Sötét haj, vízkék szemek, széles vállak, elegáns és méregdrága öltöny, mandzsettagombos ing, selyem sál a nyakamban, fényes bőr cipő. Kényesen igényes vagyok a megjelenésemre, makulátlannak kell lennie, éppen úgy, ahogyan a teljes életemnek, legalábbis mindannak, amely látszik belőle. Senkinek nem engedem, hogy a látszat mögé lásson, az túl veszélyes volna rám nézve. A tökéletesség persze kétélű fegyver: kellenek hibák, ballépések, egy-egy rossz mozzanat a hitelesség kedvéért, ezért vannak a történetemben elrontott napok, megkérdőjelezhető percek és órák, hogy senki ne fogjon gyanút. Enyhén hedonista és perfekcionista vagyok, de gyűlölöm felcímkézni magamat, mert ezeket csak azért szórjuk záporként másokra, hogy az idióták felfogását megkönnyítsük. Ennél én jóval több vagyok, komplexebb, bonyolultabb, érzékenyebb a világ rezgéseire. Nem festi le a lényemet, a vágyaimat, amikor valaki azt mondja, biszexuális vagy pánszexuális vagyok… miért kéne magyaráznom az okaimat, amikor úgy döntök megdugok bárkit. Vannak néhányan, akik arrogánsnak tartanak, de ők csak egyszerűen nem ismernek, és nem is próbálnak megismerni, bár be kellett látnom, ez nem egyszerű feladat, mert keveseket engedek közel magamhoz. Elvégre kémnek neveltek, arra, hogy beférkőzzek bárki bőre alá, és én ismerjem ki s ne mások engem. Makulátlannak kell lennem; mégis vannak pillanatok a történetemben, amikor úgy érzem, megfulladok, ha még egyetlen percig viselnem kell a selyem sálat, ha még egy lépést tennem kell az élre vasalt szivarnadrágban, és úgy kell tennem, mintha kedvelném a fellegváros minden lakóját, akiknek jó részét szánalomra méltó idiótának tartom. Végigfut a gerincem mentén egy viszketeg, undort keltő érzés, s meg akarok szabadulni mindettől, s rövid, múló pillanatokra sikerül is, amikor nem lát senki. De a múló percek nem adnak felszabadulást, csak enyhülést.

Apám arra tanított, mindig én tegyem meg az első lépést valaki felé, ezzel megalapozva az erőviszonyokat, anyám pedig arra, hogy egy jól időzített mosollyal bárkit le lehet venni a lábáról. Túl kevés ideig voltak részei az életemnek, és túl kevés dologban lehettek a segítségemre, mégis azt hiszem, büszkék lennének rám. Talán nem értenének egyet velem minden döntésemben és cselekedetemben, de abban elég biztos vagyok, hogy elégedettek lennének a kitartásomat illetően. Az emlékük örökre velem marad, de a túlélés érdekében el kellett szakadnom tőlük, fel kellett állnom, és tovább lépnem az elvesztésükön. A nagybátyámnak igazat kellett adnom abban, nem tudhatjuk meddig tart az életünk, így megfogadva a tanácsát, minden nap igyekszem a lehető legtöbb lehetőséget kihasználni, ami az utamba sodródik. Éppen ezért a legszarabb helyzetből is ki tudok alakítani számomra előnyös felállást. Ez a szuperképességem. Meg az, hogy kurvára leszarom mindenki véleményét… legalábbis a jelentéktelen emberekét, mert bajban lennék, ha éppen a megbízóim igényeit hagynám figyelmen kívül.
Sosem terveztem, hogy a Black Sun egyik beépített embere legyek, még akkor sem, amikor rájöttem, a szüleim, a szinte tökéletesnek tűnő látszat ellenére és a mögé rejtőzve, Elysium egyik legkomolyabb játékosai voltak, és információkkal kereskedtek a kalózokkal. Amikor pedig megszűntek létezni, a Black Sun fantáziát látott bennem, Vidar és Eileen egyetlen gyermekében, így közvetett módon támogatást kaptam tőlük, hogy egy életre lekötelezzenek. Hogy mindezt élvezem-e vagy sem, sohasem számított, senkit sem érdekelt, a rokonaimat sem - csak az eredmény volt a fontos. És nem lenne ez másképp, ha az Egyháznak dolgoznék, ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim, maximum az életszínvonalam és a kényelmem lenne alacsonyabb.
Egy egész alakos tükör előtt állok, míg belebújok az ingembe, és sorra begombolom az apró, gyöngyház színű gombokat. A ma este fontos, mégis erőltetettnek érzem az egészet. Vannak rosszabb napjaim, amikor csak elviselhetetlennek tartom az egész színjátékot, amit fenn kell tartanom, és ez a mai nap és este éppen ilyennek ígérkezett. Mély levegőt veszek, míg a nyakkendőmet igazgatom, egy pillanatra összetalálkozik a tekintetem a tökörképemével és megfeszül az állkapcsom. Azután mintha elfújta volna a szél, magamra erőltetem a nyugalmat, és ott játszik a szokásos kellemes, meggyőző mosoly, amelytől nők és férfiak egyaránt ellágyulnak. Amíg befejezem az öltözködést, tudatosítom magamban a feladatomat, koncentrálok, hogy ne essek ki a szerepből, majd hosszú, ruganyos léptekkel indulok el, átszelve az elegáns menedékhelyemet, a házamat, ahol nem kell másnak lennem, mint ami igazán vagyok. A sofőröm odakint vár az autóval. Pontosan indulok, nem késhetek, legalábbis nem többet mint két-három perc, az kínos magyarázkodásokra kényszerítene. Minden megtervezett és kiszámított, és minden a legnagyobb rendben.