Más helyzetben talán csak egyet biccentve Hernyre pillantanék. Szegjük meg együtt Vadim parancsát, legyen bármi az ára… de most nem. Most dühös vagyok, és a legkevésbé sem vágyom arra, hogy bármit együtt csináljak Henryvel. Hiába volt az elmúlt két hét botor módon őszinte részemről, most visszacsöppentem a kígyófészekbe, és az ösztöneim ott dolgoznak bennem. Minden, amit Vadim belém nevelt, és minden, amit magamban rejtegetek. Itt az a Storm vagyok, akinek Henry mellett is maradnom kellett volna. Az, akinek mindennél fontosabb a cím, amiért küzd, és a Sakál megbecsülése. Az, aki képes parancsot teljesíteni, és aki vállalja a következményeket az elkövetett hibáiért.
Ellököm Henry kezét, és elrántom a sajátomat, ezzel megszakítva azt a kapcsot is, amit az egymáson szoruló kezeink jelentettek. Ki kell zárnom mindent, amit érzek, amikor Henry a közelemben van. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a legkisebb mértékben is elterelje a figyelmemet. Ilyenkor főleg nem.
Nem zavar a fájdalom, sőt, nem csak józanít, hanem tényleg megnyugtat. Tudom, hogy felfelé kellene tartanom a kezem, hogy minél kevésbé vérezzen, de ez most a legkevésbé sem érdekel. A vérem fémes illata megtölti az orromat, és ahogy Vadimra nézek az első kirohanás után sikerül visszanyernem a kontrollt. Ismerős közeg, ismerős látvány, illat, hang. Nem hátrálok attól, hogy feláll az asztaltól, és meg sem rezzenek a nyilvánvaló fenyegetéstől.
Vadim szavain elgondolkodom. Ha másról lenne szó, véletlenül elejtett megjegyzés is lehetne, de az ő esetében ez nyilvánvaló célzás. Csak tudnám, kire! Hosszan figyelem az arcát, akkor is, amikor utána Henryhez fordul. Majdnem kiszalad a tüdőmből a gúnyos szusszanás. Elismerés? Ennyiért? Mert eltett egy kést? Vagy mert hajlandó lett volna levágni az ujjam? Én hazahoztam az imádott fiadat, Sakál! Igen, hibáztam közben, de itt van, épen, ahogy kérted! Annyi indulat van bennem ebben a pillanatban, ami nagyon-nagyon régóta nem volt. Talán sosem. Mégis ott állok Vadimmal szemben rezzenéstelenül, csak a tekintetemben van nyoma annak, mi zajlik bennem. Hosszan lehunyom a szememet, és az ujjam sajgó fájdalmára koncentrálok, hogy lenyugodjak, mielőtt újra kinyitnám, hogy ismét Vadim pillantásával találjam szembe magam.
Igen, rohadtul tudom, mi az, amit nem tűr, most mégis túlfeszítettem a húrt. Képes lettem volna uralkodni magamon, hiszen eddig is képes voltam, de nem akartam. Fogalmam sincs, miért csináltam, csak azt tudom, hogy lassan bennem is túlcsordul a pohár. Az utóbbi hetek feszültsége, a saját problémáim mellett eltörpülnek most azok, amiket Vadim hibáknak ró fel. Nem itt jár az agyam, készültem a rohadt büntetésre, essünk túl rajta mihamarabb, ő pedig szórakozik velem. Ezt mindig is gyűlöltem, most pedig hatványozottan érzem, hogy elegem van a kísérleteiből. Soha nem engedné, hogy elfelejtsem, az életemmel tartozom neki, de nekem is megvan a büszkeségem. Vadimmal szemben képes vagyok mélyre temetni, de most itt van Henry. Hiába emeli Vadim fölém, mégsem akarom, hogy ott legyen. Vadim sosem ígért nekem semmit, de azért a kimondatlan ígéretért küzdöttem amióta Villengardon vagyok, és nem hagyom, hogy egyetlen intéssel elvegye tőlem.
Holnapig… várjak. Holnapig! Még jó, hogy nekem sincs kedvem bámulni a képed jelen pillanatban. Félő, hogy ha még tovább provokálna ebben a helyzetben, képes lennék nekiesni, és azt én sem köszönném meg magamnak. Muszáj levezessem a bennem felgyűlt feszültséget, amit nem tudok most a büntetés fájdalmába fojtani. Frusztrált vagyok, és majd’ felrobbanok!
- Nincs, Uram.
Csak a beidegződés mondatja most velem azon a megszokott, “vigyázzbavágós” hangszínnel, de most nem érzem magamban azt a tiszteletet Vadim iránt, amit szinte mindig, bármit tett is, vagy bármit adott is parancsba.
Egy utolsó pillantást vetek Henryre, de nincs most a tekintetemben semmi, amit a hajón láthatott. Megvető elutasítás süt csak a tengerkék szemeimből. Nevetséges, mennyire furcsa hely az ember agya, és mennyire számít, hogy mer-e önmaga lenni. Önmagam. Fogalmam sincs, mit jelent ez a szó, elvégre mindig az voltam, amit elvártak tőlem, hogy legyek. De Henrynek csak előítéletei voltak, elvárásai nem. Mellette könnyű volt… szabadabbnak lenni. Annak, ami itt nem lehetek. Látod, Cucciolo? Ez az én világom.
Egy biccentés után hátat fordítok a két Burrowsnak, és kilépek az irodából, hogy az orvosi felé vegyem az irányt. Bal kezemmel a jobb csuklómat szorítom magam előtt, és épp azon gondolkodom, hogy vajon a szobám magánya lenne a jobb úticél az orvosi után, vagy Cindy műhelye, esetleg a Serenity. Egy pillanatra felmerül bennem még egy lehetőség, de azt hamar elvetem. Nem kellene idejekorán leamortizálnom magam, úgy sejtem, holnap minden tűrőképességemre szükségem lesz.

Egy részem szerette volna hagyni, hogy levágja az ujját. Egy részen nagyon szerette volna ezzel büntetni. De nem volt a terveimben és az, hogy le akarom vágatni, nem egyenlő azzal, hogy logikus lépés lenne. Az egy dolog, hogy kegyetlen vagyok és még kegyetlenebbül büntetem a legapróbb hibát is, de soha nem döntöttem az ilyesmi mellett csak azért, mert úgy hozta kedvem. Erre épül az egész kis birodalmam. Ezért van az, hogy közel sem veszítek annyi embert, mint talán illene. Nem büntetek ok nélkül, pusztán élvezetből.
Storm büntetése pedig nem ez lesz. Leckét akarok neki adni, nem egyszerű fájdalmat, amit nemcsak már ismer, de viszonylag könnyedén kiheverhet.
Ezért állítom meg Henryt a vágás közben és ezért nem rezzen az arcom sem, hiába a gyűlölettől fűtött tekintetek. Sejtem, mi jár a fejükben, de nem hat meg. Kíváncsi voltam. Mondtam. Most pedig megkaptam a hangosan ki sem mondott kérdéseimre a választ. Az már csak mindössze ráadás, hogy még többet is megtudtam, mint eredetileg akartam.
Nem menthetetlen a fiam. Egyáltalán nem. Csak be kell törnöm, megtanítanom, hogy uralkodjon az indulatain és nem lesz vele gond. Stormnál pedig egy kicsit feszíteni azt a bizonyos pórázt. Mert igenis kezd nála elpattanni a húr. Látom a szemeiben és a szavai mindezt csak megerősítik.
Ahogy én is nyomatékot adok a nem tetszésemnek azzal, hogy azonnal talpon vagyok és az asztalon csattanó tenyereimen támaszkodok. Még csak előre sem hajolok, egyenesen kihúzom magam, de nem akartam ülve maradni. Ezúttal nem. Van egy pont, ameddig élvezet a műsor, de azon túl vagyunk. Ez már csak nem is műsor.
- Van valaki más, aki a tökéletes kísérleti nyulam. Aki megfelelőbb erre a szerepre, mint te - jegyzem meg igazán sokat sejtetően. Az arcom viszont továbbra is rezzenéstelen, csak a szemeimben látni azt a röpke csillanást, ami azt jelzi, élvezem a saját kis titkom.
Nem ő az. Nem ő a kísérleti nyulam. Ettől függetlenül vele is azt tehetek, amit csak akarok. Az élete az enyém, vagyis úgy alakítom és arra használom, amire akarom. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy emlékeztetem mindenre. Arra a fiúra, aki volt és az ágy alá bújt. Majd arra, hogy nézzen csak most magára, mi lett belőle. A kis játszmáim ide vagy oda, akkor is sokra vitte.
Szavak helyett viszont sokkal inkább a kés útját figyelem. A gyakorlott mozdulatot, amivel a fiam a vért a melegítőbe törli. Majd ahogy az asztal szélére teszi. Aprót bólintok, ahogy a szemeibe nézek.
Elismerés, igen.
- Veled még számolok ezért, fiú - nézek újra Stormra. Sehol nincs a kíváncsiságom. Ezt tényleg befejeztem. - Rohadtul tudod, mi az, amit nem tűrök, ezt a mostanit pedig add hozzá a hibáid listájához.
Ő is tudja, hogy alapból utálom húzni az időt. Essünk túl a büntetésen és legyen annyi. De most hagyni akarom, van fontosabb dolgom és persze nem utolsósorban időt akarok neki adni, hogy gondolkozzon.
- Meglátjuk, holnapig észhez térsz-e. Most pedig látni sem akarlak. Lásd el a vágást, kapd el Cindy barátnőd egy körre, hogy lenyugodj. Nem érdekel. Holnap beszélünk - parancs a megszokott verizóban, a megszokott stílussal.
- Henry, velem jössz - rá vár még egy dolog, utána mehet a kabinjába. Egy részem azt akarja, hogy legalább ez a rész könnyedén menjen. Ne kelljen parancsba adnom senkinek, hogy rángassák el az arénáig. Mégsem reménykedek. Soha nem szoktam, és ez most sincs másként.
- Addig Storm kipihenheti magát, amíg veled foglalkozok - teszem hozzá az előbbi kis parancshoz. Meggyőző akarok lenni. Tényleg nem úgy akarom végighurcoltatni a fél bázison.
- Bármi kifogás, fiúk? - nézek egyikről a másikra.

Nem ismerném be, de most valahogy megértem, mi ez a beteges elismerési vágy Storm részétől Vadim felé. Akkor tudatosul bennem igazán, amikor az az utolsó bűnöző csalódva intézi felém a szavait. ’Mintha nem is az ő vére lennék’. Soha, semmi mást nem akartam, csak azt, hogy ne az ő vére legyek. Most mégis érzem a belül rajzolódó fanyarú grimaszt. Nem sokáig, nem mélyen, de ott volt. Valahol minden fiú vágyik egy apára, apafigurára. Storm is. Én is. Jó, az talán túlzás is, hogy megértem a szürreális köteléket, de egy kis részét értem. Storm talán még menthető, talán még lehet egészen jó ember. Csak meg kell mutatni neki, hogyan csinálja. Vadim nélkül. Persze mit akarok én. Magamon sem tudok segíteni, legalábbis egyelőre nem. Na meg, a gondolataim sem tekereghetnek túl sokáig. A kés a kezembe kerül, én pedig rámarkolok a szeretett csuklóra. Szeretett csukló? Miket beszélek én, jesszus. De az a mutatóujj… ha „Henry lennék” lehajolnék és csókot lehelnék rá, mielőtt lenyesem. Megköszönném neki, hogy kényeztetett vele, mielőtt végleg megszabadítom tőle. Hisz ez volt az az ujj, amivel annyit kényeztetett. Ez is. De most „nem Henry vagyok”, legalábbis nem az, a Henry, akihez hozzáért. Nem az az ostoba kamaszsrác. Mindketten okkal vagyunk itt és tesszük, amit tennünk kell. Rezzenéstelen arccal, határozottan mozdulok, a penge pedig kész lenne átvágni mindent, ami az útjában áll, nem csak a finom bőrt és húst, amikor az a szemétláda megállít. Nem állok meg azonnal, de még időben ahhoz, hogy átvághatnám a keményrészt, így nem okozok olyan bajt, amit egy jó adag bacta ne oldana meg.
Kísérteties hasonlósággal csattanhat fel a tekintetünk, amikor a Sakál azt mondja, hogy elég, én viszont épp olyan határozottsággal szorítom le Storm csuklóját továbbra is. Megteszem. Megtenném. Meg tudnám tenni, mégsem nehezedek rá a pengére, hogy teljesen átszaladjon az ujján. Ő dönt. Storm. Azzal pedig határozottan eldönti, hogy követi a Sakál parancsát, ahogy egyszerre löki el az én kezem és rántja el a sajátját. Legyen.
A kés nálam marad, felhasználhatnám, eltehetném – még ha utóbbi valószínűleg nem is tartana sokáig – de egyiket sem teszem. Gyakorlott mozdulattal törlöm a véres pengét a melegítőm anyagába, majd összecsukom és leteszem az asztal tiszta részére. A két kezem is csupa vér, de azzal nem foglalkozom. Storm vonásait figyelem, felismerem rajta a fájdalom józanító hatását. Mondjuk ezt a kéztartást nem tartom túl jó ötletnek, tekintve, hogy mennyire vérzik, de csodával határos módon megállom, hogy ebbe se szóljak bele. Nagyfiú már, bizonyára ismeri a határait. Ismerik egymást. Nekem pedig az egyetlen dolgom, hogy… kimaradjak az egészből. Úgy érzem, ebben a helyzetben bármit tennék, csak Stormnak ártanék vele. Bárcsak ne gyűlölne ennyire...

Más helyzetben talán mulatnék is magamban Henryn, ahogy próbálja körbetáncolni szavakkal Vadimot. Egyszerre érdekes és szórakoztató látvány, hogy nem csak én vagyok, aki próbálgatja a határait az öreggel szemben. Most azonban az egész cseppet sem vicces, érdekesnek viszont érdekes. Az a kamaszos dac, és a felcsattanás is. Nem Henryben nem bízom… magamban nem bízom. Az elmúlt két hét után okkal és joggal. Annyi mindent megkérdőjeleztem már magammal kapcsolatban, hogy mindez most kivetül arra is, hogy vajon hagytam-e fegyvert Henrynél. Vajon hibáztam-e? Óh, igen. Sokszor. Vele is. De egyiket sem bánom, mert minden hibámból tanultam. Ebből is fogok.
Átveszem a kést Vadimtól, és egy pillanat alatt döntöm el, hogy a jobb mutatóujjam lesz, amitől megszabadulok, és már illeszteném oda a pengét egy nagy levegővétellel, amikor meghallom Henry határozott hangját. Felkapom a fejem, és résnyire szűkült szemmel vizslatom Henryt, aki odalép a bal oldalamra, egészen közel hozzám. Megtenné? Valóban képes lenne rá, vagy csak kísérletezik ő is? Végül Vadim bólintása vonja magára a figyelmemet, én pedig egy pillanatra behunyva a szemeimet igyekszem visszanyerni a nyugalmamat, amit folyamatosan próbálgat minden helyzet, amióta dokkoltunk. Mikor ismét kinyitom a szemeimet, Henryre pillantok, és átnyújtom neki a kést, majd hagyom, hogy ráfogjon a jobb csuklómra. Egyszerre ismerős és idegen az érintése, és ugyanez a helyzet a viselkedésével. Nem tudom megjósolni, mire hogy fog reagálni, és ez zavar. Mindig is zavart, de most hatványozottabban. Sajnálja? Igen, ezt most sajnálhatja. Látod, Henry? Ez a különbség aközött, hogy van döntési lehetőséged, vagy nincs.
- Mutatóujj.
Ennyit mondok csak halkan, de eltökélten, majd Vadimra emelem a tekintetemet, miközben veszek egy nagy levegőt, és felkészülök a már-már ismerős fájdalomra. Összeszorítom a fogaimat, ahogy a penge a húsba vág, hideg verejték lepi el az egész testem már a gondolatra is, Vadim azonban nem hagyja, hogy elroppanjon a porc, és Henry akár leáll a felszólításra, akár nem, erősen ráfogok a kést tartó csuklójára, mintha csak “gólya viszi”-t játszó kölykök volnánk.
- Nem. Elég! - két határozottan csattanó szó, ami elhagyja a számat, miközben látszólag mit sem törődök a fájdalommal és a vérrel, ami lassan terpeszkedő tócsába gyűlik Vadim asztalán a kezeink körül. - Büntess meg, azt elfogadom, tudod jól, de nem vagyok a kísérleti nyulad!
Rövid időn belül másodszor tegezem le, de ez most egészen más helyzet. Fortyog bennem a düh, ott van a tekintetemben, de a hangomból alig érezhető, a kezeim pedig sziklaszilárdan pihennek az asztalon és Henry csuklóján. Mostmár tényleg, igazán dühös vagyok. Henryre, amiért megpróbálta elvenni ezt a lehetőséget is, hogy bizonyíthassak, amiért itt van, és helyettem áll ott, ahol nekem kellene, és igen, ebben a pilanatban pusztán azért is, mert létezik. De még dühösebb vagyok Vadimra, amiért megpróbált felhasználni arra, hogy ilyen módon tesztelje és okítsa Henryt, hogy úgy kezel, mint egy utolsó kiskatonát, mint a saját kis játékszerét. Soha nem álltam ilyen közel ahhoz, hogy a Henry kezében tartott kést megpróbáljam az öreg nyakába döfni. Annyira, de annyira élvezném, ahogy a forró vére elborítja a kezeimet, ahogy az élet utolsó szikrája is kialszik a tekintetében…! Az egyetlen szerencséje, hogy soha, semmilyen körülmények között nem volt képes elnyomni egyik túlcsorduló érzelmem sem a józan eszemet. Soha, amikor nem akartam. Most pedig nem akarom. Mert amit Henrynek is mondtam: Nincs itt az ideje egy puccsnak. Ha valaminek volt értelme Vadim tanításából, hát annak biztosan, hogy képes vagyok tökéletesen felmérni a helyzeteket, és igen, a saját gyengedéseimet is. Nem állok készen, és nem látok olyat, aki alkalmasabb Sakál lenne Vadimnál.
Ellököm Henry kezét, és elrántom a sajátomat, szétfröcsköve a vért Vadim asztalán. Az sem érdekel, hogy ezzel otthagyom a kést Henry kezében. Egy hajszál választ el attól, hogy bemutassak Vadimnak, és kisétáljak az irodájából, akkor is, ha tudom, hogy azt nagyon, nagyon kis eséllyel élném túl. Egyelőre azonban uralkodok magamon. Tengerkék tekintetem Vadimon pihen, de időnként Henryre villan. A sérült kezem magam mellett lógatom, telecsepegtetve a világos terepmintás nadrágot, és magam mellett a padlót. A fájdalom jólesőn nyugtat, csak arra kell koncentrálnom.

Tudom, hogy a fiam nem érdekli, de amikor úgy felcsattan, látni rajtam a csalódottságot. Pedig már nem reménykedtem benne, hogy mindezt kinőtte, hiszen láttam, mit művelt a hangárból kifelé menet is, de akkor is csalódott vagyok. Ezúttal még annak sem látom értelmét, hogy elmondjam, uralkodjon magán.
- Ilyenkor alig hiszem el, hogy az én vérem vagy.... - jegyzem meg, félig-meddig ezúttal tényleg akartalnul, csak magam miatt adva hangot a gondolataimnak. Még valamiféle fáradt sóhajt is hallatok, mielőtt végül Stormnál kötnék ki.
A vak is látná, mennyivel könnyebb dolgom van vele és valahol igen, büszke vagyok a munkámra és az eredményre, amit vele elértem. Sőt, most még rá is, amint látom az eltökéltséget a szemeiben. Őszintén kíváncsi lennék, hogy vajon egyetlen másodpercre  ugyan, de felvillan-e a gnodolat a fejében, hogy ne tegye meg. Vagy még az sem? Még a gondolatai között sem lázad ellenem?
Alig-alig észrevehetően, de ott a halvány mosoly az arcomon, ahogy elengedem a pengét és visszaülve várom, hogy teljesítse a parancsom.
Ami rohadtul nem történik meg az édes fiam miatt.
- Hogy mondod, Henry? - persze, hogy azonnal felkapom a fejem a kis "nem" szóra. Ez most egészen más, mint azok a dacolós, makacs válaszok, amiket eddig kaptam tőle. Ez már lényegében parancsmegtagadás, úgy is, hogy az eredeti utasítás nem neki szólt. Komolyan semmit nem tanítottak meg neki az évek alatt?
Viszont bármennyire fenyegető kifejezés borult az arcomra, a folytatás egész hamar el is tünteti azt, és visszaáll az univerzum rendje. Újra lehetetlen leolvasni, mi jár a fejemben. Nem ez volt a terv. Nagyon nem. De úgy tűnik, tud meglepetést okozni a fiam. A végén még minden kíváncsi kérdésemre megkapom a választ. Úgyhogy bólintok. Ha ennyire szeretné, csinálja csak. Egy pillanatra még az a kisfiú képe is felrémlik előttem, aki olyan vehemensséggel harcolt a rá küldött droiddal.
- Storm választ. Te csak vágsz - teszem azért hozzá, de már látható kényelmességgel dőlök hátra a székemben. A gondolataim viszont oda-vissza cikáznak. Vajon abban reménykedik, hogy leállítom? Hogy végül nem fogom hagyni, hogy bemocskolja a kezét? Ugyan már. Na és Storm? Rosszabb neki, ha Henry vágja le? Vajon nem hiába tud a fiamra hatni, láthatóan egész könnyedén? Valamilyen fura módon kötődnek egymáshoz?
Ez utóbbi gondolat nagyon nem tetszik, így hamar el is űzöm. Ismerem Stormot. Hiába az évek, még mindig van, hogy megesik valakin az a fene jó szíve. Az egyetlen kudarcom vele, hogy ezt nem sikerült kiirtanom belőle. Hiába tudja, hogy fáj a veszteség. Hogy gynegéség, ha kötődik. Akkor sem megy neki. Pedig emlékeznie kell. A macskára. Az elveszített katonákra. Az én kis katonámra, Marcora.
Édes kis angyalom. Még a fejemben is gúnyosan hangzik a gondolat. De ezzel sem foglalkozok különösebben. A figyelmem leköti a jelenet. Nem fogom máris megállítani. Magamban jó szokásom szerint tízig számolok és kivárok. Mondanám, hogy a penge útját figyelem. A gyönyörű, vörös vért, ami nagyon hamar utat fog törni magának. De ez nem így van, a fiúk vonzzák magukra a tekintetem. Minden kis rezzenésük. A terv része volt a kíváncsiság mellett, hogy ki fogom élvezni a jelenetet, de egy pillanatát sem élvezem. Megfigyelek. Így nem jut idő élvezetekre.
- Elég lesz - szólalok meg végül, már ha egyáltalán eljutnak addig a pontig, amit elégnek találok. Mindez valahol ott lesz, amikor már elég mélyre vágott a penge. De még mielőtt a porc édes hangon roppanna, megadva magát a késnek. Így csak egy nagyon mély vágás, de semmi olyan, ami nem jönne helyre hamar a megfelelő kezeléssel.

Lecserélünk? Ostorcsapásként villannak Vadimon a most egész sötétnek ható kék szemek. Gyors az észjárásom és elég egyértelmű számomra is, hogy miről van szó és nem tetszik. De egyelőre nem úgy tűnik, mintha bele kívánnék folyni a játékába. Csak megint jön a kimeríthetetlen készletből egy újabb grimasz. Alig mozdulnak az arcomon a tónusok, de még így is kivehető, hogy átfut valami a tekintetemen. ~ Mi ez a hülye vicc? Haha, nagyon vicces valaki. Mégis honnan lenne nálam fegyver? ~ Mégsem adom meg apámnak azt az örömöt, hogy ismét egy ’nem’ kerüljön a bizonyára képzeletben vezetett listájára.
- Jelenleg nincs. – Félig meddig így is megadom neki, de hozzácseng az az elutasító, már-már kamaszosan gunyoros él, mintha már most lázonganék és azt akarnám az orra alá dörgölni, hogy most még nincs, de ne aggódjon, majd lesz. Nem azért jöttem vissza, hogy a hülye, kiszolgáltatott fia legyek. Aztán Storm tekintete is feltűnik, amilyen feszültséggel tapasztotta rám azokat a gyönyörű… Morogván szusszanok. – Nincs. Nincs fegyverem. Örültök!? – Hoppá, ez ki tudja honnan jött, de igen zabosan csattanok fel. Mindannyiunk számára nyilvánvaló lehet, hogy honnan fúj a szél. Az I.E.D.-m így is meglepően vissza volt eddig húzódva, pedig már a hangárban kitörhetett volna. Annyi alkalommal, pedig mennyi ideje, húsz perce, fél órája vagyunk itt? Csodás, a Sakál épp most akarja tovább feszegetni.
Az eddig magam mellett tartott kezeim ismét a hátam mögé kerülnek, ennek pedig egyetlen oka van, hogy ismét olyan fájóan, görcsösen szorítom ökölbe őket, ahogy nem rég a hangárban tettem. De ezen kívül nem szólok. Nem mozdulok. Ez most nem annak a helye és ideje. Ez nem az én dolgom.
~ A Nap. A Hold. Az Igazság. ~
Miközben Vadim átnyújtja Stormnak a pengét, én gondolatban szorgosan sorolom újra és újra a mantráimat, amik az esetek többségében segítenek észnél maradni. És sikerül a borús elmémben egy foltnyi tiszta égnek feltűnnie. ~ Valamire... kíváncsi vagyok. ~ Visszhangoznak az emlékezetemben a hangárban hallottak. Mi másra lenne kíváncsi, mintsem arra, hogy én hogyan reagálok? Az állkapcsom összeszorítva, nagyot nyelve tekintek a kezére, amit épp az asztallapnak feszít. Végül megszigorítom a tekintetem és mégiscsak közbelépek. Az én vonásaimon is a Storméhoz hasonló eltökéltség látszik.
- Nem. – Parancsszerű a tónusom, amivel megállítom és ellépek apám mellől, Storm azon oldalára sétálva, amelyik kezében a kést tartja. – Én csinálom. – Akarnok módon nyújtom a kezem a fegyverért, Vadim engedélyére várva. Ha pedig megadja, a nyelére markolok, szabad kezemmel pedig Storm csuklóját szorítom az asztallaphoz.
Annyira, de annyira sajnálom, Storm.
Láttam a tekintetén, hogy megtette volna, szemrebbenés nélkül. Nekem pedig végig kellett volna néznem. Réges-rég nem vagyok már tehetetlen gyerek. Miért nézzek végig valamit tehetetlenül, ha az előnyömre is fordíthatom? Ezt akarod, Vadim, nem igaz? Mindketten ezt akarják, csak egészen más miatt.

Vadim belépője hamar tönkreteszi azt a pillanatnyi nyugalmat, amit Henry megjegyzése csempész közénk, és érzem, ahogy megfeszülnek az izmaim. Pláne arra a határozott válaszra, amit Henry ad Vadim kérdéseire. Egyértelmű, hogy nem akar emlékezni, ez elég világos volt már abból, ahogyan Vadimról és Villengardról beszélt idefele. Az azonban tény, hogy egyelőre Henry is és én is akkor ússzuk meg a legkönnyebben, ha engedelmeskedünk Vadim parancsainak. Valahol megkönnyebbülök hát, amikor Henry minden további nélkül megkerül engem is, és az asztalt is, és elfoglalja a neki felkínált helyet. Az én helyemet. Talán dühönghetnék, hogy ilyen egyszerűen cserél le az öreg most, hogy visszakapta a fiát, de nem eszik olyan forrón azt a kását. Henry sem kilenc éves már, és bennem is mérföldekkel több a küzdőszellem, mint hogy egyszerűen feladjam. Henry azt mondta, nem akar a babérjaimra törni. De vajon ez mennyire akarat kérdése? Meglátjuk, Henry, itt Villengardon mennyit ér a te szabad akaratod, ha már az enyém általában szart sem. Persze vannak kivételek, olyan dolgok, amikért érdemesnek láttam küzdeni, feszegetni a határokat.
Hogy Vadim miért kínoz ezzel is? Mert büntet. Számomra ez ilyen egyszerű, és indokként könnyen elfogadható. Mert megérdemlem. Nem teljesen értek egyet minden ponttal, de a legtöbbel igen. Ismerem Vadim szabályait, és jópárat megszegtem, ezért pedig elfogadom a büntetést. Kívülről talán disszonánsnak tűnik, furcsának, betegnek talán ez a kapcsolat, ami köztem és Vadim között van, de számomra van értelme, és ez a lényeg. Ezem van, ennyim, és megtanultam becsülni az apróságokat.
Akkor is, ha a parancsa az, amit a szavai az elején csak sejtetnek. Hat ujj. Ennyiből választhatok, és ösztönösen veszem számba a legkisebb veszteséget, még mielőtt Vadim felhívná rá a figyelmem, hogy választhatok. Azért némi feszültséggel villan a tekintetem Henryre, amikor Vadim a fegyver felől érdeklődik. Megmotoztam. Alapos munkát végeztem, nem lehet nála most semmi. Vagy ha lenne is, odaadná? Kétlem. Megvárom Henry válaszát, és csak reménykedem, hogy nem hibáztam újabbat.
Ha végül Vadim kése mutat felém a nyelével, gondolkodás nélkül nyúlok érte, hogy elvegyem, és határozottan ráfogjak, miközben Vadim szavait hallgatom. Henry láthatja rajtam az eltökéltséget, hogy eszemben sincs fellázadni a parancs ellen, amit kaptam.

Türelmes vagyok. Fogjuk rá, hogy türelmes vagyok. Hagyom, hogy Henry megbeszélje magával a dolgokat és válaszoljon. De el lehet kapni a tekintetem, ami Stormra villan. Pár pillanat, és ha nem mozdult volna magától a fiam, vele rángattatom magam mellé. Felőlem meg is győzhette volna szép szóval, de hozza mellém.
Viszont úgy tűnik, hiába az a pillanat, az a pillantás, nincs rá szükség, hogy ki is mondjam az apró kis parancsot. Jobb is így. Nem akartam, hogy szükség legyen rá, érezheti még a közeljövőben Henry magát eléggé fogolynak. Ne kelljenek még parancsok is.
Ezzel viszont búcsúzik is az apa figura. A megszokott határozottsággal sorolom fel Storm hibáit, az egésznek mégis van valamiféle olyan éle, mintha Henrynek mutatnék mindent. Mintha gyerek lenne és egyszerre próbálnám arra tanítani, milyen viselkedés várok el tőle, de közben arra is, hogy kell uralkodnia a birodalmam fölött. Viszont hamar eljön az a pont, amikor a viselkedésem egy kicsit ugyan, de veszít ebből a különös tanító élből. Amikor megkapom a választ a kérdésemre.
- Helyes. Akkor nem okoz gondot, ha még egyet lecserélünk - jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd éppen csak egy levegővételnyi szünet után már folytatom is.
- Van nálad fegyver, Henry? - úgy tűnik, szeretem olyan kérdésekkel bombázni, amikben kiélheti a kis lázadását ellenem. Remélem, hogy ezúttal is azt kapom tőle, amit legbelül tudom, hogy imád.
Imádsz nekem nemet mondani, nem igaz, fiam?
Tudom, hogy fegyvertelen. Annak kell lennie, különben Storm nagyon csúnyán megüti a bokáját. Ha van nála bármi, ha át tudna nyújtani egy kést - már ha lenne olyan bolond, hogy megtegye -, az csak azt jelentené, valaki nagyon nem végzett alapos munkát.
A jól végzett munka örömére viszont már pattan is az ismerős kis hang és talpra állva a pengénél fogva egyenesen odanyújtom Stormnak a késem.
- Ezúttal is választhatsz, mint a legelső alkalommal. Csak egyet, mert legalább az előbb tudtál uralkodni magadon - még egy apró bólintást is elkaphat tőlem. Igenis értékelem, hogy hiába lestem őt annyira, a legapróbb rezzenést sem tudtam elkapni nála. Hiába a féltékenység és bármi egyéb érzelem, nem láttam, hogy elárulta volna magát. Ez pedig jó.
- Annyi különbséggel, hogy ezúttal én... mi csak nézzük - teszem hozzá. Nem parancs. Egy csepp parancs nem volt az egészben, mégis egyértelmű, hogy attól még elvárom, minden pontosan úgy történjen, ahogy elképzeltem.
Hogy amikor... ha... eljut addig, hogy mélyebbre, de ne gyógyíthatatlanul mélyre szaladjon a penge, megállíthassam egy egyszerű "elég"-gel.

Furcsa, ha azt mondom, hogy a futó mosolya egy pillanatnyi béke-szigetet jelent számomra? Nem sokáig, és nincs sok jelentősége, mégis, úgy tűnik pont erre volt most szükségem. Egy ilyen apró impulzusra. Rá? Nem. Vagy nem tudom. Mellette állva Storm illata mégis utat tör magának, és ha nem is képes teljesen kiszorítani apám és a gyerekkorom mocskos bűzölgését, legalább kapaszkodót ad. És eszembe juttatja mindazt, hogy miért vagyok most itt. Hogy mi mindent sulykoltam magamba a hajóút alatt. És hogy ha ebből az egészből ki akarok mászni, akkor nincs más út, csak az előre. Az előre pedig jelenleg azt jelenti, hogy előre fordulok, és nem feszegetem a nyakamat fojtó és a bokáimat tekerő, képzeletbeli köteleket. Egyelőre.
Majd megérkezik ő is. ~ A te helyed itt van. ~ Mióta magamhoz tértem a csempészhajó fedélzetén, volt úgy egyáltalán bármi, amihez nem vágtam pofákat? Hirtelen nem rémlik, ezzel pedig a mostani alkalom sem kerül fel a listára. A lábaim viszont mintha földbe gyökereztek volna. Stormra néz és talán nem is lenne annyira ellenemre, ha valóban neki címezné a szavakat. Persze nem vagyok hülye, nyilvánvaló, hogy nem erről van szó. Mire jó ez, miért bántja még ezzel is? Véleményt viszont nem alkotok, csak csendesen megfigyelek. A kapcsolatuk nem rám tartozik, legfeljebb egy eszköz lehet a kezemben.
- Nem. – A válaszom határozott és végleges. Jelen esetben a dacos jelzőt nem vagyok hajlandó használni. Mégis ott cseng hármunk közt a levegőben a mondat folytatása, ami elég kivehetően az, hogy nem akarok emlékezni, nem pedig az, hogy nem emlékszem. Hisz ha utóbbi lenne, legalább néhány másodperce elgondolkodtam és körbe néztem volna. Ilyesmi a kanyarban sem történt. Na, ennyit arról, hogy nem húzogatjuk az oroszlán bajszát, aki jelen esetben nem oroszlán, hanem sakál. Az még rosszabb. Stormra nézek, majd Vadimra és egyikük tekintete sem tűnik túl boldognak a hozzáállásomat illetően, így inkább nem feszegetem tovább a dolgokat. További ellenállás nélkül kerülöm meg Stormot, az asztalt és állok meg… apám mellett. Tartom a tisztes távolságot. Na, nem a tisztelet, hanem magam miatt. Innentől pedig nem folyok bele az eseményekbe, de le sem veszem Stormról a tekintetemet. Észrevétlenül figyelem, vigyázva arra az esetre, ha a Sakál tekintete felém irányulna, de le sem veszem róla a kék szemeimet. Figyelem minden rezdülését. Mindent. Bár nem ez az elsődleges célja, de még most sem tudom kiverni teljesen a fejemből azt a gondolatot, hogy milyen gyönyörű. De hát van egy olyan részem, aki Elysiumban nevelkedett. Hibáztathat bárki azért, hogy szeretem a szépet? Fogjuk most rá erre. Az viszont már nem tetszik ennyire, amikor ő is rám néz. Mondd, hogy nem az fog történni, amire gondolok.

Látom Henryn a feszültséget, a tekintetében felém villanó haragot, amikor parancsolón csattan a hangom, de annyi minden lehet az oka annak a feszültségnek. Tökéletesen értem a kihívást, és elgondolkodok rajta, hogy vajon azzal járnék rosszabbul, ha Vadim személyes terének védelmében nekiesnék Henrynek, és az öreg azon kapna, hogy épp csépelem a fiát, vagy ha hagynám, hogy azt csináljon, amit akar, és aztán azért lennék számonkérve, mert nem akadályoztam meg a kutakodásban. Egyik sem jó megoldás, marad hát az egyetlen, amiről úgy gondolom, megoldhatja a problémát: kérek. Megkérem Henryt, és látom, ahogy megenyhül a tekintete. Hiába rántja el a karját, már tudom, hogy nyertem. Amikor visszasétálva mellém még megjegyzést is tesz, ráemelem a tekintetem, és egyetlen futó pillanatra elmosolyodok. Nem válaszolok, nem veszem fel a képzeletbeli kesztyűt, pedig… máskor igazán élvezném, de ez most nem az a pillanat. Most túlságosan nyomaszt minden, és az is óriási csoda, hogy ezt a mosolyt képes volt előcsalni belőlem.
A thai masszázs említésére még egy pillanatig megmarad a már-már derűs kifejezés az arcomon, aztán egy alig hallható sóhajjal visszafordulok az előttünk álló asztal felé. Nem hiszem, hogy a mai nap végén egy masszázsra fogok vágyni, de észben tartom Henry “óhaját”. Egyszer sort kerítünk rá. ~Ígérem.~
Nem mintha ki akarnám mondani, de lehetőségem sem marad rá, mert belép az irodába Vadim. Nem rezzenek össze, mint akit rajtakaptak valamin, és az sem zavar, hogy mögém lép. A nyugalom mintapéldánya vagyok… kívülről. Ez pedig akkor sem változik, amikor Vadim megkerüli az asztalt, leül a székébe, és… magához szólítja Henryt. Maga mellé. Nem, nem ülnek ki az arcomra az érzelmek, mindaz a féltékenység, amit Henry, és mindaz a harag, nem, gyűlölet, amit Vaidm iránt érzek. Tisztelem az öreget, de gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Amikor tesztel. Feszegeti a határaimat. De mégis mit várt? Hogy majd acsarogva vakkantok rájuk, mint holmi veszett kutya? Hogy majd nyíltan gyűlölni fogom akár őt, akár Henryt? Nem, annál sokkal jobban kellene, hogy ismerjen. Enyhén oldalra fordítom a fejem, hogy lássam Henry reakcióját. Az sokkal jobban érdekel, mint Vadim rám irányuló kísérletezése. Vajon engedelmeskedik? Előbb-utóbb kénytelen lesz. Ha nem is most… idővel kénytelen lesz.
Végül amikor visszapillantok Vadimra, szenvtelen a pillantásom. Nem veszett kárba a sok évnyi tanítás és a büntetések sora, az ideje, amit rám “pazarolt” a fia helyett. Jó katonája lettem. Hűséges és kitartó. Még mindig akarom azt a helyet, amit most Henry foglalt el mellette, még mindig akarom, hogy büszke legyen rám, de legalább ugyanannyira akarom az ő helyét. Türelem, Storm, türelem. Ez mindig is nagy erényed volt.
Kivárok most is. A kérdést és a folytatást is, kommentár nélkül. Tudom, hogy a fejemre fogja olvasni a hibáimat, akár akarom, akár nem. Hallgatom a felsorolást, amit én magam is sorra átvettem már a kabinom magányában. Nem ér meglepetésként egyik sem. Mégis, most valahogy többnek tűnnek. Vadim hangján mindegyik súlyosabbnak tűnik, mint amilyen magamban emlegetve volt. Pedig előfordult, hogy szándékosan hangosan mantráztam, ahogy Henry szokta az ő mantráit. Az enyémek kicsit más jellegűek, úgy tűnik.
Amikor azonban Vadim az ujjaimra kérdez rá, először villan a tekintetemben valami… félelem? Nem, nem félek. Ezt már túléltem, nem lenne újdonság. Inkább valami zavarszerűség van bennem. Vadim nem szokott ilyet. Nem szokott felkészíteni arra, ami rám vár. Soha nem tudom előre, mit fog tenni. Imádja a meglepetéseket, és az azokra adott emberi reakciókat. Henryre pillantok. Nem az én reakciómra kíváncsi Vadim, már tudom. A fiáéra. Arra, hogy mennyit tud rólam. Hogy mennyit tudunk egymásról? Nem, ezt nem tudja Henry. Ezt nem osztottam meg vele, nem volt miért, és… nem akartam. Most mégis tudni fogja így vagy úgy.
- Remekül, Uram.
Fordulok vissza a válasszal Vadim felé, és ott is marad a tekintetem. Nem nézek le az ujjaimra, nem mocorgok kényelmetlenül, és egyelőre Henryre is csak annyira figyelek, amennyire a perifériás látásom képes befogadni. A bionikus szememet is csupán ösztönösen használom, hogy tudjam, hogyan reagál a kérdésekre és a történtekre.

Méregzsák. Képtelen uralkodni magán. Nem tanították meg a tiszteletre. Semmit nem tanítottak neki! De most már itthon van, meg fogom nevelni, kerüljön bármibe. A bevált módszereim és a jó példa, amit Storm mutat neki, elég kell legyen. Nem akarok több olyan kis jelenetet, mint amit most levágott a hangárból kifelé menet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a vérem a legapróbb provokációra ugorjon. Már ezzel az egy kis műsorral megalapozta magának a dolgokat, ez nem kérdés. Tesztelni fogják. Látni akarják, milyen, amikor a Sakál fiának elborul az agya. Ha már nálam nem tudnak ilyesmit elérni, majd nála...
Épphogy morgok egy kicsit az orrom alatt, aztán máris intézem azt a pár lépést, ami még hátra van. Parancsokat vakkantok és persze átnézettetem magát a hajót is. Biztos, ami biztos. Inkább fussak felesleges köröket, mintsem egyszer ne tegyem és berobbanjon a szar.
De utána már indulok is az irodám felé. Sietve, de nem végigdübörögve a folyosón. Mindenki tudja, hogy szeretem megvárakoztatni az embereimet, de ez most nem az a helyzet. Túl fontos. A megszokottnál is jobban kézben akarom tartani a helyzetet, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a lehető legkevesebb időt töltöm távol tőlük.
Viszont még így is kaptak időt kettesben. Ismerem a fiam. Ismertem. Kíváncsi fiú volt és tekintve, hogy most ugyanúgy nem tud uralkodni az indulatain, nem hiszem, hogy pont ez változott volna. Pontosan ezért nem hagytam lényegében elől semmit. Sem egy fiókot nyitva, sem egy dokumentumot, amiből olvasni tudna. Az egyetlen, ami látszólagosan hiba lehet, de teljesen szándékos, hogy azt a bizonyos képet megnyitva hagytam a kis táblagépen. Azt, ami felfedte előttem, él. Ezen kívül viszont semmi, ami vonzhatná a tekintetüket. A szokásos tökéletes, szinte már steril rend.
Kis híján mosolyra bír a jelenet, amikor végül az irodámba lépve az asztalom előtt ácsorogva találom őket. Ezek szerint tényleg tud rá hatni Storm? Egy árva szót sem szólok, csak állok mögöttük pár lépésre egy hosszúra nyúlt másodperc erejéig, mielőtt megkerülném őket, majd az asztalt és a megszokott helyemre ülnék.
Újra végignézek rajtuk. A tekintetem egyikről a másikra siklik, majd vissza, mintha megpróbálnék olvasni bennük és kitalálni, mivel töltötték azt a pár percet, amíg magukra maradtak. Vajon végig itt ácsorogtak, némán? Mégsem kérdezek rá.
- Henry - szólalok meg végül és intek. Magam felé. Magam mellé. Azt akarom, hogy mellettem álljon, ne velem szemben.
- A te helyed itt van - most először, hiába a fiamhoz intézem a szavaim, a tekintetem Stormon állapodik meg. El nem tudom képzelni, hogy ne legyen féltékeny! Annyira vágyik arra, hogy büszke legyek rá, annyira erősen küzd minden nap, hogy méltónak tartsam a figyelmemre. Nincs olyan, hogy ne érezze, neki kellene mellettem állnia.
De engem csak az érdekel, adja-e bármi jelét. Engedi-e, hogy bármi elárulja.
- Emlékszel erre a helyre, Henry? Emlékszel rá, mennyit jöttél ide hozzám, mert rosszat álmodtál? - tudni akarom, emlékszik-e. Tudni akarom, mennyire mosták át az agyát, vagy éppen mennyire jól hazudik saját magának.
Azt mondta, csak időre van szüksége, nem igaz? Időre, amíg megszokja, hogy itt van, ahova tartozik. Én viszont hiába vagyok türelmes, vele nem akarok több időt elvesztegetni, mint amit feltétlen muszáj. Úgyhogy kérdezem, eszébe juttatom, szeretett itt velem. Mert így volt, ugye? Szeretett itt. Szeretett engem.
De mindezt csak szépen sorjában. Nem azért vannak itt mind a ketten, hogy Storm is szem- és fültanúja lehessen a rég történteknek. Nem erre vagyok kíváncsi és hogy mindez csak bevezető volt, valószínűleg le is lehet olvasni az arcomról. Főleg akkor, amikor az egész átvált apából, ezerszer szigorúbbra. Sakálra.
- Sorra kell vennünk, mi mindent követtél el az úton? - kérdezem, de igazából választól függetlenül elkezdem sorolni. Végigmegyek a teljes listán, amit fejben összeszedtem, hogy itt és most a szemébe mondjam és felrójam neki az egészet.
Ezen a listán pedig nem csak az van, hogy nem válaszolt a hívásra, amikor kerestem. Nem csak az, hogy olyasmiben reménykedett, elnézem neki az indokot, miszerint pihenésre volt szüksége, de azt az apró tényt is, hogy hazudott. Nem számít, hogy utána beismerte. Azt is a szemére vetem, hogy próbált számon kérni, mert szerinte nem kapott meg mindent. Hogy nem készült fel eléggé és Martinék elérték a fiam. Hogy amikor végül elém állt az elszalaszott hívások után, nem volt egészen tiszta a tekintete. Mindet és mindent felsorolok neki a végére pedig érezhetően egy árnyalattal hangosabban beszélek, mint ahogy kezdtem.
- Most pedig válaszolj nekem szépen. Hogy funkcionálnak az ujjaid? - nem kellene rákérdeznem. Nem kellene nyomot adnom neki, hogy azt higgye, tudja, mi következik. De, mint említettem, kíváncsi vagyok. Ez az egyik a listából. Kíváncsi vagyok a fiam arcára. Mennyire beszélgettek el, miután összeverték egymást? Tud róla, hogy Storm ujjai közül nem mind hús és vér? Storm pedig... mutatja lázadás jeleit, amit a hívások alatt olyan biztosra vettem, hogy éppen történik? Hogy túl hosszú lenne az a póráz, amin tartom?

Érzem az elmém végig repedezni, mint a régi holo-felvételeken a sivatagok száraz homokja. Újabb és újabb repedés fut végig az agyam felszínén, ahogy az átmosott emlékek igyekeznek utat törni maguknak. Minden egyes szippantással egyre inkább, amikor levegőt veszek. Hisz mi más lenne, ami leginkább belobbantja az elfeledett képeket, mint a szagok. Undorító. Ha Storm jól figyel, talán észre veheti, hogy az eddig hangos szuszogásom egy ideje elhalt, a mellkasom sem mozog a levegő útjával. Mert nem veszek levegőt. Utálom ezt a szagot! Apám szagát! A gyerekkorom szagát! Utálom! Ez a féktelen düh pedig kristálytisztán leolvasható a tekintetemről. Már bőven a terebélyes, fémes íróasztal másik oldalán állok, mikor a parancsra villannak a kék szemeim. ~ Ne. ~ Én pedig a puszta arckifejezésemmel, szavak nélkül felelek. ~ Miért, mit fogsz tenni? Erőszakkal megállítasz? Összeverekedünk itt és most? Megéri neked? Hát állok elébe. ~ De már csak az is egyértelműsíti, hogy én sem ’vágyom’ erre igazán, hogy arra az egyetlen kérlekre szinte csettintésre megenyhül a tekintetem. Végre levegőt veszek. A karom persze elrántom, és nem tágítok. Legalábbis elsőre. A következő, erélyesebb figyelmeztetésre már nagyot sóhajtok és kelletlenül ugyan, de visszabaktatok Storm mellé. Igaz, hogy közben alaposan szemügyre veszem, hogy mi minden van az asztalon, van-e fiókja, milyen panelek tartoznak hozzá, megvan-e nyitva bármi a beépített érintőképernyőn, meg a többi, de nem nyúlok semmihez, csak a nyakam nyújtogatom. Végül megállok mellette.
- Nem szeretem, ha parancsolgatsz. – Annyira kontrasztos az egész. Egy pillanatra mintha nem az ellenségemhez beszélnék. De hisz nem is az… ugye? Vagy az? A tekintetem a nyakára kúszik, követve a borostás álla vonalát egészen fel a zöldes kék szemeiig. Vajon gyerekkorában kékebb volt? Megkérdezném tőle, hogy mit tegyek, de tudom a választ. Ne tegyek semmit. Meghát nincs szükségem rá, hogy megmondják nekem, mit csináljak. Bár mondhatnám azt is, hogy kiképeztek rá, hogyan mozogjak ellenséges környezetben és hogyan szabotáljak bármit és bárkit belülről. De kit akarok áltatni? Tizenhét vagyok, sok Angyal ennyi idősen állt neki egyáltalán a záróvizsgáinak. Nem funkcionálok úgy egyedül, mint a tapasztaltabb társaim tennék a helyemben, vegyük például Lizzyt, akire mindennél jobban felnézek. A Béta osztag tagjaként megállíthatatlan vagyok, de csapatban egészen más, mint egyedül a ’világ végén’. Jó, jó, kit áltatok… Már megint belemagyarázom, hogy mit és miért nem tudok megtenni, holott a legnagyobb akadály az, hogy ez az egész… személyes. Hogy azért ilyen baromi nehéz, mert ha tetszik, ha nem, tényleg Henry Burrowsként születtem.
- Ez után szükségem lesz egy thaimasszázsra. – Morgom oda az orrom alatt, ahogy végre előre, az asztal felé fordulok. Úgy mondom, mintha csak egy hosszú nap végén kívánnék egy pohár hűs italt. Igen, emlékszem ám, hogy szerinte az milyen jó. Mármint a thaimasszázs. Valószínűleg ezzel megint a saját figyelmem akarom elterelni, mert hát álmodik a nyomor. Kétlem, hogy a Sakál enged majd ide-oda kószálni. Bele sem merek gondolni, hogy mi vár rám. Főleg, ha ellenállok. Márpedig ellenállok, mert nem tudok másként viselkedni.

Időnként lazul a tökéletes álarc, lazul a saját szigorom önmagam felé. Vicces, hogy ez általában Vadim jelenlétében történik. Olyankor, amikor… nincs nagy tétje. Talán mert tudom, hogy úgyis túl jól ismer, és vannak dolgok, amiket felesleges rejtegetnem előle. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, a hibáim felett csupán a legminimálisabb mértékben hajlandó szemet hunyni. Ha éppen jó kedve van.
Most is észbe kapok. Nem szokásom magyarázkodni, most mégis kicsúszott a számon, de mindez csak addig tart, amíg az eszem utoléri a nyelvemet az első sokk után.
A tényállás felvzolására csak biccentek, és még egyszer visszapillantok Dominik Vesela képére. Nem lesz nehéz a kaméleongúnya. Az Egyház soraiban tengetni a mindennapokat már valószínűleg annál inkább. De nem az a típus vagyok, aki bármi elől meghátrál.
Értékelem, hogy Vadim engem hívott erre a küldetésre. Tényleg, igazán. Az, hogy sejtem, mennyit ér neki a fia élete és visszatérése, nem csak óriási terhet ró a vállamra, de megerősít abban, hogy Vadim a maga sajátos módján megbecsül engem és a képességeimet. Megbízik bennem. Nem feltétel nélkül, de sosem várnám el ezt a Sakáltól. Ez is megfelelő elismerés most számomra.
Három hét, plusz az út. Ennyi idő elég lesz. Sikerülni fog. Muszáj, mert nem engedhetem meg magamnak a kudarcokat.
Engedelmesen biccentek, majd az apróság említésére figyelmesen pillantok ismét Vadimra a táblagépen átváltó fotóról. Hát persze. Meg is lepődtem volna, ha nem próbálja a végletekig kitolni a határaimat és újra és újra letesztelni a szervező-, és alkalmazkodóképességemet.
- Értettem, Uram.
Nem sokan vannak, akikben szinte tökéletesen megbízom, de akadnak páran. Tisztában vagyok vele, hogy az információ mindig sokat ér Villengardon, és eszem ágában sincs lehetőséget hagyni a legkisebb szabotázsra sem. Nyilván ha idő előtt kiderülne, hogy Vadim fia életben van, nem lenne zökkenőmentes az utunk. Már a képzeletbeli listámat böngészem, ki lenne a legalkalmasabb, hogy csatlakozzon hozzám, amikor Vadim még megszólal.
- Igen, Uram.
Halvány félmosolyra húzódnak az ajkaim. Annyira… gyakorlatias. Ezt kedvelem Vadimban. Nem fog csalódni bennem. Azzal hátat fordítok, és lelépek, hogy felkészülhessek a hajnali bevetésre. Hosszú éjszakám lesz, de majd kipihenem a Föld felé tartó úton.

Az a tekintet mindent elárul, ahogy ránézek. Magyarázkodni akar? Komolyan? De úgy tűnik, ő is észbe kap. Az egy dolog, hogy ezúttal nem veszem tiszteletlenségnek, hogy kérdez. Kérdezzen csak, most szabad. De attól még nem változik minden szabály, amit szeretek betartatni.
Az viszont láthatóan teljesen hidegen hagy, hogy nem nyeri el a tetszését, ahogy fogalmazok. Henry az örökösöm, akár tetszik, akár nem. A vérem. Nem kell rajongania érte, de attól még a valóság nem fog megváltozni.
- Le lesz cserélve a kép és a vércsoport. A név és minden más marad. Megszokod. Megtanulod használni és kihasználni azt, ami ezzel jár - nem mintha nem bíznék benne. Tudom, hogy megoldja. Lehet, hogy nem szokásom közölni vele, de az egyik legjobb emberem. Csak nem hagyom, hogy elteljen magával a legkisebb mértékben sem. Minél inkább küzd, hogy elnyerje az elismerésem - amit lényegében sosem kap meg egyértelműen -, annál jobb lesz.
Talán, ami a legközelebb áll az elismeréshez az, hogy most is őt hívtam. Az már csak ráadás, hogy rá bízom, mennyi időt ad magának minderre.
- Három hét plusz az utazás - bólintok aprót. Innentől kezdve tudhatja, hogy behajtom rajta, egy perccel sem csúszhat ki a saját magának szabott határidőből. Amilyen teljesítéskényszert neveltem bele, biztos vagyok benne, hogy tartani fogja magát ehhez.
- Még egy apróság - húzom el előle a táblagépet és váltok vissza a fiam képére. Nem mintha ehhez lenne köze a mondandómnak, csak újra meg akarom vizsgálni. Egyetlen futó pillanatig, mintha abban reménykednék, hogy most szúr szemet az apró hiba, vagy éppen az a részlet, ami biztosít róla, tényleg ő az.
- Az atya. Még le kell vadásznod. Hajnalban eltéríttetem a hajóját, de a többit te intézed. Ha kell, válassz magad mellé két embert, de intézd el. Találj ki valami piti okot, miért kell pont ő. Nem érdekel, mi lesz az. A tényleges... csomag és minden részlete titkos. Nem akarom visszahallani - végig rajta tartom a tekintetem, amíg beszélek, de már újra hátradőlök a székemben. Látszólag se kézremegés, se hajbatúrás. Semmi.
- ...és Storm. Ha mégsem ő az, legalább hozz vissza valami értékeset. Ne legyen felesleges az út. Leléphetsz - ezt a végét már szinte hadarom. Végül meg sem várom, amíg ténylegesen lelép, újra a képre irányítom a figyelem.
Egy örökkévalósággal ezelőtt erre mondhatták az emberek, hogyha így folytatom, a nézéstől el fog kopni a kép.

Vadim elől feleslegesnek tartom most elrejteni a meglepetést, ami kiül az arcomra. Ez azért elég szokatlan feladat ahhoz, hogy tudja, úgyis melepő lesz számomra.
Érzem magamon Vadim tekintetét, amíg a képet vizsgálgatom, és amikor kérdezek. Nem tiszteletlenségből, csupán ösztönösen. Mert időnként jó, ha van valaki, aki kérdez. Akkor is, ha mindez úgy jön le, mintha ostobának tartanám az öreget. Sosem követnék el ilyen hibát.
- Én csak... - kezdek bele a mentegetőzésbe, de aztán Vadimra pillantva megingatom a fejem. - Nem, Uram.
Biztos vagyok benne, hogy ötször leellenőriztette. Van elég józan ahhoz, hogy ne akarja felesleges reményekbe ringatni magát, de mindenkinek lehetnek gyenge pilanatai. Pont mint most, amikor a hajába túr. Megértem az indulatait, elvégre… nem mindennap derül ki az ember halott fiáról, hogy mégsem halt meg. Azonban az, ahogyan folytatja… nem tetszik. Egyetlen vonásom sem rezdül, de mégis érezheti rajtam, hogy nem tetszik, amit mond.
- Igen, Uram.
Ösztönös a válasz mégis, az apró biccentés. Érthető. Tökéletesen. Amíg nem várja, hogy örömtáncot lejtsek a hírtől, addig nincs kifogásom a megfogalmazása ellen, akkor sem, ha nem örülök neki.
A képet nézem, amit elém tol a táblagépen. Az új énemmel. Nem nagyon hasonlítunk, de megteszi. A képet majd úgyis lecserélik a rendszerben, feltételezem. Átfutom az információkat, de nem időzök sokáig. Úgy sejtem, úgyis megkapom, lesz időm átnézni.
A kérdés hallatán felpillantok Vadimra. Mérlegelek. Őszintén? Fogalmam sincs. Egy beépített akció nem sétagalopp, és ki tudja, mikor adódik megfelelő alkalom a lelépésre. Lehet egy hét, de két hónap is. Nem lőhetek azonban mellé nagyon egyik irányban sem, mert tudom, hogy számon lesz kérve rajtam.
- Három hét elég lesz.
Annyi idő alatt fel lehet térképezni a helyszínt, a napirendet, ki lehet ismerni szokásokat, embereket. Ráadásul lehetőség is biztosan adódik, hogy megfelelő biztonsággal léphessek meg Henryvel.
- Van még valami, Uram?
Ha nincs, nekiállnék készülődni. Nem mintha olyan sok mindent kellene összepakolnom, inkább lelkiekben készülök fel a küldetésre.

Magamban elmosolyodok. Tudom, hogy kissé szét vagyok épp csúszva - magamhoz képest legalábbis -, de aggodalomra semmi ok, amíg az ilyen apró rezzenéseket is észreveszem, mint ez a kis meglepettség Stor arcán a feladatot hallva. Ennél tovább viszont egy pillanattal sem tart az a magamban megjelent mosoly.
Még egyszer rátéved a tekintetem a táblagépre, mielőtt odatolnám elé. A fiam. A halottnak hitt fiam.
Amint lehet el is húzom a kezem és csak egyszerűen nyugtatom az asztalon, ahogy kissé előredőlök. Nem a képet vizsgálom, pedig még rálátnék, sokkal inkább Storm arcát. Látom a szemeiben a kétséget és ezúttal még a tiszteletre sem figyelmeztetem, amikor megszólal.
- Azt hiszed, nem néztem utána és ellenőriztettem le a legjobb és legmegbízhatóbb embereimmel? - kérdezek vissza valamiféle dühös éllel, pedig tudom, hogy teljesen jogos a kérdése. Én is újra meg újra feltettem magamnak ugyanezeket a kérdéseket. Ahogy azt is, hogy ki kell-e adnom még egy embernek, hogy fussa át a részleteket, lehet-e bennük bármi trükk.
De nem. Az már felesleges kockázat lenne.
- A fiam az - teszem hozzá egy kis szünetet követően, ahogy a hajamba túrok. Rövid, de nem annyira, hogy ezt ne tudjam megtenni. Más alkalommal, bárki más előtt nem engedném meg magamnak ezt a mozdulatot sem, de most ilyen értelemben nem uralkodok magamon.
- ...te pedig haza fogod nekem hozni az örökösöm - nézek fel rá. Ezúttal már sehol nincs az előbbi gyengeségek legapróbb jele sem, csak a megszokott "Érthető?" kérdést lehet kiolvasni a szemeimből.
- Mindent megkapsz, amire szükséged lehet. Álcát, hajót, információt - sorolom szép lassan ejtve ki minden egyes szót, majd elvéve a táblagépet, koppintva párat rajta máris újra felé mutatom.
- Barátkozz az új éneddel - a kijelzőn a drága atya képe és pár alapvető információ róla. Úgyis megkap majd mindent, egyelőre ennyi elég lesz, hogy legyen elképzelése róla, ki is lesz ő a következő hetekben.
- Mennyi időre lesz szükséged? A oda-vissza úttal nem számolva - nem nagyon szoktam neki hagyni - sőt, senkinek -, hogy eldöntse, mennyi időt kér egy küldetésre. Megszabom és tartsa magát ahhoz. De ez most egészen más helyzet. Tudom, hogy érti a dolgát és nem fog felesleges köröket futni.

Fogalmam sincs, mi ilyen sürgős, de ha valamit Vadim annak tart, az biztosan nem várhat. Eszembe sem jut melegítőben és papucsban becaplatni a Sakál irodájába. Minél kevesebb támadási felületet adok neki, annál jobban járok. Pláne, ha nincs épp fényes kedvében, és ha valami sürgős, azt nem szokta szeretni.
Az egyenruha kifogástalanul áll rajtam, a hátam mögött pedig már akkor csukódik az ajtó, amikor belekezd a mondatba. Ilyenekben már nem hibázok. Soha. Általában olyan dolgok hangzanak el ebben az irodában - pláne négyszemközt -, amiket nekem sem érdekem, hogy bárki más halljon. Ha valaki másnak is tudnia kell róla, arról majd Vadim gondoskodik.
Közelebb azonban csak az intésre lépek, és megállok az íróasztal előtt, vállszéles terpeszben, hátam mögött összefogva a kezeimet. Az első mondat nem meglepő, számítottam ilyesmire, és eszemben sincs időt kérni. Ezt már megszoktam.
A folytatás azonban meglep. Láthatja rajtam, de csak mert ismer. A meglepetésem azonban nem akadályoz meg abban, hogy hamar felfogva a kapott információkat magabiztosan rábólintsak.
- Igen, Uram.
Bízom benne. Bármilyen furcsa is, tényleg bízom Vadimban. Ami a dolgok professzionális kezelését illeti, nem sokan jobbak nála. Tudom, hogy mindenre gondolt, és mindent megtervezett elintézett, ami ahhoz szükséges, hogy minél esélyesebben indulhassak neki a küldetésnek. A többi már csak rajtam múlik. És igen, rohadtul büszke vagyok rá, hogy engem küld egy ilyen bevetésre.
Csak akkor kezdek gyanakodni, amikor megremegő kézzel felém tolja a táblagépet. Alig észrvehető a mozzanat, de tőle annyira szokatlan, mintha ordítani kezdene. Az intése után közelebb lépek, és elég csak rápillantanom a képre, hogy felismerjem a fiát. Azt hittem, meghalt. Mindenki azt hitte, és mégis… eltéveszthetetlenek a vonásai, holott azóta nyolc év telt el. Én csak fényképeken láttam Henryt, mégis, még én is biztos vagyok benne, hogy ő az. Felpillantok Vadimra, és ezúttal nem kérek engedélyt a megszólalásra.
- Henry? Biztosan ő az? Mennyire megbízható a forrás? Nem lehet manipulált a kép?
Kérdezek, mert azért vagyok, hogy kérdezzek. Pláne egy ilyen kényes témában, ami ennyire személyesen érinti Vadimot. Biztos vagyok benne, hogy az ő fejében is megfordultak már ezek a kérdések, de egészen más ilyenkor más szájából hallani. Mert sokszor ilyenkor tűnnek biztosan jogosnak, nem csak önnön kétségeinknek.

Túl korán adtam volna fel a keresést? Csak ez visszhangzik a fejemben, miután eljutott hozzám a hír. Életben van. Nem volt elegendő az az év, amíg megállás nélkül őt kerestem. Tovább kellett volna - bár azt valószínűleg az embereim sínylették volna meg. Úgy értem, alig lett volna, aki túléli. Nem azért, mert addig hajtottam volna őket, hogy a kimerültség urrá legyen rajtuk, sokkal inkább azért, mert minden egyes alkalom, amikor nem bukkannak rá, a saját kudarcuk és hibájuk. Azt pedig nem tűröm.
Nem adtam fel túl korán a keresést, egyszerűen...
Hm. Vicces. Pont ugyanazt teszem, amiért másokat lenézek. Magyarázkodok. Saját magamnak. Nem mintha túl sokáig tenném, van ennél fontosabb dolgom is, miszerint mindent elő kell készítenem a legkorábbi indulásra. Nem én leszek az, aki érte megy. Ha valaki, hát én a legjobb álcával sem lennék képes az Egyház kaptárába bejutni. Storm viszont igen.

Amint minden készen áll, számomra egy örökkévalóság múlva, pedig csak pár hétről van szó, azonnal az irodámba rendelem és ahogy felhangzik a kopogás, már hallani is a morranást, miszerint jöjjön be. Egy pillanat alatt végigfut rajta a tekintetem, keresve a legapróbb hibát, amibe beleköthetek a megjelenését tekintve.
Semmi. Helyes. Egy kicsit kihúzom magam ültömben és már hallatom is a hangom.
- Csukd az ajtót - szólok rá. Nem mintha valószínűleg nem tudná, hogy ezt tegye, de nem számít. Ki tudtam mondani a három kis szót, mielőtt magától megtette volna? Igen. Akkor lassú volt. Utána már csak intek, jöjjön közelebb, de szokás szerint nem mondom, hogy üljön le. Egy hosszúra nyúlt másodpercig nézek rá és csak utána szólalok meg.
- Szedd össze magad, holnap korán reggel indulsz - kezdek bele egyelőre anélkül, hogy bármi komolyabb információt megosztanék vele. Arra vagyok kíváncsi, van-e olyan bolond, hogy megpróbálja azt mondani, szüksége van még pihenésre, nem áll készen.
Nem mintha nem ismerném már. Tudja, hol a helye, mégis néha szeretem megadni a lehetőséget, hogy - rossz értelemben ugyan, de - meglepjen.
- Egy ideig atya lesz be őled. Be kell épülnöd a képmutató Egyház soraiba és elhoznod nekem egy nagyon fontos... csomagot. Ha jól csinálod, nem igazán számíthatsz ellenállásra. A terv végét leszámítva - vázolom neki igazán nagy vonalakban a küldetése lényegét.
- Menni fog, igaz? - muszáj rákérdeznem. Muszáj még mindig húznom egy kicsit az időt és nyernem magamnak pár percet, mielőtt kész lennék kimondani hangosan is azt a bizonyos mondatot. Azt a mondatot, ami az utóbbi hetekben oda-vissza pattogott a fejemben.
Mint egy átkozott gumilabda, amitől lassan úgy érzem, széthasad a koponyám.
Végül az asztal szemközti széle felé tolom a táblagépem, rajta azzal a bizonyos képpel, amit az információt megerősítéseként kaptam. Talán kicsit gyorsabb a mozdulat, mint kellene. Mit tagadjam? Ha valaki nagyon jól megnéz magának, láthatja, hogy most éppen nem annyira magabiztos és stabil a kezem, mint általában. Alig észrevehetően, de igen... meg-megremeg. - Az elhozandó csomag. Ismerős? - teszem fel a kérdés egyszerűen és a fejemmel intek Storm felé, hogy lépjen csak oda és nézze meg magának.

Úgy hiányzott már ez a masszázs, mint éhezőnek a falat kenyér. Mintha minden feszültséget kisajtoltak volna a tagjaimból, úgy érzem magam, mint aki újjászületett. Mint minden egyes alkalommal.
Épp elégedett vigyorral a képemen lépek ki a szalon ajtaján, amikor felzizzen a kommunikátor, és Vadim neve jelenik meg a holon. Az irodájába, és persze, hogy azonnal. Magamban azért elmormogok egy köszönömöt az Istencsillagoknak, hogy legalább az időzítése nem volt rosszabb. Meglehetősen morcos lettem volna, ha félbe kellett volna hagynom a masszázst. Így legalább jókedvem van. Úgy sejtem, nem fog sokáig tartani. Biztosan egy újabb küldetésről van szó. Négy napja tértem haza a Marsról, erre megint valami… de hát ezért vagyok, nem igaz? Hogy parancsokat teljesítsek.
Út közben beugrok a kabinomba, hogy belebújjak a Napok egyenruhájába, és csak utána veszem az irányt Vadim irodája felé. Az ajtó előtt megállok, veszek egy mély levegőt, hogy rendezzem az arcvonásaimat és arra koncentráljak, hogy Vadimmal fogok szemben állni, csak utána kopogok be. Minden egyes alkalommal úgy érzem magam az irodájában, mint akit belöktek a ringbe a legintelligensebb bestiával. Muszáj felkészüljek az “összecsapásokra”. Ezért utálom, amikor “most rögtön” akar látni, mert nincs időm felkészülni. Ezt pedig bizonyára ő is tudja. Vadim soha, semmit nem tesz ok nélkül.