Minden erőmmel próbálom kizárni a kutató kezeit, az elmotyogott szavait, miközben sietve tömöm magamba a homokízű ételt. Csak jól akarok lakni végre, aztán elhúzni innen. Nem fogok visszajönni hozzá. Nem fogok maradni éjszakára.
Nem fogok...Nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem a tányért!
Csakhogy a kéz, ami megpróbálja elhúzni tőlem, nem a rohadéké. Ekkor tűnik fel, hogy már nem ketten vagyunk és ekkor nyilall belém a lehetséges végkifejlet. Ketten vannak ellenem. Most kell eltűnnöm, nem törődve az utolsó falatokkal.
- Miért, szerinted mivel próbálkoztam? - hasít a morgós hang a levegőbe, szinte már felháborodva, miközben még egy próbát tesz, ezúttal csak beletúrva a hajamba. Gondolom próbál a lehető legártalmatlanabbnak tűnni. De én érzem azt a kis erőt, amivel a legvégén megmarkol pár tincset. Azt a különös, beteges ragaszkodást, amivel éppen ugyan, de oldalra rántja a fejem.
Ekkor engedem el a tányért. Pontosabban lazítom el az ujjaimat az egyik kezemen, amivel eddig tartottam, hogy a fickó ne húzza vissza tőlem. Viszont ez nem jelenti, hogy bíznék az idegenben. Az embereket soha nem a jó szándék vezérli. Nincs olyan, hogy valaki, valamit pusztán azért tesz, mert ezzel jót cselekszik. Akar valamit. Ha nem most, akkor később. Utána. Következőleg.
- Nem kérek szívességet. Sem sajnálatot - szólalok meg végül tökéletes határozottsággal. Talán csak a tekintetemben van valamiféle szikrája a félelemnek. Ösztön. Menekülni akarok. Most már ketten vannak.
Úgyhogy nem törődve azzal a pár tinccsel, amit veszíthetek, elhúzom a fejem, a lábam pedig már teljes erőből célozza is meg a fickó bokáját. Csak eresszen el. Utána futhatok. Az újabb idegen úgysem érhet utol. Nem idevaló. Nem ismeri az utakat. Ugye?

A józanabbik felemet félresöpörve lassan megindulok a félreeső utcácska felé. Nem igazán tudom eldönteni, hogy csak egy kutya nyüszített vagy talán inkább egy gyerek? Valószínűleg ennek és a maradék óvatosságomnak köszönhető, hogy nem rontok be azonnal ebbe a kis torkolatba, hanem inkább kihasználom az árnyékokat és a falhoz közel, finoman settenkedek közelebb. Mi tagadás a világítás igencsak gyér, majdhogynem csak abból az ajtóból szűrődik ki valamelyest, amiben végül megpillantom a fiút. Nem voltam fültanúja a korábbi párbeszédnek, s a mostaniból is csak foszlányok jutnak el hozzám. Egyelőre nem is megyek közelebb, hiszen lehet, hogy épp csak egy apa akarja megnevelni az elkanászodott csemetét. Egyszerűen csak megbújok az árnyékban, nekitámaszkodva a még biztonságos, de lehető legközelebbi épület falának. Arról nem beszélve, hogy kell némi kis idő, míg a szemem hozzászokik az itteni fényviszonyokhoz. Ez a testrészem történetesen még teljesen a sajátom, így hát nincs mit tenni, a normális testi reakcióival kell együtt élnem.
Csendes megfigyelő vagyok csak, akit egy pillanatra elkapnak az emlékek. Ahogy a fiút figyelem, amint magába lapátolja az ételt, nem törődve vele, mennyi levegőt nyel épp mellé. Ahogy a férfi kezei érintik… Nem, ez biztos nem egy családi perpatvar és a férfinak minden kétséget kizáróan bűnös szándékai vannak. Egy pillanatra megfeszül a testem, ahogy egy lepusztult árvaház képei jelennek meg a lelki szemeim előtt, s talán vissza sem térnék egy darabig, ha nem érne el hozzám az az utolsó negédes mondat. Szinte megkeseredik a nyál a számban, majd sikerül konstatálnom, hogy menet közben valahogy a kezembe került a saját késem. Jó, úgyis olyan rég verekedtem már valakivel.
Kilépve az árnyékokból, szép lassan körvonalazódhat az alakom a másik kettő előtt.
- Én a helyedben kétszer is meggondololnám mivel próbálkozok…
Szólalok meg igen nyomatékosan, miközben pillantásom egyértelműen a férfi rossz helyen lévő kezére vándorol, majd vissza az arcáról. Ujjaim közt egyensúlyozom a pengét, s kivételesen a bohókás idióta kinézett helyett egészenijesztő képet festhetek. Egyre közelebb érek, s hacsak nem történik semmi a fiú mellett állapodok meg.
- Szerintem ideje lenne vissztérned a biztonságos kis barlangodba.
S miközben ezt mondom, szabad kezemmel megpróbálom eltávolítani a tányért a gyerek kezéből. Fél szemmel látom csak, hogy már amúgy sem sok van benne, de ha még tele is lenne, akkor sem tennék másképp. Majd később kap valami rendes kaját.
- A helyedben visszaadnám. Ha még éhes vagy később kárpótollak érte.
Teszem hozzá kicsit halkabban, de határozottan erélyesen. Még mindig fogalmam sincs miféle kapcsolatban vagy ismeretségben állnak ezek ketten, sőt azt sem tudom eldönteni vajon mennyi sütnivalója lehet ennek a kölyöknek. Ismertem olyanokat, akik gondolkodás nélkül áruba bocsátották magukat, az ő korában. Sajnálnám, ha ő is beállna ezek sorába, de azt megtanultam már réges rég, hogy csak azokon érdemes segíteni, akik akarják is...

Biztos vagyok benne, hogyha nem szorítanám össze teljes erőmből az állkapcsom, a szám sarkában látni lehetne azt a csepp, fényesen csillanó nyálat. Mint az éhes kutya, aki hetek óta nem kapott egy falatot sem, most pedig elé tesznek egy csontot. Amin még maradt egy kis cafat hús. Azt hiszem, most még erre a bizonyos csontra is gondolkodás nélkül rávetném magam. Próbálok kapaszkodni abba a csepp büszkeségbe, de...
Igen. Arra a csontra biztosan rávetném magam. Most viszont csak állok a kis zug ajtajában és mindent beleadva próbálok mozdulatlan maradni. Egyetlen, teljes adag étel vár rám. Porból ugyan, de ez még mindig ezerszer jobb, mint amihez az utóbbi napokban jutottam. Illata sincs, mégis alig bírok magammal, de nem nyúlhatok hozzá. Nem, amíg a férfi vissza nem ér.
Tudom, hogy tesztelni akar. Tudni akarja, megbízható vagyok-e. Talán mindez azt jelenti, hogy állandó megbízásaim lehetnek nála. Nem lenne rossz. Csak annyit kell tennem, hogy nem csapok le a tányérra és egészen addig nem eszek, amíg vissza nem jön és meg nem engedi.
Gyűlölöm az ilyen embereket, mint amilyen ő is. Valami kényszer ez náluk, érezniük kell, hogy hatalmuk van mások fölött. Én pedig kénytelen vagyok lenyelni a büszkeségem maradékát és várni egészen addig szemezve az étellel, amíg meg nem látom a cipőjét a szemem sarkában. Pillanatok alatt a kezébe kerül az étel és lép oda hozzám.
- Egyél szépen - bólintok és nyúlok a tányérért, de már húzza is el tőlem. Értetlenül és bevallom, egy kicsit dühösen pillantok fel rá. Most mi a fene van?!
- Egyél - ismétli meg, ezúttal ha lehet, magához még közelebb tartva a tányért. Nagyot nyelek és már nem is érzem magam olyan éhesnek. De a testem rácáfol a gondolataim irányította elhatározásra, miszerint inkább betudom a mostani kört egy ingyen munkának. Tudom, mire megy ki az egész.
- Ha ügyes leszel, itt is aludhatsz, ma este.
- Nem fogok! - csúszik ki a dühös mondat és ahogy egy pillanatra újra átveszi a tudatom az irányítást, már emelem is a kezem, hogy még a tányért is kikapjam a kezéből. Persze, hogy könnyedén ragadja meg a csuklóm. Persze, hogy úgy szorítja, hogy szinte azonnal lezsibbad.
Akaratlanul is elhagyja a szám valamiféle fájdalmas nyüszítés, de próbálom visszafogni magam. A félelem... ha kimutatom... csak még több esélyt ad a másiknak, ahol megragadhat és legyőzhet.
- Akarsz enni vagy sem? Akkor viselkedj - ezzel elengedi a karom, én pedig megadom magam és enni kezdek. Kézzel lapátolva a számba a falatokat, minél gyorsabban, még ha tudom is, hogy ez azzal jár, este nyöszöröghetek magamban és fájlalhatom a gyomrom a gyorsan betömött kaja miatt.
De akkor is minél hamarabb végezni akarok. Nem vagyok hülye. Tudom, mit akar, de azt nem fogja megkapni. Az viszont, hogy nem hallom a nekem motyogott undorító szavait, még nem jelenti, hogy teljes mértékben ki tudnám zárni az érintését. Az ujjait, ahogy a hajamba túrnak. A tenyerét, ahogy a nyakamra csúszik, majd le a vállamra, eltolva az útból a felsőm.
Még gyorsabban eszek, eltolva a kezét. De mindig újra utat talál magának, hogy hozzám érjen. De legalább a tekintetét nem érzem magamon. Valami mást néz. Én viszont csak az evéssel törődök. Pár falat. Maximum húsz másodperc és végzek, aztán vissza sem nézek. Nem kell a rendszeres munka. Tőle, nem.
- Édes, makacs kisfiú...

Tulajdonképpen nem is tudom mit gondoltam, mikor felszálltam az első Földre induló hajóra Villengardon. Azt hiszem belefásultam egy kapcsolatba. Ami tulajdonképpen igen csak vicces megközelítése annak, ami már évek óta folyik köztem és Peter között. Mert ez nem kapcsolat. Csupán érdekek találkozása. Szép volt, jó volt, amíg tartott, de határozottan beleuntam. Szóval végül itt kötöttem ki a fagyos Földön, ahova nem igazán szeretek visszajárni, csak ha nagyon muszáj. Ráadásul akkor sem szokásom egyedül kóborolni a cseppet sem biztonságos barlangi utcákon. Most mégis itt vagyok, hiszen bár kerítettem egy fincsinek tűnő testet, az enyém közölte menet közben, hogy neki ez mégsem kell. Mégis ki a büdös fene kérte erre? Szóval kidobtam a srácot, magamra rántottam egy farmert, egy inget, egy pulóvert, a bakancsom és végül, de nem utolsó sorban egy hosszú, bélelt kabátot, kiviharzottam a szállásomról és itt kötöttem ki. Bár a fene sem tudja hol van az az itt. Már pár órája bolyongok céltalanul, s mi tagadás sokszor még a szőr is feláll a hátamon a környéktől. Tényleg nem tudom mi a büdös franc üthetett belém, ennél sokkal elővigyázatosabb szoktam lenni. Most meg csak egy kés van nálam, ami valljuk be valószínűleg nem lenne elég egy banda ellen, ha úgy döntenének nekem akarnak ugrani. Most még valahogy az sem nyugtat meg, hogy nem is olyan könnyű kicsinálni.
Így hát megtorpanok menet közben, hogy végre alaposan szemre tudjam vételezni a környéket és belőhessem mégis hol a fenében vagyok. Ez az első lépés a kijózanodás felé. Nem mintha bármiféle kábító szerrel éltem volna. Jelenleg tiszta vagyok, mint a frissen hullott hó, az egyetlen ellenségem az elmém, meg a testem. De ez könnyen orvosolható, mint már mondtam. Meg kell állni, körül kell nézni és elindulni a megfelelő irányba. Abba amelyik a szállás felé visz. Csak néhány perc, míg megtalálom az utat. Vagyis találnám, ha az egyik beugróból nem hallanék furcsa hangokat. Az észszerű énem ennek köszönhetően azt üvölti, hogy húzzak el innen. Csak sajnos maradt még bennem némi emberség, s bár az esetek nagy többségében tojok másokra és csak a saját érdekeimet tartom szem előtt, most fura késztetést érzek arra, hogy megnézzem mégis mi folyhat a sötétség rejtekében. Esetleg a szemem elé táruló helyzettől függően kihátrálok a történetből. Addig pedig csak célba veszem azt az irányt, ahonnan a hangok hallatszódnak...

*-*