Sötét sikátorok, földalatti barlangok, űrbázisok, báltermek vagy könyvtárszobák, tulajdonképpen semmit sem számítanak. Legalábbis, ami a megjelenést és beolvadást illeti. Hiszen a szekrénye tele van az alkalomhoz illő ruhákkal - még akkor is, ha szabad idejében a kényelmes viseletet részesíti előnyben. Kényelmes, de semmiképpen sem olcsó. Hiszen megteheti nem? Voltak idők, mikor a nélkülözés volt az úr, mikor a törzsét borító friss sebek ki-ki kandikáltak a foszlott szövet alól, s az árvaházi gondozók még arra sem vették a fáradtságot, hogy megpróbálják kicsit helyrehozni az elvásott darabokat.
Persze manapság, amikor ő keveri a lapokat már nem kell ilyesmin aggódnia. Pont úgy, ahogy vörösesbarna haját vagy szakállát sem magának kell igazítania. Ezeket a teendőket van aki elvégezze helyette, miközben ő azzal foglalkozhat amihez ért. Az idő pénz, márpedig ha valaki folyamatosan pengeélen táncol, ki kell használnia az összes percet, amit szüntelenül kattogó agya rendelkezésére tud bocsátani.
S bár van, hogy gondolatai örvénylő árja megpróbálja átvenni az uralmat a test felett, nehogy azt higgye bárki is, hogy azok a kék szemek nem figyelnek. Az információ hatalom, még akkor is, ha csak a környezetünkből gyűjtjük.
Egyesek paranoiásnak tartják, mások piperkőcnek, megint mások hallottak szóbeszédeket és szívesen bekukkantanának az egész testét takaró kelmék alá.Vajon azt a 175 cm magas testet tényleg hegek csúfítják mindenhol? Vajon a kesztyűs kéz, mely a sétapálcát tartja tényleg implantátum? S vajon akad-e bárki is, aki a derűs modor, s éles nyelv mögé pillanthat-e valaha is?

Színház az egész világ, s igyekszem ÉN lenni benne a porondmester.

Az agyam egy szüntelenül munkálkodó gépezet. Ha a természetem nem lenne oly végtelenül gyarló és emberi, az is lehet, hogy már rég elvesztem volna a saját elmémben.

Valahol Villengardon az egyik kabinban

Nemrég értem vissza egy megbeszélésről. Néha fárasztóak ezek a találkák, de legtöbbször - csakúgy, mint a mostani is - egyszerűen felvillanyozóak. Kevesen értik meg a környezetemből, hogyan lehetséges ez, tekintve, hogy az esetek nagy többségében csak bájolgok, mosolygok és jártatom a szám.
De itt, a saját szobámban senkinek sem kell megfelelnem, s legjobb tudomásom szerint senki sem ellenőriz. Itt végre önmagam lehetek, megszabadulhatuk a nagyvilági kellékektől, rég letűnt korok szimbólumaitól, melyeket előszeretettel alkalmazok. A sétapálcám az ajtó melletti helyére állítom, a cipőimet szintén. Miközben komótosan besétálok a lakrészembe, a zsebemből előhúzott zsebórát egy kis asztalkára teszem, s nekiállok kigombolni a zakóm, hogy végre megválhassak tőle, pont úgy, ahogy utána az ingemtől és a nadrágomtól is, amiket egy szobainasra aggatok.
Látens arisztokrata, aggatják rám a gúnynevet, de én csak derülök rajtuk. Pláne most, mikor a második bőröm levetkőzve, egy szál alsóban vonulok be a hálószobámba, ahol a bárszekrény mélyéről vételezek magamhoz egy italt, majd az ágyra lehuppanva bekapcsolom a beépített képernyőt.
Lassan kortyolgatom a borostyán nedűt miközben tekintetem élénken követi a felvillanó képeket, jelentéseket, információkat, melyek eddig feldolgozásra vártak. A napi rutin nagyjából két órát vesz igénybe, s bizony a végén már úgy érzem, hogy kifolynak a szemeim. Az üres pohár menet közben az éjjeli szekrényre került, egy gyors látogatás a mosdóban és már dőlhetek is be az ágyamba, a hűs ágynemű közé. Épp itt az ideje egy kiadós alvásnak…

A testem verejtékben fürdik, a szemhéjam mögött a szemgolyóim táncot járnak. Az arcizmaim hol megfeszülnek hol elernyednek, a torkomból olykor-olykor fojtott nyögések törnek fel. A nyugodt álom úgy tűnik ma messziről elkerül. Nem tudom mi kavarhatta fel bennem az emlékeket, de az biztos, hogy már nagyon rég éltem át ilyet utoljára.

Érzem azt az undorító fémes szagot. Miért nem maradhattam otthon a könyveimmel? Annyi sok érdekes dolog van bennük, és micsoda öröm megfejteni a titkaikat. De nem, apának már megint katonásdit kell játszania velem. Nem érti, hogy ki nem állhatom?
Itt kuporgok az egyik szobában, amit előszeretettel használ a kiképzés során. Az előbb nem akartam vele játszani, de mérges lett és az ökle akkorát csattant a hasamon, hogy alig kaptam levegőt és a reggelim is a padlón végezte. Csak állt felettem és üvöltött, nem is tudom mit mondott, csak tompa zúgást hallottam a füleimben. Belém rúgott… Mintha épp azt prédikálná, hogy mindig rúgj bele a földön fekvőbe. Valami reccsent is, azt hiszem a bordám lehetett. Pont tegnap olvastam az emberi testről, és nagyjából azt is sikerült kiokoskodnom vajon eddig melyik csontjaim törhettek el és mi is az a “belső vérzés”, amit a doktor bácsi emlegetni szokott. Talán most is vérzek belül. Nem tudom, csak annyi kezd felrémleni, hogy abbamaradtak a rúgások. Igyekszem felpillantani, s apám izzó kék tekintetével találom szemben magam. Miért hagyta abba? De nem, nincs időm ezen gondolkozni, lassan - szörnyen lassan megpróbálom magam bevonszolni a mögé az étkezőpult mögé. Hagyja, hogy megtegyem, hogy elhelyezkedjek, felhúzzam a térdeim és kissé sípoló lélegzeteket vegyek. Nem értem az apámat, félek tőle és most gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy erre kényszerít, annak ellenére, hogy anyu szerint vézna vagyok. Tudom mi az, hogy vézna, ennek is utánanéztem. Tényleg nem vagyok egy izmos alkat, a többi srác jóval nagyobb nálam. De kivételesen ma készültem. Nem szeretem ezt a játékot, elegem van belőle és talán, ha csak egyszer sikerülne megmutatnom neki, hogy nem vagyok életképtelen - ezt a szót még nem értem, utána kell nézzek egy szótárban - akkor békén hagyna.
A hátam mögül csizmák dobogását hallom, s egy pillanatra megakad a levegő a torkomban. Apró kezecskéim a saját csizmám száránál matatnak. Ma sunyi leszek - ezt a szót a múlt héten tanultam, Gewinntől, akinek a szeme sem áll jól -, szóval ma sunyi leszek és használni fogom azt a pici hámozó kést, amit a csizmámba rejtettem.
A lépések egyre közelebbről hallatszanak, s mintha már látnám a mozgó árnyékot is. Az apró penge nyele eltűnik a markomban. S két lassú, nehézkes lélegzetvétel közt, minden erőmet összeszedve, vicsorogva ugrok rá az apámra.
Arcán meglepettség tükröződik, ez az első alkalom, hogy ilyet tapasztal tőlem, s bizony ez a másodpercnyi megtorpanás elég ahhoz, hogy kis késemmel végighasítsak a bal lábán a combtövétől egészen a térdéig.
Az üvöltése visszhangzik a szobában, lábai megroggyannak, s a felszakított hús alatt talán egy olyan kék sávot is sikerült eltalálnom… Minek is hívta a könyv? Vénának, azt hiszem. De nem spriccel a vér, egyszerűen csak eláztat és a kés kifordul a kezemből, ahogy apám féltérdre rogy, s mintha egy büszke mosoly suhanna át az arcán, de ezt nem tudom biztosan, mert csak a véres kezemet nézem és úgy érzem, megint hányni fogok...

Izzadságban, gyorsan dobogó szívvel ülök fel az ágyamon. A lepedőm teljesen összegyűrve, s én meredten bámulom a kezeim. Nincs vér, nincs vér…
Lassan kitámolygok a fürdőszobába, biztos, ami biztos alapon kezet és arcot mosni. A hideg víz jót tesz az idegeknek, s lassan a szapora légzésem is abbamarad. Mennyire utálom ezt az emléket. Mikor apám vére áztatta a kezem, s rádöbbentem nem csak az ő, hanem a saját halandóságomra is. A tükörbe pillantva grimaszra húzódik a szám, s miközben felegyenesedek egy képzeletbeli, mellkasomat ketté osztó vonalon húzom keresztül a jobb mutatóujjam. A mai technika már csodákra képes. Semmi sem látszik abból, amiért hajlandó voltam megszámlálhatatlanul sok kreditet fizetni. Igen, istent akartam játszani, bele akartam avatkozni a természet törvényeibe, csak azért, mert… Félek. Félek az emberi halandóságtól. Ennek érdekében még szike alá is hajlandó voltam befeküdni, annak ellenére, hogy egy ilyen beavatkozás során az ellenségeim…
De nem, itt vagyok, meredten bámulom a tükörképem, miközben igyekszem az egyenletesség medrébe sodorni a lélegzetvételem és a szívdobogásom. Azért ironikus, hogy sokak szerint szívtelen vagyok, s mégis ezt a szervemet képtelen voltam mesterségesre cserélni. Pont úgy, ahogy az agyamat is megtartottam. Az agyat, aminek köszönhetően most itt ácsorgok a hideg kövön.
Azt hiszem ideje lenne valami mással foglalkozni. Talán bekapcsolhatnám a kommunikátorom. S ezzel vissza is térek abba kis nappaliba, ami a kabinomhoz tartozik, s leülök az íróasztal mellé, amin a kommunikátorom tartom. Csak néhány parancsszó, és a képernyő fénye kettéhasítja a szoba félhomályát. Nincs mit tenni, ilyenkor már nem tudok visszaaludni.
A személyes könyvtáramban egy üzenet vár. Megnyitom, majd lassan elmosolyodom. Hiram válasza az előző levelemre. Érdekes véletlen, hogy az egyetlen ember, akit a barátomnak nevezhetek a másik oldal táborát erősíti. Vagy talán mégsem. A kapcsolattartók, álljanak azok bármely oldalon is, igen csak hasonlók, s kiválóan megértik egymást. Épp csak az egyikünkben több a sötétség, a másikunkban meg a fény. Vagy épp pont fordítva.
Jelenlegi csevegésünk, melyet megfelelően titkosított vonalon folytatunk, nem épp a világmegváltásról, vagy hatalmi tervek szövögetéséről szól. Semmit mondó kis beszámolók, vagy épp magasröptű elmélkedések.
A mostani még csak ennyit sem tartalmaz. Egyetlen sor:

Fehér futó E6-ra.

A kommunikátortól nem messze ott áll a sakk tábla, amin egyszerűen a megfelelő helyre helyezem a fehér futót, majd felállok, hogy fentről is szemügyre vehessem játszmánk állását.
- Hmmhmm, nem is rossz...
Dícsérem távolról az ellenfelem, s miközben a saját lépésem tervezem, gondolatban már egy másik szobában, egy másik helyen járok.
Egy mentornál, akinek először csak az óráját vettem fel a Marsi Tudományos Akadémián, majd mikor már kialakult a kölcsönös szimpátia, szabadidőnk egy részét is együtt töltöttük.
Az öreg Findecker Professzortól tanultam meg sakkozni is. Kár, hogy hosszú távon nem egyeztek az érdekeink. Az ő közreműködése nélkül, most biztos nem lehetnék itt…

- Fekete királynő D3-ra. Sakk-matt.