Kedves, segítőkész személyiségnek tartom magam. Korábban rettentő naiv voltam, amelyet a nehéz úton kellett megtanulnom és változtatnom rajta. Nem tartom magam továbbra sem egy bölcs személynek, de már sokkal reálisabban látom a világot és annak működését.
Az építés, javítás az életem nagy szenvedélye. A műhelyembe sokan térnek be napi szinten, egyesek szervizelés címszava alatt, míg mások üzletelés céljából.
Néha előtör belőlem a lelkiismeretfurdalás, a megbánás, amely egy számomra fontos személy elvesztése okozott. Azaz nem is feltétlenül az elvesztése, hanem az, hogy mindez nekem volt köszönhető. Már többnyire túlléptem rajta, de elfelejteni sosem tudtam. Hatványozottan igaz rám az a mondás, hogy az ember a hibáiból tanul. Nekem ez volt az életem legfontosabb leckéje, amelyet mind a mai napig szorosan dédelgetek.
Néhol kicsit szarkasztikus, néhol kicsit cinikus vagyok, de próbálok az adott személyhez igazodni ez ügyben. De a legtöbben már megszokták ezt a jellemvonásomat.

Barna haj, barna szakáll, kék szemek. Átlagos magasság, és annál kevésbé átlagos fizikum jellemez, amelyet napi szinten próbálok karban tartani a reggeli, és néha késő esti edzéseimmel, illetve a napközi teendőimmel. A ruházatomról nem igazán lehet semmi különlegeset mondani, hisz a napjaim többségében a műhelyem és annak környékén tartózkodom, így annak megfelelően  próbálok öltözködni is. Kényelmesen rám illeszkedő darabok jellemzik a gardróbomat.

- Nem tudom, ez mennyire jó ötlet…
- Miranda, ne most kezdj el kételkedni! Már egy ideje csak ez az egy beszédtémánk van. Nem lesz semmi baj. Volt eddig bármi, amit ne tudtunk volna együtt megoldani? - próbálom önteni bele a szavakat, de csak részben hiszem el én is. Ha az ember nagyobb hírnévre tesz szert, mint amivel elbír, az előbb-utóbb vissza fog ütni. Már sok-sok éve a bestiaharcok szerves részét képezzük mi ketten, én mint Építő, ő mint Irányító. Pár harc volt csak, amit elvesztettünk, de többnyire reszketve pillantották meg a nevünket az ellenfeleink, mert tudták, nehéz dolguk lesz. Gyermekkorom óta az építés volt a hobbim, a szenvedélyem, a bestiaharcokról pedig sokat beszélt az apám. Ő maga Irányító volt, én pedig a nyomdokaiban akartam járni, de az élet mást tervezett nekem. Ismerték az apámat és örömmel fogadtak volna a köreikbe, azonban ugyan a tesztek egy részén átmentem, de nem mindegyiken. Lemondtam hát ezekről a terveimről és úgy döntöttem, megnyitom a saját kis műhelyemet. Nem tartott sokáig, míg egy karakán, mégis kedves hölgy felkeresett az otthonomban. Elmondása szerint figyelt már egy ideje, és a csapattársa visszavonulása miatt új partnert keres magának. Eleinte udvariasan elutasítottam a felajánlást, de mint az várható volt, nem tartott sokáig az ellenkezésem.
Hamar a csúcsra jutottunk, ő remek Irányító volt, én tehetséges Építő. Szinte megállíthatatlanok voltunk, amely mind nekünk, mind a szervezőknek jelentős befolyást, és vagyont jelentett. Voltak vesztes csatáink, de a fogadások zömében a mi nevünk mellett álltak a legnagyobb összegek. Jók voltunk, ami azt illeti, túl jók. Úgy gondoltuk, hogy csúcson kell abbahagynunk és amíg tudjuk, a magunk életét is egyengetnünk kell. Pár évvel idősebb volt nálam Miranda, de a korkülönbség sosem okozott köztünk feszültséget. Ő volt az idősebb és a bölcsebb is. Épp ezért kellett volna rá hallgatnom.
- Csak bemegyünk, elmondjuk, amit szeretnénk, és holnap már magunk mögött is hagyhatjuk ezt az életet. Nem lesz semmi baj - nyugtatólag még egy csókot is nyomok a homlokára, majd a szájára.
Rég nem vagyok már fiatal, a kilépésünk idejekor sem voltam az. De úgy néz ki, a naivitásom nem ismert határokat. Már magam sem értem, hogy mit gondoltam, mikor azt hittem, hogy következmények nélkül hagyni fogják az egyik fő bevételi forrásukat elveszni. Mi azonban rendíthetetlenek voltunk, én legalábbis mindenképpen. Miranda próbált az ész, a racionalitás talaján maradni, én viszont annyira elvágytam már ettől az élettől, hogy nem hallgattam rá. Utólag mindig könnyű okosnak lenni…
Én tényleg elhittem, hogy másnapra már új lappal kezdhetünk. A vezetőség azonban másképp gondolkodott. Először szép szavakkal, nagyobb részesedéssel próbáltak visszacsábítani minket a harcokhoz, ami két hét múlva egyre súlyosabb fenyegetésekké fajult. Miranda jobban ismerte a Black Sunt, mint én, ezért is próbált ismét észhez téríteni, de én makacs öszvér módjára tartottam magam az elképzeléseimhez. Aztán a kilépésünk bejelentésének 30. napján megelégelték. Példát akartak statuálni, és egyikünknek ehhez vesznie kellett. Én voltam a legnagyobb ellenzője a visszatérésünknek, hát az ominózus estén úgy gondoltam, én leszek a szerencsés jelölt. Nos… a naivitásom mindenen túlmutatott. Ők másképp gondolkoztak – én voltam az ellenzője neki, nekem is kell szenvednem érte. Én pedig szenvedtem, mert másra nem volt elég erőm.
A műhelyemet egy hónap múlva újranyitottam a Coldstone közelében lévő egyik kis faluban. Közel maradtam az életem legnagyobb veszteségének helyszínéhez, mert szükségem volt az emlékeztetőre. Az emlékeztetőre, hogy bölcsebbnek, realistábbnak kell lennem, mint amilyen voltam. Egyszer szívesen visszavágnék a Black Sunnak, de tudom, ehhez én egymagam roppant kevés vagyok. A kezdeti időkben újra és újra a bosszú körül keringtek a gondolataim, de mára már letettem róla. Egy ember egy ilyen nagyságú szervezet ellen túlságosan kevés. Így hát úgy döntöttem, hogy élek és túlélek. Többre egyébként sem vagyok képes egyedül.