Tavasz.Mikor virágba borulsz. Elhiszed, hogy minden szép lehet, hogy az élet előtted áll, hogy arra születtél, hogy nyomot hagyj a világban. Általad valami jó születik. Szemeid örvénylő kékjében jóság ébred, szelídség és ártatlanság.Hajad hollófeketéje, mint a világűr csillagtalan tintaszín tengere, benne ragyog fel a világ rideg acélfényeinek mesterséges tompasága. Már idejekorán megismered a drogok bűzét, mindent elnyomó hatását alig tíz évesen...ismered a világot a maga romlottságában, ám te még mindig ártatlan vagy, mert nem tudod mi történik körülötted.

Nyár. Perzsel és felemészt. Minden mozdulat, amelyet veled tesznek, mint egy erre tenyésztett rongybábu, melyből kipereg a fűrészpor ha levegőt vesz. Sóhajodban fájdalom és lemondás. Nem menekülhetsz, jól tudod, mert nincs hova. Apád durva krákogása reggelente, a világ hömpölygő mocska, melyben magad is megfürdesz már kiskamaszként, és jól tudod, hogy egy napon majd el akarsz menni innen, bár még nem tudod hova. Megtanulsz túlélni, megtanulsz hallgatni, megtanulsz figyelni, és időben cselekedni. Mégsem tudod magad innen kimenekíteni.

Ősz. Rád borul kopár illatával, és egy gyönyörű szempárral, ami meglátja benned az erőt. Alig vagy húsz éves, még éppen csak elhiszed magadról, hogy bele kell törődnöd a maradásba, ki kell dolgoznod a stratégiádat a rezignáltan lélektelen túlélésre.Ám a kéz, az a puha bársonyos egy napon kiemel és elvisz magával. Megtanít arra, hogy egy kívánatos maszk mögé rejtsd el magad, megtanít arra, hogy nem kell szégyellned azt amid van, ellenben el kell venned mindent, amit adnak. És azt is amit nem.

Tél. Óvón takar és elaltat. Megváltoztál. Hol van már az ártatlanság hószíne, hol van már a kislány, aki telve reményekkel, csillogó szemekkel tekintett a jövőbe? Most élénk sminkek és finom füstkarikák mögé rejtőzöl. A vanília és az ánizs lengi körül lépteidet. Luxusban élsz, amit magad teremtettél magadnak, miközben annyi mindenkin átgázoltál, akin csak lehetett.Hitted, hogy eddig eljutsz? Talán csak remélted. És most nézz szét! Minden a tiéd. Hiszed te. Pedig valójában semmid sincs. Egyedül vagy.

A szövegezés miatt +16 a történet miatt +18

Akkor…

Tenyere ezredszer is ugyanúgy csattant. Bódító ánizsos illata volt a leheletének, ahogyan a nyakamhoz hajolt. Ajkai cserepesek, szárazak voltak, a nyál vágyakozva feszült a bőrömnek. A hányinger kerülgetett, de csak a könnyeimet nyeltem vissza, és a hangomat próbáltam elfojtani.Apám hangja zord morranással visszhangzott a fülemben.
-Harcolj csak, úgy még édesebb a győzelem!
Ezredszer is átéltem, ezredszer is ugyanúgy, kiszolgáltatva és azt sem tudtam, hogy mi történik velem. Anyámat sosem ismertem, azt sem tudtam milyen volt. Még az emlékeimből sem tudtam előkaparni, bármennyire is igyekeztem. Kellett volna valami csoda, amibe kapaszkodhatom ezeken az alkalmakon. De az sosem volt. Csak a rút valóság, egy lecsúszott, szebb időket soha nem látott díler karmai között vergődtem, és egyetlen lehetséges jövő állt előttem: reszkető húsdarab, amely őt várja haza a letörhetetlen vágyaival, amelyet egy egész háznyi prosti sem volt képes csillapítani, csak én. Belebújt a hajamba, a testemen feszült el minden beteljesülés után, és a súlya rám nehezedett. Nem őt volt nehéz tartanom órákon át, hanem a bűntudattal vegyes félelmet, amely egyre erősebbé vált bennem, és amelyet képtelen voltam legyőzni.
Egészen addig a napig, amíg meg nem ismertem Meena-t. Ő volt az aki megszöktetett, aki felemelt és kiemelt abból a világból amiben halálra ítélt a végzet, aki megtanított bánni a testemmel és az elmémmel, aki megtanította hogyan engedhetem szabadon és regulázhatom meg a haragomat. Meena lett a mentorom, a mindenem, az istennőm, az egyetlen akit igazán szeretni tudtam. Egészen addig a napig, amíg az első tűz el nem vitte.De akkor már szabad voltam, és azt tehettem amit csak akartam. Család nélkül, barátok nélkül. Magamra maradtam.

Most…

-Gyere közelebb!- hívogatón nyújtom ki feléd a karomat, és ez nem is annyira kérés, sokkal inkább egy szelíd parancs. Mint mindig. Ahogyan szereted és ahogyan szeretem.Mozdulatod nyomán a szatén ágynemű lágyan surran, a combod szabályosan vékony ívén hullik alá a bordó anyag. Olyan gyönyörű vagy! Mint egy égbekiáltóan vágyott festmény, amit megszereztem, és amit nem akarok senkinek átengedni.Én akarok gyönyörködni az impresszív színeidben.
-Megszerezted az információt, amire szükségem van?- búgom a nyakad vonalára. A libabőröd egészen felvillanyoz, amikor burgundi szín rúzsommal rajzolok utat végig az ajkaid felé, hogy egy leheletnyi másodpercig onnan vegyem a levegőt.Fogaimmal billogozom meg a húst, vért fakaszt az egyetlen másodperc amivel tovább időzök el rajta.Felszisszensz de én csak nevetek. Ne légy ilyen kényes, szoktunk mi ettől különlegesebbeket is. Tulajdonképpen nem te vagy az egyetlen. De az egyetlen olyan, akit nem engedek ki a karmaim közül. Bármit megszerzel amit akarok, és cserébe semmi másra nem vágysz csak a biztonságra, amit a Serenity adhat. Meg némi drogra. A világom a tiéd, de ha csak gondolatban is megpróbálnál elhagyni haragom kegyetlenül tolakodna eléd, hogy elégtételt vegyen.
-Igen...megszereztem.-rekedten fullad el a hangod, érzem benne vibrálni az összes vágyat, amit a mozdulat kivált, noha jól tudom nem először és nem utoljára csinálom, mégis minden alkalommal újabb és újabb illatokkal ajándékozol meg. Hol édes vagy mint a mézesen olvadó tejszín….hol fanyar mint egy korán elfagyott gyümölcs...hol sós karamell….hol elhulló csokoládéfagylalt pehely.
-Tökéletes. Akkor megkapod a jutalmad.
-Téged?
-Nehhheem. Butus. Ó mon ami, olyan nagyon naív vagy. A jutalmad az lesz, hogy nézheted.
Az éjszaka titkok közé zár. Az éjszaka kinyitva szemeit fényeit eloltva eléd tárul. A szatén ágynemű már nem téged rejt el, nem engem, és nem kettőnket, hanem másokat. Velem. A lány bájai közé vesznek a csókjaim, amelyeket neked szánok. Látod a tekintetem, ahogyan a gyéren meghajló gyertya fényben téged nézlek közben? Akkor is téged nézlek, amikor fullasztóan hagyom belémomlani azt a szálkás izomzatot, amely íjként feszül meg a mellkasomon. Két tenyér támaszkodik a párnán a fejem mellett. És te csak nézel. Óriásira tágult pupilláidban a kérlelés ver tanyát, amelyben könyörögsz, hogy részt vehess benne. Hogy részt vehess bennünk. Bennük. Mindenkiben akinek vágytól nyöszörgő sóhajai a szoba falai közé vesznek. Elfogyunk, megbabonáz minden óra, amit ebben a különleges helyzetben töltünk. Megnyalod cserepes ajkaid, de az sem oltja a szomjadat.Én még nem adom meg amit akarsz. Még kevés amit szereztél. Több kell. Holnap majd újra valaki mellé kell szegődnöd, valaki ágyában kell úgy tenned mintha éppen jól esne, mintha nem akkor is rám gondolnál.
A lány vörösbarna fürtjeibe markolnak az ujjaim, ahogyan hátrafeszítem a fejét és a szája elnyílik, mint a tavaszi rózsabimbó, éppen szólna, de csendre intem rátapadó mutatóujjammal.
- Holnap te is vele mész. A kuncsaft igen kedvel mindkettőtöket. És ha eléggé elveszíti a fejét, tudod mi a dolgotok. Ó ma belle, annyira gyönyörűek vagytok együtt!- előrehajolva a lány kerek vállaira engedem nyílni ajkaimmal az utolsó szavakat.
Te fájdalmasan nyüszítesz fel a mozdulat láttán, mint a kivert kutya akitől megvonják a legfinomabb falatokat.Elhallgass! Ingerülten morranok feléd, ellökve magam a lánytól az ágyról felállva az helyiség végébe indulok, ahol te vagy, a szőnyegre kuporodva, ujjaid egyre elfehéredőbben markolják a kimondhatatlanul vágyakozó lüktető húsodat. Látom….látom mennyire fáj, mégsem teszek mást, csak hagyom, hogy pár mozdulattal kissé előrébb lökd magad a mennyek felé vezető lajtorján.Eléd térdelek, és miközben közelebb kúszok, pillantásom úgy szorít, úgy feszít, úgy követel, ahogyan te tetted azt korábban velünk. Előre mozdulok, csak egyetlen térdelésnyit, és elég lenne billentenem a fejemen, hogy ajkaim átvegyék a kezed helyét. Akarod? Kérdezi a pillantásom, és a kifutó levegőbe préselt kívánalomtól szánalmas nyögés adja tudtomra, hogy nagyon is. De tőlem mindent drágán mérnek, ugye tudod? Még neked is aki a legkedvesebb játékszereim egyike.
-Mon ami, mit adnál meg nekem azért, hogy az a kis távolság megszűnjön közöttünk?
-Bármit.
-A bármi az kevés.
-Akkor mit akarsz?
-Mindent.Az egész világegyetemet.
Tudom, hogy ha módodban állna megtennéd. A telhetetlenségem nem a te bűnöd, ahogyan az sem, hogy ilyenné váltam. Én szeretem az enyéimet, mindegyiket szeretem, de egyiket sem jobban a többinél. Pedig tudom, hogy te többre vágysz. Azt viszont ki kell érdemelni.Menekülnél? Tedd meg! De ezzel a kínnal, amit beléd csepegtettem az évek alatt, nem jutnál messzire. Hiányoznék. És ha valaki, én tudom milyen a magány.

Üres.
Fekete.
Illattalan.
Beledöglenél a hiányomba.
Ahogyan én is a tiédbe.

Érted már miért nem engedhetlek el?