Amennyire Henry nem akarja, hogy véget érjen a tea és az együtt töltött idő mámora, úgy én sem akarom. Ezért hajolok csókra a nyilvánvaló elutasítás után, ezért nyújtom még egy kicsit a pillanatot… aztán már muszáj elengednem. Mert annyi más van, amit nem hagyhatok figyelmen kívül, hiába feküdnék még szívesen az ágyban, meztelenül Henry mellett. Vadim mindig gondoskodik róla, hogy senki ne ignorálhassa, én meg hülye lennék egy újabb testrészem épségével zsonglőrködni. Legalábbis annál jobban, amennyire az utóbbi órákban tettem. Tudom, hol a helyem. Nem feltétlenül tesz boldoggá, sőt, sokszor nem, de a szabad akarat nem az én luxusom. Még nem. De azért küzdök, hogy előbb-utóbb az legyen.

Amikor visszatérek a kabinomba a Vadimmal folytatott meglehetősen feszült és kellemetlen beszélgetés után, nem találom már ott Henryt. Nem gondoltam, hogy marad, hiszen… ez az egész csak egy őrült pillanat szüleménye volt, de valahol talán reménykedtem benne. Magam sem tudom, miért. Talán mert jó volt. Ki tudja?
A katonás rend, ami fogad, annyira… jellemző. Na nem rám. Ha rajtam múlt volna, valószínűleg még mindig gyűrött lenne az ágynemű, a lepedő a helyén, én pedig kényelmesen süppednék bele az emlékek zsibogásába. De Henry esélyt sem hagyott. Csak a rendet, ami mégis mindennél jobban rá emlékeztet… ~Jó ég, úgy gondolok rá, mintha nem is tudom, mióta ismerném, holott…~
Megingatom a fejem, frusztrált sóhajjal fújom ki a levegőt, aztán elterülök az ágyon, új gyűrődéseket vasalva a kisimított ágyneműbe. Oldalra fordítom a fejem, és végignézek a kabinon. Az apró jeleken… és elmosolyodok. Furcsa. Fogadni mernék, hogy nem is olyan régen egy pillanatig boldognak éreztem magam.

Henry illata azóta kísért, hogy először hajoltam közel hozzá ott, a bázison, és az, hogy az egész kabinomat betölti az emlékekkel együtt… frusztráló. Mert nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is érezzek. Henry az útjában áll mindennek, amiért eddig vérrel és verejtékkel küzdöttem meg. Szó szerint. A beszélgetésem Vadimmal külön ráirányította a figyelmet erre a tényre. Eddig is tisztában voltam vele, de most… olyan szívesen megütnék valakit! De legyen inkább csak valami. A raktér egyik végében láttam egy felakasztott boxzsákot. Nem a legjobb, de megteszi. Igaz, hogy még fáj mindenem, de ez nem tart vissza attól, hogy másik pólót húzzak, és egy kötést készítsek a kezeimre és a lábfejeimre, majd a raktér felé vegyem az irányt. Hátha segít gondolkodni.
Miközben a boxzsákot püfölöm, az agyam egy egészen más szintre pörög fel. Tervek, érvek, ezernyi gondolat kusza sora cikázik az elmémben, de csak a kérdések sokasodnak, válaszokat nem találok.
Végül egy utolsó rúgással megküldöm még a zsákot, aztán térdre rogyok, és csak a saját zihálásomat hallom a hajó zúgásában, amit néha megtör a még mindig lengő boxzsák láncának csikordulása. Megtámaszkodom a térdeimen, a szememet csípi az izzadságom, lassítok a légzésemen. Képtelen vagyok kiverni a fejemből azt, ahogy Henry nézett rám, ahogy csókolt, ahogy a szemembe nézett, miközben… Felüvöltök. Jólesik. Eltereli a figyelmemet azokról a képekről. Nincs más választásom. Nem, ez így nem igaz. Lehetne más választásom, de nem vagyok ostoba, hogy szembemenjek a világgal és a rendjével. Egyetlen kivételesen jó numera sem ér annyit. Nekem pedig céljaim vannak. Olyan célok, amikbe nem fér bele Henry. Nem fér bele Vadim vér szerinti fia.
Feltápászkodok, és elindulok a kabinok felé. Két napja rejtőzködik előlem. Jó, én sem törtem össze magam, hogy megkeressem, mert… nem tudok mit kezdeni azzal, amit kihoz belőlem. De legalább tudom, mi a feladatom. Vadim mindig gondoskodik róla, hogy soha ne felejtsem el.
Megállok Henry kabinjának ajtaja előtt, és erőteljesen bedörömbölök. Nem érdekel, hogy úszok az izzadságban, nem vacsorázni viszem.
- Cucciolo, itt az ideje, hogy kitold a képed.
Nem a legkedvesebb köszönés, de nem is terveztem kedvesnek lenni.

Még kiszalad egy utolsó, halk nyögés, ahogy kihúzódik belőlem, majd vihar előtti csend telepedik a kabinra, a tökéletes béke szigetének álcázva magát. Hisz mi lehetne ennél békésebb? Ő és én itt, együtt, a teljes súlya és a bőre forrósága egyaránt rajtam. De hamar vége szakad, ő pedig eltávolodik tőlem és öltözni kezd.
A tetoválását elnézve kezdem rosszul érezni magam, hogy én meg lényegében két minta miatt kezdtem el hisztizni. Bár ott inkább a jelentése és a körülményei számítanak, nem az, hogy mekkora. De akkor is csak némán veszem futólag szemügyre a testét fedő motívumot, majd még egy kósza pillanatra megcsodálom az edzett domborulatait, mielőtt elfedné a póló. Először nem egészen értem, hogy miért azt a pólót veszi fel, ez ki is ül a tekintetemre. Hát igen, az a díjnyertes arckifejezés akkor teljesedik ki igazán, amikor azt akarja, hogy megüssem. Mondhatni még a fejem is hátra húzom döbbenetemben. ~ Mi baja van ennek? ~ De hamar összeáll a kép. Hát persze. A kommunikátor.
- Oldd meg magad. – Ahhoz képest, ahogy még nemrég viselkedtünk egymással, meglepő passzivitással felelek. Mintha csak épp haragudnék az engem kívánó kedvesemre és durcásan rávágnám, hogy oldja meg magának az álló farkát, én aztán hozzá nem érek. Igen, valahogy így nézhet ki a jelenet. Mégsem hagyja, hogy máris kizárjam őt. Csókra hajol, én pedig képtelen vagyok ellenállni neki. Gyengéden préselődnek össze az ajkaink és a világ egy utolsó másodpercre megszűnik körülöttünk létezni. Legalábbis így érzem. Mintha a rövid csók élete alatt évtizedek telnének el. Csak ő és én. Végül lemondóan sóhajtok és egy dühös morgással vetem vissza magam az ágyra, mint egy ostoba tinédzser, amikor egyedül maradok. Nem akarom, hogy a fűszeres roboois tea hatása múljon, nem akarok felébredni. Még nem. A vágytól izzó köd talán elkezd szakadozni, de én még nem végeztem vele. Még nem akarok szembesülni azzal, amit tettem. Még túl jó minden. A testem még közel sem nyugodott le, még magamon viselem a fantomérintéseket, érzem Asher ujjait a bőrömbe mélyedni, érzem a fájó, kényeztető harapását a bőrömön, a szuszogását a fülemben.
Az oldalamra fordulok, a párnájába fúrom az arcom, hogy még utoljára belélegezzem az illatát, ami az enyémmel keveredik. Elmosolyodok, biztos vagyok benne, hogy az illatom kísérteni fogja. Majd ahogy várható volt, a tekintetem hamar összeakad a földön hagyott maradék teával. Padlót fogva gördülök le az ágyról. Az egyik bögre még félig van, már teljesen kihűlt. Sokkal erősebb az íze, mint melegen volt, de nem különösebben hat meg. Úgy húzom le, mint aki szomjazik. Felkelek, elsántikálok a fürdőszobába, ahol igyekezve rendbe teszem magam. ~ Feltűnően kerülöm a tekintetemmel a tükröt és minden tükröződő felületet, ahol szembe találnám magam önmagammal. A tetteimmel. Nem akarom. ~
Visszatérek a szobába, felöltözök, de még nem nagyon akarok távozni úgy tűnik. Teszek, veszek. Először a takaróról húzom le a huzatot, ami megsínylette az együttlétünket. Csak bedobom az egyik sarokba, majd ezzel kontrasztban szépen, katonás renddel ágyazok meg. Az utolsó kis gyűrődést is kisimogatom. Talán kényszercselekvés, különösebben nem gondolok bele. Majd visszapakolok mindent a tálcára, azt pedig a kis asztalkára teszem. Közben a földön megtalálom a vazelines tégelyt, amit tulajdonképpen nem tudom, honnan szedett, úgyhogy csak felteszem az ágy feletti polcra. Elégedetten nézek végig a szobán, még a kezeim is ’leporolva’ összecsapkodom. Már amennyire a rögzítősín engedi. Egy utolsó bögrényi tea maradt a kancsó alján. Azt kitöltöm és a fűszeres fémpoharat elviszem magammal. Olyan rendet hagyok magam után, mintha mi sem történt volna. Mintha senki sem járt volna a kabinban. De a sok apró jel üvölti az emlékeket. A teás készlet. A kis tégely a polcon. A takaróhuzat a sarokban. És a szoba teljes légkörét megmérgező illatom.

+18
Használhattam volna kevésbé nyilvánvaló szókapcsolatot, de az korántsem fejezné ki, milyen hatással van rám az a bizonyos mosoly. Hát még az, ami a vallomás után megjelenik az arcán! Az az öntelt, alattomos, mégis egészen angyali kifejezés… Be kellene tiltani. Könnyebben rá tudnék szokni, mint a fűszerre.
Mégis, csak somolyogva megingatom a fejem a provokatív visszakérdezésre. Azt gondol, amit akar. Most nem számít.
Túl sok, és mégsem elég. Ezt átérzem, ezt sikoltja minden porcikám, főleg amikor a körmei végigszántanak a hátamon. Túl sok, és óh, korántsem elég! Mégis… mégis elpattanok a torkomra fogó ujjai alatt, mint egy túlfeszített húr. Elélvezek, és lehunyt szemmel temetem az arcom a nyakába. Mert kell ennyi megnyugvás, kell egy pillanat, amit még nem uralnak a gondolatok a kéj ködén túl.
A válasza hallatán halk nevetés rázza meg a mellkasomat. Szeretném… valahol talán igen. Mindent. Azt is, ha fájna, mert szeretem a fájdalmat. Éltet és elborít. A halál semmi hozzá képest. A halál az az enyhülés, amit sosem fognak tálcán kínálni nekem. Sem Henry, sem Vadim. De nem… a gondolkodás előtt még van egy igazán fontos feladatom.
Az a kínlódó nyüszítés, amit Henry hallat, amikor a kezembe veszem, megmosolyogtat. Amikor a kezemet keresi, kérdés nélkül adom oda neki, a feje mellett kulcsolom össze az ujjainkat, és hagyom, hogy belém kapaszkodjon. A szemeibe nézek, de amikor a gyönyötől lehunyva hátraveti a fejét, az arcát figyelem. Azt, ahogy a kéj olyan gyönyörűen átrajzolja a vonásait. Utánozhatatlan.
Az a megnyilvánulás is a szájából… nevetve szusszanok a nyakába, a bőrébe mélyesztve a fogaimat úgy, hogy ezúttal valószínűleg nyomot is hagyok. Az ő regenerálódási képességét ismerve úgysem túl sokáig. Egyszerűen muszáj volt. Úgy kínálta magát az a puha, feszes bőrfelület, mintha csak erre várt volna.
Néhány nyugodt percet megengedek még magunknak, kihúzódom belőle, de ezen kívül nem moccanok. Ölelem, mert ennyi most kell. Ezek után muszáj. Aztán megcsókolom, és szó nélkül ülök fel, hogy a padlóra dobott nadrágomért nyúljak, és belebújjak. Miközben a tegnapi szakadt, véres pólómat keresem, láthatja a hátam bal felét teljesen elborító, kuszának tűnő tintaképet, ami a bal felkaromon kezdődik, és a csípőm, valamint a combom bal oldalán folytatódik. Alaposabban szemügyre venni azonban valószínűleg nincs ideje, mert hamar belebújok a pólómba, aztán lehuppanok az ágyra.
- Üss meg!
Nézek rá, miközben az arcomra mutatok. Mintha teljesen hétköznapi fétis lenne beverni egymás képét szex után. Most azonban muszáj. Vagy ő teszi meg, vagy én intézem el saját magamnak. Minél hamarabb vissza kell hívnom Vadimot, és elég szilárd alibivel kell rendelkezzek, hogy mi a francért nyomtam ki a hívását. Sajnos az “épp a fiadat dugtam” nem életképes válasz semmilyen értelemben.
Akár hajlandó Henry megütni, akár nem, még egyszer mosolyogva megcsókolom - már ha engedi -, aztán felállok, és ott hagyom.
- A vezérlőben leszek.
Valszínűleg az okot ő is hamar összeköti. A folyosón lehajolok a karegységért, és nemsokára eltűnök a vezérlő zárt ajtaja mögött. Úgy sejtem, mire visszatérek… nem lesz már meg egyikünkben sem a fűszer mámora.

+18
- Mi amore, mi? – Epésen kérdezek vissza, egy már-már Black Sun badintáit megszégyenítő aljasságú félmosollyal, ami az én angyali arcomra tetszetős kontrasztot vetít. Ezt a szókapcsolatot még én is értem. Óolasz, óspanyol? Igazából fogalmam sincs, olyan hasonlóak ezek a dolgok és nem is számít. Hallom én, hogy van folytatása a mondatnak, ami valószínűleg egészen más jelentést kölcsönöz neki, de hát tudod, hogy van ez. Szép dolog is az alkalmi süketség, különösen, ha ilyen kínos helyzetet eredményez. Ami most tulajdonképpen nem tűnik kínosnak, hála a szervezetünkben izzó fűszereknek. Ám nem sok lehetőséget hagy ezen élcelődni, mert a mozgása lassan, de biztosan egyre intenzívebbé válik, belőlem pedig a maradék józan gondolatot is kikergeti. Nincsenek gondolatok, nincsenek szavak. Csak ösztönös, tomboló érzések, szikrák. Szavakkal egyébként sem lenne elmondható, hogy milyen magas hőfokon égek, lángolok, vele együtt. A beszéd amúgy sem az erősségünk, ha egymásról van szó. Lásd, mi lett abból, amikor legutóbb beszélni próbáltunk. Csendesen jóllaktunk, aztán levezetésként péppé vertük egymást. Most meg…
Bele tudnék halni abba, amit akarva és akaratlanul is velem tesz. Bár legszívesebben csak görcsösen vájnám az ujjaim a matracba és megfeszülve levegőért küzdenék, inkább hagyom, hogy ez a feszültség kínkeserves, földöntúli gyönyörrel telt nyögések formájában távozzon belőlem. Én pedig viszonzom minden érintését, minden csókját. A körmeimmel szántom végig a hátát, finoman a fülcimpáját harapom, miközben forrón a fülébe szuszogok, közben pedig attól szenvedek, hogy túl sokat kapok, mégsem kapok eleget. Büntetendő, ahogy az edzett hasfala újra és újra a köztünk lévő merevedésem dörzsöli, ami megváltásért kiált. Mégsem kapja meg. Nem kapom meg. Ellenben vele.
Eltéveszthetetlen, amikor a gyönyöre eléri a csúcspontját és mélyen belém élvez. Vele együtt nyögök fel halkan, szorosan magamhoz ölelve, ösztönösen hagyva, hogy az arcát a nyakamba rejtse, amíg pillanatnyilag elveszíti az irányítást a teste felett.
- Csak szeretnéd… – Sziszegem, miközben lazán a hajába túrok. A válaszom hasonlóan többértelmű, mint a szavak, amik az ő száját elhagyták. Leginkább ahhoz hasonlít, mintha azt mondanám, hogy olyat teszek vele, amihez képest a halál megváltás lenne. De ezt is érthetem én úgy, hogy agyonlövés helyett apám nyomdokaiba lépek és behódoltatom, na meg érthetem úgy… amit épp most teszünk, tettünk. De ennyit a kétes szójátékunkról. Tudom, hogy én jövök. Az pedig csak megerősít benne, amikor megemelkedik és a kezébe vesz. Ekkor már olyan érzékeny vagyok, hogy sóhajok helyett egyenesen felnyüszítek. Nyüszögök, mint egy éhes kiskutya. Az alsóajkamba harapok és lehunyom a szemeim, hogy némileg csitítsam a testem. Különösen, hogy még mindig bennem van, ami csak fokozza az élvezetet. Kezemmel a szabad kezét keresem, hogy bárhol is van, összefonjam az ujjainkat és belé kapaszkodjak. Egyre forróbbak és bujábbak a lélegzeteim. Végül megfeszülök és elviselhetetlennek tűnő mámorban végzek kettőnk között. Abban a pillanatban, ahogy megkezdődik, még az izzó, kék szemeibe nézek, de hamar hátravetem a fejem és tehetetlenül szorítom össze a szemeimet.
- Azt a kurva… – Hát ez a megnyilvánulás nem tudom, honnan jön, csak jön, ahogy végre elernyed a testem alatta. Nem is mondom, csak kilehelem az orrom alatt, ahogy jól eső kimerültséggel fordítom oldalra a fejem. Soha többé nem akarok teát inni. És örökké teát akarok inni.

+18
Valóban kölcsönös most minden a fűszerködben. Mindenre ráfogható, hogy csak amiatt van… Most még. Amíg éjfélt nem üt az óra, aztán minden visszaváltozik a maga kopott, világi valójába. Addig azonban van időnk, és én ki is szándékozom használni azt az időt. Ahogy az első pillanatnyi gátlások eltűnnek, onnantól pedig Henry is így van vele. Helyes.
Az, hogy Ashernek hív a kéj ködében, csak mosolyt csal az arcomra. Akár bánthatna is a dolog, de tudom, hogy nem mást ért a név alatt, hanem engem. Csakis engem. Innentől pedig mindegy, hogyan nevez.
Amikor átfordítom, és ott hagyom az ágyon felkönyökölve, a kérdésére csak egy éhes farkasvigyort kap a vállam felett. Nem megyek messzire, ebben biztos lehet.
Hamar vissza is térek a kis tégellyel, és őszintén? Már ezért a látványért megérte magára hagyni egy kicsit. Megtorpanok az ágy mellett, és egy pillanatig csak figyelem, ahogy saját magát kényezteti. Képtelen lennék szavakkal kifejezni, mennyire izgató az egész, és hogy mennyire kívánom őt. Még szerencse, hogy nem kell ilyesmivel próbálkoznom, elég, ha megmutatom.
Fölé mászok, és miközben az első ujjammal próbálom az izmait, a szemébe nézek. Az, amit ott látok, egyszerre ijeszt meg és zavar össze, mégis… jólesik. Kell. Nem értem ezt a bizalmat. A vágyat igen, de az a bizalom, amivel nekem adja magát… miért? Számít ez? Nem. Valójában nem számít. Érzem a teste feszességét, ahogy feljebb tolja magát, végül odahajolok hozzá, megcsókolom, és a fülébe suttogom a nyugtató szavakat. Mert másképp nem fog menni. És mert érzem, hogy erre van szüksége. Végül ellazul az érintésem alatt, és beenged. A szemembe néz közben, én pedig képtelen vagyok elzárkózni. Érzem, hogy ez a pillanat különleges. Nem tudnám megmagyarázni, és szeretném azt gondolni, hogy csak számára az, de… nem vagyok biztos benne.
Amikor felzizzen a kommunikátor, nem gondolkodom sokat, szinte ösztönösen vágom ki a folyosóra. Úgy tűnik, Henry is egyetért a tettemmel, legalábbis erre következtetek a mosolyából, ami nevetéssé változik, ahogy a nyakam köré fonja a karjait. Az egész egyszerre abszurdan álomszerű, és húsba vágóan valóságos. Nem tehetek mást, mint hogy kényeztetem és csókolom. Kifulladásig.
Amikor fölé kerülök, összekapcsolódik a tekintetünk. Kékek a kékekbe, vihar a gejzírrel. Gyönyörű. Nem ő, nem én, csak a pillanat. Gyönyörű és végzet-ízű. Egyszerre édes és keserű.
Lassan moccanok, mire megfeszül alattam, kéjtől, fájdalomtól… Halkan duruzsolok a fülébe, amíg érzem hogy végre ellazul, és igazán beenged. Felnyögök vele együtt, miközben hagyom, hogy megszokja az érzést. Mosolyog. Megint. Én pedig ebben a pillanatban legszívesebben piedesztált emelnék ennek a mosolynak. Végigsimítok az ajkain, majd az arcán.
- Mi amore il tuo sorriso.
Ösztönösen jön az olasz, és talán tudat alatt szándékosan is. Mert tudom, hogy nem érti, és ha értené… Az árulás lenne. Önmagam elárulása. De így, a szemébe nézve is biztonságban vagyok. Talán csak a hangsúly árulkodó, de az nem érdekel.
Mozdulok végül, és fokozatosan felveszem a tempót, amit a testünk követel. A nyögései mámorítóan hatnak rám, élvezem a kezei érintését a bőrömön, az enyémnek feszülő teste remegését, a fülembe lihegett szavakat… Őt.
Csókolom és kényeztetem, ahogy csak kívánja, és ahogy én kívánom. Nem kell sok most, hogy a fűszer enyhe tompasága ellenére is közel kerüljek a szakadék szélére, és az a mozdulat, amivel a torkomra fog, olyan könnyedén lök át rajta, mintha mindig is ez lett volna a rendeltetése. Megfeszül és megremeg a testem, ahogy elönti a gyönyör, az ajkaim makacsul összeszorítom, de a torkomból feltörő kéjes mordulás többet mond bárminél. Nem így terveztem, nem így akartam, de úgy tűnik, nem csak Henry becsüli alá a hatásomat rá, hanem ez fordítva is igaz. Mintha minden mozdulatával akaratlanul is olyan helyekre érne, amik szinte tűpontosan azok, amiktől minden idegszálam megfeszül. A közelsége is feltüzel, de ahogy hozzám ér…
Zihálva támaszkodom a feje mellett, az arcomat az övének simítva, és gyengéden oda is dörgölöm.
- Meg fogsz ölni…
Egyszer, ha nem ezért, másért, ha nem így, hát fegyverrel, de egészen biztos vagyok benne. Annyira többértelmű most ez a mondat, pláne úgy, hogy mosolygok közben. Szép halál lenne.
Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek, és ha ő még nem ment el, hát kissé megemelkedek, és magunk közé nyúlok, hogy a kezembe vegyem, de közben nem húzódom ki a testéből. Látni akarom minden pillanatát…

+18
Sosem gondoltam volna, hogy egy Storm féle bűnözőnek ilyen puha és finom lehet a bőre. Képtelen vagyok betelni, sem az érintésével, sem az ízével. Szerintem akár versenyezhetnénk is, hogy az ő lávaként izzó bőrének vagy az én telhetetlen ajkaimnak esik-e jobban az, hogy érinthettem. Egálban lennénk. Egálban vagyunk a csodáló, buja tekintetekkel is. Egészen felfalom a kékjeimmel, amikor felegyenesedve leveszi a saját pólóját is. Résnyire nyitott ajkakkal kezdem a bámészkodást, de hamar az alsóajkamba harapok önkéntelenül is, miközben elmosolyodom. Mosoly? Vigyornak mondanám. Őszintén szólva az én felsőtestemen több szőr van, mint az övén, nem mintha számítana. Az izmai, az erőnléte, az a csoda, ami kibújik a póló alól már annál inkább számít. Túlzásokba esnék? Lehet, kit érdekel. A fűszer hatása. Mindent rá lehet fogni a fűszerre, most még igen.
Amikor a lábai közt térdelek, a szorgos munka során fel-felpillantok rá. Jó, munkának nem igazán nevezném, jobban illik rá a kéjelgés. Szóval fel-felnézek rá, a kínja pedig elégedettséggel tölt el. Újra és újra belemosolyodok, ahogy a nyelvem végigszántja a merevedését, hogy a mozdulat végén az ajkaim nyeljék el őt. Határozottan tetszik, amit kiváltok belőle. Az sem érdekel, hogy egy ponton képtelen rám nézni. Bármit is mond, tőlem aztán szellemet is idézhetne vagy magát az atyaúristent. Mondja csak, szenvedjen csak. Ez persze addig vicces, amíg nem fordul a kocka és hamarosan már én állok előtte és én szenvedek és én túrom a haját és én lehelem a nevét nyögvenyelősen a mámortól, amit okoz. Ja, hogy kapásból Ashernek hívom? Mit számít.
Ám hiába izzítja a testem minden érintése, a valódi élvezet akkor jön el igazán, amikor az ujjával hátulról masszírozni kezd, míg én a férfiasságunkkal vagyok elfoglalva. Az az érzés, amiről eddig csak álmodhattam, hogy bárki így érjen hozzám. Ebben a pillanatban boldoggá tesz, hogy ezt vele oszthatom meg. Ami abszolút teljesen totálisan abszurd. De ezen a témán már túl vagyunk. Az ésszerűség és a józanság az most, ami a legkevésbé számít. Az, hogy várjak már nem tetszik ennyire. Még annyira sem, mint amikor a teát tagadta meg tőlem. A hátamra kerülök, de nem maradok ott teljesen mozdulatlanul. Ingerlékenyen ráncolom egyre inkább a homlokom, miközben a könyökeimre támaszkodom.
- Most itt hagysz? – Amikor távozik, még zabosnak tűnök, de mire visszaér már varázslatos módon azok a mámoros ködben úszó kiskutyaszemek fogadják. A fejem a párnán pihentetem, a hiányában lassan simogatom magam. A pszichiáterem rohadt antipszichotikumot írt fel az indulatkezelési problémáim kordában tartására, amit egyébként soha nem szedtem, mert fáradt vagyok tőle. Ahelyett, hogy néha meghintettek volna egy kis fűszerrel. Látod? Az égvilágon semmi problémám, boldog vagyok. Legalábbis annak az illúziójában lebegek. De legalább addig sincs dulifuli semmiért.
A tégelyt egyszerre figyelem izgatottan és feszülten. Egészen felülök, de finoman visszakényszerít a párnára az, hogy Storm fölém mászik. Láthatja a tekintetemen, hogy bízom benne, vágyom rá, de nagyonis feszélyezettnek tűnök. Ahogy az első ujja belém hatol úgy rezdülök meg és tolom magam fentebb a párnán, mintha egyenesen slisszolni próbálnék alóla. Egyre apróbb és szaporább lélegzeteket veszek, mondhatni halkan lihegek, az ép kezem ujjait pedig a matracba vájom. Mígnem beérik, ami a feszültséggel épült és végre finoman megfeszülve, kéjesen nyögök fel, ahogy elengedem magam. Kissé még az ágytól is eltávolodom, neki préselődve Asher felsőtestének egy hosszúra nyúlt másodpercre, mielőtt visszazuhanok a fekhelyemre. Már egészen ellazulva. A hangja hat rám. Nem csak a törődő mozdulatai, a hangja is. Sőt, az hat igazán. A szemeibe nézek és beengedem őt. Sosem éreztem még ilyet.
Amikor a kommunikátor megzavarja a pillanatot, már kezdenék aggódni, márpedig akkor dühössé válok, de addig nem egészen jutok el, mert Storm kivágja a folyosóra úgy, ahogy van. Fontosabb vagyok neki, mint az a zsarnok. Még ha ez a gondolat józanul nem is állná meg a helyét, most egyenesen elvigyorodom rajta. Mire visszanéz rám, már csak a kába, elégedetten helyeslő mosolyomat láthatja, amit a helyzet abszurditását illető szórakozott él itat át. Mondhatni édesen elnevetem magam, azzal együtt pedig a nyaka köré fonom a karjaimat és szorosan magamhoz húzom, forró csókcsatába kezdve.
Olykor fájdalmasan rándulok meg és a nyögéseimet is némi fájdalom itatja át, de imádom minden pillanatát annak, ami történik. Mindig csak a pillanatot, nem gondolkodom előre. Nem érdekel, hogy mi lesz a következő másodpercben, percben, sem órában. Csak az érdekel, hogy mi van most. Tudom, hogy mi közeleg, mégis képtelen vagyok felfogni. Már az is túl sok, ami most történik. Lángol az érintése alatt a testem, minden porcikám. És Storm is olyan forró. És olyan kemény. Aztán elhelyezkedik, nekem pedig a tüdőmben reked minden levegő. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy mi fog következni – mintha nem lenne egyértelmű – és egy momentumra sem akarom elengedni a tekintetét, egyenesen a kék szemekbe meredek. Akarom őt.
Ő mozdul, én megfeszülök. A testem valószínűleg az ő teste választja el a plafontól és a mennyországtól, olyan szorosan simulok hozzá elvesztve a testem felett a kontrollt, majd egyszeriben szakad ki a tüdömből egy gyönyörteli, némi fájdalommal telt nyögés minden levegőt kitolva belőlem, amit eddig bent tartottam. ~ Engedd el magad, Henry. Csak úgy fog menni. Lazíts már a fenébe is. ~
Imádom, hogy engedi, hogy megszokjam őt, erre van szükségem. Szinte lüktetek körülötte. Szinte? Hisz érzem. Elmosolyodok, amikor mozogni kezd. A karjaim hol a nyaka köré fonom, amikor úgy érzem, muszáj belé kapaszkodnom, hogy ezen a világon maradjak, hol a takarót markolom a kínzó gyönyörrel küzdve, hol a testét járom be falánkul. Amikor felveszem a tempóját már olyan intenzitással hagyják el az ajkaim a szenvedő, férfias kis nyögések, mintha ezért fizetnének. Hm, nem is rossz ötlet. Ismét elmosolyodok. Hogy a fenébe lehet egyáltalán, hogy nincs egy józan gondolatom, mert csak az ő lökései üvöltenek, zengenek a fejemben a lehető leggyönyörtelibb módon és még így is képes vagyok szórakoztatni magam.
- Olyan… csodálatos vagy… – Lihegem a fülébe gyengéden és forrón két csók között megpihenve. Jól esik egyszerűen magamhoz ölelni. Érezni őt, minden értelemben. – Kényeztess… -  Suttogom ha lehet még halkabban, majd az egyik kezem a tarkójára csúsztatom, a másikat a torkára és úgy láncolom magamhoz. Komolyan, mintha kényszeríteni kellene, hogy itt maradjon. Jól esik.

+18
Úgy tűnik, ez kölcsönös. A vágy, ami ott tombol a testünkben, aminek mindketten meg akarjuk adni magunkat. Mert most csak ennyi van, és csak ez számít. Ha el is gondolkodnék ebben a pillanatban, hogy mit érzek, ha hasonlítanám is bármihez azt a hőfokot, amin mindketten lángolunk a másik mellett, nem teszem. Talán soha nem vallanám be magamnak, de nem merem megtenni.
A tea kapcsán elég hamar sikerül dűlőre jutni. Nem engedem. Mert én tudom, mi lenne akkor, és azt nem akarom. Nem akarom megadni neki a feledés jótékony homályát, a kellemes zsibbadtságot. Azt akarom, hogy érezze minden érintésemet, és emlékezzen rájuk. Egyszerre önzés ez most, és valamilyen különleges, csak neki tartogatott kíméletlenség, ami ösztönösen jön.
Az a már-már ártatlan mozdulat, amivel hozzám ér, és az a mosoly, amit a reakcióm kivált belőle, elmondhatatlanul erotikus. Legalább annyira, mint amennyire az, ahogy ívbe feszül a teste, és az enyémnek nyomódik, amikor összedörgölöm az ágyékunkat. Színtiszta, elemi kémia, ami köztünk van, ezt képtelenség lenne tagadni, és azt hiszem, hosszú távon megtagadni is. Szerencsére most semmi ilyesmitől nem kell tartani. Kellőképpen elment az eszünk ahhoz, hogy megadjuk a testünknek, amit követel.
Elveszünk a csókok, a kényeztető harapások és simítások tengerében. Amikor lekerül róla a póló, egy pillanatra megtorpanok közelről is megcsodálni a felsőtestét, aztán áthúzom a fejem felett a saját pólómat, és immáron a kezeimmel és az ajkaimmal fedezem fel a bőre minden szabadon hagyott négyzetcentiméterét.
Amikor eltol magától, frusztrált mordulással adom a tudtára a nemtetszésem, de a “parancsra” felpillantva csak a perzselő vágyat látom a tekintetében. Engedelmesen felegyenesedek, majd hagyom, hogy az ágyra lökjön, és utánam vetve magát megszabadítson a nadrágomtól. Megemelem a csípőmet, hogy segítsem a folyamatot, aztán már csak a látványt csodálom. Ahogy már-már óvatosan hozzám ér, felszisszenek… utána pedig bármennyire nézni akarom, a fejem hátrabukik, és lehunyt szemmel, torokhangon nyögök fel, amikor a szájába vesz, és dolgozni kezd rajtam.
Valami fojtott hangú, újolasz mantra hagyja el az ajkaimat, ami hangzásra ugyanannyira lehet ima mint káromkodás, miközben bal kezem ujjait Henry félhosszú tincsei közé fúrom, és  belemarkolok. A játszadozást valahol díjazom is, meg nem is. Nem vagyok türelmes kedvemben, de ettől függetlenül nem sajnálom az időt a felfedezésre. Henry testének felfedezésére. Amikor feláll, segítek neki megszabadulni a nadrágjától, és nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy a fenekére fogjak, és úgy húzzam közelebb magamhoz, arcomat egy pillanatra a combhajlatába temetve, hogy aztán én is kényeztessem egy kicsit, miközben felnézek rá. Persze nem hagy elkalandozni, a torkomra fonja az ujjait, félig elzárva a levegő útját, és hátradönt az ágyra, én pedig elmerülök a kéj vörös ködében. Félig lehunyt szemekkel figyelem, ahogy fölém mászik. Annyira, de annyira nehéz elhinni ilyenkor, hogy még nem volt mással, hogy az az ártatlan, zavartan a pólója szélét gyűrögető Henry, és ez a domináns Henry egy és ugyanaz. Mégis, tudom, hogy ugyanaz. És ez teszi igazán lenyűgözővé a szememben. Az, hogy egyszerre láthatom, honnan indult, és hogy ki lehet belőle, ha egyszer igazán kibontakozhat.
Levegőért kapkodnék, amikor lecsap az ajkaimra, én pedig telhetetlenül nyögök a szájába, és ráfogok a tarkójára, hogy elmélyítsem a csókot. Egy pillanatig nem is engedem, amikor elhúzódna, de végül megadom magam a légszomjnak, és zihálva figyelem, amikor a szájába veszi az ujjamat. Azt hiszem, ez a kép egy életre beleég az emlékezetembe. Ilyenkor mégicsak jól jönne egy memória funkció ahhoz a beültetéshez. Megőrizni azt a vágytól égő tekintetet, ahogy most a szemembe néz. Ki tudja, lesz-e még ilyen pillanat…
Végigsimítom a testét, ahol vezeti a kezem, és igen, pontosan értem a célzást. Azonban tudom, hogy ez így nem lesz jó, nem lesz elég. Masszírozni kezdem az ujjammal, de pimasz módon eltereli a figyelmem, amikor mindkettőnket a kezébe vesz. Egy pillanatra megint hátrahanyatlik a fejem, aztán felemelem a szabad kezem, és a tarkójára fogva csókra húzom. Mohó, éhes csókra.
Kénytelen vagyok azonban kis idő múlva zihálva eltolni magamtól.
- Várj… - nyögöm karcosan, majd átfordítom a hátára, és röviden megcsókolom. - Ne mozdulj!
Morranok rá, és felkelek az ágyról, hogy az orvosi felé vegyem az irányt. Síkosítót nem találtam a hajón - kész csoda amúgy -, de vazelint láttam az egyik szekrényben. Jobb, mint a nyál, még ha nem is tökéletes.
Sietek vissza Henryhez, a mozgásom sem olyan bizonytalan, mintha múlna a fűszer hatása, pedig valószínűbb, hogy csak a vágytól vagyok így kiélesedve.
Visszamászok fölé, és az ujjam a tégelybe mártva a fenekéhez nyomom, finoman próbálgatva, vajon engednek-e az izmok. Végül lehajolok, és megcsókolom.
- Lazíts, Henry…
Másképp nem fog menni. Már épp jó helyen járok, miközben Henry arcát figyelem, időnként a nyakára, mellkasára csókolva, amikor felzizzen az ágy feletti polcon a rohadt kommunikátor. Frusztráltan mordulok fel, és legszívesebben figyelmen kívül hagynám, de így, hogy a vezérlő egységére van szinkronizálva, csak egy valaki kereshet: Vadim.
- Ó, hogy az a… - a vége megint valami káromkodásba fullad, mire végül felemelem a fejem, és a kezem is. Aztán kinyomom. Ezért meg fog ölni az öreg. De leszarom. Fogom a karegységet, és kivágom a francba a folyosóra.
Nem magyarázom a helyzetet - úgyis elég nyilvánvaló lehet -, inkább csak visszatérek Henry kényeztetéséhez, szépen, lassan egyre több ujjammal, gyakorlottan kapva el a testében azt az érzékeny pontot, amitől valószínűleg csillagokat lát. A jó értelemben. Nem kérdezek, de figyelek. Minden rezdülésére.
Végül az egyik alkaromon mellette támaszkodok meg, míg a másik kezemmel odaillesztem a férfiasságom a feszes fenekéhez. A szemébe nézek, miközben lassan beléhatolok. Az enyém. Ebben a pillanatban az enyém, és ezt senki nem veheti el tőlem.
Először nem mozdulok, de aztán lassan, fokozatosan felveszem azt a tempót, amit megkövetel a testünk, közben pedig úgy csókolom, mintha az ajkaiból jutnék levegőhöz.

+18
Persze, hogy forró a bőröm. Majd bele őrülök, annyira kívánom őt. Mint ahogy még soha senkit. Most még finoman érint, de ha átmarná a bőrömet, ha mindkét kezét húsig vájná, akkor sem lenn elég az érintéséből. Jó lenne azt gondolni, hogy ez a fűszer hatása, hogy meghozza az étvágyat. De még számomra is nyilvánvaló, hogy ez nem így van. Vannak különböző jellegű fűszerek, de ez nem az a kategória. Csak a falakat bontotta le, a józanész határait, a térfeleket. Meghagyott őt és engem, letépve rólunk mindent, ami a beteljesedésünk útjában állhatna. A többit pedig ránk bízta. Vicces, hogyha bárki más lenne itt helyette, még mindig a helyemen ülnék a tálca túloldalán és végre stresszmentesen pihentetném a fejem a falnak döntve, ahogy a kabin továbbra is ide oda ringat, valós fizikai érzést adva a kellemes hintázásnak. Vagy az ajtófélfával viaskodnék. Ezt már sosem tudjuk meg, mert nem bárki mással vagyok itt, hanem vele. Szerencsénkre és balszerencsénkre az egyetlen emberrel, aki ezt kiváltja belőlem. Nem mintha olyan tapasztalt lennék, de a velejemig érzem, hogy az az intenzitás, amit ő kivált belőlem valami egészen különleges. Azon pedig most nem gondolkodom, hogy ez vajon fordítva is így van-e, ahogy azon sem, hogy mi lesz holnap vagy az után. Tudom, hogy meg fogok sérülni. Nem most, majd holnap, amikor kiszáll belőlem a tea hatása, amikor majd visszatér a józanész. Akkor majd nyüszöghetek és bánhatom, hogy átadtam neki magamat. Hisz számomra különleges. De most még nem nyüszögök, most csak ő van és a fékevesztett vágy.
Az már bezzeg láthatóan nem tetszik ennyire, amikor nem kapok teát. Szabályosan felmorgok, mint egy hálátlan kutya. A tekintetemre düh költözik, de nem valódi, nem az, amit eddig oly sokszor láthatott már. Inkább csak az a nemtetszés, a buja indulat, ami csak még inkább felkorbácsolja azt, ami köztünk van. Az én makacsságomat ismerve meglepően hamar elengedem a témát, úgy tűnik, van most fontosabb. Érzem, hogy nagyot dobban a szívem, amikor futólag megérintem őt és épp olyan kemény, mint amiben titkon reménykedtem. Nem mintha egy percig is kétséges lett volna, hogy legszívesebben felfalna. Még el is mosolyodom az orrom alatt, önkéntelenül is elárulva magam.
Amikor végre, megváltásként leengedi a csípőjét és az ágyékunk egymáshoz préselődik, szinte csillagokat látok. Ha tudná, hogy aznap a bázison, a zuhany alatt hányszor álmodtam erről a jelenetről, milyen hevesen érintettem magam azt képzelve, hogy ő is ott van. Az eddigiekkel szöges ellentétben a legutolsó, ami most érdekel az az, hogy akkor Vesela volt-e vagy Asher vagy Storm vagy tudomisén. Most, ebben az állapotban nem foglalkoztat. Az óvatossága viszont csak telhetetlenebbé, követelőzőbbé tesz. A melegítőnk is túl puha, könnyed, túl sokat enged érezni. Persze eszem ágában sincs erre panaszkodni. Ahogy összedörzsölődünk, felnyögök, a hátam pedig finom ívben megfeszül, falánkul préselve a testem az övéhez. Annyira intenzív az egész. Korombeli lánnyal voltam már, de az még csak meg sem közelítette azt, amit Storm közelében érzek. Ennek persze sok oka lehet. A fűszer, az hogy a saját nememhez talán jobban vonzódom, vagy szimplán Asher maga. Tulajdonképpen egyik sem számít. Csak az, hogy a csókjai nyomán minden idegszálam elvesztette az utolsó józaneszét is. Mármint… most már tényleg az utolsót.
Már én sem tartom olyan esetlenül a karjaimat, kezdek bemelegedni, de ez érezhetően még mindig csak a bemelegítés. A feloldódás. Rövid ideig még kényeztetjük egymást a padlón csókcsatába és apró harapásokba burkolózva, rólam lekerül a póló és nem sokkal utána róla is lesiettetem. Majd egyszercsak a mellkasára tapasztom a tenyerem és egy határozott mozdulattal eltolom őt. Megállj van.
- Kelj fel. – Azt nem mondom, hogy ellentmondást nem tűrve parancsolok rá, de elég határozottan ahhoz, hogy ő is felfogja, még ebben a ködös, szikrázó állapotban is. De nem tartom sokáig bizonytalanságban. Eltolom, feltérdelek utána én is, de nem tolom túl messzire, csak egy tudatos mozdulattal az ágyára lököm. Én fel sem állok erre a kis távolságra, kéjsóvár tekintettel kapok utána, hogy lehúzzam róla a melegítőalsót is. Ha segít, annak csak örülök. Tudom, hogy tudja, hogy mit akarok. El sem téveszthetné, hisz forró gőz van a jég helyén. Előbb csak az ép kezemmel érintem a merevedését, egyenesen megcsodálom, majd finoman az ajkaimmal is utána kapok. Tökéletes ritmusban dolgozik rajta a szám és a kezem, de nem húzom sokáig. Nem adom meg neki az enyhülést. Játszadozom? Magam sem tudom. Valószínűleg igen. Oké, igen, játszadozom. De jól esik. Innen már nincs megállj.
Ahogy felállok a saját nadrágomtól is megszabadulok, az ép kezem pedig rögvest Ashert veszi célba. Az ujjaim mohón fonódnak a torka köré, az erőszakosság legédesebb értelmében. Nem finomkodom, kis híján elzárom a levegő útját, ahogy lenyomom a párnára fekvő helyzetbe, én pedig fölé mászok. Csak ez után engedem el, az előbbi mozdulatomhoz képest meglepő érzékiséggel kapok az ajkai után. A rögzített alkarommal a feje mellett támaszkodom, a másikkal pedig Storm kezét keresem és bárhol is jár, felhúzom magunk közé szemmagasságba. Gyengéden kapom be az ujját, tövig, közben végig a szemeibe nézek, hamarosan pedig úgy engedem ki a számból, hogy lehetőleg minél nyálasabb legyen. A saját testemen végig simítva vezetem le a kezét egészen a farizmomig. Egyértelműbb nem is lehetne, mit akarok. Olyan nagyon szűk – hisz mi más lenne - és annyira szükségem van rá. Magára hagyom a kezét az enyémmel, a sérülten továbbra is támaszkodom, az épet pedig kettőnk közé húzom, hogy együtt masszírozzam magunkat, összedörgölőzve.

+16
Vihar… még ez is olyasmi most, ami hiába van a nevemben, mégsem tudja kitombolni magát. Másokban a fűszer feloldja a gátlásokat, bennem viszont mintha fordítva működne. Mintha minden, amit mélyre kényszerültem temetni jópár éve, ilyenkor felszínre merészkedne. Vágyak, sérelmek, kívánságok… ilyenkor nem Vadim nevelt fia vagyok, nem a Napok katonája, nem a Sakál örököse, nem hajt a becsvágy, az elnyomott bosszúvágy, sehol a félelem, a fájdalom iránti sóvárgás… Storm vagyok. Csak tudnám, ki ő valójában!
Egy valamiben vagyok rohadtul biztos, hogy kívánom Henryt. Ezt pedig nem kell túlgondolni, nem igaz? Már az, ahogy a csókunkra, az érintésemre reagál, elég egyértelművé teszi, hogy az érzés bizony kölcsönös. Amikor a számba nyög, érzem, beleborzongok. Forró a bőre a tenyerem alatt, a lélegzete kapkodó, a tekintete ködös a vágytól, és talán a fűszertől… de a mozdulatlansága, a pólója alját gyűrögető ujjainak látványa józanító. Hát persze, hogy fogalma sincs! Mégis mi a faszt gondoltál, Storm? Hogy elteázgattok, dugtok egyet, és mindenki megy a dolgára? Henry nem ilyen. Tudom, de látni csak most látom igazán. Most látom benne valójában azt, aki a tiszti egyenruha mögött kénytelen volt elrejtőzni: a kamasz srácot. Nem mintha én sokkal idősebb lennék, de az út, amit végigjártam, sokkal rögösebb volt, mint az övé. Én jártam végig azt az utat, amit Vadim szerint neki kellett volna. Ezt egy pillanatig sem bánom, de valahogy ebben a néhány szívdobbanásnyi időben véteknek tűnik, hogy Villengardba vigyem őt. Mert nem oda való.
Nincs mentségem. Így nem találok, józanul pedig nem keresnék. Kívánom őt, de egyszerűen tudom, hogy ha tovább megyek, meg fogja bánni. Mégis az én kezemben van a döntés. Érzem. Abból, ahogy elsuttogja a válaszát, ahogy tálcán kínálja a megoldást a vonakodására, ahogy rám néz, beharapja az ajkát, és ahogy “véletlenül” hozzám ér. Egy kéjes mordulással hunyom be a szemem, amikor a keze a nadrágon keresztül a nyilvánvaló merevedésemhez ér. Élesen szívom be aztán a levegőt, ahogy a keze az arcomra símul, az ujja pedig az ajkamon cirógat végig. ~Tea…~ Alig jut el hozzám a javaslat, kicsit késve ingatom meg a fejem.
- Nem kapsz több teát.
Nem akarom az összes felelősséget. Azt akarom, hogy emlékezzen, még ha ködösek is lesznek az emlékek. Osztozni akarok az utálatán saját magával. Azzal megmozdítom a fejem, és az ajkaim közé veszem az ujját, gyengéden masszírozva a nyelvemmel az ujjbegyét. Közben az arcát figyelem, a reakcióit, és tudom, hogy én is meg fogom bánni. Ebben a pillanatban azonban nem érdekel. Csak rá van most szükségem. Lejjebb engedem a csípőm, és kínzóan óvatos mozdulattal dörzsölöm az ágyékom az övéhez. Mostmár ezer százalékig biztos lehet benne, hogy mit is vált ki belőlem valójában. Közben elengedem az ujját, és ezúttal a nyakát célzom az ajkaimmal, a torka mélyedésére csókolok, majd végig a nyaka oldalán, míg végül a vállához érek, amin az orrommal tolom arrébb a szövetet, hogy élvetegen a válla izmába mélyeszthessem a fogaimat. Nem fájdalmasan, de érezhetően.
A kezem feljebb kúszik az oldalán, húzva magával a pólót, egyre több bőrt hagyva szabadon a kabin hűvösnek tetsző levegőjében. Még megállíthat. De ha nem teszi, együtt kárhozunk el. Azt sem bánnám ebben a pillanatban, ha utána maga az ördög jönne értem, csak most érezhessem magam alatt Henry vágytól megremegő testét, a bőrét a bőrömön, a leheletét az izzadságtól csatakos tincseim között. A mennyországtól már úgyis túl régóta elbúcsúztam… Kell egy Angyal, aki nevet rajtam.

+16
Beleborzongok a nyögésébe. Nem gondoltam, hogy ez a hang ennyire hiányzott, most ezt hallva mégis úgy érzem, mintha valami olyat kaptam volna vissza, amire ki tudja mióta szomjazom. Épp úgy felkorbácsol bennem minden idegszálat, ahogy a bázison tette. A vallomásom bóknak nem tekinthető, mert inkább csak felböffentem, hogy milyen kibaszott gyönyörűnek tartom. Valamit azonban mégis kivált belőle. Rövid ideig nem tudnám megtippelni sem, hogy mit. Mint a vihar előtti csend, mígnem reagál. Egy részem arra számít, hogy itt befejeztük, talán nem is bánnám. De épp az ellenkezője történik. A levegő is benn reked, ahogy a hátamra fektet, a fejem pedig a párnát éri, amin eddig ültem. Akkor jut eszembe végre kifújni a sokáig visszatartott lélegzetet, amikor már egymás puha ajkait faljuk. Buja nyögéssel távozik, fogaim az ő fogaival koccannak, amikor a kezével finoman az oldalamra markol. Végre bőr a bőrrel érintkezik, én pedig úgy érzem, hogy lángra tudnék lobbanni az érintése nyomán.
Miután elválunk egymástól, kábán fulladok bele a szemei tengerébe. Szaporán veszem a levegőt, a kínzó, forró hullám újra és újra végigszáguld a testemen. Én magam viszont szinte meg sem moccanok. A testem nincs megfeszülve, átadom magam a közelségének, minden érintésének, de én egyelőre nem igazán teszek azért, hogy ebből bármi legyen. Nem érek hozzá. A sínbe tett kezemre még rá is lehetne fogni, hogy miért tartom magam mellett. Az ép kezemnek viszont nincs mentsége, hogy miért a saját pólóm alját gyűrögetem az ujjaimmal a csuklóm az alhasamon pihentetve.
A megfejtés persze tálcán kínálja magát. Elég teát ittam ahhoz, hogy leomoljanak a falak, az eszmék, az elvek, amik elválasztanak minket és csak őt lássam. Ne a tetteit, ne a rendszert, csak a kék szemeket. Őt, akinek egyre inkább szenvedek az érintéséért. De ahhoz nem ittam még eleget, hogy igazán akarjam. A józanság foszlányai még mindig visszatartanak.
Nem is tudom, mit gondoltunk. Hogy majd leülünk és békésen ellazulunk a fűszertől, kipihenve az elmúlt napok fáradalmait? Úgy, hogy olyan feszült közöttünk a levegő az első perctől kezdve, hogy a legutóbbi legapróbb impulzus nyomán péppé vertük egymást? Ennyire agyatlanak lennénk? Hát igen, úgy tűnik. Én legalábbis lebecsültem azt a vonzalmat, amit iránta érzek, hisz elmúlt, Vesela sosem létezett, meg sem fordult a fejemben, hogy a legapróbb vágyakozással nézzek rá, mióta a csempészhajón vagyunk. Lebecsültem, hogy milyen is lehet egy tizenhét éves kölyök beteázva. És neki mi a mentsége? Józan pillanatomban azt is megkockáztatnám, hogy valójában semmi és mindvégig ez volt a célja. Most viszont a legkevésbé sem érdekel.
- Nincs. – Suttogom felé. Olyan vággyal telt a hangja, hogy meg kellene rémisztenie, mégis az ellenkezőjét váltja ki belőlem. Biztonságérzetet ad. A hangja… az anyajegy az arcán, az ajkai… Minden kibaszott gyönyörű rajta. A lelke, a tettei most a legkevésbé sem érdekelnek. Finoman beharapom az alsó ajkam és végre mozdítom a kezem, amivel eddig csak feszülten a pólóm alját gyűrögettem. Felhúzom magunk között, hogy kezembe vegyem az arcát, de ügyelek rá, hogy út közben a belsőcombjától kiindulva egészen véletlenül az érzékenyebb pontjához is hozzáérjek, mielőtt a borostás arcán állapodnék meg, hogy hüvelykujjammal az ajkát cirógassam meg. Muszáj volt ’véletlenül’ és ’észrevétlenül’ hozzáérnem, hogy megtudjam vajon mit váltok ki belőle és azt mennyire. – Tea. Talán kellene még tea. – Lehelem a… javaslatot.

Van egy olyan érzésem, hogy a thai masszázst sem próbálta még. Ha próbálta volna, valószínűleg nem ilyen fejeket vágna hozzá. Nem jutott eszembe, hogy akár meg is masszírozhatna, de… kit akarok becsapni? Naná, hogy nem lenne ellenemre. Neki valószínűleg annál inkább. Mégis, a végén a flegma kérdés, amit kapok, megmosolyogtat. Aztán ahogy az ajkaira pillantok, és utána ismét a szemeibe, szinte hallom, ahogy koppan neki. A zavara, amihez szólnia sem kell, elég az arcát látnom. Talán ez adja meg az utolsó lökést, talán a fűszer, vagy az, hogy ide ült mellém, és olyan közel van, hogy érzem a bőre illatát… mindegy is. A lényeg, hogy nem tudok, és nem is akarok ellenállni a kísértésnek, hogy hozzáérjek, hogy megcsókoljam. Henry pedig hagyja. Nem húzódik el, de érzem a feszültséget a tagjaiban, a vonakodást a mozdulataiban. De ennyi kell. A csókja íze, ami azóta kísért, amióta a bázison kezdeményezett. Végül elhúzódnék, ezúttal én törném meg a csókot, de alig szakadnak el az ajkaink egymástól, utánam kap. Az ujjai mohón vájnak a bőrömbe, a lehelete forrón keveredik az enyémmel, amikor megszólal. Nem is lényeges, mi lett volna a mondat vége. A lényeg az, hogy nem enged el. Eszemben sincs kapálózni ez ellen, inkább újra lecsapok az ajkaira, miközben a keze a tarkómra kúszik, és amikor megszakítja a csókot, nem távolodik el tőlem, hanem a nyelvével követi a teacseppek nyomát a nyakamon, míg végül a bőrömbe mélyeszti a fogait. Ösztönösen nyögök fel, és hátrahajtom a fejem, odakínálva a nyakam a mozdulatainak. A szapora lélegzetek forrósága csak tompán jut el az agyamig, összemosódik az egész valami kusza, mennyei kavalkádba.
Elmosolyodok a szavaira, és egyáltalán nem vagyok tudatában, mennyi keserűség van abban a mosolyban. Gyönyörű… ott dobol a fülemben, és máskor nem bánnám, sőt, gátlástalanul hencegek vele bármikor, és használom az előnyömre, de most… nem mintha számítana. Az egész nem számít. Csak az, hogy akar engem, és én is őt. Egy hangyányi józan gondolatfoszlány még ott sikolt bennem, hogy mi lesz… de pont leszarom. Nem a tea miatt kíván, az csak feloldotta a gátlásait, nekem pedig sosem okozott morális dilemmát kihasználni a helyzetet.
Mozdulok, hogy felé fordulva a tarkójára foghassak, és lefektessem a padlóra, lábamat átvetve a csípője fölött, majd lecsapok az ajkaira. Egyik alkarommal a füle mellett támaszkodom, a másikat bebújtatom a pólója alá, és tenyeremet az oldalára simítom. Elhúzódok egy pillanatra, és úgy nézek le rá kissé ködös, mégis vággyal teli tekintettel. Akarom. Akarom őt, mégis… nem vagyok biztos benne, hogy így. Fogalmam sincs, mi van velem. A feje mellett pihenő kezem ujjai már-már gyengéden túrnak a hajába.
- Fogalmad sincs, mibe készülsz belemászni, ugye, cucciolo?
A hangom rekedt a vágytól, miközben az ajkaira suttogom a kérdésemet, a tekintetét keresve. Szinte ugyanazok a szavak, de a hangsúly egészen, egészen más. Mióta törődöm vele? Azzal, hogy mennyire fogja utálni magát, ha ezt nem hagyjuk abba itt…? A derekán pihenő kezem hüvelykujja ide-oda cirógat. Nem akarom elengedni… Valahol azt remélem, hatott már annyira a fűszer, hogy elsöpörje mindkettőnk ellenállását, és engedhetünk végre annak a vonzásnak, ami ott van közöttünk. Akarom, hogy a torkomra fogjon és megcsókoljon. Hogy birtokba vegyen. Elvette az eszem a fűszer… egészen biztosan.

- Nagyon szívesen. – Kelletlenül belebeszélek a mondandójába. Különösebben nem lep meg, igazán formásak a lábai még nadrágon keresztül is. Mondanám, hogy hozzám az MMA áll a legközelebb, de felteszem már rájött, miközben elpüföltük egymást. A masszázsra vágok egy érdekes, mondhatni becsmérlő fejet, nem is felé irányítva, mert hogy inkább a poharammal vagyok elfoglalva. Én aztán meg nem masszírozom! Nem mintha ezt mondta volna. De a következőknél kénytelen vagyok ismét ránézni, egy igazán drámai sóhajjal kapom rá a pillantásomat. – Ugyan mi? – Egészen finnyásan jön ki, mert hogy félbe hagyta a mesedélutánt. De hamar visszaveszek a közvetlenségemből, amikor látom, hogy milyen irányt vesz a tekintete. Kissé még hátrább is húzom a fejem, hogy ezen a pici helyen is minél távolabb legyek tőle. Szinte látni, ahogy leesik. ~ Oh. Vagy úgy. Hát oké, egészségedre, asszem. ~ Meg sem kell szólalnom ahhoz, hogy láthatóan hebegjek habogjak. A probléma tulajdonképpen ott kezdődik, hogy újabb és újabb határról, falról derül ki, hogy a fűszer leolvasztja az elmémben. A testem teljesen átkapcsol autopilotra, amikor Asher a combomra simítja a tenyerét, én pedig magatehetetlenül hagyom, hogy megcsókoljon.
Némi tea átkerül az én számba, egy része pedig lefolyik kettőnk között. Érzem, ahogy a combomra cseppen az érintése mellett, de közel sem olyan forró, mintha más cseppenne oda. Érezhetően bizonytalanabbak a mozdulataim, mint Veselával voltak. Úgy tűnik, vöröstea ide vagy oda, az erkölcseim még mindig az utunkban állnak. Vonakodom. Nem akarom, de mégsem engedem el. Ha a passzivitásom érezve megpróbálna elhúzódni, akkor egészen mohón ragadom meg az állát és az ujjaim a bőrébe, az állkapcsába mélyesztve húzom vissza magamhoz.
- Nem mondtam, hogy… – Sziszegem az ajkaiba. Tulajdonképpen mit nem mondtam? Hogy elég? Hogy befejezheti? Netán hogy hagyja abba? Sosem tudjuk meg, mert úgy tűnik, nem nagyon fogom folytatni. Így, beteázva valószínűleg már egyébként is egészen máshol jár az ember agya, ha félbe hagy egy mondatot, úgyhogy a mondat másik felének búcsút mondhatunk. Szavakkal mindenképp. Bármi is van, végül én válok el tőle, de csak azért, hogy a kezem az állkapcsáról tarkójára csúsztassam, az ajkaim pedig a torkára vándorolnak, ahova az ajkaink közül az állán át lefolyva szintén jutott a teából. Bár a tudatomig nem jut el, de kezdem érteni a függőség fogalmát ilyen állapotban, amikor bármilyen íze is legyen, az érzés számít és minden cseppjét magadnak akarod. Végig szántom a nyelvemmel a vöröstea útját, majd finoman, de buján a bőrébe harapok. Mondhatni a nyelőcsövére. Amikor elszakítom a bőrétől az ajkaim csak forrón lihegek oda. Észre sem vettem, hogy a kábulatban saját magam nem hagyom levegőhöz jutni.
- Utálom, hogy ilyen gyönyörű vagy… – Egy részem, amelyik eltekintett az undoromtól, vagy amelyik még Vesela társaságában időzött a bázison mindig isi így gondolta. Van valami az arcvonásaiban, ami nem pusztán ellenállhatatlan. Aztán ahogy Veselából Asher lett, majd Storm, ezt a fogalmat vele kapcsolatban elengedtem. Hisz csak egy utolsó bűnöző, nem az, akinek gondoltam. A külsőség nem minden. És mégis… Most mindez nem számít.

Igen, nagyon mélyen bele tudnánk menni a dolgokba, és elég makacsak vagyunk mindketten, hogy a végén talán megint egymásnak essünk. Na jó, nem. Nem csinálok már ilyesmit. Egyszerű véleménykülönbségek vannak köztünk, amiket ha bármi át fog írni, az nem néhány szó lesz, hanem az élet. Valahogy eljutottunk idáig, és olyanok lettünk, amilyenek. Nem fog egyikünk sem egy csapásra megváltozni. Békepiát azonban ihatunk. Ideiglenesen. Mert hosszú még az út, és ha kiidegeljük egymást azalatt, az egyikünknek sem lesz jó.
Talán én is árultam el olyan dolgokat, amiket rosszabb napjaimon eszemben sem lett volna. Talán szándékosan hagytam réseket a pajzson, támadási felületeket… és igen, olykor sebhelyeket mutattam. Hogy egy kicsit lejjebb adjon az ellenszenvéből, és hajlandó legyen tárgyalni. Mert valószínű, hogy ha rajta múlt volna, szívesebben töltötte volna az idejét a raktér oszlopának kötve, mint egy áruló gyilkos társaságában. Szépek azok az elvek, na, de időnként kell a kompromisszum.
Kinevetem az ajtó felé vetett gyilkos pillantását is. Mert egyszerűen jólesik. Jólesik elengedni a feszültséget, a testem fájdalmát, és a borús gondolatokat. Jólesik csak lenni. Figyelni Henryt, ahogy esetlenül visszaveszi a pólóját, majd átdobja a párnát a tálca felett, és leül. Mellém. Amikor az ölembe lóg az eldőlő térde, lepillantok a lábainkra. Ez az első olyan mozdulat, amikor önszántából ért hozzám, és nem okozott vele fájdalmat. Nem Dominikhez, hanem Stormhoz. Biztosan csak a tea teszi. Ettől függetlenül eszemben sincs eltolni magamtól.
- Ez esetben meg van bocsátva, hogy nekem estél. Itt tényleg nincs sok tér a futásra.
Félig viccelődve jegyzem meg, mielőtt oldalra fordítanám a fejem, és belenéznék a szemébe. Egy fanyar mosollyal húzom el a számat. Sejtem, mit gondol rólam, és eddig nem sok okot adtam rá, hogy az előítéletei mögé lásson. De kell az nekem egyáltalán? Valószínűleg nem. Mégis előre fordulok, belekortyolok a teámba, és a fejemet kitöltő fűszerköd egészen mást diktál.
- Kick-box, köszönöm a kérdésed - jegyzem meg némi iróniával. - Ezen kívül imádom a thai masszázst, és… - itt visszapillantok rá, és mérlegelek. - Hm...  igen, azt hiszem, nem akarod tudni, mit tartok a legjobb feszültséglevezetésnek.
Lepillantok az ajkaira, majd vissza abba a valószínűtlenül világos jégtengerbe. Újabb kortyra emelem a teámat, de nem nyelem le, hanem lassan közelebb hajolok Henryhez. Ha nem húzódik el, a combjára simítom a tenyerem, és végül megcsókolom. Hagyom, hogy az ő íze keveredjen a nyelvemen a tea kesernyés fűszerességével. Nem vagyok benne biztos, melyik most az igazi drog...

Valahol tudom, hogy nagyon mélyen bele tudnánk menni ebbe a témába és egyikünknek sem tetszene. Talán az a leginkább, hogy milyen átfedések és mégis milyen különbözőségek vannak a világnézetünkben, amiből egyikünk sem engedne. Ebben a helyzetben a tetoválásom lett volna a legutolsó dolog, amit megmutatok, ő pedig a legutolsó személy, akinek megmutatom. A falak mégis leomlottak, a fűszeres vöröstea úgy marta le őket az elmémben, mint a sav. Nem csak a józanész falait. A percek múlásával egyre kevésbé érdekelnek a térfelek. Egyre kevésbé érdekel a jó és a rossz, a fekete és a fehér, az… Egyház és Black Sun. Mindketten emberek vagyunk, ugyanarról a bolygóról, ugyanabból a fajból. Ha minden eszmét és meggyőződést lehámozunk magunkról végül nem áll itt egymással szemben csak két srác, akik abból próbálják kihozni a legtöbbet, amit az élet nevű nagy szívás adott nekik. Nem csak Asher figyelt. Sok olyat véltem felfedezni az arcára írva, amit nem biztos, hogy meg akart osztani velem. Sok olyat, amiről nem veszek tudomást, mert nem akarom iránta a legapróbb szimpátiát sem táplálni. Most mégis itt teázunk együtt. De… miért ne. Egyetlen egyszer miért ne lehetne félre tenni a különbözőségeket és megfeledkezni mindenről, ami ezen a hajón kívül van? Utálok utálni. És most olyan jó ezt elengedni, még ha később csak rosszabb is lesz. ~ Na. Elég lesz, Henry. Lassan átmész Gandhiba. ~ Mellesleg nagyon szeretem Gandhi munkásságát, a róla készült feljegyzések sokat segítettek az indulatkezelési zavarom kordában tartásában.
A legkevésbé sem kell győzködni, hogy visszaüljek, de mielőtt elindulnék, az ajtófélfa még kap egy végletekig gyilkos pillantást. Ez a meccs még nincs lejátszva, te-! Egyet lépek, megállok, a fejem felé nyújtom a karjaim és visszaveszem a pólóm. Igaz, fordítva, de mit számít. Nekem fel sem tűnik különösebben a nyakamnál kilógó kis címke. Ám nem épp oda ülök vissza, ahol eddig voltam. Áthajítom a párnám a kancsó túloldalára, egyenest Asher… Storm mellé. Esetlenül átlépem a készletet és lepuffanva helyet foglalok ’felebarátom’ mellett. A sérült lábam elnyújtom a tálca mellett, van annyi hely, a másikat meg felhúzom. De nem sokáig tartom úgy, hagyom eldőlni oldalra a töröküléshez hasonlóan. Így az a térdem kissé az ő ölébe lóg. A legkevésbé sem érdekel.
- Futok. – Ezalkalommal már nem mogorván felelek, inkább csak szűkszavúan odamorranok valamit, miközben a fémpohárban lötykölöm ideoda a folyadékot mielőtt belekortyolnék. Ki gondolta volna, hogy valami, ami ennyire szar ilyen jó érzéssel tud eltölteni. Tulajdonképpen egészen megszokható így már a tea íze. Egészen ellazul a testem, ahogy az én hátam is a szekrénynek dől, a karunk pedig szinte összeér. – Vagy valami fizikális. Edzek. Sport. Amiben le tudom vezetni az energiám. Futok. – Az utolsó szóval bólintok egyet most, hogy megbeszéltem magammal a dolgot, ismételten oda sem figyelve arra, hogy mit csacsogok, csak a következő korty körül járnak a gondolataim. Olvasni is szeretek, de az legfeljebb időtöltésnek jó. A kikapcsolódás határozottan fizikális, a legtöbb sportban jó vagyok, bár kissé erőszakos, leginkább az I.E.D. miatt. Majd felnézek Asher szemeibe. Rá van írva az arcomra, hogy mit gondolok. ~ Visszakérdeznék, de inkább meg sem kérdezem, hogy neked mi a hobbid, mert nem akarom azt hallani, hogy embereket ölök és hajókat térítek el. ~

Mondja ezt az, akinek a puszta létezése összezavar. A kérdések jók. Szeretem a kérdéseket. Nem is feltétlenül van szükségem konkrét válaszokra, sokszor elég, ha csak kérdezek. Anno ezzel mentem Vadim agyára, na meg a makacsságommal, de mindkettőt kinevelte belőlem. Legalábbis önmaga felé. Szórakozottan mozgatom meg a bal kezem mutató, középső és hüvelyk ujját. Az ősidők óta a harcosok legnagyobb büntetése volt, ha megfosztották őket ettől a három ujjuktól. Gyűlöltem Vadimot abban a pillanatban, de azóta valamiért büszkeséggel tölt el a tudat. Harcosnak tartott már akkor is. Azóta már tudom, amit nem sokkal utána értettem meg: hogy nem minden az, aminek elsőre látszik. Vadimmal kapcsolatban pláne nem, de igaz ez minden másra is.
Amikor félbeszakít a sussogással, és kissé kábán hátraveti a fejét, elmosolyodok. Azt hiszem, rá is kezd hatni a tea. Valószínűleg fogalmunk sincs, mennyire hasonlít, és mégis mennyiben különbözik a nézőpontunk.
- A Napokéra is kíváncsi vagy? Mindkettőről tudnék mesélni.
Mindkét rendszer hibáinak a következményeit magamon viselem. Erről azonban kevesen tudnak.
Amikor áthúzza a fején a pólóját, egy pillanatra meglepődök, de mikor félig felém fordul, és megmutatja a tetoválásait, megértem a szándékot. Figyelem az ismerős tintarajzot, amitől az én elmémre is borús fellegek ereszkednek, de valószínűleg egészen más okokból, és a szavai hallatán felmorranok. Az én reakcióm mögött is több van, mint amennyit elsőre talán belelát az ember. Nem Henryt gúnyolom, hanem a rendszert.
Ilyet talán nem, de annyi minden mást igen! Például a sorsukra hagyja őket egy bázison, amikor segítségre volna szükségük. Persze, mentették, ami menthető, tiszta sor. Csak utálom, amikor valaki álszent módon papol az erényekről, holott hírből sem ismeri őket. Ez a legnagyobb bajom az Egyházzal: a demagógia. Mégsem fűzök semmi mást az egészhez. Hagyom elfolyni a pillanatot, miközben figyelem, ahogy Henry nehézkes sóhajjal feltápászkodik… aztán olyan gyönyörűen hagyja, hogy belekössön az ajtófélfa, hogy öröm nézni. És igen, kiröhögöm. A nyomorát, a saját nyomoromat, az egész rohadt helyzetet, amiben vagyunk, és amiben majd leszünk.
- Ülj vissza…
Intek a fejemmel a párna felé, majd elszakítom a tekintetem a meztelen felsőtestéről, amin olyan szépen kirajzolódnak az izmok, ahogy felém nyújtja a poharat. Inkább lehúzom a saját maradékomat a második adagból, és töltök magamnak. Aztán ha hajlandó visszaülni, neki is. Ha nem, felhívom rá a figyelmét, hogy ez a teaszoba. Fellebbezésnek nincs helye.
- Mi a kedvenc kikapcsolódásod? És előre figyelmeztetlek, ha azt mondod, olyasmire nincs időd, kiröhöglek.
Adom meg végül magam, és más mederbe terelem a gondolatainkat. Valószínűleg a két csésze tea is rásegít erre, amitől egészen könnyűnek érzem magam és a fejem egyaránt. Nem fáj most semmim, egyszerűen csak… elégedett vagyok. Legalábbis amennyire most lehetek. Nem mintha nem lennék sokkal elégedettebb, ha azok a szépen kidolgozott hasizmok karnyújtásnyi távolságon belül lennének. Igen, azt határozottan tudnám díjazni. Tenni azonban nem teszek semmit ezért. Egyelőre. Henry azonban magán érezheti az olykor-olykor elkalandozó tekintetemet, ha nem veszi vissza a pólóját.

Más esetben lehet, hogy visszavágnék hasonlóan zavaró kérdésekkel, mint amit én kapok tőle. Én viszont nem kérdezek, mert nem bízom abban, hogy fele is igaz lenne annak, amit válaszul kapok. A legutolsó, amire most szükségem van, hogy bárki megpróbáljon összezavarni. Inkább kortyolgatom a teámat. Egyébként sem ízlik túlzottan, úgyhogy fel sem tűnik, hogy a második pohárra már erősebbé válik. Csak jobban itatja magát tekintve, hogy már nem égeti le a nyelvem. Felettem pedig kezdi átvenni az uralmat valami különös érzés, amit egyelőre nem tudok hova tenni. Úgy kifejezetten rajtam nem is látni a hatását. A viselkedésem alapján azonban hamarosan igenis feltűnő lesz, hogy minden korttyal egyre kevésbé vagyok tiszta.
- Ssshh… – Őt csitítva fújom ki magam elé a levegőt és lehunyom a szemeimet. A fejem lazán a falnak döntöm, a rohamosan ürülő fémpoharat pedig csak tartom az ölemben az ép kezemmel. Azzal, amelyik rögzítősínben van csak alig érintem. Nem szeretném, hogy most ilyesmivel zavarjon, had pihenjek kicsit. Zsong a fejem, olyan kellemes értelemben, amilyet még nem tapasztaltam. Úgy érzem, mintha forogna velem a szoba. Nem, nem is forog. Inkább csak lágyan ringat. Had élvezzem már ki anélkül, hogy belepofázna minden hülyeséget, amit eddig is.
Az Egyház sem tökéletes, de vigyáz az emberiségre. Nem vontatja el a lezuhant hajókat, hagyja, hogy még azok a nomádok is menedékre leljenek, akik a rendszeren kívül élnek. Ismeri a kegyelmet, a diplomáciát, betartatja a törvényeket. Mindazt, amit a Black Sun nem. De összességében, Storm azt hiszem, rossz nyomon jár velem kapcsolatban. Nem az Egyházban hiszek ilyen ’elvakultan’. Hanem az emberekben, akik alkotják. A társaim, a barátaim, a szervezet támogatói. Én bennük hiszek. Tulajdonképpen mi alkotjuk az Egyházat. Tudom jól, hogy ez nem ilyen fekete és fehér, ha már olyan gyakran emlegettük kettőnket illetően ezt az árnyalati sávot. Sejtem, hogy az Egyháznak is vannak kétes ügyletei. Fenébe is, ezek közül egy én magam vagyok, mint Angyal, a Béta osztag többi tagjával együtt. De ami még fontosabb, nem az, hogy mit tesz az Egyház, hanem hogy mit nem tesz… A gondolataimból kiszakadva haragosan sóhajtok egyet az orromon át és kinyitom a szemeimet. Az eddig pihenő szemöldökeim most szigorúbban közelítik egymást. Kortyolok még a teámból, majd leteszem a poharat és a pólóm aljáért nyúlok mindkét kezemmel.
- Miért van olyan érzésem, hogy ebben a beszélgetésben te csak az Egyház hibáira akarsz rámutatni? – A kérdés költői, ahogy sok másra, erre sem érdekel jelenleg a válasza. Meg ha belegondolnék tudnám, hogy egészen máshonnan fúj a szél, de én már nem nagyon gondolkodom ezen a ponton. Leveszem a pólóm és félig az edzett hátam fordítom felé, pontosabban a bal vállam. A felsőtestem sokkal kidolgozottabb, mint úgy általában a korosztályomé, de ez nem feltétlenül meglepő, hisz katona vagyok. A lapockámon egy néhai Oscar-díjhoz hasonló férfi tart kardot, ám emberi helyett sakálfejet visel. Felette a vállam hátsó részén pedig egy rövid szójáték található. Ha Vadim nem változott túl sokat, talán Asher számára is ismerős lehet az általa olyannyira kedvelt néhány szó, ami arra utal, hogy minden nagyszerű dolognak először elsöprő, szörnyű maszkot kell viselnie, hogy hatással legyen a világra. Hét évesen ajándékba kaptam ezt a tetoválást a férfitól, aki az apám volt, annak jeléül, hogy a fia vagyok és egy nap megöröklöm a birodalmát. Hát nem nagylelkű?! Én meg egy hálátlan kis dög voltam, hogy már akkor is a tetoválóasztalra kellett kikötözni, hogy felvarrják, mert küzdöttem ellene, mint a fene. Talán nyugtatót is kaptam, homályos az egész és őszintén, nem bánom. Nem tartom kizártnak, hogy innen ered a hírhedt félelmem a tűktől. Intelligens tinta, a motívumok nem deformálódnak a bőr nyúlásának hatására. Ezért néz ki most is úgy, mint amikor megkaptam. Legalábbis majdnem úgy. Egy heg vonul át rajta, ami az én regenerálódási képességeimet ismerve igen mély lehetett. Főleg, hogy nem hegesedek. De ott, azon a helyen igen. Én okoztam magamnak.
- Az Egyház nem tesz ilyet gyerekekkel. – Több van a mondatom mögött, mint amit önmagukban a szavak jelentenének. Lehet, hogy az Egyháznak is vannak hibái, de az emberekkel emberként bánik, nem úgy, ahogy más még a droidokkal sem bánna. Kelletlen sóhajjal jelzem, hogy ehhez nincs kedvem. Lazítani akarok, nem… nem ezt, akármit is csináljak éppen. Az ép lábamra támaszkodva felállok, a pólóm a kezemben tartom a bögrémmel együtt és az ajtó felé veszem az irányt. Úgy tűnik jobban hat a fűszeres tea, mint azt én érzem magamon, és nem csak azért, mert megmutattam Ashernek valami olyat, amit soha senkinek, hacsak nem volt muszáj. Hanem azért is, mert kicsit elszámítom magam és olyan elegánsan leveszem homlokkal, aztán mellkassal az ajtófélfát, hogy azt öröm lehet nézni. Meg is tántorodok kicsit és értetlenül nézek magam elé, hogy mi is történt most pontosan. Hol az ajtó? Aztán rájövök, hogy kezd egészen rossz kedvem lenni ettől az egésztől, úgyhogy csak az ajtófélfának dőlve visszafordulok és kissé kényesen nyújtom felé a szinte már üres poharam – Kérek még.

- Mert bármilyen hasonló szituációban ez lenne az egyetlen ösztönös reakció. És neked is ez volt, amíg nem volt időd gondolkodni.
Vezetem végig neki szépen, nyugodtan. Igen, határozottan szándékomban áll kielemezni a mozgatórugóit, és amilyen szépen hazudik, válaszolnia sem kell, elég, ha a reakcióit látom a szavakra. Nem kerülgetem a témát, és nem próbálok úgy tenni, mintha ez egy egyszerű baráti beszélgetés lenne. Akkor valószínűleg a kedvenc színéről meg állatáról kérdezném… vagy Felelsz vagy merszet játszanánk. Ki tudja, talán jobban járnánk vele, hm? Bár még semmihez nincs késő.
Amikor kvázi lehülyéz, és kritizálni kezd, elmosolyodok. Talán kockázatos módszerekkel játszom, de ez a legjobb útja, hogy kiismerjem. Ha egész végig az oszlophoz kötözve kellett volna utaznia, valószínűleg még ennyire sem lenne közlékeny, és egyetlen tettét sem láttam volna. Taktika. Igen, provokálom is, mert az emberek akkor a legőszintébbek, amikor indulatosak. Pláne, ha valakinek problémái is akadnak ezek kezelésével, nem igaz?
Hogy mi lenne a jó nekem abban, ha megszökne? Elég sok minden és az ég világon semmi egyszerre. Ha megszökne, és valaki véletlenül fejbe lőné…? Áh, nem, akkor is élve nyúzna meg Vadim. A francba. Nem tudok “legális” úton megszabadulni a hülye fejétől. Ezzel pedig úgy tűnik, ő is egyre inkább tisztában van.
Nem kapom el a pillantásom, amikor alaposan megnéz. Tegye. Annál viccesebb látni a reakcióját, amikor észreveszi, hogy mit is csinál éppen.
A következő megjegyzésem után úgy nyúl a csészéjéért, mintha az tehetne bármiről, és egyszerre megoldást is jelenthetne a problémáira. A szavai azonban bármennyire is úgy hangzanak elsőre, nem cáfolják meg, hogy igazam lehet. Igen, szeretném, hogy így legyen, és igen, ez az egyetlen logikus magyarázat. Egy valamit azonban már régen megtanultam, Henry kapcsán pedig elég korán:
- Nem várok tőled kiszámítható dolgokat  - erről már letettem, és amúgyis azt jelentené, hogy alábecsülöm, azt meg már az elején mondtam neki, hogy nem áll szándékomban. - De azt ne próbáld beadni nekem, hogy szándékodban áll tényleg fontolóra venni, hogy “elfoglalod méltó helyed” Vadim oldalán.
Azért egy mosolyt elrejtek a csészém pereme mögé, amikor először belekortyol a teájába. Ami a pozíciókat illeti… a pókerarcom még elég jó, hogy elrejtsem az igazságot. Nem tudhatja, hogy hol állok a rangsorban, ahogy azt sem, valójában milyen a viszonyom Vadimmal.
- Ez nem a pozíciókról szól, hanem az elvekről.
Szusszanok gúnyosan, de az elég egyértelmű, hogy Henry hűsége az Egyház felé elég erős. Ezt pedig valószínűleg Vadim is látni fogja. A srác korántsem olyan jó színész, hogy képes legyen belülről bomlasztani a rendszert. Bár az igazat megvallva még kíváncsi is lennék, meddig jutna.
Ahogy hűl a teája, egyre gyorsabban kortyolgatja, én pedig kifejezetten szórakoztatónak találom ezt az apróságot. Azt akarja, hogy gyorsan üssön? Mi a fene? Erősen kétlem, hogy azért, hogy ne kelljen velem beszélgetnie. Meg hát… amúgysem az a fajta vagyok, akit bármikor megakadályozott a céljaiban az, hogy mások mit akarnak. Ha beszélgetni akarok vele, akkor beszélgetni fogok. Ha nem tetszik neki, ott a teátlan kabinja, el lehet foglalni.
- Nem hinném. Azt nem tárolnák ilyen felelőtlenül.
Na igen, egy hajó fedélzetén sosem jó, ha elborult őrültek rohangálnak. Bármilyen vastagnak tűnnek is belülről, rohadt vékonyak azok a falak, amik elválasztják a mindent a semmitől.
Az első csésze utolsó kortya viszonylag hamar lecsúszik a torkomon, ez még csak a tökéletes bemelegítés. Ráadásul amilyen tempóban Henry issza, neki is hamar kiürül a csészéje. Jöhet a következő kör. Már nem olyan forró, de egy kicsit erősebb. Ez pedig gyönyörűen mutatja a tendenciát. Egyre hidegebb és egyre erősebb lesz a tea. Ezért igazán könnyű vele elcsúszni, ha avatatlan kezekben készül. Mert itatja magát. Talán tényleg jobb is, hogy Henry nem egyedül próbálta ki. Bár fogalmam sincs, mennyire fog hatni rá. Én még alig érzem az első csészét, de egy kicsit hozzá van szokva a szervezetem. Henryt figyelve sem látom még nyomát a hatásnak, valószínűleg egészen más okból.
A tekintetem hosszan időzik a srácon. Az arcán, a sebeiről árulkodó tartásán, a teát kortyolgató ajkain… Felemelem én is a csészémet, hogy egy nagy, kesernyés korttyal öblítsem le az emléket a nyelvemről. Hátradöntöm a fejem a szekrénynek, úgy figyelem tovább, félig lehunyt szemekkel. Kezd elönteni az ismerős melegség, a tagjaimban szétáradó zsibbadt nyugalom, ami megmosolyogtat.
- Nos, milyen az első alkalom?
Elég erősre csináltam, hogy a második csésze felénél már neki is lehessen fogalma arról, miért is szeretnek az emberek időnként a fűszer karjaiba menekülni, amit a Black Sun örömmel támogat. Sőt, van egy olyan gyanúm, hogy nem csak a BS. Elvégre a függőt irányítani könnyebb, mint birkákat terelgetni. Az Egyház konfliktusait is felére csökkenti a Földön, ha kevesebb a józan ember. Ezt a teóriát azonban egyelőre nem áll szándékomban megosztani Henryvel. A végén még megsérteném a tökéletes világképét.
- Mivel érdemelték ki a hűségedet?
Azóta foglalkoztat ez a kérdés, amióta elkezdtem jobban rálátni arra, mi is mozgatja. Szabad akarat. Valóban megvan ez a pozíciójában, vagy csupán akarja, hogy meglegyen? Az Egyház régóta nem szent - a történelmet ismerve pedig azt állítanám, hogy sosem volt az - , mégis hányan vannak, akik tiszta szívükből hiszik, és bármit feladnának értük? Henry is ilyen vajon? Miért? Nem értem. Nem tudom megérteni. Számomra nem kérdezni és nem megkérdőjelezni élhetetlen állapot. Valószínűleg az Egyház fogaskerekei hamar bezúznának. Nem lennék alkalmas katona. Közöttük nem.

Már megint ez a cucciolo. Mi a fene az a cucciolo? A történelmet nagyon szeretem és jó is vagyok benne, de a hozzá tartozó régi nyelvekre sosem fektettem túl nagy hangsúlyt. Persze lennének tippjeim az irritálóan bájolgó fejét elnézve ilyenkor. Valami kicsi és aranyos. Vagyis lekicsinylő és gúnyos. De továbbra sem nagyon adom jelét annak, hogy érdekelne, mit mond ilyenkor vagy mi a célja vele. Mintha egyenesen nem is zavarna, hogy becézget ki tudja hogy. Akkor sem vagyok ennél sokkal közlékenyebb, mikor követem őt, majd helyet foglalok a kabinjában. De egy ponton túl már nem kerülhetem a válaszadást.
- Miért nem örülsz, hogy nem akarok megszökni? – Továbbra sem a legbarátságosabb a tónusom, de ez az a téma, amit nem tudok más stílusban kezelni. Azt gondolja, hogy beszívom a kancsóban gőzölgő fűszeres rooibos tea kellemes gőzét és már eldalolok mindent? Persze benne van, hogy csak beszélgetni akar. De elég hülye megközelítést talált. – Tudod mit? Igen, képes lennék rá. Ami elég nagy hülyét csinál belőled abból kiindulva, hogy épp a kabinodban készülünk teázgatni. – Nem kritizálom, csak egy kicsit. Engem is sok mindenért lehetne kritizálni, tudom jól. Na de őt is. Azt hiszi nem vettem észre, hogy úgy kínálja számomra ezüsttálcán a lehetőségeket, mint a kisangyal? Mintha szándékosan azt próbálná kiprovokálni, hogy megszökjek. De abban neki vajon mi lenne a jó? Nem emlékszem sok mindenre a férfiról, aki az apámnak mondja magát, de megvan bennem ez az érzés, miszerint kétlem, hogy jól tolerálná a kudarcot. Vagy egyáltalán bárhogy tolerálná. Ez pedig az arcomra íródik, ahogy Asher… Storm felé fordítom a fejem és a szemeibe nézek. Sajnos sikerül is elmerülnöm bennük néhány másodpercre. Nem csak a szemeiben. Mondhatni alaposan szemügyre veszem, ismét. A vonásai, a szabályos vonalú, dús szemöldöke, az apró anyajegye.
Következő megszólalásával azonban sikerül olyat mondania, ami még az előző témánál is rosszabb a reakcióm alapján. Ellenségesen nyúlok a teáért, csoda, hogy ki nem löttyen, amikor az ölembe húzom. Hosszasan gondolkodhatnék egy válaszon vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyhatnám a témát. De egészen egyértelműen jön számomra a felelet, miközben végre testközelből is beszívhatom a teám gőzölgését. Ha az íze rémes is lesz, legalább az illata nem az. Valóban fűszeres vöröstea illata van.
- Szeretnéd, hogy így legyen. – Halványan egy vitatható mosoly jelenik meg az orrom alatt, amivel nem igazán adok választ semmire, mert valahogy olyan… sehova sem tehető. Talán ahhoz áll a legközelebb, mintha én tudnék valamit, amit ő nem. De hát mit tudhatnék, ugye? Elemelem a csészémről a tekintetem és ismét találkoznak a kékjeink. – Mert ez az egyetlen logikus magyarázata annak, amit teszek. Az egyetlen kiszámítható magyarázata. – Finoman megfújogatom a forró löttyöt, majd belekortyolok. Azonnal el is fanyarodok és kipréselek az orrom alatt egy aztakurvát, amit egy fura szuszogás követ. De mihelyt túllépek a kezdeti sokkon, már jön is a következő korty, ami már határozottan nagyobb és befejezem a gondolatom. – És persze, ha így lenne simán kinyírtathatnám magam, mielőtt bárki pozícióját veszélyeztetném. – Bárki alatt pedig egyértelműen rá célzok. Szóval nem kapott választ a kérdésére, de annyit a tudtára adtam, hogy nem vagyok hülye. Akkor sem, ha annak tűnök. Nem tagadom, de nem is erősítem meg a feltételezéseit. Az egy dolog, hogy én is vagdalkoztam már eltökélten azzal, hogy hú de tönkreteszek mindent és mindenkit Vadim körül, ha be merészel vinni Villengardra. És így is van, én az Egyházzal vagyok, nem az apámmal. Most viszont egészen mást sugárzok. Komolyan vehetőséget. Sokak szerint egy nap nagy játékos lehetnék a Naprendszerünk képzeletbeli sakktábláján. Csak az a gond vele, hogy azt a korosztályt meg is kellene élnem, amire már jóval kisebb az esélyem.
Közben kavargatásnak hála mihelyt legalább ihatóvá hűl a tea, újra és újra belekortyolok. Ha hatni fog ez a cucc, akkor elég nyilvánvaló, hogy gyorsan akarom, hogy hasson. Meg az is legalább ennyire nyilvánvaló, hogy nem akarok Stormmal beszélni. Ilyenekről meg végképp nem.
- Remélem ez nem az a típusú fűszer, ami megőrjíti az embereket. – Jegyzem meg félviccként. Balszerencsés lenne, ha ismét egymás torkának ugranánk, ám ezalkalommal józanész nélkül, gyilkos ösztönökkel. Persze hajókon nem tárolnak ilyesfajta cuccot a konyhában. Épp ellenkezőleg. Még én is tudom, hogy az ilyen hosszú utakon az a cél, hogy az ember ellazuljon. Bármilyen értelemben is történik az.

Bizony a fejemhez vágta azt a labdát! Én pedig nem vagyok rest megmutatni neki, mivel is fog járni, ha folytatja ezt a gyakorlatot. Nem sok morális korlátom van, és mások kihasználása még a legenyhébb bűneim közé tartozik. Azért látom rajta, hogy megütközik a reakciómon, de így legalább biztos lehetek benne, hogy felfogta a néma üzenetet. Cseppet sem tántorít el a jeges pillantása. Emlékszem arra, milyen volt a csók után, és valahol zsigeri késztetést érzek, hogy újra olyannak lássam azt a világos szempárt. Forró gőznek a jég helyett.
Egyelőre azonban nem kísértem a saját szerencsémet, inkább hagyom tovacsordogálni a helyzetet, elvéve az élét a válaszommal. Mikor végre elengedi a dobozt, nekiállok elkészíteni a teát. Ahogy Henry válaszol a megjegyzésemre, mintha tökéletesen elbeszélgetne saját magával. Elmosolyodok. Valóban abszurd lett volna, ha ilyet kér. Annyira nem verte be a fejem, hogy ekkora ostobaságra rávehető legyek. Inkább felé fordulok a saját válaszommal, miközben összefonom a karjaimat a szűk, szürke pólóba bújtatott mellkasom előtt.
- Gondoltam kérsz egy cucciolot, az úgyis illene hozzád. Hátha két ilyen cukiság könnyebben elkerüli, hogy az első héten hülyére veresse magát Villengardon.  
Persze Vadim sosem hagyná, hogy egy ujjal is hozzáérjenek a fiacskájához. Na nem direkt rendelettel, de ha Henryt bemutatja, mint az elveszett fiát, mindenki ötször meggondolja, hogy egyáltalán hozzászóljon-e, nem hogy egy haja szálát is meggörbítse. Igen, itt jövök a képbe én, a fő hülye, aki meg összeverte. De mentségemre legyen mondva, ő kezdte, és én is bőven kaptam.
Szándékosan használom megint az olasz szót, hátha némi iteráció árán rájön, mit is jelent. Akarom, hogy tudja. Mert tudom, hogy így biztosan bosszantani fogja, ha legközelebb így szólítom.
Amikor elkészülök az előkészületekkel, és a kabinom felé indulok, Henry szó nélkül követ. Most az sem zavar, hogy mögöttem jön. Saját magát szívatja meg, ha kiöntöm a teát. Bár a sima teák jóval satnyább minőségűek, mint a bázison voltak, a fűszeres tea legalább ugyanolyan jó, sőt.
Észreveszem, hogy egy pillanatig hezitál az ajtóban, de végül bejön, és le is ül velem szemben. Még kell ázzon kicsit a tea, gondoltam akár beszélgethetünk is, de úgy tűnik, hogy el fog kélni az az csésze, hogy végre ne játssza a karót nyelt úrifiút, akinek derogál egy levegőt szívnia velem.
- Mindenre.
Értek egyet vele, de az a pimasz mosoly az ajkaimon többet sejtet ebbe az egyetlen szóba, mint amennyit Henry valaha be merne ismerni magának. Mert nyilván nála vannak a határok, és nem nálam. Nekem nincsenek gátlásaim, erkölcseim… Legalábbis szeretem ezt gondolni magamról.
- Miért nem akarsz megszökni? Azt, hogy ehhez miért nem vagy hajlandó megölni, sejtem. De megszökni… - a fejemet félrebillentve figyelem Henryt, miközben a fűszeres tea bódító gőze gomolyog kettőnk között. - Mindketten tudjuk, hogy képes lennél rá.
Ha nem zárom be, vagy kötözöm ki valahova, és ügyelek végig, hogy még véletlenül se adjak lehetőséget rá, akkor el tudna szökni. A kabinomban megtalálna mindent, ami kis segítséggel a vezérlő kinyitásához szükséges, azt a segítséget pedig simán megkaphatná, ha lenyúlja a kommunikátoromat. Na igen, talán nem is olyan nagy miért az a miért.
Öntök egy első kört a teából, aminek kesernyés, valóban fűszeresnek tűnő zamata jótékonyan kényezteti az érzékeimet, miután Henry csészéjét megtöltve belekortyolok a sajátomba. Igen, ez valahol hiányzott már.
- Azt hiszed, majd hős leszel, ha visszatérsz? Viszed a hátadon a Napokat, a feletteseid meg lehozzák neked cserébe a csillagokat?
Ez az egyetlen logikus magyarázat. Megcáfolja vajon? Vagy csak dacosan hallgat, mint annyiszor, esetleg nekem esik, hogy mit tudhatom én…? Ezt például úgy érzem, sosem tudhatom. Hogy mi lesz a következő reakciója.

Attól a perctől kezdve olyan… intenzív a kapcsolatunk, hogy először egymáshoz szóltunk. Nem gondolok itt semmi specifikusra, nem is tudnék, hisz a szó minden értelmében intenzív. A félbehagyott csókcsatánk, a közös munkánk a bevetésen, aztán az elrablásom, a dulakodásaink. Különös, hogy bármit teszünk egymással, az mindig intenzív. Szóval most sem kellene meglepődnöm, hogy olyan tűzzel néz rám. Főleg, hogy nem szimplán lecsaptam a magaslabdáját, hanem egyenest a fejéhez vágtam. Márpedig látni a tekintetemen, hogy némileg meglepődöm, mintha nem erre számítottam volna. Hisz olyannyira nem vettem komolyan a dolgot, hogy úgy gondoltam, itt lezárul a beszélgetés. Erre lényegében felfal a tengerével. Amit én persze nem viszonzok, az én kékjeim sokkal inkább jegesek.
Storm. Ízlelgetem a szót. Vajon melyik tetszik jobban? Storm vagy Asher. Stasher. Utóbbi gondolatra lepkefingnyire, de szórakozottan elmosolyodok. A mosolyom tárgyát nem osztom meg vele, de a dobozért megy egy szolidabb kötélhúzás. Tőlem viheti, áll az alku, de ez nem jelenti azt, hogy csak úgy kiadom a kezeim közül. Szórakozom? Igen. Végül elengedem a fémdobozt és innentől övé a terep.
- Miért, mit gondoltál? – Elég egyhangúan böffentem felé a kérdést, miközben lazán a szűkös pultnak dőlök. Épp olyan kényelemmel vagyok felöltözve, mint ő, legfeljebb színekben különbözünk. Mintha csak a közös kis konyhánkon lazítanánk. Leszámítva, hogy egy csempészhajón vagyunk összezárva és rühelljük egymást. Egy fekete melegítőnadrág van rajtam, meg egy fekete póló. Utóbbi kissé nagy rám, de ha megengedhetem, hogy elhagyjam az egyenruhát, akkor egyébként is szeretem a laza dolgokat. Nem vagyok egy túlzottan elegáns alkat. Nem várok Asher… Storm válaszára, a kérdésem rövid hatásszünettel mondhatni meg is válaszolom. – Hogy majd azt kérem, engedj be a pilótafülkébe? Vagy engedj meg egy hívást? – Drámai sóhajjal zárom a felsorolást. Hallhatóan nem érdekel a válasza. Valószínűleg előbb szedné ki a kihűlt ujjaim közül a nyamvadt fűszerét, mintsem erre cserélni el. Most még egyébként sem tudnék mit mondani azon kívül, hogy életben vagyok. ~ Türelem, Henry. Türelem. ~ Bár lenne benne logika tekintve, hogy eddig is milyen tempóban követelőztem. Már saját, nem zárható fülkém van.
Mikor elkészül a tea, már komment nélkül követem. A kabinja ajtajában megállok, egy másodpercig hezitálok, hogy belépjek-e, de végül megteszem és elég esetlenül foglalok helyet a földön. Rendkívül gyorsan gyógyulok, de a kezemen még viselem a rögzítést, a melegítő alatt pedig megbújik a combomon a kötés. Utóbbira igyekszem vigyázni, mert mindig azzal szívom meg. De hamar megtalálom a helyem. Helyileg szemben vagyok Stormmal, de oldalt ülök neki. Az ép lábam laza féltörökülésbe húzom magam alá, a sérültet pedig elnyújtom, míg hátammal a falnak dőlök. A kérdésére csak vállat vonok. Nyilván mindketten tudjuk, hogy nem ittam. Hogy fog-e ízleni? Mit számít.
- Mindenre van egy első alkalom, nem igaz? – Elég kelletlenül beszélek vele. Ha nem akarnék itt lenni, akkor nem jöttem volna be a kabinjába. De azért még mindig van bennem egy él, ami arra utal, hogy nem szívesen szívok vele egy levegőt. Amiért persze nem lehet hibáztatni tekintve a helyzetünket. Sőt, meglepően jól állunk egymáshoz… De itt vagyok. Talán nem is baj, hogy nem egyedül vagyok, amikor először nyúlok ilyesmihez. Vagy talán jobb lenne minél távolabb kerülni tőle. Az idő eldönti, gondolom.

Naná, hogy nem tettem keresztbe egy szalmaszálat sem, hogy találkozzunk! Egyelőre túlságosan kiszámíthatatlan számomra Henry ahhoz, hogy random összefussak vele. Tudom, hogy ahhoz, hogy ez változzon, interakcióba kell lépnem vele, de szívesen megvárnám, amíg már kevésbé fáj mindenem. Szerencsére a szédülésemnek jót tett a pihenés, az elmúlt az alvással. Úgy tűnik, nem volt súlyos az agyrázkódás, már ha az volt. A zúzódásaim viszont így is sajognak, hogy megint dupla adag fájdalomcsillapító van bennem. Csak az első napokban szoktam ilyen drasztikus lenni, és akkor is csak abban az esetben, ha valami miatt muszáj használhatóbbnak lennem a valós állapotomnál. Ez pedig most rohadtul ilyen helyzet. Mondom ezt úgy, hogy épp készülnék beteázni. Tökmindegy. Eljutottam most addig, hogy erre tényleg szükségem van. Kijár, vagy mi, ennyi szarság után.
Amikor meglátom Henryt a dobozzal, felé indulok. A végigmérésre pedig megint olyan választ kapok, amire a legkevésbé számítottam. Igen, ezért tartok tőle. Mert összezavar. Az egyik pillanatban olyan ártatlan tekintettel néz rám, mint amilyen fogalmatlanságot a keze erőltetésével kapcsolatos célzásomra kaptam, a másikban meg… a másikban meg ez fogad. A visszadobott labda, a kezdeményezett csók, a keze a torkomon… annyiféleképpen megy az agyamra, hogy egy kezemen össze sem tudnám számolni. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy tisztában van azzal, hogy mit csinál, vagy azzal, hogy mindez milyen hatással van rám. Mert a halott Napokra, tagadhatatlanul hatással van rám.
Mondtam én egy szóval is, hogy őt nem akarom a tea mellé? Szükségem nincs rá, de akarni akarom. Talán jobban is, mint akkor ott a bázison. Ha a végigmérés után visszapillant a szemeimbe, hasonló tűzzel találhatja szembe magát, mint a csókunk után. Felesleges elrejtenem, mit vált ki belőlem, pláne ha így provokál. Vicces, hogy Vesela miatt utál, holott Vesela valószínűleg a meghívását sem fogadta volna el a lakrészébe, nem hogy kezdeményezzen a felettesével szemben. Én voltam, akit megcsókolt, bármennyire igyekszik ezt tagadni önmaga előtt.
Mégis, a mozdulatom egyértelműen a teásdobozé, amit csoda lenne, ha Henry egyszerűen odaadna. Muszáj ellenem szegülnie, lassan kezdem azt hinni, hogy mindegy, miről van szó, mindig ezt fogja csinálni. Amolyan “mert miért ne” alapon. Türelmesen megvárom, mit akar, és jééé, csak hajlandó kommunikálni.
A kérdésére feljebb szökik a szemöldököm, és talán már válaszolnék is, hogy esetleg kaphat belőle, amikor ugyanez hangzik el az ő szájából is. Vagyis majdnem pont ugyanez. Nocsak! Csak lejjebb adott egy hangyafasznyit abból a nagy büszkeségéből?
- Storm - azzal ráfogok én is a dobozra. - És kaphatsz belőle, ha megcsináltam.
Ha odaadja, ellépek tőle, és a vízforralóhoz lépek, hogy feltegyem benne a vizet. Előkészítem a kancsót, a csészéket, és miközben felforr a víz, és szöszölök, hátrapillantok a vállam felett.
- Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a kérésed - visszafordulok a kancsó felé, beleöntöm a felforrt vizet, és két nagy kanállal szórok bele a teából. Aztán hozzácsapok még egyet. Jól fog jönni. Tálcára pakolom az egészet, majd elindulok kifelé, és a fejemmel intek Henrynek. - Gyere.
A kabinom felé veszem az irányt, ahol leszórtam a földre a párnámat. Leteszem a földre a tálcát, aztán ledobok még egy párnát a tálca másik oldalára.
- Ittál már egyáltalán ilyet? - pillantok Henryre, miközben törökülésben letelepszek a párnámra. - Van egy olyan érzésem, hogy nem fog ízleni.
Nem mintha bármi bódító dolgot azért fogyasztana az ember, mert finom. Hanem mert néha szükségesnek érzi. Ki ritkábban, ki gyakrabban.
A forró vizes áztatásnál csak az a hatásosabb, amikor hideg vízben hagyom állni egy egész éjszakán vagy napon át, de ahhoz most nincs türelmem.

Addig voltam rendben, amíg a szervezetem felett a kellemes kimerültség uralkodott. Addig legalább a seggemen tudtam maradni. Fájdalmas? Persze, de semmi elviselhetetlen. Többnyire csak az újdonsült kabinomban heverésztem és gondolkodtam. Mostanra jutottam el oda, hogy lecsillapodtak az eddig mindenfelé tajtékzó gondolataim. Átgondoltam, mi történt a bevetésen, hogy mi történhetett utána, és ami a legfontosabb, mi fog ezután történni. Milyen lehetőségeim vannak, hogyan tovább. A történet vége viszont egyelőre annyi, hogy el vagyok zárva a külvilágtól és azon a tulajdonságomon kell dolgoznom, ami a leges…legeslegkevésbé sem erényem. A türelem. Persze, hogy megkörnyékeztem a pilótafülkét. Az időtájra céloztam, amikor Asher a kabinjában van. Mellesleg örülök, hogy ő sem tett keresztbe egy szalmaszálat sem azért, hogy összefussunk. Azt hiszem, egyelőre mindkettőnknek elege lett a másikból. Szóval visszatérve a fülkéhez, el-elmentem mellette, már puszta kíváncsiságból is. Úgy zárta le, ahogy vártam. Többlépcsős, az én képességeimet és eszközpalettámat nézve aligha feltörhető. Persze már megbeszéltem magammal, hogy be kell jutnom Villengardba, de el tudnám viselni, ha legalább egy minimalista üzenetet küldhetnék valakinek. Bárkinek. Vajon tudják egyáltalán, hogy élek? Vajon rájöttek már, hogy Vesela nem Vesela volt? Az Egyházat ismerve az utóbbira a válasz bizonyára igen.
Félek. De ez még sosem hátráltatott meg semmiben, legfeljebb megnehezítette a dolgom. És ha már úgyis be vagyok zárva ide még legalább másfél hétre, miért ne élvezhetném ki a „szabadságomat”? Addig-addig szemeztem a konyhában azzal a hírhedt kis fémdobozzal, amíg véletlenül el nem vittem magammal. Csak játszadoztam a gondolattal. Mellesleg a tea szaga is sokkal erősebb, mint ami Wes irodájában volt. Borzasztó és mégis… Végül, a nap végére visszavezet az utam a konyhába. Annyira nem is lep meg, hogy találkozom Asherrel. Bár nem bántam volna, ha ismét elkerüljük egymást. Valószínűleg érintetlenül visszatettem volna a dobozt a helyére. De így? Hát valakit rajtakaptak.
Ő felém indul, ám én a szavaira úgy magamhoz szorítom az ép kezemmel, amiben tartom a dobozt, mintha legalább a kedvenc nyalókámat akarnák elvenni tőlem. Annak jelét azonban egyelőre nem adom, hogy bal lábbal keltem-e vagy jobbal. Azt majd mindjárt eldöntheti maga.
- Szomorú. – Egészen lekicsinylően felelek és azzal viszonzom a tekintetét, hasonlóan végig nézve rajta. Azzal a különbséggel, hogy az én tekintetemen a legkevésbé sem komolyan vehető elutasítást láthat. Én is gondoskodom a kétértelműségről. Egyrészt mondom azt, hogy szomorú, mert nem fogja megkapni a teát. Másrészt meg azt, hogy szomorú, hogy a teát akarja, nem pedig engem.
Mindketten tudjuk, hogy gőzöm nincs a teákról úgy általánosságban sem. ~ Bár azt már megtanultam, hogy zöld teát nem forrázunk. ~ Mégsem nyújtom át neki a dobozt. Hogy miért nem kérem meg egyszerűen arra, hogy főzzön le egy kancsóval és adjon belőle nekem is? Ki tudja, talán azért, amiért a nevét sem kérdeztem meg eddig. A nagybetűs dac. Vagy talán kezdek átszellemülni plazmává. Valamit valamiért. Jó, ez viccnek is rossz, még kimondatlanul is. És mégis.
- Mit kapok cserébe? – Még mindig egészen passzív vagyok, aztán mint akinek átkapcsoltak valamit az agyában nyújtom ki felé a fémdobozt, de egyelőre vasmarokkal tartom. – Áruld el a neved és kínálj meg engem is. – Na, már egy dolog nem is elég. Ha pedig szó nélkül a dobozért nyúlna, akkor visszahúzom. Ebből nem engedek.

Nem nagyon volt nyílt sebem, csak néhány kisebb, így a dupla fájdalomcsillapító és a Vadimmal való kényelmetlen beszélgetés után jobban vágytam egy forró zuhanyra, mint bármi másra. Azóta is fájdalomcsillapítón élek, és az egész testem zsibog, mint akit félig agyonvertek. Jah, de hát tényleg ez történt. Szinte mindenhol kék-zöld foltok tarkítják a bőrömet, az arcom pedig még mindig kicsit fel van dagadva. Csak a sebgélnek köszönhetően kezdek idő előtt hasonlítani önmagamra. Azon röhögtem tegnap kínomban a tükör előtt, hogy úgy nézek ki a géllel, mintha valami szépítő pakolás lenne az arcomon. Bár lényegében ez is az.
Ahogy épp a konyhaszekrényben kutakodom, elém kúszik Henry arca a tegnapi becézés után. Komolyan, már azért az arcért érdemes volt. Fogalmam sincs, értette-e, de nem láttam rajta a felismerést. Meg úgy sejtem, amúgysem hagyta volna szó nélkül a dolgot.
Egyik szekrényt nyitom ki és csukom be a másik után, aztán a fiókok jönnek… belelesek és beleszagolok minden dobozba, de nem találom. Hova a francba tehettem? Nem lehetek ennyire hülye… Aztán eszembe jut, hogy hátha… De nem, Henry egészen biztosan nem vitte volna el. Azon után, ahogy a bázison reagált a fűszeres tea illatára…  bár lehet, hogy csak a beosztottja előtt akarta megóvni a jóhírét. Nem, még mindig nem tudom elképzelni róla. Egy normális teát sem tud lefőzni rendesen, nemhogy egy fűszereset…
Épp becsukom az egyik felső szekrény ajtaját, amikor valaki megjelenik az ajtóban a látóteremben. Henry, ki más? Tegnap óta nem láttam, de ő már határozottan jobban néz ki, mint én. Sokkal gyorsabban gyógyulnak a zúzódásai is, a genetikája és a sebgél pofátlanul hatásos kombinációjának köszönhetően.
Úgy téblábol az ajtóban, mint aki kétszer meggondolja, hogy belépjen-e, vagy inkább menjen vissza a zugába. Végül megakad a szemem a kezében tartott dobozon, és elvigyorodok. Hát nézze meg az ember, tényleg elvitte! Alaposan megfigyelem, de nem látom rajta semmi jelét a fűszer lehetséges hatásainak. Persze lehet, hogy nem is hat rá, vagy a fene tudja. Nekem minden esetre szükségem van arra a teára, úgyhogy elindulok felé. Nem fenyegetőn, csak viszonylag lazán, már amennyire a sajgó tagjaim engedik a lazaságot.
- Azt hiszem, van nálad valami, amire szükségem van.
Jelentem ki nemes egyszerűséggel, és még véletlenül sem felejtem el megnyomni a kétértelműséget azzal, hogy kihívón végigmérem. Végül azonban egy lépésnyire megállok tőle, és a bodoz felé nyújtom a kezem.