Hónapok óta ugyanazokat a köröket róvom, mintha Vadim szándékosan szivatni akarna. Tudja, mennyire utálom a begyűjtők munkáját, de mintha az összes rohadt rabszolgaszállítmányt az én nyakamba varrta volna. Tudom, hogy megint tanítani akar vele valamit, csak fogalmam sincs, hogy mit. Egyáltalán akarom még tudni? Már nem remeg a kezem, amikor fegyvert fogok egy szökni próbáló rabra, és az arcomon sem tükröződik fikarcnyi nyoma sem, hogy mennyire kényelmetlenül érint még mindig ez a feladat.
Ráadásul alig két napja kaptam egy üzenetet Vadimtól, hogy kicsit sürgessük meg a visszatérést Villengardra, mert feladata van számomra. Most pedig itt vagyok újra.
Nem időzök sokat a hangárban, kiosztom a parancsokat a többieknek, hova pakolják le a rakományt, míg én elindulok a Sakál irodája felé a jelentéssel, leltárral és egyéb unalmas papírmunkával, amivel a hazaút nagyrészét töltöttem. Vicces, hogy a mai napig papírmunkának hívják, amikor egy deka papírt nem használunk hozzá.  

Alig negyed órát töltök Vadim irodájában, de jelenleg ezt is bőven elégnek érzem. Egyre jobban kikezdi az öruralmamat, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra, amikor nekiáll kiosztani és kritizálni. Pedig jól teljesítek, hozom a számokat, egy rossz szava se lehetne, mégsem maradéktalanul elégedett velem. Talán igaza van, nem száztíz százalékot teszek bele a munkába, de így is bőven vagyok olyan jó, mint Teknős lenne.
Az egyetlen pozitívuma a visszatérésnek az a hír volt, amivel Vadim végül utamra bocsátott. Nekem kell fogadnom Henryt a hangárban. Az igazat megvallva elég vegyesek az érzéseim ezzel kapcsolatban, fogalmam sincs, mire számítsak, mégis… ott suttog bennem az ostoba kis hang, hogy végre! Hónapok teltek el anélkül, hogy bármi bővebbet tudtam volna róla, mint az a minimális, tényszerű információ, amit időnként Vadim csepegtetett, feltételezem, hogy felmérje a reakciómat. Kérdezni soha eszembe sem jutott róla, a végén még túl gyanús lettem volna. Cindyn - és anno Marcon - kívül nem sokan voltak, akiknek a sorsát igazán a szívemen viseltem volna, Vadim gondoskodott erről. Nem most akarom elcseszni, pláne, ha… feleslegesen tenném. Mert hát ki tudja, merre volt Henry valójában, és hogy hogyan tér vissza a bázisra. Ráadásul még mindig ott a tény, hogy bármi történt is köztünk rövid ismeretségünk alatt, még mindig nem ugyanazon az oldalon állunk. Nem mintha igazán tudnám, kinek az oldalán is állok. Egyre inkább úgy érzem, hogy a sajátomon, és a saját túlélésemén, bárhol vezet is az utam. Egyelőre még biztosan itt, Villengardon. Minden más a jövő nagy kérdése.

Nehezen veszem rá magam, hogy nyugodtan álljak, hogy ne doboljanak, és ne is szoruljanak ökölbe az ujjaim, miközben a landoló kisgépet figyelem, amin elvileg Henry tartózkodik. Nem, valószínűleg gyakorlatilag is. Ha nem lenne itt, arról Vadim egészen biztosan tudna.
Észre sem veszem, de még a lélegzetemet is visszafojtom, ahogy a lenyíló rámpát figyelem. Nem moccanok, a szemem sem rebben, a Napok egyenruhája kifogástalanul áll rajtam… és várom, hogy Henry megérkezzen.

Sejtem, hogy Henry mantráinak egyike lehet, amit magában ismételget, pláne, hogy amikor a kezére rebben a tekintetem, akkor sikerül ellazítania az ujjait. Ezt elég gyakran csinálja. Úgy tűnik, az első lépcsőfok megugorva Henry részéről: nem ugrott az első pillanatban Vadim torkának.
Amikor átvágunk a tömegben, a szemem sarkából látom, hogy Henry megtorpan, mire én is ezt teszem, és visszafordulok felé. Nem szólnék bele az egészbe, de korán van még ahhoz, hogy bárkibe belekössön, és nem biztos, hogy ekkora tömeg előtt kellene próbálkozni. Visszalépek mellé, és a vállára teszem a kezem. Hasonlóképpen, mint Vadim tette, mégis valahogy egészen másképp. A hüvelykujjam, finoman a kulcscsontja alá nyomódik, nem okozok fájdalmat, épp csak annyira, hogy rám figyeljen, aztán intek a fejemmel előre, és megvárom, hogy Henry jelét adja annak, hogy hajlandó ismét követni, csak utána indulok el újra.
Az irodában szokatlan csend telepszik közénk. Feszült, várakozással teli, de egészen másféle, mint eddig. Most nem egymásra várunk, hanem Vadimra. A döntéseire, az ítéletére. Én legalábbis ez utóbbira is. Fogalmam sincs, Henryvel mik a tervei, ahogy ezt mondtam is neki az út alatt.
Mikor Henry mozdul, és beljebb lépne a lakrészbe, először elgondolkodom, hogy hagyom, de aztán ezernyi kétség és gondolat rohan meg, és ráfogok a karjára.
- Ne. - mondom hangosan, katonás határozottsággal, majd ha Henry rám pillant, szinte csak tátogva teszem hozzá: - Kérlek.
Nem tudom, mi Vadim célja ezzel az egésszel. Kíváncsi. Az is lehet, hogy arra, hogyan viselkedünk, ha azt hisszük, kettesben vagyunk. Lehet, hogy bekamerázta, bepoloskázta az irodát, és most jót röhög a markába valahol, míg mi rá várunk. Volt ideje bőven tervezni és kivitelezni is minden apró mozzanatot. Nem bízom Vadimban, pláne ha arról van szó, hogy tesztelgetni akar másokat. De hát nem lenne jó nekem, ha az öreg rajtakapná Henryt, amint épp a cuccai között turkál? Valószínűleg nem, mert rám van bízva a srác, az én felelósségem most, hogy mit csinál, és ez is rajtam lenne leverve.
- Állj vissza! - intek a fejemmel oda, ahol Henry eleve megállt, mellém. A hangom megint éles, parancsoló. Henry sejtheti, hogy mekkora csatát vívok éppen önmagammal, hogy a számára talán láthatatlan játszmában megőrizzem a józan eszem, és megússzam a még több rovátkát a hibalistámon.

Követem Stormot, de nem indulok meg utána azonnal. Van ott némi hovatehetetlen hezitálás. Ő bizonyára pontosan tudja, hogy miről van szó, már csak a kényelmetlen arckifejezésem elnézve is. Hova tegyem a kezeimet. Rosszul vagyok.
~ A Nap. A Hold. Az Igazság. ~
A szavakat nem szűröm ki, csak valami kényelmetlen sóhajféle hagyja el az ajkaimat, ám ilyen közelről, amennyire ők vannak, egészen kivehető, hogy valamiféle mantra hangozhatott el. Legalábbis Storm talán már hallhatott tőlem egyet-kettőt a hajóutunk alatt. Elismételem néhányszor, majd erőt véve magamon kiengedem az ökleimet és Storm után indulok. A morajt és a vizslató szemeket még el is tudom viselni valahogy, na de a kétes nevetések a tömegben? Mihelyt meghallom közel hozzánk, azonnal lefékezek és haragos kék tekintettel vágok utat magamnak a szellős sorokon át a nem is olyan távoli kis klikkre nézve. Ha szemmel ölni lehetne, akkor hullanának, mint a legyek. A körülöttünk lévők szinte elhallgatnak, de érzem én is a tekinteteiken, hogy amit teszek, az csak olaj a tűzre. Minden esetre veszélyes mértékben triggerelik az indulatkezelési problémáimat. Nem ártana Stormtól némi ösztönzés, hogy kövessem, ismét.
Később a folyosókon haladva semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy nem fog menni. Épp ezért zsibbasztom le az agyam olyan mértékben, amennyire csak tudom. Nem húzhatom fel rajta magam és nem is őrlődhetek ezen a gondolaton. Ezen a ponton a legjobb, ha elengedek mindent. A testem szinte autopilótára kapcsol, igyekszem az elmémbe vésni minden kanyart, minden részletet, arcokat, a nyakakban lógó biztonsági kártyákat, paneleket, és elraktározok minden mozzanatot. Majd később megkeresem, melyik polcra került az elmémben. Hisz ezen kívül csakis Storm hátára koncentrálok. Jobb is, mert a 'környék' egyre ismerősebbé válik az elmém egy elzárt része számára, a szagokkal együtt és ha nem a büdös nagy semmire koncentrálnék, biztosan elfogna a pánik.
Az irodában előbb egészen Storm mellett állok meg, de másodperceken belül felülkerekedik a kíváncsiságom és hamar átlépem azt a képzeletbeli vonalat, aminek a létezéséről nem tudok ugyan, de erősen sejtem, hogy ott van. Nem messze van ott egy nyitott ajtó is. Talán egy picit benézhetnék rajta, hm? Megkérdezném én helyette Stormtól, hogy most mi fog történni, de a katonás tekintete ellenére is egészen egyértelműnek tűnik, hogy fogalma sincs.

Amiket a hajón produkáltam, azok közül sok számomra is érthetetlen. Az egyetlen szerencse, hogy Vadimnak fogalma sincs, mi is történt valójában az elmúlt két hétben. És tőlem aztán nem fogja megtudni. Akkor nem tudtam ellökni magamtól Henryt, de ezekben a pillanatokban mindez egészen könnyűnek érződik. Most sehol nincs, amit akkor éreztem, amikor magamhoz öleltem. Most csak a dühöm és a féltékenységem van. Szenvtelenül pillantok vissza Henryre, amikor rám néz, de talán ő is észreveszi rajtam a feszültséget, ahogy Vadim. Az öreg azonban téved azzal kapcsolatban, hogy ez mitől is van. Nem, nem a büntetéstől félek, nem attól, ami rám vár. Vagy legalábbis nem attól a részétől, amivel tisztában vagyok. Saját magamtól félek… és Henrytől. Még az a megszokott büszkeség sincs ott bennem, amit Vadim számon is kér rajtam.
Végigfuttatom a tekintetem a csendes, izgatottan zizegő tömegen, de ez most nem nekem szól. Nem csinálok bolondot magamból. Más lenne a helyzet, ha Vadim nem lenne itt. Akkor egyszerűen lerúgtam volna Martint és Kajt a rámpán, aztán rábíztam volna valakire, akit kellőképpen megbízhatónak ítélek, levonultam volna Henryvel, fogadtam volna a hátbaveregetést, a tapsot és a méltatlankodást, és közben élveztem volna a felhajtást. Egészen a Sakál irodájáig.
Ez a helyzet azonban merőben más. Itt nem én vagyok a középpontban, és nem is a küldetésem sikere. Inkább a küldetésem tárgya. Nem veszem magamra Vadim gúnyos mosolyát. Akkor szokott gúnyolni, amikor nem ért, amikor nem érti, mit miért teszek, vagy miért viselkedek úgy, ahogy. Vagy ha provokálni akar. Talán most ez a helyzet. Meg akarja mutatni rajtam Henrynek, hogyan is illene viselkednie? Meglehet. Minden esetre, amikor egy pillanat elteltével visszafordulok Vadim felé, az arcom még mindig semmit nem tükröz abból, ami bennem zajlik.
- Annak is meglesz a maga ideje, Uram.
Mindennek megvan, és tudom, hogy ez most nem az az idő.
Ezután már ismét Henryt figyelem, a reakcióját Vadim szavaira. Látom rajta azt az olyannyira jellegzetes hezitálást, hallom a szusszanását… Aztán meglepően összeszedetten és nyugodtan válaszol a hozzá intézett kérdésre. ~Nocsak!~ a végén még képes lesz tényleg elboldogulni Villengardon?
Vadim parancsa már ismét hozzám szól, én pedig ösztönösen felelek egy "Igen, Uram!-mal, majd elindulok lefelé a rámpán, Henryvel a nyomomban. Csak addig nézek rá, amíg megbizonyosodok róla, hogy tényleg követ. A tömeg vékony sávban szétválik előttünk, és innen már felerősödik a suttogtás is, néhol beszélgetésbe, halk röhögésbe fulladva. Senki nem ér hozzánk. Nincs vállveregetés, nincs hujjogás. Hosszúnak tűnik az út, amíg elérjük a hangár kapuját, és rákanyarodunk a folyosók sorára. Otthonosan mozgok, ismerek minden sarkot. Ha Henry megfigyel, könnyen észreveheti, hogy fejben nem egészen itt vagyok. Nyomasztanak Vadim szavai. Sosem jelent jót, ha az öreg kíváncsi bármire.
Úgy tíz perc, jó néhány folyosó és átjáró után érkezünk meg Vadim irodájához, ha rajtam múlik, néma csendben. Gond nélkül kinyitom az ajtót, és belépek, majd visszapillantok a vállam felett Henryre, hogy jön-e. Elfoglalom a megszokott helyemet, Vadim íróasztala előtt állva, és onnan követi a tekintetem Henryt, bármit csinál. Csak akkor mozdulok, ha megkerülné az asztalt, vagy ha az általam húzott képzeletbeli vonalnál beljebb akarna merészkedni a lakrész felé. Feszült vagyok, mégsem látszik sok jele ennek kifelé. Sok nem, de ha valaki figyel, és eléggé ismer, annak pont elég.

Ennyi volt a béke-sziget. Hamar eljut a tudatomig. Látom, hogy Storm már nincs itt velem és ez az én dolgomat is nagyban megkönnyíti. Már a legelején erre lett volna szükség, hogy ellökjön. Az első együttlétünk után. De nem tette, helyette úgy vonzottuk egymást, mint két mágnes ellentétes pólusai vagy a leküzdhetetlen gravitáció. Olyan mértékű gravitáció, aminek a fogságából se fény, se idő nem tud megszökni. Ő és én végképp nem.
A tömeget pásztázom. Nem szeretem ezt, nem vagyok cirkuszi majom. Haragos tekintettel szkennelem egyik arcot a másik után, épp csak végig futva a tömegem. Olyan profizmussal, hogy azt is elkezdhetnék pletykálni, hogy bionikus szemem van. Olyan ez, mintha idegen, ellenséges terepre dobtak volna le és a túlélés azon múlna, hogy milyen gyorsan tudok alkalmazkodni és beolvadni. Az persze már most nyilvánvaló, hogy a beolvadás abszolút nem lehetséges. Majd megérzem az érintést a vállamon és ösztönösen elrántom, hisz a Sakálnak még érintésétől is undorodok. Előbb az ő szemeire villannak a sajátjaim, mintegy ostorcsapásként, majd a szavait követve tovább siklik a tekintetem Stormra, ahogy ráutal. Felé már megenyhülök, de csak ahhoz képest, ahogy az imént Vadimra néztem. Azt is lehetne mondani, hogy szánakozva tekintek rá is.
- Itthon. – Végre megszólalok, csak szűrve, suttogva puha ajkaim között a szócskát. Mintha órák óta nem beszéltem volna és torokköszörülés hiányában csak rekedtesen jönne a hang. Mosolyszerű fintor rándul az arcomra és a figyelmem ismét az apámé. Semmi köze nincs az otthonhoz annak, ahogy a szót kiejtettem. Megvető, gúnyos. Nem a lenéző értelemben persze, egyszerűen csak elutasító. Nekem Villengard nem otthonom. Lehetett volna. De szerencsére nem lett.
Nem szólok bele, amíg Vadim Stormhoz beszél. A gyomrom azonban összeugrik – már ha ennél jobban össze tudna – a hallottakra. Sikeres küldetések, mi? Egyház ellenessikeres küldetések. Akár fel is mehetne bennem a pumpa, ez lenne a logikus reakció, de majdhogy az ellenkezője történik. Segít tudatosítani magamban, hogy hol is vagyok, és miért vagyok itt. Angyal vagyok, nem az a tehetetlen kisgyerek, aki nem tudott dűlőre jutni az apjával. Tudom, hogy ha nem akarom sutba dobni mindazt, amit eddig kockáztattam és mindazt, amit feltettem arra, hogy bármi hasznom legyen Villengardból, akkor meg kell tanulnom új játékszabályok szerint játszani. Az Angyaloknak ez jól megy, szuperkatonák vagyunk fizikailag és mentálisan is. De én mindig is kakukktojásnak éreztem magam. Valószínűleg a korom és a tapasztalat hiánya miatt. Több olyan képzést még meg sem kaptam, amin a legtöbben rég túl vannak.
Majd Vadim ismét hozzám fordul. Fel sem tudnám sorolni, hogy kígyótól békáig mennyi minden jön a számra, hogy mennyi midnent a szemére tudnék hányni, a Black Sun első bűnétől az ő legutóbbijáig és tovább. Résnyire nyitom az ajkaim, majd összezárom. Storm számára már ismerős lehet az a dacos, önmarcangoló szusszanás. Nem hibáztatnám, ha azt gondolná, hogy most fogom kihányni az apám ellen érzett ellenszenvemet szavak formájában, mint egy neveletlen fiú. De nem ez következi. Összezárom az ajkaim és halkan sóhajtok egyet az orrcimpáim tágítva, majd egészen halkan megszólalok. Hisz neki címzem, Storm hallhatja, de senki másra nem tartozik.
- Csak időre van szükségem. - Nem teszem hozzá, hogy apa, az már nem menne. De meglepő őszinteséggel préseltem ki magamból, holott egy csepp sincs benne. Úgy tűnik megy ez. Apró lépésekben. Leírhatatlanul hosszú lépcsősor áll előttem, helyenként igen magas fokokkal, nem tudnám megmászni egészében. De nem is kell. Nem kell felnéznem és azon őrlődnöm, és dühöngenem, hogy nem megy, hogy túl sok. Elég mindig csak a következő lépcsőfokot figyelni. És a következőt. Most pedig semmi másra nincs szükségem egyelőre, csak önfegyelemre. ~ Ha haha, önfegyelem, kiszámíthatóság, kimértség, meg én. Ha-ha… ~
Az iroda említésére pedig Stomra pillantok és ha indul, akkor követem majd őt. De a gondolataim egyelőre még orkánként akörül száguldanak, hogy hogy a fenébe ’szedjem ki a körmeim’ a tenyeremből. Hova tegyem a kezem? Mit szorítsak? Nem fog menni. Nem fog menni. Lélegezz. Menni fog. Menni fog Cucciolo.

Elégedett vagyok vele. Stormmal. Nem látszik, nyoma sincs rajtam, de a mostani viselkedése egy egészen kicsit halványítja a szememben a hibáit. Nem merülnek feledésbe, ilyesmiról szó sincs. Nem én lennék, ha engedném kiváltani pár helyes reakcióval és válasszal a hibákat. De tetszik, hogy minden ellenére, amit néha a hajón produkált, most képes pontosan úgy viselkedni, ahogy elvárom.
A fiam viszont már egész más kérdés. Hagyom, hogy ki lehessen olvasni a szemeimből, örülök neki. Igazán örülök, hogy itthon van. Abban a bizonyos gyenge pillanatomban még azt is gond nélkül mondanám, hogy boldognak érzem magam. Ezúttal jobban fogok rá vigyázni, keményebben fogom majd, hogy ne veszítsem el újra. Tudom, hogy a fejemben valamiféle ideális kép él a fiamtól. Egy fiú, akit nem irányítanom kell, pusztán mutatni neki az utat és ő végigmegy rajta. Valami kusza verziója annak a kisfiúnak, aki volt és annak, aki valószínűleg lett belőle. De ez őrült képzelgés.
Mindez pedig abban a pillanatban tökéletesen tudatosul bennem, amikor elrántja a vállát az érintésem elől.
- Viselkedj, Henry! - morgok rá szinte azonnal. Ennél sokkal több szokott kellenni ahhoz, hogy akár a legkisebb jele érződjön a hangomban az ereimben végigfutó haragnak. De úgy tűnik, vele türelmetlenebb vagyok. Talán azért, mert minden apróság, amikor nem úgy viselkedik, ahogy akarom, emlékeztet arra, hogy évekre elvették tőlem.
- Vegyél példát Stormról. Tudja, hol a helye. Általában - jegyzem meg valamivel nyugodtabb hangon, de nem próbálok újra hozzáérni. Beérem annyival, hogy még így is fölé magasodok. Bő tíz centivel magasabb vagyok nála. Nem annyi a különbség, mint régen volt, de ezt teszik az évek. Tényleg megnőtt, nem hiába mondtam.
- Itthon vagy, Villengardon, ne felejtsd el! Itt nem tűrök olyan viselkedést, amit eddig könnyedén elnéztek neked - persze, hogy biztos vagyok benne, mindent megúszott az utóbbi években és nevelés helyett, ki tudja mit kapott. De csak folytatnom kell nála, ami félbemaradt, esetleg kitisztítani a fejét.
Megoldom. Megoldjuk, igaz Storm?
Egy pillanatra még rá is pillantok. Túlzottan be van feszülve, de fogalmam sincs, miért. Tudja, mire számíthat tőlem, mindig is következetes voltam vele. Akkor most mire a nagy feszengés?
- Hol marad a nagy büszkeség, amivel a többiek gratulációit szoktad fogadni egy-egy sikeres küldetés után? - kérdezek rá nála és ott a mosoly az arcomon. Pontosabban az a gúnyos verziója, amit már nem egyszer láthatott rajtam. Pontosan tudom, milyen showt szokott levágni, amikor megérkezik. Attól, hogy nem várom landolásnál, tökéletesem tudom, hogy viselkedik olyankor. Nem érdekem, hogy leszoktassam róla, így hagyom, hadd élvezze ki minden pillanatát.
De hiába érdekel a válasza, hiába neki szóltak a szavaim, nem lépek vissza elé. Maradok a fiam előtt és nagyon hamar újra a figyelmem is visszatér hozzá. Most már ha akarnám sem tudnám eltéveszteni a felém irányuló millió túlfűtött indulatot a szemeiben.
- Ennyire gyűlölsz, fiam? - nem érdekel, hogyha a tömeg egy kicsit is elcsendesedik, hallhatja minden szavam. A válasz sokkal inkább érdekel, mintsem az esetleges pletykák. Egy dolog a hírnevem és a látszat, de egészen más a színészkedés. Nem hülyék - legalábbis nem mindegyik -, előbb-utóbbi rájönnének, hogy áll hozzám Henry.
Ahogy arra is, hogy az ittléte nem változtat a lényeges dolgokon. Ugyanúgy elég egy pillantás a két katonámra, hogy felrángassák a földről az árulókat és hátukban a fegyver csövével elvezessék és elzárják őket. Nem érdekel, hogy Martin közben próbálja magára vonni a figyelmem. Egyelőre nem érdekel, bármi mondanivalója is lenne.
- Storm - szólalok meg, amint távolodni hallom a lépteket. - Vezesd a fiam az irodámban. Beszédem van veletek. Valamire... kíváncsi vagyok - azt az egyetlen alkalmat leszámítva, amikor nem az irodámban, hanem a szobámban voltam és ő megjelent a foggal, soha nem engedtem, hogy betegye oda a lábát csak úgy, a felügyeletem nélkül.
De most azt akarom, hogy előre menjenek, amíg én elzavarom a tömeget és intézek két másik őrt a foglyokhoz. Olyanokat, akikben jobban bízok és hiszem, hogy jobban teljesítenek hosszú távon.
Csak ezek után indulok meg én is az irodám irányába. Semmi elvesztegetett idő.

Az egyetlen probléma Henry teóriájával, hogy nem tudnék annyi altatót adni neki, hogy egyszer ne kelljen tényleg szembenéznie Vadimmal. Az pedig csak jót tehet neki, ha képes erre már most, még ha biztos vagyok is benne, hogy fél Villengard a hangárban lesz, amikor dokkolunk.
Szándékosan nem nézek Henryre, és nem azért, mert nem akarok. Van két éber foglyunk, és Martin bármennyire halállistás, tudom, hogy az anyját is eladná, ha abból ő jönne ki jobban. Én pedig nem akarok információt csepegtetni neki. Még szerencse, hogy Henry nehézkes, lemondó sóhaját be lehet tudni az érkezés hatásának, de amikor a kézfeje a kezemhez ér, rápillantok. Elutasítón, összeszorított ajkakkal, már-már dühösen. Hát nem érti? Ennyi volt a béke-sziget. Annyira nem itt járnak már a gondolataim, hanem a rámpa túloldalán… mégis, amikor észreveszem Henry arcán azt a mosolyszerű rándulást, a keze után kapok egy pillanatra. Csak egy érintésre. Mert értékelem a szövetség-ajánlatát.
Aztán már csak a lenyíló rámpa zúgása marad, és az egyre hangosabban beszűrődő zaj a tömegből. Henry poénját már nem tudom értékelni, most nem. Az én tekintetem is egyből a rámpa végénél álló Sakálra tapad… ahogy az övé rám. Egy merő görcs a gyomrom a kimondatlan ígéretektől, amit a szemében látok. Ismerem már annyira, hogy tudjam: volt ideje bőven számba venni a hibáimat. Mégis egyenes a gerincem, ahogy ott állok előtte, katonás rendben, emelt fővel, viszonozva a pillantását.
- Sakál.
Hajtok fejet biccentve Vadim felé, így adva meg a tiszteletet az üdvözléssel. A kérdése hallatán végigpörgetem az elmúlt napok eseményeit, és egy valaminél akad meg a gondolatom: a vágásokon Henry alkarján. Fogalmam sincs, mikoriak, és hogy meddig fognak látszódni, hogy Vadimnak lesz-e lehetősége észrevenni, mielőtt meggyógyulnának… Azt azonban biztosan nem itt és most fogom megtárgyalni, hogy kerültek Henryre, ha én sem tudom, csupán sejtem.
- Nincsenek, Uram - jelentem ki tökéletes magabiztossággal, még csak pillanatnyinak sem nevezhető a hezitálás, ami a kérdést követte. Betudható mindez annak, hogy számba vettem a történteket, vajon hagyott-e valamelyik maradandó nyomot.
A válaszom után Vadim szinte azonnal elfordul tőlem, de ez cseppet sem enyhít azon, hogy bár kívülről a megtestesült önfegyelem és nyugalom vagyok, belül majd szétrobbanok a várakozás feszültségétől. Csak fél füllel, fél szemmel figyelem a mellettem zajló jelenetet, azt, ahogy anélkül szorulok háttérbe, hogy bármennyit mozdultam volna. Elmondhatatlanul rosszul esik az egomnak, de ez most a legkisebb gondom. A tekintetem egy valaki után kutat a tömegben, és alig észrevehetően megereszkednek a vállaim, amikor megtalálom: Cindy itt van. Érzem magamon a tekintetét, és valamiért megnyugtat. Akkor is, ha tudom, hogy semmit nem tud tenni, mégis… tudom, hogy utána… bármi történjen is, utána is ott lesz. Nem engedem meg magamnak az ideges mosolyárnyat sem, az arcom tökéletesen érzelemmentes, de Paca tudhatja, hogy örülök a viszontlátásnak. Mindig.
Amikor Vadim Henry vállára teszi a kezét, és azzal a különös-különleges pillantással néz rá, amivel annyiszor akartam, hogy rám nézzen, igen, meglegyint a féltékenység és a mozdulatra, ahogy Henry lerázza magáról a kezet és a tekintetet is, dühös leszek. Hogy meri? Mit gondolt? Mit képzel magáról? Annyira zsigeri az ösztön, hogy alig tudok uralkodni magamon, hogy mindez ne üljön ki az arcomra, hogy megőrizzem a szenvtelen maszkot, amivel a jelenetet figyelem. Belül azonban üvöltök.

Nem, nem akarnám, hogy a kelleténél jobban megalázzon. Bár lehet, jobban járnék vele, ha tele tolna altatóval és megúszhatnám azt a tortúrát, amit az fog jelenteni, hogy szembe kell néznem az apámmal. A Sakál a Naprendszer nagy gonosz farkasa, de nem félek a Sakáltól, egy cseppet sem. Vadim Burrowstól? Tőle rettegek. És undorom.
Storm nem néz rám, amikor dokkolunk, pedig szeretném. Szomjazok rá. Érzem a hajó nem túl vészes megrázkódását, és ha a szememről nem is mondható el, hogy nem rebben, a testtartásomról igen. Remek az egyensúlyérzékem. De eddig sem fizikai oldalról volt a gond. Össze kell szednem magam, Angyalnak kell lennem, muszáj. De most, erre a néhány másodpercre, amink addig van addig, hogy eléggé lenyíljon ahhoz a rámpa, hogy bárki, aki kint áll láthasson minket, most még egy kicsit Henry vagyok. Nem fonom össze az ujjainkat, annyit már nem engedhetünk meg, de mozdítom a kezem és egy lemondó és mindent elmondó sóhajjal cirógatom meg a kézfejemmel az ujjait, majd egyetlen másodpercre a saját ujjaim közé veszem legalább egyetlen ujját, végül elengedem. Lopva nézek a szemeibe, az az idő, amikor találkozik a tekintetünk mégis egy örökkévalóságnak tűnik. Megmosolyogtat. Éppen csak annyira, hogy ő, ilyen közelről és az arckifejezéseimet ennyire ismerve láthasson egy apró rándulást. De ez most elég.
És nem csak arra jó ez a néhány másodperc, hogy ’utoljára’ az emlékezetembe véssem, hogy milyen is érezni a bőrét – arra igen sovány pótlék lenne ez az érintés azokhoz képest, amilyen hévvel ezelőtt érinthettem őt – hanem arra is, hogy a szövetségem ajánljam neki. Én az Egyház katonája vagyok, ő pedig a Black Suné. Vannak olyan pontok, amiben csak ellenségek lehetünk, semmi más. De sok színtéren segíthetjük is egymást. Kezdve azzal, hogy nem akarok a babérjaira törni. És egy ideje… már ártani sem neki, semmilyen értelemben.
Lenyílik a rámpa és lehet, hogy Storm nem lepődik meg a tumultuson, én azonban igen. Még felpislákol egy darab ’én’, ahogy a homlokom ráncolva odasúgok neki.
- Te vagy a híresség vagy én? – Talán csak a hangulatot, a saját hangulatomat akarom oldani ezzel a félpoénnal, de halottnak a csók kategória. Hisz hamar megakad a tekintetem rajta. Szinte érzem, ahogy elsápadok. Nem tudnám szavakba önteni azt az érzést, ami Vadim láttán elfog. Harag? Nem, ez nem egyszerű harag vagy megvetés. A kezem úgy rándul ökölbe, mint amit húz a görcs, mintha a körmeimet valami gravitáció húzná a tenyeremen át a kézfejem felé. De ez jó. A fájdalom észnél tart és józanít. Nem vennék fel ilyen kiszolgáltatott testhelyzetet, de túl sokan látnak, így a kezeim a hátam mögé teszem és kihúzom magam, mintha csak katonásan állnék meg a felettesem előtt. A testhelyzetem és az arckifejezésem olyan szögegyenes ellentétben állnak egymással, mint tűz és jég.
- Rosewyn. – Szemrebbenés nélkül javítom ki a két bűnözőt. Igen, bűnözők, attól, hogy csinos egyenruhába lettek bújtatva. Ennél több figyelmet nem kapok tőlük, valaki mástól viszont annál inkább. A kezeim továbbra is görcsösen szorítom a hátam mögött és úgy meredek az apámra, mint aki ölni készül. Hozzám szól, én pedig csodával határos módon kibírom, hogy se szóval, se mással ne támadjak, sőt, még a bakancsára se hányjak rá. Egész jó vagyok. De a vállam azért vehemensen elrántom, amikor hozzámér. Nem érhet hozzám! Nem vagyunk barátok.

Előzmény szösszenet

Zuhany. Egyenruha. Reggeli. Ellenőrzés. Büntetés. Parancsok.
A szokásos kora reggeli rutin ma még hamarabb kezdődött. Felesleges lett volna az a pár óra alvás után még több időt elcseszni arra, hogy nézzek ki a fejemből és várjam, hogy teljenek a percek. Lefutottam a kötelező köröket, majd a fiam leendő kabinjához mentem. Újra meg újra átellenőriztetek mindent, miközben mellettem Gadget minden mozzanatából süt a feszültség. Ideges. Fél, hogy a sokadik ellenőrzés felfed valamit, amit nem pontosan úgy adtam parancsba, ahogy ő megvalósított. De még mindig könnyebben úszná meg, ha most derülne ki, mintsem élesben, amikor már arra szolgál a hely, hogy a fiam biztonságban tartsa – saját magától és minden hülyeségtől, amit elkövethet.
- Uram – szólal meg végül mellettem, mire aprót bólintok, jelezve, hogy figyelek, de a tekintetem továbbra is a kabinra irányul.
- A hely felszerelve, berendezve. Egy darab karegység az asztalon, külön biztonsági rendszerrel ellátva. A Napok egyen- és gyakorlóruhája a szekrényben, ahogy kérte. Semmi kés vagy támadó fegyver. A gép használata lekorlátozva. Semmi kimenő adat, nulla csatlakozás a külső hálózatra. A zuhanyfülkében megszüntetve a vízkorlátozás – megakad egy pillanatra az olvasásban, még az ujja is megáll a karegysége fölött, mielőtt bepipálná ezt a tételt is. Piszkálja a csőrét, hogy rajtam kívül más is korlátlanul használhatja a vizet.
- Figyelek, Gadget – szólalok meg suttogva, de annál erélyesebb hangon.
- Zár rendben – köszörüli meg a torkát, mintha véletlen akadt volna meg az előbb. - Csak kártyával nyitható, nem kóddal. Kamerák beállítva. Egy az ágyat veszi, egy a kabin ajtaját. Mindet láthat, amit a két kamera lefed, és bármikor ránézhet a képekre – megint elhallgat.
- Mi a fene van már?! – fordulok végre felé, bár az biztos, hogy nincs sok köszönet abban, ahogy a szemeibe nézek.
- Semmi, uram – nyel egy nagyot és felém nyújtja a három kis kártyát, ami frissen készült az ajtóhoz. – Ez a lista vége.
Oh, szóval ezért hallgatott el. Nos, igen, talán ma a megszokottnál is hamarabban csattanok fel és szedem el bárki fejét.
Elveszem a kártyákat, az övemre tűzöm mind a hármat és intek, hogy leléphet, én pedig még egyszer bejárom a kabint. A tekintetem a kamerákat keresi. Rejtve vannak, én mégis kiszúrom őket, tudom, mit keresek és hol. Minden este vagy éjszaka, amikor felébredek az általuk adott képek fognak megnyugtatni. Megerősítik bennem a tényt, hogy a fiam itt van. Itthon. Ahova tartozik.
Megnézem magamnak a karegységet, a gépet, a hatalmas ágyat, végül a szekrényhez lépek és az ujjaim végigsimítják az egyenruhát. Biztos vagyok benne, hogy épp senki nem lát, ezért megengedek magamnak egy mosolyt, ahogy elképzelem bennük Henryt. Csak remélem, hogy jó lesz a méret, még ha a jövőben talán rá is kell igazítani kicsit.

Végül befut a jelzés, amire vártam. Perceken belül landolnak. Még egyszer, utoljára végigfut a tekintetem a kabinon, akaratlanul is elképzelem a fiam idebent. Nem azt, akit a holoképernyőn keresztül láttam, hanem azt a kisfiút, akit elveszítettem. Az ökölbe szorult kezeket és a dühös kis lépteket, amikkel fel-alá járkál, mikor épp nem bír az indulataival. Szinte elveszne ebben a hatalmas kabinban.
Lényegében magamra parancsolok, hogy most már haladjak kifelé. Ajtó zár, én pedig határozott léptekkel indulok végig a bázis folyosóján. Időközben magamhoz parancsolok két katonát. Jó esetben mindkettő a foglyoknak ad majd társaságot.
Meg sem lepődök a hangárban várakozó tömegen, épphogy végigfut rajtuk a pillantásom, mielőtt megállnék pusztán pár lépésre a helytől, ahova várhatóan a rámpa vége fog lenyílni. Az egyenruhám pont olyan kifogástalan, mint mindig, én pedig katonásan kihúzom magam, hátul összefont kezekkel. Még én is érzem, hogy kicsit be vagyok feszülve. Nem szabadna. Nem szabadna látszódnia rajtam még ennek sem. De most semmit nem tehetek ellene. Henryről van szó.
Hallom, ahogy a tömegből a legközelebbi emberek összesúgnak. Lényegében nem tettem semmit, csak megjelentem, de ezzel biztosítottam is őket arról; jók az információik. A fiam van azon a hajón.
Kenyeret és cirkuszt a népnek. Úgy tűnik, hiába teltek az évek és merült feledésbe sok szólás, van, ami örökké igaz marad. Bár ezt én nem így szoktam hangoztatni. Csak cirkusz és vér kell a népnek. Az emberek nagy része inkább éhezik, mégis boldog, amíg a vér az arcába fröcsög a műsor közben.
De itt most nem lesz vér. Nem hagyom.
Ha lehet, még inkább megfeszülök, ahogy leereszkedik a rámpa. A két oldalról mellettem álló katona tökéletesen tudja a dolgát, azonnal indulnak is fel rajta. Maguk előtt a fegyvereik, ujjuk a ravaszon és hamarosan ott is vannak. Látom, ahogy megnézik a fiam. Látom a pillanatnyi késlekedés a mozdulataikban.
- Henry Burrows – mondják szinkronban egy apró bólintással. Nem valódi tisztelet. Süt a hangjukból, hogy csak tőlem tartanak, azért próbálnak kifogástalanul viselkedni. Végül félrerángatják az útból a két térdelő foglyot és a fegyver csöve a fejükhöz nyomódik. De nem lőnek. Mint mondtam, itt most nem lesz vér. Ez csak a cirkusz.
Stormra mintha most senki rá sem nézne. Én viszont őt nézem meg először magamnak. Pár másodperc, amíg felsétálok a rámpán, de addig csak ő van. A tekintetemben nyoma sincs büszkeségnek vagy dicséretnek, amiért végül is, visszahozta a fiam nekem. A hibáit látom. Az összes hibát, amit az úton elkövetett.
Az időközben beállt csendben tökéletesen visszhangoznak a lépteim és pont ennek köszönhetően olyan őrjítő, amikor még ez is elhal.
- Üdv itthon, Storm – szólalok meg, bár a hangomban semmi üdvözléshez fogható nincs. Pusztán formalitás és fogadok, ezt ő is tudja.
– Sérülések a fiamon, amikről tudnom kell? – majdnem a szokásos kérdés és mégis egészen más. De muszáj tudnom. Muszáj tőle hallanom. Ismerem a fiam. Ismertem? Nem vallaná be, főleg nem itt, mindenki előtt, ha arról lenne szó. De Stormnak kötelessége. Őszinteségre neveltem. Arra, hogy csak megütheti a bokáját, ha a legkisebb dologban is hazudik nekem.
Még számomra is egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre Henryhez fordulok, és rá emelem a tekintetem. Tetőtől talpig végigmérem és a legelső kis megjegyzés egészen akaratlanul jön ki.
- Megnőttél, fiam – talán még morognék is magamban a saját hülyeségemen, ha más helyzetben lennénk, de így… Így csak az jár a fejemben, hogy itthon van. Semmi más nem visszhangzik a fejemben, minthogy tényleg él, itthon van, itt áll előttem teljes valójában.
Mégis alig hiszem el. Annyi kereséssel eltöltött idő után, annyi év múlva, mégis itt van. A szemeit keresem, bele akarok nézni azokba a kék szemekbe, mintha az sokkal inkább valósággá tenné a jelent, mint bármi más. Pedig látom rajta, mennyire változott. Persze, hogy változott. Évekről beszélünk! …és mégis, eltéveszthetetlen pár apró vonás, ami ugyanolyan maradt.
Tudom, hogy ebben a pillanatban magamhoz képest gyenge vagyok. Érzem, ahogy a szívesem hevesebben dobog a mellkasomban, mint általában. Érzem, hogy a világ többi része egészen tompa minden. Ahogy azt is érzem, hogy a kezem egy pillanatra ökölbe kell szorítanom, hogy biztos legyek benne, amikor megemelem, nem látni jelét a belülről maró gyengeségnek.
Egy részem szeretné megölelni Henryt. De soha nem voltam az a fajta. Régen is inkább azért tettem, mert ő futott hozzám. Akkor hozzá voltam szokva. Most viszont, ahogy emelem a kezem, csak a vállára csúszik és olyan igazán atyaian próbálom kicsit megszorítani. Éreztetni vele, hazaért.

Elfelejteni semmiképpen nem akarom én sem, de muszáj félretennem magamban, ami történt. Mert így egyszerűbb lesz. Vagy nem. Most sem egyszerűbb figyelnem Henryt, ahogy a fürdőben áll a tükör előtt, és minden mozdulatáról süt a feszültség. Ezen azonban nem tudok segíteni. Most nem.
Amikor végül megáll előttem, meglehetősen éles a kontraszt a kinézetünkben. Persze én is megborotválkoztam, a hajam pedig épp annyira hosszú, hogy ne kelljen semmit kezdeni vele ahhoz, hogy normálisan álljon, de az öltözetünk különbözik. Mivel nem a Napok hajója, ezért nem találtam egyenruhát, de bevetési öltözéket elég sokat, úgyhogy most szinte világítok a kabin szűk terében a fehér-világosszürke foltos havas terepruhában. Az övemen a késem a tokjában - ez az egyetlen, amit végig magamnál tartottam a karegységemen kívül -, a másik oldalon pedig az altatópisztoly. Nem áll szándékomban használni, de ha kell, megteszem. ...és én tudom, hogy egyből két lövedékre van szükség.
- Majd megtanulod, hogy Vadimnál a vér szinte mindennél többet jelent  - válaszolok nyugodtan a dacos elutasítására, majd figyelem az arcát, miközben lepillant a bilincsre, amit vissza is akasztok az övemre.
- Nem, de te sem akarnád, hogy a szükségesnél jobban megalázzalak már az érkezésedkor - mert igen, ki is üthetném, hogy megkötözve, a vállamra vetve lépjek vele Villengardra. Pont ahogy a hajóra hoztam. Nagyon, nagyon sokáig nem tudná lemosni magáról azt a bélyeget. Ez most az én békejobbom felé, ahogy az övé volt, hogy önként adta oda nekem a kést, amit begyűjtött az út alatt.
Amikor szó nélkül az ágy felé fordul, gyorsan, de alaposan megmotozom. Nem követhetek el még egy hibát. Végül amikor Henry az ajtót célozza meg, nem nézek rá, csak kilépek mögötte a kabinból.
A vonósugár jellegzetes rántása most jóval kevésbé érződik, mint amikor útközben ért minket a támadás. Villengardon precízebb a technológia, mint a mezei hajókon.
A két fogolyért megyek, akiket letérdeltetek egymás mellé a raktérben. Csak semmi ostobaság. Martin talán megpróbálná kiprovokálni, hogy lelőjem, de tudja ő is, hogy nem tenném meg. Vadim egészen biztosan lassabb halált szán neki, és ki vagyok én, hogy keresztülhúzzam az öreg számításait?
Szándékosan nem nézek Henryre, mikor a hajó végül mérsékelt zökkenéssel landol a hangárban, és rácsapok a rámpa nyitógombjára. Martin és Kaj előttem térdel, Henry pedig nem térdel, és nem előttem, hanem mellettem áll. Mindenki látni fogja a különbséget. Megadom neki ezt a méltóságot, ezt az adut, a trónörökösnek az Egyház karmaiból történő szabadulásának, és dicső hazatérésének illúzióját. Amit valószínűleg abban a pillanatban össze fog zúzni, amint meglátja Vadimot, de ennyi baj legyen. Én pedig összeszorított fogakkal szokom a gondolatot, hogy ez a trónörökös ezúttal nem én vagyok. Veszettül szar érzés, de már barátkoztam vele az elmúlt hetekben. Tudtam, hogy ha sikerrel járok, mindent elveszíthetek, amiért küzdöttem. De azt is, hogy ugyanez történik, ha elbukom. Ebben a játszmában nem nyerhettem. De majd a következőben, Vadim… majd a következőben!
A hangárban elég nagy tömeg gyűlt össze, gondolom gyorsan híre ment, hogy ki érkezik a hajóval, és hát… az is ritka pillanat, amikor a Sakál maga akar kézben tartani minden apró részletet, és kijön egy hajó elé.

Furcsa ezt mondani, de már-már megkönnyebbüléssel tölt el, hogy hamarosan dokkolunk. Nem, ez így nem jó megfogalmazás. Az tölt el megkönnyebbüléssel, hogy kiszabadulunk ebből a bádogdobozból, ahol két hétnyi összezártság olyan abszurd és a profizmustól legtávolabb álló dolgokat hozott ki mindkettőnkből, hogy a legjobb lenne elfelejteni. Ugyanakkor a legrosszabb is. Egy percét sem akarom elfelejteni annak, ami köztünk történt. Hogyan is tudnám. De Villengardon a legtöbb, amit tehetek az, hogy kihasználom ezt a buja tényezőt. Nem akarok neki rosszat, de magamnak sem. Az Egyháznak meg végképp.
A kabinom ajtaja nyitva van, ahogy a hozzá tartozó cipősdoboznyi fürdőszobáé is, én pedig a tükör előtt állva sóhajtozok. Nem a tükörképem nézem, hanem a csapot. Mintha nem lennék hajlandó ránézni saját magamra. Pedig épp most végeztem. Az arcom simára borotválva, a hajam pedig tisztiesen, mégis lazán elfésülve. Nyaktól felfelé épp úgy nézek ki, mint Rosewyn parancsnok a hófehér egyenruhájában. Nyaktól lefelé már más a helyzet. Egy sima sötétkék pulóver és fekete melegítőnadrág van rajtam, meg a bakancsom.
Storm lépteinek hangjára kapom fel a fejem, azt mégis megállom, hogy azonnal a kabin felé forduljak. Veszek egy mély levegőt, így is látványosan tombolnak az indulataim, az arcomra van írva, nem árt az, hogy elszámolok ötig és lelkileg arra is felkészítem magam, hogy ő és én most nem vagyunk ’barátok’. A munkáját végzi, ahogy bizonyos értelemben én is. Hamarosan kilépek a tükör elől és megállok Stormmal szemben.
- Vér szerint talán. – A hangom hűvös és elutasító, ahogy a tekintetem is, amit leengedek a bilincsre, majd vissza fel a most egészen zöldnek tűnő szemekre. Hisz elutasítom, a bilincset, de azt még inkább, hogy bármi közöm lenne ahhoz a férfihoz azon kívül, amin nem változtathatok. Ahogy a módosított génjeimen sem, de az legalább bizonyos értelemben mesterséges. Az nem tőle származik, hanem egy laborból. Legalább van bennem valami, amihez nincs köze Vadimnak, legalábbis örökletesen nincs. Végül halványan, ám egészen epés módon elmosolyodok. – Azt gondolod, hogy tétlenül hagynám, hogy megbilincselj? – Előbb utóbb bilincsbe kerülnék, ha mást nem egy berontó osztag által. De abban biztos lehet, hogy nem adnám magam könnyen, ha meg akarna alázni azzal, hogy hátra köti a kezeimet.
Bíznunk kell egymásban, ugye?
Így hát nem is nehezítem meg Storm dolgát. Szembe fordulok az emeletes ággyal és a felső részére helyezem a kezeim lazán magam elé nyújtva és a lábaimmal is kisterpeszbe állok. Most nem érzem, hogy vágynék az érintéseire. Bizonyára azért, mert rettegek. Adom itt a kimértet, de semmi más körül nem forognak a gondolataim, csak hogy vége az életemnek. Hogy hülyeséget csináltam, túlbecsültem magam. Hogy most azonnal ide tudnék hányni az ágyamra.
Ezeknek a gondolatoknak köszönhető a bizonytalanság, amivel elengedem végül a fémet és félszegen menetirányba fordulok. Mire lenyílik a rámpa össze fogom szedni magam, tudom. De a francért adtam oda Stormnak azt a taktikai kést. Jobban érezném magam, ha nálam lenne.

Amióta kiléptem Henry kabinjából, egészen a küldetésem precíz befejezésére koncentrálok. Ha már idáig eljöttünk, nem hátrálhatunk meg, és nem is akarok. Csak az egész mégis… ijesztő. A cseppet sem rózsás kilátásaim az elkövetkezendő napokra egyáltalán nem javítanak a kedélyállapotomon.
Ránéztem a két fogolyra, kicseréltem Kaj karján a kötést - nem pazarolok rá bactát, ha jól sejtem, úgysem éli túl sokkal a Villengardra való visszatérésünket -, és alaposan leellenőriztem a bilincseiket. Inkább kétszer legyen minden átnézve, mint egyszer sem.
Amikor mindent előkészítettem a landoláshoz, és Villengard felé is jeleztem az érkezésünket, újra Henry kabinjának ajtaja előtt állok. Az jár az eszemben, amit nem is olyan régen mondott. Hogy ne akarjam, hogy Rosewyn parancsnokként viselkedjen. Pedig ha túl akarja élni Villengardot, arra is szüksége lesz. Össze kell olvasztania magában a két képet, mert önmagában sem Henry, sem Rosewyn parancsnok nem életképes a Napok között. Egy sajátos fúziójuk talán igen.
Most nem kopogok, csak benyitok, és a tekintetemmel Henryt keresem. Nem szórakozok feleslegesen olyan kérdésekkel, hogy készen áll-e. Úgy sejtem, olyasmire, amikor az ember nem tudja, mi vár rá, úgysem lehet készen állni. Meg lehet tenni a tőlünk telhető legjobbat, hogy felkészüljünk, de az sosem lesz az igazi. Én sem állok készen, de tudom, mit kell tennem, hogy mit várnak el tőlem.
- Mindjárt megérkezünk - jelentem ki köszönés helyett, majd felmutatom a kezemben tartott bilincset.
- Ezt… - kezdek bele lassan, ha hagy szóhoz jutni, majd egy mozdulattal visszacsatolom az övemre a bilincset. - ...hajlandó vagyok elengedni. Bár fogoly vagy, mégis a Sakál fia.
Az sem érdekel, ha megint felhúzza magát a megszólításon, elvégre ideje megszoknia, mindenki így fogja kezelni.
Aztán közelebb lépek hozzá, alig két lépésnyire, onnan nézek a szemébe.
- Remélem, hogy minden feleslegesen ostoba tervet kivertél a fejedből - nyoma sincs most annak a Stormnak, akit Henry a hajóút második felében láthatott. Az arcom rezzenéstelen, a tekintetem hűvös. - Nem csak te tudsz Rosewyn parancsnok lenni.
Utalok vissza a szavaira leheletnyi fenyegetéssel. Nem akarok kárt tenni benne. Minden ésszerű indok ellenére sem, de ha támad, visszatámadok.
- Megmotozlak, aztán indulunk - emelem fel felé a két kezem tenyérrel egymás felé, és ha nem ellenkezik, odalépek hozzá, és gyors, praktikus mozdulatokkal futtatom végig a kezeimet a ruháin. Még csak nem is a testén, hiszen alig érek hozzá.