Tökéletes, pont, mint egy Monet festmény, ha messziről nézed semmi kivetnivalót nem találsz benne, de aztán ahogyan közeledsz észreveszed, hogy mennyire elnagyolt, színek adta kavalkád csak: minden viccen nevet, mindenkire rámosolyog, tökéletes társalgási témákat vezet fel, a lábát mindig illemtudóan keresztbe teszi, a kisujját eltartja a pezsgős pohártól, felismeri a borok föld ízét, rebegteti a szempilláit, dobálja a haját, beléd karol, hozzád simul, megdicséri a megjelenésed, a kedvedért úgy tesz, mintha szeretné a csokoládét, mintha könnyen elvarázsolható lenne, akit lenyűgöznek a lovagias gesztusok. Mindig könnyed vanília illatú, mintha minden nap élete legfontosabb napjára készülne, persze ha megkérdeznéd nem tudná megmondani, hogy melyik napról is van szó, de elhitetné veled, hogy még túl naiv. Úgy tesz, mintha a finom érintések szórakoztatnák, mintha mindig is rád várt volna, de közben utálja az összes viccedet, a mosolya túl üveges és miközben könnyed témákat vet föl,  legszívesebben csak csendben maradna. Sokkal vadabb, mint amilyennek kinéz, utálja a pezsgőt, a borokat meg túlságosan is szereti, imádja, hogy elhiszed ezt a szerepjátékot neki, hogy sütkérezel a rád vetített fényben, hogy igazi sültbolondot csinál belőled, mert nem tetszik neki az új inged és nem szereti ha virágokat hozol neki, nem szereti ahogyan a derekára csúsztatod a kezed, de azt szereti, hogy a helyedbe könnyen képzelhet mást, hogy ha becsukja a szemét és egészen elfelejti, hogy csokoládét vettél neki meg vörös rózsákat és olyan előkelő illatod van meg pökhendi modorod, akkor eszébe tudnak jutni az érintéseid nyomán más ujjai, és ha ilyenkor, ezekben a pillanatokban figyelnéd meg, képes lennél meglátni, hogy mennyire tökéletlen. Csupa álmatlan éjszaka, csupa sírás, csupa túl gyorsan elfogyó bor, csupa szem alatti karikák, csupa megremegő ajak, csupa magány, félelem, komplexus.  Csupa gyerekkorban kiölt lázadás, csupa gyerekesség, csupa dac, csupa törékenység. Csupa, csupa tökéletlenség. .

Az anyja szerint, ha ken egy kis korrektort a szeme alá és felvesz egy olyan ruhát, ami túlságosan rövid és borzalmasan kihívó – ami miatt minden második lépés után azon fog aggódni, hogy a következőnél nem képes-e még feljebb csúszni a könnyed anyag és ami miatt megiszik majd legalább négy pohár pezsgőt, pedig nem is szereti -  akkor senki sem fogja észre venni, hogy sírt. Csak ne kenjen túl piros rúzst, mert akkor a kósza tekintetek a dekoltázsáról még fel találnak mászni egészen az ajkaihoz, onnan pedig már csak egy ugrás és egészen a szeméig merészkednek majd, az pedig értelmetlen lenne az est első fél órájában. Blanca arra gondol, hogy talán az anyja is ennyit sírt, azért tudja ilyen jól, hogy mennyi idő kell a könnyek felszáradására. Az anyja azt is mondta, hogy most már kezdjen el mosolyogni, mert még a végén a vendégek azt hiszik, hogy épp a saját halotti torját készül megülni. Mondjuk Blanca minimum úgy érzi, hogy haldoklik, fojtogatják vagy ami még rosszabb: bábként rángatják kötélen, mint ahogyan gyerekkorában ő rángatott mindenkit kötélen.

Gyerekkorában szeretett úgy játszani, hogy a játéktól vizes legyen és saras, a haja csatakos a sok futkosástól, a térdei fűfoltosak, a körmei alá pedig kosz ragadjon. Szeretett a konyhásfiúval játszani, aki csak lihegve érte utol Blancát és minden második fán meg kellett támaszkodnia, hogy sípoló tüdőjébe egy kicsivel több oxigént juttasson.  Még most is emlékszik, hogy olyan savanyú izzadtság szaga volt, hogy Blanca orra elfacsarodott tőle, de a fiú, képes volt úgy átölelni őt, mintha nem lenne más csak egy idétlen kislány, idétlen tündérmesébe képzelve magát. Néha még a haját is meghúzta, olyankor pedig Blanca úgy sikított, hogy a fiúnak riadtan le kellett pisszegnie, nehogy a nevelőnő meghallja, hogy Blanca nyafog. Egyszer aztán Blanca még sem hagyta abba a nyafogást, sőt, ahogyan a fiú előrébb lendült, hogy befogja a száját, csak még jobban rákezdett. Élvezte, hogy harcolhat ellene, hogy igazán játszanak, hogy ő nem Blanca a fiú meg nem egy fiú, hanem a sárkány ellen harcoló lovagok, a mesében. Olyan erősen rá akarta venni Blancát, hogy maradjon már csendben, hogy felpofozta a lányt. Ő meg persze sírva árulta el a konyhásfiút, akit aztán hiába keresett többet a konyhában, hiába zokogott az anyjának érte, soha többé nem látta viszont. Ha vajon most is árulkodna, ha azt mondaná, hogy felpofozták, megríkatták vagy megalázták, eltüntetnék azt a tökéletes illatú férfit a csokoládé bonbonjaival meg vörösrózsáival?

Ha a gazdagság fájhatna és kínozhatná, ha az elegancia felpofozhatná, akkor most mindenképpen megtenné. A ruhája kényelmetlen, a torkát sírás szorongatja, a magassarkúja pedig már most feltörte a sarkát, pedig még csak le sem ment benne a lépcsőn, az anyja meg a párás tekintete és kicsordulni látszó könnyei láttán csak lejjebb húzogatja a mellén a ruhát, hogy egy kicsit többet villantson, hátha akkor más nem veszi majd észre a lánya gyászos tekintetét. Ettől persze csak még inkább sírhatnékja támad, nem érzi többnek magát, mint egy jól eladott húsnak, ami ugyan bűzlik már, de azért rendesen lemossák, hogy valaki mégis csak vigye el.  Valami nyakláncot aggaszt rá a nagynénje, családi örökség állítólag, az anyja csinosítgat rajta, pedig a nagynénje szerint Blanca már nem lehetne ennél szebb, csak egy kicsit mosolyognia kellene. Az anyja persze csak hümmög egyet és várakozóan nézi, az oldalába csíp, amikor senki sem látja, finom jelzés ez, de teljesen egyértelmű: ideje összeszednie magát.

Utált olyan bulikra menni ahol a fiúk nagyon közel táncoltak hozzá és úgy vették neki a koktélokat, mintha a társaságát józanul el sem lehetne viselni. Persze Blanca nem akart nekik csalódást okozni, mindig elment ezekre a bulikra, mindig igazán hozzásimult azokhoz a fiúkhoz, és minden egyes alkalommal megitta a neki szánt italokat. Kacérkodott velük, hagyta, hogy a hajába túrjanak vagy éppen a nyakát csókolgassák, de sosem felejtette el igazán, hogy a fiúk, akiknek még csak halványan sem emlékszik a nevükre, sose kapják meg igazán őt. A játékban benne volt, mert addig is nem kellett idétlen hangversenyekre gondolnia, meg az evőeszközök helyes sorrendjére. Egyszerűen lehetett az a lány, aki néha szerette összepiszkolni a kezét, de aki mindig árulkodhatott, ha esetleg túlságosan úgy érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok. Valahogyan így kezdte el azzal a fiúval is, akinek a nevére túlságosan is jól emlékszik és aki miatt néha elsírja magát ahogyan tükörbe néz, mert annak a fiúnak mégiscsak hagyta, hogy ne csak a nyakát csókolgassa, pedig még csak drága italokat sem vett neki, de még sem tudja elfelejteni. Ha elsírhatná magát, minden bizonnyal megtenné, itt mindenki előtt, csakhogy Blancát valószínűleg nem csak az anyja pofozná fel, hanem minden bizonnyal az apja is, ha ilyen helyzetbe hozná őket.

Az anyja tökéletes sikerrel járt, még a saját apja pillantása is inkább a lány nagyon is kivillanó melleire tapadt mintsem tökéletesre rajzolt mosolyára meg kifogásolhatatlan modorára. A vőlegénye még akkor is a melleit bámulta, amikor tökéletesen megszerkesztett pillanatban Blanca elé térdelt és feltette neki azt a kérdést – előadta, mintha ismerné Blancát, szívhez szóló, bensőséges, könnyeket fakasztó beszéddel fűszerezve – amitől egy pillanatra mindenkiben bentragadt a levegő, még benne is, csakhogy benne leginkább azért, mert újra meg újra eszébe jutott az a másik fiú, az ahogyan ő érintette, ahogyan ő mondta a nevét és még akkor is ha az egészről kiderülne, hogy hazugság volt, ha az a másik fiú minden más lány nevét is úgy mondaná, mint ahogyan az övét, még akkor is ezerszer élőbbnek érezné azt a pillanatot, mint ezt. Ezt a tökéletes pillanatot a tökéletesen elrendezett virágcsokrokkal, a tökéletes ruhába bújtatott emberekkel, a tökéletes vőlegényével meg a tökéletes gyémánt gyűrűvel, a tökéletes műmosolyokkal, a leheletnyi várakozással, az érzéssel, hogy mindenki őt nézi, kivételesen a mellei helyett az arcát és végre, végre elsírhatja magát anélkül, hogy bárki tudná, hogy nem érdekli sem a vőlegénye, sem a méregdrága gyűrűje, hanem sokkal inkább az a fiú érdekli, aki egykor nem csak a nyakát csókolta és akinek a nevét akkor sem tudja elfelejteni, amikor igent mond az előtte térdelőnek.