inside
Azt mondják, akik nem hisznek a genetika erejében, hogy bármilyennek is születünk, úgyis a neveltetés határozza meg egy ember jellemét. Egyes elméletek még odáig is elmennek, hogy kinyilatkoztatják “a gyermek egy fehér lap, melyen minden arra járó nyomot hagy”. Talán igaz, ám nem rám. Engem sokkal inkább a nevelés hiánya tett olyanná, amilyen vagyok.
Anyám és apám is jó emberek voltak, csak éppen nem egymásnak. Annyira lefoglalta őket, hogy a saját szemléletükre formálják a másikat, hogy mindketten elfelejtettek valami nagyon fontosat. Engem. Mégis többet tanultam tőlük, mint bárki mástól ezen a zimankós golyóbison. Őket figyelve formálódtak bennem az elvek, jött forrásba ereimben a lázadás és miattuk tudom, hogy a szeretet több fájdalmat és csalódást tartogat, mint bármi más.
Vonzanak a kütyük épp úgy, mint anyámat, de pont az ő vakhite miatt nem ástam túl mélyre magam a technológia vívmányai közé. A kibernetika pedig olyasmi, amit szívből gyűlölök. Természetesen nem adok hangot a véleményemnek, mert akkor az okaimat is fel kellene tárni, ahhoz pedig senkinek nincs köze és maradinak sem kívánok tűnni. Hiszem haladó szeplem vagyok, állhatatos, érvekkel meggyőzhető. Tudom mi a lojalitás, a büszkeség félretétele, az emelt fővel eszközölt szolgalelkűség. Ambiciózus vagyok és határozott, de meghallgatom azt, akit érdemes. A Black Sun törvényei szerint élve követem a magaméit és egyelőre ez így megfelel nekem. Azt pedig magam sem tudom, hogy mi történik majd, ha valaki hótaposóval zúz keresztül a felállított határsáncaimon. Precedensteremtés lesz, de hogy azon felül...?
Nem vagyok égimeszelő, 6 láb 2 hüvelyk magasra nőttem, de ez alig lehet meglepő azok számára, akik ismerék a szüleim. Anyámnál egy egész lábbal magasabb vagyok, apám fölé pedig két hüvelykkel emelkedtem így nőve a legfeljebb a családi termetfán. Szálkás, atletikus testalkatomért minden egyes nap megdolgozom, nem fogyasztok sem fűszert, sem alkoholt, s a dohányzást is kerülöm. Ez nem azt jelenti, hogy egyiket sem próbáltam soha. Épp ellenkezőleg. Pontosan tudom, hogy mit és miért kerülök.
Hajszínemet feketének titulálják, de ha napfény éri, akkor jól látszik, hogy nagyon sötét barna inkább. Pláne, mert a genetika mind a mai napig nem ismeri el a fekete színt, mint szem- vagy hajcifrát. Hát ki vagyok én, hogy rá merjek cáfolni erre?
Íriszeim cirmosak, a barna összes árnyalata megtalálható bennük, hangulatkoktél-függően elegyedve mindig másmilyen keverékké.
Összességében? Átlagos vagyok és mégsem vagyok az. Forr bennem a düh, a keserűség, örökké másra vágyom, s nem elégít ki az, amim van. Rémálmok gyötörnek, összerándul a gyomrom, hogyha injekciós tűt látok és hányingert kapok az égetett, áttetsző szesz szagától. Az undor ízét pedig semmilyen fogmosás nem tudja kiüríteni a számból. Az elfogadás kenyere fűrészporízű, s ha nem sütőmelegen eszem, akkor véresre sebzi szétporladtában a bensőm. Azt, melyet nem ismer senki igazán. Még? Nem tudom. Valószínűleg inkább egyáltalán.

5 years ago
Az inox mosdókagyló peremére támaszkodom, a kapaszkodásba szinte belefehérednek ujjbegyeim. Alkaromon a kidagadó eret nézem, mert vágyom látni a benne áramló valódiságot, az élet vérvörös esszenciáját. Persze nem látom, de elhiszem, hogy mégis és ez az, ami segít lenyugtassam magam valamennyire.
-Mi a gond, csillagom?
Hallom meg anyám hangját a hátam mögött zengeni. Lágy, kedves orgánuma van, szerettem hallgatni a meséket, melyek nem nekem szóltak, de aláfestették a lefekvésem idejét. Ha valaki mesélt, az mindig apám volt, de ő olyan halkan beszélt mindig, hogy nem tudtam élvezni az ajkain kibontakozó történeteket.
- Semmi, Vida.
Hazudom, mert bár tudom, hogy nem hiszi el, azt is tudom, hogy megelégszik majd ezzel a válasszal. Mert nem érdekli, hogy mi a bajom, mert csak kötelességből és megszokásból kérdezi, mert így tanulta apámtól hogy helyes. Ő másképpen szeret, s én is másképpen szeretem őt. Sose szólít a nevemen én pedig mindig az övén szólítom őt. Ezek vagyunk.
Tip-top magassarkúi távolodón koppannak, megúszhatnám a folytatást, de ma más lábbal keltem fel. Túl nagy a csend a házban. S ha már nem is tombol, vajon mi az, amit elvett tőle, hogy szintetikus szerelemmel helyettesítse félelemből fakadó önzésében?
- Beleegyezett?
Lököm el magam a kérdéssel támaszhelyzetemből, s fordulok a háta felé. Nem fog megfordulni, tudom, s jobb is ez így. De figyel rám, hallott, hisz megáll. Jég csilingel a poharában, süllyedő hajóként úszva az átlátszó nedűben.
- Tette valamikor?
Kérdez vissza a szokásos modorában, de most mintha valamiféle megtörtséget sugároznának megereszkedő vállai. A másodperc törtrésze alatt jövök rá, hogy már ő sem fiatal.
Túl vagyunk már azon a szakaszon, amikor ezért üvöltve kérném számon rajta a tapintat és a tisztelet hiányát az állítólagosan általa szeretett férfi iránt. Sosem használt, sosem változott tőle semmi, hát felhagytam vele egy idő után. Gyűlöltem, mert nem értettem, majd később gyűlöltem azért is, mert végre megértettem az indítékait. Ma már nem is gyűlölöm, csak szánom őt. Őket. Mindkettejüket.
- Mennyi időre van még szükséged? Hónapok, évek?
Szegezem neki a kérdést, mely csendes, de a vádló él a beletörődöttségem ellenére sem tűnt el belőle. Megfordul, rám tekint és én beledermedek a döbbenetbe attól, ami audiovizuálisan tőle ér.
- Ma éjjel elmegyek.
Szól és sír. Harminc éve nem láttam könnyeket peregni mindig sminkelt, mindig nett, mindig tökéletes orcáján. Apám volt a finomabb kettejük közül, a puhább ebben is.
- Mit jelentsen ez?
Szalad ki a számon a talán nem legmegfelelőbb kérdés. Tovatűnik tőle az előbbi, összetört pillanat, s helyét átveszi a szokásos dac, mespékelve azzal, amire szintén harminc évet kellett várnom. Tudom, hogy mit jelent, ha kimondja valakinek a nevét. Éppen ezért facsarodik össze bele a szívem.
- Nyertél Phineas Myke Hallisay. Legyen ez elég.
Megrázom fejem, sóhajtok, s bár legszívesebben közelebb lépnék hozzá, hogy megöleljem, mégsem teszem. Hagyom méltósággal távozni, s most az egyszer úgy szeretem, ahogyan neki jó. Mert így szeretnék emlékezni rá. Tudom ugyanis, hogyha valamit kimond, azon nem változtat, így biztos lehetek abban, hogy soha többé nem látom az anyám.
Furcsa érzés. A képzésem ideje alatt megszoktam, hogy bármilyen helyzetben hidegvérűnek kell lennem, nem boríthatnak el az érzelmek akkor sem, hogyha számomra kellemetlen helyzettel találkozom. Most hát idegen ez a remegés, mely gyomromból indul, gerincoszlopomon kúszik fel és a fecskendőt fogó kezem ujjaiba pulzálja magát. Remegnem kellene. Az érzés megvan. Mégis oly szilárdan szorítom az eszközt, mint amilyen határozott megingathatatlansággal az Excalibur állhatott a sziklában ha hinni lehet a több évezreddel ezelőtti meséknek.
- Készen állsz?
Kérdésem az enyém, a hangomat felismerem, ha idegenül cseng, akkor is. Ígéretet tettem, s bár majdnem öt évembe került, mire eljutottam addig, hogy képes is legyek beváltani, most itt vagyok. Nem egy, nem kettő szívességet kellett kérjek hozzá, tartozom miatta, de jó fiúgyermekként nem okozok csalódást.
- Sajnálom, hogy anyád ezt tette veled, fiam.
Ez a válasza, se több, se kevesebb. Fáradt sóhajt se mellékel hozzá, nem nyomatékosít, nem akarja semmivel sem alátámasztani a választását. Csak mar, mint egy skorpió, pedig ez nem az ő természetének sejátja, hanem anyáméé volt. Azé a nőé, aki legalább annyira hiányzik neki, mint amennyire gyűlöli.
Elnyomja a cigarettát, de még mindig érzem a meggyújtott fűszer szagát. Fintorognom kell, de ahogy nem remegek, úgy nem is grimaszolok. Átadom a terepet a nálam szakavatottabbaknak, hadd készítsék elő a beavatkozást. Én nem azért vagyok itt, hogy segítsek. Nem úgy, ahogy szakember teszi. Nekem csak annyi a dolgom, hogy megadjam a kegyelemdöfést. Elbaszott egy aneszteziológus lennék. Mindenesetre tudom a dolgomat, ahogy azt is tudom, hogy onnantól kezdve, hogy beadom apámnak az injekciót, lényegében a halálba küldöm őt. Abba a halálba, amire évek óta vágyik, s amitől mégis retteg. Tudom, hogy nem rám van szüksége maga mellett, hanem anyámra volna. Ő mégsincs itt. Azóta nem hallottunk felőle, hogy elment azon az éjszakán.
- Tegye a dolgát, Hallisay!
Parancsol rám egy hang. Neki sürgős, hogy végezzünk, dolga van, menne már tovább. A maszkja mögött szemet forgat, elfelejtve, hogy az anyag csak a száját takarja el.
Mozdulok, ahogy tanították, majd midőn megtettem, amire apám megesketett, búcsú nélkül távolodom el a műtőasztaltól. Csak akkor hagyom, hogy az érzelmek átlovagoljanak rajtam, s kiszakadjon belőlem egy égveledédesapám, amikor már biztosan tudom, hogy egyedül, az utcán vagyok. Érzem, hogy valaki figyel, de most nincs se hangulatom, se erőm ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Ma óvatlan leszek, s ha kell, hát akkor csapjon le akárki rám. Holnap majd érdekel, de ma nem. Ahogyan az sem, hogy valakinek a zokogáshangját hordja felém a szél. Pedig, ha tudnám, hogy ki a nő, talán megfordulnék, s visszafordítanám lépteim. Megköszönném neki, hogy legalább elbúcsúzni hazajött. Önzetlenül. És ráolvasnám a haragomat a fejére, amiért nekem jutott miatta a feladat, hogy megöljem az apám. A férfit, akit szeretett, s aki viszont szerette őt.
Egyenruha, súlyos léptek, céltudatos közlekedés. Jelenésem van, eltántoríthatatlanul haladok célom felé. Az érkező üzenetet csak futtában olvasom el. "Vida Arisane Hallisay holtteste előkerült. A halál ideje nagyjából 150 nappal ezelőttre tehető." Együtt vannak, én pedig egyedül. De most akkor sem szomorkodnék, ha ráérnék éppen. Furcsa, de az árvaság megkönnyebbülés. Volt kitől örököljem a kifacsart önzőségemet.