Kedves Naplóm!

Ma lettem hét éves. Nem is tudom mit kéne írnom, Mamától és Papától kaptalak, mert szerintük jót fog tenni nekem, ha legalább veled megosztom a gondolataim. Én nem tudom miben segíthetnél, de a kedvükért elővettelek. Most megyek aludni. Jó éjt.

Melie

Kedves Naplóm!

Utálom a sulit. A lányok kegyetlenek. Ma is be kellett zárkóznom a mosdóba, mert nem hagytak békén. Állandóan a súlyom miatt csúfolnak. Mintha nem próbálnék meg tenni ellene. Mintha nem ugyanezt hallgatnám otthon is a Nagyitól. "Ó, ez a babaháj, majd elmúlik. Ó, csak egy kis serdülőkori elhízás, majd kinövi. Ó, kislányom, nem igaz, hogy képtelen vagy leadni a súlyodból, úgy nézel ki ebben a ruhában, mint egy töltött galamb. Hogy fogsz így találni magadnak valakit."
Tudom, hogy kövér vagyok, nem kell állandóan erre emlékeztetni, mert így még sokkal rosszabb. Ilyenkor hatványozottan érzem a vágyat, hogy leüljek a konyhában és csak egyek, egyek és egyek. Fogalmuk sincs róla, milyen érzés. Fogalmuk sincs róla, mennyire utálom magam, a testem, az életem…

Kedves Naplóm!

36 éves vagyok, napi 10-12 órát dolgozok, nincs nekem arra időm, hogy eleget tegyek a Nagyi folytonos unszolásának. Még mindig kövér vagyok, de a hét nagy részében nem foglalkozom vele. Kivéve, amikor azt hallgatom, hogy hogy nézel ki, mik ezek a formátlan zsák ruhák, hol marad a smink és miért hordom folyton azt az átkozott szemüveget, meg azt a slampos kontyot. Red-Rose vagyok, adnom kéne a külsőmre. De miért is tenném? Az eszemmel keresem a pénzt, az ügyfelek nem azért fizetnek, hogy fotómodellt játszak. Néha egy-egy férfi úgy érzi, jobb belátásra tud bírni, ha hízeleg, de így legalább pontosan tisztában vagyok vele, hogy úgysem gondolják komolyan. Amúgy is bosszantani szoktak, nem tudok mit kezdeni az ilyen megnyilvánulásokkal. A tényeket és a racionalitást preferálom. Túlsúlyos és slampos vagyok, ez tény. Emellett törpe az alig 157 centiméteremmel, semmilyen az egyszerű barna hajammal és vaksi a szemüvegem nélkül. Nem járok társaságba, többnyire kedvelem az egyedüllétet és még soha nem voltam szerelmes. Tény, tény, tény. Gyűlölöm azt az embert, akiben a szüleim megbíztak, és helyre akarom állítani a családom becsületét. Szeretem a Nagyit, de sokszor bosszant és lassan nem tudok mit kezdeni a 22 éves öcsémmel. Újabb tények. Ez vagyok én, egy végtelenül egyszerű, jelentéktelen tényhalmaz és ezzel történetesen tökéletesen elégedett vagyok, legalábbis azt hiszem...

Betemetnek a mindennapi teendők. Most is épp az irodám négy fala között gubbasztok, a szemüvegem kicsit csálé, a hajam kezdi feladni, hogy szoros kontyban maradjon, a blúzomon meg mi tagadás van egy szép kávéfolt elől. Este hatra jár az idő, az asszisztensem már vagy egy órája hazaküldtem. Teljesen felesleges itt ülnie velem, mikor a saját munkaidejében végez a dolgával, nekem úgysem tud segíteni, ráadásul ma már nem is várok több klienst.
Épp ezért lepődök meg, - és egy kicsit be is ijedek - mikor az előtérből ajtó nyikordulást, majd motozást hallok. Már nyúlnék a papírnehezékért, melynek inkább eszmei, mint valódi értéke van, de nagy megkönnyebbülésemre - legalábbis látszólag - pár pillanattal később felcsendül a Nagyi hangja.
- Melie, drágám! - S ezzel a lendülettel már töri is magának az utat befelé, a behajtott ajtót kitárva. Ahhoz képest, hogy már jócskán benne van a korban és mint tudjuk nem volt mindig egyszerű az élete, mára már sikerült visszaszereznie régi fényét. Ki hinné, hogy a pénz, mi mindent meg nem old? Még mindig nagyon csinos, királynői tartása kihangsúlyozza sudár alakját. Jócskán fölém magasodik, e tekintetben az öcsémmel kezet is foghatnának. Csak nekem sikerült az anyai ágról örökölni az alacsony, pufók termetet, csak Édesanyámmal ellentétben nálam ez már nem a csinos kategória. Egy kicsit mindig megsajdul a szívem, ha a Nagyira nézek. Nőies, elegáns, arisztokratikus. Most is, ahogy leteszi a kis kalapját az asztalomra és kecses mozdulatokkal lehúzza a kesztyűt a kezéről. Galambszürke, makulátlan kosztümöt visel, ami éles ellentétben áll az én öltözékemmel.
- Melie, drágám! Hányszor elmondtam már neked, hogy jobban kéne ügyelned a megjelenésedre. Atya ég, hogy nézel ki?
Szörnyülködik, miközben az asztalomon landol a kalapka mellett az a pár kesztyű is és helyet foglal az egyik süppedős fotelben, ami az ügyfeleim kényelmét hivatott szolgálni.
- Nagyi! Minek köszönhetem ezt a késői látogatást?
Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de igen nehéz, amikor rögtön azzal kezdi a beszélgetést, hogy engem kritizál. Szeretem, de ilyenkor a nyakát tudnám kitekerni.
- Vásárolni voltam és összefutottam Charles-sal és Eleanorral.
Ajajj, ez már most rosszul hangzik. Eleanor, Nagyi gyerekkori barátnője és bár nyíltan soha nem állt ki sem ő, sem a férje a családunkért, valami csoda folytán sikerült megőrizni a barátságukat még azokban a nyomorúságos időkben is. Most meg, hogy már nem a társadalom legalsó lépcsőfokán állunk anyagilag, mintha a Nagyi szépen lassan megpróbálna visszakapaszkodni az előkelő körökbe.
- Ők hoztak el hozzád is, gondoltam velünk tarthatnál egy könnyed vacsorára.
Adja meg végül a magyarázatot, amiből arra következtetek, hogy az említett személyek odakint várakoznak. Már csak ez hiányzott a mai napomból. Nem épp most konstatálta, hogy cseppet sem társasági a kinézetem? És mégis felhozta a dolgot, ami csak egyet jelenthet. Még mindig azt az eszement tervet forgatják ezek ketten a fejükben, hogy összeboronáljanak Charles-sal. Ó nem, nincs az a hatalom, hogy ebbe valaha is belemenjek.
- Nagyi, sok a dolgom és mint az imént voltál oly szíves felhívni rá a figyelmemet, nem is vagyok épp vacsorához öltözve.
S a nyomaték kedvéért kicsit kitárom a karom ültömben, hogy jobban szemügyre vehesse azt a foltot és a gyűrődéseket, amit az egész napos ülésben szenvedett el a toalettem. Ez meg is hozza a várt hatást egy apró kis fintor jelenik meg az arcán és hathatós sóhaj hagyja el az ajkait.
- Igazából nem értem miért csinálod még mindig ezt. - Szinte már panaszos a hangja. - Elég jól megy az üzlet ahhoz, hogy felvegyél valakit, aki a napi teendőket intézi. Sokkal fontosabb dolgaid is lehetnének ennél.
Ó, igen… Férjhez menni és gyerekeket szülni. Ehhez pedig ki más lenne alkalmasabb, mint egy akaratgyenge férfi, aki azt sem tudja merre van az előre. Ezek ketten csak azért akarnak összetenni minket párba, mert azt hiszik enélkül mindketten pártában maradnánk. Valószínűleg igazuk is van, de ezt nem tőlem fogják megtudni.
- Pontosan tudod miért csinálom. - Keményedik meg a hangom, ahogy feltolulnak az emlékek. Egy vérgőzös, sírással és jajveszékeléssel átitatott szobáról.
- Már nagyon közel járok a megoldáshoz és Nagyi, ne próbálj meg az utamba állni!
Szinte már-már fenyegető a hangom, amit normális esetben senkivel szemben sem mernék megengedni magamnak, főleg nem vele szemben. De tudom, hogy ő is pont ugyanúgy érez ezzel kapcsolatban, és fordított helyzetben pontosan ugyanezt tenné. Egyszerűen csak, talán nem tart rá képesnek… Mindenesetre a pillanatnyi dermedtsége hamar tovatűnik, s átható zöld szemeiben megcsillan a jóváhagyás fénye. Majd se szó, se beszéd feláll, elveszi a kalapot és a kesztyűt.
- Te tudod, drágám. De nehogy azt hidd, hogy sokáig kibújhatsz ez alól a vacsora alól.
Azzal, ahogy jött, úgy távozik is és én végre fellélegezhetek. Van egy olyan érzésem, hogy ez a mai nem csak egy egyszerű étkezés lett volna, de nincs időm ezen morfondírozni. Holnap egy különleges kliens érkezik és még fel kell készülnöm arra a találkozóra...