Egyszer azt mondták, hasonlítok apámra. Ezt őszinte örömmel vettem tudomásul, még akkor is, ha az egyik felettesem csak a külsőmre utalt. Azt mondta, ha nem tudná, hogy ő már nincs közöttünk jó ideje, ránézésre biztosan összekevert volna minket. Valójában nem tudom, mennyire hasonlítottam az apámra. Néhány képem van csak a szüleimről, amelyeket féltve őriztem, hiszen ennyi az összes emlékem róluk. Az apámról készült fotót, amelyben a fehér egyenruhában feszített, fiatalabb koromban sokat nézegettem, s kerestem a hasonlóságokat. Talán a hajam barna színe és a szemem kissé mandula vágása rá emlékeztet, meg a markáns állcsontozatom. A kék szemeimet azonban anyámtól örököltem.
Hiányoznak, még ha sohasem ismertem őket, gyakorlatilag idegenek számomra. Fogalmam sincs, hogy milyen emberek voltak. Úgy képzeltem mindig is, hogy kedves, békés, tisztességes pár voltak, így én is az akartam lenni, és azt hiszem azzá is váltam az Egyház szárnyai alatt. Bár katonának álltam, mert úgy éreztem, követnem kell az apám nyomdokait és az Egyházat akartam szolgálni, nem szeretem az agressziót és a vérengzést. Ezt a feletteseim is felismerték, ezért a legtöbb időmet mai napig a Marson töltöm, hogy az alapvetően békés és nyugodt körülményeket tartsam meg. Ott láttam meg először a Nőt is. Több hölggyel volt dolgom az életem során, mégis Ő valahogy más, és egészen más hatást gyakorol rám. Éppen ezért is veszélyes, amit csinálunk és nagyon igyekszünk mindketten, hogy ne derüljön fény kettőnkre. Ám kaptam egy fülest és egy fenyegetést. Így most az eskümet, amelyet az Egyház felé tettem megszegtem. Jó katona akartam lenni mindig is, de jobban féltem az Ő életét, mint a sajátomat és a becsületemet, éppen ezért titkokat osztok meg a Black Sunnal, aminek tudom, hogy komoly ára lesz. Apám valószínűleg elsüllyedne szégyenében, ha élne, és megtudná, mit tesz a fia, aki már cseppet sem tisztességes. Szégyellem én magam is, amit teszek, de… jó okkal teszem. És ha mindez nem lenne elég, az általam oly nagyon tisztelt Egyház egyre kétesebb keretet kap, minél többet beszélek az összekötőmmel. Soha nem kérdőjeleztem meg a rendszer, a Szentanyát, semmit sem az Egyházzal kapcsolatban. Egészen mostanáig.

Az életem eldőlt, amikor az Egyház a szárnyai alá vett. Kezdetben nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, főleg kisgyerekként, hogy nincsenek meg a szüleim, ám cserébe a szervezet valami egészen mást adott és jelölt ki számomra, még ha nem is közvetett módon: célt kaptam. Azután már könnyű volt növekednem, erősödnöm, hiszen tudtam, szolgálni akartam a Szentanyát, éppen ahogyan azt az apám tette. Ezért lettem katona, hogy védelmezzem az egyetlen dolgot, amiben igazából valóban képes voltam hinni az életem során, és hogy papként törleszthessek.
Az életem nagy részét az Echón töltöttem, ám felsőbb utasításra átkerültem a marsi Sobrik Bázisra, ahol azt hiszem az első napomon találkoztam Vele, a Nővel, a valódi Angyallal. Nem vallottam be neki azóta sem, hogy tudtam, a sorsom eldőlt akkor, amikor először találkozott a tekintetünk. Bár valószínűleg Ő is tisztában volt mindezzel, nem véletlenül titkoltuk a közöttünk lévő vonzalmat mindenki elől. Mindketten katonák voltunk, ráadásul Ő kiemelt béta osztagos, és nyilvánvaló volt, nem szabadott volna még csak gondolnunk sem ilyen formában egymásra, azonban mi képtelenek voltunk ellenállni. Egy részem mindig is szerette volna világgá kürtölni, annak ellenére is, hogy milyen komolyan vettem a papi hivatásomat, a másik felem azonban folyton emlékeztetett, hogy végzetes csapást mérnék mindkettőnkre, ha elmondanám bárkinek is. Így hallgattam, s hallgatott ő is.
Azt hiszem, annyi hónap után, elhittem, hogy biztonságban voltunk, hiszen ha ez idáig nem szúrtunk szemet senkinek sem, akkor miért éppen most tűnt volna fel valakinek. Ugyanakkor továbbra is óvatos voltam, mindketten körültekintők voltunk, ezért sem számítottam arra, ami ekkor következett.
A Sobrik egyik edzőtermében voltam, amikor egy hang bemondta, engem keresnek a feletteseim. Ez alapvetően nem lett volna szokatlan, így mit sem sejtve indultam el néhány perccel később az irodák felé. Ott azonban egy idegen fogadott. A hívás hamisnak bizonyult, ám gyorsan kiderült, én veszíthetek többet, ha jelentem mindezt.
– Nos, mit mondd Hogsson atya? Hajlandó vállalni a plusz feladatot? – kérdezte az ismeretlen férfi gúnyos hangon, látszott rajta, mennyire élvezte a fölényt és nem mulasztott el egyetlen pillanatot sem, hogy ezt gyakorolhassa.
– Nem fogok kémkedni és információkat szivárogtatni kalózoknak – feleltem elsőre rezzenéstelen tekintettel. Nem akartam megszegni az eskümet, ami az Egyház felé kötelezett, még ha tudtam, hogy a Nő miatt, szinte már el is dobtam azt az esküt. Nem akartam csalódást okozni az apámnak és az emlékének. Összeegyeztethetetlennek tűnt az elveimmel, hogy a Black Sunnak dolgozzak „másodállásban”.
– Ez esetben Skadigakash parancsnok látja ennek kárát…
– Őt hagyják ki ebből! – felpattantam a székből, amibe korábban beleültetett. Nem akartam, hogy neki baja essen. Erre kést rántott, amit a torkomnak szorított. Éreztem a hideg fém élét, ahogy a bőrömet kóstolgatta.
– A maga döntése: ha elmondja, amit hallani szeretnénk, a hölgy és a maga titka kettőnk közt marad, ha nem…
– Mi köze ennek a parancsnokhoz? – kérdeztem undorodva a fickótól. Lángolt bennem a düh, és tehetetlennek éreztem magamat, életemben talán először.
– Jó alkualap – kaptam meg a választ. Nevetett rajtam. – Egyezzünk meg, atyám! Kap tizenkét órát, hogy döntsön, utána ha nem működik együtt a Black Sunnal a felettesei és a parancsnok felettesei is megtudják milyen kapcsolat fűzi magukat össze. Remélem világosan fogalmaztam.
– Igen – undorodva léptem egy lépést hátra, megadva magamat a tehetetlenségnek. A férfi eltette a kést, és intett a másik két csatlósának az ajtó mellett, hogy mehetnek. Meggyőzően alakították a rendfenntartó szervet.
– Várom a válaszát, Hogsson atya! – búcsúzott az idegen, otthagyva engem az irodában. Visszaroskadtam a székbe, és csak bámultam magam elé. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, amíg én ott ültem. Mire feleszméltem és összeszedtem magamat, hogy visszamenjek a hálófülkémbe, már tudtam a választ. Azt a választ, amivel saját magamat is elárultam, cserébe azonban megmentettem Őt. Ez pedig fontosabb volt mindennél.

Amikor mindez megtörtént, nem volt a bázison, kiküldetésen volt, és ezzel időt nyertem. Időt saját magamnak… Nem akartam becsapni és hazudni neki, azonban úgy éreztem, ez a legjobb megoldás jelenleg. Ha nem tudott róla, hogy kapcsolatban álltam a Black Sunnal, neki nem eshetett bántódása, még akkor is, ha én belebukom ebbe. Nem ez volt a legideálisabb, de inkább higgyen seggfejnek, minthogy kiderüljön, belekeveredett egy ilyen ügybe. Jobb volt, ha nem tudott az árulásomról. Ennek ellenére azonban képtelen voltam szembenézni vele, és azt hazudni, már nem kívánom vele tölteni az időmet. Ezért hát kerülöm őt, úgy teszek, mintha mindig közbe jönne valami, még ha el is hív edzeni, ami korábban az egyik közös programunk volt. Nem tudom, meddig lehet ezt fenntartani és meddig tudom vele elhitetni, hogy nem történt semmi… Nem tudom, lehet-e így bármiféle jövőnk.
És egyáltalán: mi lesz ha az Egyház rájön majd, mit tettem? Az Egyház, amelybe minden hitemet vetettem, amelynek olyan hálás voltam, most, a Black Sun által és azon keresztül, teljesen más oldalát láthattam meg, ami már cseppet sem olyan vonzó, mint eddig volt. Valójában talán az a kérdés: érdekel-e engem egyáltalán, ha az Egyház rájön?