Szeretem azt gondolni, hogy erős vagyok és mindent kibírok és talán erre a legjobb példa az, hogy végig néztem, ahogy a bátyámat megölték egy aprócska hiba miatt, de az igazság az, hogy cseppet sem vagyok olyan erős, mint amilyen szeretnék lenni. Ha az lennék, akkor abban a pillanatban csináltam volna valamit, de nem mertem. Vagy inkább a józan eszem fogott vissza? Meglehet. Vakmerőség lett volna akkor rögtön bármit is csinálnom, vakmerő meg egyáltalán nem vagyok. Még akkor is képes voltam higgadtan, megfontoltan dönteni, amikor Thaddel utoljára néztünk egymás szemébe tudván, hogy számára vége. Vettem a pillantása üzenetét és aszerint is cselekszem: maradj életben, hogy kamatostól visszafizethess mindent. Ennek immár öt éve és én azóta a bosszút tervezgetem, szóval igen. Lehet azt mondani, hogy bosszúvágyó és türelmes vagyok, amiről azt mondják, hogy elég veszélyes kombó de ehez még hozzávehetjük azt is, hogy gyorsan vág az eszem.
Tökélyre fejlesztettem az érzelemmentességet -vagy annak eljátszását-, és csak nagyon keveseknek engedem meg, hogy láthassák vagy sejthessék, hogy mi is jár éppen a fejemben -nagyjából senkinek. Megtanultam élni a sakálok között, egy olyan helyen, ahol mindenki azt lesi, hogy kiből, hogyan húzhat hasznot vagy hogyan tehet másnak keresztbe és én igyekszem nem szolgáltatni nekik támadási felületet. A bátyám halála óta meg is van róla győződve mindenki, hogy hűséges kis kalóz vagyok, aki véghez visz bármilyen parancsot lelkiismeret furdalás nélkül. Talán, részben így is van, de amikor este egyedül maradok a kabinomban és nincs semmi, ami elvonja a gondolataimat, sem feladat, sem pasi, akkor nekem is szembe kell néznem a démonaimmal és az cseppet sem kellemes. Néha úgy érzem, hogy cserben hagytam a bátyámat, amiért még mindig nem tettem semmi érdemlegeset, de vigasztal a tudat, hogy eljön még az én időm. Csak várnom kell.

A külsőmre általában úgy tekintek, mint egy fegyverre, hiszen nőként igenis azzá válhat, ha az ember kellőképpen jó génekkel van megáldva és még használni is tudja. Na én előszeretettel használom. Az unalmas, megszokott egyenruhánkat szeretem feldobni pár szexisebb darabbal és nem vetem meg a sminket sem, valamint rendszeres edzéssel még arra is ügyelek, hogy jó kondiban legyek és jól nézzek ki. Csempészként elég sok mindent el tud érni az ember lánya, ha egy kicsit jobban látszik a dekoltázsa és még kacérkodni is tud egy kicsit. Mosoly mondjuk elég ritkán látszik az arcomon és leginkább a fagyos, rideg tekintet jellemző rám, de vannak pasik, akik még ezt is vonzónak tartják és én amúgy sem vagyok az a nyihogós liba-féle nő. Jobb szeretem, ha már az ábrázatom elárulja másoknak, hogy tőlem ne nagyon várjanak cukiskodás, meg amúgy se volt manapság nagyon okom nevetgélni.
Na de úgy összességében: ha látsz egy bőrnaciban, kis topban, sötét vörös rúzzsal, hosszú fekete hajjal sétálgató nőcit, aki épp úgy néz rád, mintha meg akarna gyilkolni, akkor az lehet, hogy én vagyok.

what doesn't kill you makes you stronger

Hasra estem. Már megint. Képtelen vagyok olyan gyorsan szaladni a hóban, mint Thad, ugyanakkor a hátam mögött dúló őrület mégis arra késztet, hogy rohanjak tovább, ahogy a lábam bírja. Egyik kezemet erősen szorítja, húz maga után, míg a másikban Boris, a mackóm lifeg a karjánál fogva, de a világ összes kincséért sem engedném el.
-Ne nézz hátra Cali, csak rohanj!- suttogja, mert bár épp futunk -fogalmam sincs merre- és mögöttünk sikítás, ordítás, pisztolylövés és még miegymás hallatszik, azért igyekszünk halkan szaladni, nehogy felfigyeljen ránk valaki. A rózsaszín, szőrös papucsom mondjuk és a hatalmas póló, ami a bátyámé volt és ki lett nevezve a háló ruhámnak -a bokámig ér- nem épp a legmegfelelőbb szerelés a futáshoz, de mégis melyik öt éves fekszik úgy le aludni, hogy kommandós szerelésben van?
-Hova megyünk, Thad? És hol vannak anyáék?- nyafogom, miközben vonszolom magam a bátyám után, de még a futás ellenére is úgy reszketek, hogy ezeket a szavakat is, csak alig érthetően tudom kinyögni csattogó állkapcsaim közül. A könnyek már rég az arcomra fagytak, a riadtság már pánikba csapott át és hiába is hunyom le a szemeimet hosszan újra és újra, rá kell döbbennem, hogy most nem rosszat álmodom épp, hanem ez a valóság.
-Anyáék a faluban maradtak, majd utánunk jönnek!- préseli a szavakat ajkai közül, hiszen ő is reszket legalább annyira, mint én, de továbbra sem áll meg, maximum csak annyi ideig, hogy megpróbáljon eligazodni a sötétben. Fogalmam sincs, hogyan csinálja de nem is ez érdekel most a legjobban, hanem a mögöttünk vöröslő tűz és a sikoltások hangja.
Thadder végül alaposan felméri a környéket, igyekszik hallgatózni a vacogásaink ellenére is, majd elindul újra a korom sötétbe. Csúszós kövek és jég nehezíti a terepet, de igyekszem a lehető legpontosabban követni a bátyámat, a lábnyomaiba lépek, egyensúlyozok és elképzelem, hogy egy nagyon ügyes kiscica vagyok épp, azonban az egyik pillanatban, ahogy a hóra nehezedek, már csusszan is ki alólam a talpam és megindulok a szikláról lefelé a hátamon csúszva. A mackót a világért sem engedném el -azt a csoffadt, rongyokból összevarrt valamit, amit azt hiszem, az anyámtól kaptam-, miközben másik kezemmel riadtan próbálok valami kapaszkodó után nyúlni. A bátyám az utolsó pillanatban vetődik utánam, hogy aztán a régi, kinőtt pólója nyakánál fogva elkapjon és megtartson. Alattam jó pár méternyi sötét mélység tátong, a sikoly pedig reflexszerűen tör utat a torkomból, hogy felverje a környék csendjét. Thad pisszeg és próbál csitítgatni, de mire a riadtság elmúlik és felfogom, hogy csendben kellene maradnom, a háta mögött fénycsóvákat pillantok meg. Léptek zaja, közeledő hangok és Thad rettegő pillantása mindaz, amit látok, majd pár férfi arca jelenik meg mögötte, akik sietve odalépnek hozzá és előbb engem, majd Thadet rángatják talpra. Valahol még hálás is vagyok talán, amiért felhúztak a szikla széléről, de inkább, csak csendben, megszeppenve ácsorgok a bátyám mellett a kezét szorongatva, ő meg félig meddig a háta mögé rejt és bátran szembenéz a megtalálóinkkal a maga kilenc évével.
-Mit csináltok itt gyerekek? A közeli faluban laktok, ugye?- kérdezi végül az egyik ronda képű pasas, mire Thad és én egyszerre válaszolunk a kérdésre. Az övé úgy hangzik, hogy "sétáltunk", míg az enyém úgy, hogy "alvajáró vagyok", bár ezt a szót három napja hallottam először, amikor a szomszéd kislányról beszélgettek a szüleim.
-Akkor most sétáljatok velünk egyet!- von maga után a férfi, mire Thad ordítani kezd, hogy engedjenek el, én meg sikítok bele az éjszakába, miközben a bátyám neki ront az egyik férfinak és kap jutalmul egy hatalmas pofont. A következő pillanatban már valaki hóna alatt rúgkapálok zokogva, miközben Thad valaki más vállán, eszméletlenül lifeg, akár egy rongybaba és még Teddy macit is kitépik a kezemből.
-Miféle rusnyaság ez?- morogja fintorogva a férfi, majd eldobja a hóba a mackómat és hangosan röhögni kezdenek.

What doesn't kill me might make me kill you.

-Szóval, nem akarod teljesíteni a parancsot?- zeng a terem a férfi hangjától, aki magát a kiképzőnknek vagy minek csúfolja, miközben én életem mind a tizenhárom évének elszántságával és büszkeségével igyekszem reszketés nélkül megállni előtte.
-Nem, uram.- közlöm határozottan, majd az előttünk térdelő összevert, mocskos ruhákban vergődő, zokogó férfira pillantok, aki fogalmam sincs, hogy mit követett el, de most a mi próbatételünkké vagy mivé vált. Azt akarják, hogy lőjjem le a fegyverrel, amit a kezembe nyomtak és bár kecsegtet a lehetőség, hogy a kiképzőnkre szegezzem és inkább rajta hajtsam végre a feladatot, nem teszem, mert tudom, hogy az az életünkbe kerülne.
A férfi összeszűkült szemekkel méreget pár pillanatig, majd flegmán bólint egyet és elfordul, miközben azt morogja, hogy "jól van, megértem". Egy pillanatra megnyugszom. Gyengének bizonyultam, de legalább nem erőltetik ezt. Nem akarok senkit sem megölni. Képtelen vagyok rá. Nem megy.
A következő pillanatban azonban belerúg Thad térdhajlatába, de még mielőtt az pofával a földre eshetne, a pasas belemarkol a hajába, a nyakához pedig egy meglehetősen élesnek tűnő kést szegez.
-Azt mondtam, hogy lődd le a férfit! Lődd le, vagy elvágom a fivéred torkát!- ordítja fröcsögő nyállal, miközben Thad riadt tekintettel bámul rám és még nyelni is, csak óvatosan nyel, nehogy túl közel kerüljön az ádámcsutkája a késhez. A tekintetéből ordít, hogy "ne tedd!", de látom benne a félelmet is.
Hezitálok. Potyognak a könnyeim, az a rohadt fegyver meg majd kiesik a kezemből, annyira remegek. Összepréselem ajkaimat, hátha meg tudom emberelni magam, de nem megy.
-Csináld!- ordít a férfi, mire összerezzenek és riadtan Thadre pillantok. Vékony piros csík indul meg a nyakán a kés pengéjének vonalából, mire valami fura, zokogó hangot hallatok egy pillanatra, de aztán csak nyögök egy nagyot és ráerőszakolom magam, hogy az előttem szintén zokogó pasasra fogjam a fegyvert. Alig bírok célozni. Hiába tanították évekig, hogyan kell, most úgy érzem, hogy minden tudásom szerte foszlott. Képtelen vagyok megállítani a remegésemet, de mivel a kiképző folyamatosan siettet és rám ordibál, végül lehunyom szemeimet, kifújom hosszan a levegőt és a férfira célzok. A könyörgő pillantása cseppet sem segít, így inkább újra behunyom a szemeimet, de a ravaszt, csak akkor húzom meg, amikor Thad felnyög mellettem...

I am strong, 'cause i've been weak
I am fearless, 'cause i've been afraid
I am wise, 'cause i've been foolish.

Évek óta azzal traktál, hogy valahogy meg kell innen szöknünk és bár én is tisztában vagyok vele, hogy nem igazán vagyunk itt szabadok, mégis belátom, hogy máshol sem lenne jobb sorsunk. Legyünk rabszolgák? Menjünk vissza a Földre, hogy aztán ott érjen minket az éh- vagy a fagyhalál? Menjünk az Egyházhoz? Nincs olyan hely az univerzumban, ahol a magunkfajtából ne akarna valaki hasznot húzni, arisztokratának meg születni kell, úgyhogy nekünk vagy ez maradt vagy a rabszolgaság. Akkor már inkább ez, mint hogy mindenféle beképzelt ficsúrok hátsóját nyaljam egész nap és elviseljem a megaláztatást, amit minden egyes szavukkal mérnének rám nem beszélve a másik lehetőségről, ami csak rám, egy nőre vonatkozik ugyebár. Én ugyan biztos nem leszek az ágyasa mindenféle ocsmány, gusztustalan szerzetnek.
Thad azonban nem bírta ezt az életet elviselni, ráadásul szerelmes lett. Micsoda egy barom! A szerelem nem más, mint világgá kürtölése annak, hogy van egy gyenge pontod. Ha szeretsz valakit, bármire képes vagy érte, azaz könnyen irányíthatóvá válsz. Épp mi ketten vagyunk erre a legjobb példák...
Úgy döntött, hogy Ők elmennek. Nem akart magamra hagyni, de maradni sem volt képes. Megígérte, hogy biztonságban lesz és biztosított róla, hogy így legalább már engem sem tudnak Vele sakkban tartani. Már megterveztek mindent és bár felajánlotta, hogy tartsak velük, tudta, hogy nem fogok menni. Hova mennék? Ezt a helyet ismerem. Ahoz értek, amit itt csinálok. Mit évő lennék, ha elmennék? Azt mondta, ha elcsitulnak a dolgok és talál egy jó helyet maguknak, valakit értem küld, aztán módszeresen elpusztítjuk ezt az egészet szépen, belülről haladva, hogy más gyerekekkel ne történhessen meg az, ami velünk történt.
Aztán elbúcsúzott.

Két órával később mindenkit a zsiliphez hívtak. Dalver, az egykori kiképzőnk tartott nekünk egy előadást a hűségről, az árulásról és a büntetésekről. Már-már unottan hallgattam a monológot egészen addig, míg meg nem láttam Thadet és a barátnőjét  véresen, összeverve, ahogy betaszigálják őket Dalver elé, amit halk, morajló suttogás követett. Szinte azonnal mozdultam volna, ha a mellettem álló pasas meg nem állít még jóval azelőtt, hogy egy milimétert is haladtam volna.
-Ugye tudod, hogy Dalver most pont a te reakciódra kíváncsi? Ha hülyeséget csinálsz, te is meghalsz!- suttogta ingerülten és bár legszívesebben közöltem volna vele, hogy dugja fel magának a véleményét, tudtam, hogy igaza van. Thad pillantása, ami idő közben megtalált a tömegben, szintén ezt sugallta. "Ne mozdulj!". Nem mozdultam.
Életem legnehezebb pár perce volt az, ami ezt követte, bár így visszagondolva nekem inkább éveknek tűntek. Dalver folytatta a fennhéjázó beszédét, miközben én rezzenéstelen arccal bámultam a fivéremet és a barátnőjét -mondjuk az rohadtul nem érdekelt egy picit sem-, és próbáltam nem sírni, nem ordítozni vagy mondjuk betörni mindenkinek az orrát, aki elém kerül. Millió meg egy forgatókönyv játszódott le a fejemben, miközben azon töprengtem, hogyan menthetném meg őket, de egyik sem lett volna sikeres. Képzett katonák vettek körül, így egyértelmű volt a túlerő és az, hogy meghalnánk mindannyian. Egy pillanatra még ezen az eshetőségen is elgondolkoztam, hiszen miért is ne halhatnék meg én is árulóként? Legalább véget érne ez az életnek csúfolt valami, de aztán rájöttem, hogy Thad nem ezt akarná. A pillantása nem ezt sugallta. Azt akarta, hogy éljek és vigyem véghez mindazt, amit tervezett. Lépjek le innen és tegyem tönkre ezt az egész francos helyet vagy, ha ez mind nem megy, legalább az első lehetőséget valósítsam meg. Meg kell ezt tennem érte! Élnem kell! Ki kell tartanom!

Ezt kántáltam magamban, amíg őt és a barátnőjét a zsilipek közé terelték, majd kinyitották a külső ajtót, miközben én olyan erősen ökölbe szorítottam a kezem, hogy a körmöm belevájt a tenyerembe. Ezt mondogattam magamban akkor is, amikor utána kizokogtam magam a kabinom rejtekében, ahol senki sem láthatott és ezt mondogatom magamnak a mai napig, amikor már javában azon ügyködök, hogy a háttérből pusztítsam el ezt az egész kócerájt. Mostanra már, ha akarnék se tudnék kiszállni...