Vajon a kaméleon tudja, hogyan fest az eredeti bőre, ha évekig egy színes dobozba zárva tartod?
Van az az idő, ami után ha elégszer változol át, lassan már te magad is elfelejted, milyen is vagy valójában. Inas alkatom, sötétbarna hajam és zöldesbarna szemem volt talán… de mit számít, amikor az lehetek, aki csak szeretnék? Vörös, szőke, kék vagy arany szemű, szende szűzlány vagy csibész kölyök… mondd, milyennek akarsz ma látni? A tied vagyok, ha megfizeted a drága időmet, de vigyázz, mert ha éjfélt üt az óra, nem marad utánam üvegcipellő. Nem mintha szükség lenne rá: ott mosolygok a Serenity holoplakátjain, és élőben csodálhatod élethűbbnél élethűbb kosztümeimet a Bestiátrium közvetítésein.
Néha csupán azon gondolkodom, vajon ki az, aki reggelente visszanéz rám a tükörből…?

Ha az anyád újszülött korodban otthagy sorsodra egy coldstone-i kupleráj küszöbén, vagy megfagysz, vagy megkönyörülnek rajtad, és utána egy leszel a sok közül. Mondhatnám, hogy erős kölyök voltam, és megküzdöttem a túlélésért, de a francokat. Világ életemben nyeszlett voltam, de legalább csinos arcom volt, és mindenhez jól tudtam alkalmazkodni. Mindig azt tettem, amit elvártak tőlem, mert tudtam, az engedelmesség az egyetlen útja, hogy bármit elérhessek. Szívességeket gyűjtöttem, mindig oda dörgölőztem, ahol több csurrant-cseppent, eközben pedig úgy ittam magamba az információt és a tudást, mintha egyfolytában szomjaznék.
Intirát lesve tanultam meg a sminkelés fortélyait, Odette adott először tűt és cérnát a kezembe, hogy elkészíthessem az első kosztümömet. Együtt nevettek rajtam, amikor először húztam magassarkút, és billegve vonultam végig a folyosón taknyos kölyökként, mintha a legnagyobb díva lennék a szalonban. Együtt mosolyogták meg az első szexuális próbálkozásaimat, amikor tanítani próbáltak, hogyan is szerezhetem a legnagyobb örömet úgy férfiaknak, mint nőknek. Kétlem, hogy egy fikarcnyi szégyenérzet maradt volna bennem, bármiről legyen is szó. Köztük nőttem fel, egy lettem közülük… és végül sokukon túlnőttem. Sokan, akik gyerekként lesajnáló mosollyal, vagy éppen kedveskedve kócolták össze a hajam, ma kígyót-békát kiáltanak rám, legtöbbször a hátam mögött. Hányan vannak, akik hízelkedve bújnak hozzám, csak hogy egy pillanatra megfürödhessenek a rivaldafényben… de ki vagyok én, hogy elítéljem őket ezért? Nem zavarnak az irigyek, úgysem tudják túlkiabálni a tömeget, ami minden mérkőzés előtt összegyűlik a Bestiátriumban, hogy a kedvenc bestiája nevét skandálja. Én pedig csak vigyorgok, mintha így születtem volna, és néhány pillanatra elfelejtem, valójában milyen magányos dolog is a helyemben lenni. Nem, nem a csúcson. Sosem voltam ott, és kétlem, hogy valaha eljutnék odáig, de már így is többet értem el, mint más kidobott kölykök, akiket az utca nevelt, és nem adatott nekik az enyémhez hasonló ugródeszka.
Szerencsém volt.
Mindig szerencsém van.

- Lucky! - hallom valahonnan a folyosóról a kiáltást, ami a bársonnyal borított falak tompításában is élesen csattan, és kizökkent a gondolataimból.
Már megint mi a franc…? Épp megengedtem magamnak öt perc semmibe révedést, miközben az ágyamon fekszem. Vörös műselyem köntösöm vértócsaként terül szét körülöttem, félig szétnyílva engedi láttatni az alatta rejtőző meztelenségemet. A testem melege meggyűrte az anyagot, megtört a sima fénye, amit Intira elvárna a tökéletes megjelenéshez, de ez most a saját lyukam, a saját köntösöm, a saját szabad estém.
Mégis felkelek az ágyról, a magam könnyedségével libbenek a félig nyitott szobaajtóm felé, hogy udvarias mosollyal köszöntsem a szobám felé igyekvő Daisyt. Ha engem kérdez valaki - amit nyilván soha nem tesz senki -, egyáltalán nem illik ez a gyönyörű név a fontoskodó virágszálhoz, aki imádja, ha rámutathat arra, ki mit cseszett el, és erre elég sokszor akad lehetősége.
- Mondd, szépségem - duruzsolok tökéletes nyugalommal, mikor végre megtorpan előttem. Látom rajta, hogy nem tetszik neki a megszólítás, legalábbis az én előadásomban biztosan. Az a jellegzetes, finom rándulás az orrán mindig árulkodik arról, ha valami nem a kedvére való.
- Ne szépségemezz itt nekem! Zima mindjárt itt van, te meg sehol nem tartasz! Tudod, hogy ő az egyik legjobban fizető ügyfelünk… - azzal kis tenyere a mellkasomnak nyomódik, és egy mozdulattal beljebb tol a szobámba, miközben még mindig beszél, valami olyasmiről, hogy igazán megtanulhattam volna már, mi a dolgom és a kötelességem Intira felé, és ha miattam veszítünk el egy ilyen ügyfelet, megnézhetem majd magam, de csak homályosan érnek el hozzám a szavai.
Érzem, hogy görcsbe ugrik a gyomrom. Na nem az izgalomtól - nem csak attól -, vagy a félelemtől, inkább valami megfoghatatlan bizonytalanságtól. Nem szoktam elfelejtkezni egyetlen ügyfélről sem, Zimával pedig biztosan nem fordult volna elő ilyesmi, ahhoz túl fontos…
- De… ma nincs találkozóm senkivel! - vágok közbe a szóáradatba, mire Daisy frusztrált szemöldökráncolással pillant rám.
- Még a végén megpróbálod beadni nekem, hogy neked aztán senki nem szólt. Külön kérvényt kell benyújtani a sztárnak? Legközelebb majd levelet írok, és galambbal küldöm - a hangja negédes, és csöpög a leplezetlen gúnytól, mire olyasmit teszek, amit nagyon ritkán, és megragadom a csuklóját. Végre elhallgat, és hajlandó - bár bosszúsan, de - rám figyelni.
- Szabadnapom van, Daisy - a hangom komoly, az arcomon nyoma sincs az üdvözlő mosolynak. Tudom, mennyire komolyan kell venni egy ilyen helyzetet.
- A kurváknak nincs szabadnapjuk, drágám - veti oda nekem foghegyről, miközben elrántja a kezét, én pedig elengedem. Nem bánt a hangszíne, hiszen van ebben egy nagy adag önirónia is részéről, én pedig minden ellenszenvem ellenére tisztában vagyok vele. - Így is elég munkaidőd esik ki a bestiaharcos bohóckodásod miatt. Még szerencse, hogy jól keresel vele - tudom, hogy képtelen megállni szurkálódás nélkül, bár a véleménye rég nem oszt és nem szoroz számomra. Végül halkan csettint egyet a nyelvével, megforgatva a szemeit. - Fél órát kapsz, hogy elkészülj, addig feltartom neked.
- Köszönöm - biccentek automatikusan, engedelmesen, mintha csak egy aranyhal lennék, aki tökéletesen elfelejtkezett arról, hogy nemrég még egy adag fűszeres teáról és egy kiadós alvásról fantáziált.
- Ne köszönd, a te kontódra lesz! - ezt már csak a válla felett hátrafordulva veti oda nekem, én pedig még mindig azon gondolkodom, miért nem hívják inkább Rose-nak? Akkor legalább képviseltetve lenne a tüskés lelke is a szép külseje mellett.
Nem ácsorgok azonban sokáig, nincs sok időm, hogy felkészüljek Yillarion fogadására, és tisztában vagyok vele, hogy mit vár el tőlem.
Huszonöt perccel később már éppen a fekete szoba süppedő szőnyegén lépdelek, a bokáim körül gazdagon hullámzik az égkék selyem, ahogy arrébb lépek, sorra gyújtva meg a gyertyákat. Yilla szerint ezek a fények mindig kiemelik a kék szemem csillogását, és a félhomályban mindig őszintébbnek tűnök. Először nevetségesnek találtam a megjegyzését, de idővel rájöttem, hogy hiába van a véremben színészkedés, mi, hazugok egymás között feleslegesen bújunk álarc mögé.
Egyszer talán megkérdezem, ő kit lát bennem, hátha közelebb jár az igazsághoz, mint én magam.