Épp csak annyira kapja el a figyelmed, hogy megállapítsd magadban, milyen jól fest rajta az öltöny, mennyire hibátlanul simul rá széles vállaira, hogyan emeli ki a sötét színek dominanciája szeme felhős kékjét, elegánsan belőtt, nyáron szőkének, télen inkább világosbarnának ható, dús fürtjeit. Pillantása sosem időzik hosszan senkin és semmin, mégis mintha állandóan megfigyelné, atomjaira bontaná és kielemezné a környezetét, van benne valami mélység és óvatosság, ahogy körbepásztáz, állkapcsának erős vonala pedig olykor befeszül, mintha magában ítéletet alkotna és címkét aggatna mindenre maga körül. Meglepően magasnak hat mások mellett, hosszú lábai, keskeny dereka, délceg termete mintha tökéletes szobrászmunka eredménye lenne, erős, vékony ujjait a legtöbb művész megirigyelné.


Kifogástalannak ható külseje azonban annál átlagosabb elveket valló belsőt rejt. Mint a legszebb, leghibátlanabb festmény, mely rögtön értékét veszti, amint kiderül róla, hogy hamisítvány. Mit ér a precíz munka, a szépség, ha hiányzik belőle az eredetiség? Érdekes felfogása ez a kornak, szellemiséghez mérni az árat és nem elégedni meg a tökéletességgel - Yilla sokat gondolkodik ezen. Mi határozza meg egy emberi lény értékét? Hogyan lehet számokban kifejezni egy lelket? Eladni egy személyiséget? Felbecsülni a felbecsülhetetlent? Egészen mesterévé vált ennek az évek alatt, egyetlen pillantásból képes felmérni és megpecsételni érdektelenségével vagy épp érdeklődésével egy teljes személyiséget, noha még mindig kevesen vannak azok, akikre hajlandó áldozni az idejéből. Az ő világában nem csak az idő, hanem minden gondolat, tett és kimondott szó pénz, így hát igyekszik bölcsen bánni velük.


Talán pont emiatt nem ragad meg senki figyelme hosszabban rajta. Belevész az öltönyös úriemberek tömegébe, csendes megfigyelőjévé válik minden jelenetnek, háttérelemmé, dekorációvá. Ha figyelem irányul rá, azt is műszerénykedéssel hamar tovább gördíti, mintha nem is óhajtana több lenni annál a szerepnél, amit az élet neki szánt. Csakhogy sokan elfelejtik, a legveszélyesebb játékosok sosem a bábok, akik a porond közepén állnak, hanem akik a színfalak mögött irányítják a műsort.

Az egyenletes, rideg kopogás kihagyott egyetlen dobbanásnyi ütemet, aztán folytatódott, mintha mi sem történt volna. Az asztalnál ülők közül csak a fiatalabb férfi vette ezt észre, kinek hosszú, ezüstösen fehér haja elegáns kontyba volt fésülve, épp csak néhány szál lógott szabadon, fakó árnyékot vetve a szemére. Keresztbe font lábakkal ücsörgött a bőrfotelben, vékony, csontos ujjait fekete öltönye felett keresztezte a hasán. Sötét szembogara oldalra villant, majd vissza a beszélgetőpartnerére és anélkül, hogy szóvá tette volna a dolgot, élesebb hangszínre váltott.
- Ahogy azt a papírok is mutatják, nem pazaroljuk az időt hamisítványokra. Az egy egészen másfajta terület, egészen másfajta ügyfeleknek - Hangjából egyaránt érződött megvetés és hízelgés, ezt a furcsa kettősséget egy erősebb koppanás nyugtázta, mire a sötét szempár ismét oldalra villant, ezúttal egy szívdobbanás sem volt az egész. - Nem kell attól tartania, hogy bármi tisztességtelenebb történik annál, mint amit eddig megbeszéltünk - javította ki magát végül, mire a beszélgetőpartnere, egy köpcös, kopaszodó fickó végre észrevette, hogy valami különös kommunikáció  zajlik az orra előtt, és a tárgyalás kezdete óta másodszor fordította a fejét az idegen férfi felé.
A sarokban felállított kanapén egy jól szituált fickó ücsörgött sötétkék öltönyben, elegánsan hátranyalt hajjal. Az arcából nem sok minden látszott, ugyanis egészen előre görnyedt és a gondolataiba merült. Hosszú ujjai közt ütemesen táncolt az öngyújtó, minden fordulatnál a sarka az előtte terpeszkedő üvegasztalon koppant.
Mintha megérezte volna a hirtelen ráirányuló figyelmet, felemelte állát. Előbb az ezüsthajúra, majd a másik fickóra pillantott halovány, szinte már szabadkozó mosollyal az arcán.
- És ha hamisítvány? Mit számít?
Az ezüsthajú hangtalanul sóhajtott, a köpcös viszont látható nemtetszéssel fordult a sarokban ülő felé. A kopogás elhallgatott.
- Ugyanúgy néz ki, mint az eredeti. Ugyanazt tudja, mint az eredeti. Önök is azt hiszik róla, hogy ez az eredeti. Akkor mit számít, ha közben mégsem az?
- De természetesen az - fűzte hozzá a fiatalabb. Egy hosszú pillanatra összenéztek, míg végül Yilla elmosolyodott és hátradőlt a kanapén. Az öngyújtóból szikrázva csapott fel a karcsú kis lángocska, ahogy rágyújtott.
A tárgyalás hamarosan véget ért.
- Nem szeretem, mikor beleszólsz. Ez az én munkám - morgott a fiatalabb egészen halkan, mikor már egy kihaltnak látszó folyosón sétáltak kettesben. Yilla még mindig dohányzott, de közben már a telefonját bújta. Anélkül felelt, hogy felnézett volna.
- A te munkád, az én pénzem.
A másik mondani akart valamit, aztán mégsem szólalt meg, csak mereven előre szegezte a tekintetét, majd nekilátott kiszabadítani a kontyát a csatok és hajtűk fogságából. Yilla futó pillantást vetett rá a szeme sarkából.
- Jobb szeretem, mikor feltűzöd.
- Ki a francot érdekel, te hogy szereted?
A nyílt visszaszóláson a férfi elnevette magát, mély, dörmögő hangon, egészen visszafogottan, mire az ezüsthajú szúrósan odasandított rá, majd a kezében szorongatott telefonra.
- Megint hozzá mész?
- Mhm. - Yilla arcán értelmezhetetlen érzelmek suhantak át, ahogy végül a zakója belső zsebébe süllyesztette a mobilját. - Mondd meg édesanyának, hogy csókoltatom.
A következő elágazásnál szétváltak.


- Félvér herceg? - Fel sem tűnt számára, hogy hangosan is kimondta. Az ujja rögtön tovább görgetett a szalagcímen, csak a szeme akadt meg rajta és rögtön érezte tudat alatt, hogy róla szól; úgy kellett visszakeresnie, valóban jól látta-e a megnevezést. Dörmögő nevetését elnyomta a feje alá gyűrt párna, a fiú hiányában abba fúrta bele az arcát. Még őrizte az illatát. A nikotinhiány gyötrő perceiben üdítően hatott rá az aroma.
A tekintete visszatért a telefonja képernyőjére. Félvér herceg. A herceget még értené, hiszen a családjától megörökölt értéktárgyak és a bölcsen folytatott, khm, mondjuk úgy, kereskedelem, elég szépen megszilárdították a helyét a tehetősebbek körében. De hogy félvér? Emlékei szerint gyerekkorában egészen más jelzőkkel illették a fattyakat. Az egész kifejezés misztikusnak hatott, rejtélyesnek, mintha valami romantikus maszlagból lépett volna ki. Az igaz, hogy ritkán mutatta az arcát a nyilvánosság előtt, kevesek tudtak vonásokat kapcsolni a nevéhez, hiszen inkább utóbbival éreztette a hatalmát, mintsem személyesen a pódiumra álljon - de hogy néhány jól sikerült befektetés miatt máris hasonló becézéssel felkapja a média? Szürreálisnak és nevetségesnek hatott.
Csupán akkor jött rá, hogy hangosan elmélkedett, mikor valami puha és meleg simult hozzá meztelen hátához. Ismerős csókok becézték végig a vállát, friss sampon- és zuhanyillatot hoztak magukkal.
- Kicsoda?
- Rin. Hogy állna rajtam a korona?
A hátára gördült, a fiú pedig a mellkasán helyezkedett el. Ahogy Yilla a még félig nedves tincsek közé túrt, mintha kicsit enyhült volna az inger, hogy most azonnal rágyújtson. Arin mellett kínosan ügyelt rá, hogy sose tegye, még ha ennek a rögtönzött szabálynak látszólag semmi értelme sem volt. Ez is része volt a játszmának, Yilla módja rá, hogy előre lépjen a sakktáblán.
Sosem maradt tovább a megbeszélt időnél. Minél több - és furcsább - szabály kötötte a kezét, annál jobban élvezte ezeket az együttléteket. Mikor odakint végre felsercent a láng az öngyújtón és az első füstkarika a tömött felhők felé szállt, már annyira nem is epekedett a cigaretta után.
A fiút hiányolta.
A telefon megrezzent a kabátzsebében. Az sms rövid volt és lényegre törő, mint mindig: Az üzlet sikerült. Ő is csókoltat. Megrándult az ajka, mintha mosolyogni akarna, ahogy arra gondolt, milyen fájdalmas és karakteridegen lehetett leírni azt az utolsó szót. Még vetett egy pillantást a válla felett az épületre, majd némi töprengés után eltaposta a földön a csikket. Ez a nap túl jól alakult ahhoz, hogy a dohány kesernyés íze elrontsa.