- Semmi áthidalhatatlan, de jobban szeretem az egyszerű dolgokat. – Vezetői higgadtsággal mondom, de nyilvánvalóan akkora kamu, hogy egy mérföldről ki lehetne szúrni. Titkon mindig is szerettem, ha valami felnyomja az adrenalinszintem. Ha nem egyszerű, ha ki kell sakkozni a következő lépést. Bár ez csak én vagyok, parancsnokként megint más, mert akkor az embereimért is felelek. Ráadásul olyanokért, akik egyelőre ki nem állhatnak.
A kantinba vezető út hasonlóan csendben telik, mint idefele. Ezalkalommal főként miattam, mert el vagyok foglalva a kommunikátorommal. Mondhatni ki sem bújok mögűle. Előrébb hozom az eligazítást tíz perccel, visszarendelek mindenkit a kantinba. Hivatalosabb lenne az eligazítóteremben, de mivel a legtöbben valószínűleg még mindig ott mulatják az időt én meg rövid leszek, térképek meg minden nélkül, nem látom értelmét vonulni. Mire mi megérkezünk, nagyjából úgy van a hely, ahogy hagytuk.
A bázisokon legfeljebb sört lehet kapni, itt sosem cél a lerészegedés – mellesleg a gyors regenerációm miatt én akkor sem nagyon tudnék, ha akarnék vagy a koromból kifolyólag egyáltalán lehetne… - de ha úgy ítélem meg, hogy valaki túl illuminált ahhoz, hogy megfelelően figyeljen, annak előbb elrendelek a pultostól egy detoxinjekciót és kezdhetjük. Nem megyek bele túlzottan részletekbe, azt majd Kelsey és én is elintézzük a saját osztagunkkal. Inkább az alaphelyzetet vázolom fel.
A hírszerzés szerint egy egyelőre azonosítatlan hovatartozású banda a szállítmány rajtaütésére készül – azonosítatlan, bár valljuk be mindenki tudja, hogy előbb utóbb a Black Sunnál futnak össze a szálak, akkor is, ha valaki „szabadúszó” – ugyanakkor a területen nem rég átvonuló vihar felfedte a bázisukat. Az Egyház pedig úgy döntött, hogy egyszerre védjük meg a konténereket és biztosítjuk a hajóroncsot.
- Minden tisztelettel… uram, de azt várják tőlünk, hogy sétáljunk be egy darázsfészekbe egy gyereket követve? – Bucheim most már próbálja megválogatni a szóhasználatát, valószínűleg attól tart, hogy közlegénnyé csúszik, amit egyébként nem tennék meg, de ezt neki nem kell tudnia. Az irántam érzett ellenszenve azonban cseppet sem változott. A kantina légkörén pedig érezhetően némi széthúzás uralkodik. Akik nem akarják megkérdőjelezni a vezetőjüket és ezzel az Egyház döntéseit, és akik legszívesebben a bolygó túlsó felén látnának engem. Illetve inkább egyáltalán nem látnának. Kibaszott csodás.
- Ide specialisták kellenének, nem? – Halványan, épp csak fél füllel kapom el, ahogy az egyik asztalnál egymás között összesúgnak. Nem céljuk megkérdőjelezni az autoritásomat, csak pusmognak. Nem tanulták meg, hogy ezt nem a felettesük jelenlétében kellene tenni? Ezt pedig a tudtukra is adom azzal, hogy a szemem sarkából, egészen mogorván oda pillantok. Velük nem különösebben foglalkozom, ezzel szemben Bucheimhez sétálok. Megállok közvetlenül vele szemben, a kerekasztal túlsó végén és leoldom a combomról a vadászkést, amit leteszek elé az asztalra. Nem csapom le, nem állítom az asztallapba, egyszerűen leteszem és visszasétálok oda, ahol eddig álltam, egészen Vesela atya mellett.
A pulzusom az egekben, de kívülről nem tűnök túl feszültnek. Azt sem tudnám megmondani, hogy úgy vagyok ideges, ahogy egy sportmérkőzés előtt lennék, vagy úgy, ahogy az előző és nem is olyan régi kantinában tett látogatásom alkalmával voltam.
- Lássuk, van-e joga megkérdőjelezni, tizedes. – Egyértelmű jelét adom annak, hogy mire várok. Szapulja a kvalitásaimat úgy, hogy nem látott belőlük semmit. Célozzon hát meg azzal a tőrrel. Láthatóan kételkedik a szavaimban és úgy gondolja, ez valami trükk lesz. Az asztaltársasága sem igazán biztatja. Na mi az? Elvitte a cica a nyelvüket? Eddig nagylegények voltak. Végül Bucheim mégis csak feláll a késsel a kezében. Dobálgatja ott a nagy tenyerében, míg irányba nem áll.
Légyszi ne haljak meg. Vagy tudod mit? Lehet jobban járnék. Az tuti, hogy egy életre elzár az Egyház a napvilágtól, ha a kis üdvöskéjük szemgödréből egy kantinai kakaskodás során odafúródott pengét kellene kihalászniuk. Mélyet sóhajtok és koncentrálok. Nincsenek olyan ösztönös reflexeim, mint Kelseynek, aki szerintem röptében a legyet is elkapná. De ha igazán koncentrálok, akkor menni szokott.
Bucheim dobásra készül, megemeli a vadászkést, de hezitál. Végül pedig valami francbaezzelazegésszel-féle morgással visszaül a helyére, a kést meg az asztalra csapja. Mi ez a csapkodás? Melyikünk is a „gyerek”? Bár én aztán ne mondjak semmit az indulatkezelési problémáimmal – amiről szerencsére nem tud a jelenlévők közül senki.
- Mindenki azt gondolta, hogy ez egy viszonylag egyszerű logisztikai feladat lesz. – Amire még ők is alkalmasak. – Hát nem az. Lépjenek túl rajta. – Kívül higgadtnak tűnök, de őszintén szólva nem bánom, hogy nem lett késdobálósdi az egészből. Készen álltam volna rá, hogy megragadjam az arcom előtt reptében. De nem bánom, hogy nem kellett kipróbálni, vajon menne-e. Mindenesetre néhányan talán meglátták, hogy nem vagyok olyan töketlen, amilyennek gondolnak. – Bucheim, Lee, Vesela, Aciman és Vita velem jönnek a hajóroncsba. A többiek Stewart parancsnokkal kísérik a szállítmányt. – Hidd el, ha személyeskedni akarok, hát én sem örülök, hogy Bucheim velem jön, pont ahogy az ő arcára is oda van írva. De jól bánik a biztonsági rendszerekkel és van tapasztalata hasonló munkában. – A parancsnok reggel 4:00-kor tart eligazítást. Az előbb említett nevek 4:30-kor legyenek a hangárban. Kérdés?

Nem feltétlenül tudok mit kezdeni Vesela közelítésével. Határozottan az az érzésem, hogy akar valamit. Erőltetettnek tűnik, amit tesz. Nem feltétlenül rossz szándékúnak, de erőltetettnek. Dunford aligha foglalkozna vele, de én nem olyan vagyok. Én, én vagyok. Azoknak az aktáját, akik a gyomorrontásosok helyett jöttek csak ma reggel kaptam meg. Az övé is ilyen. Nem igazán nyálaztam át, egyelőre épp csak a fontosabb pontokon volt időm átfutni. Kik a jó orvlövészek és kik azok, akiket inkább a szállítmány közelében kell tartanom. Ez pedig, hogy nem tudom hova tenni az atya indíttatásait, a különös zavarát, engem is feszélyez. Mégsem lélegzek fel és hagyom magára, amikor a raktárcsarnokba hívnak, ellenkezőleg. Magammal hívtam, mert a logisztikai vezetőtől kapott üzenet alapján már csak néhány utolsó részletet akartak egyeztetni. Amit egyébként már megbeszéltünk ma reggel is, erre is szólt az az „ezek teljesen hülyék” féle gondolatom. Persze, ha váratlan időjárás béli változás van – ami errefelé nem ritka – akkor valóban nem árt újra kalibrálni pár dolgot. Máskor is volt már mellettem alacsonyabb rangú pap ilyen esetekben, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy ne hívhatnám magammal. Tulajdonképpen… ezt éreztem természetesnek. Végig sem gondoltam, de a számat már járattam. Felteszem ő sem azért hívott teázni, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlem.
A köztünk lévő csend mégis kezd kínossá válni. A kommunikátorom úgy tűnik megmenti a napot, amikor újabb üzenetem érkezik. Eszerint mégsem rutinegyeztetés lesz. A fickó a logisztikán épp azelőtt küldte el az üzenetét, hogy updatet kapott volna. Talán mégsem kellett volna magammal hívnom Veselát? Most már mindegy.
- Talán lesz egy kis problémánk. – Úgy beszélek hozzá, hogy fel sem nézek a kommunikátorom mögül, választ pötyögök. Utálom, hogy túl kicsi az ujjaimnak, pedig nincs túl nagy kezem és mégis. De nem akarok hangfájlt küldeni, amikor társaságom van. Egészen kivehető a szavaim mögül, hogy nem egy könnyedén áthidalható problémáról beszélek, hanem valami nagyobbat vetítek előre, amiben még én sem vagyok biztos, hogy mi a helyzet. A hangom mégis teljesen nyugodt. Láthatóan nem aggódom túl a dolgot. Ha nem épp arról van szó, hogy valaki odafentről halálra szívasson a vezetővé válásom útján, hanem „valós problémáról”, azokban az esetekben remekül improvizálok. Kivételes alkalmazkodóképességem van az új helyzetekhez.
A hangáron gond nélkül áthaladunk, ám az üvegfalú vezérlő terem előtt bebizonyosodik a nem rég említett probléma, hisz megállítanak minket. Illetve Veselat állítják meg. „Elnézést uram, de ő nem mehet be.” Rövid szóváltás következik a miértjéről, de nem látom értelmét, hogy feszegessem a témát. A pap kint marad, a püspök bemegy.
- Nehogy elmenjen nélkülem teázni, még ebben a rohadt hidegben sem. – Engedek meg egy mosolyt a pap felé az ő szavait idézve, afféle mindjártjövökként – bár van benne egy parancsszerű várjonmegitt él - és belépek a terembe, majd csukják mögöttem az ajtót. Az nem sok vizet zavar, hogy egy kint ácsorgó pap félig-meddig belát, mert egyrészt távolabb áll a kis csoportosulás a tágas vezérlőben, másrészt meg vastag és hangszigetelt az üvegfal. Határozottan haladok a digitális terepasztalt körülállók felé, de odaérve lelassulnak a lépteim és mély barázdák rajzolódnak ki az egyébként tükörsima homlokomra.
- Kelsey? Mi a fene folyik itt? – Ő is Angyal, ahogy én. A húszas évei közepén jár. Az meg sosem sejtet sok jót, ha felbukkan.
- Változott a terv, kölyök.
- Parancsnok. – Helyesbítek mogorván.
- Oh, valóban. Most épp van egy bébiosztagod. – A teremben feszült csend következik, míg mi farkasszemet nézünk. Az ott lévők kivárják, hogy most mi lesz. Úgy tűnik, egymásnak ugrunk, mire Kelsey és én nevetni kezdünk.
- Jó végre látni, Stewart. Azt nem mondom, hogy hallani is.
- Ne mondd, hogy Dunfordnak jobban örülnél. – Hát igen, nálunk, Angyaloknál sem megy ez másként, finoman a feletteseken ércelődni. – De mondd csak, mióta kísérgetnek ilyen jóképű papok? – Alig észrevehetően az üvegfal felé biccent. – Na na! El ne pirulj nekem. – Őszintén, nekem még csak meg sem fordult a fejemben, de ő már tudja, hogy pont az esetem. Miért van, hogy Kelsey jobban ismer, mint én magam?
- Amióta megkérem őket. – Sejtelmesen felelek, mintha csak egy belsős poén hangzana el. De a móka-kacagásnak hamarosan vége is szakad, az egyik püspök pedig vonalba kapcsolja a Bíborost. Csak hanghíváson keresztül, de ő minél többet ad a tudtomra, nekem annál inkább lefagy az élet az arcomról, amit a bétatársam jelenléte eddig odavarázsolt. Sőt. Határozottan feszültnek tűnök. Egyre feszültebbnek, ennek pedig hangot is adok, mihelyt a Bíboros kilép a vonalból.
- Teljesen hülyét akartok belőlem csinálni?! Negyven percem van az utolsó eligazításig. Köpjem teljesen szembe magam előttük?
- Szerinted az én ötletem volt csatlakozni hozzád az isten háta mögött? Azt sem tudom, mi van azokban a hülye konténerekben!
- Pont nem számít, hogy mi van a konténerekben-! – De mielőtt tovább folytathatnánk mélyet sóhajtok és igyekszem elengedni. Nehogy már egymás torkának ugorjunk, mert egy Bíboros csinálja a feszkót. Ahogy a Bíboros a hanghíváson át elmondta, a hírszerzés szerint rajtaütésre készülnek, vagy egy független csoport, vagy egy Black Sun ’alvállalkozó’, de megtalálták a bázisukat, így két osztagra van szükség. Egy defenzív és egy felderítő. – Te jobban bánsz a távolsági fegyverekkel. Enyém a hajóroncs, négy-öt felderítő elég lesz. A többiekkel kísérhetitek a konténert.
- Szeretem, amikor ilyen határozott vagy, Rosewyn. – Tudom, hogy a megnyilvánulásai ellenére ő is komolyan veszi a dolgot és ezzel a finom csipkelődéssel pusztán az egyetértését fejezi ki. Rövid ideig még állunk itt az asztal felett, kielemezve, hogy mi merre mozduljon, aztán abban maradunk, hogy ’takarodó’ után még találkozunk a vezérteremben és pontosítunk. Egyelőre nekem is elég információm van ahhoz, hogy felvázoljam az embereimnek a megváltozott helyzetet.
Végül visszatérek a türelmesen kint álldogáló Vesela atyához. Komoran nézek rá, iiigazán tiszthez méltóan. De kinek játszom magam? Mielőtt bármelyikünk megszólalhatna, csak hangosan fújom ki a levegőt afféle szusszanásként. – Most ölni tudnék azért a teáért. - Persze nem lesz tea. Eligazítás lesz.

Kihívást akartam, persze. De nem ilyet. A terepen mindig maximálisan teljesítek, de ez egy egészen másik műfaja a parancsnoki létnek. Higgadtan a hülyék előtt állni, akik nem hogy összeszokott harci gépezetként nem viselkednek, de még csak professzionálisan sem. Noha előbbit egy kis kanyarral meg tudom érteni. Kihelyezték őket a világ végére. A csapat egyik fele, akinek itt kellene lenni nincs is itt, mert Murphy törvénye előtt tisztelegve gyomorrontást kaptak és ágynak estek. Érted, katonák. Ágynak estek. A helyükre pedig újoncokat küldtek gyors tűzoltásként. Lám, mégsem lehet olyan szörnyen fontos azoknak a konténereknek a tartalma. Ha az lenne, Angyalok kísérnék. Jó, végülis egy van itt.
- Anyám… – Hangtalanul fújom ki magam elé azzal a távozó, leheletnyi ködfelhővel, de már fordulhatok is a hang irányába. Az amatőrségük sokkal inkább bosszant, mint a hozzáállásuk. Illetve a hozzám állásuk. Van egy olyan érzésem, hogy az együtt töltött napok alatt néhány alkalommal megkérdőjelezem majd, hogy miért engem tettek ennek az osztagnak az élére. Ó, ha azt akarnák, hogy szépen szokjak hozzá a vezetői léthez, akkor egy tapasztaltabb egységet vezetnék. Ez nem a sekély rész, hanem a mélyvíz. Az viszont már meglep, hogy valaki utánam jött és egészen… barátságosan közeledik. A szavaira én magam is elmosolyodok, de nem feltétlenül a gesztus miatt.
- Az anarchiának is megvan a maga helye és ideje. Úgy érzem, ezzel Bucheim tizedes nincs tisztában. Illetve köszönöm, de nem fogom előléptetni. – Felelem csipkelődve. Azt gondolhatná, hogy ha néhány gombnyomással lefokoztam valakit, azt ugyanennyivel elő is léptethetem néhány szép szóért cserébe. Nem, nem így működik. Na persze nem vagyok paranoiás, ez félig meddig vicc lenne, de érzem én is, hogy nem kellene ezt erőltetni, így csak megrázom a fejem. – Hogy őszinte legyek, Bucheim maga egy hiba. – Nem csak a jellembeli hibáival van itt gond. De ezt nem egy pappal fogom megbeszélni. És hát ismerem magam. Legyen bármilyen unszimpatikus is a tizedes, a fegyverek kereszttüzében épp úgy elé ugranék, ahogy bárki más elé.
- Teázni akar-? – Furcsállva vonom össze a szemöldököm és a fejem is megbillenteném, de a mondatom félbe szakítja a kommunikátorom csipogása. Megemelem a csuklóm és leolvasom az üzenetet, mire egy érces sóhajjal reagálok. Kikívánkozna egy „ezek teljesen hülyék”, de benn tartom és csak fél szemmel felpillantok a jóképű papra. – Szolgálaton kívül. Szívesen. – Ami azt illeti, az esti kártyapartihoz is tervezek csatlakozni. Bucheim talán még a rangját is visszanyerhetné. Miért ne? Bár valószínűleg engem valaki nagyon seggbe rúgna odafentről, ha ilyesmi kiderülne. Pláne, hogy tudják, sosem voltam az az utolsó betűig szabályt vagy parancsot követő típus. Azzal indulnék is dolgomra, miután tisztáztam, hogy parancsnokként ilyesmit nem igazán tehetek meg, de egy lépésnél tovább nem megyek. – Le kell futnom néhány félhivatalos kört. Ha van kedve, tartson velem.

Kifejezetten a tudományos részleg kérése volt, hogy a konténereket a talajon szállítsák. Mintha visszakerültünk volna az első újkorba. Persze, hogy a papok között szüntelenül mennek a szolid fogadások, hogy vajon mi a szállítmány. Főleg úgy, hogy az aktákat elnézve se nem egy összeszokott, se nem egy túl nagy tapasztalattal rendelkező egységről van szó. Nem tudom, hogy odafentről szívatni akarnak-e, hogy vajon tudom-e kezelni a kezelhetetlent vagy nem akartak egy ’kölyköt’ egy képzettebb osztag élére helyezni. Nem is tudom, melyik alternatíva beigazolódása bosszantana jobban. De visszatérve a szállítmányra, senki nem tudja biztosan, hogy mit kísérünk. Szerintem a bolygó mágneses mezejéhez lehet köze és ezért nem emelik meg, de igyekszem nem belefolyni. Olyannyira, hogy alig vettem észre az idő múlását a fagyos hallban tétlenkedve. Frusztrált, hogy csatlakoznom kell az embereimhez, akik érezhetően nem ismerik el a hatáskörömet. Gyereknek tartanak, sokuk tekintetén ezt láttam. Ezt látom most is, ahogy besétálok a szürke, betonozott kantinba. A belül érzett bizonytalanságnak ekkor már szikráját sem látni a tekintetemen. Megy ez, ha megerőltetem magam. Végig fut a tekintetem a helyiségen, főleg abból a szempontból, hogy melyik szellős asztalhoz csapódhatnék oda. Ám hamar tudatosul bennem, hogy ebben a koncepcióban nem egy vagyok közülük és visszaemlékszem Dunford szavaira, mielőtt utamra engedett.
„Tudom, hogy azt szeretnéd, hogy kedveljenek, de előbb a tiszteletet kell kivívnod. Semmi sem fontosabb annál. Minden másodlagos. Nem barátkozni mész oda, hanem irányítani.”
Ő is annyi idősen kezdte, mint én. Márpedig Lizzy a legkeményebb püspök, aki ismerek, Béta osztag ide vagy oda.
- Hé, „parancsnok”! Miért nem iszik velünk egyet? Oh. Elnézést, hát persze. – Az egyik asztal a koromon ércelődve nagy hahotázásba kezd, nekem pedig határozottan tágulnak az orrlyukaim. De a tekintetem nem a nevető arcokat figyeli, hanem a férfi egyenruháján siklik le mellmagasságba, a vezetékneve után kutatva.
Egyre magasabb a pulzusom. Még mindig túl könnyen eluralkodik rajtam a düh. Lassan közelebb sétálok az asztalukhoz és érzem, hogy minden súlyos lépéssel egy szintet feljebb ugrik a képzeletbeli vérnyomásmérő. Kívülről nem venni észre, de szinte fújtatok. Mindabból, amit belül vívok magammal, pusztán annyi látszik, hogy haragosan meredek a papra. Nem engedek az indulataimnak, szakmai öngyilkosság lenne. Számára szórakozás megkérdőjelezni a felettesét? Unatkozik? Jól van. Nyugi, Henry. Nyugodj le. Egy mélyebb sóhajjal elengedem. Ez már rég nem az akadémia, ahol kakaskodni lehet.
- Látom hiányzott az iskolapadból, amikor a katonai hierarchiáról tanultunk, Bucheim tizedes. – Bár belül fortyogok, nincs a hangomban gyűlölködés. Szimplán csak könnyed hűvösséggel felelek végre a kóstolgatására, mire ő feláll a kerek asztal mögött a székéről és kijavít.
- Bucheim őrmester. – A rangját jól kivehetően megnyomja, hogy ezzel is a tudtomra adja, hibáztam. Semmiféle tisztelet nincs a hangjában. Hat-hét évvel lehet nálam idősebb, de kétlem, hogy túl sok sütnivalója van tekintve, hogy ilyen nyíltan belém áll. Mit gondol, mit fog elérni vele? Tekintélyt a többiek körében? Egyelőre nem szólok, csak halványan elmosolyodom, a bal alkarom magam elé emelem és felviszek valamit a rendszerbe a parancsnoki kommunikátorom érintőképernyőjén át. A tizedes kommunikátora apró hangjelzést ad ki, én pedig felnézek rá tengerkék szemeimmel.
- Most már nem. – Néhány ’gombnyomásomba’ került, hogy lefokozzam. Ha a helyén marad, a küldetés végén visszakapja a rangját. De jobb tisztába tenni az erőviszonyokat. Benne persze elpattan valami, de mielőtt akár verbálisan, akár másképp ugorhatna, a mellette lévő fickó a mellkasára helyezi a kezét és visszaülteti a helyére. Jó. Legalább benne van némi értelem. – Egy óra múlva eligazítás. – Célzok a kantina teljes társaságának ennyit, majd sarkon fordulok és távozok, fagyos levegőt hagyva magam után. Faszfejek. Szóval ilyen, ha nincs mellettem egy tapasztaltabb Angyal, hogy mentorként vezessen végig egy küldetésen.
Nem tudom, jól kezeltem-e vagy rosszul a helyzetet, de kezeltem. Mindenesetre higgadt maradtam, ami engem ismerve fél siker. A nagy határozottság és higgadtság persze addig tart, amíg a nem túl hosszú folyosót elhagyva ismét az ürességtől kongó kis előtérbe nem érek. Itt engedem ki a levegőt, amit észre sem vettem, de eddig bent tartottam. Az arcom előtt leheletnyi ködfelhőt képezve távozik. De mielőtt nagyon elengedhetném magam vagy ökölbe szoríthatnám mérgemben a kezem, ismét a nevem hallom a folyosó irányából. Francba már. Azt mondtam egy óra.
- Igen, – ösztönösen az engem megszólító pap arcára tekintek, de épp csak átsiklok rajta és az egyenruha mellkasára varrt névtáblát veszem célba, hogy a nevén szólíthassam, ezért hagytam nyitva a kérdésem végét – Vesela atya?