Cucciolo? Ez meg mit jelentsen? A szemeim egyszerre kerekednek és szűkülnek össze, olyan kifejezést kölcsönözve, hogy azt már megérné bekereteztetni. Egy részemnek talán még tetszik is, de… nem. Hogy képzeli, hogy így szólít? Bármit is jelentsen! Azt hiszem, ezt is felvéshetem a képzeletbeli listámra, amit egyszer talán meg kell kérdeznem tőle. Második helyre, egyenesen az alá, hogy mi a neve. Bár ebben a pillanatban még nem is gondolom, hogy az első kérdés hamarosan eljön.
Az orvosiban ki tudja, mi üt belém, de amíg a szekrénynek támaszkodva várok a soromra, egészen türelmesen figyelem, ahogy beadja saját magának az injekciót. A számat persze elhúzom, de határozottan jobban bírom, mint amikor a Kelseyvel történteket néztem végig és padlót fogtam. Mit mondhatnék, ha kell, meg tudom emberelni magam, de általánosságban elég dramatikus tudok lenni, na meg kiszámíthatatlan, ami a hangulatomat illeti. Mély levegőt veszek és a könyökömmel ellököm magam a szekrénytől. De a hátsófelem illető szavaira már igencsak ráncolom a homlokomat. Rövid ideig komoran nézek Asherre, mintha kapásból el akarnám utasítani. Valójában csak azon morfondírozok, hogy hogy kerültünk ilyen kapcsolatba, hogy ezt egyáltalán ki kell emelni egy egészségügyi ellátásnál, ráadásul jogosan kell kiemelni. Végül meglepő módon elnevetem magam és míg a sérült kezem továbbra is esetlenül magamhoz szorítom, a másikkal fentebb húzom a pólómat. A maró érzésre persze felszisszenek, de tűröm. Egészen addig, amíg el nem kezd masszírozgatni. Ott megint kerekednek a szemeim, végül egy határozott lépéssel arrébb slisszolok idő előtt. Nem próbálkozik újra, de ha megtenné, valószínűleg ráfújtatnék, mint egy macska.
Az idő múlásával végül felkerül a kezemre a rögzítősín is és egészen megkönnyebbülök. Mondjuk az erőltetős célzását láthatóan nem értem, de talán addig a jó. Ne bántsuk egymást, egyelőre. A combomhoz már nem engedem hozzá, azt ellátom én, miután magamra hagy az orvosiban. Bár nem értem, hova megy. El kellene látni a sérüléseit. Igaz, nem is adok neki hangot, nagyfiú már, feltételezem nem akarja kinyírni magát gondatlanságból. Azt csinál, amit akar. Én megszabadulok a melegítőmtől és gondosan ellátom a combsérülésem, a combsérülést, ami minden alkalommal kurvára megszívja. Azt hiszem, ezek után pihenek egy kicsit. Majd később felfedezem a hajót.

Kénytelenek vagyunk valami alapvető bizalmi szituációt kiépíteni, mert másképp nem jutunk egyről a kettőre. Megpróbálhatnánk naponta kétszer beverni egymás képét, vagy éppen hátbaszúróst játszani, de egy ponton nem lenne tovább. Azt a pontot pedig úgy tűnik, egyikünk sem akarja elérni. Egyelőre legalábbis.
Különös dolog a szabadság fogalma. Sokszor csupán azon múlik, honnan nézzük a dolgokat. Abban biztos vagyok, hogy a Black Sun kötelékében sokkal nagyobb szabadságom van, mint az Egyháznál Henrynek bármikor, mégis… mit is állapítottunk meg a szabad akaratról? Jah, az élet néha szívás, de ha nem tanulod meg jó szögből nézni a dolgokat, bekattansz, mielőtt észrevehetnéd. Figyelem az arcát, és bár szavakkal nem felel a költői kérdésemre, a tekintetében mintha csillanna valamiféle felismerés. Mit nem adnék ilyenkor egy kis gondolatolvasásért, de ott még sajnos nem tart a tudomány.
- Ebben nem kételkedem.
Bólintok rá a megjegyzésére. Mint mondtam, eszemben sincs lebecsülni a képességeit. Elég makacsnak és kitartónak ismertem meg eddig, és biztos vagyok benne, hogy kitalálna valamit, hogy szabaduljon. Nem célom azonban sarokba szorítani. Nem vagyok hülye, hogy feleslegesen kockáztassam a nyakamat. Elég, ha Vadim előtt zsonglőrködök a fejemmel.
Amikor az egyezségre kerül a szó, és fenyegetőn fölé hajolok, megint megmakacsolja magát. Óh, igen, ezt is bírom benne. Azt a szüntelen ellenállást. Nincs erőm ellenkezni, hagyom, hogy felüljön, de így még közelebb kerül az arcunk a másikéhoz. Rezzenéstelen tekintettel állom a fenyegető pillantást, amit kapok tőle, és a hangja tónusára is csak elmosolyodok. Azzal a tenyérbemászóan álszent mosollyal, ami annyira jellemző rám, de a hangom nem fenyegető. Inkább mintha csak tényeket közölnék.
- Fogalmad sincs, mibe készülsz belemászni, cucciolo.
Sem a Napokkal, sem Vadimmal, sem velem kapcsolatban. Sőt, abban sem vagyok egészen biztos, hogy az Egyházra nem kicsit agymosott-e a rálátása. Meglehet, hogy ha visszatérek vele Villengardra, saját magamra dobok gránátot, de leszarom. Mindig megküzdöttem azért, amit el akartam érni, nem most fogok megfutamodni, és nem előle.
Végül csak békét kötünk egyelőre, és mindketten feltápászkodunk, hogy aztán az orvosiban kössünk ki. Látom a kelletlen kifejezést az arcán, amikor az intravénás fájdalomcsillapító mellett dönt, de nem állok most neki elemezni a helyzetet. Örülök, hogy talpon vagyok még. Azért a fájdalomcsillapító segít. Bár a szédülésem még mindig megvan, így véna helyett egyszerűen izomba adom be az injekciót. Először magamnak a combomba - felhúzva a nadrágom laza szárát -, aztán Henryhez fordulok. Előveszek egy új fecskendőt, és némi mérlegelés után neki is dupla adag folyadékot szívok fel. Eddig úgy tapasztaltam, nehezebben hatnak rá a cuccok, valószínűleg a fájdalomcsillapító is. Odalépek hozzá, és rápillantok.
- Nem fogok bepróbálkozni, de ez a legjobb hely, ahova be lehet adni az injekciót.
Bökök az ujjammal a farizma felső részéhez, majdnem a derekánál. Csak hogy elkerüljük az esetleges félreértéseket, és véletlenül megint megpróbáljon nekem esni. Ráadásul így azt sem látja, ahogy beszúrom a tűt, aminek pedig úgy sejtem, még örülne is. Ha engedélyt kapok, felhúzom a pólóját az oldalánál, és egy kicsit lejjebb tolom a nadrágja derekát - tényleg csak amennyire muszáj -, lefertőtlenítem a bőrét, és egy határozott mozdulattal szúrom be a tűt. Aztán amikor kiürült a fecskendő, kihúzom, és a szúrás helyén apró, körkörös mozdulatokkal masszírozom el a folyadékot az izomban. Aztán ellépek, leteszem a fecskendőt, és szembe fordulva Henryvel a kezéért nyúlok. Látom rajta a vonakodást, de végül csak enged, és az első megkönnyebbült sóhaj után közelebb is lép hozzám. A lehető leggyengédebben igyekszem felmérni a pusztítást, amit saját magának okozott - nekem ehhez semmi közöm, kikérem magamnak, ő kereste magának a bajt -, aztán a diagnosztizáló gépbe teszem a kezét, és lefuttatom a programot.
Amikor megszólal, felpillantok rá.
- Volt már rosszabb.
Igen, megmaradok, bár kicsit elhúzom a számat. Még szerencse, hogy a fájdalomcsillapító így nagyon hamar beüt, különben úszkálnék a fájdalomban.
Amikor pittyen a gép, arrafelé fordulok ismét, az adatokat lesve. Repedés és törés is akad a kézfejcsontokban. Azért örülök, hogy nem az arcomba kaptam azokat az ütéseket. Bár az még mindig rejtély, hogy Henrynek miért érte meg ez a fajta feszültséglevezetés. Tudtam volna sokkal kényelmesebb alternatívát.
Nem mozdult el csontja, de a tenyereléssel elég szépen sikerült roncsolnom a szöveteket a törött végeknél. Szívás, de rendbe fog jönni. A lehető legfinomabb mozdulatokkal teszem fel a rögzítősínt, és kötöm át a kezét.
- Kész - engedem el végül, aztán elmosolyodva felpillantok Henryre. - Ne erőltesd, ha lehet.
Vajon ez most tényleg olyan célzás volt, amire a pimasz arckifejezésem is utal? Egészen biztosan.
Majd ha nem tartóztat, kilépek az orvosiból, és a vezérlő felé veszem az irányt. Valahogy most nem vágyom holohívásra Vadimmal. Előre látom magam előtt az arckifejezését, ha a “Mi történt?” kérdésre a “Henry történt.” választ kapná.

Teljesen szürreálisan viselkedek mellette, tudom én is. Talán nem is ő váltja ki, hanem ez az egész helyzet. Valahol mélyen három évig rettegtem attól, hogy az apám fülébe jut, hogy valaki felismert. És eljönnek értem. De nem jöttek. Csak akkor, amikor már megnyugodtam, biztonságban éreztem magam az Egyház karjai között. Akkor rám talált. A tálcán kínált lehetőségekkel azonban élnem kell, akkor is, ha nem fűlik hozzá a fogam. Na meg ahogy Asher mondta, vele még nagyon is jól jártam a többi alakhoz képest, akit utánam küldhetett volna. És az a helyzet, hogy ebben én is teljesen biztos vagyok, még ha a szavai passzív ellenállásba is ütköztek személyemben.
Döntetlen.
Annyira fáj. Hallani, ahogy csak a kényszeresen félig elzárt légcsövemen át szűröm a levegőt. Van, hogy nem is veszek néhány másodpercig, csak a mellkasom rándul meg levegő után kapva. Igyekszem csitítani a szervezetem. Az elmém is. A közelében teljesen szürreálisan viselkedek. Most is itt fekszem alatta, ahelyett, hogy lelökném magamról és bezárnám. De a maga különös módján van ebben az egészben valami tisztesség. Ha azt mondjuk döntetlen, akkor döntetlen, én sem próbálom őt visszalökni a kabinba és bezárni – pedig a ködös tekintetét elnézve sikerülne – és ő is engedett megfordulni. A kérdése bonyolultnak tűnik. Mégis egészen könnyen jön a nyelvemre a válasz a miértre?
Azt hiszem azért, mert most, vele, igazán önmagam lehetek. Azt tehetem, ami ösztönösen jön. Az Egyháznál nem oldhatnám meg így a problémáimat, ott szigorúbb szabályok vannak. Ott nem is kívánkozott ez ki belőlem, ha mégis, azt ráfogtam az indulatkezelési problémáimra. De itt nincsenek szabályok, csak ő és én. Nevetséges, de egy fémdobozba vagyunk zárva, körülöttünk pedig semmi más csak a világűr fagyos és halálos csendje… mert igenis be vagyunk ide zárva, két hétre, mindketten. Egy részem mégis szabadnak érzi magát. Elég szabadnak ahhoz, hogy hibákat kövessen el, mert semmi nem számít. Így is úgy is Villengardon fogok kikötni. Meg kell tennem. Addig is, miért viselkedjek hát püspökként? De Ashernek nem felelek. Láthat némi megvilágosodást a meggyötört tekintetemen, de választ nem kap. Csak a következőkre.
- Onnan is találnék kiutat. – Előbb vagy utóbb… nem igaz? Ha valami, hát én aztán állhatatos és makacs vagyok. Akkor sem mozdulok, amikor a csípőmre ül, csak figyelem őt. Meglep, hogy ilyen könnyedén belemegy. Nem próbál bizalomjátékot játszani azzal, hogy maradok a kabinomban és nem zárja be az ajtót, pedig arra is hajlandó lettem volna. Egyből megkapom a harmadik kabint. Nekem így meg megfelel, nem fogok magam ellen beszélni. Már bólintanék, amikor jön a fenyegetés, mire az én kifejezésem is megacélosodik. Lassan felülök, ha túl közel hajolt hozzám, akkor magam előtt tolva őt ülő helyzetbe és hasonlóan rideg tekintettel meredek a kék szemekbe. Amikor megszólalok pedig az ő tónusánál egy fokkal még fenyegetőbben is jön ki. – Próbáld meg és gondoskodom róla a „papánál”, hogy a legjobb alternatívád az legyen, hogy végtagok nélkül löknek egy gödörbe megrohadni. – Woah, woah, Henry. A fenébe, csituljak már. Ez nem én vagyok. Azzal nem sokra megyek, ha tűz ellen tűzzel küzdök. Legalábbis itt most még nem. Végül marad a béke, bizonytalanul mindketten talpra kerülünk és indulunk. Nem tudom hibáztatni, amiért nem hagyja, hogy a háta mögött menjek.
Elég kelletlenül, de amikor fájdalomcsillapítóval kínál, az intravénás felé bökök. Utálom a tűket, de kétlem, hogy a bogyókkal most sokra mennék. Főleg az én szervezetem ismerve. A kezem meg még kelletlenebbül nyújtom oda neki. Látni, hogy a fejem egyre nagyobbra nő a gondolattól, hogy hozzá fog érni, mikor a fájdalmam nagyrésze neki meg az odatenyerelésének köszönhető. De megteszem. Miután pedig megérzem, hogy egészen gyengéd ahhoz képest, amilyen lehetne, egy rejteni próbált, megkönnyebbült lélegzettel még közelebb is lépek hozzá. Így legalább nem úgy nyújtom a karom, mintha magam elé tisztelegnék.
- Te… megmaradsz? – Ő sincs túl jó színben. Az én testem már most regenerálja önmagát, apránként, lépésekben, de teszi a dolgát. Az orromat már a helyére tettem, azóta szinte csak a vér és a kis véraláfutások tanúskodnak róla, hogy bármi történt vele. Nekem nincs szükségem tapaszra, mint neki. Nem mondom, hogy aggódom érte, de ha ő segít nekem, én is segíteni akarok. „Akarok”, jó vicc, miután péppé vertük egymást. Én mondtam, szürreális az egész.

Valahol igazán becsülöm Henryben ezt az erős elvet, hogy nem öl, ha nem muszáj. Szeretném azt mondani, hogy bennem is van egy ilyen gát, de azt az utóbbi évek elég alacsonyra csiszolták. Jobban belém égett a “ha nem ölsz, téged ölnek meg”, mint ami könyörületességet magammal hoztam. Meg talán az is hozzájárult, hogy én nem engedhettem meg magamnak, hogy gyengének vagy gyávának tituláljanak. Nem csak Vadim miatt, hanem a Napok miatt sem. Darabokra szedtek volna, ha a legkisebb gyengeséget is felfedezik bennem. Igazat mondtam Henrynek, nem ismerem Vadim terveit vele kapcsolatban, de amennyire eddig megismertem a srácot, mérget mernék venni rá, hogy nem fognak egyezni az elveik és a nézőpontjaik.
Amikor a küzdelem végén zihálva fekszik rajtam, nem tudom visszafogni a mosolyom, és a mozdulatot sem, ahogy az arcához simítom a sajátomat. Vér és izzadság keveredik a bőrünkön, forró leheletét érzem csatakos tincseim között, a haja pedig a fülemet csiklandozza. Nevetségesen idilli az egész, még a testemen lassan eluralkodó fájdalommal együtt is. Sőt, csak azzal igazán.
Érzem, ahogy a szavaim nyomán megfeszül a teste, és ha lenne erő a tagjaimban, még az is lehet, hogy megérinteném… de nincs. Csak fekszem, lehunyt szemekkel, zihálásból lassan csituló lélegzettel, és tűröm, hogy feltápászkodjon rólam, és bevonszoljon a kabinba. Ellátja az orrom, aztán szó nélkül otthagyna, de ahhoz tökéletesen értek, hogy kell az utolsó energiatartalékaimat mozgósítani, még ha tisztában is vagyok vele, hogy utána rossz lesz. Csak kell egy kis idő, hogy lélegzethez jussak, de ezt megszabja ő azzal, hogy be akar zárni a kabinba.
Miután kirúgom a lábát, a lehetőségeimhez mérten egészen pontosan ugrok neki, és bizony elterülünk. Szerencsére eszemben sincs azt hinni, hogy ilyen könnyen megadja magát, de minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy a helyemen tudjak maradni, és koncentrálni tudjak a mozdulataimra.
Amikor kénytelen vagyok rátenyerelni a sérült kezére, és felnyüszít a fájdalomtól, már tudom, hogy nyertem. Nem a háborút, de a csatát betudhatjuk döntetlennek. Még akkor is, ha elsőre úgy tűnik, nem tetszik Henrynek az ötlet, mert ismét ellenem feszül. A tenyerem belső élével tenyerelek még jobban a kezére, mire felüvölt, és végre tényleg elnyugszik alattam. Ha sokáig ficánkolna, csak megszivatná magát. Ha elmozdulnak a törött csontok, akkor valószínűleg az én hozzáértésemre és jóindulatomra kellene hagyatkoznia, hogy tudja-e használni a kezét majd a jövőben. Ráadásul itt hátrány lenne a gyorsabb regeneráció. Végül azonban beleegyezőn ismétli el azt az egy szót, és elernyed a teste. Helyes. Elemelem a kezem az övéről, és mindkét tenyeremmel a feje mellett támaszkodom meg. Nem tudok még felállni. Ezért is van, hogy amikor újra megmozdul, nem ellenkezek különösebben, de nem is mozdulok róla. Csak megfordul. Őszintén? Rohadtul megkönnyebbülök. Nem bírtam volna még egy kört. Ismerem a határaimat, talán túl jól is.
Lepillantok a kezére, amit óvón magához ölel, majd vissza az arcára.
- Azt tudom, hogy én miért élvezem ezt az egészet, de az annál elgondolkodtatóbb, hogy te miért akarod minden áron kiharcolni, hogy fájjon…
Halvány félmosoly kúszik az ajkaimra, de a szemem komoly, még ha kicsit ködös is a fájdalomtól. Még mindig felette támaszkodok, mint valami elcseszett romantikus vígjátékban, de az egészben romantika van a legkevesebb. A kérdése után nem gondolkodok sokat a válaszon, inkább lejjebb engedem magam, enyhén remegő karokkal, de határozottan belemászok az arcába, és onnan nézek a szemébe.
- Örülhetnél, hogy nem a raktérben az oszlophoz kötözve kell eltöltened a következő két hetet - a hangom és a tekintetem komolyságából sejtheti, hogy ha nem lenne parancsom közvetlenül Vadimtól, hogy minél jobb állapotban kerüljön vissza hozzá a fia, ott hagytam volna. - Eddig nem sok hajlandóságot mutattál a kompromisszumokra velem szemben, de örülök, hogy hajlandó vagy újratárgyalni.
Felegyenesedek a csípőjére ülve, és úgy folytatom. Még mindig szédülök, de nem mutatom jelét. Nem találhat gyenge pontot.
- Most ellátjuk a sérüléseinket, aztán elfoglalhatod a harmadik kabint. De… - ismét előre hajolok, hogy a fülei mellett támaszkodjak meg. - …ha bármivel próbálkozol, a halott Napokra esküszöm, úgy telepumpállak altatóval, hogy meg sem érzed, ha megszabadítalak bármelyik testrészedtől. Majd azt mondom Vadimnak, hogy már úgy találtam rád. Értve vagyok?
Farkasszemet nézek vele, már amennyire képes vagyok erre a szemembe csorgó vértől és izzadságtól, és a feldagadt arcomtól. Gyönyörűen festhetek, de pont leszarom.
Ha bármilyen módon egyetért a felvázolt tervvel, végül feltápászkodok róla, és megvárom, amíg ő is feláll, aztán kissé bizonytalan lépésekkel a kis orvosi kabin felé veszem az irányt.
- Erre…
Pillantok rá, és előre engedem. Fogalmam sincs, mennyi tartaléka lenne még, de én biztos, hogy nem akarok már harcolni. Talán tudnék, de elég csekély esélyekkel. Szerencsére a gyors analízis nem mutat támadó szándékot részéről. Helyes. Egy zuhanyt akarok, két adag fájdalomcsillapítót, ha lehet, intravénásan, és az ágyamat. De előtte még be kell csekkoljak a vezérlőből. Úgyhogy elsőre inkább csak Henry kezét és combját fogjuk ellátni. Bár csak alap szinten értek hozzá, szerencsére a gépi diagnosztika már van olyan fejlett, hogy a lehető legpontosabb instrukciókat adja az ellátáshoz.
Amikor belépünk a kabinba, először megkeresem a fájdalomcsillapítós fiolákat, és kettőt rögtön fel is szívok egy fecskendőbe, hogy beadjam magamnak. Aztán egy fiolát, meg egy levél fájdalomcsillapítót felmutatok Henry felé, és segítek beadni/bevenni neki, amelyiket választja. Utána szó nélkül nyújtom a kezem a törött kezéért. Ugyanazt, amivel az előbb még a padlóhoz szegeztem, de ezúttal már-már gyengédek a mozdulataim. Pontosan tudom, milyen rohadtul tud fájni.

Újra és újra a feje mellett csattan az öklöm, míg nem kimerülten előre nem bukok. Olykor elgondolkodom, hogy ilyenkor mentálisan vagy fizikailag merülök-e ki. Ritmikusan fújtatok Asher feje mellett, el sem jut a tudatomig, hogy valójában mennyire közel vagyok hozzá. Érzem őt, a közelségét, az elől hosszabbra hagyott, csapzott tincseim előre bukva a fülét cirógatják. Azt nem érzem, hogy milyen forróság árad a testéből, mert az én szervezetem is ilyen hőfokon pörög, az adrenalin pedig kényelmetlen zsibbadtsággá nyom el mindent, ami most kínzó fájdalmat okozna. Olyan ostoba vagyok. Eltöröm a kezem, hogy ne őt öljem meg. Az ilyenek miatt gondolnak sokan gyengének, azt mondván, hogy a prioritásaim nincsenek a helyükön. Miért? Mert nem vagyok gyilkos? Sosem leszek az. Bárhol és bármikor kérdés nélkül azt választanám, hogy gyengének vagy gyávának tituláljanak, mintsem gyilkosnak. Figyelembe véve azt, hogy honnan jövök és úgy általánosságban milyen mentális problémákkal küzdök, én azt mondanám, hogy ez nem gyengeség, hanem erény.
Szóval el sem jut a tudatomig, hogy milyen közel pihenek meg a sráchoz, akit gyűlölnöm kellene, egészen addig, amíg ő nem mozdítja a fejét és immár a bőrünk is összeér. Még ebben a kábulatban is érezheti, ahogy megfeszül az egész testem. Néhány másodpercre határozottan elakad a lélegzetem és a levegőt akaratlanul is bent tartva meredek magam elé, mire végre összeszedem magam és lemászok róla. Mi a fenéért viselkedik így?! Nem, nem is ez a kérdés. Mi a fenéért reagálok így a közelében?! Ez nem Vesela, ez valaki, aki átvert és még csak a nevét sem tudom. Miért vált hát ki belőlem ilyen… mondanám, hogy reakciókat, de amit az imént is műveltem még jó indulattal sem nevezhető reakciónak.
Hamarosan bevonszolom a kabinba, ellátom az orrát, de amikor kifelé tartok bebizonyosodik, hogy alábecsültem. Úgy terülünk el az ajtóban, mint két zsák krumpli. Vagy inkább egy, tekintve, hogy milyen szinkronban csináljuk. A rohadt életbe! Túl jó a pozíciója. Persze, hogy azonnal megpróbálom feltolni magam, de rögvest egy könyököt találok a lapockáim között. Nem szeppenek meg tőle, nem adom magam ilyen könnyen. Már majdnem sikerül ledobnom magamról, amikor ismét előhúzza a mocskos lapjait és a törött kézfejemre tenyerel. Amennyire addig feltoltam magam azonnal semmivé foszlik és a fájdalomtól magatehetetlenül hasalok vissza a padlóra tompa puffanással. Kínok közt nyüszítek fel. Tessék, a nagy erényeim, csak arra volt jó, hogy támadási felületet adjak neki.
Egy hosszúra nyúlt másodpercre nyugton maradok, miután felteszi a kérdését, de hamar ismét ficánkolni kezdek. Úgy tűnik, valakinek nehezére esik feladni. Ő még inkább a kézfejemre tenyerel, én pedig ez alkalommal nyöszörgés helyett már felüvöltök. Nem tudom, mennyi fájdalmat tudok még elviselni. Egy idő után kénytelen vagyok belátni, hogy ennek így nincs sok értelme.
- Döntetlen. – Szuszogom némi zihálással és végre hagyom elernyedni a testem, amit eddig olyan feszesen, ellenállva tartottam. Tulajdonképpen jól esik, hogy végre leengedem a fejem a padlóra és csak nyugton maradok. Legalábbis rövid ideig. Nagyon fáj… Muszáj megfordulnom, úgy érzem, belefulladok a padlóba. Levegőhöz kell jutnom. Már nem adom jelét küzdelemnek, egyszerűen csak a hátamra akarok fordulni. Ha leszáll rólam, akkor úgy fordulok át és rövidesen talpra is állok, ha marad felettem és hagyja, akkor pedig alatta fekve. De muszáj. A sérült kezem kissé magamhoz húzom, eléggé remeg, ami nem is csoda. – És most mi lesz? Nem hagyom, hogy két hétre bezárj. – Mint mondtam, nyitott vagyok a lehetőségekre, de ha kell, van még bennem egy utolsó küzdelemre való. Kétlem, hogy benne is lenne.

Legalább egy valami van, amiben egyetértünk: ez rohadtul jólesik! Ütni és ütve lenni is, bármilyen furcsán hangzik. Mert a fájdalom néha kifejezetten hasznos segítőtárs abban, hogy az ember helyretegye magában a dolgokat. Gyönyörű emlékeztető arra, hogy még élünk, és igen, érdemes küzdeni minden lélegzetért.
Meglett volna a lehetősége, hogy kiüssön, mégis inkább eldobta a pisztolyt, így én sem küzdök érte különösebben. Meg én tudom, hogy felesleges is lenne. Így csak az ütések kusza összevisszasága marad, ahogy ott csépeljük egymást, ahol érjük. Valóban nem fair, ahogy játszok, de nem érdekel különösebben. Muszáj kihasználnom a gyenge pontjait, nem azért, hogy előnybe kerüljek, hanem hogy ne kerüljek hátrányba.
Amikor Henry végül fölém kerekedik, fáradtan, fájó tagokkal adom meg magam, de mindez csupán egy pillanatig tart. Addig, amíg meg nem kezdi a felsorolást. A kezem, amit a kezével a padlóhoz szorít, zsibbad a súlya alatt, a fejem oldalra csapódik az ütése nyomán, és aztán megfeszülök, hogy a szabad kezemmel kivédjem a következő ütést, ami végül a fülem mellett dörren a fémen, és hallom, ahogy roppan a csontja minden egyes ütés után. Közben valamiért inkább a “bűneimre” figyelek, mert mostmár biztos, hogy nem akar megölni. Vesela jogos, az adatok is, de hé, Acimanről nem én tehetek, vagyis nem egészen, ami meg Icefallt illeti… Egyiket sem bántam meg, de ami a bázison történt, azt végképp nem. De örülök, hogy legalább foglalkoztatja a dolog, még ha legszívesebben ki is nyírna érte. Csak azt tudnám, miért nem teszi… Minden esetre az az elégedett mosoly a végén azt hiszem, ennek is betudható.
Amikor kifullad végre, és zihálva előredől, a kezünk szinte összesímulva, a feje az enyém mellett, zaklatott lélegzetei cirógatják rövidre nyírt hajam, ami most vérrel vegyes izzadságtól csatakos… Még mindig azzal a “beteázott” mosollyal döntöm kicsit oldalra a fejem, hogy az arcom az övéhez érjen.
- Jó voltál…
Duruzsolom a fülébe azzal az elégedettséggel a hangomban, amit az egész miatt érzek. Az sem érdekel, ha még egyszer megpróbál megütni, de ezt nem tudtam kihagyni. Egyszerűen élvezem, hogy szórakozhatok vele, hogy olyan könnyedén zavarba tudom hozni, még ha igyekszik is ezt a katonai álarc mögé rejteni. Bezzeg a bázison…
Nincs azonban időm elkalandozni, mozdul felettem, és feltápászkodik, majd megfogja a kezem és húzni kezd. Ki sem kell nyitnom a szemem, hogy tudjam, hova. Na neeeem, azt már rohadtul nem fogom hagyni! Csak kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam, hogy ne forogjon velem a világ… Azt hiszem, lett egy enyhe agyrázkódásom. Vagy nem is olyan enyhe? A franc se ér rá ezzel foglalkozni. Amikor elengedi a kezem, a szemhéjamon át is látom a hőképét, ahogy távolodik tőlem… és amikor a térdem magasságába ér, felhúzom a lábam, és minden erőmmel a térdhajlata felé rúgok, aztán kissé bizonytalanul, de egészen gyorsan fordulok, hogy rávessem magam, majd teljes súlyommal a hátára feküdjek, lefogva az ép kezét, és alkarommal a lapockái fölé nehezedjek. Valószínűleg nem fog álmatlan éjszakát okozni, hogy ez utóbbi helyett a törött kézfejére tenyereljek, ha nem akar nyugton megmaradni.
Az ajtóban fekszünk, félig a kabinban, és nekem bizony nehezemre esik egy helyben tartani a hajót, ami forogni látszik körülöttem.
- Döntetlen?
Zihálom karcosan a fülébe, már ha lehetőségem van rá, és nem próbál minden áron újra ellenem fordulni.

Azt kell mondanom, hogy az összetűzésünk intenzív és kielégítő. Tudtam, hogy jól fog esni, ha megüthetem őt, de azt nem, hogy ennyire. Újra és újra. Nyilvánvaló, hogy egyikünk sem ad bele mindent, amije van, de végülis nem megölni akarjuk egymást. Pedig minden esélyünk meg lenne rá. Az egy dolog, hogy én Angyal vagyok, valahol a teljes szervezetem egy fegyvernek minősül. De biztos vagyok benne, hogy Vadim választása sem véletlenül esett Asherre, hogy visszavigye neki a srácot, akit a fiának gondol. Szóval nem, nem akarjuk megölni egymást. Szimplán csak… hát nem is tudom, mi ezzel a célunk. Feszültséglevezetés? Unaloműzés? Ezek lehetnek hozzá a legközelebb.
Ahogy reméltem, nem kell neki sok idő, hogy feleszméljen a kezdeti meglepetésből. Ennek az eredménye csupán annyiból balszerencsés, hogy a testem szikrázó fájdalom járja át a combomból kiindulva és ismét minden csupa vér lesz. Ha erősebb ellenfél ellen küzdesz, minél előbb meg kell találnod a gyengepontját és oda támadni. Lehet, hogy nem ’fair’, de ez erről szól. Én is combra mentem volna Asher helyében, még ha most rohadtul átkozódok is miatta. Leírhatatlan, hogy mennyire fáj. Csodás, megint lehet majd forrasztani a bőröm. Vajon segít majd ellátni? Az én elsősegélydobozomban kötés van meg különböző zselék. Még egy értelmezhető olló sincs, nem hogy forrasztó. De nem eszik olyan forrón a kását.
Azt hiszem, egykét repedt bordával is gazdagodom, amikor végül lelök magáról és olyan orrost bemos, hogy azt kívülről öröm lehetne nézni. Fájdalmasan horkanok fel, a szemem bekönnyezik átmenetileg rontva a látási viszonyaimat, és hát most már nem csak az ő arca csupa vér, de az enyém is.
A különös, hogy van ebben az egész dulakodásban egy sor íratlan szabály, amit nem beszéltünk meg előre, mégis mindketten betartunk. Nem megyünk torokra, nem megyünk szemre – és ’érdekes módon’ egyikünket sem nagyon foglalkoztatja a helyváltoztatások miatt már nem is olyan messze lévő altatópisztoly. Amiről én persze nem tudhatom, hogy nincs megtöltve.
Éles helyzetben valószínűleg mindketten igyekeznénk minél hamarabb lezárni az egészet és felülkerekedni, de most megy egy darabig az adok-kapok. Úgy tűnik, kimerülésig. Legalábbis ez lenne a cél, de egy idő után valami megbillen bennem és kezdem elveszíteni az önkontrollt. Mire beteljesedik a kör és oda kerülök, ahonnan ez az egész kiindult, Asher csípője fölé, már ott tombol a düh a szemeimben. Az, ami mindeddig nem volt ott. A bal kezemmel az ő balját szorítom a feje fölött a földre, a másikat pedig emelem, hogy megüssem.
- Ezt Veseláért! – Úgy tűnik, ennyit a ’baráti mérkőzésről’. Az arcomból az övébe csepeg némi vér a legutóbbi ütése nyomán és utoljára megütöm őt. – Ezt a magteremért! És ezt- az adatokért! Acimenért! Icefallért! – Ahogy elönt a düh, minden bűnéért haragosan sújtok le, minden indokkal egy ütés is érkezik, de… nem már őt célzom. A feje mellé ütök a padlóba. Érzem, hogy ha mindent rászabadítok, megölöm. Ő pedig még ilyen állapotban is határozottan hallhatja, ahogy a füle mellett újra és újra reped valami. Talán nem kellene ripityára törnöm a kezem a földet püfölve, de hidd el, ez még a jobb alternatíva. Muszáj kipörgetnem magamból. Végül zihálva, kimerülten dőlök én is előre, mindenem fáj. Ez jó. Ez józanít.
Az alkaromon támaszkodom meg, amelyikkel eddig Asher csuklóját szorítottam le. Így már nem szorítom, sőt, egészen összesimul a tenyerünk, az ujjaink. A sérült karom meg úgy húzom a mellkasomhoz, mint egy sántító, anyátlan kutya. De legalább az közöttünk van, ha már én is ilyen erőtlenül dőltem előre a felsőtestemmel.
Mi a fenéért mosolyog!? Az a tenyérbemászó…!
Néhány másodpercre van szükségem, hogy összeszedjem magam. Látom, hogy Asher már alig van magánál. Így hát nehézkesen talpra küzdöm magam és az egyik karjánál fogva húzom be a kabinomba. A folyamat egészen lassú, ha pedig küzdene ellene, ki kell ütnöm. Ugye tudja, hogy most átvehetném az irányítást a teljes hajó felett? Bármit megtehetnék vele. Megtehetném, amit ő tett velem. Ledobhatnám a raktérbe megkötözve és ott hagyhatnám. Megérdemelné!
Persze tudom, hogy a pilótafülkébe nem igen fogok bejutni. A csempészhajókon túl jól le lehet zárni a rendszert és biztos vagyok benne, hogy Asher minden óvintézkedést megtett. Elkövette viszont a legnagyobb hibát. Nem az Egyház katonájaként tekintett rám, hanem emberként. Ami egy részemnek még jól is esne, de futó hiba volt.

Legtöbbször lusta vagyok szerepet játszani, de szerencsére a legtöbb emberből a személyiségem alapból kiváltja a gyanakvást és lényegében ők kérdőjelezik meg saját magukat. Most is ez a helyzet állt elő, bár Henry javára legyen írva, őt legalább tényleg átvertem. Van valódi indoka gyanakodni. Mégis valahol bosszant, hogy ezt teszi. A saját okaimnak inkább nem mennék utána, köszönik szépen, jól vannak a szőnyeg alatt.
- Az ég világon semmi.
Válaszolom teljesen komolyan a cinikus kérdésére. Tényleg semmi hasznom nem származik abból, ha erősebb lesz. Sőt… valahol a saját síromat ásom a hasonló beszólásokkal, de hát úgysem vesz komolyan nincs mit félnem attól, hogy esetleg megfogadja a tanácsaimat.
A mosolyát nem tudom hová tenni, de talán nem is kell. Nem kell minden mögött a miértet kutatni, hanem egyszerűen csak ki kell élvezni a pillanatot, és pont ezt teszem. Figyelem őt, és élvezem a látványt. Talán ez az, ami arra sarkall, hogy közelebb hajoljak hozzá, és tesztelgessem kicsit a határokat. Bár ellök magától, a pulzusa megugrik, és egyenetlenebbül veszi a levegőt. Biztosan csak mert bosszantom, nem igaz? Nem megyek utána, inkább kerülve a tekintetét elfordulok, hogy pakoljak. Némán áll mellettem, pont mint amikor a teát készítettem neki a bázison. Talán ebből sejtem, hogy mire készül, elvégre ott is csak annak köszönhető, hogy nem voltam nyíltan tanúja a kirohanásának, hogy otthagytam a lakrészében. Mégsem feszülök be vagy torpanok meg a pakolászásban. Sajnos a tálcák nem tüntetik el magukat… Felpillantok rá a kérdés erejéig, de nincs időm reagálni. A bionikus bal szemem gyorsabban elemzi a szituációt, mint ahogy az agyam felfogni képes, a testemnek pedig végképp esélye sincs reagálni a támadásra. Henry gyors. Rohadt gyors.
Átbukok a küszöbön, a fejem fájdalmasan koppan, a tüdőmből fajdalmas erővel szorul ki a levegő, ahogy a padlón landolok, Henry pedig rajtam. A pisztoly azelőtt messzire repül, hogy lehetőségem lenne felfogni. Ha úgy akarta volna - és lenne töltény a pisztolyban -, már az alváskényszerrel küzdenék. A tálcák és a rajta levő eszközök fémes zöreje irgalmatlan zajnak tűnik a hajó csendjében. Oldalra nyaklik a fejem, mikor a könyökével az arcomba vág, de végül mozdulok én is. Igyekszem védeni a fejem az ütésektől, és közben megpróbálom ledobni magamról, ami persze nem ilyen egyszerű. A támadása nagyon nagy helyzeti előnyt adott neki.
Más helyzetben igazán díjaznám, ahogy elhelyezkedik rajtam, de most valahogy nem jön elő az erotikus töltete a dolognak. Ahhoz túlságosan fáj az arcom, ahova egy újabb ütés érkezik. Felnyögök a fájdalomtól, de aztán összeszedem magam, és cseppet sem fair módon szabad kezem - amelyik nem szorult a testem és a combja közé - ujjait sebészi pontossággal a gyógyuló combsebébe mélyesztem. Aztán felnyomom magam a lábaimmal, és megpróbálom kibillenteni Henryt az egyensúlyából, hogy ha nem is sikerül fölébe kerekednem, de kikecmeregjek alóla, és egy félfordulattal rávethessem magam.
Az oldalát célzom a bal öklömmel, miközben igyekszem a földre vinni, és ezúttal az arca felé ütök. Az orra felé. A túl egyenes orra felé. Az enyém még bőven fáj a törés miatt, csak viszonozni akarom a szívességet. És igen, mindeközben rohadt jólesik megütni! Én is dühös vagyok, rá, Vadimra, a világra, ennek a máskor példaértékűen elfojtott dühnek pedig tökéletes meder ez a verekedés.
A bionikus szemem “előrejelzéseit” akaratlanul is figyelmen kívül hagyom, vagy legalábbis nem tudatosul bennem, hogy használom az információkat. Ösztönösen küzdök, de ez most azt jelenti, hogy ösztönösen használok mindent, ami a rendelkezésemre áll. Hogy is azokták mondani, amivel máskor tökéletesen egyetértek? A harag rossz tanácsadó.
A kezdeti zavar és meglepettség után sokkal jobbak a reakcióidőim, mint normál esetben kellene, de ennek egy része a rengeteg gyakorlásnak is betudható lenne. Azonban minél tovább húzódik az adok-kapok, ahelyett, hogy fáradnék, és romlana a kivédett és bevitt találatok esélye, fáradok, de a teljesítményemen ez egyelőre nem látszik.
Nem sajnálom Henrytől a pofonokat, de valószínűleg ha igazán akarnék is nehezen tehetnék kárt benne, míg nekem mindenem sajog egy idő után. A szemöldököm felrepedt, a sebből kitartóan csordogáló vér elhomályosítja a látásom, és úgy zihálok, mint aki most futott le egy maratont. Még próbálkozok, küzdök, de a vége ugyanaz, mint az eleje, csak jobban fáj mindenem: én a hátamon, Henry rajtam. Egyik kezem a padlóhoz szorítva, a másik ahelyett, hogy tépné, már csak kapaszkodik a hajába, de le is hanyatlik, miközben hátraejtem a fejem, és félig lehunyt szemmel Henryt figyelem. Kimerültem. Azzal a jóféle kimerültséggel, ami barmilyen testmozgás után elönti az embert, amikor sikerül levezetni a felgyülemlett feszültséget. Felrepedt ajkaimat mosolyra húzza az elégedettség. Megadom magam.

Különös, hogy mennyire egységben van az ’apámat’ illető válasza azzal, amit nem sokkal később én felelek az ő kérdésére. Minden ide vezethető vissza. Szabad akarat. És tudod mit vált ki belőlem, amit ilyenkor látok a tekintetén? Szánakozást. Valami fura együttérzést. Kényelmetlen, hogy azon a bizonyos szürke területen tart. Nem tudok rá feketén és fehéren tekinteni, nem tudom azt mondani, hogy én vagyok a jó, ő meg a rossz, pedig az Egyház törvényei szerint vagy ő marad talpon, vagy én. Persze annak a lehetősége is fennáll, hogy ez is csak valamelyik ostoba színjátékának a része, ahogy Icafall Plainsen is megvezetett mindenkit. Főként engem. Minden az én hibám. Különös, de úgy érzem, hogy ha egy másik univerzumban találkozunk, egy másik életben, mi ketten nagyon is kijöhetnénk egymással. Kár, hogy ebben az ellenségem. És iszonyú dühös vagyok rá.
- És neked mi előnyöd származik abból, ha van mibe kapaszkodnom? – A hangom cinikus. Az ellenérzések mellett pedig őszintén érdekel, hogy mi a fene van, még ha választ tulajdonképpen nem is várok. Jelenleg nem tudok stratégiai előnyt elképzelni abból, ha én találok egy kapaszkodót és valamilyen szinten túllépek a félelmeimen. Az lehet, hogy a Sakál épségben akar látni, de a kettőnek nincs köze egymáshoz, ezzel nem magyarázhatja. Majd furcsa módon, mintha egészen elmosolyodnék. Ki tudja, ilyenkor mi járhat a fejemben. Jelen esetben mondjuk az, hogy úgy viselkedünk egymással szemben, mint két elcseszett nyitott könyv és mégis határozottan képtelenek vagyunk kiigazodni a másikon. Márpedig tartsd közel az ellenséged alapon nem lenne hátrány.
Hamarosan pedig jön a bosszankodásom, amit ő kerekperec nyafogásnak titulál. Van benne valami. Így fáj, úgy fáj az egyébként gyógyuló félben lévő két csuklóm. Bezzeg, amikor tizenkét órára szenvedve odalent hagyott, vagy amikor kitépte az anyagot a combomból, na akkor nem ’nyafogtam’. Oké, most már látom, hogy honnan jön a gondolata. Olykor hajlamos vagyok kissé… drámai lenni. A következő másodpercben ő a fülemhez hajol, nekem pedig toronymagasságba szökik a pulzusom.
- Kopj le! – Arra még reagálni sem nagyon van lehetőségem, hogy nem fog bocsánatot kérni, tulajdonképpen nem is sietek azzal a reakcióval. De amikor a fülemhez hajol, azonnal felkapom a fejem és bár nem nagy erővel, de annál vehemensebben lököm el magamtól, miután oda suttog. Ha ezt ’Vesela’ tette volna velem, most vigyázzban állnék. És nem a lábaimra gondolok. De Asherrel szemben ez az ösztönös reakció.
Állok ott, mint egy szerencsétlen, amíg ő pakol. A fogaim csikorgatva figyelem. Ha Angyal lenne, még azt is hallhatná, hogy milyen intenzitással szuszogok itt az orrom alatt. Nem felelek, hogy kell-e valami. Pusztán dacnak tűnik. Épp úgy, mint az is, hogy azóta sem kérdeztem meg tisztességesen a nevét. De a megfelelő pillanatban beérik az, ami itt épült bennem. Kiszolgáltatott. Én az elején figyelmeztettem, hogy nem kellene így zsonglőrködnie a tálcákkal. Nem hallgatott rám.
Ha még hátat is fordít, csak megkönnyíti a dolgom, de ha nem, akkor sincs már ideje védekezni, olyan hirtelenséggel rugaszkodom el onnan, ahol álltam. Épp úgy, mint amikor a terrorista élettelen teste után vetettem magam, hogy megszerezzem a gránátot, mielőtt földet érhetne. Egy az egyben letarolom Ashert, a tányérok és poharak robaja pedig fülsértően töri meg a viszonylagos csendet, ami a hajón uralkodik.
Könyökkel arcon ütöm, a másik kezemmel pedig hezitálás nélkül rángom le az övéről a kábítópisztolyt és dobom olyan messzire, amennyire csak lehet. Arra nem lesz szükségünk. Nem tudhatja, hogy pusztán unatkozom-e, vagy mindaz, amit eddig tettem színjáték volt és most fogom kihasználni, hogy lankadt irányomba a figyelme. Legalábbis a kiélezettsége, ha a figyelme nem is. Bár tekintve, hogy nem lövöm azonnal a rohadt nyakába az altatót, sőt ellenkezőleg, nem olyan nehéz arra következtetni, hogy igen… unatkozom.
De erre várt, nem? Hogy okot adjak arra, hogy megüthessen. Ezt próbálta kiprovokálni, hát most megkapja. Ha nagyon küzd, akkor földharc következik, de rövid időn belül felülre kerülök és a… kemény alhasán ülve bemosok neki egy isteneset.
Verekedjünk. Van valami különös a szemében. Ha egy idő után ki tudja kalkulálni a mozdulataimat, akkor a dulakodásunk végére valószínűleg be fog igazolódni a gyanúm. Nem akarok neki komolyan ártani, ahogy nagy valószínűséggel ő sem nekem. Meglátjuk, hogy tudjuk-e hol a határ.

Figyelem, ahogy a kezére pillant, amit fogva tart a markom, aztán felnéz újra a szemembe. A nyüsszentés még ott cseng a fülemben, de az arcán nem sok nyoma van a fájdalomnak. Pedig fájhat a szorításom, de eszemben sincs engedni a nem túl vehemens szabadulási vágynak. Dühös még, helyes. Nem is vártam, hogy majd lenyugszik, de legalább fókuszál, és jelen van. Nem tudom, miért fontos ez. Talán csak hogy ne tegyen különösebb kárt semmiben, ide értve önmagát is.
Amikor válaszol, megint azt a hangsúlyt hallom a hangjában, ami a csókunk után is ott volt. Mint mondtam akkor: azon kevesek közé tartozom, akik nem nézik hülyének. Talán mostmár érthető a kontextus, miért is nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.
Amit mond, még jogos is lehetne, ha nem próbálná külön választani azt, ami egybe tartozik.
- Az, hogy ki az apád, tény. Az, hogy mennyire hagyod, hogy ez a tény megváltoztasson, a te döntésed.
Mondom ezt én, és tökéletesen tisztában vagyok a helyzet és a megjegyzésem iróniájával. Aztán néhány hosszú pillanatig meredünk egymás szemébe, mielőtt mozdul. Innen, egészen közelről nem nehéz észrevenni a szándékot. Ezt valahol becsülöm benne: hogy minden indulata ellenére is képes tervszerűen gondolkodni. Legtöbbször.
Bár ösztönösen kapom én is a pillantásom a megránduló kezünkre, az agyam már a mozdulat elején tudja, hogy hiba volt. Nem mintha nem készültem volna rá, hogy kihasználja az alkalmat, és megpróbálja megszerezni az altatópisztolyt. Az viszont meglep, hogy nem akasztja le egyből. Megáll a mozdulatban. Nem kapok a keze után, csak kivárok. Megtehetné, hogy megtámad, és valószínűleg esélye is lenne legyőzni közelharcban, mégsem teszi. Csak figyelmeztet. Miért? A szemébe nézek, és feljebb emelem az államat. Kihívó a mozdulat, mintha csak azt mondanám: Tedd meg! De nem mozdul, én pedig inkább kérdezek, hogy kizökkentsem.
Szinte látom, ahogy száguldanak a gondolatai, de a válasz hamar jön, ahogy számítottam rá. Ösztönösen, még ha a kérdést furcsának tartotta is. Elmosolyodok. Van ebben is valami furcsán oda nem illő, keserű él. A szabad akarat a hatalmasok luxusa. A többieknek csak egy kényelmes illúzió. Én valahol már elvesztettem a sajátomat, és fogalmam sincs, képes leszek-e visszaszerezni.
- Akkor kapaszkodj ebbe.
Mindegy, miben hiszünk, de ez a hit képes lehet kihúzni bármilyen szarból. Nem tudom, miért próbálom lenyugtatni, és… bátorítani? Talán valahol reménykedem benne, hogy megpróbál lelépni, bár az iménti után kezdek kételkedni ebben. Csak tudnám, miért nem tette meg most, amikor lehetősége volt rá? Persze, üres a pisztoly, de ez nem lett volna akadály szamára, és nem is tudhatja.
Amikor ellazulnak a karjai, elengedem, de én sem lépek el tőle. Lepillantok a kezeire, majd vissza az arcára.
- Nem fogok bocsánatot kérni érte, ha ezért nyafogsz - aztán hirtelen felindulásból közelebb hajolok hozzá, egészen a füléhez, ha nem lép hátrébb. Ha igen, nem lépek utána. - Írd a többihez.
Suttogom csipkelődve a fülébe, majd elfordulok. Bármekkora is a kísértés, nem csinálhatok hülyeséget.
Összepakolom a három tálcát, aztán kifelé indulok. Az ajtóból fordulok vissza még:
- Hozzak valamit?
Egy üres kabinban hosszú lesz az út, de néhány filmmel, könyvvel vagy zenével szolgálhatok neki.

Meghökkenek azon, ahogy maga felé fordít, a fájdalom és a hirtelen közelsége pedig úgy hat rám, mint egy józanító pofon. Az arcom némileg eltorzul a fájdalomtól, de semmi vészes. Katonadolog. Ettől függetlenül odavonzza a tekintetem, ahol a kínzó szorítása alatt tart. Halk és rövid nyüszítéssel igyekszem kiszabadítani a gyógyuló félben lévő alkarom, de nem is igazán küzdök meg érte. Egészen nyugton maradok, ahogy a kezeinkről a kék szemekbe nézek. Persze, a düh nem tűnik el a tekintetemről, de láthatóan jelen vagyok. Nem úgy, mint az imént, amikor zaklatottan dobáltam lefele magamról a kötéseket.
- Kösz a tippet. – Én is szinte sziszegve felelek, de a kiejtésem nem olyan nyugodt, mint Asheré. Sokkal inkább olyan, mint amikor a csókunk után szembesítettem azzal, hogy teljesen hülyének néz-e. De nem rángatom a csuklóm, zabos vagyok, viszont különös módon sokkal higgadtabb, mint néhány másodperccel ezelőtt. Nem tudom, mivel éri ezt el, mikor szimplán le kellene tépnem a rohadt fejét. Biztosan valami volt a teában. – De nem a fiát viszi Villengardra. – Mint mondtam, a fia halott. – Hanem engem. – Rövid időre ismét láthatja azt az eltökéltséget a tekintetemben, ami katonaként… Angyalként van ott. Ami nem a rémült vagy dühös fiú, hanem valami veszélyes. Én nem a Black Sunhoz tartozom. Nem kényszeríthetnek!
Azt nem mondom, hogy elveszünk egymás tekintetében, helyesebb állítás az, hogy egymás szemeibe meredünk. Most, hogy ennyire közelről figyelem, van valami szokatlan az egyik szemében. Futólag látni, ahogy oda irányul a figyelmem. De van itt valami más is, az én tekintetemen. Ami megfér az indulat és a zihálás mellett. Tudom, hogy észre fogja venni. A mocsok mindent észrevesz. Épp ezért mozdulok. Hirtelen tekintek ismét az összeforrt kezeinkre és megrántom, mintha onnan kiindulva akarnék támadni, de ez csak az elterelés. Mindezzel odairányítom az ő figyelmét is, még ha csak egy pillanatra is. Ha már tudom, hogy észre fogja venni, hogy valamit akarok. De én is észre vettem valamit, bal kezes, az altatópisztoly pedig a jobb oldalán lóg, nekem pedig szabad a bal kezem. Mire észbe kap, a kezem már a fegyveren van. Nem tudhatom, hogy őfelsége csak dísznek hozta és nincs benne töltény. Tulajdonképpen nem is akarok vele semmit kezdeni. Csak meg akarom neki mutatni, hogy ha akarnék, küzdhetnék ellene. Jó esélyekkel. Várjunk… Most komolyan valami fura jóindulatról próbálok tanúbizonyságot adni valami még furább módon?
Határozottan tartom a pisztolyt a szorításom alatt, ahogy ő a másik csuklómat tartja, de nem próbálom lerántani az övéről. Ha megragadja a bal csuklóm is, azzal csak annyit érünk el, hogy még közelebb kerülünk egymáshoz. Annyira, hogy a mellkasunk egymást éri. Bármi is történjen, ő feltesz egy kérdést, mire én a homlokom ráncolom. Hát, eddig sem volt kisimult, de most legalább már ott van rajta az a ~ heh? ~ kifejezés is. Ha nem lenne köztünk ennyire perzselő a levegő – vedd ezt bármilyen értelemben – akkor még azt is mondhatnám, hogy megenyhülök. De nem enyhülök meg.
Annyi minden átszáguld a gondolataimon. Elsőként az, hogy miben nem hiszek. Istenben sosem hittem. Semmilyen ’felsőbb hatalomban’, legyen az sors, babonák, meg egyebek. A kérdésére a válasz egyszerűbb, mint gondolnád. Minden gondolatom egyetlen válaszhoz vezet.
- A szabad akaratban. – És tudod mit? Abból Ashernek most nem sokat látok a szemeiben. Belegondolva úgy általánosságban sem. Ha eddig nem történt semmi, figyelem még őt egy másodpercig, majd elengedem. Legalábbis ellazítom mindkét karom, ahol eddig vasmarokkal tartottuk egymást, jelezve, hogy most már ő is elengedhet. Már ha hajlandó egyáltalán. Viszont ha így is történik, én magam nem lépek hátra egy tapodtat sem, csak finoman egyik tenyerembe veszem a másik csuklóm és bosszankodni kezdek. – Ez kurvára fájt.

Valóban nem próbálom tagadni, hogy kelletem magam, mert imádom ezt csinálni. Játszadozni másokkal, táncolni az idegeiken, és igen, Henryvel is élvezem ezt csinálni. Elbizonytalanítani, megkísérteni, feldühíteni, és időnként félelmet kelteni is. Érzelmeket kiváltani. Bármilyen érzelmet. Mert akkor a legőszintébbek az emberek, amikor az érzelmek eluralkodnak rajtuk. A harag és a félelem pedig hibákat generál a legjobban összerakott emberi gépezetben is.
Pont ahogy most is. Szinte látom azokat a csavaros agytekervényeket a gondolat köré fonni, hogy ártson magának, vagy engem rávegyen, hogy ártsak neki. Nem lenne újdonság, tudom, hogy ezért provokál, de nem eszik ilyen forrón a kását. A kérdése után a szemébe nézek, és olyan keserű félmosolyra húzódik a szám, hogy szinte érzem a nyelvemen az ízét.
- Nem akarod tudni.
Elég, ha én tudom. Vagyis sejtem. Vadim előtt mindig száztíz százalékosan kellett teljesítenem, és ha pont ebben a küldetésben vallanék kudarcot, egyszerűbb lenne, ha fejbe lőném magam, amíg még lehetőségem van rá. Ha más nem, ez a túlságosan őszinte reakció megmutatja, Vadim mennyire is gondolja komolyan, hogy épségben vigyem vissza hozzá a fiát. Valójában bármekkora a szám, és bármennyire jól titkolom, félek Vadimtól. Időnként rettegek. Mert tudom, hogy nem köti hozzám semmi a saját kifacsart jószándékán kívül, és csak egy pótlék vagyok ahelyett, akit elveszített. Ahelyett, aki most itt ül velem szemben, és igen, akit tálcán készülök átnyújtani neki. Mert valahol igenis reménykedek benne, hogy kivívom a megbecsülését. Egy ostoba részem igenis ragaszkodik az öreghez. Az apámnak tekintem. Úgy tűnik azonban, hogy az apafigurákkal szopat az élet.
Amikor felcsattanva félbeszakít, a hirtelen reakcióra megfeszülnek az izmaim, és ösztönösen felállok én is a székemről, védekező állást véve fel. Egyelőre azonban nincs szükségem rá, mert Henry is hátrébb lép, és elkezdi lehámozni a kötéseket a csuklóiról. Közben pedig magából kikelve ordít felém. Figyelem. Minden mozdulatát, minden szavát figyelem, az arcán tükröződő dühöt, a csuklóin az emberfeletti sebességgel gyógyuló sérüléseket… és végül hirtelen mozdulattal a bal kezemmel megragadom a jobb csuklóját. Szorosan fonom az ujjaimat a gyógyuló bőrre, valószínűleg fájdalmat is okozok, de ez a célom. Kifelé rántom a kezét, hogy felém forduljon, és rám figyeljen.
- Vadim sok minden, de nem ostoba, ezt elhiheted nekem.
Sziszegem felé viszonylag nyugodtan. Az sem érdekel, ha nekem esik. Talán akarom is, hogy ezt tegye. Akkor legalább levezetné a feszültséget, és én is visszaüthetnék. Farkasszemet nézek vele, de nem folytatom a mondandómat. Egyelőre fogalmam sincs, lenne-e értelme egyáltalán. Indulatkezelési probléma. Ez állt az aktájában. Mostmár kezdem kapisgálni a fogalom lényegét. Figyelem a zaklatott lélegzeteket, a kapkodó mozdulatokat, amik nem csak egy düh-, de egy pánikroham jellemzői is lehetnének. Nem is áll olyan messze egymástól a kettő. Nála úgy tűnik, pláne nem.
Amilyen éles most közöttünk a kontraszt, teljesen nyugodtnak tűnök mellette, holott nem vagyok az. Nem egészen. De nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy elszálljon az agyam. Feladatom van, ami megköveteli minden erőfeszítésemet a kiegyensúlyozottságra.
Ha még nem húzott be egyet, akkor folytatom.
- Miben hiszel, Henry?
Annyiféleképpen értelmezhető ez a kérdés, és pont ezért fogja remélhetőleg azt a választ bevonzani a gondolatai kuszaságából, ami ide illik. Ami foglalkoztatja, de mégis alapot ad az elveinek, a reményeinek. Ami lehorgonyozza.

Lehet, hogy nekem érdekes megjegyzéseim vannak, de ő is hasonlóan kelleti magát. Látom, hogy direkt csinálja. Azt hiszem, meg sem próbálja tagadni, a tenyérbemászó kifejezést elnézve, ami nem szűnik a vonásairól. Könnyebb lenne rázúdítanom az ellenszenvem, ha nem lenne ilyen… nem is tudom. Nem mondhatom azt, hogy jóképű, mert ennyire azért nem vagyok ostoba. Túl sokat tett ellenem, pusztán az, hogy jóképű pont semmire nem lenne elég. De van benne valami. Valami különös. Valami nonszensz. Ezen gondolkodok el, amikor oldalra biccenti a fejét és kellemes rálátást enged a nyakára, a torkára, amit érintettem. Most jól lehet, a lelket is kiszorítanám ebből a mocsokból, ha ismét odakerülnének a kezeim, nem pedig buján fonnám köré az ujjamiat. De lassacskán csak rátérünk arra, ami valójában nyomaszt. Felteszem a kérdést, amire nem akarom tudni a választ. De tudnom kell.
- Épségben? És mi történik veled, ha nekem bajom esik? – Ha már tenyérbe mászó kifejezésekről beszélünk, hát az én tekintetemre is egy ilyen költözik. Erőltetett és közel sem áll olyan jól, mint Ashernek. De őszinte. Ki tudja, milyen morbid gondolatok futnak át a fejemben, de határozottan aggódásra adok okot vele. Az más kérdés, hogy valóban ártanék-e magamnak vagy kiprovokálnám-e belőle. Valószínűleg nem, de ezt ő nem tudhatja biztosra. Talán mégis jobb lett volna, ha makacson figyelmen kívül hagyom, ahogy eddig, nem? Ám bármilyen színjátékba is megyek itt bele, ami ez után következik azonnal kizökkent. Nem is ez a megfelelő szó, nem kizökkent. Sokkal inkább átlök védekező helyett valami fura támadó állapotba.
- Vadim nem az apám. – Azonnal a szavába vágok, mihelyt kiejti a száján, hogy Vadim az apám. A hangom pedig olyan indulattal telt, mintha képes lennék menten keresztül vetődni a köztünk lévő asztalon és átharapni Asher torkát. És ezzel felülkerekedik rajtam a dühöm. A jól ismert indulatkezelési zavarom. – Tudod mit? Francba ezzel az egésszel! – Azzal hirtelen talpra állok, de nem felé indulok meg, ellenkezőleg. Néhány apró lépést távolabb trappolok és feldúltan igyekszem leszedni a csuklóimról a kötéseket, ami persze csak lassítja a folyamatot. Eleget látott már, és a kirohanásomnak ’köszönhetően’ még többet fog, akkor minek nyomorogjak a kötés alatt. A végén mégis csak elég lesz neki az a két hét… A kötés végül lekerül elé az asztalra. Technikailag nem az asztalra, mert nincs rajta hely, a tálca üres részére. Lényegtelen. Bár a sérült lábamra még láthatóan sántítok, a két csuklómon több naposnak tűnnek a sérülések, ahogy azt már a hajóroncson szerzett sérüléseimen is láthatta, mikor ellátott.
- Ostoba, ha azt hiszi, visszarángathat a múltamba! Fogalma sincs, mit hoz a fejére! – Mondhatni szolidan kiabálok Asherrel. Tulajdonképpen egy szem logika sincs abban, amit teszek. Tudom jól. De félek Vadimtól. Ha félek, dühössé válok. Néha pedig nem olyan nehéz belobbantani a mentális problémáimat. Most nem vagyok tiszt. Most csak Henry vagyok. És csak haza akarok menni a Földre. De nem fogok.

Óóóó, egészen biztos benne, hogy errefelé akarunk kanyarodni? Mérget mernék venni rá, hogy ezúttal nem lenne közös megegyezés a meghátrálásban. Mert nekem nem számít a szex. Neki? Nem olyannak ismertem meg eddig, mint aki képes lenne magában kezelni a szitut.
Feljebb is szökik a szemöldököm, miközben kihúzom magam, és a szék támlájára fogva kinyújtom a karjaimat, és félrebillentem a fejem, a nyakam kínálva a tekintetének.
- Az nem jár akárkinek… de még meggondolom.
Aztán mintha csak nyújtóztam volna egyet, megmozgatom a vállaimat, és visszahajolok a tálcámhoz. Nekem semmi baj nincs az étvágyammal. Nem habzsolok, de rendes tempóban tüntetem el a kaját a tálcáról.
Aztán tessék, megint jön a verbális hideg zuhany a részéről. Pedig igazán, én csak jófej akarok lenni, erre… Nem mintha szíven ütne a dolog, sőt. Legalább már tudom, miért csinálja ezt az egészet. Pont azért, amiért az ember bármiféle pótlékhoz folyamodik, droghoz, alkoholhoz, szerencsejátékhoz… hogy elterelje a figyelmét a valódi problémákról. Henry számára most én vagyok a szerencsejáték. Úgy sejtem, a szexuális célzásaival is inkább csak azt akarja, hogy okot adjak arra, hogy megüthessen. Igazából az sem lenne ellenemre. Legalább büntetlenül visszaüthetnék.
- Azt hiszem, elég lesz.
Válaszolom elgondolkodva, miközben végig őt figyelem. Mindenkinek megvannak a maga jellemvonásai, ami ha nem is teljesen, de meghatározzák a viselkedését. Ezt feltérképezni két hét egy légtérben valószínűleg elég lesz. Az a baj, hogy ez fordítva is működik. De hát ettől izgalmas, nem igaz?
Az áruló. Áruló lennék? Nem. Vesela áruló lett volna, hiszen az ő helye valóban az Egyház kötelékében volt, de én nem is lehetnék hűségesebb. Igen, itt kezdődik az a szürke mezsgye, ahol minden csupán annak a függvénye, milyen irányból vetül rá a fény.
A visszavágásra én is elmosolyodok, és egy pillanatig farkasszemet nézünk.
- Csak szeretnéd, hogy az legyek…
Bököm oda végül, mielőtt elfordítja a tekintetét, és én is visszatérek a maradék kajámhoz. Épp az utolsó kanálnyi ételt teszem a számba, amikor ismét megszólal, ezúttal már valóban arról beszélve, ami igazából foglalkoztatja. Helyes.
Lenyelem a falatot, aztán megfogom a csészémet, és lazán a szék támlájára támasztom a könyökeimet.
- Miért gondolod, hogy bántanának? Ha így lenne, nem azt kaptam volna parancsba, hogy épségben vigyelek vissza - mutatok rá egy lényeges pontra, amit úgy tűnik, makacsul figyelmen kívül akar hagyni. - Vadim az apád. Egy ember, aki vissza akarja kapni a fiát. Miért nehéz ezt elhinned?
Fogalmam sincs, mit gondol Vadimról, és még az is lehet, hogy a fele igaz az előítéleteinek, de úgy sejtem, hogy ez most tényleg erről szól. Igen, ezen a ponton kúszik be a gondolataim közé mindig, hogy nekem miért is nem áll érdekemben az, hogy Henry visszajusson Vadimhoz. Hogy miért nem kellene egyetlen szóval is a fiú ellenszenvét csitítanom az apja iránt. Mert az utamban fog állni. Bassza meg, már most az utamban áll. A puszta létezése a legnagyobb akadály köztem és a céljaim között. Erről azonban hallgatok. Csak elkomorulok, ahogy figyelem a csészém pereme felett felszálló forró párán keresztül. Végül lehunyom a szemem, és megingatom a fejem, majd belekortyolok a teámba. Szar helyzet. Nagyon.

- És a C menü? – Ha nem arról lenne szó, hogy tudat alatt a saját figyelmem próbálom ezekkel a megjegyzésekkel elterelni a helyzetem kényességétől, az ilyen megnyilvánulásoktól lehet, hogy leégne a pofámról a bőr. Mert hát rá lehetne fogni, hogy C menüként valami arisztokrata ebédre gondolok az instant kaja meg a semmi helyett. De még a hülyének is nyilvánvaló lenne a tónusom alapján, hogy rá célzok, Asher a C menü. Még egy ugyanolyan hümmögést is a végére toldok, ami tőle szólt.
- Van rá két heted. – Ez meg már teljes elutasítással jön. Ennyi erővel mondhatnám azt is, hogy persze, nem könnyű kiigazodnod rajtam, de nem is fogsz. Farkaséhes vagyok, mégis sokkal lassabban eszek, mint ő. Sehol az a mohóság, amit a vízzel műveltem. Ténylegesen a bázison ettem utoljára a bevetés előtt. Azóta ez a második alkalom, hogy enni kapok. Farkaséhes vagyok, mégis sokszor inkább csak turkálom azt, ami előttem van. Lassan de biztosan fogy az a maga tempójában, de nehezen csúszik. Még a tea is sokkal könnyebben megy. Kifejezetten jól is esik, hogy nem esik jól. Hogy forró és kesernyés. Ezt érezhetik a ’szerencsésebb’ genetikájú társaim, amikor felesekkel fojtják le a bajukat. Gyötrődök, iszonyúan. Ezt pedig igyekszem minél kevésbé láthatóan tartani.
Ami rám vár egy rémálom.
Félek a férfitól, aki az apámnak tartja magát. Félek Villengardtól. És igen, félek az Egyháztól is. Sőt, rettegek. Néhányan tudják, hogy ki vagyok valójában. Hogy honnan jöttem. Mi van, ha azt gondolják majd, hogy áruló lettem? Hogy visszatérek az „enyéim” közé? Vagy ami még rosszabb, selejtnek nyilvánítanak? Innen csak egy út van vissza a szabadulás felé és az az előre. A lehető legrosszabb opcióval kell élnem. De megteszem. Bejutok Villengardra és mindent megteszek az Egyházért. Fel fogom fedni. Kiszolgáltatottá teszem. Keringenek arról összeesküvéselméletek, hogy az Egyház valójában tud Villengard hollétéről és szándékosan nem fedi fel, de az ilyesmivel sosem foglalkoztam. Nincs több valóságtartalma ennek sem, mint a laposföld elméletnek.
A nyugtalanító gondolataimból a következő szavai rántanak vissza a valóságba. Ide, a kis kabinba, ahol csak ő és én vagyunk. Az áruló és én. A szavaira mégis elmosolyodom. Nem. Nem is arra, amit mond, hanem ahogy mondja. Ha félek, dühössé válok. Ha rá nézek, dühössé válok. Túl sok minden van a világon, amitől dühössé válhatok és most is így kellene éreznem. A legbizarrabb módon mégis van a hangjában valami, ami szüntelenül lenyugtat. Most is amilyen gondossággal ejti ki a szavakat…
- Akkor legalább egyikünknek könnyű dolga van. Te ténylegesen egy kiállhatatlan görcs vagy. – Elég mufurc módon felelek, a saját szavait visszaadva. De mégsincs éle az egésznek. Inkább tűnik olyan csipkelődésnek, ami például Kelseyvel megy állandóan köztünk, mintsem egy ellenséges megjegyzésnek. Ez után azonban elfanyalodok. Egészen más irányt vesznek a gondolataim. Igyekszem kihasználni azt, hogy közvetlenebbé vált a beszélgetésünk. Talán így ő is közlékenyebben válaszolna a kérdésemre, mint legutóbb.
- Bántani fognak? Tulajdonképpen minek kellek Vadimnak?

Félig szándékosan, félig talán nem. Minden esetre valóban elég sokban hasonlítunk, ezzel már a bázison tisztában voltam. Ezért volt olyan nehéz utálni, és ezért egyre nehezebb. Mert valahol az egész helyzet egy kibaszott nagy szívás. Az, hogy így találkoztunk, az, hogy ő egy személyben veszélyeztet mindent, amiért eddig kitartóan küzdöttem, és az, hogy igen, ott van közöttünk az a bizonyos feszültség az első pillanattól fogva.
Őszintén? Nem számítottam tőle ilyen válaszra, vagy a fene tudja. Néha nem igazán tudok kiigazodni rajta. Az egyik pillanatban adja az ártatlant, a másikban meg tessék… és még végig is mér! Amikor visszapillant az arcomra, a legpimaszabb mosolyommal találkozhat a tekintete, az üzenet pedig egyértelmű: Nos, tetszik, ami látsz? Talán nem kellene… talán hagynom kellene a francba az egészet, de akkor kénytelen lennék bezárni a kabinjába, és behalmozni neki két hétre való kaját, aztán csináljon, amit akar. Mert nagyon jól tudom, hogy az ilyen bomba mindig felrobban. Mindig. Örülhetünk, ha nem akkor kapjuk az arcunkba, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Amikor hümmentve elfordul, lehajtom a fejem, és mosolygok. Mert nem tudok nem így tenni. És nem is akarok. Inkább leülök, és én is nekilátok az evésnek. Valahol talán hiányzik az a fesztelenség, amivel a bázison viselkedett velem, mert… jólesett. A maga furcsa módján egészen jól éreztem magam a bázison. Bár a közösség nem sokban különbözik a villengarditól, a katonák egymáshoz való hozzáállása nagyban. Pont azért, mert ők katonák, a Napok, meg…. hát, fogalmazunk finoman, a legtöbben nem katonák. Otthon sokkal inkább figyelnem kell minden szavamra, tettemre, és arra is, hogy ki az, akinek a szokásosnál nagyobb kedve lenne belekötni valakibe. Bucheim hozzájuk képest kismiska. Az azonban, hogy a legkisebb mértékben is abba a közösségbe tartozhattam, csupán illózió volt, amivel egyedül én voltam tisztában, és ez megkeserítette az ott tartózkodásomat. Az egyetlen őszinte tettem az volt, ami Henry lakrészében történt. Mindennel együtt. Akkor egy kicsit szabadabban viselkedhettem, és pusztuljak meg, ha nem tenném meg újra. Akkor is, ha ott már gyanút kelthettem benne. Talán szándékos volt. Akartam, hogy engem lásson, ne Veselát. Hogy miért? Azóta sem tudom.
Észreveszem a mozdulatot, ahogy az ölébe ejti a kezeit, de nem kommentálom. Megint azt csinálja, miközben beszél. Megint minden oda van írva az arcára. Nem tudok csomót kötni erre a srácra. Inkább felsóhajtok.
- Sajnos vagy ez van, vagy a semmi. Legközelebb megkérdezem, hogy az A vagy a B menüt szeretnéd, hm?
Egy félig szórakozott, félig gunyoros félmosolyba rándulnak az ajkaim. A tea nem kifejezetten erős, bár aki nincs hozzászokva a feketéhez, annak annak tűnhet. Látom Henryn, hogy nem ízlik neki, és meg is égeti vele a száját. Szusszanva elnevetem magam, mielőtt én is belekortyolnék a teámba, jóval óvatosabban.
Aztán a csésze megáll a kezemben a köszönömöt hallva. Most rajtam a sor a hitetlenkedő pillantással.
- Tudod… nem egyszerű kiigazodni rajtad.
Válaszolom végül a megszokott felelet helyett, a tekintetem pedig az arcát fürkészi. Egy korty tea után folytatom.
- Nem ilyennek képzeltelek - vallom meg őszintén. - Sokkal könnyebb lenne a dolgom, ha egy kiállhatatlan kis görcs lennél. Nem állsz messze tőle, de…
Csettintek egyet a nyelvemmel, és elhúzom a számat. Nem utálom. Ez biztos. Kellene, kismillió okom lenne rá, de nem tudom.

Sokáig le tudtam volna tépni Asher fejét, le akartam tépni. De a nem is olyan régi beszélgetésünk óta az intenzív harag alább hagyott. Ez persze nem azt jelenti, hogy hirtelenjében ismét kedvelem. Nem őt kedveltem, Veselát. Neki még csak a nevét sem tudom. De van az a különös érzésem, hogy minden alatt jobban hasonlítunk, mint gondolnánk. És itt nem a ruhákra gondolok. Nem tudom, szándékosan tette-e vagy nagyrészt akaratlanul osztott meg velem annyi mindent – gyanítom utóbbi – de sokkal többet elmondott a kommunikátoron keresztül, mint azt gondolná. A szóhasználata, a hanglejtése. Nem ő az egyetlen, aki képes olvasni a sorok között. Csak hát nekem nem mindig könnyű elérni azt az idegállapotot, hogy képes legyek rá. Fene az impulzív természetembe.
- Kinek kellenek eszkortok, ha ilyen kifutófiút tudnak küldeni? – Mindig jó sportoló voltam, különösen a labdajátékokban. Még ha ez most egy egészen másfajta labda is volt. Az említésére, miszerint ha szeretnék, panaszt tehetek, csak egy kimért ügyfél ábrázatával nézek végig rajta. Nem tetőtől talpig, de tetőtől öv alattig igen feltűnően. Majd egy röviden hümmögő válasszal el is fordulok és helyet foglalok az asztalnál. ~ Nem, egyelőre nem teszek panaszt. ~
Nem kívánok jó étvágyat, szó nélkül kezdek enni és nagyon beszélgetni sincs kedvem. Úgy tűnik, egyikünknek sincs mondanivalója, akkor minek jártassuk a szánkat. Ha az a Vesela ülne itt velem szemben, akit a bázisom ’ismertem meg, valószínűleg be sem állna a szám és nem lehetne levakarni az arcomról a feltűnően zavarban lévő mosolyt. De az a Vesela soha nem is létezett, felfogtam. Asherrel meg legszívesebben feltörölném a padlót. Lehetőleg a hajó összes termében, kezdve a raktérrel. Az egyébként is mocskos volt, én meg pluszba össze is izzadtam meg véreztem. Jót tenne neki a képe. Nem ő az egyetlen, akinek viszket a tenyere és ez a feszültséget szinte vágni lehet a levegőben. Vagy más feszültséget… Nem tudnám megmondani. Ám mikor hozzám szól, már kénytelen vagyok szólni. Először csak zavartan az ölembe vonom a kezeim, amiket eddig észrevétlenül és szorgosan vakargattam.
- Volt már rosszabb is. – Ezt most kérdezem vagy mondom? Tök mindegy. Elhúzom a szám, futólag az ölemben tartott csuklóim felé pillantva. ~ Szedd már össze magad Henry. Tudsz te ennél jobban is. ~ Nem lenne hátrány, ha nem viselkednék olyan átlátszóan, mint egy kibaszott üvegfal. Fogjuk rá a koromra a szeszélyességem. – A kaja meg volt jobb is. – Igyekszem terelni a témát a feltűnően gyógyuló sérüléseimről, de elég rosszindulatúra sikerül. Mondjuk megoldhatnám bölcsebben is, mintsem szapulni a vacsorát, amit kaptam. Aztán majd pislogok, ha egy napig nem eszek. Át is villan a tekintetemen, amire ismét minden rá van írva. El is fojtom azzal, hogy kezembe veszem a teát és belekortyolok. Hát a szemem felakad tőle. Egyrészt nem számítottam rá, hogy ilyen erős fekete lesz, másrészt meg még egészen forró is. Sóhajtozok ott kínomban felette, mire visszateszem a tálcára. Ide-oda húzom a szám, mire végre felnézek és hajlandó vagyok kibökni, amit gondolok.
- Köszönöm. – Hú de tikkel valaki. – Ezt. – Biccentek a tálcám felé. De tulajdonképpen nem csak az ennivalót, meg a teát. Hanem azt, hogy… hé, nekem is volt már ’szerencsém’ a Black Sunhoz a katonai pályafutásom alatt. Pontosan tudom, hogy mennyire emberi a bánásmód, amit kapok még úgy is, hogy fél napra oszlophoz kötve hagyott szenvedni. Ettől még nem leszünk jóban, de… tessék, kimondtam. Így talán legközelebb is kapok enni.

Amikor kinyitom az ajtót, és a két tálca fölött szembetalálom magam Henry hitetlenkedő tekintetével, felvonom a szemöldökömet. Igen, tudom, hogy megpróbálhatna nekem esni, de… talán erre is számítok. Ott van a tálcán két csésze forró tea. Vajon ha belevágnám az arcába, mennyire ordítana? Provokálom? Óh, igen, még mindig! És nem csak ezzel, bár úgy tűnik, valakinek szintén megjött a humorérzéke a pihenéstől. Mondtam én…
- Jah, bocs, az eszkortszolgálat kifogyott az emberekből, úgyhogy a kifutófiút küldték.
Tudom, hogy nem erre értette, de képtelen voltam kihagyni a magas labdát. Közben pedig az a pofátlanul kihívó mosoly ott virít az arcomon, ahogy laza mozdulattal az asztalra teszem a tálcáját.
- Ha nem vagy elégedett, a főnökömnél lehet panaszt tenni.
Azért elképzelem Vadim fejét, mikor Henry felhívja, hogy “Miért ezt a seggfejet küldted értem?”. Persze ez erősen nem életszagú, de… akkor is vigyoroghatnékom támad a gondolattól. Amúgy meg… velem még egész jól járt a srác, csak még nincs tisztában vele.
Amikor az altatópisztoly felé bök - amiben csak a lövedék tűs, de amúgy egészen hasonlít egy normál pisztolyra -, félrebillentem a fejem.
- Úgy látom, valaki nagyon elemében van. Kösz a figyelmeztetést, de azt hiszem, marad.
Semmi garancia nincs rá, hogy nem nála köt ki a pisztoly, de ha így lesz, sem megy sokra vele, mert kiszedtem belőle a lövedékeket. Persze erről nem kell tudnia, elég, ha a fegyver jelenlétével tisztában van. Amúgy a vezérlő zárva van, úgyhogy meg kellene küzdenie azért, hogy irányt változtasson.
Egy hosszú pillanatig csak nézünk egymás szemébe, aztán rövid sóhajjal az asztal felé pillantok, és leteszem a saját tálcámat is. Fogom a széket, és megfordítom, lovaglóülésben telepedve le rá, két könyökemet a támlán támasztva meg, úgy látok neki az evésnek. Szinte az ajtóban ülök, úgyhogy ha ki akarna jutni, át kell verekednie magát rajtam, de erre talán nem lesz szükség. Vagy talán de. Kicsit viszket a tenyerem, hogy beverjem azt az egyenes orrát. Úgyis jövök neki eggyel. Az én orrom bezzeg nem gyógyul olyan gyorsan, mint az ő sebei.
- Hogy vannak a sérüléseid?
Biccentek két falat között a csuklóit fedő kötés felé. Úgy sejtem, jobban, mintha az én bőrömön lennének, már csak abból is, ahogy vakargatja őket.

Az alsó ágyon heverészek. Olyan túl sok mindent ezen kívül nem lehet itt csinálni. Szépen meg van ágyazva, de határozottan ott marad a gyűrődés, olyan hirtelen állok talpra, amikor meghallom, hogy valaki az ajtó elé ér. Valaki. Egy valaki lehet csak. Ösztönös mozdulat, hogy a fegyveremért nyúlok. Drámai sóhajjal vetem magam mellé a kezem, miután tudatosul bennem, hogy rohadtul csak egy melegítő meg póló van rajtam. A megszokás hatalma. Aztán nyílik az ajtó, nekem pedig az eltökéltséget valami egészen más váltja fel az arcomon.
Hitetlenül nézek rá, ha akarnám sem tudnám elrejteni azt az epés kifejezést a tekintetemről, de hát nem is akarom. Állok az ajtóval szemben és lassan a fejem csóválom, aztán hangot is adok az ítélkezésemnek.
- Ez most komoly? Az egy dolog, hogy elvileg én most jól viselkedek, mert kaptam egy kabint, de… – Nagy sóhajjal elhúzom a szám és végig mutatok rajta. – Ez egy kicsit azért túlzás. – Valakinek vagy visszatért a humorérzéke, vagy saját maga alatt akarja vágni a fát. Mindenki döntse el maga, hogy rám jelen esetben melyik igaz, számomra nincs különösebb jelentősége. Egyszerűen kibukott belőlem. Kinyitja az ajtót, a két keze tele van, a testhelyzete és a pozíciója is kiszolgáltatott. A céltábla közepe meg ott villog a homlokán. Olyannyira, hogy ha akartam volna, az ajtónyitás másodpercében felöklelhettem volna és a számára legjobb esetben is most a kabinon kívül hemperegnénk a kábítólövedékért ölve egymást.
Közelharcban jó vagyok. Tudom, hogy tudja, hisz testközelből láthatta, ahogy a hajóroncsban rávetem magam egy nálam kétszer nagyobb figurára és másodpercek múltán én vagyok az, aki talpra áll. A combom némi hátrányt jelentene, ha Asher exoskeletont viselne, de nem visel.
- Szerintem azt nem jó ötlet behoznod ide. – Futólag az altatópisztoly felé bökök egy kézlegyintéssel. Baráti jótanácsnak tűnik, de nyilván rohadtul nem az. Mondjuk meg kell hagyni, hogy mióta kinyílt az az ajtó szolidan, ám szüntelenül kritizálom. De mi a garancia rá, hogy végül nem nálam köt ki az a pisztoly? Semmi. Azt nem tudhatja, hogy most már én is el akarok jutni Villengardra.
Az iránta érzett ellenszenvem olyan valós és élénk, mint eddig volt, a ráépülő dühöt viszont úgy tűnik egyelőre sikerült lejegelnem magamban. Ez pedig látványos fordulatot adott a stílusomnak is. Még mindig van bennem egy olyan érzés, hogy hányok tőle, a tűtől meg még inkább. De őszintén szólva… nekem sincs kedvem a falat bámulva enni, egyedül. Kezd túl zajos lenni idebent. A gondolataimban. Az arcvonásaitól egyrészt elmegy az étvágyam… másrészt meg igazán meghozza az ember étvágyát. Úgyhogy azt hiszem, ez így ki is van egyenlítve.
A kezembe veszem a saját tálcámat és bizonytalanul pillantok a kék szemekbe, amik sötétebbek, mint az én árnyalatom. Akkor most mi lesz? Végülis, én így is úgy is asztalhoz ülök, amin két tálcányi hely van. De nem kezdek rögtön enni. Kivárom, hogy mi lesz, már ha nem követett azonnal, közben meg a csuklómon vakargatom a kötéseket. A fenéért viszket ennyire. Persze, gyógyul, több napos előnyben van. Közel sem kellene már kötéseket viselnem, de mint mondtam, Asher már így is sokat látott. Nem fogom premier plánban még ezt is az orra alá dugni.

Most. Kétlem, hogy a makacssága minden körülmények között kitartana, arról pedig egyikünknek sincs halvány fogalma sem, hogy mi vár ránk Villengardon. Az ő jelenlétével az én helyzetem ugyanolyan instabil, mint az övé. Mégsem jut eszembe, hogy ne teljesítsem, amivel Vadim megbízott. Nem igazából. Ábrándozni attól még lehet.
Ha bűnözőnek nevezne, nem jutna eszembe tiltakozni, hiszen én tudom a legjobban, hogy az vagyok. Azonban ez a bélyeg sem változtat meg egészen soha. Mert nem vagyok fekete. Fehér nagyon rég nem, de a kettő között végtelen a skála. Én tudom ezt. Henry meg majd megtanulja.
- Pontosan.
Értek egyet a lemondó megállapítással minden felesleges sallang nélkül. Elvégre ezt teszem, nem igaz? Miértek mögé bújva, okokkal, indokokkal, de ezt teszem, ő pedig ezt látja. Felesleges lenne tovább boncolgatnunk a témát.
Inkább váltok valami másra, ami engem is foglalkoztat, méghozzá az evésre. Én is éhes vagyok, most jöttem rá, mennyire. Leteszem az ölemből a könyvet, felállok az ágyról, majd a kis konyha felé veszem az irányt, ahol összedobok két tálcányi kaját. Nem nagy idő és energia, az instant cuccok előnye az egyszerűség és az eltarthatóság, bár az élvezeti értékük általában alig üti meg a legalsó mércét. Valamit valamiért.
A teát már csak megszokásból csinálom meg mellé, hogy legyen valami organikus is a tálcán. Egyszerű feketét, az én kedvencemet.
Egy pillanatra megállok Henry kabinjának ajtaja előtt, és néhány akrobatikus mozdulat árán sikerül beütnöm a kódot és minden a helyén marad a tálcákon. Talán a tea löttyen ki kicsit, de annyi baj legyen.
Amikor kinyílik előttem az ajtó, egyből felmérem a terepet, de aztán mintha mi sem történt volna, belépek, és leteszem az egyik tálcát a régi mellé. A másikat a kezemben tartom, nem vagyok biztos benne, hogy együtt akarunk enni. Nem mintha nem lenne jobb, mint egyedül, de…
Henryre pillantok, és próbálom leolvasni az arcáról, hogy alábbhagyott-e már a dühe az irányomba annyira, hogy normálisan megvacsorázhassunk. Azért az altatópisztoly még ott van az övemen, csak a biztonság kedvéért, és figyelmeztetésképpen. Nem mintha ne lennék jó közelharcban, de azt hiszem, kezdhetek ásni, ha erre hagyatkozom vele szemben.

- Hidd el, hogy nem érdekel. – Ha tőle hallom, ha a megbízójától, ha az atyaúristentől. Nem feltétlenül fontos, hogy ezt a gondolatot megosszam vele, de ez egy beszélgetés, miért tartsam magamban. Az Egyházban sem bízom vakon, nem vagyok hülye. De az egy egészen más kategória. Őket tisztelem. Vadim Burrows csak egy bűnöző. Ahogy „Asher” is csak egy bűnöző. Bár minden ilyen egyszerű lenne. Fekete és fehér. Tudom, hogy nem az. De egyelőre van körülbelül egymillió égetőbb problémám ennél, amin rágódhatok, úgyhogy tovább is lépek.
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki olyanokat oszt meg a másikkal, amit nem biztos, hogy kellene a bimbódzó, nem túl barátságos kapcsolatunkat tekintve. És mégis kijön.
- És most tálcán kínálsz neki… – Tudom, hogy nem ez lett volna a gondolatsora folytatása, amit hallhatóan félbe hagyott, de én ezzel a lemondó megállapítással fejezem be. Olyan sok minden van a hangomban, annyi minden keveredik, hogy az már kiolvashatatlan. A legtöbb egyértelműen negatív érzés. Ha egy valamit ki lehet emelni, akkor az talán az a gondolat, hogy épp most történik meg velem az, amitől egész életemben tartottam. Amitől jobban féltem, mint a tűktől, mint bármitől. Hogy úgy érzem, megtörtént velem a legrosszabb, szóval ezután bármi legyen, állok elébe, mert rosszabb aligha jöhet. Már most így érzek, pedig még csak meg sem közelítettük Villengardot, ahol születtem. A helyet, aminek a létezését kiirtottam az elmémből – vagy inkább az Egyház tudósai irtották ki sok minden mással együtt. Lényegtelen.
Majd akaratlanul is bebizonyítva, hogy az ember – különösen egy lényegében kamaszsrác – mennyire egyszerűen tud működni, az ennivaló említése visszaránt a jelenbe.
- Igen. Farkas éhes. – Mintha még el is mosolyodnék. De ha enni kapok, ez alkalommal tisztességesen felöltözök. Igazából már alváshoz felvettem a sötétkék pólót, ami megtetszett.

Talán tényleg olyanok vagyunk, mint két hülye kamasz, de szerencse, hogy senki nincs most itt, aki beszólhatna emiatt. Valahogy mindenkinek le kell vezetnie a feszültséget, ha másképp nem, hát duzzogással, nem igaz? Talán belefér.
Nem vagyok biztos benne, hogy fogok választ kapni a megjegyzésemre, de igazából nincs is szükség rá. Hogy miért is fogalmaztam úgy, ahogy? Talán szándékosan, talán tudat alatt, nem számít. Az biztos, hogy léphet előre, mindig van erre lehetőség. A kérdés mindig csupán az, hogy akar-e? Hogy képes-e megfizetni az árat azért a következő lépésért. Itt egy emberélet, ott egy csipetnyi elveszett büszkeség, másutt egy fél kar… vagy egy kisujj. Mindig van ára. De az ember azért van, hogy tanuljon a hibáiból, és napról napra átlépjen azon, aki volt. Hogy ez jó, vagy rossz irány, az a lépéseken múlik.
Amikor újra megszólal a hangszóróból, lényegesen másabb a hangja. Nem tudnám megmondani, mit is érez azzal kapcsolatban, amit mond, de ezt az egyet tökéletesen átérzem. Én sem ismerem a pontos körülményeket, de… Vadimot annyira igen, hogy tudjam, nem hagyta volna hátra a fiát, ha a legcsekélyebb esélyt is látja arra, hogy életben van. Ha olyan ember lenne, nem lennénk most itt összezárva egy hajóba.
- Vannak dolgok, amiket nem tőlem kell hallanod.
Még találgatásokat sem, sőt. Azokat főleg nem. Bár ahogy Henryt most ismerem, Vadim egyetlen szavát sem hinné. Vajon az egyházi feletteseiben is kételkedik legalább egy hangyányit?
- Néha azzal, hogy hátrahagynak, pont oda jutunk, ahol lennünk kell.
Vajon ha épp engem fuvaroznának az apám felé, mit éreznék? Fogalmam sincs. Gyűlölöm az öreget, amiért otthagyta meghalni a családját, de mi van, ha oka volt rá? Olyan oka, amiért én is megtenném ugyanezt? Ez az egyetlen nézőpont, ami újra és újra visszafog attól, hogy elítéljem magamban. Talán ő más tetteimért undorodna tőlem, és meg sem ismerné, mi lett a fiából. Sosem tudhatjuk.
Az a nap ugyanolyan fordulópont volt az életemben, amilyen a nyolc évvel ezelőtti, és valószínűleg a mai is Henryében.
- Én már nem bánom, hogy itt vagyok. Az életemmel tartozom az apádnak…
~...bár néha nehéz emlékeztetnem magam erre.~ Fogalmam sincs, miért kezdtem bele a mondatba, de feltűnően befejezetlenül hagyom. Nem, ezt azt hiszem, nem fogom megtárgyalni Henryvel. Most nem.
- Éhes vagy?
Terelem egészen másfelé a témát, mielőtt az egész… túl közvetlen lenne.

Ha valaki hallana minket, azt gondolhatná, hogy két hülye arisztokrata kölyök vitázik. Ő nem mondja meg a nevét, én nem kérdezem meg rendesen, neki nem tetszik ahogy beszélek, nekem nem tetszik, ahogy néz. Lassan kezdünk átcsúszni ebbe a kategóriába. És bár tudom, hogy le kellene húznom a vécén a büszkeségem, nem megy. Lehet, hogy később még szívni fogok miatta. Jó, valószínű. Most még különösebben nem érdekel.
Aztán olyan fejmosást kapok, hogy csak pislogok. Nyitom a szám, majd csukom. Újra egy indulatos lélegzettel, de nem szólok. Emésztgetem a hallottakat és egészen rájövök, hogy használható információt is kaptam. Talán fel sem tűnt neki, hogy mit adott. Előre lépni. Nem tovább, előre. Szóval talán mégsem instant halál vagy még rosszabb vár rám Villengardon?
Korai lenne még levonni a megállapítást, de egyre inkább kikerekedik bennem, hogy előnyt csinálhatok abból, ami most még hátrány. Amitől most még rettegek. Akitől. Villengardról egyházi egység még nem tért vissza. De majd talán én. Előbb bejutok, aztán… De nem eszik olyan forrón a kását. Nem túl hosszú hallgatás után egészen meglepő irányból felelek Asher szavaira.
- Az a fiú, akit ő ismert, akit „haza” vár meghalt nyolc évvel ezelőtt az embertelen hidegben, amikor hátrahagyta. – Bár nem voltam túl sokáig odakint, mire az Egyház összeszedett már valóban halálra kellett volna fagynom. Az egykori Izland területén. Szerinted? Az egyetlen oka annak, hogy életben maradtam, a szervezetem génmódosítás miatti ellenálló képessége. Azt nem tudhatom, hogy valójában nem hagyott hátra, legalábbis nem ilyen egyszerűen megmagyarázható, ami történt, ahogy annak a körülményei sem, ahogy az Egyház felügyelete alá kerültem. De nem én vagyok az egyetlen, akinek fogalma sincs róla, valójában milyen mértékekig hajlandó bemocskolni az Egyház a kezét. A legtöbb dolgot még a Black Sun banditái sem néznék ki belőlük, pedig az már egy szint.

A legszebb az egészben a következtetés, amit végül levonok. Na nem csak Henry oldaláról, hanem a sajátomról is: szóval engem is elég tökösnek tart. Helyes.
Hallom, ahogy a válaszom nyomán elhallgat a komm, és szinte látom magam előtt, ahogy vesz egy mély levegőt, és megy fel benne a pumpa. Viszont a névválasztás… elnevetem magam.
- Sosem találod ki a nevem, de tudod, mit? Hívj ahogy akarsz - aztán azzal a farkasvigyorral elmosolyodok. - Csak aztán ne lepődj meg, ha nem hallgatok rá…
...amikor esetleg szükséged lesz valamire. Ha ennyire nem képes lejjebb adni a sértett büszkeségéből, akkor szívja miatta a fogát.
- Azt hiszed, csak veled nem fair az élet? Szarabb helyzeteket is éltek már túl, talán egyszer elfogadod végre, hogy hol vagy, ahelyett, hogy hol lennél szívesebben - válaszolom, mostmár nem mosolyogva. - Akkor majd tudsz előre is lépni.
A harag ritka rossz tanácsadó, és akkora pofon az objektivitásnak, amire ilyen helyzetben szüksége lenne, mint ide a Jupiter. Bár fogalmam sincs, minek tépem a számat, valószínűleg halál felesleges.
- Úgy látom, még nem sikerült kipihenned magad. Hagylak is…
Azzal elengedem a gombot, és hallgatásba burkolózom. Talán vissza is térek a könyvemhez, ha nem képes emberi hangnemben hozzám szólni. Időnk mint a tenger.

- Bucheim nem elég tökös. – Értem ezt arra, hogy visszajött volna értem. Észre sem veszek, de egy kisebb túlzással futólag elmosolyodok rá gondolva. Inkább csak afféle részvétet nyilvánító mosoly a tizedes irányába, hogy még mi minden várhat rá az életben. Jó ég, mintha én olyan idős és bölcs lennék. – Még nem az. – Még nem vesztett semmit, amitől kinőttek volna a tökei. Az, hogy sörözés közben egy kantinban képes megkérdőjelezni a felettesét, az nem a tökösség kategória. Csak szeretett volna nagylegénynek tűnni. Ezzel viszont azt is elárulom, hogy nem sorolom magam Bucheimmel egy lapra és úgy gondolom, hogy ellentétben vele én már eleget tapasztaltam ahhoz, hogy tökössé váljak a veszteségektől. Vagy valami ilyesmi logikát lehet kivenni a szavaim mögül. Tulajdonképpen lényegtelen.
A következő válaszát meghallva azonnal elengedem a kommunikátor nyomógombját és szabályosan érzem, ahogy tágulnak az orrlyukaim az egyre feszültebb sóhajtozástól. Az a tenyérbemászó tónus! A rohadt vigyora, amit egyértelműen tükröz a hangja. Nyitom az ajkaim, de olyan fröcsögő gyűlölködéssel tudnám csak feltenni a ’helyes’ kérdést, hogy inkább bele sem kezdek. Néhány másodpercig teljes a rádiócsend a részemről. Végül ismét hallani, a halk sistergést, ahogy vonalba kerülök.
- Asher. Ashernek tűnsz. – Komolyan képes vagyok elkezdeni barkóbázni, hogy az arcberendezése alapján mi lehet a neve, milyen név illik rá, mintsem megkérdezném, hogy mi a neve. Ha elég szemfüles, az ezt követő halk szusszanásomon még talán azt is hallani, hogy elmosolyodom. Ashernek fogom hívni.
- Az sem áll jól, hogy tű áll ki a nyakamból, mégis megtörtént. – Na csak kibukik belőlem az erős ellenszenv, még ha a fröcsögés szintjét nem is érem el. Igen, sérelmezem azt a rohadt kábítólövést, mindennel együtt, amit az képvisel. Különösen így, hogy most egészen friss az élmény.