, hogy nem is figyelek. Pedig nagyon is figyelek. Mindenre, ami történik. Az egy másik dolog, hogy hajlamos vagyok elkalandozni, de ez most nem az a hely és időpont, amikor ezt megengedhetem magamnak. Igyekszem lehetőségként felfogni, ami történik. Nem mindenki lehet szem és fültanúja a Sakál és az egyik belsőkörös embere beszélgetésének. Vicces, hogy én lehetnék az, aki a legközelebb áll ahhoz a bűnözőhöz, mégsem gondolok akként magamra. Itt állok a falnál, hátam mögött idegesen babrálva az ujjaimmal. Itt állok a néhai apám ’előtt’ és egy percre sem fordul meg a fejemben, hogy a fia lennék vagy lehetnék. Kívülállónak érzem magam, papnak. A nevem Henry Rosewyn, nem pedig Burrows. Igen uram, igen uram, őszintén kezdem sajnálni Ashert. Ám arra, hogy ~ mit művelt a fiam a vezérlőben ~ már igencsak felkapom a tekintetem, amivel épp Storm testét, sérüléseit, aztán a szürke padlót pásztáztam. Ő felel és úgy tűnik, amit válaszul kap mindkettőnkre hasonló hatással van. Szinkronban rándulunk össze, az én tekintetem azonban Vadim helyett az előttem ülő srácra szegezem.
Ahogy pedig előre halad a beszélgetésük, bennem egyre inkább felmegy a pumpa. Egyre szaporábban emelkedik és süllyed a mellkasom. Lassan már fújtatok. Ingoványos talajra érkeztünk. Mindketten. Akarom mondani oda taszított minket. Közben a saját bőröm is féltem. Máris észrevette volna, hogy kiment egy üzenet? Majd Storm úgy tűnik összeroppan, megreped a tökéletes álcája burka és ő szétesik. Az első mozdulatom, hogy sietve teszek meg felé egy lépést, mintha kötéllel rántanának, de azonnal lefékezem magam. Nem kerülhetek a képbe. Én itt sem vagyok. Igyekszem némán szuszogni, bármilyen hevesen is ver a szívem. Különösen abban a feszült pillanatban, amikor én is feltekintek az ablakra és a végtelen csillagokkal együtt őt látom. Szeretnék segíteni neki, ahogy ő nyugtatott engem nem rég. De nem lehet. Pedig megbabonáz. Különlegesnek érzem ezt az egyetlen lopott másodpercet. Amit Storm varázslatosan félbe is szakít azzal, hogy kiböki: itt vagyok. Az állam úgy fog padlót, hogy kis híján átszakítja a talpam alatt húzódó fémet. Mi a fene!? Nem ebben egyeztünk meg! Elönt a harag, ami a félelmemből születik. Ha fizikailag képes lennék tüzet okádni, akkor most biztosan megtenném. A kék szemek villámokat szórnak, hogy egymást figyeljük az üvegen át. ~ Te utolsó rohadék. ~
Pörögnek a gondolataim. Mi a következő lépésem? Improvizálj Henry, ahogy mindig szoktál. Olyan erővel szorítom ökölbe a kezem, hogy az ujjaim elfehérednek. Nevetséges, hogy valami megmagyarázhatatlan, bizarr oknál fogva még így is szeretnék kiállni Storm mellett. Egy embernek sem szabadna ilyen hatalommal rendelkeznie mások felett, ilyen rettegést és kegyetlenséget kiváltania másokból, mint amit a Sakál tesz. Storm össze van zavarodva. Agyrázkódása van. Nem lenne szabad magára hagynom vele szemben, még azok után sem, amit ellenem és az Egyház ellen elkövetett. Ösztönösen az kapcsol be bennem, hogy mentenem kell a menthetőt. A gond – legalábbis számára – ebben a helyzetben, hogy az egyetlen menthető én vagyok. Az előző hívás alkalmával összeroppantam. Itt az ideje, hogy fordítsak azon a bizonyos kockán és megmutassam az apámnak, hogy nem egy gyurmaként formálható gyerek vagyok. Többé már nem. Azon az életszakaszon az Egyház ölelésében már túlestem. És hálát adok a csillagoknak, hogy ez nem mellette történt meg.
Mély levegőt veszek, igazán lassan szívom be és fújom ki, majd ahogy a vége is elhagyja a tüdőmet, úgy engedem ki az öklöm szorítását és igyekszem ellazítani az arcizmaimat egy bizonyos pontig. Legalább annyira, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki ölni készül. Önszántamból nem tenném meg, így gondolkodási időt sem hagyok magamnak, már lépek is, egy lépés, még egy lépés, egyre határozottabban. Mire félig Storm mögé, félig mellé lépek és megállok, a tekintetem már szigorú és egészen jeges az ott lapuló düh mellett. Katonásan állok meg és kulcsolom össze hátul a kezeim. Egyenesen a Sakál szemeibe nézve. A szemekbe, amitől a világon a legjobban félek. Néhány másodpercig hallgatok, mielőtt megszólalnék, immár összeszedetten.
- Átmentem a teszten, apa? – Nem gondolkodom, csak beszélek. Ideje kiegyenlítenem Stormmal a számlát. Ő felhasznált engem. Most én használom fel őt. Ha elgondolkodnék azon, amit teszek és ahogy Vadimot szólítom, valószínűleg felfordulna magamtól a gyomrom. Tudom, hogy Stormot nem tudom átverni, de a Sakál számára valóban úgy tűnhet, mintha mindaz, amit eddig tettem az elrablásom óta csak egy elmejáték része lett volna. Egy kígyóé, akit nevelni akart. – A legjobb embered küldted utánam és nézz rá, mit tettem. Összezavartam. Egy raktéri oszloptól egészen a vezérlőig jutottam. Most büszke vagy rám? – A Vadim iránt érzett mély ellenszenvem továbbra is ott van, de csak hitelesebbé teszi a dolgokat. Nem kellene magam ellen fordítani azt, aki a szövetségesem lehetne Villengardon, de ő kényszerített azzal, hogy berántott a hívásba. Vagy ő, vagy én.
Storm annyira, annyira sajnálom.

Mintha jókedvemből pihengettem volna! Nem voltam magamnál, és az utóbbi napok után őszintén szólva nem csodálom, hogy a szervezetem azt mondta, “rohadj meg, Storm, most pihenni fogsz”. Mert erre volt szükségem, és valószínűleg lenne még most is, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Egyelőre nem. Talán ha a hívás után ránéztem a két fogolyra.
- Most is be volt zárva a támadás alatt, de ez sajnos nem sokáig akadályozta Martinékat, hogy kiengedjék és megpróbálják elrabolni.
Ez nem egyértelmű “igen” a kérdésére, de egyelőre nem szolgálok bővebb magyarázattal. Egyáltalán nem flegma a hangom, inkább csak közlöm a tényeket, és egyúttal azt is, hogy igen, itt is hibáztam. Könnyedén átjutottak rajtam azok a szemetek, de nem vagyok szuperhős, sem egyszemélyes hadsereg, hogy ekkora létszámfölénnyel elbírjak. Megtettem, ami tőlem telt, ebben Vadim is biztos lehet. Az, hogy ez nem volt elég… nem lesz köszönet a Villengardra való visszatérésemben, ebben már most biztos vagyok.
- Igen, Uram.
Tökéletesen megértettem. Ezzel csak egyetlen probléma van, hogy amióta elraboltam Henryt, és a hajó fedélzetére hoztam, hibát hibára halmozok, és fogalmam sincs, hogy tudnék változtatni ezen. Talán csak el kellene engednem a késztetést, hogy mindenkinek megfeleljek, és tennem azt, amit más esetben tennék: leszállítani egy foglyot. Ahogy a másik két jómadárral fogom tenni. Kár, hogy ennél sokkal bonyolultabb a dolog.
Nem gondoltam volna, hogy már az első szavaknál félbe leszek szakítva, de végülis mire számítottam? Fagylaltra és vállveregetésre, hogy eddig tudtam húzni a jelentést, még ha nem is önszántamból? Egy pillanatra hallgatok csak el - igen, észrevettem a hibámat -, majd folytatom a jelentést.
- Igen, Uram.
Jól begyakorolt válasz már, olyan ösztönösen jön Vadim minden parancsára, mint egy tökéletesen idomított ebnél a pacsi.
Ha legalább tudnám közölni, hogy mit találtam! De egyelőre nincs másom, csak az a rohadt érzés, amikor sejted, hogy valaminek kellene lennie, de nincs semmi, amit megfoghatnál.
Összerezzenek az asztalra csapó ököl és Vadim hangjától. Megfeszül a testem, érzem, ahogy a hideg verejték végigcsordul a hátamon, de nem, nem pillantok Henryre. Egyszerre önt el a düh és a félelem, mielőtt ismét Vadimra pillantok a kijelzőről. Lenyelem a torkomban képződött gombócot, hogy képes legyek megszólalni. A lehető legkevesebb érzelmet tükrözi az arcom, de tudom, hogy Vadim a legkisebb reakcióimból is képes olvasni, nemhogy abból, ami az imént lejátszódott a szeme előtt.
- Egyelőre fogalmam sincs, Uram.
Soha, soha nem mond ilyet az ember egy kérdésre a Sakálnak, de most nincs más választásom. Nem akarok találgatni, mert azt még annyira sem értékelné.
- Kizárt a vezérlőből, amíg eszméletlen voltam.
Az, hogy ennek ellenére most itt vagyok, és jelentést teszek, nem jelent semmi konkrétat. Igen, most ismertem be, hogy lényegében Henry döntésén múlott, hogy még mindig Villengard felé tartunk, és én nem épp a kabinomba zárva “pihengetek”. Meghoztam a döntéseket, amikre úgy láttam, az adott helyzetben szükség volt, de ezt ha akartam volna sem kerülhettem volna el. Nem rajtam múlott. Ettől függetlenül nem próbálok mentegetőzni.
Hogy lehettem olyan ostoba, hogy egy pillanatra is megbíztam Henryben? Egy Egyház-katonában! Kit érdekel, mennyire tudja adni az ártatlant, láttam, mire képes. Igen, és azt is, mire nem. Nem játszmázna velem, ha nyíltan szembeszállni is van lehetősége. Ő nem én vagyok. De mellette én sem vagyok önmagam. Soha, soha nem hibázok ennyit!
Előre dőlök, és az ép kezemmel a vezérlőpultra támaszkodok. Képtelen vagyok fenntartani a nyugalom álcáját akár Henry, akár Vadim előtt. Szaporán kapkodom a levegőt, Vadim tudhatja, hogy dühös vagyok, még ha az okát nem is érti. Az önmagammal való vívódásom nem is lehetne ennél egyértelműbb. Felpillantok a vezérlő ablakára, ahol az űr csillagos sötétje visszatükrözi Henry képét, ahogy az ajtó mellett áll. ~Miért pont ő?~ Megkeményednek a vonásaim, ahogy veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam.
- Henry itt van velem - miközben ezt kimondom, a tükörkép-Henryvel nézek farkasszemet, aztán utána pillantok újra Vadimra. - Úgy ítéltem jónak, hogy mielőtt elvágnánk egymás torkát, inkább próbáljunk közös nevezőre jutni, és tanulja meg, mi az elvárt magatartás Villengardon.
Nem, rohadtul nem olyan egyszerű csak úgy bezárni a kölyköt, és minden nap megverekedni vele sem célravezető. A fogoly-módszer nem az, ami a srácnál működőképes lehet, ezt már tudom. Vadim még nem, de sejtheti, főleg abból, hogy igen, “láthatóan” mégis sikerült összebarátkoztam Henryvel. Pontosan ahogy parancsolta. Ez még azt is magyarázhatja, miért próbált védeni Henry vele szemben, hiszen ki tudja, én milyen kártyákat játszottam ki, hogy ezt elérjem. Ez volt az egyetlen megoldás, hogy ne teregessem ki a lapjaimat egyikük előtt sem. Talán Henrynek igaza van, és jobban jár az ember, ha elfelejti a játszmákat. Sajnos én nem így lettem nevelve.

Ha akarnám, sem tudnám nem észrevenni azt a tized másodpercet, amíg megfeszül az állkapcsa. Nem kell megemelnem a hangom ahhoz, hogy legyen róla elképzelése, mennyire dühös vagyok rá. De ő legalább tökéletesen kipihente magát. Azt hiszem a lehetséges válaszok közül mégis ez a kevésbé rossz. De még így is bele tudnék kötni. Pihenget, mialatt fontos feladata van?
Mégis ennyiben hagyom. Egyelőre sokkal jobban érdekel, merre van a fiam és főleg az a rohadt jelentés, amit Henry képtelen volt épkézláb módon leadni.
. Elmélkedik - ismétlem el a szót, miközben látszólag nagyon gondolkozok valamin. Még azt a kissé most már növekvő borostát is megsimítom az államnál. De nem húzom az időt.
- Remélem bezártad. A saját biztonsága érdekében. Nem fogoly, de nem fogom megkockáztatni, hogy egy esetleges újabb támadás során veszélybe kerüljön – már a gondolatra is kissé fenyegetőbbé válik a hangom. Henry a legértékesebb csomag, ami valaha a kezei közé került, ajánlom, hogy ezt ő is észben tartsa.  
- Nem akarok több hibát. Megértetted? – váltok vissza látszólag egész nyugodtra. Valószínűleg ha bárki csak látna minket, de nem hallaná a szavakat, el nem tudná képzelni, miért van Storm ennyire befeszülve. Ez pedig így van rendben. Nem úgy szereztem a hírnevem, hogy mindenkivel ész nélkül ordítok vagy épp nekiesek, mint valami kölyök, aki képtelen uralkodni saját magán. Lehetetlen úgy irányítani egy épülő birodalmat, hogy az ember képtelen saját magát türtőztetni bármilyen értelemben.
Pontosan ezért van az, hogy semmit nem lehet leolvasni az arcomról, miközben végre megkapom azt a bizonyos jelentést, amit vártam. Pontosabban, amire úgy tűnik többet vártam, mint hittem volna.
- Tizennégy órával ezelőtt! – vágok közbe már az első szavaknál egy kicsit megemelve a hangom. Nem azt akarom, hogy magyarázkodjon, csak rávilágítok az egyik hibára a sok közül, amit tett, és aminek következménye lesz.
Ezek után viszont csendben maradok. Még a sejtelmem beigazolódása után sem látni semmit az arcomon. Az az utolsó rohadék. Már korábban élve kellett volna megnyúznom, hogy ne okozhasson gondot és főleg, hogy még véletlen se járhasson el a szája. Ki tudja, mióta tud a fiamról és mennyiszer büszkélkedett el vele, hogy olyat tud, amit senki.
- A foglyokkal terveim vannak. Tartsd őket életben. A maradékkal nem lesz többé gondod – jegyzem meg és máris az átküldött koordinátákra lesek. Egyetlen pillantás, de egyelőre nem adom senkinek tovább az információt. Pedig tisztában vagyok vele, hogy az a tizennégy óra már túl van a kritikuson. Minél hamarabb utánuk kell küldenem egy kisebb csapatot, de előbb muszáj gondolkoznom.
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen. Lehet, hogy pár másodperc az egész, amíg láthatóan nem figyel rám, de most még ennyi késést sem tűrök. Semmi türelmem kivárni, amíg magától közli, mit talált. Az öklöm hangosan csattan az asztalon, hogy magamra vonjam a figyelmét.
- Újabb elkövetett hiba, Storm? – lényegében nem is hagyom megszólalni, már folytatom is. – Mit művelt a fiam a vezérlőben, amíg te pihengettél? – nem az első és nem az utolsó alkalom, hogy ezt a pihenést a fejéhez fogom vágni, jobb, ha hozzászokik.
Vajon tényleg Henry volt? Vagy valaki más is bejutott, csak eddig megpróbálta elhallgatni előlem? Nem is tudom, melyik verzió dühítene jobban. Az egy dolog, hogy láthatóan haverkodnak. Még mindig nem tudok más okot rá, amiért a fiam annyira védené Stormot és pihenésre késztetné. De lehetne annyi esze a kis angyalomnak, hogy bármi is a felszín ne bízzon meg benne csak úgy.
Vajon azt hiszi, hogy nekem könnyű lesz bezárni Henryt, amikor ideérnek? Rohadtul nem! De van, amit muszáj megtennünk és tőle is elvárom, hogy erőltesse meg magát.

~Óh, rohadj meg, Henry!~ Ahányféleképpen ki lehet ejteni ezt a mondatot, annyiféleképpen visszhangzik a fejemben. Ha nem lennék totál ideg attól, ami rám vár, valószínűleg elég nyilvánvaló jele lenne annak, hogyan is hatottak rám a szavai. El sem tudja képzelni, mi mindent tennék vele! Mindezt azonban csak a tekintetem üzeni felé, mielőtt mélyen beszívnám az orromon a levegőt, hogy lenyugtassam magam, aztán visszafordulnék a vezérlőpult felé, hogy végre túlessek azon a kellemetlen beszélgetésen.
Hosszúra nyúlnak a pillanatok, amíg a hívás fogadására várok. Várakoztat. Mert ugyebár Vadim Burroswnak annyi más dolga van, mint az én hívásommal foglalkozni, és egyáltalán, hogy merem zavarni, amikor akkor nem voltam képes felvenni, amikor ő hívott. Annyira jellemző. Pont ezért nem tud még csak bosszankodást sem kiváltani belőlem. Türelmesen várok. Ideges vagyok, de ez kívülről nem látszik rajtam. Az arcom nyugodt, a tartásomban nyoma sincs feszültségnek. Csak belül zakatolok, kattogok, mint valami felhúzott óramű.
Amikor végül elhal a tárcsázás hangja, és Vadim holografikus képe villan fel előttem, mintha megkönnyebbülnék. Teljesen logikátlannak tűnhet kívülről, de megvan az oka.
Ahogy ott állok előtte, a köszöntés hallatán megfeszül az állkapcsom, és a hátam mögé tett ép kezem ujjai megszorulnak, de egy pillanat múlva már el is ernyednek. Mindig gyűlöltem, ha így hívott, és meg is adta az okot rá, hogy így legyen. Meglepett a megszólítás, még ha nem is kellett volna. Évek óta nem használta, ami egy valamit jelent: évek óta nem volt ilyen dühös rám. Visszafogom az ingert, hogy a felismerés nyomán nagyot nyeljek. Nem hagyhatom, hogy lássa rajtam, mennyire megijeszt az a két jelentéktelennek tűnő szó.
- Tökéletesen, Uram.
Rég álltam ilyen távol a “kipihenttől”, de mégsem jut eszembe más válaszolni. Itt vagyok, képes vagyok megállni a saját lábamon, és jelenleg nem vérzek, még ha mindenem sajog is. A sajgás jó. A többi pedig pont elég.
- A kabinjában elmélkedik.
Úgy sejtetem, a beszélgetésükről, és ez valószínűleg így is lenne, ha hagytam volna Henryt a személyes kis mocsarában tespedni, és a pánikrohamával küzdeni.
Nekem aztán nem kell mondani, valószínűleg én vagyok az a személy, akinek a legkevésbé tetszik, ahogy ez az egész szar a nyakamba robbant. De megoldom. Mindig megoldom. Féltávon vagyunk. Innen már tényleg simának kell lennie az útnak, nem igaz?
Az üzenet. Ellenállok a kísértésnek, hogy Henry felé küldjek egy rosszalló pillantást. Nem, valójában rohadtul nem adta át az üzenetet, csak én hallottam “véletlenül”. Ettől függetlenül bólintok.
A csalódott fejrázás szintén olyasmi, amit szerencsére ritkán láttam tőle az utóbbi időben. Nem ezt várta tőlem, amikor utamra bocsátott, tökéletesen tisztában vagyok vele. De egyelőre azt is eredményként könyvelem el magamban, hogy kijutottam Henryvel a bázisról, és nincs a nyakunkban az egyházi flotta.
Nem várom meg, amíg engedélyt kapok a jelentésre. Ha Vadim akar valamit, úgyis félbeszakít, és így legalább azt a hibát nem követem el, hogy megvárakoztatom.
- Tizennégy órával ezelőtt rajtunk ütött Csontozó Martin a csürhéjével. Martint és Kajt túszul ejtettük, így sikerült elszabadulnunk a Ravager fogságából - az ujjaim sebesen pötyögnek valamit a vezérlőrendszeren. - A támadás koordinátáit átküldtem.
Innentől Vadimon múlik, hogy mit kezd az információval, hogy utánaküldi-e a vadászokat a hajónak, vagy megtolatlanul hagyja a támadást. Lenne egy millió kredites tippem, melyik lesz a befutó.
- Tartjuk az irányt és az érkezési időt.
Tartjuk az irányt… Ahogy kimondom, valami különös, viszketeg érzés kezd úrrálenni rajtam. Mint amikor egy gondolatkezdemény ott motoszkál az emberben, de képtelen megragadni. Vakon meredek az elküldött üzenetek listájára, és közben azon gondolkodom, amin az első pillanatban kellett volna, amikor Henry bejelentette, hogy kizárt a vezérlőből. Annak ellenére kizárt, hogy tartjuk az irányt Villengard felé. Miért? Mi értelme volt, hacsak nincs valami, amit nem akarja, hogy megtaláljak idebent. Mi lett volna hasonló helyzetben az első lépésem, ha ilyen lehetőségem adódik? Tudatni Vadimmal, hogy élek, és hogy hol vagyok.
Elmerülök a gondolataimban, miközben az ujjaim egyfolytában járnak. Keresek valamit... Bármit. Az elküldött üzenetek között semmi, a töröltek között sem… mégis… Nem hiszem el, hogy azért zárt volna ki, hogy az erőfölényét fitogtassa… Mindegy. Majd később. Később visszatérek a dologra. Most más feladatom van.
Alig pár másodpercnyi idő, amíg nem figyelek Vadimra, ha mond is valamit, de ez bizonyára magában is elég feltűnő lesz az öregnek. Ritkán szoktam ilyet, és az általában fontos. Vagy legalábbis számomra fontosnak tűnik az adott pillanatban.

Nem tettem semmit, amit sajnálnom kellene? Meglátjuk még azt. Belementem, hogy Stormnak szabad bejárása legyen a vezérlőbe. Csak idő kérdése, hogy átnézze a hajónaplót, meg minden egyebet, ami a szundikálása alatt történhetett. Az üzenet nyomait nyilván kitöröltem, nem hagytam ott semmit premierplánba, de egy mélymerüléssel annak is meg lehet találni a nyomait. Semmi nem tűnik el nyom nélkül, az információ főleg nem. Ez szimpla fizika. Nem tettem semmit, amit sajnálnom kellene. Bizonyos megközelítésből igaza van. Nem sajnálom, hogy mellkason rúgtam, újra megtenném, ahogy azt is, hogy rátámadtam és péppé vertük egymást, a közös teázásunkról már nem is beszélve. Az, hogy üzenetet küldtem az Egyháznak is ezt a listát erősíti. Nem sajnálom. Újra megtenném. Az egyetlen, amit jelenleg sajnálok, az valami olyan, amit nem én tettem. Amit én sosem tennék, valahol mélyen mégis szégyenkezek miatta.
~ Hihetetlen vagy. ~ Az ő gesztusát követve, futólag én is elnevetem magam, majd egy rám jellemző, egészen álszent mosollyal felelek a gondolatára halál komolyan. – Nem. Arról fantáziálok, hogy te mit tennél velem. – Nem pedig arról, hogy én mit tennék vele. Az egy másik történet. Lehet, hogy Angyal vagyok, de ugyanakkor tizenhét éves. Mit vársz?
Végül megállapodom a fal mellett és a hátam mögött összekulcsolt ujjakkal várom, hogy túlessünk a híváson. A fejem lehajtva fogadom Vadim hívását. Nem érzem magam késznek arra, hogy felnézzek rá. Még úgy sem, hogy nem lát és nem tudja, hogy a teremben vagyok. A bizarr becézés azonban felülír bennem mindent és önkéntelenül kapom fel a holofigurára a fejem. Olyan intenzíven ugrik össze a két szemöldököm, hogy Stormnak rám sem kell néznie, érezheti. Előbb Vadimra nézek, majd a vezérlőnél ülő srácra tekintek. Szinte leszkennelem az arcát, pedig én aztán minden vagyok, csak kiborg nem. Isten ments, hogy az legyek.
~ Hol van a fiad? Sehol nincs a fiad, szállj már le rólam! Nem akarlak látni! ~

A kisfiam. Aki már nem olyan kicsi és mégis. Semmi más nem zakatol a fejemben és ez valahol jó dolog. Úgy természetes, hogy minden más helyét elfoglalja a tény, hogy él. Tényleg él és láthattam. Egy dolog az a fénykép és még egy másik minden egyes jelentés róla, amit Stormtól kaptam. De látni és beszélni vele…
Valószínűleg minden bosszúságom ellenére a világ legnagyobb titka, hogy percekkel a beszélgetés után elmosolyodtam. Egy örökkévalósággal ezelőtt történt ilyen utoljára és valószínűleg nem mostanában fog megismétlődni. De Henry megérdemel ennyit.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy mostanra már ne szedtem volna össze magam. Ahogy azt sem, hogy a jókedv legapróbb jele is látszódna az arcomon. Vagy bármi más. Már csak azért sem, mert úgy tűnik, mindig akad valaki, aki gondoskodik a dolgokról és összekavar mindent.
Martin. Martin. Martin. Az a bizonyos Martin, akit én ismerek, rohadtul nincs a közelben. Az viszont még inkább dühít, hogy az égvilágon senki nincs, aki meg tudná most mondani nekem, merre találom. Épp az újabb haszontalan információval szolgáló emberem dobom félre – pontosabban készülök kiküldeni -, amikor befut a hívás.
Várok. Hagyom, hogy a szerencsétlen ott álljon, és egyre kényelmetlenebbül érezze magát, amiért még itt tartom. Amiért látja és hallja, hogy dolgom lenne, de még várok. Nem mondom, hogy leléphet. Még pár másodperc erejéig nem. Végül intek neki, majd mikor ki tudja mennyi ideje fogadásra vár a hívás, végre válaszolok rá.
Valahogy nem lep meg, akivel szembe találom magam.
- Kipihented magad, kis angyalom? – szegezem neki a kérdést mielőtt egyáltalán a legelső szót kimondhatná.
Igen, iszonyú dühös vagyok rá és igen, tökéletesen tisztában vagyok vele, régen is mennyire gyűlölte, ha így hívtam. Évekkel ezelőtt volt már, hogy ezekhez a szavakhoz nyúltam, de most is pont olyan könnyedén jöttek a számra. De legalább nem a már megszokott kérdéssel fogadom. Örülnie kellene a változatosságnak.
- Hol van a fiam? Most ő pihent le kicsit? – jön is a következő kérdésem. Ismerem Stormot. Készült. Fejben próbált felkészülni, hogy mindent elmondjon, amit elvárok tőle. Minél hamarabb. De nem begyakorolt szöveget akarok. Most nem fogja megúszni ilyen könnyen és mivel nem tudom ténylegesen magam elé állítani… megoldom máshogy, hogy érezze, nem tetszik, ahogy az események alakultak.
- Tőle egyelőre csak annyit várok el, hogy átadja neked az üzenetet. Remélem megkaptad – ott a kis kérdő hangsúly, de nem vonom ténylegesen kérdőre. - Tőled viszont… - túlzottan feltűnő színészi csalódottsággal rázom meg a fejem, de a tekintetem le nem veszem róla.

Megint ez a szó. Nem tudom mit kezdeni vele. Nem tudok mit kezdeni Henry sajnálatával. Nem vágyom rá, hogy sajnáljon, mert… nincs értelme.
- Te nem tettél semmit, amit sajnálnod kellene… egyelőre.
Sajnálhatná, hogy lefeküdt velem, hogy mellkason rúgott, hogy lázadt ellenem, hogy félig agyonvert, hogy kizárt a vezérlőből, de ezek közül egyiket sem sajnálja. Az apja tettei miatt nincs értelme sajnálkoznia, és valószínűleg furcsán is nézne rám, ha kifejteném neki, hogy én nem sajnálom, ami velem történt. A múltam juttatott el idáig, ott van minden porcikámban, és semmit nem változtatnék rajta, amit szabad akaratomból tettem. Mert ezért vagyok még életben. Azért, mert Vadim megkegyelmezett nekem, amikor a saját apám hátrahagyott a keselyűknek. Az, hogy azóta én is egy lettem a keselyűk közül, csupán részletkérdés. Elfogadtam, amit Vadim kínált, rámarkoltam a mézesmadzagra, és eszemben sincs már elengedni.
Ennek viszont következményei vannak. Olyanok, mint az, hogy emelt fővel Vadim elé kell állnom, és vállalni a felelősséget minden tettemért, minden hibámért. Ezt már megszoktam, és valahol jóleső kiszámíthatóságot jelent az életemben.
Belépek a vezérlőbe, és elfoglalom a helyem a híváshoz, közben pedig várom, hogy Henry is bevonszolja magát. Éppen elégedetten visszafordulnék a pult felé, amikor meghallom a kérdését. Felé kapom a tekintetemet, és… lefagyok. Abban a furcsa értelemben, ami valahol a totális ledöbbenés és a “mindjárt elröhögöm” magam állapot között van valahol. Mert óh, igen, totálisan egyértelmű, hogy merre kalandoznak Henry gondolatai. Ahogy engem figyel, ahogy elgondolkodva a szavakat ejti...
- Hihetetlen vagy… - csóválom meg a fejem egy szusszanó nevetéssel. - Épp életem egyik legkellemetlenebb holohívására készülök, te meg képes vagy arról fantáziálni, hogy mit csinálnál velem a zuhanyzómban?
Alattomos kis ragozási gikszer, pont mint nem is olyan rég nála volt az “apánk”. Hat embernyi személyzetre tervezték a zuhanyrendszert, de itt a hajón viszonylag könnyen hozzáférhető és felülírható az adagolórendszer kódolása. Természetesen csak a saját kabinomra oldottam meg a problémát, nem voltam olyan jófej, hogy Henryére is megtegyem.
Megint visszafordulok a pult felé, és már nyúlnék a hívásindító gomb felé, amikor Henry hirtelen mellém lép, és megfogja a kezem. Ösztönösen feszülnek meg az izmaim, és kell néhány pillanat, amíg az agyam rájön, hogy nem támadtak meg. Akkor elernyed a kezem az érintésében, de már el is engedi, és hátrébb lép. A szavai hallatán összeszűkülnek a szemeim. Igen, pontosan emiatt nem akartam, hogy beszéljen Vadimmal. Mert akkora 22-es csapdájában vagyok, amiből képtelenség épségben kikeveredni.
Ha elmondom Vadimnak, hogy Martin a foglyunk, nyilván kivallatja, mielőtt megöli. Nem ölhetem meg titokban, mert akkor el kellene titkolnom Vadim elől az információt, aminek Martin a birtokában van, és úgy tűnik, Henry is. Nem titkolhatom el Vadim elől, hogy Martin a foglyunk, mert egyrészt soha nem venné be, hogy ezzel a hajóval csak úgy megléptünk egy nagyobb hajó elől, másrészt pedig az is rajtam csattanna, ami így Martinon fog.
Feljebb szalad a szemöldököm Henry szavaira, majd arra, ahogy a nyilvánvaló tényközlés után kihátrál az egészből. Megpróbál összezavarni? Vagy tényleg olyan ostoba, hogy azt gondolja, nem futtattam végig magamban már tucatszor a lehetőségeket? Tudom, mit kell tennem. Tudom, mi a kötelességem, és hogyan úszom meg a legkevesebb büntetéssel. Az igazsággal. Arra pedig Vadimnak tökéletes szimata van.
- Nem számít.
Mert valóban nem számít, mit mond Martin, amíg én tudok a legteljesebb igazsággal, és a legtöbb ténnyel szolgálni Vadimnak. Nem fogom megölni Martint. Leszállítom a Sakálnak, ahogy elvárja tőlem.
Ezúttal előbb töröm meg a szemkontaktust, mint ahogy Henry ellépne. Másra kell koncentrálnom. A hívásra, amit rögtön elindítok, amint Henry visszalép a falhoz.
Viszonylag rendezetten nézek ki, bár nincs rajtam póló. Nem tudtam felvenni a rögzítő és a sérülésem miatt, és… eddig nem hiányzott. Most is csak azért, mert a végén Vadim még azt hiszi, néma mentségnek próbálom használni, hogy “mutogatom” a kötést. Mostmár azonban mindegy. Ezt már nem volt időm átgondolni a sok más mellett. Ez legyen a legkisebb vétségem a szemében, és olcsón megúszom.

- Sajnálom. – Halkan felelek arra, hogy ő lenne a feláldozható pótlék. Őszintén sajnálom, hogy az apám ezt tette vele, hogy megrontotta a lelkét. Tudom, hogy rám is ez a sors vagy a magányos halál várt volna, ha az Egyház nem vesz magához. Valami előnye csak volt annak, hogy lényegében egy kísérleti patkány voltam már születésem előtt. Valami értelme csak volt, hogy Burrows néven születtem. Így kellettem az Egyháznak és nem ismét Villengardon, egy földi árvaházban, vagy az izlandi jégbe fagyva végeztem. Talán Asher nem is olyan fekete. Csak sötétszürke. Én pedig csak világosszürke. Utálom, hogy ilyen szimpátiát vált ki belőlem a megnyilvánulásaival, de van egy olyan sejtésem, hogy ez az érzés kölcsönös. Túl sok hibát vétünk egymás közelében és még csak egy hete vagyunk összezárva. Jobb lenne leszokni erről és megtanulni kihasználni a lehetőségeket. Kár, hogy én nem vagyok ilyen. Felőle viszont már vannak kétségeim.
Elég lassan követem őt a vezérlőbe, de nem sokkal utána én is belépek. Savanyú kifejezéssel állok meg a fal mellett, szembe fordulva Storm oldalának. Kelletlenül szuszogva felállítom a megtört háttámlájú széket magam mellett, de nem ülök le. Nagyon szeretném, ha ez a hívás sosem történne meg, de ketyeg az óra. Próbálom elterelni a gondolataimat az elterelhetetlenről. Őt figyelve pedig… végülis egészen jól sikerül.
- Villengardon víz-korlát van, ugye? – Már megint én, meg a semmiből, kontextus nélkül felböffentett gondolataim. Talán a legviccesebb, hogy láthatóan nagy erőkkel el vagyok gondolkodva valamin. Aminek aztán az égvilágon semmi köze sem a Sakálhoz, sem úgy magához Villengardhoz. Láthatóan kifejezetten a korlát frusztrál. Jobb is, hogy nem adom Stormnak a tudtára egyértelműsítve, hogy merre kalandozom épp. Bármerre, csak itt ne kelljen lennem, amíg a Sakál vonalba nem kerül. Kihasználok minden kapott másodpercet az ítélet órája előtt. Dramatikus volnék? Megesik. Most mégis végig szalad a tekintetem a vezérlőnél ülő felebarátomon. Igen, neki is köze van ehhez a frusztrációhoz. A bázison nem volt vízkorlát. Addig zuhanyozhattunk volna, ameddig akarunk. Kipróbálhattam volna mindent, amit szeretnék. A forró zuhany alatt a hideg csempének nyomhatott volna és hátulról… feszülten szusszanok. Oké, hogy el akarom terelni a gondolataim, de ez már kezd kicsit sok lenni. Úgy tűnik, vízválasztó volt, ami a teázásunk alkalmával történt. Addig hallani sem akartam róla, nem gondoltam rá úgy. Utána gyűlölködve kerültem két napig. De ma újra megcsókolt és belobbantott valamit. Flancos hormonok meg kamaszkor. A témán túllépve ismét elbambulok, de azért félig akaratlanul csak találok még valamit, amivel késleltethetem a dolgot.
– Várj! – Már a hívást indító gomb felé nyújtja a kezét, amikor előjel nélkül odalépek és hirtelen az övéibe kulcsolom az ujjaim, hogy megállítsam. Eltolom a vezérlő közeléből a kezét az érintésemmel, majd elengedem és valamivel hátrább lépek. A lendület túl közel vitt hozzá. – Martin. Megemlítettem… Vadimnak a támadást, de azt tőlem nem tudja, hogy foglyaink vannak. – Bizonyára ő is hallotta, hisz akkor is ott volt, amikor kiléptem a vezérlőből. De jobbnak látom erre az apró részletre felhívni Storm figyelmét. – Martin elmondta nekem, hogy honnan tudott az akcióról. – Az utolsó szót ellenségesen ejtem ki. Hisz akció alatt a teljes életem tönkretételéről beszélünk. De most nem erről van szó. Ezt majd lejátsszuk máskor. Erőt veszek magamon és tovább lépek. Igen, elmondta. Meglepő lenne, hogy beszélgettem velük? Nekem is megvannak a módszereim, ha akarom. Nem olyan nehéz szót érteni a ’haldoklóval’. Ki sem kell mondanom, hogy ezzel arra akarom felhívni Storm figyelmét, hogy apám szemében ez egy orbitális hiba lesz, az eddig látottak alapján rajta fogja leverni, hogy megtámadták a hajónkat, még ha csak… felületes súrlódás is volt, ami történt. Plusz azt is mondtam a hívásban, hogy Storm a saját testével védett engem, ez sem egészen így történt. Martin ezt is tudja. – Ki fogja szedni Martinból, hogy honnan volt az információ, ha bedokkolunk. – Most komolyan, miért akarom ennyire védeni azt a személyt, aki tönkre tett körülöttem mindent? Nem akarom, hogy szenvedjen. Vadim tetoválós megjegyzése különösen szöget ütött a fejembe. Nem azt mondom, hogy Martinnak halnia kell, bárcsak ne lennénk ilyen helyzetben, de… Jó, végülis nem javaslok semmit. Megjegyzéseket sem teszek. Csak felhívom a figyelmét és kihátrálok az egészből, jellemző. Még néhány másodpercig a gyönyörű szemeibe-…francokat, csak simán a szemeibe. Még néhány másodpercig a szemeibe meredek, aztán visszalépek a falhoz. Továbbra sem ülök le. A kezem összekulcsolom a hátam mögött, katonás kis terpeszben állok meg és várok. Itt sem vagyok. Bár még lehet haszna annak a széknek mellettem, ha le kell ülnöm. Már most hányingerem van, pedig még meg sem jelent a Sakál képe.

Hogy meddig és miért tart még mindig Henry fel az a bizonyos jóindulatom… nem, én sem akarom feszegetni a kérdést. Maradjunk abban, hogy Vadim miatt és a saját érdekeim miatt egyaránt.
Először nem értem, mire céloz azzal, hogy újra megtenné. Annyi minden van, amit újra megtennék vele, kezdve azzal, hogy összeverem, egészen addig, hogy gerincre vágom, de fogalmam sincs, ő most éppen mire gondol a széles skálából. Nem kell azonban kérdezzek, hamar megmagyarázza, mire kihívón elvigyorodok, miközben a szemembe néz.
- Már ott? Henry…
Igen, tökéletesen értettem, mire gondol, de nem én lennék, ha nem használnám ki az alkalmat, hogy egy kicsit szívjam a vérét. Nyitva hagyom a hangsúlyt a neve végén, és innen könnyen jön a csókos megjegyzés is. Amire persze megint sündisznóként reagál. Persze, én vagyok a rossz fiú a “csapatban”, miért is várom, hogy akár egyetlen szavamat is őszintének higgye?
Végül amikor felállok, és megpróbálom felállítani Henryt is, természetesen csak morog rám, mint valami bolhás eb. Ebből azonban nem engedek. Azt mondta, mondjam meg, mi lesz. Megmondtam, és nem fogadok el “nem”-et válaszul. Nem csak ő szokott parancsolgatáshoz, sőt… meglehet, hogy bizonyos körülmények között én még jobban, mint ő. Látom, hogy kimerült, én is az vagyok - pláne, hogy a regenerációm a közelében sincs az övének -, de ez most nem a megfelelő alkalom a pihenésre. Annak is meglesz az ideje.
A kérdése nem lep meg, és el sem gondolkodtat. Ott van bennem a válasz. Ott van a zsigereimben, mert ismerem Vadimot. Jobban, mint szeretném. Mégis hezitálok a válasz előtt. Mert túl sok információ arról, milyen is a kapcsolatom Vadimmal. Mert túl nagy hatalmat ad felettem Henry kezébe, ha igazán megérti a jelentőségét. Célkereszt a homlokom közepére…
Már a vállamon átvetett kötést símogatja azokkal a finom mozdulatokkal, ahogy soha, senki nem ért hozzám. Talán még a tulajdon anyám sem, bár arra nem emlékszem. Hosszan, halkan fújom ki a levegőt, mielőtt a kezét figyelve megszólalnék.
- Mert én vagyok a feláldozható pótlék.
Az, akit Vadim büntethet olyan mértékben, amilyenben a fiára soha nem emelne kezet, akiről tudja, hogy elviseli, bármit ró rá, és akit gondolkodás nélkül felhasználna Henry ellen. Arról fogalmam sincs, ez utóbbi miért fontos. Azt sem tudom, Henry mennyit ért meg, fog fel az egészből, de nem magyarázom meg a szavaimat.
- Köszönöm.
Pillantok rá, miközben felemelem a kezem, hogy az övére simítsam, ami még mindig a vállamat símogatja. Aztán ellépek tőle, és hátat fordítva visszatérek a vezérlőbe, hogy megálljak a holokamera előtt. Hátrapillantok Henryre, hogy jön-e, majd a falhoz vágott szék felé intek, ha nem találja fel magát, hol foglaljon helyet. Nem indítok hívást addig, amíg ide nem vonszolja magát, bármilyen nehezére esik is. Most csak hallgatnia kell, és megtanulnia elviselni az apja látványát.

Lehet, hogy nem ez a tőlem elvárt reakció, de egyetértően szusszanok. Igen, ott kellett volna hagynia. De képtelen volt. Miért is? Oh, persze persze, mert jó állapotban kell visszavinnie. Fenéket, olyan, mintha ezt a ’jó állapotot’ szüntelenül egyfajta mentségként használná. De jelenleg nem igazán áll szándékomban a határait feszegetni, hogy vajon meddig és miért tart a felém tanúsított jóindulata. A gondolatsort pedig egy mosolyszerű, epés kifejezés követi, ahogy felrémlik előttem, mikor az oszlophoz kötözve el akarta látni a sérüléseimet, én pedig mellkason talpaltam. Tizenkét óra szenvedés volt az ára, de…
- Megérte. Újra megtenném. – Hirtelen talán nem is érteni, miről beszélek. Még mindig zavarodottak a gondolataim. Az időben legközelebbi esemény, amire ez a mondat ráhúzható, az valószínűleg az együttlétünk. De nem arról beszélek. A falnak támasztva felé fordítom a fejem, hogy úgy nézhessek a kék ~ és valljuk meg, elég indulatos ~ szemekbe. – Az oszlophoz kötve. Jól esett megrúgni. De talán bölcsebb lett volna a combjaim között satuba fogni a fejed. – Ha már az elcseszett döntések klubjánál tartunk. Akkor elzárhattam volna a levegő útját, ájulást okozva. Ha valami, hát erő aztán van a combjaimban, ezt már ránézésre sem nehéz megállapítani. Lett volna időm hozzájutni valami eszközhöz, amivel kifeszegethetem a kötelet. Kiszabadulhattam volna. De én mentem a tajtékzó impulzusaimmal és a pillanatnyi kielégülést választottam. Ó, de milyen jól esett.
A csevej előre haladtával a csók dologra nem felelek, viszont kis híján elnevetem magam. Nincs erőm, hogy valóban megtörténjen, most vagyok túl egy pánikrohamon, most vagyok túl az apámon, csoda, hogy a légzésem viszonylag rendezett, de azt látni, hogy egészen díjazom a megnyilvánulását.
- Hát persze. – Ettől függetlenül ellenségesen felelek. Biztos vagyok benne, hogy szarul érezné magát, hát persze. Fekete. Egy bűnöző. Pont az okozna neki álmatlan éjszakákat, hogy kihasznál. Nem mondok újdonságot, de egy hullámvölgy ez a beszélgetés. Egészen úgy tűnhetne, hogy kezdek magamhoz térni, de az, hogy fel kell állnom már a legkevésbé sem tetszik. Gorombán villantom a tekintetem Stormra. Nem, köszönöm. Én maradok. Ám úgy tűnik, ez most nem ~ most sem ~ az én döntésem. Kis noszogatás árán, de talpra kerülök, most már egymással szemben állva figyelem őt. Ott van a tekintetemen a dac, némi félelem, főként a haraggal vegyült kimerültség. Főként a kimerültség. Meglepő módon mégsem kezdek el vagdalkozni, tiltakozni, sem kifogásokat keresni, ezalkalommal nem. Csak az orromon át mélyet sóhajtok, a fejem elfordítva elnézek egy távoli pontra, majd vissza rá.
- Mi hasznod van abból, hogy nem vérzek el előtte? – Teszem fel a kérdést, miután az arcomba sziszeg. Ezt az egyet képtelen vagyok felfogni. De ha kapok választ, ha nem, elengedem a témát. Emelem a jobb kezem, hogy óvatosan megérintsem vele a rögzítés alatt a bal vállát. Először csak az ujjbegyeimmel érek hozzá, majd ha megbizonyosodok róla, hogy nem okozok fájdalmat, a teljes tenyerem rásimítom. ~ Hogyan is okoznék fájdalmat? Olyan óvatosan nyúlok hozzá, mintha egy frissen született kismacskához érnék. ~ Lassan simogatni kezdem, de ez a mozdulat valószínűleg nem is neki szól, hanem saját magamnak, hisz hogy érezhetné a kötéseken át. Azt hiszem… megnyugtat. – Jól van. Legyen, ahogy akarod. – Hasznos lesz. Biztosan.

A mai nap a legtökéletesebb példa arra, hogy a világ cseszik arra, hogy mi mit akarunk. Kezdve Martin támadásával, aztán a félbeszakított csókcsatával, majd Vadim hívásával, és most még ez is… remek. Elmondhatatlanul remek.
Amikor hátrabillen a feje a falnak, és felszusszanva válaszol… elmosolyodok. Mert az egész annyira, de annyira szürreális, és mégis, annyira jóleső! Megmosolyogtat. Elég néhány szó, elég egy dacos pillantás tőle, és alábbhagy a dühöm az irányába. Akkor is, ha ez csak pillanatnyi, és ha utána ugyanúgy képes arra, hogy az idegeimen táncoljon, mégis hullámtörőként van jelen, amióta először találkoztunk.
Talán válaszolnék valamit, valami egészen kedveset, csipkelődőt, de visszasüpped az önsajnálatába, és folytatja a morgást.
- Nekem meg ott kellett volna hagynom az oszlophoz kötözve. Üdv az elbaszott döntések birodalmában.
Vágok vissza némi gúnyos éllel, de valahogy már nem olyan dühösen, mint nem is olyan rég.
A kérdésére enyhén félrebillentem a fejem. Nem vagyok biztos benne, hogy mit vár tőlem. Figyelem azt a jellegzetes kifejezést az arcán, azt a félrehúzott szájszélet, ami annyira jellemző rá, ha bizonytalan. Szinte látom, ahogy a gyanakvás újra teret hódít a gondolatai között. Tényleg olyan érzés néha, mintha jó ideje ismerném, pedig azt sem állíthatom igazán, hogy ismerem.
- Első körben összeszeded magad. Jössz nekem egy kibaszottul hosszú csókkal, amit be fogok hajtani, de most túl labilis vagy hozzá érzelmileg. Tudod, szarul érezném magam, hogy kihasznállak, meg ilyesmi…
Nevetségesnek is tűnhet, pláne, ha belegondolok, mit gondolhat arról a beteázott együttlétről. Arról, amire tökéletesen emlékszik. Ő is. A kezdeti bizonytalanságom hamar átcsap valami olyasmibe, amit gyakran alkalmazok. A laza, nemtörődöm álca mögé rejtek mindent, ami összezavarhatná a helyzetet, vagy saját magamat. Kár, hogy Henryt magát esélyem sincs elrejteni.
- ...aztán beszélek Vadimmal. Megpróbálom menteni, ami menthető.
Mert tudom, hogy minél tovább érleli az öreg a vélt vagy valós vétségeimet, annál kegyetlenebb és fájdalmasabb büntetésre számíthatok.
Felállok, és kinyújtom felé a kezem, hogy ha megfogja, felhúzzam. Ha nem hajlandó, akkor a pólójánál fogva fogom felcibálni a padlóról. Kímélnem kellene talán magamat, de nem olyan vészes a sérülésem, még ha a fájdalomcsillapító mellett is jócskán fáj, ha úgy mozdulok. De túléltem már rosszabbat, és most feladatom van. Még mindig.
- Te pedig visszajössz velem a vezérlőbe, és néma csendben, mozdulatlanul végighallgatod a beszélgetésemet Vadimmal. Tanulj belőle, lesd ki a gyenge pontjait, hogy felhasználhasd ellene, ha védened kell magad vele szemben.
Ismét komoly a hangom. Muszáj lesz legyőznie az indulatait, és saját magát is. Talán nem kellene egyből visszalöknöm a ringbe, de tudom, hogy Vadim sem lesz majd olyan kegyes vele, hogy hagyjon időt neki összeszedni magát egy újabb próba előtt.
Ha akár csak egyetlen fél szóval is tiltakozni akar, vagy ismét a pánik jeleit látnám meg rajta, egészen közel hajolok hozzá.
- Sakál. Erre emlékezz. Ravasz és kíméletlen. Hét napod van felkészülni, hogy ne faljon fel élve. Megértetted?

Kezd szürreálissá válni, hogy mindig megtalálja azt a szókapcsolatot és azt a tónust, amivel kiüthet az állapotomból. Most is ez történik. Hisz én is akarom, hogy ez történjen, még ha legszívesebben be is gubóznék egy örökkévalóságra és hagyjon békén a világ. A világot sajnos nem nagyon szokta érdekelni, hogy mi mit akarunk. Szavakkal még nem vágok vissza, de a tekintetemen már ott van az indulat, miszerint ~ nem vagyok egy picsogó kislány! ~ Ez is egy kezdet, nem igaz? Még ha utána nem is ér véget a hullámvölgy, aminek az aljára löktem magam. Illetve lökött a biológiai apám, én meg hagytam, hogy megtegye.
Végül mégis csak sikerül kibillentenie. A fejem a légszomjtól kimerülten hajtom hátra a fémes falnak és epésen egészen elmosolyodok a kék szemeibe nézve. Miért van rám jó hatással, amikor olyan fenyegetően az arcomba sziszeg? Miért imádom úgy? Szusszanva felelek. Az erőm nem tért vissza ~ valószínűleg jobb is ~ a kezem még mindig remeg, de úgy tűnik szájalni már tudok. Ez is egy kezdet.
- Egészen kellemes felüdülés lenne kivételesen veled harcolni, nem ellened. – Amúgy meg, a helyzet súlyosságát félre téve, azzal az élen, hogy épp arról beszélünk, hogy élve nyúznak meg minket, aztán a ringbe vetnek, még egészen kellemes is az elgondolás. A köztünk lévő tagadhatatlan, sejtszintű kémia, az egymást kiegészítő harcstílusunk, az egymást kiegyenlítő gyengeségeink és erősségeink… Egészen érdekes lenne. De tudod ez is az a téma, akár csak ő meg én: talán egy másik életben, egy másik univerzumban. Vagy mégsem?
- Vissza kellett volna fordítanom a hajót. Vagy idehívni egy egyházi flottát. Leszállítani titeket. – Rövid szünetet tartok és csak kiszusszanom magamból a megállapítást. Nem akarom, hogy kommenteljen. – Ostoba vagyok. – Túl nagy fába vágtam volna a fejszém? Azt nem tudom, de egy valamit igen. Most vagy átlendülök a holtponton, összeszedem magam és végre akként viselkedek, akinek lennem kell, vagy utoljára hagyhatom, hogy Storm megdugjon, aztán kiszippanthatom magam az űr vákuumával a raktérből, mert körülbelül annyit fog érni az életem és akkor még jól jártam. Végül bizonytalanul húzom félre a szám egyik oldalát. Ez a kifejezés gyerekkorom óta velem van. Úgy nézek ismét a kék tengerébe.
- És most mi lesz? – Tulajdonképpen úgy válaszolja meg, ahogy akarja. Azt tudom, hogy perpillanat velem mi lesz, semmi, mert fel nem kelek. De akkor is mondja meg mi lesz. Most, vagy később, és általánosságban is. Tőle várok választ, mert azt hiszem, én elég kárt tettem. Ugyanakkor pedig gyanakvóan figyelem minden rezdülését. Nem bízom meg vakon a válaszában. Kezd visszatérni az öntudatom, az pedig nem engedi, hogy kicsesszek magammal. Hisz Storm azt fogja mondani, ami neki kedvez. Én mit számítok.

Nem reagál a hangomra, az érintésemre, és úgy egyáltalán a külvilágra sem. Talán mégiscsak le kellett volna üvöltenem a fejét, nekiesni… akkor kénytelen lett volna kirángatni a seggét az érzelmi mocsárból, amibe belesüppedt. Igen, valahol azért akarom, hogy megnyugodjon, hogy aztán kitölthessem rajta a dühömet. Mert egyszerűen… tudnia kell, mit tett! Ahogy kezd magához térni, visszanyerni a teste és az elméje felett az irányítást, és megfogja a kezem, majd felpillant rám… meginog az elhatározásom. ~Óh, hát leesett? Remek!~ Keserű mosolyra húzódnak az ajkaim. Sajnálja. Tudom, érzem, hogy igazat mond, de sajnos ezzel nem sokra megyek Vadimmal szemben. Talán nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mit tettem, mikor elraboltam Henryt, de ha tudnám sem bánnám egy pillanatig sem. Mert ez volt a feladatom, én pedig teljesítem a feladataimat. Mert így neveltek. Egyeseknek talán szánalmasan hangzik, de Vadim nevelése igenis az alappillére annak, akivé váltam. Akkor is, ha néha nem könnyű tükörbe nézve ráismerni arra, aki visszanéz rám.
Igen, dühös vagyok. Hogy a viharba’ ne lennék az? De amíg ennyire védtelen és kiszolgáltatott, nem fogok nekiesni. Mert az én önuralmam nem szívódik fel csak úgy az éterbe, mint az övé szokott. Mint ahogy az övé készül most is elszublimálni. Látom rajta, ahogy a kétségbeesés dühbe fordul, ahogy bosszúsan szusszan, és vádlón szinte nekem esik, még ha nem is ellenem irányul az indulata. Persze, mondja ezt annak, aki elhiszi.
- Fejezd be a hisztit, nem vagy egy picsogó kislány!
Csattan ostorként a hangom, és igen, mostmár ott van benne a dühöm egy része is. Ha nem hajlandó rám nézni, elkapom megint az állát, és magam felé fordítom, hogy egészen közelről nézhessek a szemébe.
- Vadim ki fog filézni, és tálcán kínál fel minket a bestiáknak. Én túl fogom élni. Te?
Fojtott indulattal sziszegek az arcába. Akarom, hogy szembeszálljon velem. Összeszedetten, ha kell, gyűlölettel, de szálljon szembe. Pontosan úgy, ahogy mindig teszi. Úgy, ahogy Vadimmal is kellene. Nem egy elveszett kilencéves zavarodottságával, hanem egy tizenhét éves tiszt határozottságával. Mert csak így van esélye.

~ Henry… ~ Nem jut el a tudatomig. Az önkéntelenül, általam felállított falakba ütközik minden próbálkozása arra, hogy visszarántson a valóságba. És mégis miért rántana vissza? Hogy magamhoz térjek annyira, hogy nekem rontson és ismét visszataszíthasson. Kell ez nekem? Tudom, hogy ott van, de nem jut át a képzeletbeli falon sem a hangja, sem az érintése, sem az illata. Aztán a folyamatosságnak hála csak átfúrja magát a téglák között és bekúszik a tudatomba. Végre veszek egy normálisabbnak nevezhető levegőt, de annak is csak az lesz a sorsa, hogy benn reked. Annyira hideg van. Rémesen hideg, miért izzadok?
Nem, Henry. Nincs hideg. Nem annyira, mint gondolod! Szedd össze magad, nem erre képeztek ki, a fenéért is, ha Dunford most látna! ~ Dunford! Ahogy ez a név felvillan a szemeim előtt, egyszeriben mintha emlékezni kezdenék, ki vagyok én valójában. Jó, ez így kicsit drámai kifejezés, de tekintve a helyzetet, semmi nem lehet elég drámai. De kellő löketet ad ahhoz a belső kényszer, Storm külső nyugtatásával összefonódva, hogy kibillentsen ebből a szürreális, szánalmas állapotból.
~ Szabad az akaratod, Henry. ~ Annyira szeretem a hangját. Múlnak a percek, én pedig lassan, nehézkesen, de biztosan nyerem vissza az irányítást a légzésem felett. Végül lehunyom a szemeim, kissé a fejem is lehajtom, a kezem pedig emelem, hogy átlósan átnyúlva a mellkasom előtt megérintsem Stormot. A kézfejére simítom a tenyerem, már ha engedi ahelyett, hogy elhúzná a kezét most, hogy kezdek ’magamhoz térni’. Annyira szégyenlem magam.
Kiszáradt ajkakkal, egészen vörös szemekkel tekintek fel rá. A tekintetem pedig színtiszta rémületet tükröz. Mivé válok, ha félek? Dühössé. Ez most úgy tűnik, nem történik meg. Mert valamit még intenzívebben érzek.
- Storm… Sajnálom… – Nem akartam, hogy ez legyen. Nem tudtam, hogy ez lesz. Nem tudtam, hogy ilyen intenzíven van bennem a múltam és ez fog a felszínre kerülni. A terv jó volt. A kivitelezés már, hát kevésbé. Egy részem még mindig bosszúszomjasan üvölt, hogy igenis megérdemli, hisz tönkretette az Egyház bevetését, veszélybe sodorta az osztagom épségét, arról már nem is beszélve, hogy elrabolt egy Angyalt. Valószínűleg nem is tud a tetteit súlyáról. Nem egy papot, nem egy tisztet rabolt el. Egy Angyalt.
Szóra nyitom még az ajkaim, hogy mondjak valamit, de végül feleslegesnek állapítom meg. Miért is sajnálkozzak? Továbbra is a ziháló szervezetem nyugtatva próbálok koncentrálni a légzésemre. Nem mozdulok a földről, csak felhúzom a lábaim és lazán kulcsolom át a két térdem a karjaimmal. Nem szabadna hagynom, hogy bárki ilyen kiszolgáltatottnak lásson. Nem csak bárki, az ellenségem. Vajon teszteltek Vadimmal? Ezt jelenteni fogja neki? Az egész egy színjáték volt? Kezdek paranoiás lenni. Dühöt látok a tekintetén. Kétlem, hogy kommunikált volna a Sakállal.
Aj aj. Megfordul a fejemben, hogy én szerencsétlen, meg néhány hasonló jelző. Azzal pedig a kétségbeesésem dühvé kezd átépülni.
- Nyugodtan magamra hagyhatsz. Nem fogom szétverni a hajót, téged sem zárlak ki a vezérlőből. Nem kell aggódnod. – Préselem halkan, bosszúsan. A bosszús tónus ezalkalommal nem felé irányul, egyszerűen csak ott van. Fel sem nézek rá közben. Az ujjaimmal babrálok feszülten, egy kevés vért kapargatok ki a körmeim alól. Bármi, csak ne kelljen felnéznem.

~Hülye… hülyehülyehülye…~ Hogy lehettem ennyire ostoba? Soha nem kellett volna kiengednem Hernyt a rohadt kabinjából, nem hogy hagyni, hogy fölém kerekedjen akár egyetlen pillanatra is. Hibáztam, és ennek az árát keményen meg fogom fizetni, tisztában vagyok vele. Mégis… Vadimtól hallani, még ha csak tompán, az ajtó túloldaláról, akkor is más. Mert tudom, hogy mit jelent, hogy mivel jár. Mégis mit gondoltam? Azt, hogy ez az ostoba, indulatkezelési problémával küzdő kamasz képes lesz egy ilyen rövid játszmát is hibátlanul végigjátszani a Sakállal? Mi a fene ütött belém? ~Megbízok benne.~ Hogy a francba gondolhattam ezt egyetlen gyenge pillanatomban is? Miből gondoltam, hogy rábízhatom a bőrömet Henryre? Szó szerint.
Mondtam neki. Figyelmeztettem, de persze cseszett hallgatni rám!
Dühös vagyok, rettenetesen dühös. És félek. Nem, rettegek. Össze kell szednem magam. Úgy szorítom ökölbe az ép kezemet, hogy minden vér kifut az ujjaimból. A homlokomat az ajtó mellett támasztom a falnak, és mély, már-már meditatív lélegzetekkel igyekszem lenyugtatni a testem és az elmémet. Mindez persze csak addig tart, amíg a szék nagy robajjal nem landol az ajtó másik oldalán.
~Remek, verd szét még a vezérlőt is, légy olyan kedves, hogy biztosan egyetlen ép felület se maradjon rajtam, ha visszatérünk Villengardra!~ Felhorkanok a gondolatra, miközben még mindig csak peregnek a másodpercek, és nem nyílik az ajtó. Aztán amikor mégis, és egy nagy levegővel Henry felé fordulnék, hogy ráüvöltsek, hogy “Mégis mi a faszt képzelt?”, akkor látom meg. Össze van törve. Úgy, ahogy csak az lehet, akire rászakadt az ég. Aki hagyta, hogy rászakadjon. Pontosan ezért próbáltam figyelmeztetni, és ezért gondolom, hogy nincs helye Villengardon. Nem csak én nem állok készen, hogy szembeszálljak a Sakállal, de Henry végképp nem. Bármennyire is azt hiszi, majd ő megmutatja a világnak. A nagy francokat. Csak összezúzatja magát. Mert ő már nem hajlítható annyira, amennyire Vadim szeretné, és biztos vagyok benne, hogy nem is lenne hajlandó meghajolni az öreg akarata előtt.
Figyelem, ahogy a falhoz lép, és a hátát a hideg fémnek vetve lecsúszik a padlóra. Nem nehéz megállapítanom, hogy pánikrohama van. Legalábbis úgy sejtem.
- Óhogyaza… - morgom alig hallhatóan az orrom alatt, miközben beletúrok a hajamba, majd veszek egy mély levegőt. Odalépek Henry mellé, leguggolok, és a vállára teszem a kezem, finoman megszorítva.
- Henry… - kezdem a legnyugodtabb hangmon, meghazudtolva minden érzelmet, ami ott kavarog bennem.
~Nem üvölthetsz vele, nem üvölthetsz vele…~ Mantrázom magamban, miközben újabb levegőt veszek, és folytatom.
- Nézz rám, Henry…  - még mindig a buddhista mestereket megszégyenítő hangon szólok hozzá. - Minden rendben lesz. Nem fog bántani.
Téged, engem… tök mindegy. Tudom, hogy hazudok, én tökéletesen tisztában vagyok vele, de most kell ennyi hazugság a megnyugváshoz.
- Nem bánthat, ha nem engeded. Nem férkőzhet a bőröd alá. Nem mászhat a fejedbe, nem mondhatja meg, mit csinálj. Te döntöd el, mihez van joga. Szabad az akaratod, Henry.
Közel hajolok hozzá, de nem túl közel. Ha rám emeli a tekintetét, akkor a szemébe nézek, ha nem, akkor az arcát figyelem, miközben csak duruzsolok neki. Talán nem is számít, mit egyszerűen csak a megnyugtató tónus az, amit végig fenntartok, és a gyengéd, de határozott szorítás a vállán.

Nos, ez egészen… könnyen ment. Ha más előnye nincs, legalább rövid volt. Ebben a pillanatban mégis úgy érzem, hogy a Sakál egy fejszével ketté vágta mindazt, amit nyolc évig építettem és ismét az a rémült, személytelen kisgyerek vagyok, aki a fagyhalálra vár. Szinte érzem, ahogy a csontomig hasító, fájdalmas hideg, amit akkor éreztem végigfut a testemen. Megremegek és hátradőlök a székben, háttal az ajtónak. Némán ülök ott néhány másodpercig, teljesen elszakadva a külvilágtól. Se kép, se hang. Próbálok visszatalálni önmagamhoz, Rosewyn atyához, de… Képtelen vagyok rá. Megremegnek az ajkaim és nagyot szipogok, de levegő alig jut a tüdőmbe, mintha felúton elnyelné az üresség. Végül észre sem veszem és olyannyira bénult állapotba kerülök, hogy már lassan három perce nem veszek levegőt, csak könnybe lábadt szemekkel meredek magam elé. Ez a normális… az átlagos szervezetnek úgy harminc másodperccel érhet fel. Aztán hirtelen rám zúdul minden. A gyűlölete annak, aki vagyok. Ahonnan származom. A sokk, amit apám okozott, ami a hívás alatt végig a felszín alatt épült. Mindez pedig vegyül a hallottakkal.
~ Üzenem Stormnak, hogy a következő hívást már ő fogadja. Részletes jelentést akarok mindenről. Minden egyes rohadt hibáról, amit elkövetett azóta, hogy utoljára beszéltünk. Különben varrathat magára még pár tetoválást ~
Összeérintem a hüvelykujjammal az ujjbegyeimet, amikkel a hegeit cirógattam végig. Azt mondta, megbízik bennem. Vajon elszúrtam? Vagy vajon ez egy egészen elfogadható reakció volt a Sakáltól a helyzetet ismerve? Bántani fogja? Miért érdekel? Miért érzem ettől még nyomorultabban magam?
~ Fiam. Pár nap múlva itthon vagytok és találkozunk. ~ Fiam… fiam… itthon… azzal a lendülettel pedig szakad a cérna és úgy állok talpra, mint akit árammal ráztak meg. A szék a padlóhoz van rögzítve, de a pótszék nem, azt pedig üvöltve ragadom meg a talpra állás lendületével és véletlenszerű irányba hajítom el izomból. Az ajtó mellett csattan a falon. Utána lépve azonnal emelem a karom, hogy hasonló erőkifejtéssel a falba verjek. Ami szilánkosra törné a kezem. Az utolsó pillanatban fékezem le az öklöm és csak remegő ajkakkal döntöm a homlokam a tenyeremmel együtt a falnak.
Nem kapok levegőt… nem kapok levegőt. Ki kell jutnom innen.
Újabb egy, két perc telik el levegővétel nélkül, mire végre az ajtónyitóra tenyerelek, ami gépies szisszenéssel nyílik ki mellettem, én pedig végre kilépek a vezérlőből. Nem bajlódok vele, hogy visszazárjam. Volt egy alkunk. És azt hiszem, amúgy sem tudnám megtenni Stormmal, hogy kizárjam. Azok után nem, amit Vadimtól hallottam. Arra sem figyelek, hogy a közelben van-e. Nincs külvilág. Üres falak vannak, a hideg van, a légszomj van. Nem is jutok messzire, csak a legközelebbi falig, aminek neki préselődök, hátat fordítok és a hátammal súrolva csúszok le teljesen a padlóig ülő helyzetbe. Le kell ülnöm, szédülök. Érzem izzadni a tenyereimet. Úgy emelkedik és süllyed a mellkasom, mint egy maratont futó kutyának. Nem nehéz megállapítani, hogy hiperventillálok.