Kicsit hosszabban kezd el azon gondolkozni, hogy Mattel minden rendben van-e, de tulajdonképpen nem igazán tudja felidézni, hogy minden rendben van-e a szóban forgó sráccal, mivel nem is igazán beszéltek egymással mostanában. Persze James alapvetően nem tűnik olyan fiúnak, aki hosszan szeret elmélkedni és az élet nagy dolgairól szívesen önti ki a szívét bárkinek, azért mégis csak vannak jobb és bensőségesebb pillanatai ennél és Mateo valahogyan közelebb került hozzá, mint azt első ránézésre bárki tippelné. Meg aztán James nagyon is szeret másokkal törődni, úgyhogy ahelyett, hogy ebből az egész helyzetből még nagyobb viccet csinálna, csak határozottan biccent egy jól van kíséretében.

Azt persze nem érti, hogy egy ilyen dolog miért is lenne finomabb attól, hogy Dallas ennyit ténykedik vele, tulajdonképpen James képes egy egész harapással eltüntetni a csillagok és szívek felét, akkor meg minek időzik vele annyit a másik fiú? Az ő világában ez rémesen egyszerű: egyenes szeleteket vágnak, amit meglehetősen gyorsan ráhelyeznek a melegszendvicsekre mindenféle pepecselés helyett, úgyhogy továbbra is csak kétkedve figyeli a másikat immáron mellé könyökölve.

- Nem is tudom, szánjam sértésnek? - Kérdez vissza hatalmasakat vigyorogva, tulajdonképpen tényleg sértésnek szánta, de most, hogy Dallas kijelentette, hogy egészen a kedvére való, már nincs kedve ezt bevallani. Minden csak addig izgalmas számára, amíg az másokat idegesít. - De tudod attól, hogy én mondok valamit, az még egyáltalán nincs úgy. - Céloz vissza arra, hogy okoskának szólította.

Türelmesen várakozva figyeli ahogyan Dallas ténykedik, néha-néha rákever a szószra, beleszagol, megkóstolja, ráízesít, újra átkeveri, önt hozzá egy kis vizet, hümmög és fontoskodik, aztán nyújtja át csak nagy kegyesen a kanalat, hogy akkor most már Dallas is kóstolja meg. - Na, milyen? - A hangsúlyából egészen érződik, hogy tulajdonképpen csak helyeslő és őt dicsérő válaszra számít, mást nem igen hajlandó meghallani, közben pedig az elkészült mű felé fordítja a tekintetét, hosszan elemzi, az ember szinte azt várná, hogy majd jól lehordja, amikor csillogó szemekkel pillant fel. - Tökéletes lett! - Veszi a kezébe jól megfigyelve, aztán jól be is kapja, meg is rágja ízlelgeti, mintha azt várná, hogy tényleg finomabb lesz a szöszöléstől. - Hát nem tudom, szerintem olyan íze van, mint rendesen, de azért szép próbálkozás volt! - Veregeti meg a másik vállát, hogy aztán, mint aki jól végezte a dolgát, felugorhasson a pultra.

- Király! - Egyezik bele izgatottan a dologba. - Nem is tudtam, hogy te ilyen... belevaló vagy. - Az utolsó szavak azért meglehetősen nehezen hagyják el a száját, szokatlan neki kedvesnek lenni Dallassal, de kicsit sem kellemetlen.

- Nem, csak… – Hogyan is tudná megmagyarázni Jamesnek, hogy mi a problémája a szóban forgó barátjukkal. Mondja azt, hogy rossz előérzete van? Valószínűleg ki lesz nevetve, amin ő vagy felhúzza magát és itt hagyja a szendvics készítést, vagy pedig lenyeli a békát és némaságba burkolózva folytatja a farigcsálást. Egy pillanatra megáll a késsel és felnéz Jamesre végre, mielőtt még túlzottan belemerülne. – Csak tartsd rajta a fél szemed.

- Nem az a lényeg. – Elneveti magát és töretlenül metszi ki a lapokból a kajla csillagokat és szívecskéket. – Így sokkal finomabb lesz. – Ha őkelme rászánná azt a néhány másodpercnyi energiát, akkor elmagyarázhatná, hogy nem a végeredmény számít és az alkotás öröme, sokkal finomabb pedig nyilván nem a forma, hanem a szöszmötölés miatt lesz. De neki így is teljes értelemmel bír a kijelentése, így nem is ragozza tovább. Jamesel egyébként is igen ritkán beszélnek egy nyelvet.

- Nem tudom, sértésnek szánod-e, de tudod egészen hízelgő, amikor okoskának hívsz. – Bűnös kis mosolyt villant a másik srác felé, aztán úgy dönt, hogy ő így nem is annyira fér el, úgyhogy a csípőjét felé nyomva próbálja arrébb tolni. Neki kell az a hely. – Jó. – Nevetősen horkant egyet a formás kis orrán kifújva a levegőt, az abszurd kérdést hallva. Egy nagyobb felületű szelet szójasajtot vesz maga elé és kezdi el farigcsálni. A végeredményt delfinnek hívni még viccnek is rossz lenne. Inkább hasonlít egy rémesen csúnya és rémesen minimalista halra. Ami azt illeti, Dallasnak fogalma sincs, hogy hogy néz ki egy delfin, már csak ezért is volt furcsa a kérés. Réges régen kihaltak. Bár ki tudja, lehet, hogy a Marson mesterségesen tenyésztettek néhányat. Vannak ott számára furcsa és futurisztikus dolgok. A két bolygó valóban két külön világ. Na de a lényeg, hogy Jamesnek meg kell elégednie ezzel a… 2D gömbhallal.

- Jó, kész vagyok. Van egy jobb ötletem. Pyke-ot? – Azzal előhúz a hátsózsebéből egy kis tasakot, amiben vattacukorrózsaszín fűszer van, állagra meg úgy néz ki, mint a durvább szemű só. – A többiek még úgysem jönnek haza egy darabig. – Dallas pedig szívesen lebegne kicsit a felhők felett.

Láthatóan elszégyelli magát ahogyan Dallas elcsendesedik. Fél pillantást vet rá, már egészen kész arra is, hogy  bocsánatot kérjen vagy éppenséggel bevallja, hogy ténylegesen ő az a kopogószellem aki időnként megszentségteleníti a másik fiú szépen bevetett ágyát és aztán elfelejti azt visszarendezni. Azt ecsetelné, hogy megágyazni amúgy is rémesen felesleges, hiszen ezerszer jobban esik az embernek visszabújni a széthagyott takarók és párnák közé, mintsem fájó szívvel megbontani az elrendezett ágyneműt, csakhogy Dallas megszólal, sőt nem csak megszólal, hanem egyenesen Mateora tereli a beszélgetésük fonalát, így James úgy érzi nincs is igazán mit bevallania.

- Mármint azon kívül, hogy a szokásosnál is szétszórtabb? - Pillant a lassan szeletelődő alapanyagra ami ránézésre is aszimmetrikusra sikerül és nonfiguratívra, vagy hát ha James nagyon próbálkozna akkor mindenképpen látna benne rációt, most viszont inkább csak szeretné elhessegetni a gondolatot, hogy tulajdonképpen tetszik neki az, amit Dallas csinál. - Hát ez nagyon.... művészi. Kár hogy csak én láthatom, mert tudod, a sütőben szét fog olvadni. - Szúrja oda egészen gonoszan, de ahelyett, hogy elvenné vagy sürgetné, egész egyszerűen mellé könyököl. - Miért okoska? Te mit vettél észre rajta? - Az egyik tenyerébe hajtja a fejét, hogy a pulton könyökölve fordulhasson félig Dallas felé. - És tudod mit? Szerintem ha képes lennél gondolatot olvasni, az én fejembe nem TUDNÁL bejutni. - Elégedetten nyúl egy szépen szabott sajtszeletért hogy egyben tömje a szájába és kihívóan rágja össze. - Egyébként meg nem kell gondolatolvasónak lenned ahhoz, hogy megtudd mire gondolok éppen: delfin alakú sajtokat akarok a saját melegszendvicsemre. - És mielőtt Dallas munkába foghatná úgy lép oda a paradicsomos szószához, mintha nem kettő perc kellene neki, hogy elkészüljön hanem legalább egy óra.

Lehet, hogy James még meg fogja bánni azt, hogy őt fogta be konyhai munkára – a takarítás sokkal jobban megy – de bevallhatják, hogy a marsi sem egy konyhatündér, szóval valahol egálban vannak. Egyébként is szívesen tölt időt vele, mert nyugtatólag hat az idegeire. Általában addig, amíg meg nem szólal, de az már más kérdés.

- Igen, meg. – Vicceskedve felnevet, de ahogy James a hálátlan dologgal jön, az ő mosolya azzal együtt fagy le az arcáról. Úgy nézhet ki, mint egy törődésre éhes kiskutya, akit épp most raktak ki az utcára és hagytak ott. Láthatóan nem tudja, erre most hogyan reagáljon. Pedig a néhány együtt töltött hónapjuk alatt volt már ideje és lehetősége kitapasztalni, hogy a srác nem gondolja komolyan az ilyesmit, sőt, meg van róla győződve, hogy Jamesnek van a legnagyobb szíve, na de na. A férfi a felhők felett nem egyszer nevezte hálátlannak. Ettől pedig Dallas torkába akaratlanul is gombóc ül. Erős szorongás ül ki a vonásaira, aztán másodpercek múltán, mintha mi sem történt volna gyűri fel a pulóvere két ujját, majd összecsapva a tenyereit ő is a pulthoz lép. Arrébb tolja James szintetikus konzervből készült paradicsomvalamijét, ő pedig elkezdi szeletelni a szójasajtot. Ő ezzel nagyon jól el is van, szeletelgeti, aztán szívecske meg csillag formájúra szabja a szeleteket, nagyjából olyan tempóban, mint egy csiga hátramenetben.

- Visszatérve Mateora… te nem vettél észre rajta valami furcsát? – Számára határozottan nem stimmel valami és nem úgy, mint ahogy Monával nem stimmel valami. Bezzeg a marsiak! Élik világukat. – Ja hát amúgy meg a te fejedben akkor sem akarnék olvasni, ha gondolatolvasó lennék!

Hangosan és erőltetetten nevet, de a szemében incselkedő fény csillan, játékba kezd, aminek a végére egy kicsit ellágyul a nevetése és a mosolya is igen széles marad. - Nem is viccnek szántam. - Közli aztán elég szórakozottan mielőtt visszafordulna a zöldségek felé. Apróra szeletelje őket és készítsen egy paradicsomos ragut, vagyis készítsenek vagy inkább csak vajazzák meg az összes kenyeret, halmozzák rájuk ezeket a szanaszét méretű zöldségeket, szórják meg sajttal és tolják be úgy a sütőbe? Minden bizonnyal egyszerűbb lenne, de James nem szeretné, ha a lányok közül bárki a száját húzná amiért ilyen könnyedén megoldotta.

- Is? - Kérdez vissza. - Miért te az vagy? - Ha jól emlékszik - és biztosan jól emlékszik - Dallas azt állítja, hogy megérez dolgokat nem pedig kiolvas bizonyos gondolatokat ez ember fejéből. Persze James számára az előző opció is borzalmasan nevetségesnek hat, nemhogy a második legyen valóságos.

Megrántja a vállát, mintha máris elvesztette volna az érdeklődését a másik iránt. Őt bezzeg nem lehetne ilyenekre kényszeríteni: magától ajánlaná fel, hogy segítő kezet nyújt, hogy aztán a végén ne csináljon semmit csak beszéljen és beszéljen mindaddig amíg el nem készülnek. Egy kicsit azt is reméli, hogy majd átadhatja a stafétát Dallas kezébe, de a terve máris dugába dől ahogyan a másik fiú visszaér és megszólal.

James szíve rögtön vadul kalapálni kezd a lebukás veszélyétől, mégis megacélozza magát: durcásan csapja le a kést a vágódeszkára. - És ezt most miért nekem mondod? Mat nem rég ment el, és... - Erőszakosan fúrja a pillantását a másikéba. - Te tulajdonképpen meggyanúsítottál engem? - Fordul oda hüledezve. - Ez elég hálátlan. - Ha Dallas jól ismerné tudhatná, hogy James leginkább csak védekezik annak ellenére, hogy milyen támadó a hangneme.

- Annyira nem vagy vicces, James. – Szeretne néha kapni James energiájából. Miért ilyen vidám mindig? Megfejthetetlen számára ez a fiú, már hónapok óta az. Hisz a mosolya nem mű, nem bájolog, hanem egyszerűen sugárzik az esetek többségében. Nem hiába ő a vezéregyéniség a kis baráti társulásukban. Őt kifárasztotta a mai nap, az egyik bárban dolgozik, ahol most éppen takarítani volt. Dolgozott ő a gyárban is, ahova Jamesék szervezték be, de az első hónap végére kirúgatta magát. Hát, azért sem vállon veregetést kapott a vele szemben álló sráctól, mert amúgy bónuszt kellett volna kapnia Dallas után, ha már hat hónapja ott dolgozik. Az egy hónap is valami, nem?

- Úgy látom, hogy te is gondolatolvasó lettél. – Céloz vissza arra, hogy akkor melyikük is a harrypotter, de hamar megadja neki magát. Kicsit olyan számára James, mint egy álom. Jó, egy sokszor elég irritáló álom, de szereti, hogy mindig olyan napsugaras. - Jó, csak előbb lepakolok... – Hajaj, ha ennél lelkesebb lenne, akkor valószínűleg kiugrana az ablakon. Ami nem is ablak, hanem egy beállítható kijelző, hogy épp milyen kilátásuk legyen. Mivel állandóan kapcsolgatták, kénytelenek voltak bevezetni egy heti rendszert, minden héten más választ. Szóval elmegy, kezet mos, és visszajön.

- Tudod néha tökre össze van túrva az ágyam, pedig mindig szépen megágyazok reggel. Nem tudsz róla valamit? – Persze már előre visszhangzik a fejében, hogy mi lesz ennek a töknek a válasza rá. Ó hát neked van hatodik érzéket, hogy hogy nem tudod, nye nye nye. Elébe is megy a dolgoknak és folytatja, mikor James már szóra nyitná a száját. – Akarsz cserélni? De igazából vehetnénk is egy új matracot. – Pedig ha tudnák, hogy napokon belül a rugós matrac dilemma lesz a legkisebb problémájuk!

Az úgy volt, hogy kipakolt mindent a konyhapultra amit talált, egy ideig bámulta a hozzávalókat, a tálakat meg a vágódeszkát, de aztán ásított egyet és arra jött rá, hogy kifejezetten fáradt. Úgyhogy elgyalogolt az ágyáig, arrébb gyűrte a takaróját, bevetődött és majdnem teljesen elégedetten felsóhajtott, csak valahogyan úgy fordult, hogy a fránya rugók közül az egyik nyomni kezdte az egyik veséjét, úgyhogy James csak dühösen felsóhajtott és egészen egyszerűen fogta magát és átcaplatott az előző ágyához. A kényelmesebb ágyához, a puha, jó matracú ágyához, a rugótlan ágyához, ahhoz az ágyához, ami még mindig utána sír - erre esküdni merne- és egyszerűen beledől.

Azt nem tudja, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy befeküdt Dallas ágyába de végül is mire visszavánszorog a konyhába sem igazán érzi magát kevésbé fáradtnak, sőt ha lehet még nagyobbat ásít ahogyan neki áll szeletelni a zöldségeket. Lehet, hogy egy kicsit túl vállalta magát azzal, hogy még csak tanácsot sem kért, hogy mit kellene készítenie, de nem akart bénának tűnni a többiek előtt, szóval hiába bámulja tanácstalanul az edényeket meg a felszeletelt zöldségeket több ötlete nem támad annál, minthogy végül zöldséges melegszendvicseket készítsen.

- Kiko, de jó, hogy te jö... -ttél haza. Ezt akarja mondani, csakhogy az unokahúga helyett Dallas áll vele szemben a megtörten kék szemeivel. - Maga Harry Potter tisztel meg a jelenlétével. - Húzódik hatalmas vigyorra a szája ahogyan meglátja a másikat, jól bele is mászik az intim szférájába ahogyan közelebb  lép, hogy üdvözlés képen megveregesse a vállát. - Szóval ne is menj messzire. éhes vagy nem? Ne is válaszolj, úgy is tudom, hogy éhes vagy. Tudod, a hetedik érzékem. - Kacsint rá látványosan a másikra nevetősen. -Szóval moss kezet, de olyan rendesen. - Lép vissza a konyhapulthoz. - Megfigyeltem már, hogy az ujjaid között nem dörzsölöd át rendesen szóval.. légy szíves. - És olyan várakozóan néz Dallasra, hogy a másik fiúnak esélye sincs elmenekülni előle.