30 éves korára kénytelen volt először rájönni majd később elfogadni a tényt, hogy bár megfogadta, hogy semmiben sem fog hasonlítani az apjára mégis a jellemének alapvető vonásaiban mindenkit rá emlékeztet. Lassan már saját magát is. Sőt, Ő lett az apja legrosszabb változata. 30 éves korára rájött arra, hogy miközben annyira harcolt azért, hogy mások szeressék, ő igazából nem tanult meg szeretni. Abban biztos, hogy az anyját szerette, ahogy abban is, hogy később a dadáját is szerette - korántsem annyira, mint az anyját, de még mindig jobban, mint utána bárkit. Tehát míg a néhai Bradford Windsor tudta hogyan kell valakit szeretni - és ezt a tudását egyetlen embernek szentelte - addig Memphis Windsornak kicsit sajátos felfogása van a szeretetről.
Valahol az életében a szeretet egyenlő lett a birtoklással. Ezért - is - az apját okolja, ha néha elgondolkozik ezen, hiszen minden anyagi dolgot megkapott, a dadája pedig azt sulykolta belé, hogy azért, mert ez az apja szeretet-nyelve. Egy ideig elhitte, később már csak kihasználta, végén már igazán ez sem érdekelte. Addigra azonban már gyökeret vetett benne, elburjánzott és mivel egész életében mindig megkapta, amit akart így ezt most is evidensnek tartja. Majd ha megkapta - megkapott - akkor megmutatja hogyan szeret: először gyengéden - kipuhatolja hogyan is működsz, eléri, hogy biztonságban érezd magad vele - később kicsit durvábban - de még mindig nem annyira durván, hogy elmenekülj bár már szöget üthet a fejedben a gondolat, hogy talán nem vagy jó helyen - végül pedig felemészt, megnyomorít és megöl - és miközben már inkább választanád a halált, minthogy mellette legyél, néha mégis vannak jó pillanatai, amikor nevettek, amikor gyengéden pillant rád és a remény aprócska szikrájába kapaszkodsz ... Pedig jobban tennéd, ha elengednéd, ha elmenekülnél - sok szerencsét hozzá - vagy ha csak szimplán levetnéd magad a harmincadikon levő erkélyéről.

Az életében minden pótolható. A kristálypoharak, a technológiai kütyük, az asszisztense, az üzlettársa, a menyasszonya, a szeretője ... minden. Legalábbis négy hónappal ezelőttig így gondolta. Amióta pedig rájött, hogy van olyan, amit nem tud pótolni az apja legrosszabb változatának a legrémesebb kiadása lett. A dühkitörései mindennapossá váltak, egyre nehezebben tudja kordában tartani az indulatait. Mondhatjuk úgy is, hogy egy kicsit elveszett. Viszont így még motiváltabb lett - úgy tűnik ez is genetikailag kódolva van a Windsorokban, hogy ha veszteség ér akkor a munkába menekülsz - és még gátlástalanabb. Felelőtlennek azonban nem nevezhetné soha senki, még az őrület szélén is odafigyel arra, hogy minden lépése makulátlannak látszon, hogy soha senkinek eszébe ne jusson őt a Black Sun pártfogóihoz kötni.
Az arisztokrácia tökéletes mintapéldája, ahogy a 190 cm-es magasságával, tökéletesre vasalt ingében, tökéletesen belőtt szőke frizurájával és az arcán levő félmosollyal, egy apró érintéssel a könyöködnél a füledbe súg valamit. Egyedül a jég-kék íriszei maradnak érzelemmentesek, ha tudsz a tekintetekben olvasni akkor láthatod, hogy mindig agyal valamin, hogy azt keresi vajon belőled milyen hasznot húzhat. .

Szerette, ha minden, amihez köze van az ő irányítása alá kerül. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor bekerült a vállalatba, egy semmitmondó pozícióba az apja alá – Ő azonban még ebből is előnyt kovácsolt magának, kapcsolatokat épített, embereket győzött meg, akik később, amikor a néhai tulajdonos már egyre több igazgatósági ülést hagyott ki, mind felszólaltak amellett, hogy ideje lenne Memphist az igazgatói székbe ültetni. Hetekkel később pedig már mindent Ő irányított.

Nem volt ez másképp akkor sem, amikor megpillantotta a Fiút az egyik asztalnál. Őt nem láthatták, hiszen egy emeleti teremből figyelte az asztalokat – éppen arról próbálták meggyőzni, hogy bizonyos százalékokért cserébe segítse a kaszinó terjeszkedését és bár Ő úgy jött ide, hogy meghallgatja a tulajt és talán még játszik egy jót ( igen tehetséges volt pókerben és black jack-ben is ) nem volt semmilyen érdekeltsége abban, hogy megsegítse a férfit. Egészen addig a pillanatig, amíg a hatodik érzéke – vagy hetedik, nyolcadik – jelezni nem kezdett. Félreértés ne essék, nem esett át soha semmilyen génmódosításon, nem ruházta fel senki különleges képességekkel: ő egyszerűen így született.  Vagy egyszerűen csak ilyen környezetben nevelkedett, ahol mindenkinek volt egy értéke és mindig akartak tőle valamit – vagy ő akart valamit – tehát muszáj volt elsajátítania azt a képességet, hogy megérezze, ha valakiből haszna származhat. Bár inkább szereti azt hangoztatni, hogy ez az adomány születése óta vele van – inkább, minthogy felemlegessék, hogy az apja milyen jó tanára volt.
-Elkalandoztál? – a hangod rántja vissza a valóságba a pókerasztaltól, ahol metsző tekintete éppen egybeforrt a Fiú pillantásával – Kicsit össze vagy esve, Memphis. Szedd össze magad, nem engedheted meg azt a luxust, hogy a sebeidet nyalogasd – a tekintete rád villan, ahogy szemlélteted a nyalogatást egy vigyorral az arcodon, miközben kicsit előrébb hajolsz a pulton tökéletes belátást biztosítva a dekoltázsodba majd a vigyorod egy sóhajjá alakul – Találsz még száz olyat, mint Ő. Ezret. Ha gondolod segítek szerezni egyet, bár meg kell hagyni eléggé csinos kis pofija volt … - a pohár alja hangos csattanással találkozik a pult márvány felületével, Te pedig összerezzensz és el is felejted mit akartál még mondani Dallasról.

-Visszahozom – közli kimérten és láthatod rajta, hogy halálosan komolyan gondolja, hogy a fejébe vette, hogy minden követ meg fog mozgatni a Fiú után, márpedig ha egyszer eltalálja akkor az úgy is lesz és jajj annak, aki megpróbálja megakadályozni. Újból belekortyol az italába, elnéz melletted, a tekintete megállapodik az üvegfalon, amiről tökéletes kilátás nyílik a Központi szigetre. Kicsivel később el is indul a fal felé, kezében a poharával, mintha Te ott sem lennél.

-Minek?- a kérdésed teljesen jogos és kicsit meg is hökkenti, mert azon igazából nem gondolkozott még el, hogy mit fog csinálni azután, hogy visszahozta ide a fiút (egyéb kimenetel meg sem fordul a fejében, hogy esetleg nem sikerül majd felkutatnia). Megbünteti? Vagy újból kedves lesz vele, megint megpróbálja majd magához édesgetni,mint ahogy azt az elején tette? Ami egyébként nem volt része a tervének, mármint alapból tényleg kedves akart lenni a Fiúval, mert amikor először a szemébe nézett ugyanazzal a tekintettel találkozott, mint amit fiatalkorában a tükörben látott. A dolgok akkor kezdtek elfajulni, amikor kicsit közelebb engedte magához, amikor már uralni akarta a Fiú minden egyes gondolatát … Valószínű, hogy most nem menne semmire a kedveskedéssel. Akkor? Igazából mit is akar? Megvannak a kapcsolatai ahhoz, hogy találjon még egy hozzá hasonlót, akinek olyan képességei vannak, mint a Fiúnak … De hogy olyat, mint Ő? Az teljességgel esélytelen.  

Tehát most eljött az a pillanat, ami nagyon nagyon ritkán jön el: nem tud magyarázatot adni Neked.

- Oké, visszahozod. És utána? Szerinted nem fog megint elszökni? Szerinted onnantól kezdve csüngeni fog minden egyes szavadon? – hallja a cipőd sarkának koppanásait, ahogy közeledsz de nem fordul feléd, továbbra is az alatta elterülő mélységet figyeli és próbálja nem meghallani a szavaidat, kár hogy Te nem az vagy aki ennyivel beéri – Ugyan, Memphis. Engedd el. Ő legalább csak elszökött és nem levetette magát az erkélyedről. Ő legalább még él – a volt menyasszonyának említésével visszarántod az újabb merengéséből, tudod, hogy túlságosan messzire mentél, az állkapcsa megfeszül ahogy feléd fordul. A szemei előtt egy pillanatra megjelenik Delilah arca és a kétségbeesett tekintete, ami már-már veszélyesen hasonlított arra, ahogy a Fiú nézett rá a legutolsó találkozásuk alkalmával. Eszébe jut, hogy talán akkor a Fiú fején is átfutott a gondolata a felszabadító halálnak, amiről nem tehetne senki más csak Ő. Ez az a pillanat, amikor a kezében levő pohár megadja magát a gravitációnak és darabokra törik ahogy földet ér, pont akkor amikor az ujjai már a nyakadra fonódnak és kicsit sem gyengéden az üvegablakhoz vág. Évekkel ezelőtt ha ilyesmire került volna sor, akkor nem aggódtál volna hiszen a nyakadra fonódó ujjakat az ajkai követték volna, hogy utána ott helyben magáévá tegyen. Ez akkor volt, amikor még elhittétek mindketten, hogy van jövőtök. De azok az idők elmúltak. Az ujjak a nyakadon most megfojtanának, ha nem lennél olyan értékes.
- Úgysem fog szeretni –
Tudja, hogy igazad van. De még nem enged el, még figyeli ahogy az alkarját markolod és levegőért kapkodsz mielőtt elengedne és hátralépne. Nem fog megölni – most még nem – túlságosan sokat tudsz – mindent – túlságosan jól ismered, az egyik legértékesebb ember vagy az életében. Mint ahogy Ő a tiedben. Nem néz rád, miközben megismétli magát.
-Visszahozom Dallast – egy pillanatra megáll, mintha nem lenne biztos abban, amit még mondani akar – Mert ő már az enyém.