Ma különös gonddal készülődök. A nagystílű ruháimat általában nem Villengardon szoktam mutogatni, de ha az ember fia a Serenitybe készül akkor igenis meg kell adnia a módját. Egy sima őzbarna nadrág és egy fehér ing önmagában nem nevezhető épp divatdiktátornak, de már rég megtanultam, hogy a varázs a kiegészítőkben rejlik. Egy jól szabott mellény, a zsebében a kedvenc láncos órámmal és a nyakamba kanyarintott bordó alapon fehér pöttyös kravátli. Igen ezt nevezem én stílusos öltözéknek. És akkor még meg sem említettük a felöltőt és a sétapálcát, ami helyén pihen arra várva, hogy a kezembe vegyem. A nyiratkozást is a minap ejtettem meg, Peter szokás szerint remek munkát végzett. Mintha csak divatbemutatóra készülnék, pedig igazából csak némi információ fog gazdát cserélni és remélhetőleg tovább kóstolgathatom az árnyékomat. Mostanában úgyis olyan csendes volt minden.
Phineas pontosan tudja hova megyünk, hiszen gondosan tájékoztattam egy előre nem várt üzenetben. Úgy fél órával ezelőtt, csak hogy poénosabb legyen. Szóval fogalmam sincs sikerül-e ideérnie vagy egyenesen oda megy. Ilyenkor roppant hálás vagyok azért, hogy nem találta feltétlenül szükségesnek, hogy ide költözzön a nyakamra. Bár ki tudja ez után a húzás után mire vetemedik.
Erre a gondolatra belemosolygok az álló tükörbe és egy utolsót igazítók a kézelőkön, majd elindulok az ajtó felé és felkapom a sétapálcát. Ha vár valaki kint a folyosón, akkor tudomást sem véve róla elsétálok mellette és nem is fecsérlem az időt cseverészésre. Ha nem, akkor előre is várom már a találkozást.

A Serenitybe érve és menet közben összeszedve a testőröm pontosan tudom melyik szoba vár ránk. Szeretem a csendes és elkülönített helyeket, s a fogadószemélyzet nagyon kedvesen üdvözölve a megfelelő helyre kísér minket. A Közel-Keleti teaszoba semmit sem veszített a bájából azóta, mióta utoljára jártam itt. Meglepően otthonosan mozgok idebent, s ahogy a kérésemnek megfelelően egy kupacba rendeznek három párnát kihívó pillantást vetek Phinnre. Vajon a pamlagot vagy ó is néhány párnát választ ülőhelyéül? Mindenesetre én meglepően könnyedén foglalom el a helyem a földön, az ülőpárnákon és, ha már itt tartok rendelek egy finom teát és behozatok egy vízipipát. Max kedveli az ilyesmit és ki vagyok én, hogy meg tagadjam tőle az élvezet ezen formáját? Bár szokásához híven most is késik, de ezen a hibáján már rég sikerült túltennem magam. Főként mivel most fontos információt szállít nekem.
Közben megérkezik a teáskanna két csészével. Amiből az egyik megtöltve az én kezemben landol.
- Köszönöm, magunkra hagyhatsz. – Biccentek a fiú felé, aki hozta, majd egy pillanatig elmélyülten tanulmányozom az ital felszínét.
- Phinn – Első ízben szólítom meg a másikat, majd a tekintetemet is ráemelem. – Nyugodtan szolgáld ki magad.
Biccentek az asztal felé, míg kortyolok egyet az italból, ami kellemesen felmelegít.
- Mondd csak, volt már szerencséd a Serenity különleges szolgáltatásait igénybe venni?
Kérdezem közömbösen egy jól irányzott huszárvágással megindítva a beszélgetés fonalát. Mi tagadás egészen kíváncsi vagyok a válaszra.

Ahogy elmélyítem a csókot, ahogy az érintésem követelőzővé válik, úgy ernyed el a vállamon Henry szorítása, és adja meg magát nekem. Imádom ezt a táncot. Annyira brutálisan őszinte és valódi, amennyire sosem gondoltam, hogy lehetséges. A csuklóm köré fonódó ujjak, a derekam bőrébe karmoló körmök csak újabb és újabb hullámot indítanak el bennem, én pedig egy idő után nem akarok leállni. Fogak koccannak fogakhoz, és amikor Henry a számba nyög, hajszálnyi híja, hogy nem hajítom a sarokba az összes francos elvet és józan gondolatot a köztünk levő párnával együtt. Mégis… megállok. Ellököm magam tőle, mert tudom, hogy ez most nem a legjobb helyszín és pillanat. Csak egy kicsit kell várni. Csak egy kicsit kell arrébb menni, hogy ne zavarjon meg minket senki és semmi. Türelem, Storm, türelem. Ez mindig nagy erényed volt! Bár úgy tűnik, Henry mellett még ez is szertefoszlani látszik.
Amikor végül sikerül elszakítanom magam tőle, és lehuppanok a szőnyegre, együtt nevetek Henryvel. Jólesőn, felszabadultan, és boldogan. Igen, azt hiszem, ebben a pillanatban, a nyomasztó gondolatok fűszerködös távollétében boldog vagyok. Nagyon ritka pillanat ez, és pont ezért telik olyan sok időbe felismernem. Legszívesebben itt maradnék, így, ahogy vagyunk. Sőt, egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy bekapcsoljam a karegységem felvevőjét, és megörökítsem Henry mosolyát. Az egyetlen probléma, hogy képtelen lennék kimagyarázni, miért őrzök egy felvételt a beszívottan vigyorgó “Sakálfiáról”. Egy pillanatra sajnálom, hogy a bionikus szememhez nem tartozik memóriaegység, bármennyire leverne a víz máskor a hasonló gondolatoktól.
Végül kiverem a fejemből ezeket a késztetéseket, és igyekszem arra koncentrálni, hogy lecsillapítsam a testemet, ami egészen gyorsan sikerül. Legalábbis Henryhez képest. De addig még kiélvezhetek még egy csésze teát. Szükségem is van rá. Egyet a pipából is szívok még, de többre most nem vágyom. Elég volt. Nem akarom, hogy túlzottan eltompítson, mert azt az érzést legtöbbször nem szeretem, és amúgyis… semmiről nem akarok “lemaradni”, ami előttünk áll.
Amikor végre rászánjuk magunkat az indulásra, és Henry túl nagy lendülettel próbál felállni, nevetve kapom el.
- Lassan, Cucci - a becézést csak egészen halkan ejtem, mielőtt elengedném, és elindulnék előtte. - Nem rohanunk sehova.
Valóban nem? Talán kellene, de a legtöbb dolgot már elintéztem holnapra, és rohadtul remélem, hogy senki nem akar valami hülyeséggel megzavarni az elkövetkezendő néhány órában. Szerencsére a Napok legtöbbje képes önálló döntéseket hozni, és csak akkor baszogatja a felettesét, ha muszáj.
Látom Henryn, hogy megint nyomasztja valami, hogy megint képtelen igazán félretenni a kétségeit és a gondolatait - még ennyi fűszer után sem -, de legalább megtartja magának. Helyes. Másképp kivételesen kénytelen lennék befogni a száját így vagy úgy. Ez most nem az a pillanat, amikor filozofikus tiszteletkörökre vágynék. Nem, valami egyészen más áll most a vágyaim középpontjában. Az, aki kissé feszengve halad mellettem végig a folyosókon, egészen a kabinomig.

A fene vigyen el, Storm! Nyílt titok számunkra, hogy kettőnk közül Storm a türelmesebb, sokkal nagyobb önuralma és hatalma van saját maga felett, mint nekem. Én viharos kapcsolatban vagyok az impulzusaimmal. Ami azt illeti, egy részem irigyeli is érte. Van bennem valami rivalizáló csodálat ezért a képességéért. Most mégis én vagyok az, aki a vállaiba mélyeszti körmöstől az ujjbegyeit és eltolja őt. Igen, büszke vagyok magamra. Én, meg az önuralom, ugye. Erre mi történik? Ő roppan össze a sziklákat zúzó vágyak hullámai alatt, én pedig valósággal beleremegek, ahogy édes erőszakossággal az ajkaim közé morran. Furcsa egy fordított arányosság van kettőnk között. Ahogy ő követelőzővé válik, az én érintésem úgy gyengül el és a konok tartást, sőt tolást felváltva egyszerűen a fejem mellé hullanak a kezeim, mint a lecsapott legyek. Én pedig a hangszálaim feletti uralmat elveszítve, egészen elvékonyodott hangon nyögök az ajkai… fenéket az ajkai, a fogai közé, hisz már a fogaink is ütköznek, olyan hévvel igyekszik felfalni. Imádom. És megadom neki magamat. Szinte érzem, hogy nem tarthat tovább néhány másodpercnél, mégis ismét hatalmába kerít az a nemrégi fűszerködös kábulat, amikor az idő lelassul és minden olyan tökéletesen távolinak tűnik. Különösen a külvilág. Érzékin fonódnak az ujjaim az egyik csuklója köré, míg másik kezem ujjait a nadrágja övébe akasztom, körmeimmel karmolva a csípője bőrét. Persze, hogy cicázok vele. Majd pedig jóízűen, bohóka elégedettséggel el is nevetem magam, amikor hirtelen megtántorodik és a formás hátsójára huppan, én meg jómódomban szétterülök. Aztán hamarosan persze én is felülök és a szavai nyomán elnevetem magam, amikor célzóan öv alá pillant.
- Nekem nem is-! – Elharapom a szót, ahogy lenézek az ölembe. Igazából le sem kellene néznem, mert teljesen tisztában vagyok vele, hogy milyen mértékben korbácsolta fel a testemet Storm közelsége. De attól még teszem veszem magam, hogy én aztán nem! Nekem aztán nem áll fel, főleg nem rá! Láthatóan mindkettőnket szórakoztat az egész helyzet, ez pedig minden bizonnyal a fűszernek köszönhető. Olyan tökéletes most minden. ~ Tökéletes. ~
A köztünk lévő dinamika, minden tökéletes. Ennek az egyetlen szónak a nyomán viszont bűntudat kezdi el marni a lelkemet. Igen, a lelkemet, hisz az elmémre költöznek gomolyfelhők, mégis a mellkasomban érzem azt a rohadt szorítást. A torkomban a gombócot. ~ Tökéletes. ~ De komolyan bűntudatomnak kellene lennie azért, mert legalább erre a néhány fűszerködös órácskára úgy érzem, hogy boldog vagyok? Mert Vele lehetek? Mert úgy érzem semmi és senki nem érdekel, csak az, hogy a hangját halljam, és együtt nevethessek vele? Ostobaság, hiszen nem ártok vele az égvilágon senkinek. Nem lesz se jobb se rosszabb attól az éhezőknek, hogy én boldog vagyok. A miértek után mégis úgy érzem, hogy nem érdemlem meg.
Szerencse a szerencsétlenségemben, hogy az elfancsalodás jól van időzítve. Így legalább hagyom Stormot meditálni vagy bármit is csinál, és az én tomboló hullámaim is lassan, de biztosan szimplán hullámzó vízfelületté csitulnak. Na persze neki kell rám várnia, mert lehet, hogy neki két perc elég, de nekem kell vagy tíz. Lassan szuszogom az orrom alatt a mantrámat. Nem csak a merevedésemet próbálom elhessegetni, hanem az elmémből is igyekszem kiseperni a negatív gondolatokat. Igazából választhatnék, vagy egyik vagy másik marad, de a szokásos mantrám segít, hogy mindkettőn felülkerekedjek. Először csak nyugodt törökülésben félig lehunyt szemekkel, aztán megunom és lényegében elhempergek itt a szőnyegen, beleszívok közben néhányat a pipába is, elvagyok, kizárva Stormot. Majd mikor készen vagyok én is és úgy döntök, mehetünk, olyan sebtében állok fel, hogy hirtelen meg kell kapaszkodnom Stormban, hogy vissza ne essek.
Úgy érzem, Storm tekintete sokkal jobban megnyugtat, mint maga a fűszer. A bohókás tekintete, majd a kacsintása… ha tudná, mennyire szeretném átölelni. Az Örökké és Soha között ragadva, csak vele. Ám becsületemre szóljon – becsületemre? Nézőpont kérdése – hogy bármi is nyomaszt ennyire láthatóan épp, nem ömlik ki belőlem. Tartom a számat és úgy sétálok Storm után.
A tekintetem nyilvánvalóan fűszerködös, de az övé is, épp csak jobban tolerálja és megszokottabb számára az érzés. Annyira rossz színész vagyok, hogy fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Jó így a kezem tartása? Vagy tegyem zsebre? És… nézzek rá az emberekre? Vagy ne? Nem áll félre a szám? A szemem keresztbe? Viszonylag közel sétálok Storm mellett, úgyhogy még hallhatja is azt a szenvedő, kiskutyákéhoz hasonló nyüsszenést, ami kicsúszik belőlem kínomban. Azt mondta, ne vigyorogjak. De ha tudta volna, hogy ilyen hangok fognak kijönni belőlem, akkor valószínűleg azt is mondta volna, hogy ne nyüszögjek, úgyhogy összeszorítom a számat és csendben maradok. Nem mintha az iménti direkt lett volna. Valami bizarr módon viszont nem nézek ki olyan elveszettnek, mint amilyennek érzem magam. A fejem tartása is egyenes és magasra szegett. Mintha a Sakál fia rájött volna, hogy jé ő amúgy a Sakál fia és ez itt az ő szemétdombja.

Nem is tudom, minek szántam, de ez csupán egy tény. Ha bárki egy dolgot használhatna fel ellenem, Henry lenne a legtökéletesebb választás. Tudom, hogy képesek lennének ellenséget faragni belőle. Ezzel pedig nem őt becsülöm le, csupán… a tapasztalataim mutatják azt, hogy túl sok mindent el lehet érni bárkinél. Akár azt is, hogy teljesen kiforduljon önmagából. Bár ki akarna nekem ártani? Vadimnak igen, de én senki vagyok… egyelőre. Mégis, ha képes leszek elérni a céljaimat, és képesek leszünk kitartani egymás mellett - minden halott Napokra, mikről elmélkedek? -, akkor Henry lesz a legnagyobb gyenge pontom. Már most is az, csupán most még nincs tétje. Vajon mindezzel Henry tisztában van? Vajon látja azt a képet, amit én látok, amikor ránézek? Mert igen, ez az egyik, amit látok: egy gyengepontot. Belém nevelt reflex, amit képtelen vagyok egyik pillanatról a másikra levetkőzni, mégis Henry mellett félre tudom tolni, hogy valami mást engedjek közelebb. Azt a különös nyugalmat, ragaszkodást, azt az illogikus bizalmat, amit iránta érzek.
Figyelem, ahogy Henry beszívja a füstöt, majd lehunyja a szemeit. Annyira békés most. Mintha csak aludna. Hiába az a különleges feszültség, most valahogy mégis ez jut eszembe. Az, hogy egyszer nem azért akarom az ágyamba, hogy szeretkezzünk, hanem mert nézni akarom, ahogy alszik mellettem. Annyira őrülten vattacukros gondolat, mégis befészkeli magát az elmémbe. Foghatnám a fűszerre, ahogy annyi mindent foghatnánk rá, de a felének köze sincs hozzá, csupán a gátlásaink fala lett átlátszó és lerombolható.
Amikor Henry az arcomba fújja a füstöt, olyan élveteg vigyorral viszonzom, amilyet talán még nem látott az arcomon. Vajon tudja, mit jelent ez a gesztus? A szavai sem képesek most elvenni ennek a mosolynak a kaján felhangjából. Ismerős a mondat, hallottam már tőle, de most sokkal, de sokkal többet, mást jelent számomra. Nem dühít, mint akkor, hanem megnyugtat. Titok. Nem akarom, hogy a titkom legyen, azt akarom, hogy akkor érhessek hozzá, amikor jólesik, ne akkor, amikor szabad, de mindez csak ábránd egyelőre. Be kell érnem az ehhez hasonló pillanatokkal. Én pedig egyelőre beérem, és minden másodpercét kihasználom. Ezért is lököm hátra Henryt, hogy fölé másszak. A kérdés pedig úgy bukik ki belőlem, mintha muszáj volna. Igen, valahol muszáj. Muszáj tudnom. Ahogy azt is tudom, hogy nem válaszolhat úgy, ahogy azt hallani akarom. Mert… nem csak két srác vagyunk, hiába érezzük most a fűszer ködében leomlottnak a határokat, amik elválasztanak minket. Vajon melyikünk fogja először feláldozni a másikat az elvei oltárán? Melyikünk lesz képes könnyebben hinni a “nagyobb jó” hazugságának? Nem mintha ebben a pillanatban jelentősége lenne, hiszen képtelen lennék változtatni azon, ahogy lehunyom a szemeimet, amikor megcirógatja az arcomat, és beledöntöm a fejem az érintésébe, majd amikor a párnát közénk ügyeskedve lehúz magához, engedek, és kinyitva a szemeimet a könyökeimen támaszkodok meg a feje mellett. Azokat a kék szemeket figyelem, amikben olyan könnyen képes vagyok elmerülni, az egyenes orrát, amiért úgy viszketett az elején a tenyerem, hogy betörhessem, az ajkait, amik egyre közelebb kerülnek, majd végül elveszek a gyengéd csókban, ami olyan éles kontrasztban áll azzal az erővel és határozottsággal, ahogy Henry a karjaival fogva tart. Zavar a párna. Nagyon. Mégis tudom, hogy így a jobb most, hogy nem kínozzuk egymást még jobban. Lassan tényleg mennünk kell, és hát… így is vicces lesz. Mégsem szakítom meg a csókot, sőt, amikor Henry ujjai a vállamba marnak, hogy eltoljon magától, csak belemorranok a csókba, és az eddigi gyengédség egy pillanat alatt elszublimál, nem hagyva mást, csak az akarnok vágyat és szenvedélyt. Elmélyítem a csókot, és az egyik kezemmel Henry tarkójára markolok. Akarom. Még többet! Mégmégmég...
Aztán hirtelen fejbekólint az egésznek a visszássága, és olyan hirtelen engedem el Henryt, és lököm fel magam magam, hogy megszédülök, és lehuppanok a hátsómra. Kissé zavartan, de még mindig teljesen kitágult pupillákkal figyelem Henryt, és közben szabálytalanul zihálva kapkodom a levegőt. Miért van rám ilyen hatással? Fogalmam sincs, de már nem is érdekel igazán csak az, hogy így van, és kész. Elfogadom.
Mély levegőt veszek, két kezemet a térdeimen támasztom meg, miközben zaklatott mozdulattal a hajamba túrok, hogy mindkét kezemmel rá is markoljak a rövid tincsekre. Szükségem van most erre a minimális, józanító fájdalomra, ami így is zsibbadásnak tűnik a fűszer miatt.
Csak akkor pillantok fel ismét, amikor Henry felteszi azt az ártatlannak tűnő, de óh, nagyonis tudom, hogy korántsem olyan ártatlan kérdést. ~Te most… szórakozol velem?~ Ezt tolmácsolja felé a tekintetem, de végül elmosolyodok, és leengedem a kezeimet. Ez a mosoly pedig valami elharapott nevetésbe fullad, amikor meglátom Henry alattomos, álszent mosolyát, mielőtt kiterülne.
A teás tálcára pillantok, majd le az ölembe, és egy elkínzott, fűszerködös nevetéssel veszek egy mély levegőt, mielőtt a Henry ölében pihenő párnáért nyúlnék, hogy játékos - bár kissé koordinálatlan - mozdulattal hozzávágjam a fejéhez.
- Megmutatom a szobámat, ha képes vagy az elkövetkezendő tíz percben nem vigyorogni, mint a vadalma, és… lenyugtatni a testedet - pillantok eléggé célzatosan az ágyéka felé. - Ha innen bármelyikünk így lép ki, sosem mossuk le magunkról, hogy nem egymásra állt fel.
Valamiért indokolatlanul vidámnak tartom a gondolatot, amit máskor paranoiásan komolyan vennék. Ha lenne időnk, talán hívhatnék egy táncoslányt - khm, vagy fiút, óh, bizony! -, de így kénytelenek leszünk némi józanságot erőltetni magunkra. Vagyis… végülis azt nem kell, hiszen nincs is jobb csapatépítés, mint együtt beszívni, de azért ennek vannak határai.
Végül úgy két percnyi szinte meditatív csendbe merülök - már ha Henry képes ennyi ideig békén hagyni és nyugton maradni -, hogy aztán feltápászkodjak, és enyhén kótyagos fejjel felé nyújtsam a kezem, és felhúzzam.
- Gyere, Cucciolo - ellenállok a kísértésnek, hogy magamhoz öleljem, és egy újabb csókot lopjak, mert akkor semmi értelme nem lett volna az utóbbi perceknek. - Megmutatom, milyen kényelmes az ágyam.
A szavaimban, a hangomban ott az ígéret, és azt azért nem tudom megállni, hogy ne kacsintsak rá, mielőtt hátat fordítanék neki és a szobának is, és kinyitnám magunk előtt az ajtót, hogy elinduljunk a kabinom felé.

Lehet, hogy az első próbálkozásaink alkalmával, amikor a csempészhajón őszintén szólt hozzám még durván bántam azzal a különleges, ’régi könyvvel’ – és minden okom megvolt rá – de mára mindez elhalványult. Érzem, hogy mennyire meg van feszülve, ki van élezve Storm minden porcikája a ténytől, hogy a könyv már a kezemben van és én döntök a sorsáról, de meg sem fordul a fejemben, hogy ki kéne vágnom a szemetesbe, vagy tépnem kellene a lapjait. Gyengéden bánok vele, megértően. Kincsként. Hisz egy kincs, amit most úgy érzek, hogy csak az enyém és beleőrülnék, ha másnak is oda akarná adni.
Miért van bennünk ilyen abszurd bizalom, amikor rettegünk a másiktól?
Storm arcán könnyed kifejezés jelenik meg, amikor azt mondja, hogy tökéletes ellenség lennék, és akár még játszadozhatnánk is az ötlettel, én mégis egészen fapofával nézek rá. Valahogy nem találom ilyen könnyednek a témát. Nem akarok az ellensége lenni. Vagy ez most flört lett volna? Felé nyújtom a kezem és átveszem tőle a vízipipa szívókáját. Tetszik a gondolat, hogy az imént még Storm puha ajkai érintették a felületét, így egészen elégedetten emelem én is a számhoz, hogy mélyet szívjak bele. Ismét tovább tartom bent, mint kellene, oké… sokkal tovább, de tudjuk, hogy az én szervezetem kicsit másként működik. Amíg a füst belülről bizserget úgy érzem, hogy teljesen lelassul, szinte már megáll körülöttem a világ. Száz év is eltelhetne, mire körbe fordul a Föld és ezer, mire ki kell nyitnom a kék szemeimet, hogy újra a valóság részese legyek. Az persze kesernyés utóízt ad az élménynek, hogy a kellemes érzés ellenére teljesen tisztában vagyok vele, hogy mindez csak néhány másodpercig tart. Pedig milyen mókás is lenne, Ő és Én ezer évig összezárva. De nincs mágikus doboz, amibe beleülhetünk, magunkra csukhatjuk a tetejét és kész, csináljon mindenki azt, amit akar, mi meg élünk boldogan. Kifújom a füstöt, célzottan Storm arcába és játékosan el is nevetem magam, mosolyogva válaszolok.
- Az én titkom vagy és én a tiéd. De nem… – Nem azért, mert helytelen lenne, ami köztünk van. Tulajdonképpen az, helytelen. Tilos. Veszélyes. És mégis az egyetlen dolog az életemben, amit helyesnek érzek. Kedvelem őt, mikor minden okom meglenne rá, hogy ne tegyem. A kapcsolatunk azzal kezdődött, hogy hátba szúrt és kihasznált, mégis megbízom benne annyira, hogy nekiadjam a testem és a lelkem legőszintébb darabkáját is. Behálózott és én is behálóztam őt, akaratlanul, önkéntelenül… végzetesen. De mindezt már nem tudom megosztani Stormmal, mert félbeszakít, én pedig szinte elharapom a szót, ahogy hirtelen a földön találom magam. A megzavart tekintetem viszont sokkal inkább szól a szavainak, mint a hirtelen jött mozdulatnak. Tudod mit? Nem tudom, hogy a fűszer teszi-e, de rohadtul kényelmes ez a szőnyeg párna kombó… az pedig, hogy Storm fölém emelkedik, csak valami fülledt, erotikus hab a tortán.
Mit mondhatnék? Nem mondhatom, hogy nem fogom őt elárulni. Ahogy abban sem vagyok biztos, hogy ő nem fog engem. Nem szolgáltathatom ki magam egy Black Sun katonának ilyen ígéretekkel csak azért, mert teljesen belehabarodtam… Azt tudom, hogy Stormot… Ashert… Őt nem árulnám el soha. De hogy azt, amit képvisel? Amivel azonosul? Arra vár, hogy megnyutassam, de a szavaimmal nem tehetem ezt meg. Az érintéseimmel viszont annál inkább. Őszintébb az, ahogy az ujjbegyeimmel az arcát cirógatom, mint bármi más a világon. Huncutul ismét elmosolyodom és vakon oldalra nyúlva behúzok magunk közé egy párnát. Belehalnék, ha odalent akár egy kicsit is összesúrlódnánk, még ennyi ruhán keresztül is. Ezután viszont már bohókásan fonom a nyaka köré a karjaimat, hogy az egész testét magamra húzzam és megcsókoljam őt.
- Túl kényelmes így… – Hallhatóan azzal a szándékkal ejtem ki a szavakat, ami ott zizeg köztünk a levegőben, hogy igen, mennünk kellene, vagy legalább eltávolodnunk egymástól, de túl kényelmes így. Ő oltári nagy baromságot csinált azzal, hogy a földre döntött és fölém támaszkodott, én meg hülye lettem volna nem akarnok módon magamhoz láncolni a karjaimmal. De hé, ott a párna, megmentettem a napot!
Bár őt magát szinte satuban tartom a karjaimmal, mégis olyan gyengéden csókolom meg, mintha a világ legnagyobb kincse lenne. Olyan természetesen nyílnak az ajkaim Storm ajkainak a közelségére, mintha csak levegőt vennék. De ez nem levegővétel, sokkal inkább olyan, mint egy káros szenvedély, amiről képtelen vagyok lemondani. Kivéve, hogy Storm nem olyan, mint a fűszer vagy az alkohol, nincs egy tapasz, vagy detox-injekció, vagy egy rágó, amit előkaphatok, hogy csillapítsam a vágyakozásomat. Csak a tiszta, sejtszintű kémia és sóvárgás van, ami fájdalmasan épül bennem, ahányszor egy levegőt szívunk egymással és semmi más nem csillapíthatja a testem és az elmémet, csak Ő. És itt nem a testiségekről beszélek, legalábbis nem csak arról. Áhítozom a figyelmére, a bőre illatára, a szokásaira, az érintésére, a mosolyára, a gondolataira, még a gondolatait is a magaménak akarom, mindent és bármit!
Amikor pedig észreveszem az egyre ködösebb és akaratosabb gondolataimat, amik kétségkívül a fűszerködnek köszönhetően ilyen intenzívek, - hisz egy hétig kibírtuk, hogy egymásra sem néztünk lényegében – fájdalmasan mélyesztem az ujjaimat Storm vállaiba, hogy eltoljam magamtól és a szemeibe nézhessek. Ellenvetés nélkül megálljt parancsolok, mindkettőnknek. Valószínűleg ő is megtette volna, éreztem, csak épp én voltam a gyorsabb.
- Megmutatod a szobádat? – Az iménti mozdulatommal szöges ellentétben olyan naivan ejtem ki a szavakat, mint a ma született bárány, elsőre úgy hangzik, mintha valóban csak szeretném megnézni, hogy milyen szépen van berendezve. Amikor pedig ez nekem is feltűnik, hogy már megint mit csinálok, egy igazán aljas, álszent mosoly jelenik meg az arcomon, hisz tapasztalhattam már, hogy milyen hatással vannak rá az ilyen ingadozásaim a falánkság és szemérmesség között. Végül pedig fűszerködösen el is nevetem magam és X-alakban, lustán kezem, lábam elnyújtom. – Miért. – Kába kijelentésként, szinte kacagva csúszik ki a földön elterülve az az egy szó, ami valójában milliónyi kérdést rejt magában. Miért van rám ilyen hatással, miért csináljuk ezt, miért, miért, miért. Az édes apró miértektől a legsúlyosabb morális és politikai miértekig minden benne van ebben az egyetlen szócskában. Miért. Az egyetlen, ami nincs benne, az a kérdőjel. Azt hiszem azért, mert valójában egyetlen miértre sem érdekel a válasz. Legalábbis ebben a percben és az elkövetkező jó sokban még biztosan nem. Egyetlen egy kérdőjeles miértet tudnék csak feltenni: Miért nem vagyunk még a szobádban?

Azóta vibrálni érzem köztünk a levegőt, hogy “elrángattam” a kantinból. Mondhatnám, hogy nem ebből, hanem az icefalliból… merthogy határozottan az eleje óta van köztünk ez a megmagyarázhatatlan, és totálisan illogikus vonzódás. Legalábbis részemről biztosan. Akkor is, ha az elején eszem ágában sem volt beismerni, és valószínűleg most is kétszer meggondolnám, hogy bevallom-e. Mert hát… mekkora kibaszás az élettől, hogy valaki ezt váltja ki belőled - ráadásul valami olyan szintű őszinteséggel körítve, ami rettentően ijesztő, ha egy kicsit is bele mersz gondolni -, akit amúgy minden jogod és okod meglenne utálni és az első adandó alkalommal hátba szúrni? Mégis, ha Henryre gondolok, nem az utálat az első, ami eszembe jut, és úgy sejtem, neki sem. Valahogy már nem is a vágy, ami benne is ott lüktet, elég csak a tenyerem alatt a nyeléstől nagyot moccanó porcokat, és a finom mozdulatom nyomán elnyíló ajkakat figyelnem. Akarom hallani azt a sóhajt! Tudom, hogy nem jó ötlet, az utolsó józan gondolataim egyikeként még ott úszkál a fűszerködben, hogy nem jó ötlet, de… nem, talán tényleg jobb, hogy Henry nem sóhajt fel azzal a finom érzékiséggel, mert valószínűleg annyi józan gátlás már nem maradt bennem a pipafüsttől, hogy annak ellenálljak.
Henry testőrös megjegyzése annyira sokélűnek tűnik, hogy egyszerűen nincs agyam most foglalkozni vele, és úgy elemezni,a hogy megérdemelné. Így hát inkább csak halkan felnevetek, és megingatom a fejem. Megvédem. Ha kell, önmagától is. De miért kellene? Mert Vadim ezt parancsolta? Nemnem, annak ehhez semmi köze. Meg akarom védeni. Bár Henry nem az, aki fizikai síkon szorul védelemre - nagyon is jól tudom, hogy képes megvédeni magát -, de az olyan szituációk, mint a kantinban történtek is, arról regélnek, hogy igenis szüksége van rá, hogy valaki megvédje attól, hogy szükségtelen hülyeségeket csináljon… és rávegye arra, hogy a szükséges hülyeségekre koncentráljon. Például arra, hogy együtt pipázzon velem, és az ölembe hajtsa a fejét, na meg hogy olyan szinten kitárulkozzon, amennyire talán hiba lenne. Bár ezt teszem én is, és nincs rá értelmes magyarázatom, vagy mentségem, csak az, hogy… így érzem helyesnek. Szeretném, ha tudná, és értené, ha meg nem is érti. Pontosan ezért kezdek beszélni a múlt azon szegletéről, amiről eddig senkinek nem tettem. Mert… érdektelen volt mindenki számára. Most azonban mégis itt tartok, mert úgy sejtem, hogy Henry érti, amit mesélek. Erről regél az a zavartság, amit az arcán, és a babráló mozdulatain látok. Mindezt pedig nem azért mondtam el, hogy mentséget keressek, hanem mert az egész világom olyan szürke, amennyire sosem gondoltam volna, hogy valaha egybemosódik az, amit gyerekfejjel feketének és fehérnek láttam, és szeretném, ha ezt Henry is látná. Ha az én szememmel nézné egy kicsit a világomat.
Nem dühít a válasza, hiszen számítottam rá, ezért is mondtam, amit. Szeretném, ha idővel meg is értene, de tudom, hogy az még nem most lesz. Annyi mindent nem tud még rólam, amennyit én sem tudok róla, és a teljes képet kell látnia ahhoz, hogy megértse, mit miért teszek. Egyelőre elég, ha el képes fogadni. Lassan bólintok hát rá a szavaira, és örülök, hogy nem hallok bennük vádat.
Tudom, hogy véres a kezem, semmivel nem vagyok különb a villengardi átlagnál, sőt, akadnak jópáran, akiknél rosszabb vagyok, de ezen nem most fogok változtatni. Még nem. Talán idővel, talán sosem, nem tudhatom, mit hoz még a jövő, de a szándék megvan bennem. Egy egészen kicsit még mindig Angelo vagyok, hiába akartam mindig kitörölni magamból azt, aki gyermekként voltam, ott ragadt velem az emlékeimmel, a vágyaimmal, és Henry mellett sokkal közelebb érzem magam hozzá, mint bármikor, amióta Villengardon vagyok. Ez a maga módján ijesztő is.
Amikor befejezem a történetemet, és Henryt figyelem, némán várom az ítéletét. Vajon mit fog mondani, hogy fog reagálni arra, amit mondtam? Sosem tudom nála. Mégis reménykedem, hogy képes elfogadni azt, amit mondtam, és azt, aki most vagyok, nem csak azt, aki lehetnék. Ahogy kiejti a nevemet, majd mosolyogva megcsóválja a fejét, még ott van bennem a páni félelem. Félek. Mert mi van, ha az egész csak az én fejemben létezik? Még most is olyan szintű kétségek gyötörnek, amiket a fűszer köde sem tud elfedni. Közelebb mászik hozzám, én pedig lepillantok az ajkaira, és bár viszonzom a csókját, a testem olyan feszült, mint az íj húrja. Miután elválnak az ajkaink, és Henry leül közvetlenül velem szemben, ideges várakozással pihen rajta a tekintetem. Innen még simán jöhetne az, hogy ne legyek már ilyen naiv, és jól szórakozott az eddigieken… otrombán tolakszik az elmémbe a gondolat, és képtelen vagyok kiverni onnan, mert… ez az én világom. Ilyen az én világom, az, amiben itt felnőttem, amihez kénytelen voltam azelőtt alkalmazkodni, hogy bárkinek esélye legyen apró darabokra cincálni a lelkemet. Azt, amit most úgy terítek Henry elé, mint egy régi könyvet. Tessék, tépjed, szaggassad, a tiéd! Ő mégsem karommal nyúl felé, hanem símogat. Minden szavával, én pedig soha nem akartam még ennyire hinni semmiben. Úgy szeretném, ha mindez őszinte lenne! Ha mindaz, ami köztünk van, nem csak egy játszma része lenne, hanem valami sokkal több, és olyasmi, aminek érzem: különleges.
- Túl tökéletes ellenség lennél számomra - mosolyodok el végül kissé még mindig feszesen. Mintha valaki idő közben kicserélte volna a tömést a pipában. Muszáj megbizonyosodnom róla, nyúlok is a szipka felé, hogy mélyet szippantsak belőle, majd hagyjam, hogy lassan újra kifejtse a hatását, és érezzem azt a kellemes könnyűséget a fejemben és a mellkasomban. - Rohadtul remélem, hogy fogalmad sincs, milyen hatással vagy rám - mosolyodok el végül enyhe kesernyés szájízzel, mégis őszintén. - Azt pedig még jobban, hogy ha tudod is, soha, senkinek nem árulod el.
Közelebb hajolok hozzá, aztán egyet gondolva hátralököm a párnákra a vállainál fogva - már ha hagyja magát -, és fölé hajolok, a feje mellett támaszkodva meg.
- Ígérd meg! Ígérd meg, hogy soha nem árulsz el!
Nem, nem egészen ez fogalmazódott meg bennem az előbb, de úgy tűnik, a tudatalattim a fűszer hatása alatt erősebb összeköttetésben áll a nyelvemmel, mint a tudatos gondolataim. Parancs, követelés az eleje, de a vége már csak kérés. Olyan vágy, ami erősebb bennem, mint bármi más. Jobban vágyom erre a különös-különleges bizalomra, mint amennyire Henry érintésére. Valószínűleg holnap a fejemet fogom a falba verni, és megfogadom, hogy soha többet nem fogyasztok fűszert Henry jelenlétében, mert több szempontból is túl veszélyes ez a kiszolgáltatott őszinteség, amivel ilyenkor viselkedek, de most csak arra vágyom, hogy megnyugtasson. A szavaival, a hangjával, az érintésével. Egészen közelről figyelem Henry arcát, aminek homályosnak kellene lennie, mégis olyan élesen látok minden apró vonást, mintha adrenalin dolgozna a szervezetemben. Talán mennünk kellene, mielőtt bármi ostobaságot csinálunk, vagy valakinek eszébe jut szólni, hogy távozzunk. Talán… de talán ráérünk még pár percig. Csak egy kicsit. Egyetlen csókra.

Ahogy Storm a tenyerét a torkomon pihenteti, határozottan érezheti a tapintása alatt, hogy nagyot nyelek. Meglepően nyugodtan fekszek, mégis valahogy bevibrál közöttünk a levegő. Vagy csak én képzelem oda? Talán. A testemen végig futó forró bizsergés azonban határozottan valós. Még a szemeim is lehunyom, amikor a fülem alatti nyomáspontot masszírozza meg. A szám állásából talán az is feltűnhet neki, hogy igencsak meg kell erőltetnem magam, hogy ne szaladjon fel egy érzéki sóhaj, netán több. Nem tudom, milyen pontot talált, de határozottan jól esik, hogy ott van a keze, ahol. Ám mint mondtam, nem ficánkolok, és nem is kezdek el nyomulni. Csak pihenek az ölében egy fűszertől kába mosollyal figyelve őt.
- Azt hiszem, a testőrségi pozíciód még így is összejöhet. – Valamiféle viccnek szánom arra célozva, hogy így is fenyegetheti az embereket, mert valahogy bőven adok rá okot, hogy az ittlakóknak alaposan viszkessen tőlem a tenyerük, meg amúgy is rá vagyok bízva vagy valami ilyesmi. De ez már minden, csak nem könnyed. Érzékeny területre tévedtem. Vannak dolgok, amikről nem illik viccelődni, vagy mert túl korai, vagy mert… egyszerűen nem. Na, ez pont olyan. És már mikor kinyitom a számat, akkor érzem, de végig mondom, ez pedig valami bizarr keserédességet kölcsönöz neki. Szerencsére egyikünk sem szándékszik itt leragadni.
Hamarosan már komiszul pillantok fel rá a bögrém takarásából, mintha csak azt mondanám a következő szavaira reagálva ~ Nincs érzéked a showbizniszhez? Nem baj, sok minden máshoz van, grr. Úgyhogy maradhatsz a bandámban. ~ Néha hihetetlennek tűnhet, hogy egyetlen pillantás felér ezer szóval. Mert hát tudnám ezt húzni, húzhatnánk, de jó így. Egy kicsit ebből is, egy kicsit abból is, és nem tekeredünk fel egyik témán sem. Hisz eddig valahogy mindig így jártunk. Jó, a fűszer a ludas a dologban most is, de még így is azt mondhatom, hogy minden alkalommal egy kicsit mintha jobban tolerálnánk egymást, egy kicsit mintha jobban beengednénk a másikat a világunkba és ezért egy kicsit mindig tovább bírjuk vita nélkül akkor is, ha különböző világokban élünk. És itt világ alatt nem… nem az Egyházat vagy a Black Sunt értem. Hanem Őt és Engem. Félelmetes ez a szó, de mondhatnám azt is, amit világ alatt valóban értek, hogy egy kicsit a saját fejünkbe engedjük be egymást. Storm hagyja, hogy ő legyek. Én pedig hagyom, hogy ő Henry legyen. Legalább csak egy kicsit. Ahogy most is.
Nem számítottam rá, hogy ilyen hosszas beszámolót kapok, főleg, hogy én általában elég szűkszavúan kommunikálok vele – bár egyre többet szólok hozzá én magam is, fűszer ide vagy oda, azt hiszem – de nem bánom. Törökülésben ülök nem messze tőle, felé fordulva és minden érzékszervem ki van hegyezve arra, amit mond, még ha ő nem is akar rám nézni. Jobb is talán, hogy nem teszi. Könnyebb, már ha könnyűnek lehet nevezni, amit mond. Nem, a legkevésbé sem lehet annak nevezni. Vajon megosztotta ezt valaha bárkivel is? Vagy bennem lát valamit, amiért érdemesnek tart rá? A fűszert már nem emlegetem, hisz nyilvánvaló, hogy minden szavunkat, minden mozdulatunkat átitatja, de van, amit nem befolyásol. Stormnak elmondok olyan dolgokat, amiket másnak autópilótára fűszerezve sem tennék, soha.
A monológja pedig kész hullámvasút számomra. Egészen érdeklődve hegyezem a füleim az elején, aztán mélyrepülésbe kezdek, fel, le, fel, le, de többnyire le. Kényelmetlenül érzem magam. Amikor pedig rám néz a történet közben, már le-le sütöm a tekintetemet, kényelmetlenül babrálva az ölemben az ujjaimmal. El sem mondhatom, hogy milyen távol áll az általa lefestett kép attól, ahogy én látom az Egyházat. És mégis, eszembe sem jut megkérdőjelezni vagy tagadni a hierarchiának ezt az arcát. Ami valahol szomorú. Mintha egy igazán aprócska, józan részem most döbbenne rá, hogy nem csak Vadim mosta az agyamat, hanem a Bíborosok is. Mindig. Mindenki. Ki vagyok én? Vagy… mi vagyok én? Valóban csak egy tizennyolc éve aláírt szerződés terméke? Az pedig, hogy ilyen ’könnyedén’ rádöbbenek, azt jelenti, hogy eddig is ott motoszkált már bennem elvétve az érzés.
- Nem, nem értem meg. – Felelek őszintén és a nemrégi tekintetemhez képest teljes határozottsággal. Vádaskodás azonban nincs a hangomban, mondhatni csak megerősítem azt, amit ő is feltételez. Miért érteném meg, hogy jó neki a bűnözés, az emberek kínzása, a diktatúra… Hisz persze, mondhatja, hogy ő nem bánt fegyverteleneket, ha van más mód és hogy neki nem az erőszak az egyetlen eszköze, én pedig el is hiszem neki. De az én nézeteim szerint, ha nem tesz valami ellen, akkor azzal érte tesz. Épp olyan vérben ázott a keze, amivel megérint, mint bármelyik mocsoknak az állomáson. Harag lobban a tekintetemben, de épp ilyen hirtelenséggel önmarcangolásba is csap át. Hisz én jobb vagyok? Eddig biztos voltam benne, mindenhol segítek, ahol tudok, legalább csak egy kicsit. De mióta az apám újra felbukkant az életemben és eloszlatta az elmémre kényszerített ’fehér’ ködöt… fogalmam sincs. Semmiről.
- Storm… – Az ölem felé tekintve ejtem ki a nevét és igen, egy halovány mosoly kíséretében csóválom meg a fejemet, mielőtt felnéznék rá. Törökülésből feltérdelek, és négykézláb teszem meg azt a minimális távolságot, ami közöttünk van, hogy hezitálva, ám végül megcsókolhassam. Először épp csak puhán súrolom az ajkait, majd határozottan és hosszan összepréselem a szánkat, mielőtt lehuppannék a hátsómra ott, ahol vagyok. – Eszembe sem jutott. – Élek az ő szavaival. – Ellenségként kellene kezelnünk egymást, talán azok is vagyunk. Ha… Vadim vérszerinti fia lennél, biztos vagyok benne, hogy egymás ellen nevelt volna minket, az erősebb győz és az erősebbé minden alapon. De én nem vagyok ilyen. Nem akarok ilyen lenni. Nem akarok… az ellenséged lenni. – Kis szünetet tartok. – Csak manipulálsz engem? Meglehet. De ha van bármi igazság a világban, azt akkor érzem, amikor veled vagyok. – Hát… magam sem tudok pontosan, hogy ezzel mit akartam mondani. Igen, nyilvánvalóan azt, hogy elfogadom őt, mert ő is elfogad engem. De mégis olyan sokkal többet jelent ez. Mindent jelent. Hisz ostoba, rendkívül ostoba módon hajlandó vagyok felvállalni azt, hogy nem egyszerűen kiszolgáltatom magam, hanem egyenesen hajlandó vagyok felvállalni a teljes lelki megsemmisülést annak a reményében, hogy ami abszolút bizarr módon köztünk van valós. Lélek. Felfogod mennyit jelent ez?

Imádom, amikor ezt csinálja. Képtelen lennék letagadni, de nem is akarom. Azt akarom, hogy tudja, milyen hatással van rám minden dominánsabb mozdulata, minden akarnok érintése. Azt akarom, hogy ismerje azt az oldalamat is, amit magamtól megmutatni talán szégyellnék… Szégyen. Rég nem merült fel bennem még csak gondolatként sem ez a fogalom, most mégis úgy érzem, mintha jogosan éreznék így. Sok minden van a múltamban - és ha csak a múltamban lenne! Elég, ha a holnapi küldetésre gondolok… -, amit szégyellek Henry előtt. Vagy legalábbis úgy érzem, hogy jobb lenne, ha nem léteznének ezek a dolgok. Akkor talán… és is jobb lennék. Fehérebb. Sosem akartam letagadni vagy megváltoztatni semmit, mégis itt ülök, és azon elmélkedek, hogy milyen következményei lennének, ha holnap nem szállnék fel arra a hajóra. Ha nem kellene összezárva lennem azzal a tucatnyi kerteccel, és a közreműködésemmel beléjük zsúfolt rabokkal. Fontolóra vettem, még ha csak egy pillanatra is, hogy mi lenne, ha nem engedelmeskednék Vadimnak. De nem is lenne valódi ellenszegülés, hiszen Vadim mondta, hogy nem muszáj részt vennem a küldetésen, elég, ha gondoskodok a sikeréről, és… és tartom a hátam, ha valaki elcseszi. Nem, ennyire nem bízom senkiben. Meg persze ott dolgozik bennem az a megfelelni vágyás… akarom, hogy Vadim büszke legyen rám! De közben tudom, hogy Henry sosem lesz büszke rám. Én pedig nem tudok, és nem is akarok dönteni. Inkább hagyom, hogy a fűszer kellemes bódulatba vonja az elmémet, és elűzze most ezeket a frusztráló gondolatokat, nem hagyva mást, csak Henry közelségét. A csókja nedvességét az ajkaimon, az érintése emlékét az államon, a mosolya ívét az arcán, a feje súlyát a combomon. Könnyű a fejem. Boldognak érzem magam.
A kérdésem után Henry arcát figyelve szinte látom, hogy valami tudatosul benne. Hogy mi, arról csupán sejtésem van, de amikor végül izgatottan válaszol, úgy hiszem, megértem. Őszinte. Nem csak velem, de önmagával is. Mosolygok, és mosolyogva simítok ki egy kósza tincset az arcából, amikor félbeszakítja a mondandóját.
- Biztos vagyok benne, hogy mindenki odáig lett volna a bandádért - aztán lejjebb csúsztatom a kezem az arcáról a nyakára, és a tenyerem belső élét a torkán pihentetve a hüvelykujjammal finoman megmasszírozom a füle alatti nyomáspontot. - Én meg nem győztem volna megfenyegetni bárkit, aki túl lelkes rajongód lett volna.
Mert akkor is itt lettem volna… Mi értelme lenne elmúlt dolgokon keseregni? Gyászolni a “mi lenne hákat”, amikor van, ami pontosan így tökéletes. Mint ez a pillanat. Így, ahogy Henry felszabadultan mesél a gyerekkori álmairól az ölemben fekve. Hallgatom, és közben magam elé képzelem a gyermek Henryt, aki épp a punkbandáját tervezgeti… tetszik ez a lelkesedés, amit most is kihallok a hangjából. Tetszik, hogy ilyen felszabadult mellettem, akkor is, ha ennek egy része a fűszer miatt van.
Amikor Henry felkel az ölemből, és a teába kortyolva továbbviszi a banda ötletét, majdnem kinevetem. De csak majdnem, mert érzem azt, hogy ez most nem egészen a múltról szól, még ha úgy tűnik is elsőre. Végül felemelem a csészémet, és egyet kortyolva belőle megingatom a fejem.
- Sosem volt érzékem a showbizniszhez - valószínűleg ez csak addig hihető, amíg valaki nem látott még visszatérni egy sikeres küldetésről, de nem ez a lényeg.
A kimondatlan kérdésére azonban nem vagyok képes válaszolni. Hiszen hogy mondhatnám el neki, hogy valaha az akartam lenni, aki most ő? Hogy valaha még szentül hittem abban, amiben ő is, amit teljes vállszélességgel képvisel?
Újabb korty a teámból, amivel ki is ürítem a kis csészét, és leteszem az asztalra. Elnyílnak az ajkaim, majd újra összezáródnak. Elmondanám… de minek? Mert érdekli. Mert ez is én vagyok, és valahol akarom, hogy tudja. Hogy ismerjen, még ha tudom is, hogy nem fogunk egyetérteni. Végül egyetlen gondolat lök át a hezitáláson, de miközben megszólalok, elfordulok Henrytől, és az újabb főzetnyi teának szentelem a figyelmemet. Megnyugtat, és addig sem kell attól tartanom, hogy mit fogok látni abban a világos szempárban.
- Valahogy mindig katona akartam lenni. Fehér egyenruhás tiszt, aki védi az ártatlanokat, helyre teszi a portyázó kalózokat és az agresszívebb vándorkolóniákat… aki egyetlen szavával képes változtatni a dolgokon. Apámnak volt egy barátja, aki gyakran meglátogatta, és amikor jött, mindenki a lábai előtt hevert. Csodáltam, felnéztem rá, ahogy a kiskölykök a szuperhősökre szoktak. Egészen addig, amíg… nem is tudom, tíz éves lehettem? - megakad a mozdulatom, megremeg a kezem, és néhány csepp víz a kancsó oldalán folyik végig, én pedig figyelem, ahogy lecsepeg a tálcára, és eltűnik a bambuszlécek között. - Véletlenül rányitottam, amikor az egyik lányt dugta. Hayley három évvel volt idősebb nálam. Hárommal. Sosem felejtem el a fájdalmat és az undort az arcán, a közönyt a tekintetében, ami egy pillanatra reménykedésbe váltott, mielőtt rájuk vágtam az ajtót. Attól kezdve csak gyűlöletet láttam a szemeiben, akárhányszor meglátott. Mindezt miért? Mert mások is úgy tekintettek arra a katonára, ahogy én. Tisztelték, istenítették, és büszkék voltak, ha bármivel a kedvére tehettek. Bármivel, Hayleyt is beleértve, mit sem törődve azzal, hogy a lány mit akart.
Veszek egy mély levegőt, majd kitöltöm a csészémbe az újabb adat teát, és leteszem a kis kancsót, és végre felpillantok Henryre.
- Sok időm volt gondolkodni azóta, átértékelni nagyon, nagyon sok mindent a világnézetemen. Nem az változtatott a sorsomon vagy rajtam, amikor Vadim kirángatott az ágyam alól. Valahogy úgy érzem, hogy mindennek, ami most vagyok, a csírája mindig is ott volt bennem. Nem mondom, hogy nem lehetnék másmilyen, hogy nem lehetnék jobb a te fogalmaid szerint, és tökéletesen tudom, hogy Vadim nevelése hatással volt rám. Talán elvakult vagyok én is, meglehet, hogy rossz is, de én legalább nem próbálok úgy tenni a világ felé, mintha nem az lennék, aki - felemelem a kezem, és óvatos mozdulattal nyúlok Henry felé - mintha attól tartanék, hogy ellöki a kezemet -, hogy a csészétől még meleg tenyeremet a tarkójára csúsztassam. - Lehet, hogy nem érted meg, vagy nem akarod elhinni, de én örülök, hogy így alakult. Minden.
Suttogom halkan, hüvelykujjammal a nyaka puha bőrét cirógatva, miközben azokat a valószínűtlenül kék szemeket figyelem. Olyasmi ez, amit soha, senkinek nem mondtam még így el. Még Marconak vagy Cindynek sem, most mégis úgy éreztem, hogy meg kell osztanom Henryvel. Hogy egy kicsit jobban értse, miért vagyok itt, és miért vagyok olyan, amilyen, és az, aki. Sosem voltam még ilyen biztos abban, hogy jó helyen vagyok. Talán lehetne jobb sorsom, más kilátásaim, ha Vadim nem támadja meg a bunkert, vagy ha az apám magával visz, de… nem akarok mást, mint ami az enyém lehet most. Ezeket a pillanatokat és ezeket a távlatokat. Akkor is, ha az egész rohadt bonyolultnak és küzdelmesnek tűnik. Elvégre ebből áll az életem, és szeretek megharcolni mindenért, ami az enyém. Mert igen, talán időnként féltékeny vagyok Henryre sok minden miatt, de tudom, hogy nem akar az utamba állni. Nem vagyok biztos benne, hogy nem is fog, de szándékosan nem akar, én pedig hiszek neki. Lehet, hogy hibázok, de ezért is vállalni fogom a következményeket, bármi legyen is.
Aztán egy gyengéd félmosollyal még hozzáteszek valamit.
- Eszedbe se jusson sajnálni! Csak… fogadj el… kérlek.
Sokat kérek. Tudom, hogy sokat, mégis, nem tudom nem ezt kérni Henrytől. Mert többet jelent az, hogy mit gondol rólam, mint azt bármikor hajlandó lennék beismerni.

Bár sosem kommunikáltuk le, valahol tudom, hogy élvezi, amikor ilyen mondhatni… erőszakos vagyok vele. És számomra is van benne valami részegítő és izgalmas, ahogy a ’nagy gonosz farkas’ behódol nekem és hagyja, hogy már-már fájóan mélyesszem az állkapcsába az ujjaimat, vagy épp az első alkalomkor a torka köré fonjam mindkét tenyeremet. Talán épp ezért volt egy gyengéd elsőszerelem a kapcsolatom Haydennel és ezért viselkedem így vele. Mert megrészegít úgy, ahogy senki más. Sosem voltam ilyen, de ő egyszerűen kihozza belőlem ezeket a mozzanatokat és ezekben a pillanatokban úgy érzem, képtelen lennék valaha is betelni vele és fel akarom falni! Nem azért élvezem ennyire, mert erősebb lennék nála, vagy bármiféle befolyással bírnék felette, szó sincs róla. Azért élvezem ennyire, mert érzem, hogy ezekben a pillanatokban ő is ezt akarja. Be akar hódolni nekem. Ilyenkor egyszerre érzek hálát és hatalmat, amiért engedi ezt és még élvezi is. Az akarnok mozdulatok ellenére mégis gyengéden csókolom. Élvezem ezt az izzító kettősséget. És bár alkalomadtán kivált belőlem némi dominanciát, ugyanakkor gyengéd akarok lenni vele. Ez vagyok én az élet minden terén. Ez az abszurd kettősség. És szeretem, hogy ő szereti. Vagy legalábbis nincsenek előítéletei, meg elvárásai. Bizonyára a fűszer is tehet róla, vagy az tehet csak igazán, de sosem éreztem még magam ennyire… önmagamnak, mint most, ahogy őt csókolom.
Gyönyörű. Ugyanezt gondolom róla. Olyan gyönyörű a mosolya. Egészen el is merengek rajta, mire szorgos fészkelődés után eldőlök, mint egy zsák krumpli. Egy szofisztikált zsák krumpli, az ölébe hajtva a fejemet. Jó így. Kényelmes. Békés. Csak a szemeimmel figyelve követem a tea, a bögrék, a kezei útját, az öléből lustálkodva. Meg sem mozdulok. Csak akkor nézek fel rá egy fura kifejezéssel, amikor felteszi a kérdését. Hisz nem számítottam rá. Szinte látni az arcomon azt a hovatehetetlen pillanatot, amikor tudatosul bennem, hogy nem kell hazudnom. Nem kell előtte egy nemlétező mögé rejtenem a múltamat, ahogy a Földön kellett. Nem kell azt mondanom, hogy öt-hat éves koromig Elsysiumon nevelkedtem, aztán a nem létező anyám elhurcolt, mert nem akarta, hogy a fiát az Egyház nevelje. Mert lett valamiféle mentális problémája. Aztán visszahoztak és az egyetlen élő rokonom, Ichabod bácsikám gyámsága alá kerültem és az Egyház neveltje lettem. Kiképzettje.
Stormnak a történetem olyan mértékű igazsággal mondhatom el, mint még soha életemben senkinek. Az Angyal-programról persze nem beszélhetek, eszem ágában sincs hasonlókról sem, de már önmagában a tudat, hogy őszinte lehetek vele… légiesen könnyeddé tesz. Nem a fűszer. Jó, az is segít a kedélyállapotomon, de most határozattam Storm miatt érzem azt, amit, a fűszer csak biztosítja hozzá az alaphangulatot. Miután pedig túlteszem magam a kezdeti sokkon, egészen izgatottá válok, és csak mondom, és mondom.
- Egy punk bandát szerettem volna. – Elgondolkodom egy másodpercre, majd egy halk, keserédes mivolta ellenére igazán könnyed kacaj mellett folytatom, ahelyett hogy csupán gondolatban vinném tovább. – Na de nem akármilyent, egyszemélyeset! Azt nem tudom pontosan, hogy hogy képzeltem el. Talán droidokkal? De hát mit csináljon egy gyerek… – Itt azonban már meglepő hirtelenséggel hallgatok el, bár sejthető a bűntudattal itatott tekintetem alapján, hogy mi lenne a folytatás: De hát mit csináljon egy gyerek, akinek a lábai elé volt terítve egész Villengard, bizonyos értelemben legalábbis. Vadim mindig szerette azt éreztetni velem, hogy több vagyok, ugyanakkor azt is, hogy felfoghatatlanul kevesebb. Hisz bármit tettem, akár jól viselkedtem, akár rosszul… azt ő árnyékából, árnyékától soha nem menekülhettem. A mai napig nem menekülhetek. Mindig jószívű, de önző gyerek voltam. Ezen a ponton pedig a szoba közepére pisáló Labrador kölyköket megszégyenítő szemekkel pislogok fel rá. Annyira szeretnék visszakérdezni, megismerni őt. ugyanakkor nem tudom, jó lenne-e nekem a válasz. Hisz a gyerekkora bizonyára azon a napon véget ért, amikor Vadim a… szárnyai alá vette őt. Ezért a néma kérdésen kívül – amit szeretném, ha megválaszolna, de nem merek visszakérdezni – játékosan valami mást teszek hozzá.
- Az lett volna a neve, hogy Kalózbanda. Tudod, olyan igazi régi. Faláb, meg kalap, és színes buggyos nadrág. Téged bevettelek volna. Lehetnél a bandám tagja. Talán. – Felülök és aprót kortyolok a finom teából, majd leteszem a csészét. Igen, lehetne a bandám tagja… nem a kalózbandáé. Egy egészen másmilyené. Csak Ő és Én. Együtt…

Időnként vicces figyelni az egymásnak teljesen ellentmondó érzelmeket, amik felbukkannak Henry vonásain. Például most kifejezetten mulatságosnak tartom. Valószínűleg a fűszer miatt, ezért vigyorgok a reakcióján. Pláne akkor, amikor az első tiltakozásnak tűnő szócska után kiderül, hogy nem az ötletet veti el, csupán… nem egyezik az ízlésünk? Hmmm, érdekes fejlemény. Ha én választanék valakit itt, Villengardon… nem sok jelöltből tudnék szemezgetni, és Fionn határozottan az elsők között szerepel. Ez nem jelenti azt, hogy megbíznék a srácban, de még mindig jobban, mint bárki másban. Mégis más terveim vannak, már ha lesz belőlük valaha valami.
Drága Henry, hát persze, hogy ez volt a célom! Az, hogy itt és most tudjam, mit jelentene neked valójában, ha mást akarnék megcsókolni. Hogy van-e rád is olyan hatással a gondolat, mintha fordított helyzetben nekem kellene “tétlenül tűrnöm”. Élveteg mosollyal hagyom, hogy Henry megragadja az állkapcsom, már-már fájón mélyesztve az ujjait a bőrömbe. Megadom magam a birtokló mozdulatnak, és az ezzel olyannyira ellentétes puha, gyengéd csókjainak. Nem tudom megfogalmazni, mennyire jólesik ez a fajta akarnokság Henry részéről. Nem ő az első, aki úgy ér hozzám, mintha azt akarná, hogy csak az övé legyek, de ő az első, akinek teljesíteni akarom ezt a vágyát. Én, önszántamból. Még akkor is, ha valószínűleg tisztában van vele, hogy én nem vagyok az a mindig engedelmes, kézhez símuló fajta, de vannak olyan pillanatok, amikor jólesik ennyit engedni. Egyszerűen lehunyni a szemeimet, és megszabadulni a nyomasztó gondolatoktól, a felelősség súlyától, a színektől és eszméktől, és nem hallgatni másra, csak a fülemben doboló vér, és Henry lélegzeteinek hangjára. Rábízni magam. Nem ijeszti most a gondolat a fűszerködős elmémet, amiben józanul valószínűleg már vészcsengőt kongatna ez a szókapcsolat. Most csak megnyugtat.
Csókolom Henryt, falom az ajkait, gyengéden szívva, olykor fogakkal karcolva, mégis játszi könnyedséggel, egészen addig, amíg mosolyogva el nem húzódik. Zavartan, de mosolyogva. Valószínűleg fogalma sincs, mennyire megőrjít, amikor ezt csinálja! Amikor előtör belőle ez a birtokló dominancia - amit igen, most ki akartam provokálni belőle, és örülök, hogy sikerült -, egyszerűen elvesztem az eszem. Az utolsó józan gondolataim ilyenkor cérnaszálon kapaszkodnak az ablakban, amin Henry páros lábbal rúgta ki őket.
Kiegyenesedek, hogy elhúzódjak, és én magam is kiiszom lassan azt a néhány kortyot a csészémből. Örülök, hogy Henry arcát elnézve jól választottam teát, és azt tekintve, hogy milyen szorgalmasan szívja a pipát, a fűszerrel sem lőttem nagyon mellé. Kedvelem a beszívott Henryt is, azt hiszem. Néhány slukk után már az én fejem is jócskán szédül, és úgy vigyorgok, mintha fizetnének érte. Bár nekem nem olyan magas a toleranciaküszöböm, mint Henrynek, a viszonylag rendszeres használat már adott egy alapot, így körülbelül ugyanolyan állapotban vagyunk, amikor egyelőre elégnek érezzük a füstölést. Henry kínlódó tekintetét ugyanazzal a szédült, kihívó vigyorral viszonzom, ami eddig is ott díszelgett az arcomon. Gyönyörű. Lehet erre bármi mást mondani? Egyszerűen imádom, ahogy rám néz! Nem mondom, hogy rám nem volt őrjítő hatással a csókcsata, de sokkal inkább incselkedő, játékos most a hangulatom, mint amennyire vágytól frusztrált.
Talán ezért is esik olyan jól, hogy Henry mocorogva az ölembe hajtja a fejét. Megnyugtat a jelenléte. Nem tudom felidézni, hogy valaha bárki így feküdt volna az ölemben. Fordítva volt már néhányszor, de ez olyasmi, amit sosem igényeltem.
Henry megjegyzésére mosolyogva emelem fel a kezem, hogy egy kósza tincset a füle mögé igazítsak.
- Örülök, hogy hatott a módszerem, Cucciolo - elvégre egyértelmű, hogy a kantinban kirobbant feszültségnek nyoma sincs Henryben jelen pillanatban.
Visszateszem a két csészét a tálcára, és egy újabb áztatással második főzetet készítek a teából, a maradék vizet leöntve a teafűről. Egy kicsit teltebb színű és illatú, egy kicsit erősebb ízű, de még ez is a gyenge főzés. Henryét az asztal szélére teszem, én pedig kortyolgatok a sajátomból.
- Mi akartál lenni gyerekként?
Mi lettél volna, ha úgy nőhetsz fel, ahogy te szerettél volna? Nem hiszem el, hogy mindig is katona akart lenni. Én sem ez akartam. Mostmár talán nem változtatnék rajta - néhány részleten talán igen, de alapvetően úgy érzem, ott vagyok, ahol lennem kell. Vajon Henry hogy érzi?

A – még számomra is – nyilvánvalóan költői kérdésére csak szemet forgatok, valami egyszerre szeretnivaló és ellenséges kifejezéssel a vonásaimon. Ha jobban ismerném őt és a környezetét, az embereket, akiket ismer, akkor akár azt is tudhatnám, hogy ilyen izzító kettősséget aligha láthat, mint ami rajtam megjelenik, ráadásul nem első alkalommal. Tessék, ez az előnye annak, hogy meg vannak edződve a… hát hogy mondják ezt, kifejező-arcizmaim. Nem csak hátulütője van annak, hogy mindig minden az arcomra van írva, hanem előnye is. Előny például az ilyen összetett kifejezések. Amiből úgy érzem, hogy Ő jócskán kapni fog, ráadásul van egy olyan ’hovatehetetlen’ megérzésem, hogy idővel akkor is komplex gondolatokat le tud majd olvasni az arcomról, amikor mások társaságában leszünk, és mások talán fapofának fogják titulálni azt, amit ő ezer szónak. Valószínűleg csak a legbelsőbb vágyaim játszanak velem és mindössze szeretném, hogy egy nap így legyen, ki tudja. De ne is kalandozzak el ennyire, hisz most az számít, ami most van. Ez a bizonyos most pedig azzal jár, hogy édeshármast emleget. Az eddig általa megismertek alapján nem tudom, hogy mit vár, vagy hogy én mit várnék magamtól, de sejtem, hogy nem azt a választ, ami következik.
- Nem. – Azt gondolod Storm, hogy elutasítom? Akkor várj egy másodpercet, amíg folytatom. – Nem jön be Fionn. – Azt is mondhatnám, hogy én aztán nem osztozkodom, de egyszerűen ennyi a válaszom. Nem jön be Fionn. Sőt rohadtul ellenszenves, az pedig még inkább bosszant, hogy egy jelenleg elnyomott, ám igen józan részem érzi, hogy egyébként egészen kedvelhetném is, mégis beskatulyáztam és jelenleg ’utálom’ őt. De az édeshármas gondolatát nem hogy nem vetem el, kevésbé józan pillanatomban még támogatnám is. Storm az enyém. Csak az enyém, senki másé! Ehhez ragaszkodom. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mozgatja meg a fantáziám a hármas említése. Ha pedig ez a hármas Villengardon történne meg, egyébként is Dolcezza megítélésére kellene bíznom magam és hagyni, hogy ő válasszon számomra… számunka valakit. Hisz ő mozog itt otthonosan, pont úgy ismeri a hely és az azt megtöltő emberek tyúkszemeit, ahogy én Brittanicuson. Nekünk pedig minden lépésünket ki kell számítanunk és bíznom kell abban, akiben ő bízik, már ami a kapcsolatunkat illeti. Ahogy feltehetőleg ő is bízna bennem fordított esetben.
A csókot, a figyelem elterelést meg én hoztam fel, de ettől még nem kell tetszenie. Az megint más kérdés, hogy nyilvánosan már igenis közömbösnek kell lennem a témával szemben. De itt és most nem. Hogy mit szólnék ahhoz, ha előttem csókolná meg őt? Ezt bár ne kérdezte volna! Vagy épp ez volt a célja? Ki tudja, ám az én reakcióm ösztönösen jön. Birtoklóan. Csak a vastagon olajjal fedett szalmakazalra veti az égő gyufát azzal, ahogy a kényes téma mellé végig nyalja az alsó ajkamat és feltehetőleg szándékosan hergel. Nem izgató, egyszerűen csak annyira érzéki és különleges – meg talán fűszerfüstös – az egész, hogy képes lennék kínok között felnyögni, amikor megteszi. Felnyögni úgy, hogy a teljes Serenity megtudja, hogy Storm csak az enyém és milyen, hm… boldoggá tesz, hogy úgy mondjam. De ennyi akaraterőm nekem is van. Csendben maradok. Ám cserébe megragadom az állkapcsát, olyan határozottsággal, mintha egyenesen vérfarkaskarmok nyúlnának ki az ujjaimból és az állkapcsába mélyeszthetném őket, Storm ajkait pedig visszahúzom a sajátomra. Hiába a birtokló mozdulat, az ajkaimmal, a forró nyelvemmel épp csak eljátszadozom az ő puha, őrjítően tökéletes ajkain. Dominánsan. Majd finoman harapok az alsóajkára a fogaimmal és kezdek valódi, lassú, érzéki csókcsatába. Amikor ettől higgadni kezdek, csak akkor engedek az ujjbegyeim karomszerű szorításán is és engedem le a kezem a mellkasára, mintha kicseréltek volna olyan gyengéd módon, simogatva őt. A belső kényszer morgásra ösztönöz, hogy parancsba adjam, ~ Tudd, hogy hol a helyed. ~ Ám mindez csak megmosolyogtat, én pedig gyengéden, szeretően folytatom a hosszas, érzéki csókokat. Szinte érezheti, hogy mosolygok, mielőtt elengedném őt. Összezavarodott, kényelmetlen, mégis édes, mosolyszerű kifejezéssel kortyolok a csészémbe. Annyira finom ez a tea. Tulajdonképpen vagy három kortyot lecsapok, mielőtt megszabadítanám a finom porcelántól a csókjaitól vörösded ajkaimat és felnéznék Storm szemeibe.
- Ha valódi, ’bevetés-szerű’ tétje van, akkor persze. Kibírnám. Az elmúlt egy héten sem volt semmi gond, nem? – Nem mondom, hogy mindig emészthető lenne a kedélyállapotom, de kibírnám. És nyilván ez lenne olyan fontos, mint egy bevetés. Le tudom zárni a pincébe ’Henryt’ hogy előtérbe hozzam ’Rosewyn atyát’ ha szükség van rá, ennek már ~ sajnos, hisz elárult ~ lehetett a szemtanúja. De ebbe igazán nem akarok most belemenni. Érzem a minden porcikámat átjáró kellemes zsibbadást, a füst bódító ízét, ami nem is íz, hanem érzés. Lehet egy érzésnek íze? Újra és újra átveszem Storm kezeiből a vízipipa szívókáját, végül megálljt parancsolok. Az ajkaimhoz kezdem emelni a szívókát, beleszívok, de nem olyan mélyrehatót, mint az előző alkalmakkor. Csak kicsit. Picit. Finoman beszívom, benntartom, majd lassan kifújom és visszaadom az ezüstdarabot Dolcezzának egy egészen kínlódó tekintettel. Igen, kínlódó, mert az előbbi csókcsata engem is igazán feltüzelt. Tudom, hogy csillapodnom kell.
Amikor már bőven fogyóban van az első csésze finom tea és visszaadom a kezébe a szívókát, a csípőmmel mozdulok a gondosan kiválasztott párnán… aztán ki is túrom magam alól és a meglepően kényelmes szőnyegen félig elfeküdve a fejem Storm ölébe hajtom, egyik tenyeremet az arcom előtt a combján – vagy épp térdén, ahogy esik – pihentetem meg. Minden után, minden témától és megelőző mozzanattól függetlenül, eszméletlen jól esik most az oldalamon elfeküdni a puha szőnyegen és Storm fájdalmasan tökéletes combján pihentetni a fejem. Hirtelenjében olyan békéssé válik minden. A lélegzetemen majdhogynem hallani, hogy átmenetileg forog velem a szoba, hisz nincs hozzászokva a szervezetem az ilyen mértékű fűszerfogyasztáshoz. Nem azért, mert rossz lenne, sőt kifejezetten jól esik, egyszerűen csak nincs hozzászokva.
- Szeretem a combod. – Láthatóan és hallhatóan mosolyogva jegyzem ezt meg. Szeretem a combját. Olyan vaskos és tökéletes. Sokszor megnéztem már magamnak. Persze csak titkon.

Nem egyszerű figyelmen kívül hagyni azt, amilyen hatással Henry kis magánszáma van rám, de valahogy mégiscsak sikerül. Elég sok az önuralmam, és ilyenkor minden cseppjére szükségem van, hogy ne teperjem le Henryt itt és most. Pedig a vastag szőnyeg, a puha párnák kényelmesek lennének, de ez most nem az az idő, és nem az a hely, amikor okos döntés lenne egymásnak esnünk. Különben is, ha végre alkalmam lesz levezetni Hernyvel a frusztrációnkat, azt úgy szeretném tenni, hogy ne kelljen azon aggódni, hogy valaki ránk nyit, mert jönne rendet rakni a következő foglalás előtt. Nyugodtan ki akarom élvezni minden percét.
Azt hiszem, tökéletesen megértem Henry mosolyának bizonytalanságát. Az első pillanattól fogva egy merő kétely vagyok azzal kapcsolatban, ami köztünk van, mégis… kevés dologban voltam biztosabb, mint hogy akarom ezt a… bármi is legyen. Akarom Henryt, magam mellett, alatt, és minden elképzelhető szituációban. Akkor is, ha az egész abszurd, és ha nem egy oldalon állunk. Nem mintha nem kezdenék egyre biztosabb lenni abban, hogy nincs már fekete és fehér, hogy valójában nincsenek “oldalak” sem, hanem az egész csak egy gigantikus játszma, amit a “nagyok” játszanak.
Élvezem a csók puha könnyedségét, azt az érzékiséget, ami sokkal jobban illik most ide, mint a vad szenvedély, amivel a hajón egymásnak estünk. A fejem kellemesen bódult a pipafüsttől, de korántsem annyira, hogy bármire érzéketlenné tegyen, sőt… mintha minden apró érintést felnagyítana, ez pedig most elmondhatatlanul jólesik. Mégis muszáj megszakítsam, hogy egy kicsit másfelé tereljem a gondolatainkat. Bár ha tudnám, hogy az én relaxáló “semmim” mellett Henry örökké kattogó gondolatai mennyire messzire jutnak, és milyen irányba… lehet, hogy kétszer meggondolnám azt a szertartást, és a hosszúra nyúlt csendet.
Amikor felé nyújtom a csészét, már látom az arcán, hogy nagyon mondani akar valamit, és természetesen nem is tudja sokáig magába fojtani. Veszek egy nagy levegőt, hogy “rászóljak”, de amikor meghallom, amit mond, az egész egyetlen hitetlenkedő szusszanással szakad ki belőlem. Úgy nézek Henryre, mint aki nem tudja eldönteni, hogy a srácnak ennyire megártott a pipafüst, vagy tényleg komolyan gondolja. A magyarázat azonban biztosít afelől, hogy ez teljesen komoly.
Belekortyolok a saját csészémbe, aztán lassan leteszem az asztalra. A szívókáért nyúlok, hogy egy mélyet szippantsak a pipából, a plafon felé fújva a füstöt, közben pedig Henryt figyelem. Kinyújtom felé a balomat, és gyengéden végigsimítok a hüvelykujjammal az ajkain.
- Sosem hagyod abba az agyalást? - költői a kérdés, talán az is bizonyítja, hogy mosolygok, miközben megcsóválom a fejem. - Azt hittem, legalább egy édeshármason gondolkodsz, ha már ilyenek hangzanak el a szádból. Megjegyzem, úgy vélem, Fionn… kifejezetten jó partner lenne hozzá.
Egészen komolyan gondolom én is, amit mondok a mosoly ellenére is, mégis érezhetően eltűnik a derű a hangomból, ahogy folytatom.
- Nem kell aggódnod, tenni fogok róla, hogy ne keltsünk gyanút - aztán mégis képtelen vagyok nem elmosolyodni újra. - De azt hiszem, ha bárki előtt hitelesen akarunk alakítani, akkor kicsit profibb pókerarcot kell elsajátítanod. Mit gondolsz, kibírnád nyugton, ha bárkit előtted csókolnék meg? - leengedve a kezem Henry combjára simítom az ujjaimat, és közelebb hajolok hozzá, az ajkaira suttogva. - Mit szóltál volna hozzá, ha az előbb megcsókoltam volna Fionnt?
Végigfuttatom a nyelvem az alsó ajkán, miközben azokba a jégkék szemekbe nézek. Látni akarom a reakcióját, az első sorból.

Valahol meglep Storm akaratereje. A falánk tekintet ellenére is az az önfegyelem, amivel végig nézi a kis műsorszámot, ami tagadhatatlanul csak neki szól. Nem hogy meg sem próbálom tagadni, hogy az utóbbi egy hétben köztünk lévő feszültség és valamilyen szinten némasági fogadalom ellenére ugyanúgy kívánom, hanem egyenesen az arcába tolom. Józanabb pillanataimban valószínűleg ezután is ugyanúgy meg fogom kérdőjelezni a viselkedésemet – egyébként is szokásom megkérdőjelezni a saját döntéseimet – de valahogy lemondtam arról, hogy valóban ellenálljak. Egy részem már a csempészhajón elfogadta a tényt, hogy soha az életben nem voltam ennyire telhetetlen és kapzsi nem hogy egy másik személlyel, de még csak fantáziákkal kapcsolatban sem, és bár fogalmam sincs róla, hogy hogyan álljak le… nem érdekel. Nem feszélyez, amikor vele vagyok nem. Csak hagyom, hogy lehorgonyozzon. Talán azért, mert ő az egyetlen ezen a világon, aki mellett nem érzem az elvárások, ítélkezések, morális kérdések és lényegében semminek a súlyát. Persze, belemehetnénk a feketefehérségbe, de most nem a nagy képről van szó, hanem rólunk. Csak rólunk. Ha pedig a kis képet nézzük, őt meg engem, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy nagyon is kedvelem őt. És nem csak a köztünk lévő őrjítő kémia miatt… már nem csak a testét.
~ Örülök, hogy nem vagyok egyedül. ~ Kedves, ám bizonytalan mosollyal viszonzom a Storm arcára költöző kifejezést. Nem vele kapcsolatban vagyok bizonytalan. Nem tudnám megmagyarázni én sem, de van egy olyan érzésem, vagy legalábbis reménykedem benne, hogy ő érti a kételyeimet. Valószínűleg osztozunk rajta, épp csak az én arcomra mindig minden jobban rá van írva. Majd csendben figyelem, ahogy az ajkai a szívókát érik, amin nem rég még az én nyelvem járt lassú táncot. Élvezem minden apró érintését, amit kapok. Persze, hogy szótlanul figyeltem azt is, amíg a kezeimet mosta. Még egy csepp fűszer sem volt a szervezetemben, mégis teljesen leszedált. Hajlandó lennék megkockáztatni, hogy épp olyan jól esett, mint amikor olyan gyengéden csókol, hogy az ajkaim alig érintik az övét és mégis többet ad vele bárminél a világon. Az érzés pedig azt hiszem, kölcsönös.
Csak hogy van itt valami más is. A gondolataim már pörögnek, mint úgy általában. Amíg Storm a szertartást végzi, egy részem egészen máshol jár. Egy másik részem viszont itt van vele. Olyan közel maradok hozzá, amennyire engedi és gyengéden figyelem a kezei mozgását, élvezem a víz halk hangját. De mire felém fordul, hogy átadja az egyébként illatra is mennyei teát, már az arcomra van írva, hogy valamit annyira ki akarok nyögni, hogy alig bírok nyugton ülni a helyemen. De a tiszteletemre szóljon, hogy a szertartását csendben végig ültem. Már nem is igazán figyelek, amikor ezt az Akemit emlegeti, csak kibököm, amit akarok.
- Meg kell csókolnod Fionnt. – Lényegében parancsba adom, rövid szünet után pedig megrázom a fejem, hisz hamar rájövök, hogy magyarázat nélkül ennek nem sok értelme volt. – Lehet, hogy előbb utóbb akaratlanul is bajba foglak keverni, mert az érdekeink nem egyeznek. De legalább ezzel ne kelljen. Ami köztünk van, bármi is ez. Tenned kell valamit, amivel eltereled a gyanút, még mielőtt bárki gyanút foghatna. – Túlaggódom? Az alapján, amit eddig láttam az apám módszereiből, kétlem.

Eszemben sincs kinevetni Henryt. Bár azért valahol mulatságos, hogy elvileg én vagyok a “barbár” kettőnk közül. Nem mintha akár a zavara, akár ez a kis közjáték illetlenség lenne, csak ebből látszik, hogy Henry nem mozog otthonosan a hasonló helyeken. Nem baj, majd megszokja. Ha rajtam múlik, elég sokat fog itt tartózkodni, amikor mindkettőnknek lesz szabadideje. Persze csak ha nem tiltakozik ellene kézzel-lábbal, de remélem, hogy nem lesz szó ilyesmiről.
Meglepő módon Henry szótlanul figyel, miközben megmosom a kezeit. Amennyire egyszerű a gesztus, annyi mindent láthat benne az ember, ha igazán figyel. A kezünk tele van idegekkel, hiszen az egyik érzékszervüknek ad “igazi otthont”, a tapintásnak. Nem véletlen, hogy nem csak egyszerűen megmosom, hanem az ujjaim gondosan bejárják a bőre minden kis részletét. Fogalmam sincs, egy ilyen sérülés milyen gyorsan gyógyulna Henrynél normál esetben, de most egyértelműen nem látszik rajta változás. Érdekes. Mindez azonban csupán egy pillanatig merül fel bennem, mikor megtörlöm Henry kezeit. Az agyam bizonyára elraktározza az információt, de most valami egészen másra figyelek. Arra, ahogy Ő engem figyel. Szeretem ezeket a ritka csendeket, amikor egyikünk sem érzi úgy, hogy feltétlenül mondania kell valamit. Megmaradnak a pillantások, az érintések, a szőnyeg szálainak alig hallható súrlódása a lábam alatt… egészen másra figyel ilyenkor az ember.
Persze nem tart örökké, és a felmerülő téma is olyasmi, ami nem a könnyedebbek közül való. Annyira jellegzetes ez a flegmaság Henryre, amikor olyan dolgokra terelődik a szó, amit kellemetlennek érez a saját szempontjából. Miért számít, ha nem aggódik? Ha mindegy, hogy mi volt Fionn és köztem? Igen, Henry, az a fránya tudatalatti. Pont az, ami arra késztet, hogy engedj az ösztönnek, és megtámaszkodj magad mögött.
Élvezem az elpergő pillanatokat, Henry közelségét, a mozdulat észvesztő erotikáját, ahogy a nyelve hegye a szívókát érinti, miközben úgy néz rám, mintha… mintha legalább annyira fel akarna falni, mint amennyire én őt. Kéjes borzongás szalad végig a gerincemen, és kis híja, hogy nem vágok sutba minden elvet és szabályt, minden ostoba korlátot, és teperem le Henryt itt a szőnyegen.
Azonban Henry, és a felbukkanó zavara megtöri a pillanatot, és elfordítja a fejét, szinte kirántva a kezemből a szívókát. Figyelem, ahogy mélyet szív belőle, majd lassan kiengedi a füstöt. Van az egészben valami erotikus. Na jó, valószínűleg az én fejemben minden erotikus tud lenni, amit Henry tesz, de akkor is. Amikor ismét rám pillant, láthatja az arcomon azt a néma áhítatot, amivel őt figyeltem eddig. Itt látszik igazán a különbség aközött, ahogy Fionnra néztem, és ahogy Henryre. Hogy mit jelent számomra az egyik és a másik. Fionntól sosem kérdeztem meg ezt, amit Henrytől, nem is kérdeztem volna. Vele nem illenénk össze hosszú távon, de Henry egészen más. Ezért is várom valahol izgatottan, hogy mit felel a kérdésemre. Talán elhamarkodtam, talán eszében sincs másképp gondolni rám, mint eszközként a céljai elérése érdekében, talán…
Megszakad a gondolatok sora, amikor az újabb slukk után a tarkómra fog, és lehúz magához, én pedig engedelmesen nyitom az ajkaimat, hogy beengedjem, hogy megadjam magam a lassú, érzéki csóknak, amiben Henry íze keveredik a pipa bódító füstjének hűvösével. Pont mint amikor a hajón teáztunk… Könnyű fejjel mosolygok bele a csókba, és ez a mosoly akkor is ott van a vonásaimon, amikor leheletnyit eltávolodunk egymástól. Henry válasza pedig jobban hat rám, mint bármilyen fűszer. meg sem fordul most a fejemben, hogy bármi másra gondoljak, mint arra, hogy mindez brutálisan őszinte. Olyannyira, hogy bármelyikünk összezúzhatja magát, ha a másik elengedi, ha a másik csak a kínálkozó alkalmat látja benne… Életemben talán először nem érdekel. Nem érdekelnek a következmények, ahogy a hajón sem érdekeltek. Tudom, mit akarok. Henryt. Hogy hol áll a “listámon”, arról egyelőre fogalmam sincs, de magát a tényt felesleges lenne tagadni, hazudni akár magamnak, akár másnak.
- Örülök, hogy nem vagyok egyedül.
Jegyzem meg mosolyogva, majd ráfogok Henry kezére, amiben a szívókát tartja, és az ajkaimhoz emelem, mélyet szippantva a bódító füstből, bent tartva egy ideig, hogy kiélvezhessem a kellemes nyugalmat, ami szétárad bennem a hatására. Lassan fújom ki az orromon keresztül, majd puhán Henry ajkaihoz érintem a sajátjaimat. Még puszinak sem nevezhető, nem hogy csóknak, mégis valahogy sokkal érzékibb a mozdulat, mint egy szenvedélyes csók lenne.
Végül elengedem Henry kezét, és ha ő is elengedi a tarkómat, elhúzódok. Nincs itt a helye és az ideje másnak. Teázni hívtam és lazítani. Nem megyek azonban vissza a helyemre, Henry mellett térdelek le, és úgy fordítom magam felé a teás készletet tartó tálcát.
Veszek egy mély levegőt, majd a legnagyobb bödönből forró vizet merek a kis kancsóba, kiöblítem vele, majd újra teletöltöm, és a két kis csészét töltöm meg belőle. Aztán ezt is kiöntöm, a tálca dupla alja pedig szépen elnyeli. Utána jöhet az újabb víz, és végre a teafű, amit háromszor átmozgatva a kancsóban, ismét kiöntöm, és utána merek rá egy friss adag vizet. Ez lesz az első főzet, amiből már a víz kiöntése után a csészékbe is töltök. Világos, illatos, és könnyű főzet.
Henry felé fordulok, két kézzel odanyújtom neki a csészét, és amióta elkezdtem, most pillantok rá először. A mozdulataim bár könnyűek, mégsem olyan könnyedek és elegánsak, mint Akemié, vagy akár Fionnéi. Nincs tehetségem a plusz kis mozdulatokhoz, a cseppnyi adalékokhoz, amitől a szertartás igazán megigéző lenne, de így is nyugtatóak a lépések, belülről, és talán kívüről is.
- Egészségedre.
Még egy halvány mosoly is jár mellé. Igen, ez a hely, ahol a bázison belül is igazán otthon érzem magam, és ezt le sem tagadhatnám.
- Egyszer meg kell nézned, ahogy Akemi végzi a szertartást. Egyszerűen lenyűgöző.
Teszem hozzá, miközben a saját csészémért nyúlok - ha Henry átvette a sajátját -, és enyhén megemelem Henry felé, majd belekortyolok.

Nyomorultul érzem magam a törlőkendős dolog miatt. Ahányszor megszólalok, valahogy mindig sikerül valami olyannak kijönnie a számon, aminek nem kellene. Legalábbis nem úgy kellene, ahogy történik. Ami baráti körben még rendben is van, mert legfeljebb egymásra meresztjük a szemeinket és a másodpercnyi csend után kitör belőlünk a könnyed nevetés. De itt nem, jelen esetben csak azt kívánom, hogy inkább fogtam volna be Storm meg a szeretője előtt. Annyira kínos. Ő mégsem nevet ki igazán és ez meglep, a gesztusa még inkább. Nem szólok semmit, sőt, egy egészen gyengéd tekintettel hagyom, hogy a kellemesen meleg vízbe mártsa a kezeimet és lassan már-már masszírozni kezdje, miközben lemossa róla a vért és az ebéd maradékát. Egészen szeduktív hatása van annak, amit csinál, arról nem is beszélve, amikor az ajkaihoz emeli a kezeimet és gyengéd csókot lehel a zúzott bőrre. Nincs nagy baja, de nem gyógyul. Mióta Villengardon vagyok, semmi nem gyógyul. Bizonyára pszichés oka van, a mentális állapotommal gátolhatom a képességemet, nem tudom. Tudnom kellene, de nem vettem még rá a fáradtságot, hogy foglalkozzak vele. Bár kezd zavarni, hogy a vállam azóta is fájdogál, miután Vadim a miniatűr arénájába vetett. Nem szoktak ennyi ideig sajogni a dolgok. Talán épp erre van szükségem, amit Storm ad, hogy átlendüljek a saját magam köré vont akadályokon. Majd holnap kiderül. Most csak megbabonázva figyelem őt, ám meglepő módon én sem készülök megszólalni. Jellemzően ilyenkor nyögök be valamit, de most nem teszem. Amikor eljön az idő ismét beszélgetni kezdünk, én pedig hamarosan kinyögöm az utolsó kérdésem. A szeretője?
- Számít. – Valójában nincs jelentősége, ez talán a hangomon is érezhető, egyszerűen érdekel. Márpedig ha érdekel, akkor számít. A ki-mennyire-ismeri dologra azért meresztgetem a szemeimet. Jobban ismerik? Mit jelentsen ez? – Nem aggódom. – Böffentem oda meglehetősen kelletlenül. Ugyan miért aggódnék? Ennél többet nem áll szándékomban mondani, de ha kész monológgal készülnék, azt is belém fojtaná a mozdulat, ahogy Storm közrefog a térdeivel és veszélyesen közel kerül. Láthatja a kékjeimben, hogy nem igazán tudom ezt most hova tenni. Persze, hogy automatikusan igyekszem elhúzódni, ami addig tart, hogy hátrább hajolok, és magam mögött támaszkodom meg a kezeimmel.
Sunyi trükk, kedves tudatalattim. Igazán sunyi. Amikor még ez is ellenem van! Mert, hogy sokkal távolabb nem kerülök, kósza centiméterekről sem beszélünk, hisz Storm utánam hajol. Annyira azonban jó volt a mozdulat, hogy a két karom is kikerüljön a képből és így teljesen kiszolgáltatottá váljak. Most már nem hajolhatok előre, hogy visszakapjam a kezeimet, mert akkor meg olyan közel kerülnék, hogy Storm kapna egy második fejek a nyakára. Terepen olyan gyors az észjárásom! Ilyenkor miért nem tudok legalább néhány másodperccel előre gondolkodni?
- Semmit nem kell szégyellned. – Mikor végre magamhoz térek, ezt még hozzátoldom az iméntiekhez. Ilyesmit nem kell szégyellnie. De a szavak hamar értelmüket vesztik és ezután valami egészen másfajta kommunikáció indul meg közöttünk, a köztünk lévő, sejtszintű kémiával átitatva. Megbabonázva figyelem a különös árnyalatú szemeit, miközben a vízipipa szívókáját az ajkaimhoz érinti. Olyan erotikus töltete van az egésznek, hogy még levegőt is elfelejtek venni. Az akaratom nélkül nyílnak résnyire az ajkaim, a rózsaszín, puha nyelvem hegye pedig feltűnik közöttük és a szívóka hegyét érinti. Mi sem nyilvánvalóbb ebben a pillanatban, mint a tekintetemet ködösítő fűszeres vágy. ~ Könnyű a fűszerre fogni, holott vajmi köze van hozzá. ~ A nyálam immár nem csak a nyelvemen, de a szívóka fején is finoman csillan, a gondolataim pedig szándékosan leolvashatók az arcomról, a nyelvem mozdulatáról. Hogyha a szívóka helyett Storm férfiassága ágaskodna felém, addig játszadoznék az apró nyílással a hegyén, amíg elég frusztrálttá nem válik ahhoz, hogy megragadja a hajam és nyers erővel könnyítsen magán a torkom ellenállását kiélvezve.
Lassan fújom ki a levegőt és hirtelen emlékeztetem magam, hogy amúgy nem ártana lélegeznem. Szégyenkezve vonom meg tőle a tekintetem és zavaromban szinte kirántom a kezéből a szívókát, minden további színjáték nélkül emelve az ajkaimhoz, hogy olyan mélyen szívjak bele, amennyi füst a tüdőmbe fér. Segít ellazítani a lüktetni készülő testem. Igazán lassan fújom ki és jól eső kábulattal figyelem a füst útját. Rövid szünet után felnézek Stormra és ismét az ajkaimhoz emelem a szívókát, beleszívok, ám ezalkalommal nem fújom ki csak úgy. A kezem ragaszkodóan a tarkójára csúsztatom, lehúzom magamhoz, mígnem az ajkaim egy örökkévalóság után végre ismét az övéit érik. Gyengéd táncba kezd a nyelvem az övével, miközben a füstöt hagyom távozni a saját tüdőmből az övébe.
Nagyon meg kellene fontolnom, hogy a kérdésére mit felelek azonban. De nézz rám, megfontolós állapotban vagyok? Persze, meg mellé van hat lábam meg három karom. A válasszal megint a saját bőrömet fogom vásárra vinni, azt kockáztatva, hogy Storm továbbra is azért csavar az ujja köré, hogy manipuláljon és meghiúsítsa a terveimet. De még mindig úgy vagyok vele, hogy legrosszabb esetben is összetörik a szívem, a többit meg menet közben megoldom. Mert ha megvan rá az esély, hogy őszinte… megéri.
- Szeretném, hogy az legyél. – Felelem egészen suttogva, miután megszakad a csók. Kár lenne tagadni azt a megmagyarázhatatlan dolgot, ami közöttünk van, csak azért, mert több szempontból is ’tilos’, kezdve azzal, hogy különböző oldalakon állunk.

Mennyire érdekes, hogy ugyanezt érzem Henry mellett. Valamiért a puszta jelenléte, a hallgatása is ösztönöz arra, hogy őszinte legyek vele, akkor is, ha egy szavamat sem hiszi. Ha elhinné, már olyan fogáspontokat tudna rajtam, amik biztosan felérnek azzal, amit most magából ajánl fel nekem. Rést a pajzsán. Egyikünknek sincs már meg a pajzsa, Henry. Ebben azóta biztos vagyok, amióta “szövetséget kötöttünk”. Békejobbot ajánlottunk egymásnak. Persze, nyilván csak a hosszútávú céjaink érdekében, és mindez csak addig tart, amíg nem érkezik erősebb parancs, de őszintén? Nem hiszek ebben. Nem hiszek abban, hogy Henry elárulna, ahogy abban sem, hogy képes lenne megölni. Mert én sem lennék képes megölni őt, és nem azért, mert ő a Sakál fia. Ez pedig többet elmond rólam, mint sok más.
A megszólítás, amit már egészen megszoktam magamban Henryvel kapcsolatban, úgy tűnik, eléri a célját, és mosolyra fakasztja őt is. Az elején gúnynak szántam, de lassan egészen más jelentést nyert. Becézés lett. Egyszerre komoly és gyengéd. Törődő. Mert törődöm vele, hogy mire hogyan reagál, és hogy mit érez, mindegy, mi a téma.
A figyelmem azonban a kopogás nyomán Henryről Fionnra terelődik, akaratlanul is. Néha szeretem egyszerűen figyelni. Annyira könnyedek a mozdulatai, és olyan… szép. Hiába szoktak férfira ritkán ilyet mondani, de Fionn szép. Az azonban meglep, hogy Henry hogy reagál a pillanatnyi közjátékra, ami köztem és Fionn között zajlik. Meg kell hagyni, igazán jólesik a féltékeny frusztrációja, és galád módon mintha élvezném a villámokat, amik gondolatban már körülöttem cikáznak, és épp halálra készülnek sújtani.
Azért a nedves törtőkendő említésére kis híja, hogy el nem nevetem magam, de Fionnak becsületére legyen mondva, csak udvarias mosollyal biccent. Mikor azonban felemelem felé a kezem, jelezve, hogy a figyelmét kérem, készséggel pillant rám. Lefelé fordított kezeimet megmártom magam előtt, majd egy-egy mozdulattal megtörlöm egymáson, mire Fionn bólint, és nem sokkal később nem egy csomag törlővel tér vissza, hanem egy tál szappanos vízzel és egy puha pamut kendővel. Megköszönöm neki, mire távozik, és végleg magunkra hagy Henryvel.
Feltámaszkodok, és odatérdelek Henry elé, kettőnk közé téve a tálat, majd Henry kezeiért nyúlok, és a vízbe mártom őket, majd gyengéd mozdulatokkal elkezdem lemosni róluk a vért. A szükégesnél tovább időzök, a mozdulataim félig masszázsba mennek át, mielőtt újra megmártanám a kezeit, és a kendőért nyúlok, hogy megtöröljem vele őket. Lassan az ajkaimhoz emelem egyszerre mindkét kezét, és egymás után egy-egy csókot nyomok a zúzott bőrű kézfejére.
Nem szólalok meg, és ha Henrynek eszébe jutna, akkor a szemeibe nézve ingatom meg a fejem. Ez most nem az a pillanat. Relaxálunk, emlékszel?
Ezután félreteszem a tálat, és gondosan összehajtva a kendőt is, majd visszatelepszek a helyemre, és a pipával kezdek foglalatoskodni. Ez most kicsivel erősebb, mint amilyenre a teát főztem, és pipából sokkal hatékonyabb is a fűszer, nem csoda, ha Henry nagy slukkja már elsőre érezteti a hatását. Nincs hozzászokva, hiába ellenállóbb a szervezete.
Az igazat megvallva okkal hagytam meg magunk között az asztalnyi távolságot. Az a mozdulat, amivel Henry másodszor emeli az ajkaihoz a szívókát, már most kísért, de úgy érzem, hiba lenne megint fejest ugrani valamibe, ami… nem csak izgalmas és vágyott, de itt Villengardon veszélyes is lehet.
- Az enyhe kifejezés, azt hiszem - húzom el a számat a szívókáért nyúlva, de a folytatásra elnevetem magam. - Sok mindent.
Kis híján lemaradt a “sok”, de szerencsére ritkán szokásom hamarabb beszélni, mint gondolkodni. Nagyot szívok a pipából, miközben Henry kínok között kinyögi az utolsó kérdését. Érzem, hogy mosolygok, miközben a plafon felé fújom a füstöt.
- Számít? - billentem félre a fejem érdeklődve, és ha kapok választ a pillanatnyi szünet után, ha nem, folytatom. - Igen, a szeretőm volt.
Felesleges lenne zsákbamacskát árulnom, pláne, hogy az egész valahol nyilvánvaló. Kedvelem Fionnt több okból is, és az együttléteink sokszor nem is a szexről szóltak.
- Tudnod kell, hogy ez a hely az én menedékem. Vannak, akik jobban ismernek itt, mint a legtöbb bajtársam - újabbat szívok a pipából, és már én is kezdem érezni a kellemes bódultságot, a testem és a lelkem könnyűségét. Talán emiatt vágom sutba a tervet, ami az előbb még határozottan megvolt, és moccanok, hogy vigyázva a pipára megkerüljem az asztalt, és ismét Henry mellett köthessek ki, de ezúttal sokkal, sokkal közelebb hozzá. - De ha amiatt aggódsz, hogy van-e okod bárkire féltékenynek lenni, hallhattad. Volt. Fionn a múltam része, és ezt egy pillanatig sem áll szándékomban tagadni vagy szégyellni.
A térdeim közrefogják Henry törökülésbe húzott lábait, én pedig közelebb hajolok hozzá, ha kell, arra késztetve, hogy maga mögött támaszkodjon meg, mire Henry ajkaihoz simítom a szívóka hűvös fémjét.
- Te eldöntötted már, engeded-e, hogy a jövőd része legyek?
Mert egy dolog a szex, egy másik az alapszintű bizalom, de a jövő valami sokkal többről szól. Szólhat. Kellene, hogy szóljon, nem igaz? Életemben valószínűleg először nem akarok, csak szeretnék valamit. Azt, hogy így legyen.

Jobb is így, hogy Storm hagyja, hogy beszéljek ahelyett, hogy felesleges találgatásokba mennénk bele. Én pedig beszélek. Önmagamnak ellent mondva egyszerre áll fent az az állapot, hogy nem gondolkodom, csak mondom, és az hogy mélyebbre kell nyúlnom a gondolataimban, mint valaha. Ám minden látható nehézség ellenére mégis egyszerűen formál szavakat a szám. Úgy tűnik, Storm mellett fűszer nélkül is érzek egyfajta biztonságérzetet. Valami olyat, amit nem tudok és nem is akarok megmagyarázni, egyszerűen csak hagyom, hogy átlökjön azon a ponton, amin senki nem lenne képes és megosszam vele azt, ami már három hete nyomja a lelkemet. Jól lehet, ő az utolsó, akinek ilyesmit kellene a tudtára adnom. Ilyen orbitális rést a bizonyos pajzson… Mintha csak felnyitnám neki a koponyám és azt mondanám, ~ tessék, nézz bele, használd csak fel ellenem, ami megtetszik, szabad a vásár! Ó, de nézd csak, ez a rész itt igazi ínyencség, a helyedben ezt nem hagynám ki. ~ Mégis ő az, akivel ezt megosztom. Nem is tudom, mit várok tőle. Hogy az univerzum nevében megbocsátsa azt, amit én képtelen vagyok magamnak? Netán a fejembe verje, hogy szedjem már össze magam, ne nyápickodjak itt, mint valami idióta? Bizonyára mindkettőre, mégis valami egészen többet kapok. Cucciolo.
A megszólítás a komolysága ellenére is gyengéd mosolyra ösztönöz, és csak megerősíti bennem azt az abszurd biztonságérzetet, amiből Villengardon egyetlen cseppet sem kellene éreznem, Storm mellett mégis van belőle egy vödörrel. De csak ilyenkor. Ha kettesben vagyunk. Már nyitnám az ajkaim, hogy válaszoljak a féltékenység említésére, a bimbódzó beszélgetést azonban túl hamar szakítja meg a kopogás. Amire nyilván számítani lehetett, legalább én végig tudtam mondani, amit akartam, nem mintha ez perpillanat vigasztalna. De a tekintetem akkor változik csak meg igazán, amikor szemtanúja lehetek a Storm és a… aargh… köntösös közötti néma játéknak. Vágni lehet a levegőben a frusztrációm, a Zeuszként villámokat szóró tekintetem mégsem a harmadik fél mellkasába váj lyukat. Leginkább Stormot figyelem, ahogy őt figyeli. Nem lehet hibáztatni a srácot amiatt, amilyen zavart mosolyt kapok tőle, tekintve, hogy milyen vehemenciával meresztgetem a szemeimet. Mintha a következő pillanatban lézert készülnék lőni belőle. Mégis udvariasan szólalok meg.
- Én szeretnék egy csomag nedves törlőkendőt. – Vágok Storm szavába, amikor készül útjára bocsájtani ezt a bizonyos Fionnt. Oh. Várjunk… Szerencsére azonnal kapcsolok is és kínosan rögvest fejmagasságba emelem a két kezem, a kézfejeim felé fordítva, mintha magyarázkodnom kellene. – Nem volt időm ebéd után… kezet mosni. – Mert hát bennem is tudatosul, hogy milyen helyen vagyunk, és hogy nem feltétlenül tisztálkodáshoz szoktak törlőkendőt kérni. Vagyis de, tisztálkodáshoz. Csak egészen más jellegű… Meg miféle ebédről beszélek, mikor láthatóan véresek a kezeim? Ó jézusom! Minden szó olaj a tűzre. Kényelmetlenül visszaengedem a verekedéstől még mindig piszkos kezeimet az ölembe és visszafordulok abba a pozícióba, ahogy eddig voltam. Mellesleg a srác egészen megértőnek tűnik, vagy csak a színjátékhoz meg a vendéglátáshoz ért ennyire. Különösebben nem érdekel, a lényeg, hogy megkapom a ’popsitörlőmet’ és távozik. Ezután Storm felém fordul, vagy tesz megjegyzést vagy nem, aztán felveszi a fonalat ott, ahol megszakítottak minket, miközben én a kezeim tisztogatásával vagyok elfoglalva.
Nyitom a szám és valahogy már ott lóg a levegőben, hogy ismételten egy sajnálommal kezdenék. Sajnálom, hogy… mit is sajnálok tulajdonképpen? Vagy inkább mit nem. Nem szólalok meg végül, csak átveszem a vízipipa szívókáját és hagyom, hogy megtöltse a tüdőmet a meglepően kellemes ízű füst. Hosszabb ideig tartom bent, mint indokolt lenne, de biztosra megyek. Tudjuk, hogy az én szervezetem nem teljesen úgy működik, ahogy másoké. Igazán lassan fújom ki a füstöt, közben pedig a szemeimet is lehunyom. Hirtelen túlbecsültem magam és beleszédültem a falánk kezdésembe. De jól esik. Jól eső a szédülés és már emelem is újra a szívókát. Ezalkalommal azonban sokkal érzékibben érintem az ajkaimhoz és lassabban szívom a füstöt, miközben a víztartály jellegzetes hangját élvezem. A füst kifújtával pedig a szemeimet is kinyitom és Stormra nézek.
- Elég elcseszett ez az egész helyzet, nem? – Hiába a dolog keserű éle, mégis van a szavaimban valamiféle könnyedség. Ha saját magán nem tud nevetni az ember, akkor min nevessen, nem igaz? Visszanyújtom Stormnak szívókát. – Mondanám, hogy nem jelentek rád veszélyt, de… őszintén nem tudom, hogy mit is jelentek. – Aztán csettintek egyet és hirtelen másfelé kanyarodok. Mert hát van valami, amit szintén nem tudok, de arra legalább van válasz. Már ha megosztja velem. – Szóval ez a köntösös… a szeretőd, vagy mi? – Olyan fapofával kérdezem, hogy megérné bekeretezni és kirakni a falra.

Ebből a szempontból én szerencsésnek mondhatom magam, azt hiszem. Villengard az évek alatt jobban otthonom lett, mint amilyen a földi bunker bármikor volt, pedig jóval kevesebbet éltem még itt. Mégis minden ide fűz, a Földön nem maradt semmim, a bázison viszont egyre több minden van, amihez kötődöm, Vadim minden tanítása és próbálkozása ellenére.
Mostmár itt van Henry is, akit bár a pokolba kívántam, amikor megtudtam, hogy életben van - és ha őszinte akarok lenni magamhoz, azóta is volt már néhány ilyen alkalom -, de mégis… utána mennék a pokolba, hogy visszarángassam.
Igen, zavar, ahogy Szirén Henryre néz, de nem tehetem meg, hogy akár csak a legkisebb jelét is adjam. Itt a falnak is füle és szeme van, én pedig nem kedvelem, ha valakinek túl sok olyan információ van a birtokában rólam, amit nem szándékosan osztok meg vele.
Amikor Henry némi hallgatás után köszönetet mond, mosolyogva biccentek felé.
- Szívesen.
Felelem halkan, miközben viszonzom a pillantását. Mintha egy fél élettel ezelőtt lett volna, hogy először találkoztunk az Icefall kantinjában. Már akkor is volt köztünk valami megmagyarázhatatlan izzás, ami akkor lobbant be igazán, amikor először megcsókolt, és azóta sem képes eloltani semmi. De valahol több ez, mint puszta vágy. Ha csak az lenne, nem itt lennénk most, hanem valószínűleg még a tárgyalóban, egymásnak esve. De mégis itt vagyunk, én pedig figyelem, ahogy az egyszerűnek tűnő kérdésem nyomán Henry arcán eluralkodik az a keserű kifejezés, és lehajtja a fejét. Nem sürgetem a válasszal, úgy sejtem, a gondolatok, amik felbukkantak a fejében a kérdésem hallatán, súlyosabbak, mint amire számítottam így a beszélgetés elején. Nem mintha ez baj lenne, sőt. Csak valahogy az egész… szokatlan még.
Hogy mit gondolok, miért küldte el az embereit? Több tippem is van, de jól sejti, nincs most kedvem találgatni. Pláne, hogy ez olyan témának tűnik, amiben az, hogy mit mondok, befolyással lehet arra, hogy mennyit fog Henry megosztani velem, így egyelőre inkább csak érdeklődve biccentek, hogy folytassa. Az pedig, amit végül hallok, meglep. Na nem maguk a szavak, hanem a puszta tény, hogy Henry ezt hajlandó nem csak magának beismerni, de nekem is elmondani.
Arról, hogy mit is érzek a beismerés hallatán, fogalmam sincs. Talán undorodnom kellene attól a demagógiától, ami most Henry szavaiban is ugyanúgy ott rejtőzik, mint az Egyház politikájában, de mégsem érzek ilyesmit. Mert Henry nem az Egyház, csak egy kamasz, aki keresi a saját útját, akire az élet több terhet rótt, hála a “különlegességének”, mint amennyit egy hasonló korú srácnak viselnie kellene. Mindkettőnknek megvan a maga keresztje, és nem hibáztatom Henryt azért, mert megpróbálja megtalálni azokat a kiskapukat az életben, amiktől neki könnyebb lehet.
Látom rajta, hogy egyre inkább belelovallja magát a témába, és megint egyre idegesebb lesz, de egyelőre nem vágok a szavába, nem mondok semmit. Amikor befejezte, akkor is egy hosszúra nyúlt pillanatig csak figyelem, mielőtt megszólalnék.
- Még csak az elején vagy az utadnak, Cucciolo. Ne ostorozd magad olyasmiért, ami bárkit megkísértett volna, és ne temesd azt, ami még alig kezdődött el.
Halk a hangom, komoly. Nyoma sincs benne az iménti derűnek, pedig az még mindig ott van bennem, abból fakad most a nyugalmam.
- Tudod… első nap, amikor megérkeztünk… - veszek egy nagy levegőt, mielőtt folytatnám, Henryre pillantva. - féltékeny voltam rád.
Valószínűleg folytatnám is, de halk kopogás hangzik fel az ajtó felől, én pedig egy sóhajjal behívom a várakozót. Talán jobb is, ha előbb megkapjuk az “ellátmányt”, mielőtt tovább sodródunk a nehezebb témák tengerébe.
A belépő, smaragdzöld köntöst viselő srác nagyonis ismerős, és valahol számíthattam is volna rá, hogy Szirén… előzékenyen kezeli az ittlétemet, most mégis valahogy furcsán kellemetlennek érzem Fionn jelenlétét. Alig pár évvel idősebb nálam, félhosszú, vörös tincsek keretezik hosszúkás arcát, fehér bőrét halvány szeplők sora tarkítja, zöld szeme pedig szinte világít a vastag, fekete kihúzás mellett. Le sem tagadhatnám, hogy megragad rajta a tekintetem, kicsit talán jobban is, mint Henryé az imént Szirénen, és észre sem veszem, hogy megint mosolygok, csak amikor Fionn visszamosolyog. Nem szól semmit, csak beljebb lép, letérdel a szőnyegre, és a kezében tartott jókora duplaaljú tálcát leteszi elénk az asztal közepére. Ott van rajta minden, ami szükséges lehet a teaszertartáshoz. Ezután ismét feláll, és behozza a kis vízipipát, majd ismét letérdel, és szintén az asztalra teszi.
- Szolgálhatok még valamivel?
Teszi fel a kérdést visszafogottan, mégis érződik már a megfogalmazáson, hogy nem csak a frissítők listájáról ajánl választékot.
- Most semmivel, köszönjük, Fionn - nem érek hozzá, alig pillantok rá, miután leteszi a tálcát, mégis kedvesen szólok hozzá, és a nevén nevezem. Nem mintha ez utóbbi újdonság lenne, szinte mindenkit ismerek a Serenityben.
Fionn zavart mosollyal Henryre pillant, majd lesüti a szemeit, és fejet hajt felénk, mielőtt felállna, és szó nélkül elhagyná a helyiséget.
Mintha mi sem történt volna, úgy fordulok vissza Henryhez, a kezembe véve a vízipipa szívókáját, néhány nagy levegővel megszellőztetve a tetején a kis darab szenet. A negyedik levegővel már fehér füst is távozik a tüdőmből.
Ha Henry nem vet fel más témát, visszatérek ahhoz, amit Fionn érkezése félbeszakított.
- Vadim miatt voltam féltékeny. Más volt elképzelni, milyen lesz, amikor visszakap téged, és egészen más volt élőben látni. Sokkal… nehezebb.
Egy nagyot szívok a pipából, majd Henry felé nyújtom.
- Ahogy te arra vágysz, hogy az Egyház köreiben elismerjenek, én arra, hogy itt. Hogy Vadim elismerjen.
Ez nem akkora titok, mégis hozzá tartozik az igazsághoz. Abban a pillanatban valóban úgy éreztem, hogy gyűlölöm Henryt. Egy futó pillanatig sokkal intenzívebb volt az érzés, mint amikor elindultam érte a Földre. Mindez azonban hamar leülepedett, és most, ha ránézek Henryre, képtelen vagyok gyűlölni. Képtelen vagyok betelni vele, és képtelen vagyok bármi mást érezni iránta, mint valami megértő gyengédséget, elfogadást, vágyat, és… azt a lehetetlen kötődést, amit az első csókunk óta érzek.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találom csinosnak ezt a bizonyos Szirént, sőt nincs is olyan excentrikus külleme, mint számítottam volna rá errefelé. Egyiküknek sincs. A bőrszínje pedig kifejezetten tetszik. De ami igazán tetszik az az, ami Stormból árad. Szeme sem rebben – amit valahol irigylek, mert nekem meg mindig minden az arcomra van írva – de érzem a levegőben a féltékenységet és bízom benne, hogy nem csak odaképzelem, mert érezni szeretném, hanem valóban ott is van. A szobában pedig nem sajnálom az időt arra, hogy kiválasszam a megfelelő párnát, aminek a formája, a mintája és az anyaga is igazán tetszik. Szerencsére van miből válogatni. Valóban épp úgy nézhetek ki, mintha a ’fényűző’ Elysium-i lakosztályomhoz keresném az odaillő darabot, de meg sem fordul a fejemben, hogy Storm azon gondolkodna épp, hogy milyen lehet a szobám Brittanicuson vagy a lakrészem Elysiumon. Előbbiért vért izzadtam a kiképzésem alatt. Utóbbi azonban lényegében az ölembe hullott, ezzel pedig teljesen tisztában vagyok. Ichabod bácsikám jóvoltából csöppentem oda. Odacsöppentem. De nem Elysium az egyetlen hely, ahová nem tartozom igazán. Az egyházi bázisokkal és Villengarddal kapcsolatban is így érzem. Nem tartozom igazán sehova és ez borzasztó érzés. Egy ideig azt gondoltam, hogyha majd Angyal leszek, akkor varázsütésre minden értelmet nyer, minden úgymond tökéletes lesz, megkapom a képzeletbeli választ az Élet minden nagy kérdésére… de nem. Vicces, hogy az Angyalokat valóban a családomnak tekintem, mégis, egyedül Storm mellett nem érzem ezt az örökké frusztráló gyökértelenséget.
- …Köszönöm. – Hosszas szünetet tartok, amíg csak figyelem őt, miután megválaszolja az egyébként nyilvánvalót, miszerint most lazítunk. Figyelem őt, majd megköszönöm, a hangomon pedig őszinte hála érezhető, még az ott lévő valamiféle kelletlenkedés ellenére is. Akkor és ott nem adtam neki hangot, de ne gondolja, hogy nem figyeltem fel a jázminos zöldtea említésére. Nem is magát a teát vagy a lazítást köszönöm meg igazán, hanem a szándékot. Sokan nem is gondolnák, hogy egy-egy elejtett szó vagy ilyen apró figyelmesség olykor a világot tudja jelenteni. Akkor is, ha csak trükk, ha Vadim általa akar a bizalmamba férkőzni… nem. Felejtsd ezt el Henry. Most nem rágódhatok ilyesmin. Utálom ezt, de belenézek azokba a kiismerhetetlen mélységű szemekbe és már nem tudok rá igazán árulóként gondolni.
Ezután laza törökülésbe ülök, és egészen érdeklődve hallgatom őt. Elmondhatjuk, hogy legalább egy olyan személy van Villengardon, akinek adok valamicskét a véleményére. Érzem, hogy képes lennék egészen felhúzni az orrom azon, hogy nem illek ide, különösen a nemrégi gondolataim után. Egyfajta tyúkszem lehet, hogy nem tartozom sehova. De tudom jól én is, hogy nem illek ide, ebben teljesen igaza van. Ám hiába adok neki igazat és hiába a majd hogy nem dicsérő tónusa, a reakcióm nem feltétlenül az, amit várna. Mondhatni szétolvad az arcomon valami egészen citromba harapott kifejezés és néhány igazán hosszúnak tűnő másodpercre egy gondterhelt sóhajjal hajtom le a fejem.
Valóban jó különlegesnek lenni? Túl könnyű hasznot húzni belőle. Azt gondolni, hogy bármit megtehetsz. Én pedig beleestem ebbe a hibába és iszom a levét. Azon hezitálok csupán, hogy megosszam-e Stormmal azt, ami automatikusan eszembe jutott. Nem kellene. Túl könnyen felhasználhatja ellenem, ez túl nagy rés a pajzson. Valami olyan, amit magammal is nehezemre esik megosztanom, nem még mással. De ha olyasfajta szerekre számíthatok, mint ami a csempészhajón a teából is gőzölgött, akkor előbb vagy utóbb úgyis ki fog jönni belőlem, hisz már a gondolataim közé ette magát. Úgyhogy végül úgy döntök, beszélek erről az általa emlegetett… különlegességről.
- Miután szabotáltad a bevetést… mit gondolsz, miért küldtem el a saját embereimet ahelyett, hogy a védelmemre hívtam volna őket? – Számon kérő, egészen keserű mosolykezdeménnyel nézek fel rá. De az epés kifejezés saját magamnak szól. Jó, magamnak meg neki is, hisz még mindig erősek pikkelek rá a szabotálás miatt. Erősen. Én persze tudom a választ. Volt időm elgondolkodni azon, amit legszívesebben inkább mélyre temettem volna, de előbb hallani akarom a válaszát. Tudni, hogy mit gondol rólam. Ha pedig nem mond semmit, esetleg csak kíváncsian vagy kimérten biccent felém, hogy nem találgat, folytassam, akkor a válasza nélkül folytatom. Én sem akarok barkóbázni.
- Mert öntelt voltam. – És ostoba, de ebben a témában a kettő általában ugyanazt jelenti. Jó, nyilván nem ’önteltségből’ helyeztem az embereim életét a sajátom elé, de az önteltségem miatt mertem meglépni. – Tudatos szerencsejáték volt az egész. Hisz kinek ne kellene élve egy parancsnok, legalábbis a tudása? Azt gondoltam, hogy ha el is fognak, megúszom. Megúszom, mert ha minden kötél szakad… – Itt meg kell állnom egy mély lélegzetre, mert soha nem mondtam még ki hangosan. Hisz magam előtt is szégyenlem. – …ha végképp minden kötél szakad, még akkor is előhúzhatom azt a kártyát, hogy a Sakál fia vagyok. – Ismét egy rövidebb szünetet tartok, hogy a szoba egy tetszőleges pontjára nézhessek, valamelyest elfordítva a fejem Storm irányából. Nem akarom látni, hogy hogy néz rám erre a vallomásra, mert tudom, hogy én hogy néznék saját magamra. Tudom, hogy ez lényegében saját magam szembe köpése, hisz olyan vehemensen tiltakozom a múltam és Vadim ellen, és mégis, titkon mindig ott tartottam aduászként az igazságot.
- És persze önző is voltam. – Ismét övé a figyelmem, ám hallhatóan egyre ingerültebbé válok és indulatosabbá. – Amikor lehetőségem lett volna eltéríteni a hajót és veled az élen értékes foglyokat adni az Egyháznak, én a nagyobb képet néztem. Azt gondoltam, Villengardra jövök és bármi is történjen, meg tudom oldani egyedül. És elismernek majd a feletteseim. És a Bíborosok. És ezentúl nem csak egy tapasztalatlan kölyöknek fognak gondolni. Azt gondoltam, hogy óóó majd én megmutatom! Hát gratulálok… megmutattam. – Valószínűleg sosem beszéltem még ennyit Stormhoz, pláne nem egyhuzamban. És pláne nem ilyen őszintén. Általában én vagyok az kettőnk közül, aki a csendkirályt játssza, többnyire magában fortyogva. Most viszont az egész nem szimplán kikívánkozott, valósággal kitört belőlem. Láthatóan befejeztem és innentől egészen magamba is fordulok, úgyhogy csak előny lehet, ha rövidesen megérkezik a tea és a… cucc.

Henry szemrehányó éllel felvetett kérdésére szusszanva megcsóváltam a fejem egy “majd” kíséretében. Ez nem folyosó-magyarázat.
Még a Serenity ajtaján belépve is előttem van Henry alig-mosolya, és az az érzéki tekintet, amivel végigpásztázta az arcomat a kis megjegyzésem után. Néha igazán, igazán utálom a racionális részemet, és azt a fene nagy önuralmamat. Akartam Henryt. Akkor ott, és bár ez azóta sem változott - sőt, előtte sem volt másképp -, mégis inkább tereltem tovább az eseményeket, mert… erre volt szükség. Majd, idővel talán másképp lesz. Addig azonban elég lesz nekünk a Serenity.
Ez a hely pont attól csodálatos, hogy mindent megtalálni benne, ami képes megnyugvást hozni a testnek és a léleknek. Keressen az ember fűszert, egy kiadós masszázst, vagy csak társaságot bármilyen tevékenységhez, itt biztosan megtalálja. Pontosan azért nem viszem először masszíroztatni Henryt, mert látok rá esélyt, hogy a hely láttán rosszul kötné össze a szálakat, és kiszaladna a bázisról. Egyelőre tökéletes lesz a teázás is.
Már Henry mostani reakciója is erősen azon a határon van, hogy nyíltan kinevessem, de azt azért mégsem teszem, pláne nyilvánosan. Csak lopva figyelem a “tátott” száját, és azt, ahogy bámészkodik, közben pedig igyekszik úgy tenni, mint akinek eszébe sem jut senkit megbámulni, pedig úgy sejtem, pontosan ezt szeretné tenni.
Az a pillanat is, ahogy Szirénnek összeakad a tekintetük… óh, igen, valahol nagyonis bosszant, de nekem most hallgass a nevem. Inkább fordítom a figyelmem másra, mint például arra, hogy milyen teát válasszak. Nem mintha olyan nehéz lenne, de legalább eltereli a figyelmem a kis közjátékról.
Már a teaszoba felé haladva szándékosan nem nézek Henryre egészen addig, amíg oldalba nem bök a könyökével. Annyira könnyed a mozdulat és a hangszíne is az eddigiekhez képest, hogy egészen meglep. Bár nem kellene talán, lehet, hogy a hely hangulata van ilyen hatással mindenkire, aki beteszi ide a lábát, ki tudja? Meg sem fordul a fejemben, hogy az én derűm ragadna át ennyire Henryre. Azért a Mr. Dolcezzára egy félig hitetlenkedő, félig szórakozott pillantással ajándékozom meg Henryt.
- Mondanám, hogy úgy hívsz, ahogy akarsz, de…
Nem fejezem be a mondatom, csak látványosan elhúzom a számat. Mégis, amikor magunkra maradunk, és csukódik Henry mögött a teaszoba ajtaja, akkor szólalok meg ismét.
- ...ez csak akkor igaz, ha kettesben vagyunk.
Henryt eddig sem különösebben érdekelte, hogy úgy hívjon, ahogy mások, miért lenne ez most másképp? Azért ehhez a mondatrészhez már társul egy kihívó szemöldökemelés is.
Vicces nézni, ahogy Henry a párnák között válogat. Mintha csak valami puccos boltban nézelődne, és azt latolgatná, melyik illik a fényűző elysiumi lakosztályába. Tényleg, vajon van Elysiumon lakosztálya? Milyen lehet a szobája Brittanicuson? Kíváncsi lennék.
Amikor végül letelepszik a különleges odafigyeléssel kiválasztott párnára, és rám mosolyog,  valamiért egészen könnyűnek érzem magam. Mintha már meglett volna az első pár szippantás a vízipipából, ami még ide sem ért.
- Most kérlek lazítunk. Megmutatom, hogy én hogy szoktam elengedni a feszültséget, amikor nem vezethetem le másképp.
Két kezemmel a hátam mögött támaszkodok, miközben a meztelen lábaim szinte gyerekes mozdulattal símogatják jobbra-balra a szőnyeg vastag szálait, mint ahogy régen nyaranta a fűben tehették az emberek.
- Visszatérve a kérdésedre, amit a folyosón tettél fel…  - pillanatnyi hatásszünet, hogy ha kell, fel tudja idézni, mit is kérdezett. - Túl feltűnő vagy, Henry. Nem csak a Sakál fia vagy, hanem egyébként sem illesz ide, és erre rátesz egy lapáttal, hogy nem is akarsz itt lenni.
Félrebillentem a fejem, és néhány szívdobbanásnyi csend után halkan szólalok meg.
- Azért valld be, hogy valahol jólesik. Különlegesnek lenni.
Persze, neki, aki itt a Sakál fia volt, és ebbe is cseppent vissza, a Földön pedig ilyen fiatalon már a különleges egység tagja, ez talán természetesnek tűnik, és észre sem veszi. Az átlagnak azonban nagyonis feltűnik az ilyesmi, és igyekeznek minél közelebb kerülni hozzá, hogy ők is sütkérezhessenek egy pillanatig a rivaldafényben. Pont mint Row az imént. Én sosem tartoztam ehhez az “átlaghoz”. Én mindig saját rivaldafényt akartam, de megküzdöttem érte, és már saját piedesztálom van. Az egyelten probléma ezzel, hogy ketten együtt még feltűnőbbek vagyunk.

Hogy mennyit vagyok képes elviselni? Ez egy jó kérdés és egészen felkorbácsol a gondolat. Az, ahogy ő mondja. Mosolynak nevezni erős túlzás lenne az arcomon átvonuló kifejezést, de valami egyszerre kíváncsi, félszeg és mégis erotikus mosolykezdeménynek határozottan nevezhető. Ezzel a tekintettel vándorolnak le kék szemeim mint egy görbével összekötve Storm kékeszöldjeiről az anyajegyére, ott meg sem állva tovább az ajkaira, majd a minimális borostáján át a nyakára és ismét a szemeibe nézek, megszigorítva a vonásaimat. Hisz nem hagyhatok magamnak ilyesféle elkalandozást, és itt a gondolataimra célzok. Néhány érzéki másodpercre mégis megengedtem magamnak, hogy úgy nézzek a vonásain végig, mintha a tekintetem a forró bőrén olvadó jégkocka lenne, ami egyre csak lefelé csúszik. De érzem én, hogy a bőre most nem forró. Ahogy az enyém sem – az étkezőből maradt forrongást leszámítva – ideje elengedni.
~~~
- Csak ha így folytatom? Ez meg mit jelentsen? – Van valami szemrehányó él a hangomban, miután elhagytuk a kis csoportosulást. Úgy tűnik, erre a kisherceg szerepre olyan nagyon nem is kell rájátszanom, megvan bennem hozzá a pökhendi él és ez egyébként nem tetszik. Nem tetszik, amit Villengard kihoz belőlem. Nem tetszik, hogy nem csak a papi ellenállásról van szó, hanem egy icipici részen ’örökösi büszkeségről’ is. Nem tetszik, hogy Storm hónapokat emleget. Az sem tetszik, amit annak a gondolata vált ki, hogy mi lesz a ’hónapok’ letelte után. Megrázom a fejem, mintha ezzel elillanthatnám a zavaró gondolatokat, amik már megint kezdenek egymásba gabalyodni.
~~~
Aztán megérkezünk a Serenitybe. A Sinemáról már hallottam, erről a helyről még nem. Illetve, Storm a hajóút során emlegetett már valamit, felteszem ez az a hely, de ilyen részleteibe… nem ment bele. Nem azt mondta, hogy ez masszázsszalon? Aha, masszázs. Csak azt nem mondta, hogy hol masszíroznak. Amikor pedig leesik, hogy milyen jellegű hely is lehet ez, az határozottan az arcomra van írva. Storm kifejezetten hallhatja az orrom alatt elnyomott jesszusomat is. Résnyire nyitott szájjal bámészkodok, de még így is úrifiúnak tűnhetek. Nem bámulok meg senkit, kifejezetten ügyelek rá, hogy ne tegyem, ó pedig mennyire szeretnék! Ide szemellenzővel kellene bejönni. De a tekintetem inkább csak a meglepően ízléses berendezésnek és függönyöknek szentelem. Mondjuk még így sem állom meg a képzeletbeli morgolódást, hogy ezt vajon honnan lophatták össze a csempészeik… Az első sokk után viszont már készségesen követem Stormot. Különösen azért, mert megragadta a csuklómat és húz maga után. Egyébként támogatom az ötletet, a végén még elkószálnék.
A pultnál megállva én csak egy udvarias mosolykezdeménnyel egészítem ki Storm köszönését és hagyom, hogy ő beszéljen, miközben ezzel a bizonyos Szirénnel igencsak összeakad a tekintetünk. Sejtelmesen viszonzom az ő vizslató mosolyát, majd várok, amíg Storm intézi, amit akar. Hamarosan a teaszoba felé haladva, két nagyobb lépéssel utolérem és már egészen incselkedve bököm oldalba.
- Mr. Bellum, mi? – Hát ezt sem hallottam még. – Hívhatlak Mr. Dolcezzának? – A kérdésem hallhatóan nem komoly, inkább egyfajta játékos piszkálódás sugárzik róla. És az, hogy emlékszem. Eddig sokkal jobban be voltam feszülve és most sem vagyok a toppon, de a Stormból áradó… harmónia egy része valahogy átragad rám is. Az mondjuk eddig is nyilvánvaló volt, hogy nagyobb befolyásunk van egymás felett, mint azt szeretnénk, úgy tűnik, ez jelen esetben a hangulatokkal is működik. A szobába érve csukom az ajtót és leutánzom Storm mozdulatait. Először lekerül a cipő, majd a zokni is. Mielőtt leülnék, gondosan válogatok a szétszórt párnák között, szinte már zavaró részletességgel kiválasztva, hogy melyiket szeretném. Csak az után ragadok meg egyet és dobom le Stormtól nem túl messzire. Miután kényelmebe helyezem magam, végül az én angyali vonásaimra is mosoly költözik. Ez a mosoly pedig minden kétséget kizáróan csak neki szól. Nem az igazi, bőven van még benne savanyúság az elmúlt órából, sőt az elmúlt hétből hatra maradva, de legalább hajlok arra, hogy egy kicsit elengedjem. Legalább most. Egy kicsit. - Szóval? Mit csinálunk itt?

Nem megyünk messzire, hamarosan megérkezünk a Serenity kellemesen megvilágított bejáratához. Azért egy lopott pillantást megejtek Henry felé, hogy vajon mikor esik le neki, hol is vagyunk, de aztán határozottan lépek beljebb. Látszik, hogy otthonosan mozgok itt.
Átvágunk a külső, tágas, elegánsan berendezett társalgórészen, ahol mosolyogva biccentek a pultnál álldogáló lányok felé, és Henryt egy újabb ajtó felé vezetem, amit zsilipként két réteg vastag függöny takar. Egyrészt hogy elválassza a teázó terét a kintitől, másrészt hogy előkészítse, és megőrizze a hangulatot, ami odabent uralkodik. A levegő vízipipafüsstől terhes, a paravánok első ránézésre kisebb útvesztőt alkotnak, de hamar kiderülhet bárki számára, hogy szigorú logika szerint vannak felállítva, hogy minél több meghitt beszélgetésre biztosítsanak lehetőséget. Bár a hangokból ítélve itt-ott kicsit több zajlik, mint beszélgetés, a szex a külső térben szigorúan tiltva van. Valahonnan a háttérből lágy zene szól, valaki hangszeren játszik, meglehetősen ügyesen pengetve a húrokat.
Henryre pillantok, és láthatja az arcomon azt a halvány, de őszinte mosolyt, amit már maga a hely is kivált belőlem. Szeretek itt lenni. Intek a fejemmel, hogy kövessen, csak a biztonság kedvéért, ha esetleg nagyon lefagyna, sőt, ha kell, megfogom a csuklóját, és úgy vezetem magam után egészen a kis rendelőpultig.
- Szép napot, hölgyeim! Szirén, szabad a kedvenc teaszobám?
Szirén udvariasnál kicsit szélesebb mosollyal pillant ránk, tekintetét az illendőnél leheletnyivel tovább pihentetve Hernyn, majd felém fordul.
- Egy pillanat, és megnézem, Mr. Bellum.
Nem sok helyen hívnak így, itt mégis annyira természetesnek tűnik, hogy szinte észre sem veszem már. Pár pillanat, amíg a pult takarásában megbúvó holopanelről előkerül az információ, és Szirén ismét felpillant rám.
- Éppen szabad, de két óra múlva van rá egy foglalásunk.
- Azt hiszem, az bőven elég lesz most, köszönöm! - biccentek a fiatal nő felé már-már kedvesen. - Kérnénk egy lazító vízipipát, és jázminos zöld teafüvet, készlettel.
Általában a szertartást Akemi társaságában szoktam végezni, de most nyilván más a helyzet, és ezt úgy tűnik, Szirén is tökéletes érzékkel átlátja.
- Nemsokára visszük, Mr. Bellum.
- Köszönöm!
Megvárom, amíg a másik, fiatalabb lány megkerüli a pultot, és elindul előttünk, hogy a közel-keleti teaszoba ajtaját kinyitva előttünk elköszönjön tőlünk, és magunkra hagyjon minket.
Belépek a szobába, és rögtön leveszem a bakancsomat és a zoknit is, majd kiélvezem, ahogy a szőnyeg vastag szálai besüppednek a meztelen talpam alatt. Lehuppanok az egyik párnára, és onnan pillantok fel Henryre.
- Üdvözöllek a birodalmamban! - mosolygok. Igen, mostmár határozottan mosolygok. - Ha becsukod az ajtót magad mögött, senki nem fog zavarni minket.
Nem vagyok biztos benne, hogy nem számíthat az ember errefelé a szokásosnál “élesebb” fülekre, de Intira diszkréciója szerfelett dicsérendő. Én pedig megértem az indítékait, elvégre tudom, az információ időnként mekkora hatalom.

A közel-keleti teaszoba, mint a neve is mutatja, főként a régi arab világ teaházait idézi. Talán ez áll a legközelebb stílusban a teaház központi részéhez. A berendezés részét képezi egy alacsony, kerek asztal, egy pamlag, valamint körülbelül egy tucat ülőpárna, amik tetszés szerint rendezgethetőek. A padlót vastag szőnyeg borítja, a falakat paravánszerű borítás és faliszőnyegek fedik. A vízipipa itt általában szerves részét képezi az összejöveteleknek.