Az első gondolat, ami felbukkan a kisebb káosz központjában, ami épp a fejemet jellemzi, hogy ezek szerint Storm mégis képes volt rá. Összebarátkozott a fiammal. Mi másért ragaszkodna hozzá Henry, hogy láthatóan minden ellenszenvét megpróbálva félretenni ő beszéljen velem, amíg Storm pihenget?
- Tisztelet, Henry! - szólok rá egy árnyalattal megemelve a hangom és már talpon is vagyok. Úgy hajolok közelebb és vizsgálom az arcát. Nem tetszik az a mosoly és a műsor, amit lead nekem.
Ezek után viszont már állva maradok, így az egész kép valami olyasmi hatást kelthet nála, mintha fölé magasodnék. Mintha pont olyan kisgyerek lenne, aki a mellkasomig sem ér. Eszemben sincs most ezen változtatni. Az egy dolog, hogy a fiam. Az egy másik, hogy én is tisztában vagyok vele, a magam módján mindig is kivételeztem vele.
De ez a mostani fellépésemen nem változtat. Nem dühöngök. Eszemben sincs semmiféle kicsinyes haragnak engedni. Végül a folytatásra és a bocsánatkérésre is csak aprót bólintok. Nem mondom, hogy semmi baj, ahogy azt sem, hogy kap időt és majd megszokja a gondolatot. Csak hallgatom a jelentést, amit lead. Jelentés? Információ és annak is szegényes.
Meg kell tanítanom rá, hogy várom el az ilyesmit.
De mielőtt ezt megjegyezhetném neki hangosan, jön azzal a névvel. Ismerek egy Martint. Egy utolsó senki, aki nagynak hiszi magát. Hasznos, de nem pótolhatatlan. Szinte senki nem az.
- Hogy mondod, Henry? - kérdezek vissza azonnal a nem szót hallva, várok egy hosszúra nyúlt másodpercet, de már meg is rázom a fejem. - Majd megtanulod. Idővel - inkább csak magamnak beszélek, mintsem neki. Tudom, hogy sok munkám lesz vele, de nem lehetetlen, hogy helyrehozzak minden kárt, amit azok a képmutató barmok okoztak nála.
Biztos vagyok benne, hogy hiába próbál nagylegény lenni, ott van benne a fiam. Ott van az a kisfiú, akinek elkezdtem a nevelését és tudjuk majd ott folytatni, ahol félbemaradt minden. Ezt viszont nem most és nem itt kell kezdeni, úgyhogy már váltok is.
- Üzenem Stormnak, hogy a következő hívást már ő fogadja. Részletes jelentést akarok mindenről. Minden egyes rohadt hibáról, amit elkövetett azóta, hogy utoljára beszéltünk. Különben varrathat magára még pár tetoválást - nem fenyegetés. Nem igazán. Tettek és következmények. Semmi több nincs ebben.
Abban viszont már annál inkább, hogy végre visszaülök a helyemre. Tudom, hogy továbbra is szabadulni akar, én viszont kockáztatok. Várok és elkapom az utolsó pillanatot, mielőtt venné a merszet és rám nyomná a hívást.
- Fiam. Pár nap múlva itthon vagytok és találkozunk - egy szóval sem mondok többet. Nincs ott a "leléphetsz", csak az apró mondat... ígéret... miközben az utolsó utáni másodpercig őt figyelem.
Igazából még akkor is arra nézek, amikor végül megszűnik a kapcsolat és csak az üres semmi marad a helyén.

Gyűlölöm, hogy fiamnak szólít. A gyomrom is felfordul tőle. Újra és újra elismételi, a szavaival magához láncolva. De ha a dührohamaimon úrrá tudok lenni, akkor ezen is.
- Lehet róla elképzelésed, hogy nem jó kedvéből pihenget. Ragaszkodtam hozzá, hogy én válaszoljak a hívásodra tekintve, hogy a saját testével védett, amikor megtámadtak minket. – Ez így ebben a formában a legkevésbé sem igaz, de az arcom teljesen rezzenéstelen, ahogy közlöm vele a tényeket. A pulzusbéli ingadozást meg nem veheti észre, magyarán igazat mondok. – Oh várj. – Gunyoros mosoly fut át a tekintetemen. Nem gondoltam volna, hogy a színjáték részeként képes leszek mosolyt erőltetni az arcomra, még ha csak futólag is, de az apám iránt érzett minden ellenszenvem mozgósítása meghozza a hatását. – Bizonyára az embered kihűlt kezei közül szedtem ki a kommunikátorát, azért én válaszoltam. Mondd csak, akkor büszke lennél rám, papa? – Azzal az utolsó megszólítással szinte csak úgy fröcsög a számból a gúny. Majd egy mély, lassú sóhajjal erőt veszek magamon és elengedem az ellenérzéseimet. Illetve jó mélyre nyomom. Pont úgy, ahogy a körmeimet nyomom mélyre a tenyeremben olyannyira, hogy vér buggyanjon ki a bőrömből. Látni, ahogy belülről rágcsálom az alsóajkam, az állkapcsom megfeszítve, de végül csak sikerül felnéznem az engem vizslató szemekbe. ~ A nap, a hold… Nyugi, Henry. ~
- Figyelj, ne haragudj. Ez nehéz nekem, nem tudok hirtelen ismét a fiad lenni. – Hadarom, hogy enyhítsek az esetlegesen épülő haragján azzal, hogy megindoklom a viselkedésem miértjét. Egy szavam sem igaz, de kellően hiteles a monoton, kelletlen hadarástól. Akkor lenne feltűnő, ha a kedvében próbálnék járni, de láthatóan ez az utolsó, amit megtennék. Nem titkolom, hogy terhet ró rám az, hogy most itt kell állnom előtte. Ülnöm, lényegtelen. És hogy bárhol máshol szívesebben lennék.
- Felnyaláboltak egy vonósugárral. De ne aggódj, a te Stormod hősiesen helyt állt és mint látod, jól vagyok. – Észrevétlenül minden szavammal Stormot védem. Szükségem lesz valakire Villengardon, aki egyelőre nem akar holtan látni, ő pedig a megfelelő személy erre. Különösen, mert ha nekem bajom esik, az jó eséllyel rajta lesz leverve. Kár, hogy egyetlen személy van abban a kígyófészekben, akitől tartok, akitől rettegek. Aki egyben az egyetlen olyan személy, akivel szemben nem tud megvédeni. Akivel épp farkasszemet nézek. Abba inkább bele sem gondolok most, hogy van még egy igazán erős okom arra, hogy jó színben tüntessem fel őt olyan megjegyzésekkel, amik úgy hangoznak el, mintha csak a történteket böffenteném oda a Sakálnak. – Valami Martin… – Vonok még vállat. Szeretnék hamar tovább lépni erről a témáról, de Vadim nyilvánvalóan nem fog megelégedni anélkül, hogy adnék neki valami olyat, amit rágcsálhat egy darabig. Tessék, itt egy név. Ezzel remélem el lesz foglalva. Azt nem említem meg, hogy ja Martin amúgy életben van egy másikkal együtt és itt van a fedélzeten. Pont nem érdekel, hogy jelentést tegyek neki. Rohadjon meg a jelentésével, nem vagyok plazma.
- Jól vagyok. Azon kívül nincs bajom, hogy koszos vagyok, mint a fene. A katonád is megmarad. De ha részeltes jelentést vársz, azt nem fogod megkapni. – Nem, mi? Kíváncsi lennék, mikor mondott utoljára nemet bárki a Sakálnak. Minden ösztönöm, az utolsó atomom is azért üvölt, hogy ne tegyem. De az iránta érzett megvetésem sokkal erősebb, mint az általa belém nevelt félelmek. Még megvárom, hogy mit felel, de kész vagyok rányomni a hívást. Addig kell megtennem, amíg képes vagyok tartani a hűvös, dacos maszkot, aki mindössze azért dühös az apjára, mert évekkel ezelőtt ott hagyta halálra fagyni az izlandi jégben.

Uralkodnom kellene magamon. De nem igazán marad erőm arra, hogy a legapróbb rezzenéseket, ami ki akar ülni az arcomra, magamban tartsam. Így hát igen, látni, ahogy a Sakál névre összevonom a szemöldököm. Nem tetszik. Valószínűleg bárki más ennyivel le is tudná, de én nem tartom magamban a megjegyzésem.
- Ugye tudod, hogy az apád vagyok? - oh nagyon is tisztában vagyok vele, hogy tudja. Ahogy azzal is, hogy utál. A vak is látná rajta, hogy feszeng előttem és minél hamarabb szabadulna. Azt hiszem, Storm még enyhén fogalmazott, amikor azt mondta, nem különösebben rajong értem.
Sebaj. Majd idővel változtatunk a hozzáállásán.
- A vadászkutyámnak? Úgy hallottam, egész jókat beszélgettek, miután szarrá vertétek egymást - nos, talán egy kicsit kritikusabban hangzott ez a mondat, amikor Stormnak szántam, de ez most nem számít.
Mi a fene bajod van a nevével, fiam? ...és nekem azzal, hogy a tényleges szavaira figyeljek, amikor valamiféle szánalmasan rövidre fogott jelentéssel próbálkozik? Persze a lényeg eljut hozzám, de látni, hogy túlzottan máshol járnak a gondolataim.
Henry... kisfiam...
Ennek persze nem adok hangot, valami másnak viszont annál inkább és szinte azonnal váltva apáról vezetőre.
- Ennyi, fiam? Volt egy kis gondotok és ezzel le is van zárva egy jelentés? - igenis számonkérem rajta. Nem lenézés van a hangomban, csak a megszokott kioktatás. Vagyis hát, már akinek megszokott. Az a nyomorult Egyház ennyire nem tanította meg semmire?!
- Ha ennyi az egész, akkor Storm igazán vehetné a fáradtságot és elém állhatna. Ahelyett, hogy pihenget. Rohadtul tudja, mivel jár, ha lázadozni kezd - inkább valamiféle morgás ez, mintsem ténylegesen a fiamnak szánt szavak. De hallja csak. Túl sokáig nem hallotta a hangom. Viszont továbbra is Stormra vagyok dühös és nem rá. Pillanatok alatt újra váltok is hangot és kicsit megköszörülve a torkom, végigfut rajta a tekintetem. Vagyis hát, amennyit látok belőle.
- A rohadt életbe, Henry! Mi történt veled? - ahhoz képest, hogy másnál nem érdekelne, most igenis érezni, hogy róla van szó. Nem az érdekel, mi történt vele az évek alatt. Pontosabban most nem az. Még mindig a jelentést akarom és azt, hogy ő mennyire sérült meg.

Hamarabb elérkezett a negyedik hívás, mint gondoltuk volna. Én pedig betartom a szavam, válaszolok. Stormot nem engedem be a vezérlőfülkébe, ennek kapcsán igen határozott voltam. A többi felett már nem igazán van hatalmam, meg nem is kell. Ha akar pihen, ha akar kinn marad az ajtó túloldalán és végig hallgatja, hogy mi zajlik le idebent a hívásban. Rettegek. A vérnyomásom az egekben. De mihelyt megnyomom a gombot és vonalba kerülök, a bizonyos gombnyomásra én is megemberelem magam. Ha egy távoli hívás kedvéért nem tudok erőt venni magamon, akkor mi a francot akarok én Villengardon, ugye. A színjáték kedvéért válaszolnék én úgy, hogy apám, de lelkiekben már bárhogy próbálom kiszűrni a kényelmetlen szót a fogaim között, nem megy. Azt pedig nem érzem helyénvalónak, hogy a kereszt vagy vezetéknevén szólítsam. Végül egészen ösztönösen az jön, ahogy az Egyház bármely más papja szólítaná.
- Sakál. – Kimérten viszonzom, amikor a nevemen szólít. Nyilvánvalóan nem az a Henry áll itt előtte, akit egykor ismert. Nem a fia. Az akkori önmagamhoz képest egészen felnőttem, és mégis… úgy érzem, sosem voltam még ennyire kiszolgáltatott és nyomorult. Az apám szemeibe nézek és úgy érzem, ismét az a rémült kilenc éves vagyok a fagyhalál szélén magára hagyva. Sosem próbált még ennyire megszakadni a tüdőm az alatt, hogy levegőt próbálok belekényszeríteni. Nem hiába ügyelek rá, hogy csak a mellkasomig lásson. Lehet, hogy így az arcvonásaimat jobban szemügyre veheti, de legalább semmi mást nem lát. Nem látja, hogy az asztallapra préselt kezeim mennyire remegnek, ahogy azt sem, hogy feszülten dobolok a lábfejemmel. Minden sejtem menekülni próbál előle. De a tekintetem fegyelmezem, ameddig csak kell és állom az apám jelenlétét. Megígértem Stormnak, hogy nem hagyom cserben. A torkom fájdalmasan szorul össze, amikor ténylegesen fiamnak hív. A fogaim csikorgatva feszítem meg az állkapcsom. Tudtam, hogy előbb utóbb el fog jönni a pillanat, hogy szembe kell néznek a Sakállal. Nem tehetem semmissé a múltamat. De mindig reménykedtem benne, hogy nagyon-nagyon utóbb lesz. Hát nem. Hallgatok egy hosszabb másodpercig, de végül a bájcsevej helyett rátérek a tárgyra. Minél kevesebb a felesleges kör, annál hamarabb szabadulhatok és juthatok végre levegőhöz.
- A hajót kisebb… atrocitás érte. A vadászkutyádnak pihennie kell. – Vagyis ezért vagyok én itt helyette. Arra nem térek ki, hogy egyáltalán hogy a picsába jutottam be a vezérlőfülkébe. Mint mondtam, a hajót atrocitás érte. Stormot pedig szándékosan nem nevezem nevén. Nem kell tudnia, hogy hívtam már Ashernek, Stormnak, de latinul édesemnek is. De bármennyire is igyekszem egyben tartani magam, azóta látszik rajtam a végtelen feszültség, amióta bekapcsolódtam a hívásba és megjelent a képe. Láthatóan feszélyez a jelenléte. Ne csodálkozzon senki. – Tartjuk az irányt. Még valami? – Erős célzással felviszem a hangom a kérdés végén, hogy akkor most akár le is tehetjük, ha nincs más égető megbeszélni valója. ~ Henry fejezd ezt be! Megígérted Stormnak, hogy nem hagyod cserben! ~
Istenem, hogy is tenné le. Ha a helyzet abszurditása nem, hát az, ahogy kinézek csak még több kérdést vet fel. Még mindig a véres pólót viselem, ami azokon a helyeken kiégett is, ahova a sokkolót kaptam vagy épp lövés súrolt. A hajam is csak kuszán hátra van túrva. Szarul nézek ki, valljuk be. De nem különösebben megviselten. A kalózok támadását egészen könnyen megúsztam.

Háromszor hívtam. Három rohadt hívás és egyre sem érkezett válasz. Azok után sem, hogy megmondtam neki, azonnal vegye fel, amikor hívom. Nem akarok se kifogást, se magyarázkodást. Most már annyira sem, hogy kíváncsiságból érdekeljen, mivel áll elő.
Nem kevés idő telt el az utolsó hívásom óta és még csak egy üzenetet sem kaptam, hogy épp megint szarrá verték egymást a fiammal, de mindjárt keresni fog. A nagy semmi. Végül megint hívásra adom a fejem, ezúttal már nem is az asztalnál ülve, hanem arra támaszkodva a két tenyeremen. Nem tudok nyugton ülni és az már régen rosszat jelent. Rá nézve.
- Mi a büdös francokat mondtam neked arról, hogy azonnal felveszed, ha hívlak?! Úgy érzed, megszabadíthatnálak... - kezdek bele, amint válaszra kerül a hívásom, egy kicsit ugyan, de meg is emelve a hangom. Csakhogy a mondat félbe marad, amikor a tekintetem a képre téved, ami megjelent előttem.
Azt hiszem, elég sokat elárul a hirtelen szótlanságom és az, hogy most úgy tűnik, mégiscsak jól jön mögöttem az a szék. Na nem beleesek csak visszaülök és azt az ismerős, mégis ismeretlen arcot vizsgálom egy hosszúra nyúlt másodperc erejéig.
- Henry - egészen más most a hangom, mint az előbb volt. A düh persze nem tűnt el, csak egyelőre háttérbe szorult. Más a célpontja és nem a fiam. Még úgy is, hogyha jól sejtem ezek szerint, az ő keze van a dologban, amiért Storm nem válaszolt.
Nem mintha számítana. Mint mondtam; kifogás és magyarázkodás. Nem érdekel.
- A szemeid nem változtak, fiam - csúszik ki az apró megjegyzés, amit igazából nem is bánok. Persze azt én is látom, hiába a hívás minősége, hogy komolyabb lett, de akkor is, valahol ugyanolyan.
Meglepő bárki számára, hogy a fiam a gyenge pontom? Nem hiszem. Hiszen ez így van rendjén, nem igaz? Nem csak azért, mert ő az örökösöm, hanem mert a vérem. Ő áll legközelebb ahhoz az egyetlen emberhez, akire azt mondom, szeretem.

Időben itt lesznek. Itthon. Mindennél jobban szeretem, amikor pontosan és tökéletesen úgy alakul minden időzítéssel együtt, ahogy én akarom. De ehhez általában tudnom kell mindenről, így most sem akarom, hogy akár a legapróbb részletet elhallgassa előlem. Akkor is, ha végül nagyon nincs ínyemre, amit hallok.
Nem akarok kegyetlen lenni. Nem úgy akarom kivívni a fiam tiszteletét - és szeretetét -, ahogy Stormnál kellett. De hiába áltatom magam. Kerül, amibe kerül, idővel úgy fogja látni a világot, ahogy én. Ahogy látnia kell.
Amúgy is, a módszer működik. Bármilyen fájdalmas akkor és ott, a végeredmény számít semmi más. Nem a levágott ujj és a kínzó fájdalom, hanem az, amit cserébe kap, ha kiérdemli.
De ezzel ráérek még komolyabban foglalkozni. Egyelőre jobban érdekel, hogy ők ketten mennyire jönnek ki egymással. Mennyire formázható pontosan a fiam.
- Kétled, hogy megkedvelne... Túlzottan különböztök... - ismétlem a szavait kissé másabb megfogalmazásban. Nem gúnyos a hangon, tényleg csak gondolkozok.
- Sebaj. Ha úgy döntesz, még lesz időd próbálkozni és barátkozni vele. Vagy mellette leszel, amikor én nem, vagy küldetésre mész. Ha nem fut be valami sürgős, amire mindenképp neked kell menned, eldöntheted, melyiket akarod - jegyzem meg, kissé elgondolkozva. Azt már most pontosan tudom, mi lesz az első kis küldetése. Csak, hogy kicsit visszavegyek abból a bizonyos pórázból és utána valamivel jobban viselje magát.
- Azon sem lepődnék meg, ha ő kérne téged maga mellé. Egy ismerős arc, akivel levezetheti a feszültségét. Méregzsák... - az utolsó szó csak félhangosan jön. Ezúttal tényleg nem neki szánom a megjegyzést. Minden, ami eddig jött, teljes mértékben a Sakál volt. De ez az utolsó kis szó inkább apa szerep, mint bármi más.
Bármennyire is reménykedni akarok, nem tudom elképzelni, hogy megtanult volna uralkodni magán az évek alatt. Akkor sem ment neki, amikor velem volt, az Egyház pedig csak abban jó, hogy megszegje a saját szavát. Miért pont Henryvel végeztek volt kifogástalan munkát?
- Oh és Storm. Ha a verekedéseiteknek köszönhetően valami komoly baja lesz a fiamnak miattad, duplán verem le rajtad - teszem hozzá, amolyan búcsúzóul. Én is tudom, mit sugall ez az egész. A fiamért jobban aggódok és jobban féltem, mint Stormot. De ez nem teljesen igaz. Nem azért mondom, mert fontossági sorrendet állítottam fel közöttük - bár azért... -, hanem inkább, mert tudom, hogy Storm mire képes, mi mindent élt már túl. Henry viszont más. Róla nem tudom, csak azt, hogy milyen volt.
Egy kisfiú.
- Következőleg azonnal vedd fel, ha hívlak. Most leléphetsz - ezzel pedig le is zártam az egészet. Ezúttal nem várom meg a jól ismert mondatot, csak megszakítom a hívást.
Nem kicsit feszülten dőlök hátra a székemben. Próbálom a beálló csendben rendezni kicsit a gondolataimat. Egy perc múlva már hívatom is az egyik emberem, hogy készítsen elő egy kabint. Kilenc nap múlva meg kell felelnie egy tökéletesen biztonságosra felszerelt cellának. Bármennyire nem tetszik még nekem sem a gondolat, nem hagyhatom a fiam szabadon mászkálni. Az első nap még a folyosón sem.

Kétségem sincs felőle, hogy a vétségem feljegyzésre került, és szépen kamatozik, amíg távol vagyok Villengardtól, de erre most szükségem volt. Ha úgy látja jónak, emelt fővel fogom elviselni a büntetését is, ebben mindig biztos lehet. Akkor is, ha rohadtul igazságtalannak vagy jogtalannak tartom.
A navigáció szerint kevesebb, mint nyolc és fél nap, de van annyi eszem, hogy ne szabjam szűkre a saját időmet. Legyen inkább kilenc, és legfeljebb korán érkezünk. Mindig akadhat olyan probléma, ami keresztbe húzhatja a számításokat. Mindig. Olyan is, amivel meg tudok birkózni, és olyan is, amivel nem. De tudom, hogy valójában nem erre kíváncsi, hanem hogy én mennyire akarom teljesíteni a feladatomat.
- Nem, Uram.
Időben ott leszünk. Ha rajtam múlik, biztosan. Ha nem, akkor meg úgyis mindegy. Mindig a legjobb tudásom szerint készülök fel mindenre, remélem, most sem jön olyan, amit nem tudok kezelni. Ha nem jön közbe egyéb, egyelőre Henry jelenti a legnagyobb veszélyt a küldetésem teljesítésére nézve.
Nem sok időm jut hezitálni, Vadim észreveszi rajtam, hogy mondanék még valamit, én pedig nem húzom az időt, amikor felszólít. Figyelem az arcát, ami nem sok mindent árul el, de a hallgatás, amibe burkolózik, annál többet. Tudom, mire számít… nem, inkább miben reménykedik, de Henry ennél különbözőbb alig lehetne attól, amit elvár.
A kérdésére egyből rábólintok.
- Nagyjából. Sokkal könnyebb szót érteni vele, amikor nem akarja beverni az arcomat, mert arra is alig van ereje, hogy beszéljen.
Mindez persze rám is igaz, és nem, nem akarok belegondolni, mi mindent csináltunk, aminek a végén már megmozdulni sem volt erőnk.
Köszönetképpen biccentek felé a felszínes elismerésre. Tőle ez is nagy szónak számít, én már csak tudom. Ami azonban utána következik… csak a jól begyakorolt pókerarcomnak köszönhető, hogy nem ül ki az arcomra az a keserű mosoly, ami oda kívánkozik. Óh, bizony! Meg tudnám kedveltetni magam Henryvel. A bőre alá tudnék mászni, az ujjaim köré csavarni, és utána tálcán felkínálni Vadim kénye-kedvének, mert tudnék hatni rá. Ez állna leginkább érdekemben, csupán egy probléma van vele: én. Az, hogy ha közel kerülnék Henryhez, képtelen lennék kizárni őt. Már eddig is nagyobb hatással volt rám, mint valaha gondoltam volna, és nem bízom magamban. Nem bízom abban, hogy a megfelelő pillanatban meg tudnám hozni a szükséges döntéseket. Vagyis inkább, hogy megfelelően tudnék dönteni. Összezavar, és arra késztet, hogy meggondolatlanul cselekedjek, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem, amikor olyan pozícióban vagyok, amilyenben.
- Kétlem, Uram - szólalok meg végül némi mérlegelés után, tökéletes magabiztossággal. - Túl sok mindenben különbözünk ahhoz, hogy képesek legyünk közös nevezőre jutni.
Valahol ez tényleg így van. Mások vagyunk. A hasonlóságok mellett annyi mindent másképp látunk, hogy még az is csoda, hogy a tea mellett képesek voltunk levetkőzni mindent, ami elválaszt minket egymástól. A fél világegyetemet. Nem. Úgysem lenne esélyünk. Bele sem gondolok igazán, milyen esélyt adok ezzel Henrynek arra a bizonyos szabad akaratra, ami olyannyira fontos számára. Ő megharcolhat érte. Nem lesz könnyű, de képes lehet rá, és van esélye.
Vadimot figyelem, van-e még kérdése. Úgy tűnik, én nem kívánok most mást hozzáfűzni a helyzethez.

Tökéletes. Ezt várom tőle. A jól megszokott „Igen, Uram”-okat. Aprót biccentek, jelezve, hogy ez máris jobban tetszik. Nem mintha ettől már el is lenne felejtve minden kis lázongás, amit ma eddig leművelt. De egyelőre félretolom őket, aztán ki tudja, mikor hozza úgy a jövő, hogy hasznot hozzanak, ha előkapom őket a fiók mélyéről.
- Kilenc nap vagy több. Akadhat olyan probléma, amivel nem tudsz majd megbirkózni és késtek? – kérdezek rá és bár nem hallani a hangomban a csalódottság legkisebb jelét sem, ismerhet már annyira, hogy tudja, a megjegyzésének hála, most már elvárom, hogy tartsa a kilenc napos határidőt. Készüljön fel a kiszámíthatatlanra és nem lesz gond.
- Halljam! – látom rajta, hogy mondani akar valamit, de hezitál. Gyűlölöm, ha bárki, bármit elhallgat előlem. Ha fontos, bökje ki és ne azon agyaljon, vajon hogy fogadom a szavakat.
Minden ellenére viszont ezek a mostaniak nem esnek a legjobban. Nem mintha nem számítottam volna rá, hogy hasonló lesz a helyzet. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy pont olyan örömmel fogad majd a fiam, mint sok évvel ezelőtt, amikor akár csak pár óra elteltével újra látott.
Az arcom alig észrevehetően, de egy kicsit még komorabb lesz, és igazán hosszú másodpercek telnek el, mire újra megszólalok. De nem szakítom meg a hívást. Végül ahelyett, hogy valamiféle tervvel állnék elő és előre elkezdeném puhítani… puhíttatni a fiam, kérdezek.
- Beszélgettek? Összeveritek egymást majd kifeküdve érzelmekről beszélgettek? – nem szemrehányás és még csak nem is csalódottság. Pedig akaratlanul is a szemeim előtt van a jelenet. Főleg a verekedés. De nem. Nem olyannak neveltem egyiket sem, hogy pár ütést ne bírjon ki. Az egy dolog, hogy Henryvel sok év kimaradt, de bízom benne, hogy azért idővel majd újra emlékezni fog mindarra, amit tőlem kapott.
Minden leckére.
- Értékelem, hogy ezt is jelentetted – biccentek aprót. Igen, most ennyi jár neki is. Nem elismerés, de valami hasonló, ami kezdi kiegyensúlyozni a kis lázongását nálam.
- Ezek szerinted, érted sincs oda túlzottan. Mit gondolsz, változni fog ez a kilenc nap alatt? – fogalmam sincs, mennyire alakítható még a fiam. Nem szeretnék túlzottan kemény módszerekhez nyúlni vele szemben, ha nem muszáj. Ha pedig ez a kis idő elég arra, hogy Stormot megkedvelje… talán elég lesz a későbbiekben is valami kevésbé drasztikus lépés.

Bár egy futó árnyék sem mutatja, mégis tudom, hogy Vadim büszke. Mit gondol, hogy véletlen volt a szóhasználatom? Tudom, hogyan játsszak rá a Henry iránti érzéseire, még ha ilyet soha nem voltam képes kiváltani belőle magammal kapcsolatban. Sosem éreztem, hogy igazán büszke rám. Talán csak azért, mert a belém nevelt teljesítménykényszer miatt sosem éreztem, hogy ez most olyasmi volt, amiért büszke lehetne rám, vagy egyszerűen sosem volt az. A mai napig nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy a megjegyzése, ami látszólag csak az orra alatt elmormogott elmélkedés, igenis nekem szól, és igen… igaza van. Ismer, mint a tenyerét, hiszen valahol ő formált ilyenné, amilyen vagyok. Nem reagálok a szavaira, de befogom a számat. Ez elég jel lehet, hogy megfontoltam, amit mondott.
Mégis, ami az utána következő provokáló megjegyzését illeti… nem tudom megállni, hogy ne szálljak szembe vele. Mert egyszerűen… nem érzem jogosnak az egész szart, amit a nyakamba csapott. De hát volt valaha bármi jogos Vadimtól?
A tegezés pontosan azt váltja ki az öregből, amire számítottam. Figyelmeztet. Ez jó, csupán az a baj a hozzáállásával, hogy már korántsem az a kölyök vagyok, aki anno rettegve bújt be az ágy alá, ahonnan előcibálta. Hallgatok. Figyelek. Uralkodok magamon. Meg sem rezzen az arcom az emlékeztetőkre. Igen, tisztában vagyok vele, hogy mivel tartozom neki. Az életemmel. Az egész rohadt életemmel, amiből még alig hét évet adtam neki. Az egyetlen, amiért merek próbálkozni, a tudat, hogy sajnálna megölni. Na nem engem, hanem a belém fektetett munkáját és idejét. Nagyobb hasznot hajtok neki élve, mint amennyi könnyebbséget a halálom jelentene számára. Ettől függetlenül jól tudom, hogy a büntetései elég kreatívak és fájdalmasak ahhoz, hogy kétszer meggondoljam minden szavam és tettem vele szemben.
Jó munkát végzett velem. A lehető legjobbat. Most talán a fűszer hozta elő belőlem ezt a pillanatnyi lázadást, vagy a történtek, vagy… nincs mentségem. Tudni akartam, mennyit érek így. Így, hogy a vér szerinti fia karnyújtásnyi közelségben van, még ha egyelőre nem is tud semmit arról, milyen is Henry.
- Igen, Uram.
Egyszerű a válasz a kérdésére. Tudom, hol vannak a határok, és képes vagyok tiszteletben tartani őket. Nyoma sincs a tekintetemben, a tartásomban az iménti törésnek, az vagyok, akinek Vadim elvár, hogy legyek. Bármibe kerül. Egyelőre ez az egyetlen módja, hogy túléljek. Nem vagyok még azon a szinten, hogy nyíltan szembeszálljak vele, és nem is áll érdekemben.
- Ha minden zökkenőmentesen alakul, kilenc nap múlva elérjük Villengardot.
Egy pillanatig úgy tűnik, mintha mondani szeretnék még valamit, de fogalmam sincs, akarja-e hallani. Végül ha nem szakítja meg a kapcsolatot, hozzáteszem.
- Azt hiszem, Uram, a fia jelenléte… több problémát fog okozni, mint amit az enyém valaha jelentett. Henry nem a legnagyobb rajongója sem Önnek, sem a Napoknak.
És akkor még finoman fogalmaztam. Csak szeretném, ha felkészülne arra, ami fogadni fogja. Akkor is, ha Heny megpróbál majd szerepet játszani, és akkor is, ha nem. Vadimnak joga van tudni. Mindez persze csak az én véleményem, az én rálátásom a dolgokra, de úgy sejtem, valahol ad a szavamra az öreg, még ha ezt nyíltan soha nem ismerné el, és általában jelét sem nagyon adja.

Gondolatban elmosolyodok. Nem volt hajlandó elfáradni. Nem adja magát könnyen a fiam. Magam előtt egy pillanatig sem tagadom, hogy ott az az apró érzés bennem. Büszkeség. Büszke vagyok a kölyökre, amiért csak megtanult küzdeni - és csak remélni tudom, hogy ez általános és nem attól függ, van-e kedve hozzá.
Az viszont tökéletesen kedvfüggő, hogy én válaszolok-e a feltett kérdése. Meglepő, hogy nem teszem, helyette viszont én kezdem faggatni? Nem szabad annak lennie.
- Én pedig úgy gondoltam, szereted, amikor teljesítheted azt a bizonyos száztíz százalékot, amit elvárok tőled - hangzik el a kis megjegyzés, de mintha nem is teljesen neki szánnám a szavakat. Mintha csak a saját orrom alatt beszélnék, egy pillanat erejéig elfeledkezve róla.
Na persze.
Pontosan tudom, hogy úgy vizsgál engem, ahogy én őt. Minden rezzenést. Jó fiú... Nem engedheti, hogy az indulatai vagy igazából bármi amit mondok vagy teszek, elvonja a figyelmét arról, ami fontos.
Mégis látom, ahogy éppen ugyan, de változnak azok a szemek. Ahogy rám néz.
- Uralkodj magadon, Storm! - vágom a fejéhez egészen kicsit megemelve a hangom a tegezést hallva. Nem kiabálok, még csak a közelében sem vagyok. Inkább olyan, mintha muszáj lenne hangosabban beszélnem, hogy biztos legyek benne, mindenkihez, még a legidiótább emberemhez is eljutnak a szavaim.
- A vér tényleg nem minden. Ha az lenne, nem a kabin ajtaja záródott volna mögötted évekkel ezelőtt - váltok vissza máris a megszokott stílusra, mintha az előbbi kis tiszteletlensége meg sem történt volna.
- De úgy érzem jó munkát végeztem veled. Még akkor is, ha néha hajlamos vagy elfelejteni mivel tartozol - eszemben sincs azt mondani, hogy tetszik, mi lett belőle. Tetszik a merészsége, még ha valahol az agyamra is megy, amikor úgy hiszi, próbálkozhat.
Talán majd amikor visszaér rövidebbre kell húznom kicsit azt a pórázt. Túl sokat engedtem volna neki az utóbbi időben?
- Mit gondolsz, következő alkalommal képes leszel úgy elém állni, hogy tökéletesen tiszta a tekinteted és tudod, hol az a bizonyos határ velem szemben? - kérdezek rá hirtelen. Ha eddig betudtam a hívás minőségének, így, közelebbről túlzottan feltűnő, hogy valami más a szemeiben.

Annyira provokatív a kérdése, és annyira kedvem lenne elvigyorodni, de nem engedhetem meg magamnak. Nem vagyok hülye, hogy vásárra vigyem a bőröm, pláne nem egy ilyen semmiség miatt. Mert a fizikai vonzalom egy dolog, de Henry utál, és velem szemben itt a legnyomósabb okom arra, hogy én is utáljam a srácot.
- Nem volt hajlandó elfáradni, ezért kellett elaltatnom.
Makacs egy fiú ez a Henry, tökéletesen megállja a helyét a megállapítás. Elég, ha a tegnapi verekedésre gondolok. Nem vagyok benne biztos, hogy bármikor is képes lennék legyőzni tisztességes küzdelemben, de szerencsére senki nem vár tőlem ilyesmit, sőt… a tisztességtelen eszközökkel pedig kifejezetten jól bánok. Elvégre Henryt is kihoztam valahogy a bázisról.
Amikor megkapom az engedélyt, kérdezek. Vadim pedig válasz helyett visszakérdez. Jellemző.
- Igen, úgy gondolom.
Egy szóval sem állítottam, hogy hibázott. Pontosan tudom, hogy direktben ekkora seggfej, hogy eltitkol egy ilyen információt azért, hogy teszteljen. De nekem is megvannak a gumicsontjaim, amin szeretek rágódni, és az életben maradásom kérdése pont ilyen. Tisztában vagyok vele, hogy mit vár tőlem, de ez nem teszi kellemesebbé a hasonló helyzeteket. Időnként elgondolkodok rajta, vajon meddig lenne hajlandó feszegetni a határaimat, hogy vajon mi lenne az a pont, ahol belátná, hogy… nem, nem hiszem, hogy belátná. Nem hiszem, hogy lenne olyan szituáció, ahol a kudarcomat választaná a halálom helyett. De egy ilyen apát már sikerült túlélnem, nem ő fog kifogni rajtam.
Ahogy elhangzik Vadim újabb kérdése, és közelebb hajol a komm egységhez, kezében a késsel… Tudom, hogy figyel, és rohadjon meg, akarom is, hogy figyeljen! Alig észrevehetően szűkülnek össze a szemeim, és emelem meg büszke daccal az állam. Nagyon jól tudom, hogy nem érdekli, mennyire gyűlt meg a bajom Henryvel. Csak provokál.
- Te tudhatod a legjobban, hogy a vér nem minden.
Letegezem. Nagyon, nagyon ritkán teszek ilyet, szerintem a levágott ujjaimon meg tudnám számolni, hányszor tettem, de most itt éreztem a helyét és az idejét. Lépéselőnyben vagyok Vadimmal szemben, ami Henryt illeti. Én már láttam, mire képes, hogy mire lehet képes, és azt is, hogy mire nem. Henry képes lehet vezetni… de soha nem állna a Napok élére. Ha fáj is, ha bánt is, hogy mindent, amit eddig nekem szánt, most Henry ölébe akarja szórni, nem látszik rajtam. Nem fogom hagyni. Megküzdök a pozíciómért, ahogy eddig minden rohadt napon tettem, amióta Vadim maga mellé vett. Nem, nem állíthat félre ilyen könnyen. Tisztelem és tiszteletben tartom a döntéseit, de vajon az ő tisztelete az előző Sakál iránt meddig tartott? Ha valaki vadat próbál szelidíteni, ne csodálkozzon, ha egyszer átharapják a torkát.
Rezzenéstelen tekintettel nézek a hologramja szemébe, és mit sem von le a szituáció feszültségéből, hogy nem közvetlenül előtte állok az irodájában. Nemsokára ott is fogok állni, és ismerhet, hogy nem csak a távolság tesz ilyen magabiztosan vakmerővé. Ismerem a határaimat, és igen, én is szeretem feszegetni őket, nem csak ő.

- Pihenésre van szüksége? Lefárasztottad? - kérdezek vissza szinte azonnal, mégsem túlzottan hamar, eltéveszthetetlenül újra végigfuttatva a tekintetem a rajta található sérüléseket vizsgálva.
Az egy dolog, hogy nem érdekelnek a részletek. Nem különösebben érdekel, hogy jönnek ki egymással, amíg komolyabb mennyiségű vér nem folyik. Azt viszont főleg nem akarom tudni, melyikük ütött hamarabb, vagy nézett csúnyán a másikra. Nem óvóbácsi vagyok, hogy ki kelljen derítsem, melyikük álljon tíz percre a sarokba, ahelyett, hogy a többiekkel játszhatna.
Úgyhogy igen, hanyagoljuk a részleteket. Az egyetlen, ami ebben a pillanatban tényleg érdekel a fiamon kívül, hogy mi volt az egész tiszteletlenség Storm részéről. Nem mintha rákérdeznék, elég látnom a megjegyzésre tett pillanatnyi reakcióját, ahogy lepillant az ujjaimra. Tökéletes. Emlékszik.
Mégis képes venni a bátorságot és a hibája után is kérdezni. Be nem ismerném, de ez igenis tetszik benne. Hogy az évek alatt betörnöm sikerült, nem megtörnöm. Végül ott is a biccentés részemről. Kérdezzen csak.
- Úgy gondolod, veszélybe sodortalak azzal, amiért ezt nem tettem bele az aktájába? - kérdezek vissza teljes nyugalommal ahelyett, hogy válaszolnék. Tudom, hogy számonkérés ez részéről. De ugyan már... Miben is reménykedik pontosan? Azt mondom, hiba volt, amiért nem tájékoztattam?
Ha egy kicsit is jobb kedvemben lennék, elszórakoztatna a dolog. Most viszont inkább nemes egyszerűséggel csak engedem kiülni az arcomra, amit gondolok. Azt akarom, hogy lássa rajtam, csalódtam volna, ha ennyit nem old meg egymaga. Improvizálva.
- Talán meggyűlt a bajod a vér szerinti örökösömmel? - újabb kérdés, továbbra is rezzenéstelen arccal, mégis egy egészen kicsit közelebb hajolok és még a kést is kirántom az asztalból. Látni akarom az arcát. A legapróbb rezzenést is, hogyha bármi csillanna azokban a szemekben.
Vajon a mai napig pontosan úgy csillan bennük a fény, mint Henryében? Vagy ez is megváltozott a fiamban az évek alatt?
Nemsokára megtudom. Most viszont csak Stormot figyelem. Jól tudom, szereti, ha figyelek rá, úgyhogy most örülhet. Nyílt titok miszerint eddig ő volt a legesélyesebb arra, hogy a helyemre lépjen. Ahogy az is, hogy most a fiamnak jár minden, miután helyrehoztam a kárt, amit okoztak azok az álszent férgek. De attól még érdekel, mi erről Storm véleménye.
Érdekel? Nem teljesen. Inkább kíváncsi vagyok, mennyire fáj mindez neki. Nem mintha szórakozni akarnék vele vagy rajta. De tudni akarom, hogy reagál egy komolyabb fenyegetettségre, ami nem pár nagyszájú baromtól jön, abból a csapatból, akiket ki tudja mióta ismer.
Végül is, egy jó vezetőnek ezt is tökéletesen kell tudnia kezelni. Sok minden más mellett.

Tudom, hogy hibáztam. Nálam jobban talán senki nem tudja, mekkora hiba ez Vadim szemében, de abban a pillanatban rohadtul nem érdekeltek a lehetséges következmények. Bezzeg most valahol átkozom a hülye fejem, de… Nem… ez így megfelel.
Miután elindítom a hívást, nincs sok időm variálni. Még szerencse, hogy mindig előre felkészülök. Most sem rezzenek meg az asztalba csapódó kés hangjától. Az arcom nyugalmat tükröz, mint mindig, ha Vadimmal beszélek. Tudom, hogy hű a nevéhez, és a legkisebb félelmet és a legapróbb vércseppet is kiszagolja.
Megvárom, amíg felnéz rám, és a szokásos kérdést teszi fel. Nem bánt a dolog. Talán mert tudom, hogy neki elég, hogy itt állok előtte. Hogy milyen állapotban, az lényegtelen, amíg képes vagyok megállni a lábamon, és teljesíteni a parancsait.
- Épp dupla adag altatóval kiütve pihen a kabinjába zárva.
Nem állok neki magyarázkodni, tudom, hogy úgysem érdekli.
- Tökéletesen tisztában vagyok vele, Uram.
Nyugalom. Nem kezdek el pánikolni a nyilvánvaló celzásra sem. Csak egy pillanatra rebben a tekintetem a megmoccanó ujjakra, aztán vissza az arcára. Vadim biztos lehet benne, hogy tökéletesen emlékszem a hangra és a hozzá tartozó éktelen fájdalomra is.
Ha nem kérdezi, nem fejtem ki, mit csináltam, ami miatt ki kellett nyomnom a hívását. Utálok mentegetőzni, és feleslegesnek is tartom. Dolgom volt. Annyira ismerhet már Vadim is, hogy tudja, komoly indok nélkül nem tennék ilyet. Elég komoly indokom volt. Ennyi legyen elég. A nyomokból és az elhangzottakból pedig következtethet is.
- Uram, lenne egy kérdésem - amennyiben jelez, hogy feltehetem, csak akkor folytatom. - Lehetséges, hogy nem kaptam meg valami lényeges információt a jelenlegi küldetésemmel kapcsolatban? Mondjuk azt, hogy dupla adag altató kell ahhoz, hogy kiüssem a fiút?
És minden mást, ami ebből következik. Tudok vigyázni magamra, de nem árt, ha ilyen infóknak tudatában vagyok. Főleg, ha alapból elég kockázatos az akció. Azt pedig kétlem, hogy Vadim ne tudott volna róla. Figyelem az arcát. A legkevésbé sem direkt a számonkérés, mégis kétségtelen, hogy ez történik. Ettől függetlenül megelégszek egy indoklással. Legtöbbször szó nélkül elfogadom Vadim döntéseit, mert tudom, hogy oka van mindennek, amit tesz, de rühellem, ha feleslegesen teszi kockára az életemet. Lehet, hogy nem érek annyit neki, mint Henry, de én vagyok a legjobb esélye, hogy visszakapja a fiacskáját. Ezt pedig ő is tudja, különben nem engem küldött volna be az oroszlán barlangjába.

Nem szoktam tombolni. Nem szokták látni rajtam, hogyha fejben épp felrobbanni készülök. Nem mondom, hogy soha nem történt még meg, az élet kőbe vésett törvénye, hogy mindig vannak kivételek vagy épp kivételes alkalmak. De aki ismer – vagy legalább a hírnevem ismeri -, az pontosan tudhatja, melyek azok a húzások, ahol a rezzenéstelen arc csak önuralom kérdése.
Mint most.
Mit is gondolt Storm, amikor kinyomta a hívásom? Rohadtul kíváncsi vagyok rá, mivel áll elő. Maga a magyarázat már kevésbé érdekel. Teljesen mindegy, mennyire állja meg a helyét, attól még nem változtat a tényeken; elvárom tőle, hogy mindig elérhető legyen, ha beszélni akarok vele. Amikor pedig magyarázkodnia kell, az már azt jelenti, hogy hibázott. Az olyasmit pedig nem tűröm el.
Az asztalomnál ülök, amikor befut a hívása. Mondanám, hogy egy rakás papír van előttem és azon dolgozok, de ez nem igaz. Nemes egyszerűséggel fogadom a hívást és amint kirajzolódik előttem az ismerős tartás, belevágom az asztal lapjába a kést, amivel lényegében eljátszadoztam az utóbbi percekben.
Magamban ötig számolok, mire a penge alig látható rezgése alábbhagy és teljesen szilárdan áll ott. Csak ezek után nézek igazán fel rá és szó nélkül futtatom végig a tekintetem.
- Hogy van a fiam? – minden egyes alkalommal ezzel kezdem a beszélgetéseinket, most sincs ez másként. A magyarázkodás és minden más várhat. Hiába látom a véres pólót, a zúzódásokat és mindent, nem fogalmazódott át a kérdésem.
Storm tud vigyázni magára, nem az én tisztem félteni vagy aggódni érte. Sosem volt az.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy milyen viselkedést várok el tőled. Hogy mi az, ami a tiszteletlenség határait súrolja – nem fenyegetőzök, nem mondom, hogy bajban van. Ahogy azt sem, hogy dühös lennék rá. Ugyan már. Még csak a hangomon sem hallani, hogy egy kicsit is hangosabb lenne, mint a megszokott.
Viszont magam előtt összefonva az ujjaimat, kicsit megmozgatom őket. Csak amolyan jelzés. Emlékszik, ugye? Emlékszik rá, mi jár azért, ha tiszteletlen, vagy éppen csak úgy érzem, ez valamiféle lázongás első jele. Mert én tökéletesem tudom, milyen, amikor a csont kettéválik az ujjpercek mentén.

A vezérlőbe lépve az alkaromra csatolom a kommunikátort, és lehuppanok a vezérlőszékbe. Veszek egy mély levegőt, letörlöm a képemről az üdvözült vigyort, és bosszús-fájdalmas kifejezést erőltetek a helyére. Szerencsére a holohíváson nem látszik olyan részletességgel, és betudható lenne a verekedés adrenalinjának is, de a teától és az endorfintól tágak most a pupilláim. Életem egyik legjobb hazugságát kell produkálnom Vadim előtt az elkövetkezendő percekben, és hálát adok az Istencsillagoknak, hogy jópár ezer csillagközi mérföldnyi űr van közöttünk. Van egy olyan sejtésem, hogy akkor már nem fogok annyira örülni ennek, amikor először tényleg a szeme elé kerülök Villengadon.
Felállok - utálja, ha ülve kommunikálok vele, erre már rájöttem hamar -, majd rányomok a hívás gombra, és várok.
A pólóm véres és szakadt - a tegnapi verekedéstől -, az ajkam frissen felrepedve, a zúzódásaim pedig még megvannak. A bőrömet ellepő izzadság, és a szanaszét meredő, rövid hajam pont beillik egy nagyobb verekedés utánra is. Szilárd alibi. Muszáj lesz annak lennie.