Egy pillanatra elgondolkozik azon, hogy ténylegesen túl lőtt-e a célon, az ajkai lebiggyednek és már éppen maga köré fonná a karjait, hogy eltakarja magát és kínosan álldogáljon Apollo előtt amikoris a fiú végre ránéz és a pillantásától Blancának már többé nincsen kedve magát eltakarni, helyette egy kicsit jobban kihúzza magát, élvezkedve a kapott figyelem fényében.

- Hogy ne felejts el? - Kérdez vissza belebújva a képzelt érintések bizsergő érzésébe, pillantásával Apollo tekintetét keresi. Mindenképpen látni szeretné, hogy mit gondol most Blancáról, hogy szépnek tartja-e vagy kívánatosnak, hogy van-e esélye az álmaiban előkerülni, hogy lehetséges-e, hogy amikor a férfi más nőkkel és lányokkal melegedik össze akkor is őrá gondoljon? Ezt nem meri kimondani, de nagyon is felejthetetlen szeretne lenni.

Hátrább lép egy leheletnyit, hogy az ajkába harapva figyelhesse ahogyan a másik vetkőzni kezd, így hát váratlanul éri a vallomás. Meglepődik, elfelejt kacérkodó lenni, helyette kissé megszeppenve bújna közelebb. Lábujjhegyre emelkedik, hogy közelebb kerülhessen a másikhoz, a mellkasán támaszkodik meg, kivirul, kipirul, vadul verdes a szíve. - Mennyire? - Kérdez vissza édesgetősen, tenyerével lesimogatja az ing anyagát, tekintetével végig tapogatja a férfi kidolgozott felsőtestét, mindig hevesebben ver tőle a szíve, ha így látja és mindig megremegnek a combjai tőle.

- Hiányzol. - Súgja vissza ahogyan a homlokuk összeér vagy hát összeérni látszik és habár Blanca mindig is tökéletesen megvolt ezekkel a pillanatokkal, a ritkás találkozásokkal a néha vallomásokkal, most mégis úgy érzi, hogy ennél többre vágyik, hogy Apollo fontosabb lett a számára, mint amennyire fontosnak szánta az életében. - Néha azt érzem, hogy csak rád lenne szükségem. - Vallja meg teljesen őszintén. Kedve lenne sírva fakadni amiért Apollo helyett magát kell simogatnia, amiért nem tud hozzá bújni, az arcát nem tudja a mellkasába fúrni és amiért ilyen közel állnak egymáshoz mégis érzi, hogy mekkora űr tátong kettejük között. - De még ez is jobb így, mintha soha nem láthatnálak többé. - Megremegnek az ajkai, de nem sírja el magát. Blanca mindig kiváló színésznő volt, ha nagyon akarja el tudja majd hinni, hogy minden a legnagyobb rendben van. - Ugye megígéred, hogy soha sem felejtesz majd el? - Kérdezi meg aztán mégis egy kicsit gyerekesen vágyva könnyen megszeghető ígéretek után.

Nagyon is a kedvére van, amikor a lány cicázik vele. Lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogy kibontja a masnit a ruháján – ruha ez? meg kellene kérdeznie – és hagyja a földre hullani. Olyan nagyon puha és tökéletes a bőre, még így, holo-képen keresztül is, hogy legszívesebben piedesztálra emelné. Magasra, a földi halandók felé. De aztán eszébe jut, hogy Blanca pontosan ott van. Fent. Ő meg itt lent, és nem érhet hozzá. Meg aztán azt is észreveszi, hogy milyen falánkul futtatja végig a tekintetét a nyaka vonalán, a mellkasán, szóval amikor ismét leér a most már fedetlen kebleiig, csak kisfiúsan takarja el a szemeit és nevet az orra alatt. Nem mintha attól kellene tartania, hogy az arisztokrata lány kisfiúnak gondolná. Hisz volt már alkalma megmutatni, hogy milyen örömet képes neki okozni. Olyat, amit a felhők felett bizonyára senki.

- Miért kínzol? – A hangja nagyon is álszent, pontosan az történik, amit szeretne. Ki is nyitja a szemeit, a látványban gyönyörködve futtatja végig az ujjbegyeit a testén, a csípőjénél cirógatóan körözve kicsit. Kár, hogy ezt egyikük sem érezheti. De legalább a vizuális kép ad egy már-már élményt. Ezután már ő is kimutatja a foga fehérjét – nagyon szép fogai vannak, a mosolya is szép, puccos fiúnak számít a Kanyonban –, és a pulóvere aljáért nyúlva előbb azt veszi le, majd az alatta lévő farmeringet kezdi kigombolni. Lassan, végig a lány szemeibe nézve. – Hiányzol. – Leheli felé őszintén. A fejét oldalra biccenti, lepillant Blanca egyik kezére, majd érte nyúl. Megfogni nem tudja, de már önmagában a gesztussal emeli a finom kezet a kigombolt ingje nyakához. Hagyja, hogy Blanca irányítson, ő mozdítsa a kezét úgy, ahogy levenné Apollóról az inget. Ő pedig Blanca kézmozdulatával együtt húzza le a saját vállairól, hogy kibújhasson belőle.

- Nem érzed néha, hogy többre lenne szükségünk, mint amink van? – Örül ő annak, ami van, mint majom a farkának. Na de mégis csak jobb lenne, ha az ajkait csókolhatná ahelyett, hogy csak figyeli őket, aztán a homlokát Blanca holo-homlokának dönti, a kezeivel pedig felfelé kezd el kalandozni a lány bőrén, miközben tudja, hogy úgysem fog belőle érezni semmit, csak amit szeretne. És amit magának okoz majd.

Tagadná, ha azt mondaná, hogy nem élvezi ahogyan Apollo végig méri. A hiúságát legyezgeti, meg aztán jól is esik neki, hogy a férfi simogatja a pillantásával hogyha máshogy most nem is igazán tudja érinteni Blancát, pedig a lány nagyon is készségesen bújna a simogató kezek alá, így viszont csak kelleti magát, kintebb nyomja a melleit, oldalrább billenti a csípöjét, megrebegteti a szempilláit, elmosolyodik, végig méri magának a másikat, hogy aztán amikor Blanca apjára terelődik a szó, a szemében akkor is ott csillogjon az előbbi játszadozás fénye.

Elgondolkozik Apollo ajánlatán, ha mélyen belegondol sosem kapott még ennyire személyes ajándékot, mindig drága, szemkápráztató dolgokkal próbálták lekenyerezni, ami eleinte mindig működött: imádta a csillogó drágaköveket, a minőségi ruhákat, a káprázatos ajándékokat, de az évek alatt ellaposodottá váltak, kiszámíthatóvá és használhatatlanná. A tizedik ékszerszettet megkapni vagy éppenséggel a századik szép ruhát már egyáltalán nem okozott neki örömet, de még mindig egyszerűbb volt, mint belegondolni, hogy mit szeretne Blanca igazából. Vagy az apja mire vágyik. Ezt persze képtelen lenne megmondani, néha úgy érzi, hogy egyáltalán nem is ismeri azt a férfit.

Nem is akar most rá gondolni, inkább minden figyelmét Apollora irányítja. Belesóhajt a képzelt érintésekbe, hirtelen borzasztóan hiányozni kezd neki, hogy a másik itt legyen vele, pedig a legtöbb esetben képes megbirkózni a ténnyel, hogy csak lopott, izgalmas pillanatok jutnak nekik, most viszont magányosnak érzi magát. Nem segít, hogy Apollo minden képzelt érintése szabályosan égeti a bőrét. - Valahogyan így? - Kérdez vissza búgó hangon mielőtt kibontaná a selyemövet egy határozott mozdulattal és hagyná, hogy a puha anyag egészen lecsússzon a földre.

Nem tudná igazán a szívére venni, ha a lány őszinte lenne vele és lényegében a szeme közé köpné, hogy valóban a sikerei teszik számára ilyen vonzóvá Apollót. Hisz ő maga is a lány figyelméért küzd ennyire, a saját ambíciói mellett természetesen. Kétféle véleménye is van a dologról, ami azt illeti, és szerencsére a kettő megfér egymás mellett. Egyrészt egy csodának tartja az arisztokrata lányt, aki nem érheti be kevesebbel, nem értheti be valami senkivel. Másrészt pedig úgy gondolja, hogy Blancának ő az igazi, az ő szíve illik tökéletesen a lány kezeibe, és az ő teste képes tökéletesen összeolvadni a másikéval. Talán erre mondják, hogy van arc, de hát most mit csináljon. Számára is izgalmas ez a társadalmilag tiltott románc, vagy nevezzék is bárminek, ami köztük van.

Megembereli magát, de nyilvánvaló a vonásaira kiülő kínlódás és frusztráció. Felszalad a tekintete Blanca combján, a hibák nélküli bőrön, a mellein csak egy pillanattal hosszabban időzik el, mígnem a szemeihez nem ér. Úgy félszándékosan még sóhajt is egyet, az a kis sóhaj pedig mindent elmond. Elmondja, hogy mint például. Nem is bánja, hogy inkább az apjára terelődik a téma. Szerencsére elég lelombozó a férfi.

- Az alapján, amit eddig apádról mondtál. – A mondatot nyitva hagyja és vállat von. Bár nem mondott sokat a férfiról, de okos srác ő, sejti, hogy ezen az arisztokrata körökben polgárpukkasztó, ám ártalmatlan szinten bármit megtehetne egy bizonyos pontig. Mégis mivel büntetné? – Rajzolj neki valamit. Meglátjuk, mennyire értékelné a fontos ajándékot a drága ajándék helyett. – Itt azért már kicsit elsavanyodik, mert akaratlanul is eszébe jut, hogy Blanca és az ő esetében is ez lenne. Vajon tudna-e a lánynak bármit adni, amire nem csak egy vérszegény mosolyt kapna és azt is csak udvariasságból. Egyébként igen, tudna ő. Igazi meglepetést kapna tőle, élménnyel, nem csak egy darabka gyémántot. De attól még csóró ajándék lenne.

Izgatottan figyeli a lány ujjait felszaladni a mellkasán, a látása szinte összekapcsolja az érzést a bőrével is, így szinte érezheti magán Blanca érintését. Nem az igazi, de több, mint a semmi. Ő az arca felé nyúl, gyengéden ’’ér hozzá’’, mintha csak elsimítana onnan egy kósza tincset, majd le a finom anyagú ruháján át a derekáig, ahol a masni van, ami valószínűleg egyben tartja a ruhát. Vagy hálóinget. Vagy bármi is legyen az, amit visel. - Tudod, ha képes lennék hozzád érni, ezt most kibontanám.

Ebbe még igazán bele sem mert gondolni, pedig megannyiszor átfutott már az agyában a gondolat, hogy milyen érzés lenne, ha Apollo egy harmadosztályú irányító lenne, aki csak tétmeccsek előtt kap szerepet, de a végén úgy is mindig elhasal. Gondolkozott rajta, hogy akkor is ilyen izgalmasnak tartaná-e a kettejük viszonyát, hogy akkor is így állna-e a saját szobájában vagy hamar elhessegetné a gondolatát is, hogy egynél több alkalommal gondoljon a fiúra. Most is inkább megteszi azt a szívességet, hogy ebbe nem igazán gondol bele, inkább csak megrebegteti a szempilláit, hogy ennek még csak a gondolatát is elhessegesse maguktól. - Most magadat tartod ilyen kevésnek vagy engem nézel egy olyan lánynak?- Valószínűleg nem lepné meg, hogy Apollo nem gondolja a legtökéletesebbnek, de azért mégis csak rosszul esne neki.

Mondjuk most éppen úgy viselkedik, mint egy olyan lány, kelleti magát, tetszeni akar neki, hogy aztán, ha majd Apollo a saját szobája magányában marad akkor se igazán tudjon másra gondolni rajta kívül. Fürdőzik a másik teljes figyelmében, kicsit rájátszik saját magára, hosszabbra nyújtja a lépteit és amikor visszafordul valahogyan úgy támaszkodik meg az íróasztalán, hogy az ezerszer legyen vonzóbb, mintsem kényelmes pihenési forma.
- Mint például? - Harap rá az ajkára egészen izgatottan, ártatlan pillantással, egészen megjátszott szemérmességgel kíváncsiskodva.

Türelmesen várja ki a másik válaszát nem csak erre a kérdésre, hanem a Blanca által felvetett témára is, izgatottan, hogy aztán elnevethesse magát. Abban egészen biztos, hogy az apja vérig sértődne, ha Blanca nem lepné meg valamivel az ünnepségen, sőt valószínűleg ezernyi következménye lenne annak, ha ilyen módon megalázná a tulajdon apját a barátai előtt. De talán emiatt tetszik neki ennyire az ötlet. - Nem is rossz gondolat. - Úgy tesz mintha az ujjaival fellépkedne Apollo mellkasán, közel simul a hologramjához, szinte kéri, hogy ölelje át, hadd bújhasson hozzá. - Kaphatna egy hatalmas dobozt, hatalmas masnival, a torta előtt és amikor kinyitná, nem lenne benne semmi. - Fűzi tovább a gondolatot izgatottan, még az is lehet, hogy meglépi, végül is miért ne lépné meg? Mi lehet a legrosszabb, amit az apja csinál vele ezután? Nem engedi vásárolni menni? Vagy eltiltja a barátaitól? - Mond csak, mihez vannak még ilyen jó ötleteid? - Vált egy kicsit bizalmaskodóbb, búgós hangnemre. Inkább ne az apjáról beszélgessenek.

Kicsit talán keserédesen, de elég csintalanul mosolyodik el, ahogy vállat von. – És minél jobb vagyok, annál jobban kedvelsz, nem? – Egészíti ki a lány gondolatát. Igaza van persze, azért próbálják a való életben szabotálni, mert a Bestiátriumban, szabályok között már nem biztos, hogy menne. Ares játéka bevállalós, dinamikus, mégis nagyon higgadt. A legutóbbi meccsén, amikor a közönség szinte már csak unottan ült, hisz eldőltnek tűnt a küzdelem, ő még akkor is kapaszkodott az utolsó szalmaszálba. Logikátlannak tűnően még rosszabb pozícióba helyzete magát, hogy az aprócska rés megnyílásával magával ránthassa a másikat. Ha valakit, hát őt nem lehet a földbe taposni. Nem véletlenül tartanak tőle azok, akik nem rég még csak a fiút látták benne, mára azonban az egyik legnagyobb riválisukká vált. És tudja, hogy az arisztokratalány is figyelemmel követi a mérkőzéseit a szobái falai mögül.

A levegő is benn akad, amikor Blanca még közelebb lép hozzá, ő pedig zavarában heves egyetértéssel bólogat. Igen, bizony hogy jutalmat érdemelne! Teljesen elvarázsolja a lány vonzereje. Olyan a szemében, mint egy királynő. Ahogy Blanca lábujjhegyre emelkedik, ő automatikusan hajol le egy kicsit, és bár valójában nem érezhetik, mégis olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy az ajkaik forrósága szinte egymásnak súrlódik. Bármit megadna azért, hogy most átölelhesse és érezhesse a melleit a mellkasának simulni.

- Annál sokkal többre kérhetnél. – Sejtelmes mosollyal búgja utána, mikor ’’egyedül’’ marad. A hiánya miatt frusztrálja, de egyébként egyáltalán nincs ellenére, hogy Blanca ennyire pimaszul flörtöl vele. Kínkeservesen figyeli a finom anyagú ruha alatt minden domborulatát, mikor a másik hátat fordítva neki lassan távolabb sétál. Figyeli a tökéletes derekát, a még tökéletesebb csípőjet, a fenekét. Bezzeg mikor a lány visszafordul felé, úgy kapja fel a tekintetét a szemeibe, mintha kötéllel rántanák. Jó fiú ő, ugye ugye.

- A szegénynegyedben, – ha azt vesszük, az egész kanyon egy szegénynegyed, de most nyilván nem erről beszél, hanem azon belül is a szegényebb területekről – igen-igen érdekes…akarom mondani bensőséges ajándékokkal szokták egymást meglepni. Apádnak mindene megvan, miért nem adsz neki valamit, ami nincs? Amit nem tud megvenni? – Apollo kérdései költőiek és látszik a szeme sarkában, hogy megint valami sumákság lesz a komolynak tűnő gondolatok vége. Rendesen az teszi viccesé, amilyen komolynak tűnően előadja. Házalóügynök is lehetne. Látványosan a lány arcába lehel, ha már a tényleges, mentolos leheletét nem érezheti. – Tessék, levegő a tüdőmből. – Hát van ennél csodásabb és bensőségesebb dolog, mintsem oxigénhiányos levegőt megosztani a saját tüdőnkből? Ezzel Apollo viccesen azt javasolja, hogy adjon neki egy jó nagy semmit, egy jó nagy valaminek beállítva és aztán szórakozzon jót az apja reakcióján. Bár azokból az arisztokrata faszfejekből kinézi, hogy a végén divatba jönne egymás lehelgetése.

Azért azt be kell vallania, hogy nem ilyenfajta izgalomról akart hallani, hanem valami sokkal másfajtábbra, amitől az ő mellkasa nem szorul össze, hanem amitől azt kívánja, hogy bárcsak ott lehetne Apolloval. Ettől maximum csak a gyomra rándul furcsa görcsbe miközben arra gondol, hogy Elysium mégsem olyan borzalmasan unalmas hely a maga biztonságával és ismerősségével.

Sietősen végig méri a fiút, valami látható jel után kutatva, hogy megsebesült-e, harcolnia kellett-e az életéért vagy éppenséggel kiül-e az arcára a halálfélelem bármilyen jele, de látszólag Apollo ugyan olyan fess, mint amilyennek minden alkalommal tartja. Aggódósan harap rá még jobban az ajkára még mielőtt valami nagyon aggodalmaskodó hagyná el a száját, valamiért úgy hiszi, hogy a másiknak egyáltalán nem tetszene a dolog, elvégre meglehetősen hamis és álszent dolog lenne Blancának arra intenie, hogy figyeljen magára, amikor tulajdonképpen akkor is Apollo életére törhetnének, ha ő lenne a legelővigyázatosabb ember a Földön, de azért mégis csak aggódik érte. - Minél jobb vagy annál jobban fognak félni tőled. - Simul bele egy kicsit a másik pillantásába, kelletve magát húzva félre a haját. Tulajdonképpen tetszik neki, hogy Apollo így méri végig. - De azért mégiscsak jutalmat érdemelnél a győzelmeid miatt, nem gondolod? - Lép egy kicsit közelebb, hogy innen nézhessen föl rá és, hogy egy kicsit még jobban sütkérezhessen a másik figyelmének a fényében.

- Tudod, - Emelkedik egészen lábujjhegyre, mintha csak éppen arra készülne, hogy áthidalja a köztük lévő távolságot és Apollo vállába kapaszkodva húzhassa közelebb. - Lehetnél igazából itt is, bejuttathatnálak a szobámba is. - Búgja egészen sejtelmesen, aztán visszaereszkedik a talpára és kicsit távolabb sétál. - Akkor téged kérhetnélek arra, hogy segíts lehúzni a ruhám cipzárját. -
Mindenképpen izgalmas lenne, Blanca pedig imádja az ilyenfajta izgalmakat, amikor a lebukás lehetősége a sarkában lohol.

Egy kis időt próbál nyerni magának, hogy kitaláljon valamit, amit elmesélhet Apollonak, amit a fiú izgalmasnak fog tartani ahelyett, hogy azt gondolná Blanca igen is felvágós. A világuk olyan sokban különbözik, hogy a lánynak tényleg igazán végig kell gondolnia mit is mondjon pontosan, aztán úgy dönt, hogy mégis csak valami teljesen átlagos dolgot fog mondani. - Apa születésnapjára meglepetés partit szervezünk, de nekem még semmi ötletem sincs, hogy mit adhatnék neki. - Ez mégis csak egy olyan dolog, amit olyasvalakivel szeretne megosztani, mint Apollo, akivel akár a legféltettebb titkait is kibeszélhetné.

Néhány másodpercre elgondolkodik, hisz mi izgalmasat mondhatna ő a lánynak, mikor odafent Elysiumon minden sokkal pompásabb. Ám tény az is, hogy ami számára a hétköznapokat jelenti idelent, azt Blanca mindig árgus szemekkel hallgatja. Olyan nagyon más a kettejük világa, hogy szinte össze sem lehetne hasonlítani. Ők ketten mégis megtalálták azt az apró rést, amin keresztül a kezeiket nyújthatják a másik felé, hogy az ujjaikat összeakasztva egymásba kapaszkodjanak. Olykor megfordul Apollo fejében is a nyilvánvaló, hogy a fiatal arisztokratának ő nem több ennél, csak egy izgalmas történet, csak némi izgalom forrása.

- Megpróbáltak megölni. – Felnevet, valamiért ezt ő rendkívül szórakoztatónak tartja. De tudnád hibáztatni, amikor ilyen édes mosolya van? Persze rögtön el is jut a tudatáig, hogy ez a sztori így nem teljesen állja meg a helyét, legalábbis ilyen tálalással semmiképp. Jellemző Apollóra, hogy a szája, a keze, vagy valamije mindig eljár, mielőtt végig gondolhatna egy helyzetet. – Nem, mármint… – Bájosan elmosolyodik és egy kicsit közelebb is lép a lányhoz, oldalra biccenti a fejét és gyengéd tekintettel néz végig a kivetített domborulatain, a szemeivel cirógatja végig a kulcscsontját, fel a válláig, majd azzal a kerekded ívvel le az alkarján. Hagyja magát elkalandozni egészen a karhajlatáig, mielőtt ismét felnézne a szemeibe, hogy újra nekifusson a történetnek. Büszkeség hallatszik ki a hangjából. Úgy tűnik, hogy valamiért ő nagyon élvezi a kialakult helyzetét. A fiúk meg a játékaik, ugye. – Tudod most, hogy igazán a nagyok között játszok, egyre több figyelmet kapok a riválisaimtól is. Sokaknak vannak a Bestiátriumon kívül is mocskos módszereik, de ne aggódj, majd megszoknak. – A probléma nyilvánvalóan azzal van, hogy Apollo továbbra sem élvezi a Black Sun támogatását és ezzel együtt a védelmét sem.

- Mesélj te, Blanca. Had álmodjam kicsit, hogy veled vagyok. – Hisz Apollo nyilván szívesebben lenne odafent vele, mint ő idelent Apollóval. Másrészt viszont mindössze ezt jelentik a lánynak ezek a hívások, nem? Egy kis mellékes izgalmat Elysiumon túl. Ares sosem érhet fel igazán hozzá és ezt ő is tudja. Szerencsére nincsenek önértékelési problémái, így nem különösebben zavarja.

Blanca izgul, pedig sosem válik igazán izgatottá a villásreggelik, születésnapi partyk és délutáni kávézások alkalmával, nem izgatott, ha előadást kell tartania vagy az apja megkéri, hogy az üzleti partnerei szórakoztatására játsszon valamit a zongorán. Most viszont azon kapja magát, hogy a polcain lévő apróságokat rendezgeti és a ruháit lapozgatja, az ágyát igazgatja és egy hajtincsét csavargatja váltott ütemben. Az ajkát rágcsálja és magát nézegeti a tükörben mindenféle szögből, hogy elüsse azt a maradék kis időt és, hogy még visszavonulót fújhasson, ha esetleg talál valami kivetnivalót saját magán.

Három dolgot is talál, ami miatt még idegesebbé válik: az ajkait olyan erősen harapdálta, hogy kisebesedtek, a szemfestéke egy leheletnyit elkenődött és ahogy dühösen odanyúlt, hogy ledörgölje onnan, csak rontott a helyzeten és talán egy kicsivel csinosabban is felöltözhetett volna, de már késő újra végig lapozni a ruhatárát, késő egy nedves vattapamaccsal lemosni azt az apró pöttyöt a szeme alól és késő valamilyen élnék színű rúzsért nyúlnia. Aggódik, pedig Apollo mindig úgy nézett rá, hogy abba egy kicsit mindig beleremegtek a combjai és mindig úgy szólt hozzá, hogy Blanca tényleg szépnek érezte magát már csak attól is, ahogyan a nevét kiejtette a fiú. Nem kellene izgulnia, csinált már ilyet, meg aztán amúgy sem szokott soha izgatottá válni, ha másokkal kell találkoznia, csakhogy hiába nyugtatja magát, hiába szeretné elhinni, hogy így is jó lesz, azért mégiscsak szeretne tetszeni Apollonak.  

Amint meglátja a másikat a saját szobájában el is felejt tovább izgulni, a szíve egy kicsit hevesebben kezd verni az arca pedig vidáman kipirul, ráharap az alsó ajkára nehogy szégyenlősen lehajtsa a fejét a kedveskedő szavak hallatán. A szíve úgy dobog a torkában, mintha a következő pillanatban Apollo tényleg itt lehetne vele. - Köszönöm. - Süti le mégis a pillantását egészen álszenten, Blanca hozzá van szokva, hogy az emberek többsége szépnek tartja, de Apollo szájából ez tényleg igaznak hangzik. - Mesélj valami izgalmasat, valami igazán izgalmasat ami történt veled. - Valami olyasmit szeretne hallani, amit Apollo csak vele szeretne megosztani, valami titkosat, valami olyasmit, ami után egy kicsit vágyakozhat.

Meg van róla győződve, hogy valamilyen kitekert módon azt is állíthatná, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek. Elvégre, ha bizonyos szempontból nézzük – az övéből –, akkor így van. Nagyon ritkán találkozhatnak, a legtöbbször írott üzenetekkel és a még ritkább holohívásokkal kell megelégedniük. Ő mégis úgy érzi, hogy van köztük valami igazán valós. Pedig bizonyára nem más, mint egy ostoba, naiv fiú, akit az irreális módon tökéletes arisztokrata lány az ujja köré csavart.

Szó se róla, a Kanyonban fürtökben lóghatnának az ujjain a nők, férfiak, és mindenki a kettő között, elvégre a sikeres Irányítók igen kelendő kelendő fialás. A bolygó ezen része egy veszélyes és kétes hely, területileg tele gettó foltokkal, az egyetlen ugródeszka pedig valóban a Bestiátrium.
Apollo mégis köszöni szépen, ő jól van itt. A körülményekhez képest jól él, az illegális harcokkal nagyon jól keres, még saját lakása is van. Mégis hova menne? Ki, a hóba megfagyni? Villengardra? Vagy legyen a Marson mintapolgár? Az Egyház bázisainak kiesésével pedig nemigen van több lehetősége. Valószínűleg előbb fejelne be a feketepiacon egy kirakatot, mintsem bármelyik mellett döntsön.

De felesleges most ezzel foglalkozni, miközben az arénában mindig olyan higgadt srác most egyik lábáról billen a másikra, nagyokat sóhajtva, hogy csillapítsa az izgalmát, amíg vár, hogy a lány a felhők fölül is belépjen a vonalba. Mikor pedig ez megtörténik, hatalmas mosoly terül el az arcán. Lenéz rá, hisz így, hogy a szobája magányában nem visel magassarkút, tíz centi helyett hússzal alacsonyabb a fiúnál.
- Gyönyörű vagy, mint mindig. – Bókol elég esetlenül, de kedvesen. Szereti ezeket az alkalmakat, amikor a lány teljes valójában megjelenik a szobájában, ő maga pedig kölcsönösen jelenik meg Elysiumon. Még akkor is, ha meglehetősen frusztráló tud lenni.