+hőgutaveszély+

Egészen eddig fel sem tűnt, mennyire leengedtem mellette a védelmem; végig abban a tudatban voltam, hogy ha nem is én irányítok többé, legalább fele-fele arányban domináljuk az eseményeket, és minden rezdülését kiemelt figyelemmel monitorozom... Hát, ha máshogy nem, akkor a farkán keresztül. Ám ahogy egyetlen mozdulattal fordít kettőnkön és élesben is lecsókolhatom a csempét, valahogy ráeszmélek, hogy ez igenis meglepett. Ez az első mozdulata, amire nem igazán számítottam tőle azóta, hogy a nappaliban egymásnak estünk. Rövid, szusszanásnyi nevetés tör fel belőlem, fogalmam sincs, miféle ideget érinthettem, de határozottan beletenyereltem valami érzékenybe, amit érezhetően a legkevésbé sem akar most kitárgyalni. Őszintén szólva én sem. Biztosan lesz még olyan pillanat, amikor minden koncentrációmat a gyengepontjainak a felkutatása köti majd le, most azonban ez érdekel a legkevésbé. Mielőbb magamon akarom tudni, vagy magamat rajta, vagy fene tudja, talán már ez sem igazán érdekel, amíg csökkenti köztünk a távot.
Szabad kezem hátrasiklik a csípőjére, a derekába marva keresek kapaszkodót, míg másik kezem ujjai enyhén begörbülnek a csempén, az övéi alatt. Az azért nem hagyja olyan könnyen nyugodni a fantáziámat, vajon miért irtózhat ennyire a kontrollvesztéstől. Persze, ismerem a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség utálatos, fojtó szorongatását, de ez mégis csak szex. Nagyon szívesen tennék vele különböző dolgokat, ha tudnám, hogy nem a csempére felkenve végzem majd. Jó lenne elérni nála, hogy engedjen felfedezni, kisajátítani... Mielőtt azonban az agyam feltehetné a nagy kérdést, hogy ez most akkor valami egyszeri alkalom, vagy mégis mennyi idő alatt szeretnék eredményeket elérni nála, a keze megtalálja a legjobb helyet, ahol jelenleg lenni tud és a gondolataim rögtön üresjáratra kapcsolnak. Homlokomat a hideg csempének döntve átadom magam a gerincem mentén felfutó, lüktető forróságnak, fenekemet pedig egészen hátratolom, a keménységének feszítem, egy egészen kicsit befeszülve a gondolattól, hogy nemsokára bennem lesz - ezek szerint én nyertem meg a csajos szerepet.
- Felső polc - böktem el a fejünk mellett falra szerelt tárolókosár felé, ahol valóban nem kellett sokat keresgélnie a samponok és tusfürdők között. Amíg kihalászta az óvszert és a síkosítót, letapostam a bokámra az ázott nadrágomat, kiléptem belőle és kirúgtam a kabinon kívülre. Felvillant bennem a halvány igény, hogy én húzhassam rá a gumit, csak hogy több kontaktust kapjak vele, mint a csempével, aminek támaszkodtam, az eddigiek alapján mégsem voltam biztos benne, hogy engedné, hülyét csinálni magamból meg nem akartam, úgyhogy csak vártam, míg elintézi magának.
- Várj. Látni akarlak közben. - Veled szexelek, nem a fallal; üzente a pillantásom, amit hátraküldtem neki a vállam felett, mint nyilvánvaló üzenet. Ami kevésbé lehetett nyilvánvaló, hogy a falbámulós várakozásban volt valami enyhén nyomasztó, beparáztató és megalázó is, ami nem igazán feküdt a gyomromnak, úgyhogy ha nem volt túl heves fizikai ellenvetése, már fordultam is meg, ezúttal a hátamat vetve a csempének. Az elhúzott kezem gyorsan pótoltam a másikkal az övé alatt, ha még igényt tartott rá, nem kötelező jelleggel, inkább csak felhívásként helyeztem a fejem mellé, mintha nem számítana a válasza, mintha nem nekem lenne inkább szükségem bármiféle kapaszkodóra ahhoz, ami jön.

Egyáltalán nem zavarnak az apró tökéletlenségek a technikájában, sőt. Valamiért különösen izgató a tudat, hogy talán én vagyok az első, akinek hajlandó így megadni magát, hogy nem egy vagyok a sok közül, akin a végletekig tökéletesíthette már a megfelelő mozdulatokat. Amikor a torka először szorul meg a férfiasságom körül, nyögve szorulnak meg az ujjaim a tarkóján. Zihálva figyelem, egészen megbabonáz a látvány, az érzet, mégis az veszi igazán eszemet, hogy ő térdel előttem. Nem az első alkalom, hogy felette állok, míg ő a földön térdel, fekszik, mégis, ez most fényévekre van attól a fehér szobától. Akkoriban még nem mertem volna így gondolni rá, túlságosan függtem másoktól, gúzsba voltak kötve a kezeim és mindenem. Az eltelt években azonban sok minden változott, talán mindketten megértünk arra a magunk módján, hogy ez a pillanat így létezhessen. Így, a maga pőre valóságában, a saját határainkon egyensúlyozva gyűlölettel és vággyal, mégsem hátrálva egyetlen pillanatig sem.
Akkor sem hátrálni akarok, amikor félbeszakítom, épp ellenkezőleg. Előre menni, a falhoz szorítani, belé akarom fojtani a sóhajait, hallani akarom, ahogy a nevemet nyögi, ahogy többért könyörög. Életemben először nem megtörni akarom, hanem… mit? Elérni, hogy megadja magát nekem? Úgy, ahogy lényegében már azzal megadta, ahogy elém térdelt. Akarom őt. Minden józan ellenérv ellenére akarom, de még inkább azt, hogy ő akarjon engem. Pontosan azokat az önkéntelenül elnyílt ajkakat akarom látni, azt a vággyal teli pillantás, azokat a bőrömbe kapaszkodó ujjakat akarom érezni, mint amit akkor kapok, amikor az ágyékára fogok. Figyelem, ahogy lecsukódnak a szemei, és élvezem a látványt, élvezem, hogy leheletnyit közelebb gravitál hozzám, és képtelen vagyok megállni, hogy ne csókoljam meg. A köztünk levő kezem a derekára kúszik, hogy én is közelebb húzzam magamhoz, míg a másikkal a tarkójára fogok, és úgy döntöm meg a fejem, hogy minél mélyebben, már-már vadul csókolhassam. A mellkasomnak feszülő mellkasa égeti a bőrömet, ahogy a fenekembe mar és magához húz, forróság önti el a testem, és megborzongok. Hagyom magam a fürdőszoba felé húzni, sőt, meglepő módon még terelni is, miközben az ajkaink és a kezeink ismerkednek… egészen addig, amíg a falnak nem szorul a hátam. Na nem a csempe hidege, amitől minden ösztönöm sikoltva lázad. Még a tudatos gondolatnak sincs ideje megszületni a fejemben, mire Silvio kezére fogva a másik kezemmel a mellkasánál lököm hátrébb, majd csavarva egyet a karján, már valószínűleg mögötte vagyok, és ő helyettem nem túl finoman lecsókolhatja a falat.
Mire egyáltalán felfogom, mi történt, meztelen testemmel szorítom a falhoz, zihálva hajolok a válla fölé… nem, ezt most biztosan nem akarom kitárgyalni. Inkább leengedem a kezét, de követem, és a feje mellett támasztom a csempére a tenyerét, ráfogva a saját kezemmel. Lehajtom a fejem, hogy a nyaka és a válla találkozásánál a bőrébe mélyesszem a fogaimat, miközben a szabad kezemmel lejjebb tolom a nadrágját. Nem érdekel, hogy a nyakunkba zubogó víz már félig eláztatta, a fenébe a civilizált körökkel. Merev férfiasságom a meztelen fenekének nyomódik, miközben a csípőjébe marva közelebb húzom magamhoz. Kéjes nyögésem a bőrébe fojtom, a kezemet pedig előre csúsztatom, hogy végre igazán a kezembe foghassam a farkát. Lassú, de határozott mozdulattal le-fel simít rajta a kezem néhányszor.
- Óvszer és síkosító? - mormolom alig hangosabban a víz zubogó cseppjeinél. Remélem, tart mindkettőt, különben kénytelenek leszünk kreatívan összedolgozni. Vagy… vagy. Nem, annyira talán még ő sem felelőtlen.

+hőgutaveszély+

Ki fogom cserélni a szőnyeget. Nem értem, hogy az eddig megvendégelt partnerek - na jó, felszedett kurvák - hogy voltak képesek olyan élvezettel térdelni ezen egész éjjel. Ha nem szédülnék bele teljesen abba, amit rajta művelek, elmondhatatlanul idegesítene ez a kellemetlen póz, és bár nem, egyáltalán nem tervezek hosszú távon, a jövőre való tekintettel mégis jobb, ha valami süppedősebb darabra cserélem. Mostantól amúgy sem tudnék úgy ránézni, hogy ne idegesítsen a létezése. A szőnyegnek, nyilván, mert Cassius eddig is az agyamra ment; még most is irritál a tökéletessége, az, ahogy a nyelvemre, a számra, az érintésemre reagál, a torkom szívóerejére vagy arra, ha véletlenül hozzáérek a fogammal (senki sem születik a műfaj bajnokának, hát na). A reakciója mégis megnyugtat azt illetően, nem csinálom túl rosszul, és persze semmi szükségem a nyugtatására, sem a visszajelzésére, mégis felpiszkálja annyira a büszkeségem, hogy még többet beleadjak magamból.
A garatomnak feszül a hegye, és ahogy megrándul, élesen beszúr a szemem. Nehéz lenyelni az ingert, de idővel egészen sikerül ellazítani a torkom annyira, hogy tesztelgessem, mennyire mélyre tudom elnyelni - mintha korábbi fantomképekkel kívánnék versenybe szállni. Nem ez lesz a kedvenc időtöltésem, legalábbis most még ezzel próbálom megvédeni a maradék büszkeségemet, mégis azon kapom magam, hogy rám is hatással van ez az egész; a hangja, az érintése a tarkómon, az izmainak a rándulása... Épp csak lejjebb kéne vezetnem az egyik kezem és vele együtt robbanhatnék, sőt, talán meg sem várnám, úgy kényeztetném, hogy valójában a magam gyönyörét hajtanám. Mégsem teszem, talán mert egy egészen naiv hang azt súgja bennem, mennyivel jobb lenne, ha ő érne hozzám - és mert a következő lelkes fejmozdulattal annyira mélyre csúszok rajta, hogy képtelen vagyok egyetlen kezemet is mellőzni, valamivel szabályoznom kell, mielőtt a nagy bizonyítani akarásban belefojtanám magam a farkába. Egészen bájos halálnem lenne.
Nagyon szeretném kivégezni, ezért elégedetlenül morranok, ahogy elvonja a tarkómról a kezét - véletlenül sem azért, mert ezáltal megszűnik a meleg támasz, a végre egyszer nem parancsolónak érzett érintés - és bezavar az ujjával a játékba. Mogorva pillantást küldök neki fölfelé, az iménti manőver miatt kissé még fátyolosan, de a rosszallásom azon is könnyedén átszúr. Bátor, ha azt hiszi, nem lennék képes megharapni. Ez a gondolat végigkísér, ahogy felhúz magához, végül mégsem harapok; arra fogom, leköt, hogy újból szabadon lélegezhetek. Fél kézzel azonban még mindig kapaszkodom belé, egészen lágyan markolom a tövénél, míg szabad kezemmel a hasfalán keresek támaszt. Rohadt zsibbasztó ennyit térdelni...
Ahogy végre az ujja is eltűnik a nyelvemről, elengedem és a kézfejemmel megtörlöm az állam. A hasfala támaszára még mindig szükségem van, ujjaim hegyével lusta háromszögben támasztom, hogy aztán enyhén begörbítve, kapaszkodót keresve a bőrébe vájjak, ahogy a forróság hirtelen az ölembe mar. Nagyon szeretnék semleges képet vágni, de nyitva felejtett ajkaim és megránduló arcizmaim elárulnak, ahogyan kéjjel átitatott pillantásom is, mely lassan lecsúszik hideg szemeiről a szájára, majd még lejjebb, míg szempilláim meleg ölelésben össze nem fonódnak. Nem sokat kéne játszania velem, hogy a maradék büszkeségemen is áttaposva, teljesen megadjam magam neki. Szinte hálás vagyok azért a csókért, továbbra is lehunyt szemmel navigálok el a szájáig, vakon keresem ki a telt párnákat, hogy aztán a nyelvére találva valami kiteljesedjen és darabokra robbanjon a gyomrom környékén. Azt hazudom magamnak, hogy teljesen jó így, ennyire távol tőle, a következő pillanatban mégis szétbontom a tenyerem a hasfalán, aztán a másik végigszánt az oldalán, hátra a derekáig, és máris úgy kapaszkodom belé, akár ha az életem múlna rajta. Lábujjhegyre tolom magam és nekifeszülök törzsemmel az övének, mintha bele akarnék bújni a száján keresztül, és mintha mindig is csak erre, csak őrá lett volna szükségem.
- Aham - morranom-sóhajtom-nyögöm az ajkai közé és feszes félgömbjeinél fogva húzom magamra a csípőjét, hogy érezze, tőlem aztán az erkélyen vagy a konyhaasztalon is csinálhatjuk, csak jöjjön már. Ezzel együtt visszazuhanok a sarkamra és megdőlök hátra, hogy lendületemnél fogva magammal vonhassam ődominanciáját a fürdőszoba irányába. Ha nem óhajt többet instruálni (fel sem tűnik, hogy parancs helyett ezúttal választási lehetőséget adott), újból befoglalnám a száját, ugyanott folytatva azt az éhes-édes csókot, ahol a kérdése révén abbahagytuk.
Félútig adom meg neki azt az előnyt, hogy nekem kell hátrálnom, aztán az addig lelkesen markolt fenekét elengedve, az oldalára fogva fordítanék magunkon egyet, ha nem bánja. Egyrészt így könnyebben be tudom navigálni a fürdőbe, a villanyt is egy ütéssel felkapcsolhatom és nem kell arra figyelnem, hogy megbotlom és hátravágódom, miközben felfut a két tenyerem a combján, a karjain, a vállára, onnan a lapockái felé, majd előre a hasfalára, ismerkedve a bőre melegével, az alattuk húzódó izmok erejével. Vakon nyújtózom el mellette, kétszer-háromszor rácsapok a csempékbe épített érzékelőre, mire végre megindul a zuhanyrózsából a víz, és nagyon remélem, hogy addigra lekerül rólam a nadrág, mert ha mégsem, azzal együtt tolom be magunkat a zuhanyfülkébe, a legközelebbi stabil falfelületig vezetve és döntve őt.

+hőgutaveszély+

Fogalmam sincs, hol az a határ, ahol már nem lennék képes uralkodni magamon, ahol az érzékeim elnyomnák a tudatos gondolatokat, és ahol a puszta ösztöneim irányítanának. Soha nem léptem még át azt a határt, és az igazat megvallva, nem is akarom. Valójában rettegek tőle, hogy mi történne, és ezért ijesztő az is, hogy Silvio milyen hatással van rám. Tudom, hogy távol kellene tartanom magam tőle, de valahol mégis vágyom arra, hogy végre, életemben először képes legyek lerázni magamról azokat a béklyókat, amik gyerekkorom óta fogva tartanak, és sokszor érzem úgy, hogy kis híja, hogy meg nem fojtanak. Itt, vele, nem érzem az elvárásokat, amiknek meg kellene felelnem - ha vannak is, hát majd újratárgyaljuk őket, mint az “ágyban párnák közt” témát -, és valami ostoba módon azt érzem, hogy bármennyire is gyűlöl, vagy éppen utálja magát emiatt, ő engem akar. Nem a pénzemet, nem a nevemet, nem az elysiumi villámat, hanem a hús-vér lényemet. Ha csak egy játszma erejéig, ha csak egy dugás erejéig, de akkor is engem lát, és nem azt, amit magam köré halmoztam, hogy elrejtőzhessek mögötte.
Látom a meglepetést a tekintetében, pontosan úgy, mint nem is olyan rég, amikor a szőnyegen fekve hagytam magára. Mégis, valahogy egyetlen pillanatig sem jut eszembe, hogy ne legyek a magam módján őszinte vele, hogy ne engedjem meg magamnak kimondani bizonyos dolgokat. Olyasmiket, amiket magamban már alaposan körbejártam, de hátha kimondva talán több értelmük lesz. Hátha így, itt, több értelmük lesz. Egyelőre nem tudom, hogy így van-e, de kezdi minden más jelentőségét veszíteni, amikor Silvio végre előttem térdel a süppedős szőnyegen.
Fogalmam sincs, hogy ő volt-e már így mással, vagy én vagyok az első férfi, aki ilyen intim módon élvezheti a társaságát, de előbb-utóbb úgyis kiderül. Szinte iszom magamba minden mozdulatát, fürdőzöm a mogorvának álcázott, mégis vággyal telt tekintetében, és alig várom, hogy beváltsa az iménti fenyegetését. Megfeszül a hasam, amikor odacsókol, és akaratlanul is végigfuttatom a nyelvem kiszáradt ajkaimon, ahogy figyelem, hogy bontja ki a nadrágomat. Amikor a két réteg anyag egy határozott rántás után a bokáimnál landol, nagyot nyelek, jeges-forró borzongás rohan végig a gerincem mentén, ahogy a kezei bejárják a combom, a hasam, a bordáim ívét. Mindez azonban közel sem fogható ahhoz, amikor végre a szájába vesz. Nézni akarom, figyelni, ahogy az érzékeimet elborító forrósághoz társul a látvány is, de amikor jobban belelendül, mély torokhangon nyögök fel, és lehunyt szemmel vetem hátra a fejem néhány pillanatra. A kezem ösztönösen találja meg a tarkóját, de kivételesen nem azért, hogy az ütemet diktáljam, hanem hogy érezzem, hogy megkapaszkodjak az érintésében. Nem ez az első eset, hogy valaki így kényeztet, és az igazat megvallva Silvio technikában messze elmarad néhány korábbi hölgypartnerem mellett, mégis… megőrjít. Jobban, mint eddig bárki más. Minden mozdulata, minden önkéntelen hang, ami elhagyja a torkát, és igen, a látvány is, amikor ismét képes vagyok lepillantani arra, ahogy kényeztet, olyan húrokat pendít meg bennem, amik ismeretlen forrósággal töltik el a testem. Nem kérdés, hogy képes lennék-e így elmenni, és igen, valahol rohadtul kíváncsi vagyok, hogy hagyná-e, hogy a szájába élvezzek, de legalább annyira akarok benne lenni. Meztelen testét érezni a bőrömön, a csípője bőrjébe vájni az ujjaimat, miközben a magamévá teszem… felnyögök a gondolatra, és férfiasságom keményen rándul meg a kezei között. Lassú, kéjes, mégis alattomos mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben a tarkóján nyugvó kezem végigköveti az állkapcsa vonalát, és a hüvelykujjamat a szájába csúsztatom a farkam mellé. Nem hagyom, hogy végigcsinálja. Bármilyen frusztrált reakciót váltok is ki belőle, kihúzódom a szájából, és a hüvelykujjamat még mindig a szájában tartva az állkapcsára fogok a többivel, és felhúzom magamhoz. Lassan húzom ki az ujjam az ajkai közül, kéjes hümmentéssel nyugtázva a látvány és az érzet harmóniáját, miközben ugyanez a hang szól valószínűleg annak is, hogy az eddig az asztalon támaszkodó kezemmel a nadrágján keresztül az ágyékára fogok. Ingerlem, incselkedek, legalább annyira ki akarom billenteni őt, mint ő engem. Ismét a tarkójánál fogva húzom magamhoz, hogy megcsókoljam, és ezúttal hagyom, hogy ott és úgy érintsen, ahogy akar. A bőröm a legtöbb helyen hibátlan, ahogy az el is várható egy baktamogul fiától, de a hátamon mégis jónéhány finom, ezüstös heg szalad végig itt-ott keresztezve egymást, és az alkaromon is félig körbefut két párhuzamos sáv, úgy kétujjnyira egymástól. Elvégre mindenkinek kell egy kis emlékeztető, hogy apám szavaival éljek, csak ez nem biztos, hogy arra emlékeztet, amire ő akarta.
- Mit szólsz egy zuhanyhoz? - mormolom az ajkai közé, ahogy egészen közelről veszem szemügyre az arcát, és nézek a szemeibe. Az is csak késve tűnik fel, hogy olyat adtam neki, amit keveseknek szoktam: választási lehetőséget. Persze, hogy hagyom-e, hogy éljen vele, egészen más téma.

+hőgutaveszély+

Hol van a határ? Meddig kell még feszítenem, hogy elpattanjon? Tudom, hogy közel járok, minden egyes idegesítő próbálkozásom, még ha le is pereg róla, gyengíti a páncélját, és egyszerűen érzem, hogy valahol itt kell lennie a végének; nem maradhatott túl sok önuralma. Ki van zárva, hogy valaki feneketlen türelemmel legyen megáldva. Árnyalatnyi csupán a különbség, valószínűleg át is siklanék a jelek felett, ha nem hajolna ennyire közel hozzám és nem sikerülne kilépnem csupán néhány pillanatra az énközpontúságom mögül. Feltűnik a szokásos, kimért szavak mellett félrecsendülő hangszín, ahogyan az arcjátéka is, ám ennyi nem elég. Fogalmam sincs, mire pályázok tőle, de ennél többet akarok; egy aprócska botlás még kevés. Ha a teljes kontrollvesztés túlságosan naiv álom is részemről, akkor is erőteljesebb hatást szeretnék tenni rá, és nagyjából ekkor tudatosul bennem, hogy le fogok térdelni. Bármennyire is harcol a büszkeségem a behódolás ellen, ez az egyetlen módja, hogy elszakítsam nála a legutolsó húrt, azt a foszladozó cérnaszálat, melyen ketten csüngünk és ami visszatartja tőlem.
Egyedül a kérdése hoz pillanatnyi kielégülést, a diadal miatt érzett büszkeséget elnyomja a szememben csillanó meglepettség. Mocskos terveim közt szerepelt, hogy a fejébe férkőzzek, igen, azt azonban sosem gondoltam volna, hogy ez tulajdonképpen már meg is történt. Mintha elhessentené az elképzelésemet arról, hogy csak egy voltam az adósságot törlesztő kliensei közül. A két tenyerén emel ki a tömegből a vallomással, és ez, dacára annak, hogy idegesítő módon az asztalhoz szegez, rohadtul különleges érzés - nem mintha érdemes lenne érzésekről beszélgetni, hiszen mindketten egyértelműen megcsonkultunk ezen a téren. Szeretném hinni - és hiszem is -, hogy a köztünk zajló párbaj nem több pszichológiánál és testiségnél, és mégis életre-halálra megy.
Nagy volt a szám arról, mit fogok vele művelni, ha letérdeltet, míg végül valóban előtte találom magam és egészen új nézetből örvendeztet meg a tökéletességével. Mert hát eddig is vonzónak találtam, ám ahogy a durva bánásmód miatt - a fenéket érdekel, sokkal inkább a csók elmaradása miatt, de ezt hülye lennék bevallani - mogorván felpillantok rá, egészen kiszárad a torkom a látványtól. Ha volt is bármi ellenérzésem azzal kapcsolatban, hogy mi a halált kéne kezdenem vele, ahogy felnézek vágytól éhes kékjeibe, valahogy az agyam lekapcsol és a testem automatára vált. Teszem, amire olyan régóta vágyom és anélkül, hogy feltörném a szemkontaktust, belekóstolok a hasfalát árnyaló kockákba. Hogy lehet valaki ennyire idegesítően tökéletes? Beleszakad a büszkeségem a tudatba, hogy megadjam magam neki, mégsem tudok ellenállni. Örökké vívódó, kétes érzésekkel bontom meg a nadrágját, hogy aztán elborítson a szenvedély és a tőlem megszokott kapkodásba váltson át a procedúra. Egyetlen határozott rántás, és a két réteg nadrág már lent is van a bokáján.
Reggelre őrült mód meg fogom ezt bánni. Most viszont a hasfalán támasztom az állam, ujjaim legyezőszerűen bomlanak szét, ahogy a combjaitól kiindulva bejárom a bordái völgyét. Szokatlan, hogy így érintsem, idegen köztünk a gyengédség, az erő hiánya, a fájdalom hiánya, hogy így is lehet, így is lehetett volna, nem csak azzal az átkozott kesztyűvel, ami fene tudja, hol van. Nem agyalok ezen viszont másfél pillanatnál többet és arra sem vagyok képes, hogy megőrizzem vele a szemkontaktust vagy tovább játsszak. Az én türelmem már régen elfogyott. Mohón öleli át nyelvem a férfiasságát, ha kellett volna bármiféle felvezetés, az sem érdekel; rögtön a lényegre térek, az ellenérzéseim pedig csókról csókra foszlanak szét, míg már csak halovány foszlányok maradnak a tudatom elnyomott, hátsó zugába épülve. Rákapok az ízére, forróságot gerjesztek, mely remélem, az egész testében szétterjed majd, és bármilyen hihetetlen is, erre a kis időre elfeledkezem magamról, a saját igényeimről és vágyaimról - már persze azon túl, hogy nem bánnám, ha a fejemen érezhetném a kezét, ha hallhatnám a hangját és érezhetném a teste rezdülését azon túl, ahogy a számban lüktet. Megveszek még több kapcsolódási pontért, ingerért, amit aztán már-már hűségesen visszaforgathatok számára. De még ha nem is ad semmi többet, én annál készségesebben árasztom el, a megbánás korai előzamatával a nyelvemen és azzal, hogy a legkevésbé sem érdekel, mit hoz a holnap.
Most az enyém, és addig űzöm a csillagok felé, míg belénk nem égnek.

+hőgutaveszély+

Látom rajta, érzem minden mozdulatán, minden dühös morranásán, hogy mindent akar, és mindent most azonnal, de ha azt akarja, hogy ez teljesüljön is, nem nálam kellene kopogtatnia. Vagy inkább dörömbölnie? Igen, határozottan a falaimon való dörömbölésnek tűnik az a kéjsóvár nyögés, ami elhagyja a torkát, amikor a fogaim a bőrébe mélyednek. Úgy borzongok meg, mintha a hangja rezonálna végig rajtam, ahogy egy tökéletes érzékkel pengetett húron. Bosszant a saját testem árulása, az, hogy ilyen reakciót képes kiváltani belőlem pont ő, mégis… nem akarnék most máshol lenni. Túlságosan élvezem minden pillanatát ennek a héjanásznak, és nem akarom elengedni egy pillanatra sem. Fogalmam sincs róla, hogy vajon a mellettem eltöltött időnek köszönhető-e, hogy élvezi a fájdalmat, vagy csupán a helyzet hozza mindezt, de nem is érdekel különösebben. A lényeg, hogy ez is olyasmi, amivel felcsigázhatom, amivel még tovább szíthatom benne is a vágyat. Mert tagadhatatlan, hogy én is élvezem, leginkább azt, ahogy reagál a közelségemre, az érintésemre, és a fájdalomra, amit én okozok neki.
Élvezem kínozni is, és ehhez még csak az sem kell, hogy fizikai fájdalmat okozzak neki. Elég tudnom, hogy valószínűleg ugyanannyira a pokolba kívánja a nadrágját, amennyire én a sajátomat, de nem, eszemben sincs megkönyörülni rajta, ahogy a kezét sem engedem el. Egyszerre gyötröm őt és magamat is. Látom a tekintetén, amivel egyszerre perzsel fel és szaggat cafatokra. Figyelem a nyelvét, amivel megpróbálja megnedvesíteni az ajkait, és elmondhatatlan kísértést érzek, hogy végre a bőrömön érezhessem azt a virgonc nyelvet, hogy valamivel befogjam végül a száját, hogy ne beszéljen egyfolytában bosszantó ostobaságokat.
Elhúzom a számat a provokálására, de amikor kimondja a nevem minden porcikám beleremeg. Minden átkozott kis részem azért sikolt, hogy adjam meg magam végre annak a tűznek, ami belőle árad. Jégkék tekintetem egészen elsötétül a vágytól, ahogy hajszálnyira közel hajolok hozzá, és nem vagyok biztos benne első pillanatban, hogy bármi hang képes elhagyni a hirtelen kiszáradt torkomat egy kéjes morranáson kívül, de valahogy csak megoldom.
- A Cassius tökéletes lesz - nem sikerül kiszorítanom a gyötrő vágyat a hangomból, képtelen vagyok fenntartani a pókerarcot. Sosem éreztem még csak hasonlót sem senki iránt. Sosem hittem, hogy bárkit kívánhatok ennyire, de ezt már magam előtt sem tagadhatom. Akarom őt.
Mindezek ellenére azonban nem adom fel az irányítást, nem érdekel az a dühös csillogás a szemében. Az a szadista mosoly is csak elégedettséggel tölt el. Helyes, az a minimum, hogy kölcsönös az őrület, amibe belekergetjük egymást.
- Gondolod, hogy itt lennék, ha nem lennél már így is a fejemben? - már-már nevetve szusszanok a helyzeten, a szavain, és azon, hogy minden gyűlölete ellenére ő is ugyanúgy akar engem, ahogy én őt.
Nem várok azonban többet, anélkül rántom fel a kezét, hogy engednék a kísértésnek, és megcsókolnám. Ha minden jól megy, a hirtelen mozdulattól és a lendülettől a lábaim előtt végzi, a szőnyegen térdelve, én pedig végre elengedem. Aztán az asztalnak dőlök, és megtámaszkodom magam mellett két oldalt. Találja fel magát, nem fogom instruálni. A tekintetem azonban olyan éhes vággyal tapad minden mozdulatára, amit soha eddig nem ismertem. Hiába a nyugodt mozdulatok, a kimértség, minden izmom pattanásig feszül a várakozástól. Soha nem esett még ilyen nehezemre várni, de nem fogok könyörögni neki, ebben biztos lehet. Különben is, az ő türelme töredéke az enyémnek, így kétlem, hogy sokáig bírná, hogy ne érjen hozzám, hogy ne rángassa le rólam a nadrágot, és vegye végre a szájába vágytól feszülő férfiasságomat.

+hőgutaveszély+

Annak, aki egész életében éhezett, a finom kóstolgatás idegen. Habzsolni szoktam az életet, rosszullétig tömni magamba az ingereket, ez a tempó, amit Cassius diktál, máskor tötyörgésnek tűnne, most mégis hajlandó vagyok megfontolni az ízlését és lelassítani kicsit. Van abban a meglátásban valami, hogy az igazán jó dolgokat nem szabad elkapkodni, ki kell élvezni. Igyekszem tudatosítani magamban az érintéseit, a csókjait, hogy melyik mozdulata milyen reakciót vált ki a testemből, az ingerek mégis túl hevesek ahhoz, hogy sokáig alacsony lángol égjek alattuk. Érinteni akarom, a fenébe is! Belemélyeszteni a körmöm a bőrébe, ott hagyni a harapásom nyomát a szíve felett, megkeresni, hol a legforróbb és csókokkal hevíteni tovább, míg fel nem robban... Ez a fajta vágyódás türelmetlenné tesz, és erről a haragszerű, heves ingerről csak az vonja el kicsit a figyelmem, ahogy a nyakamon játszadozik. Élveztem a gyengédségét és szidtam a dominanciáját, igen, de ahogy felsebzi a bőröm a harapásával és a fájdalom végigbizsereg a csigolyáim mentén, az alhasam fájdalmasan befeszül és a nadrágom őrjítően szűkké válik. Fogalmam sincs, ő ültette-e belém ezt a fajta reakciót, a saját nevelésének látja-e most a tükörképét, de a kéjes nyögés, ami felszökik a torkomon, tagadhatatlanul ellenem szól. Élvezem, ha fájdalom vegyül a gyönyörbe, és rohadjak meg, ha ezt nem neki köszönhetem.
Az persze, hogy ez nyomot fog rajtam hagyni, jóval később siklik csak be a tudatomba, és onnantól már rögtön hevesen gyűlölöm miatta. Azt hiszi, háziállat vagyok, amit kedvére jelölgethet? Így már még inkább szükségét érzem, hogy viszonozzam a gesztust és minimum a monogramomat belekarcoljam széltében a mellkasára, ugyanis ez nem egyoldalú játék; amennyire szerinte az övé vagyok, épp annyira ő is az...
- Selyemre, minimum - Csücsörítve ingatok a fejemen, mintha nehezemre esne lemondani a további luxusról és itt meghúzni az alsó határt, de hát provokálni akarom. Az anélkül nem megy, hogy ne hordanék össze idegesítő dolgokat. A hirtelen mozdulattól, ahogy magához ránt, bukfencezik egyet a gyomrom és forróság önti el az ágyékom. Ennél határozottabban nem érezhetném, hogyan nyomódik a fenekemnek, és hiába töltene el elégedettséggel a tudat, hogy vágyik rám, túlságosan lefoglal, hogy nedvesítsek kicserepesedett ajkamon. A kínzásnak is van határa. Az enyém az őrület, ami elborít, ha nem tépi le rólam hamarosan a nadrágot.
- Jól van, Mr. Hyatt, akkor az asztalon csináljuk. Nem mondhatja, hogy rugalmatlan vagyok. - Ha már a kezem nem engedi, hát a pillantásommal cirógatom végig meztelen felsőtestét, a szárazság a torkomban pedig csak tovább nő a látványtól, főleg, ahogy lekövetem a lefelé futó vonalat a köldöke alatt addig a pontig, ahol összeérünk. Már az sem segít, hogy nagyobbakat nyelek. Ahogy közelebb hajol, sunyivá válik a mosolyom.
- Hívjalak közben Uramnak? Vagy Gazdámnak? - tartok egy pillanatnyi szünetet, hogy kellően el tudjam mélyíteni a hangom és borzongató, karcos élt kapjon a gúny mellett.
- Cassius? - A nyomás azonban erősödik a kezemen, úgyhogy felhagyok a heccelésével. Tényleg kezd kényelmetlenné válni, egy kicsi szánalom támad bennem a korábbi partnereim iránt, akiket csak úgy feldobtam az asztalra. Nem sejtettem, hogy ennyire macerás.
A figyelmem rögtön kiélesedik rá, ahogy közel hajol, egészen közel, annyira közel, hogy felkészülök a csókjára és feldühít, mikor végül a száját jártatja helyette. Halk morranás tör fel a torkomból, ahogy az ajkamba harap, és némi lázas töprengés és dühös szemszurkálás után makacsul összeszorítom a fogaimat.
- Jó. Térdelek. - szűröm keresztül rajtuk a szavakat, miközben szadista mosoly terül el az arcomon. - De egy életre meg fogod bánni. Örökre beleégetem magam a fejedbe. - Ahogy ő tette velem. Talán nagy szavak ahhoz képest, hogy sosem csináltam még hasonlót, de egy percig sem kételkedem magamban. Ha mindenképpen a lábai előtt akar látni, hát megkapja, és gondoskodni fogok róla, hogy utána soha többé rá se tudjon nézni senki másra. Anélkül ne, hogy engem lásson.
Elvégre a legjobbtól tanultam.

+hőgutaveszély+

Kicsit olyan az egész, mint valami delírium, mintha az egész nem is a valóság lenne. Mégis, ahhoz túlságosan intenzíven érzek mindent, hogy csak a képzeletem elvadult szüleménye legyen. Érzem a combjait megszorulni a csípőmön, a csókja ízét, ami keveredik a whiskey aromájával, a bőre illatát, a teste melegét a bőrömön, az izmai feszes játékát az ujjaim alatt, a kapkodó érintései feszültségét… és itt pusztuljak meg, de imádom minden apró részletét!
Nem vagyok híve a ruhák szaggatásának, de azért jobban érzem magam a tudattól, hogy visszavehetem még azokat a ruhákat, amik egészen könnyedén kerülnek le rólam, hogy a földön landolhassanak. Amikor azonban túl messzire mehetne nagy hirtelen, és kibonthatná a nadrágomat, elkapom a kezeit, és az asztal hűvös lapjára döntöm. Fogalmam sincs, mi lesz ezután, hogy mit hoz a holnap, úgy akarom hát kiélvezni ezeket a pillanatokat, mintha az első és egyetlen esélyem lenne, hogy megadjam magam ennek az őrületnek.
Az a dühös pillantás, amivel díjazza a magánakciómat, elégedett mosolyt csal az ajkaimra. Minden szenvedélyét akarom, minden cseppnyi érzelmet, amit képes vagyok kiváltani belőle! Olyan ez, mintha életemben először látnék tüzet, mintha az ujjaim épp azt fedeznék fel az oldalán, hogy éget-e, ha túl sokáig tartom rajta a kezem, vagy hogy mi az a távolság, ahol már nem csak a kellemes meleget, hanem az elemésztő forróságot érzem. Az a mozdulat, amivel ösztönösen billenti félre a fejét, hogy jobban hozzáférhessek a nyakához, már magában felforralja a vérem, hát még ahogy a harapásokra reagál! Egyetlen futó pillanatig gondolkodok csupán, hogy az utolsó harapásnál mélyebbre vájjanak a fogaim, a szabad kezem ujjai pedig az oldalára szorítanak rá, magamhoz húzva őt, mintha nem lenne elég, ahogy az asztal és a testem közé szorítom. Nyomot akarok hagyni rajta, megjelölni, hogy még véletlenül se tudja letagadni, hogy megadta magát nekem. Mert meg fogja, efelől nincs kétségem, bármit gondoljon is akár még ezekben a pillanatokban is. Az enyém, és ezt minden porcikája olyan ösztönösen tudja, ahogy a tüdeje levegőért kap, ha sokáig megfosztaná magát tőle. Csak akkor engedem el, amikor a számban halványan megérzem a vére fémes ízét. A nyelvemet végigfuttatom a sérült bőrön, miközben elmosolyodom. Érzem, hogy ki akarja szabadítani a kezét, de még nem hagyom. Még ha szépen kérne, ha könyörögne érte, megfontolnám, de így, hogy megint csak feszegeti a határokat… Ejnye, ejnye!
Felemelem a fejem, de csak annyira, hogy ránézhessek. Innen, egészen közelről nézve szembe azzal a kihívó pillantással, ami annyira más, mégis valahol ugyanolyan, mint amilyenre emlékszem.
-  Ágyra számítottál és párnákra? - a szabad kezemmel határozottan végigsimítok az oldalán fel, majd vissza, egészen a nadrágja derekáig, ahova hirtelen mozdulattal kapaszkodok bele, magam felé rántva őt is az övvel együtt. Félig behunyt szemmel fojtok el egy nyögést, miközben kemény férfiasságom a fenekének ütődik, én pedig a hasamon érzem, hogy korántsincs annyira ellenére a helyzet, amennyire hangoztatja. De hát nem is ő lenne, ha nem járatná folyton feleslegesen a száját, és nem próbálna provokálni.
- A kifinomultságom ma nem hajlandó részt venni az eseményen - miatta. Mert bármennyire is úgy tűnik, hogy még mindig kimért vagyok és hűvös, ez csupán az a kontroll, amire szükségem van. Annyira más ő, mint bárki, akivel eddig dolgom volt, és annyira nem bízom benne, hogy egyszerűen muszáj, hogy én irányítsak. Akkor is, ha valójában nagyonis akarom, hogy hozzám érjen, és vágyom arra, hogy teljes valójában láthassam, a bőrömön érezhessem azt a tüzet, ami benne lobog, amitől mindig is az volt, aki. - Az első pillanattól tudtad, hogy az én szabályaim szerint fogunk játszani. Ha nem tetszik...
~...elmehetek.~ Ez az ígéret pedig nem is lehetne komolyabb. Talán ismer annyira, hogy tudja, tényleg képes lennék hátralépni és itthagyni, ami valahol egyszerre lenne szadista és mazochista lépés, de egyik sem zavarna igazán.
Mégis egy kicsivel több súlyt helyezek a kezemre, amivel a csuklóit tartom fogva - lassan egészen biztosan zsibbadni kezdenek -, és közben olyan közel hajolok hozzá, hogy zöldeskék szempárja szinte elmosódik előttem.
- Hajlandó vagy térdelni végre? - mormolom és ezúttal én mélyesztem a fogaimat a csóktól duzzadt alsó ajkába, ahogy nemrég ő tette, csak sokkal, sokkal több önuralommal. Csak be kell ismernie, és elengedem. Csak meg kell adnia magát, és hagyom, hogy szabaduljon… ideig-óráig. Én pedig közben úgy figyelem, mint a világegyetem legérdekesebb szociológiai tanulmányát.

+hőgutaveszély+

Fogalmam sincs, mikor kezdtem el úgy gondolni rá, ahogy magamnak sem merem igazán beismerni, hiszen az együtt töltött, varázslatos év alatt lekötöttek másfajta dolgok. Gondoskodott róla, hogy mindig legyen valami program, amin aztán előtte, utána és alatta is lehetett agyalni, ezek mellett pedig nem igazán volt kapacitásom többre. Persze, már akkoriban is szépnek láttam, furcsálltam is, mert ahonnét én jövök, a férfiak nem igazán szépek. Dögösek, esetleg, jóképűbbek annál inkább, de hogy "szépek"? Talán már akkoriban sejthettem volna, miféle álmatlan éjszakákat okoz majd később ez az ártatlan megfigyelés, de hát túlságosan újszerű volt a felfedezés ahhoz, hogy időben észrevegyem az árulkodó jeleket.
A bajok határozottan az álmokkal kezdődtek. Azt reméltem, nem többek egyfajta védekezési mechanizmusnál, az agyam így akarja feldolgozni a történteket, most azonban már ha akarnám sem tudnám tovább tagadni a mögöttük húzódó vágyat, azt az elfojtani próbált vonzódást, ami most a gyűlölettel egybefonódva bugyog a felszínre és felégeti körülöttünk az egész szobát. Biztos, hogy legalább a kanapé lángokban áll, máskülönben hogy lenne ennyire melegem? Mi hevítene? Ő? Még a feltételezés is nevetséges. Nem akarom beismerni, hogy ez az egész belőlem árad és Cassius hatása, mert azzal együtt másfajta bűnöket is be kéne vallanom, márpedig egyáltalán nem kenyerem a nagy fel- és kitárulkozás. Általánosságban, legalábbis, most ugyanis elég készségesen nyitom szét a térdeim és engedem közéjük, még csak nem is habozok, türelmetlenségemnek helyet adva csókolóm és vetkőztetem. Vagy az ő gombjai jól szituáltak, vagy egész egyszerűen Hyatt vetkőztetésére születtem, de ilyen könnyed rutinnal még soha életemben semmit nem műveltem, mint ahogy őt megszabadítom  a kabátjától és alatta az ingtől.
Elképzelni sem tudom, hogyan képes ebben is ennyire nyugodt és lassú maradni, istentelenül lassúnak érzem saját kapkodó mozdulataimhoz képest, ahogy végre megérint a felsőm alatt. Ösztönösen hat rám, arra késztet, kicsit én is visszavegyek a tempóból, ne akarjam szó szerint leszaggatni róla a nadrágot, hanem fektessek időt és energiát az övcsat bontogatásába, noha az agyam közben csak azzal a sürgető felsorolással van tele, hány ponton akarom még magamon érezni a tenyerét és mit kell tennem, hogy rögtön és azonnal teljesüljön minden önző óhajom.
Feltöröm a csókot, míg segítek lehúzni neki az atlétámat, aztán ugyanolyan hévvel tapadok vissza a szájára, képes vagyok pontosan ugyanott felvenni a fonalat. Az övnek már annyi, egy gomb pipa, mielőtt azonban túlságosan mélyre süllyedhetnék a nadrágja alatt, elkapja a kezem és a hátam az asztal lapjának koccan. Hogy én mennyire gyűlölöm a megszállott dominanciára törekvését! Mennyire meg tudnám ölni, amikor azt hiszi, uralkodhat rajtam! Most mégis izgatottan megrándul a gyomrom, egyszerűen felizgat az, ahogy uralkodik rajtam, és ettől hirtelen nem tudom, őt kéne-e szembe köpnöm vagy saját magamat. Mindenesetre ahhoz még ekkor is bőszen - és ki tudja, miért - ragaszkodom, hogy én ugyan semmi pénzért nem hódolok be, nem leszek alul, nemsokára átveszem majd az irányítást, csak hadd higgye még egy kicsit, hogy nyeregben marad... Aztán ez a gondolatmenet elsüllyed valahol az éterben, ahogy fölém hajolva meztelen felsőteste az enyémnek feszül. Mintha sosem akartam volna lázadni, olyan örömmel billentem oldalra a fejem, hogy jobban a nyakamhoz férhessen és elmélyíthesse a harapásait. Nem fáj, a gyomrom mégis újabbat bukfencezik, szinte már akarnám...
Akkor kezd el tudatosulni bennem, hogy sokkal inkább Cassius tervei szerint játszunk, mint a saját elképzeléseim szerint, mikor észlelem, hogy hiába húznám el a csuklómat a keze alól, nem megy az olyan könnyen - és mikor fél pillanattal később tudatosul bennem, hogy nem az elnyomás ellen szabadulnék, hanem érinteni vágyom; kíváncsi vagyok rá, az ő bőre is annyira forró-e, mint az enyém, az ő teste is rejt-e titkos hegeket és mégis mennyire kemények a nagyon is annak látszó izmai. Érezve, hogy nem áll túl jól a szénám, visszafordulok az elsődleges fegyveremhez: kinyitom a számat.
- Itt? Az asztalon? - Kíváncsi vagyok, tudok-e úgy szólni hozzá, hogy ne legyen tele minden egyes szó provokálással és ne az legyen a cél, hogy felhergeljem. Egyelőre nem tartom elképzelhetőnek. - Azt hittem, kifinomultabb vagy ennél - toldom hozzá gúnyosan, és most már tényleg elhúznám a kezem, legalább az egyiket, mert ha nem túrhatok a sötét fürtök közé, nem húzhatok vörös csíkokat a hátára és nem érezhetem az ujjaim alatt a lüktetését, akkor egész biztosan elégek a belülről emésztő lángokban. Képtelen vagyok egyszerűen csak feküdni alatta és befogadni az ingereket, amikor annyi mindent tennék vele én is...

+16
Úgy lett volna az igazi, ha a ringben találkozunk először. Ha a bestiáink tépik szét egymást, ők esnek először egymásnak, nem mi. Életemben először azonban nem láttam értelmét a türelmes kivárásnak, amivel szinte mindent kezeltem. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az időzítés sokszor pontosan ugyanolyan fontos, mint maga a tett, de időnként nem muszáj a tökéletességig vinni a tervezgetést. Ráadásul hiába tervez el valamit az ember, ha az irányítás ilyen szinten kicsúszik a kezéből. Egyszerűen irritál ez az érzés. Az, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, hogy nem vagyok ura a testemnek, hogy olyasmire vágyom, ami nem is állhatna távolabb attól, amiben élek. Talán pont ez vonz annyira Benne. Az, hogy veszélyes, az, hogy a legkevésbé sem kellene ennyit kockáztatnom azért, hogy itt legyek, vagy hogy felhívjam magamra a figyelmét a ringben. Mert ezt akartam valahol mindig. Azt, hogy észrevegye, Scitalis az enyém, hogy tudjam, fejben van-e annyira partner, hogy érdemes legyen bármi mást kezdenem vele… de most, hogy itt állok vele szemben, úgy érzem, nem kell tudnom, hogy rájött-e. Elég, amit eddig láttam belőle, elég, amit leszűrtem a reakcióiból. Bármennyire bosszant is, hogy nem látok bele a fejébe, hogy nem ismerem, milyen gondolatok kergetik egymást a kemény koponyájában, pont ez teszi izgalmassá a kettőnk párbaját.
Fogalmam sem volt, hogy valaha is gondolt rám úgy, ahogy én magamnak sem mertem beismerni, hogy gondoltam rá, de a csókja elég egyértelmű bizonyítékkal szolgál. Mégsem vagyok hajlandó már az elején meghajolni az akarata előtt. Én akarok irányítani, magamnak akarom a megadását minden porcikájával együtt.
Nem hat meg a frusztrált indulata, amivel reagál arra, hogy elfordítom tőle a fejemet, és nekiállok játszadozni az italommal. Élvezem, rohadjak meg, de iszonyatosan élvezem a helyzetet! Minden dühét és szenvedélyét, amit képes és hajlandó rám pazarolni. Minden akarnoksága, amivel a csókban elmerülve hozzám ér, olyan forrósággal tölti meg az ereimet, mintha lángra kapott volna a vérem. A frusztrált morranás, amivel az irányításomra reagál, csak olaj a tűzre, és elégedetten konstatálom, hogy készségesen engedelmeskedik minden kimondatlan parancsomnak. Amikor a lábait a derekam köré kulcsolva húz közelebb magához, jobban a fejembe száll a testemet megrohajó vágy, mint bármilyen alkohol vagy fűszer. Nevetséges, hogy pont itt, pont Vele kell rájönnöm, hogy a szex valójában nagyonis képes felizgatni. Nem úrinők vagy kéjhölgyek hol bátortalan, hol gyakorlott érintései, nem azok a puha, gömbölyded formák, amiket mindig olyan távolinak éreztem, hanem az az erő, az a határozott keménység, ami az Ő testét és lelkét egyaránt uralja. Megrészegít a csókja, beburkol az illata, ami szinte alig változott azóta, hogy utoljára éreztem! Ugyanolyan intenzíven maszkulin, mint az enyémnek szoruló teste minden porcikája.
Ösztönösen segítek, hogy a le tudja tolni a vállaimról a kabátot, és én fejezem be a mozdulatot, miközben Ő már az ingemet gombolja. A kabátom a lábamnál landol, és nem sokkal később az ing is, de nem is tudna kevésbé érdekelni a sorsuk. Amikor a fogaival az ajkamba harap, a fájdalom okozta adrenalinlöket kéjes borzongást csal a gerincemre, amire válaszképpen az ajkamon végigsimító nyelvéért kapok, és a fogaim közé szívom egy pillanatra. A kezemet bebújtatom az atlétája alá, és a bőrére simítom a tenyeremet, és úgy tolom feljebb az anyagot, hogy egy pillanatra megszakítva a csókot levehessem róla, ha segít. Bár nem lassúak a mozdulataim, nem kapkodok, egyszerűen kiélvezem a helyzetet, és ha Silvio nagyon siettetne, elkapom a kezeit, és ha tudom, a feje fölé kényszerítve az hűvös asztallapra döntöm. Elszakadok az ajkaitól, és úgy pillantok végig az előttem elterülő látványon, mintha a legfinomabb svédasztal lenne, amit szándékomban áll nem csak felfalni, de harapásról harapásra kiélvezni. Szó szerint és átvitt értelemben is.
Ráhajolok, meztelen felsőtestünk egymáshoz símul, én pedig egy kezembe fogom össze a két csuklóját, kicsit rá is támaszkodva - csak hogy ne legyen egyszerű dolga, ha szabadulni akar -, miközben a nyakához hajolok, és végigfuttatva a bőrén a nyelvem, bele is harapok. Nem finomkodok, de egyelőre nem célom, hogy valódi fájdalmat okozzak, épp csak annyit, hogy igazán érezze.

A közhiedelemmel ellentétben nem csak a dühkezelési problémáim és a töménytelen bosszúvágyam enyhítésére, valamint az enyhe szadizmussal kevert bipolaritásom kiegyensúlyozására kezdtem bele a bestiaharcokba, hanem mert élveztem a hatalmat, felizgatott a veszély, az, hogy a tudatom egy a szörnyeteggel, valós a fájdalom, valós a félelem, valós az őrjöngés, mégsem a valódi testem dobom a tűzvonalba. Az adrenalin megszállottja lettem, azt a fajta izgalomlöketet nehezen pótolták az örömlányok, a fűszer vagy az alkohol, ezért is lettem egyre kegyetlenebb, egyre kevésbé szabálykövető, egyre módszeresebb és elvetemültebb; a régi dózis már nem volt elég, több kellett belőle. És most szemtől szemben állva Cassiusszal az érzés ismerős, mégis annyira újszerű; valami más, valami idegen, már egyetlen pillantása túladagol. A tudat, hogy bármelyik pillanatban megölhetnénk egymást, a vészjelzők őrült vijjogása a fejemben extázis közelbe löknek. Vonz az őt körüllengő veszély, a szépsége, a bennünk rejlő erő, amit mégis elfojtunk, másra használunk, máshogy élünk ki.
Megcsókolni őt felér minden egyes kilométer per órával, amivel átlépjük a sebességhatárt. Az iránta érzett, heves gyűlölet egyetlen percre sem kopik meg, inkább átalakul, ebből táplálkozik a szenvedélyem, ebből nyer újult erőre a függőségem. Az agyamnak tetszik, a számnak tetszik, a testem minden egyes rohadt porcikájának tetszik a közelsége, és ezúttal már egészen máshogy akarom széttépni, már nem is őt, inkább a ruháit... Ahogy elhúzódik tőlem, elégedetlen morranással követem, de már nem érik el ajkaim az övét. Dühös pillantással döfködöm a profilját, akaratosan markolom fel még jobban az ingét. Azt hiszi, ennyi elég volt? Vibráló szemekkel figyelem, hogyan játszadozik az italával, kimért mozdulatai olajat spriccelnek a bennem tomboló lángokra. Műviessége mérhetetlenül irritál, de a legjobban az, hogy nem rám figyel, meg az, hogy irigység lobban bennem a nyelvét érintő alkohol iránt, és ez annyira rohadt mód röhejes, hogy dühös szusszanással elengedem végül, menjen akkor, pusztuljon meg magában, frászt érdekel...
A következő csók whiskey ízű, az ital kesernyés aromáját jól kompenzálja Cassius ajkainak édessége. Megrészegülve kapok utána, saját nyelvemen érzem az alkoholt, a csókja mégis jobban foglalkoztat, ha ki is csorog valamennyi, akkor sem töröm meg a táncot. Kezem, mely az imént olyan sértődötten mondott le róla, most akaratosan kapaszkodik vissza, a vállait markolom fel, a nyakára csúsztatom a tenyerem, fel egészen a tarkójához. Morranok, ahogy lök, mintha nem tetszene, hogy irányít, pedig készségesen lépdelek hátra, készségesen hagyom, hogy az asztalhoz szorítson és készségesen rá is segítek egy apró ugrással, hogy felkerüljek rá. Minden mozdulatom készséges, a derekánál fogva, hevesen húzom be szétnyíló combjaim közé, a torkából feltörő hang tovább mélyíti a függőségem, több kell belőle, még ennél is több, úgyhogy térdeimmel enyhén rá is szorítok, lábfejeim automatikusan kulcsolódnak össze a derekán, szoros fogságba ejtem a csipőjét, állandó feszültség és súrlódás alatt tartva, miközben már a kabátot hámozom lefelé a vállairól. Fene gondolta volna, hogy ennyire multifunkciós vagyok.
Oldalt váltok a fejemmel a csókban, incselkedőn kapok a felső ajka után, élesen harapok, hogy aztán engesztelőn szántson végig rajta a nyelvem, csókba hívom, egészen belefojtom. Mintha most is minden lépésemmel idegesíteni akarnám, még mindig a türelmét feszegetem. Ez a bosszú a whiskey-s közjátékért... És ha közben a kabátja elakadna a könyökénél és nem hajlandó lejjebb segíteni annál, kapkodva ott hagyom, hogy az inge gombjainak essek neki.

Látom a döbbenetet az arcán, a hitetlenkedést a tekintetében, de nem akarok több szót vesztegetni rá. Nem érdekel, hisz-e nekem.
Sikerül viszonylag elegánsan feltápászkodnom, és a bárszekrényfelé vennem az irányt, hogy töltsek magamnak egy kis whiskey-t egy új pohárba, ha már az előző szörnyethalt valahol a szoba sarkában. Ahogy az első korty kellemesen marja végig a nyelőcsövemet, Casalest figyelem. Idejét sem tudom, mikor kísértett utoljára úgy a mosolygás, mint ebben a néhány pillanatban. Még akkor is, ha halvány, ha keserű, és ha a poharam pereme mögé rejtem. Egészen más most a földön ülve látni, mint akkor, abban a fehér szobában, ahol annyi időt töltöttünk egymás társaságában. De hát mások vagyunk mi magunk is. Szokatlan nem tömény gyűlöletet, nem dühöt látni a szemeiben, egészen más ráncokat rajzol az arcára a hitetlen gyanakvás.
Végül amikor feláll, és közelebb lép hozzám, szenvtelen tekintettel figyelem. Ugyanúgy ott bujkál bennem is a bizalmatlanság, de eszemben sincs elhátrálni tőle. Nem szokásom megfutamodni, készüljön bármire. Persze fogalmam sincs, hogy valójában mi a fenét akar csinálni, és ha tudnám… akkor sem tennék ellene semmit. Hagyom, hogy rámarkoljon az ingemre, és közelebb húzzon magához. Egyedül a poharat tartom biztonságos távolságban, alig hullámzik benne a karamellszínű ital. Ugyanolyan nyugodt a felszíne, mint az enyém. A tekintetem még mindig hideg, mint a jég, a szám széle futó félmosolyra rándul a kérdése hallatán. Volt idő, amikor akartam normális lenni, de már fogalmam sincs, milyen érzés volt.
Egészen biztosan nem olyan, mint a csók, amibe olyan hévvel ránt bele Silvio, amilyet eddig azt hittem, csak a gyűlölet, a harag képes kiváltani belőle az irányomba. Nem lököm el magamtól, nem húzódok el, de nem is viszonzom a csókját. Épp csak az ajkaim nyílnak el enyhén, hogy beljebb engedjem, hogy hagyjam, hadd vegye birtokba a számat, hadd tépje az ajkaimat, hívja táncra a nyelvemet. Végül, mint aki megunta a játszadozást, elfordítom tőle a fejem, de ha el akarna távolodni tőlem, szabad kezemmel ezúttal én kapok az alkoholtól bűzlő atlétája után, ami nedvesen tapad a kezemhez.
Felemelem a poharamat, hogy kortyoljak belőle egyet. Kiélvezem az aromákat a nyelvemen, és úgy emelem fel a fejem, hogy lenyeljem a kortyot, mintha csak egy szivar füstjét akarnám a fejünk fölé fújni. A rögtön utána következő kortyot azonban megtartom a számban, és visszapillantok Silviora. A pohár mellettünk koppan a bárszekrény tetején, és ha Silvio eddig nem tett semmit, amivel kizökkenthetne, a tarkójára fogok, és ezúttal én hajolok az ő ajkaihoz, hogy birtokba vegyem őket. Az, ahogy a whiskey íze keveredik a nyelvemen az ő ízével, részegítőbb most, mint bármilyen tömény alkohol lenne. Az sem érdekel, ha a zamatos cseppek végigcsordulnak az állunkon, és eláztatják az ingemet. Határozottan lökök rajta egyet, de csak hogy lépjek is egyből utána, és az asztal széléhez szegezzem a testemmel, félig talán fel is ültetve rá. Megdöntöm a fejem, hogy elmélyíthessem a csókot, és torokból morranok az ajkai közé, ahogy az ágyékom az övéhez szorul, miközben izmos combjai közé furakszom.

Jönnie kéne már a szokott ingernek, ami arra buzdítana, hogy tőből letépjem és felőröljem az egész karom, amivel hozzáérek, hogy kikoptassam az idegeket az ujjbegyeimből, nyomát is eltüntessem annak, milyen odaadással és kíváncsisággal cirógatom a kabátja alatt, hogyan ismerkedik tenyerem az izmok völgyeivel és lankáival és hogyan hevül bőröm testének melege alatt. Minimum önként kéne alávetnem magam egy újabb implantátumnak, hogy az emlékét is elfelejtsem a csakis és határozottan hergelő szándékú simogatásnak, mégis valahogy elmarad az undor, nem érzek hányingert. Épp ellenkezőleg, mintha szakmát tévesztettem volna, már-már élvezettel kalandozik rajta a kezem, fölényes mosolyt fest arcomra, hogy úgy tűnik, fogást találtam rajta. Persze nem hagy túl sokáig kihasználni az előnyt, számítok a csuklómra fonódó ujjaira, elszánt kihívással nézem őt, várom, mi lesz a következő mozdulat, hova üt, mit tör el, mibe tapos bele, hogyan javít ki minden egyes hajszálrepedést, ami gyenge támadásomtól az egóján keletkezett. Mégsem szól semmit, ami önmagában nem lenne olyan fura, csak közben rajtam fekszik, a kezem fogja, a szemembe bámul... Nem mondom, hogy kezd kényelmetlen lenni a szituáció, de kezd baromira kényelmetlen lenni a szituáció, a mosoly elhal valahol vízszintesbe simuló ajkaimon.
He?
Kizárt, hogy jól hallom. Olyan döbbent értetlenséggel meredek rá, mintha minimum megőrült volna. Nem, itt valami nem stimmel, ez a beszélgetés csúnyán félrecsúszott köztünk. Nem ezt kéne mondania. Hol marad a gúny, a fájdalom? Mi a fenét ért a vallomása alatt?
Mi a szar.
Képtelen vagyok visszahúzni őt, noha okom sincs marasztalni magamon, mégis annyira lesokkolnak a szavai, hogy ha akarnék se tudnék utána nyúlni. Kezem erőtlenül zuhan le a fejem mellé és csak bámulom, pislogok rá, mintha szellemet láttam volna, mintha nem is ő lenne, hanem valami imposztor, aki az arcát hordja. Nagyon szeretnék értelmet adni a szavainak, ám elég nehéz úgy, hogy az agyam egyetlen kérdést képes csak ismételgetni: mi a szar? Mi a szar? Mi a szar? Nem ennek és nem így kellett volna történnie. Csak viccnek, provokációnak szántam a megjegyzését, semmilyen igazságtartalom nem kéne, hogy szoruljon mögé. Nem Cassiusnak. Kizárt, hogy Mr. Tökéletességnek lennének érzései.
Fáziskéséssel tornázom magam ülésbe, kivételesen még az sem zavar, hogy előnytelen szintkülönbséggel ülök előtte. Nehezemre esik rendezni a vonásaimat, még mindig átüt rajtuk a megrökönyödés, a gyanakvás és a hitetlenkedés, mintha keresném a rejtett kamerát, a sorok mögött megbújó tréfát. És még káromkodik is... Annyira viccesnek hat az ő szájáról, hogy megtöri a sokkot, amibe az imént taszított és lassanként ráveszem magam, hogy talpra álljak.
- A magad nevében beszélj - vetem oda végül barátságtalan morranással, pedig kivételesen semmit nem tett, amivel felidegesített volna, hiába érzem a nyakamon ujjai vöröslő lenyomatát és hiába sajognak a bordáim. Kinyújtózom felé, látom, jobbom hogyan kapja el a felsőjét, mégis idegen a mozdulat a korábbiakhoz képest, mintha nem én lennék, olyan természetellenességgel ragadom meg a kabátját, vagy a nyakkendőjét, vagy bármit, amit a fekete rétegek alatt hord és amivel marasztalhatom. Pedig kell az a whiskey nekem is. Sosem éreztem magam még ennyire józannak, és ezt utálom.
- És mégis ki a franc akar normális lenni? - Magam felé húzom, félúton találkozom vele, kesernyés, fűtött csókot lehelek a szájára, ha nem gyorsabb nálam. Idegennek hat az a mohóság, amivel a szájára tapadok, mintha nem ez lenne az első, hogy egy férfival, és mintha nem ez lenne az első, hogy vele, pedig annyira kényelmetlen az egész, és közben mégis olyan puha és izgató és szantál illatú. Készen állok rá, hogy bármikor ellökhet, ezért is használok ki minden tizedmásodpercet, amíg az enyém, amíg a nyelvem mocskos dolgokat festhet az övére, amíg durván bele-belekaphatok az ajkába a fogammal, amíg kicsit birtokolhatom, ahogy talán mindig is szerettem volna, csak sosem voltam hajlandó beismerni.

Őszintén meglep a válasza, amit kevés ember képes elérni nálam. Általában tudom, hogy kitől mire számíthatok, de az igazat megvallva, Casales eddig több meglepetéssel szolgált, mint amennyit jólesne beismernem. Hogy magával az információval mihez akarok kezdeni, arról egyelőre fogalmam sincs, de elraktározom, és később talán hasznomra válik még.
Egyelőre csak figyelem olyan éberen, ahogy a tárgyalóasztalnál figyelem a hiénákat, akik egyetlen rosszul megfogalmazott mondat után képesek darabokra cincálni, és alig várják, hogy a torkomnak ugorhassanak. Ugyanezt érzem most is. Casales teszteli a határaimat, meg-megpiszkál, majd visszatáncol, de én sem vagyok rest az ő utolsó, megfeszített húrjain ugrálni páros lábbal, hogy megnézzem, meddig bírja.
Nem sokáig.
Amikor pedig nekem esik, én sem fogom vissza magam. Ütöm és fojtom, megpróbálom kigáncsolni, de még azelőtt elveszíti az egyensúlyát, hogy végigvinném a manővert, ami engem is kibillent, így kontroll nélkül zuhanok utána a földre. Egyenesen rá, a puha, de nem elég puha szőnyeghez szegezve őt a súlyommal. Idegen ez a testközelség, egészen más, mint szemtől szemben állni, és felettébb kellemetlen. Feszült minden izmom, ütésre kész a karom, de kivárok még. Elengedem a torkát, amikor köhögni kezd. Ösztönösen, holott ez lett volna a lényege a fogásnak, nem igaz? Hogy megfosszam az életető levegőtől, mégsem akarom megölni. Nem, az egyszerre lenne túl könnyű, és túl nehéz.
Megint meglep, hogy az iménti heves támadása után most nem küzd tovább, legalábbis nem erővel. Szavakkal jön nekem, a saját fegyveremmel támad, mégis kiss idegen taktikával.
Kivárok.
Hallgatom.
Mit akar? Kihozni a sodromból? Nincs élő ember a galaxisban, aki képes lenne erre. Még ő sem. Még így sem.
Hiába a nyugodt álarc, nem csap be vele. Őt is ugyanúgy zavarja a kialakult helyzet, mint engem. Patt. De valóban az, valóban egyenlők vagyunk, és egyikünknek sincs esélye igazán nyerni?
A szavai leperegnek rólam, mint ahogy a lótusz levele pergeti le a vízcseppeket. Túl gyakorlott vagyok ezen a terepen, hogy egyáltalán hajlandó legyek felvenni vele a kesztyűt ilyen átlátszóan tálalva a törekvéseit. Amikor azonban a kabátom alá csúsztatja a kezét, elpattan bennem valami. Mint amikor az első repedés megjelenik a gleccser felszínén, hogy előkészítse a jégzajlást.
Nem kellene, hogy a derekamra kúszó ujjai bármit kiváltsanak belőlem, hogy a szavai elgondolkodtassanak, hiszen képtelenség az egész. Nonszensz. És egyelőre csak én tudom, hogy részben igaz.
Az izmaim pattanásig feszültek az érintése alatt, és amikor a mellkasomra simítja a kezét, elkapom a csuklóját. Egy szívdobbanásnyi ideig lehunyom a szemem, mielőtt ismét kinyitnám, és belenéznék abba a lángoló, tengerzöld szempárba. A hallgatásom talán árulóbb bármely szónál, amit kimondhatnék, minden rideg gúnynál és számító nyugalomnál.
- Nem az első pillanattól… - egészen biztosan elment az eszem, hogy ezt hangosan is kimondom, és a mondat vége kiélezett pengeként függ köztünk a levegőben, de nem fogok hazudni. Ha már magamnak beismertem, mit számít, ha neki is megteszem? Egy senki ő ott, ahonnan én jöttem, ahol én vagyok az úr, és alig jelent valamit az én hatalmam az ő világában. De itt… ebben a hógömbben kíméletlenül benne ragadtunk, és bármit csinálunk, egy ostoba kölyök úgyis egyfolytában rázogatja, hogy véletlenül se tehessünk a saját tehetetlenségünk ellen.
Hiszi vajon, amit hall? Kinevet, kigúnyol talán, ahogy tette, s ahogy tettem én is mindig? Nem mintha valóban érdekelne. Mégis rámzuhan a felismerés, hogy valójában tényleg nem tudom, miért jöttem ma ide. Tönkretenni…? Ezt mondtam, mégis sokkal reálisabbnak tűnik, hogy csupán saját magamat teszem tönkre, és mindent, amit eddig elértem.
Ellököm a kezét, és megkísérelek feltápászkodni a földről, lekászálódni róla, és minél több távolságot lopni kettőnk közé.
- Talán mindkettőnk túlságosan elbaszott, hogy normálisak lehessünk - ritkán használok szalonképtelen szavakat, de ez a helyzet most pontosan ugyanannyira megkívánja, mint egy második pohár whiskyt, amit ezúttal szándékomban is áll meginni.

- Talán igen. - Évek kellettek, hogy ezt beismerjem magamnak, és legalább a triplája, mire sikerült feldolgoznom ezt a felismerést. Bármennyire is gyűlöltem egykor bevallani, bármennyire is undorodtam attól, amit ez magában hordozott és bármekkora megvetéssel is tölt el a gondolat, hogy ezt most Cassius Hyatt szemébe kell mondanom, mégis kell, hogy hangja legyen: az, aki vagyok, neki köszönhető. Csak úgy élhettem túl, hogy felismertem ezt a gyengeséget magamban, hagytam, hogy felemésszen, majd felülkerekedve rajta erősebben születtem újjá. És ez az ő érdeme. Igaz, a többi lépést egyedül tettem meg, önerőből küzdöttem fel magam, mégis ő volt a generátor, ami elindított és ami a mai napig mozgásban tart. Az is igaz, hogy nélküle is teljesen elfogadható életem lehetett volna, nélküle is rátalálhattam volna az erőmre, ám nem lennék bajnok bestiaharcos, nem lennék Silvio Casales, ha ő nem teremt azzá. Valószínűleg sértésnek, hergelésnek szánta a megjegyzését, mégis a maradék hideg-- na jó, hidegnek már kevésbé, de langyos-véremmel felelek rá. Rajta múlik, mit kezd ezzel. Szégyen vagy sem, rég kinőttem már abból, hogy el akarjam tussolni az igazságot csak azért, hogy az egómat védjem - legalábbis eddig azt hittem, Cassius közelsége mégis újfajta igazságokra ébreszt rá, amelyekkel még halvány fingom sincs, mit kéne kezdenem. - Talán nem - toldom hozzá hosszúra nyúlt szünet után, és végre elkotródik a hirtelen ébredt, sötétlő komolyság az arcomról és újra el tudok mosolyodni. - Már sosem derül ki, nem igaz? - Rosszabb napjaimon olykor-olykor még be-becsúszik egy kis önsajnáltatás, amikor a megbontott üveg felett eltöprengek azon, hogyan alakulhatott volna az életünk a Hyatt-incidens nélkül. Aztán persze mindig ott lyukadok ki, hogy az efféle álmodozás a viráglelkűeknek való, nem egy Casalesnek.
Ha valami más pontot talált volna magának, amit nyomkodhat rajtam, és nem épp az agyamat fojtogatná az oxigénhiánnyal, baromi mulatságosnak találnám ezt a helyzetet, a hirtelen letegezést, meg úgy az egész fölényeskedését. Persze, hogy az ő terepén sosem érhetek a nyomába, de ki mondta, hogy az általa letaposott ösvényen fogok haladni? Változtam. Fejlődtem. Vitatkozhatnánk, melyikünk képes mélyebbre süllyedni manapság, melyikünkből telik ki nagyobb mocsokság, de talán nem is skálán kell mérni ezeket. Talán nagyon is egyformák vagyunk, mindössze eltérő módszerekkel.
A várt puhaság helyett keményebbe térdelek bele, ami eszembe juttatja, hogy talán nem ártana egy térd implantátum - akkor most szilánkosra törhetném a csontjait, vagy legalább megfoszthatnám a jövő generációit a Hyatt-leszármazottaktól. Így viszont a rúgás még nekem is visszaüt, habár igazán meg sem kottyan már ahhoz képest, hogyan szorít rá a torkomra viszonzásul. Így sem jutott túl sok oxigén, hát ahogy még az ökle az oldalamba fúródva kiüti azt a maradékot is a tüdőmből... Gáncsolnia sem feltétlenül kell, fojtott, fájdalmas nyögéssel billenek magamtól. Ha egészen őszinte akarok lenni, bennem van a szándék, hogy ellököm magamtól, elengedem, megpróbálok térhez és levegőhöz jutni azzal, hogy hátravetem magam, mégis ahogy kifordul alólam a talaj, érzékelem, hogy ujjaim görcsösen kapaszkodnak belé még mindig. Vagy tudatalatti taktika, vagy tudatalatti más, de a lényeg, hogy végül mégis csak rántom magammal őt is.
Az a jó a fájdalomban, hogy amint jön egy új, erősebb inger, rögtön tompítja, bénítja a többit. A lapockáim varázslatos erővel csapódnak bele a szőnyegbe, ha nem tartja meg magát, valószínűleg még őt is magamra kapom, ezek után az iménti bordatájéki csók vagy a torkomon vöröslő foltot hagyó ujjai sem igazán számítanak, sőt, kellemes kényeztetésnek tűnnek. Fogalmam sincs, hangosan szitkozódom-e vagy csak magamban, de kiszalad egy istenes káromkodás, ahogy az egész vázam belezörög az esésbe. Heves köhögésként tör rám az inger, hogy pótoljam végre az oxigénhiányt, és hála az égnek egy darabig csillagokat látok, nem kell bámulnom azt a szép rusnya pofáját.
- Hé, nem én leszek alul! - közlöm végül, enyhén idegesen a kialakult helyzettől. Ez a póz sokkal inkább előnytelen rám nézve, mint az előző, de hát pontosan tudom, mi a legrosszabb, amit tehet velem; a halál ahhoz képest megváltás, így őszintén nem maradt semmi, amitől félnem kéne, ezt mantrázom magamban, hogy fel tudjak ölteni valami nyugodtabb arcjátékot. A felszínen, legalábbis, mélyen eltemetve ugyanis elég sok mindent találhat az, aki van elég bátor, hogy alászálljon a pokolba.
- Ha az ágyig sem vagy hajlandó elmenni, akkor legalább forduljunk meg. Tiéd a csaj-szerep, ez egyértelmű. - Vajon mi az a pont, amit már nem vesz be sem a füle, sem a gyomra? Mi az a szintű célzás, ami elszakítja az egója törhetetlen önhittségét? Mivel tudnám annyira megbotránkoztatni, hogy levetkőzze ezt a jéghideg álarcot? Nos, ahogy korábban említettem, nem az ő módszereivel kívánok harcolni... Ez vezet rá, hogy ugyanazzal a közönyös fapofával, amit eddig vágtam, elkezdjem becsúsztatni a kezem a kabátja alá, ha nem állít meg, le a bordái mentén, kitapintva dereka vékony vonalát, és ekkor már sunyin mosolygom, mert hát hogy a francba állhatnám meg?
- Hacsak nem vágysz már erre azóta, hogy először megláttál... - Nehezemre esik nem elnevetni magam a feltételezés légbőlkapottságán, mert hát hogy a francba vágyna ez a jégszobor bárkire is magán és a hatalmán kívül? Szinte kívánom, hogy üssön meg ismét, hadd találjam meg azt a pontot, amellyel kihozhatom a sodrából. Feljebb húzom a kezem. Itt? A mellkasára vándorol. Vagy lejjebb talán...?

Ismerem az érzést, csak én eleve így építkeztem. Darabokból, szilánkokból, ami megmaradt nekem, de pont ez tett erőssé, azzá, aki ma is vagyok, és voltam már akkor is, huszonkét-huszonhárom évesen. Nem csoda hát, ha nem változtam szinte semmit. Olyan ez, mint az ember bestiája: amikor elkészül a végső forma, azon már nincsenek nagy változtatások, csupán finomhangolás, és ha van is lényeges fejlesztés, az a hús szintjén történik, a bőr alatt, míg a felszín mit sem változik.
Ezért is volt kifejezetten szórakoztató figyelni Casales fejlődését a ringben. Azokat a finom apróságokat, amik az én kezem nyomát hordozzák. Különös érzés volt látni a képernyőn keresztül, és az a gondolat, hogy az én módszereimet alkalmazza… felizgatott. Abban a profán értelemben, ahogy kevés dolog vagy személy volt képes valaha is felizgatni. Volt idő, amikor ha kellett volna, az aszexuális címkét aggattam volna magamra, de ezek után nem vagyok ebben olyan biztos. Nem mondom, hogy nem volt felkavaró a felfedezés, de valamiért mégsem lepett meg igazán. Egyetlen normális részem sincs, miért pont ebben símulnék bele az “átlagba”?
Látom rajta, ahogy egyre inkább a hatalmába keríti a düh, a frusztrált harag, ami az én nyugalmamból táplálkozik. Én pedig élvezettel mártózom meg benne. Valahol azt várom, hogy valóban megüssön, hogy megpróbáljon engedni a fortyogó érzelmeknek, amik nem hagyják nyugodni, de nem teszi. Kétlem, hogy még mindig tartana tőlem, hiszen annyival erősebb lett, annyit változott… vagy mégis? Ott van benne az a leheletnyi félsz, ami visszafogja a mozdulatait? El akarom szakítani az utolsó cérnaszálat, sebészi pontossággal lefejteni az utolsó páncéldarabot is, amit ellenem húzott magára.
Hidegen elmosolyodok a nemtörődöm megjegyzésére.
- Sehol sem lenne, ha akkor nem köt ki nálam, Mr. Casales - jegyzem meg hűvösen, azzal a szokásos fölényességgel, ami oly jellemző rám. Az ujjaim gyakorlott mozdulattal találják meg a bőre alatt futó artériát, és látom a szemében a felismerést és a fellobbanó dühöt is. Hiába a flegmaság, amit próbál magára erőltetni, engem nem tud átverni. - Nélkülem Hydra nem lenne más, mint egy pengeéles kés, amivel egy barbár ide-oda hadonászik.
Csak az ereje lep meg, amivel a csuklómra fog, miután elengedi végre a kabátom gallérját. Feljebb rebben a szemöldököm, de ellenállok a kísértésnek, hogy egy pillanatra is elterelje a figyelmemet. Megint ugyanazt a taktikát alkalmazza, mint régen. Erővel próbál fölém kerekedni, holott elég lenne kisebb erő is, ha tudná, hova is fúrja az ujjait, hogyan zsibbassza el a kezem egyetlen pillanat alatt. Egyetlen futó fintor, amit megengedek magamnak, de azt nem tudni, hogy a fájdalomtól-e, vagy csupán a csalódottságtól, elvégre az ujjaim nem engednek a nyakán.
Ekkor fog rá a tarkómra, mire akaratlanul is még közelebb kerülünk egymáshoz. Hajszálnyira. Az arcomon érzem a lélegzetét, a tarkómon megszoruló ujjai hideg borzongást csalnak a gerincemre.
- Mondanám, hogy úgy küzdesz, mint én, de a nyomomba sem érsz - gúny és undor keveredik a hangsúlyomban, és talán elengedném, ellökném magamtól, de nem tudom. Egyszerűen megbabonáz az a vad gyűlölet, amit a szemeiben látok csillogni, az az erő, ami ott feszül az izmaiban, és az a büszkeség, ami nem engedi, hogy engedelmeskedjen a belévert parancsnak, és letérdeljen előttem. Hogy tegezem… fogjuk egy pillanatnyi elmezavarra.
Ez a feszült figyelem segít, hogy észrevegyem, hogy szinte halljam az utolsó húr pattanását, ami a csattanó parancsom hallatán adja meg magát. Elsötétül a szeme, az arca, és amikor már mozdul, elkésett. Nem sokkal, de annyival, hogy ne sikerüljön ágyékon rúgnia, csak a combom zsibbad el a támadása nyomán. Fojtottan felnyögök a fájdalomtól, de hiába akarnék távolabb kerülni tőle, a csuklóm és a tarkóm is szoros fogásban tartja, így kénytelen vagyok az egyetlen szabad utat választani, és a jobbom lendül az oldala felé. A lengőbordáira célzok, az ujjaimat pedig még határozottabban vájom a torkába, a nyakába. Már nem érdekel, ha fojtok is, úgy húzom közelebb, hogy minél kevesebb teret engedjek egy lendületből támadásnak. Amint a combom kezdi visszanyerni a normális vérkeringést, és múlni kezd a zsibbasztó fájdalom, megpróbálok kissé kifordulva gáncsot vetni, és kibillenteni Silviot az egyensúlyából. Az sem érdekel, hogy ha sikerül, valószínűleg én is vele zuhanok a földre.

Mi az ijesztőbb: hogy tizenhárom év telt el és gyökeresen megváltoztam, vagy hogy ő a legkisebb mértékben sem? Nekem sejtről sejtre, idegről idegre újra kellett építenem magam, apró darabokból kirakósoztam össze a mostani végeredményt, míg ő... Igen, az eltelt évtized meglátszik az arcán, a kiállásán, a frizurája pedig kevésbé olyan gagyi, mint fiatalon volt, de ezen felül? Semmi különbség. Ugyanaz a kisugárzás, ugyanaz a jéghideg tekintet, ugyanaz a modorosság és a vele álcázott brutalitás és erő. Mintha egyetlen nap sem telt volna el a szabadulásom óta, és ami a legszörnyűbb, hogy szinte érzem, hogyan fejti le rólam egyesével a kemény munkával felépített rétegeket és hogyan csupaszít vissza a tizenhárom évvel ezelőtti voltomba. Azt hittem, kicseréltem magamban mindent, pótoltam, ami elveszett és kidobtam, ami elromlott, de kezdem úgy érezni, valójában csak új jelmezzel fedtem be és mélyen elrejtettem a mostani maskarám mögé azt, aki egykor voltam.
Rohadt idegesítő érzés.
Elég régóta élek bestiaharcokból ahhoz, hogy kiismerjem az irányítókat. Ahány bestia, annyi szokás, mégis vannak bizonyos típusok, állandó karakterek és stílusok, melyek megfigyelhetők. Stratégiák. Ami engem illet, eleinte szerettem gyorsan eldönteni a küzdelmet, menni és ölni, kiereszteni minden haragom és letarolni vele az ellenfelet. Csakhogy aztán ahogy a népszerűségem nőtt, úgy vártak tőlem egyre többet; műsort kellett produkálnom, kenyeret adnom a népnek, hadd szórakozzanak. Itt mutatkozott meg igazán, kinek a billogját hordom magamon. Bekötött szemmel és hátratett kézzel menni bele egy-egy harcba, visszaszorítva a magunk potenciálját, csak hogy játszadozzunk a másikkal... Pszichológiai hadviselés, hosszas, fájdalmas kínzás, véletlennek beállított esélyadás, hogy a felvillanó reményt végül végzetes kegyelemdöféssel törjem szét. A legjobbtól tanultam. Felismerem bárhol. Mindennél jobban akartam, hogy ő legyen az, mert a ringben habozás nélkül darabokra téphetném, míg most gúnyos szavaival és jeges tekintetével kellemetlen ösztönöket, berögzült reakciókat hív elő belőlem. Szemtől szemben nem vagyok teljesen ura magamnak, a billog hatása túl erős, megbéklyóz.
Képtelen vagyok kihozni a sodrából, és minél erősebben tartja magát az önuralma, az enyémet annál inkább felemészti a düh. Meg akarom ütni. Hiába képzeltem el kismilliószor, hogyan törnék el minden apró csontot az arcán, most mégsem tudom rávenni magam a kezdő ütésre; egy gúnyos hang a fejemben sajnálná elcsúfítani finoman metszett vonásait. Ijesztő, mennyire igazat tudnék adni neki.
Érdekel a francot a szépsége, döntöm el, ahogy pofátlanul hozzám ér, de aztán csak nem eresztem a ruháját mégsem. Nem akarom elkapkodni. Régen sokkal inkább az indulataim vezettek vele szemben, erőből próbáltam játszani és semmire sem mentem vele. Még ha idegennek is érzem magamtól, türtőztetnem kell, többet használni azt, amit állítása szerint birtokol annál, amit utoljára tört meg.
- Ne sértődj meg, de van jobb dolgom is, mint rólad fantáziálgatni. - Gond nélkül rebben ajkamról a hazugság, még a szemem sem árul el, hiába érzem bődületes lódításnak a megjegyzést. Cassius nincs a fejemben. Bármit is állít, nincs, és amíg nincs, nem is vétózhat meg. Ez a belém sulykolt agymunka végül odáig vezet, hogy míg én nagy serényen önuralmat gyakorlok, a következő pillanatban neki már a torkomon a keze. Érzem, hol nyomódnak a bőrömbe az ujjai és egyből bosszúsan fújtatok. Rohadék...
- Máris? De még a tarifád sem tisztáztuk... - nyögöm halkan, pofátlanul önelégült vigyorral, mintha legalább én szorongatnám az ő torkát és ő készülne elájulni, nem én. Pedig nagyon is érzem, hogyan kezd el magába szippantani az ismerősen sötét örvény. Rohadék. Rohadék! - Semmi előjáték? Rögtön a lényegre? - Elengedem a ruháját, fém jobbommal a csuklójára fogok. Nem mintha erre tervezték volna, annál sokkal kifinomultabbak a rostok közé programozott szoftverek, minthogy aprításra használjam, de ez új, ezt még nem tapasztalhatta tőlem, és a szorításom ereje talán meggyőzi, hogy nem feltétlenül kellene kipróbálni, a csontjaim helyett futó mechanika vagy az ő csuklója törik-e el előbb. Habár a fölény nála, nagy eséllyel előbb elájulok, mintsem összeroppantanám a csontjait. Rohadék. Ezért is mar másik kezem a tarkójára, biztosabb kapaszkodó után keresve, mert ha az ájulás térdre is kényszerít, essek oda félholtan, vagy jöjjön ő is velem... Köztes út nincs. És amikor a gyomromból hányingerbe bújtatva kezd el felkúszni az a nagyon is ismerős érzés, nem, nem a keringésben lekapcsolt agyam szakadékként tátongó sötétsége, hanem az a nyomorult félelem, akkor söpröm félre egy elegáns mozdulattal az összes pszichés fölényt, erkölcsi nagyságot, megfontoltságot és agymunkát. Nagy szart az egész kifinomultságba.
- Akkor te is... - Talán hangja sincs, az eluralkodó szédüléstől ajkaim néma szójátéka csupán és egyedül a fejemben zendül a dühtől erősnek. Lendítem a térdem az utolsó erőből, míg ura vagyok a testemnek; nem kell sok, közel vagyunk, nem is kell erősnek lennie, csak célirányosan az ágyéka felé, csak elég magasan és mélyre ahhoz, hogy éreztessem, neki kell térdre küldenie, ha ott akar látni. Itt pusztuljak el, magamtól nem megyek!

Két éve már, hogy hivatalosan is elhagytam a katonaság sorait, de ez nem jelenti azt, hogy kevesebbet edzenék. Egyszerűen időnként szükségem van arra, hogy az agyam mellett a testem is kellemesen elfáradjon, és kikapcsoljon az ismétlődő mozdulatok ritmusa. Nem puhultam el, fejben pedig még inkább egyben vagyok, mint régen. Hiába, a jog keselyűkkel telezsúfolt útvesztőjében muszáj felvenni a kesztyűt, különben élve tépnek szét. Akár egy bestiaharc.
Valóban nem ő volt az egyetlen, de ő volt az első. Ráadásul akkoriban még sokkal kevesebb önálló döntésem volt, sokkal jobban függtem apámtól, így az ő módszereit alkalmaztam. Azóta azonban ezen a téren is fejlődtem, és bár akkoriban is kísérleteztem apám háta mögött, már tudom, hogy a pszichológiai hadviselés igenis létező fogalom, és a lélek fájdalma sokszor jobban beleivódik az emberbe, mint a testé. A hús sebei könnyen  gyógyulnak, de a lélekbe mártott penge jó helyre szúrva örök nyomot képes hagyni.
Olyat, mint a kesztyű látványa Silvioban. Az a zsigeri félelem, amin bár látszólag hamar felülkerekedett, mégis ott van még mindig a felszín alatt.
Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben sokkal, sokkal hamarabb megtörnek, mint ő. Hamarabb rájönnek, hogy a büszkeség szart sem ér, ha az ember bezárva senyved, és ha egy kicsit engendek, sokkal könnyebben elviselhető a szolgálat, amivel kiegyenlíthetik a számlát. Ő azonban mintha nem fogta volna fel mindezt, vagy csupán azt gondolta, feladom, ha nem jutok egyik pillanatról a másikra dűlőre vele, ki tudja. Azonban alábecsülte a kitartásomat.
Ahogy én is az övét.
Hiába a nagyképűen előadott visszavágás, mégis érzem rajta, hogy már a puszta jelenlétem is frusztrálja. Nem, soha nem mutatkozott be nekem, de nem volt szükségem rá. Az akkori jogászunk a rendelkezésemre bocsátotta a csinos paksamétát, amit az egész baktalopási botrány szele összefújt, én pedig tökéletes lehetőséget láttam benne, hogy eltanuljam belőle a kiskapuk keresését. Napokat töltöttem el az akták olvasgatásával, és nem egyszer futottam össze a nevével, már mielőtt először találkoztunk volna. Én is csak egyszer mutatkoztam be neki személyesen, azon az első reggelen, de gondoskodtam róla, hogy egy életre megjegyezze a nevem. Vajon ha lett volna más választásom, éltem volna vele? Fogalmam sincs. Akkor még valami elégedettséget is éreztem, mintha az első ütéssel megtaláltam volna valamit, amit tudat alatt mindig is hiányoltam, de sosem tudtam nevet adni neki. Mostmár, ennyi év után tudom, mi volt az. A kontroll. A kontroll a saját életem felett, a szituáció felett, amiben végre nem én voltam, akinek tűrnie kellett. Az, hogy ehhez tönkre kellett tennem valaki más életét, nem okozott annyi álmatlan éjszakát, amennyit illett volna. Elvégre nem vagyok jó ember, sosem voltam, de vannak olyan pozíciók, ahol a jó embereknek úgysincs helyük, és az enyém is ilyen.
Hiába tudom, hogy vissza akar vágni, a hadakozása fakardnak tűnik a sárkány ellen. Mégis van valami brutális személyesség abban, ahogy kimondja a nevemet. Mintha félnél falra festeni az ördögöt, de amikor már előtted áll, mindegy, hogy kimondod-e a nevét. Van az egészben valami… mulattató, amit sehogysem tudok hová tenni. Nem vallanám be soha, de valahol ebben reménykedtem, hogy kihívás lesz újra szembenézni vele. Hogy az elmúlt tizenhárom év alatt behegedt a büszkesége, hogy nem veszett el belőle az a makacs kitartás, amivel az öccsét védte, és amivel engem gyűlölt, napról napra egyre jobban.
Nem fél tőlem. Tart talán - valljuk be, joggal -, de nem fél, és ettől csak még valódibb lesz a viadal. Évek óta várom, hogy a bestiáink összecsaphassanak a ringben, de ez messze élvezetesebbnek ígérkezik!
Pláne amikor odalépek hozzá a kanapé mellé, és lenézek rá. Hiába tetteti lazának magát, érzem a belőle áradó feszültséget, a szavaiból tökéletesen kicsiendül a frusztráltsága, a türelmetlensége, én pedig alig várom, hogy robbanjon! A valódi Casalest akarom látni, nem azt, akit a közönségnek tartogat, elvégre mindenből megérdemlem a legjobbat. Vagy éppen a legrosszabbat?
A szemeibe nézek, miközben az italom eláztatja a ruháját, és látom, ahogy a felhorgadó düh átszakítja a gátat, ami eddig képes volt visszafogni az érzelmeit velem szemben. Nem rezzenek össze a pohár csattanására, amikor elhajítja a sajátját, nem lépek hátrébb, amikor felpattanva kiüti a kezemből a poharamat, és a ruhámra markolva az arcomba mászik. Bele a személyes terembe. Olyan közel, ahol érzem a leheletéből áradó alkohol szagát az atlétájába ivódott kipárolgásával keveredni, és látom magamat tükröződni a szemeiben. Gyűlölöm, amikor valaki ilyesmit enged meg magának, most mégis szó, moccanás nélkül tűröm. Figyelem. Figyelem és elemzem, ahogy egy kiszámíthatatlan vad viselkedését elemzi egy hozzáértő. Egyetlen pillanat, amíg elrebben a tekintete, de ez épp elég, hogy felmerüljön bennem, vajon nem táplálja-e más is azt a vad gyűlöletet az irányomba? Egy kis önutálat esetleg? Nem ő lenne az első, aki ilyesmit érez…
A szavai, amiket hiába próbál gúnyba mártani, nem isszák magukba a szándékot, a düh lepergeti róluk a mázat. Elmosolyodom. Lassan, hidegen.
- Itt talán nincs hatalmam… - emelem fel mindkét kezemet tenyérrel felfelé, alig mozdulva, miközben a másik kezével is a ruhámra markol, belém kapaszkodik. Aztán a bal kezemet feljebb emelem, egészen a halántékáig, már-már finoman megütögetve a mutató- és középső ujjammal. - de itt van.
Egyetlen pillanatra sem billenek ki a nyugodt egyensúlyból, amiben szinte az egész életemet leéltem. Soha, senki nem látott magamból kikelve ordítani vagy csapkodni, de tudom, hogy ennek a nyugalomnak sokkal nagyobb a súlya az ilyen helyzetekben, mint a tettlegességnek lenne. Valószínűleg pont emiatt a viselkedés miatt tűnhet hirtelennek a mozdulat, amikor a leengedni indított balommal inkább Silvio torkára fogok rá. Nem megfojtani akarom, a hüvelykujjam tökéletes pontossággal talál rá az artériára, ami az agyat látja el vérrel, és csak annyira szorítok rá, hogy néhány másodpercen belül az a furcsa, szédülés-szerű érzés kerítse hatalmába, ami az ájulás előjele. Nem várom azonban meg azt a pillanatot, még előtte megszólalok.
- Legyen olyan jófiú, Mr. Casales, és térdeljen le - jégkék tekintetem még mindig azt a tengernyi érzelemtől vibráló, kékeszöld szempárt figyeli, és ha Silvio nem enged, akkor csattan csak élesebben a hangom. - Térdre!
Pont úgy, mint akkor, régen. Alig változott a hangszínem, de a hangsúly mit sem veszített az erejéből. Képes vajon megküzdeni a belévert ösztönnel?

Élesen megrándul az alsó ajkam, mosolyszerű, torz grimaszba húzódik, tekintetem mohó kihívással telik meg. Szinte fohászkodom, provokálom, hogy segítsen csak "emlékezni", adjon rá ürügyet, hogy átrendezhessem azt a szép arcát. Biztos vagyok benne, hogy Cassius nem puhult el az évek alatt, ahogyan abban is, hogy én viszont jóval erősebb lettem, és már arra sincs okom, hogy visszafogjam magam az öcsém miatt. Számtalanszor láttam magam előtt Cassius arcát a küzdőtéren, ahogy az edzőteremben is, és hazudnék, ha azt mondanám, van bármi, amire jobban vágyom ezen a világon, minthogy egyszer, csak egyszer behúzhassak neki. A feszültség mégis elillan, mint megpengetett húr, ami kiállta a szólamot, lassan elhal köztünk, így hát izmaim ellazulnak végül és távolságot ékelek kettőnk közé, hogy ez így is maradjon.
- Hja, képzelem - A profilomat mutatom már neki (a szebbiket, nyilván), mégis biztos vagyok benne, hogy a szemforgatásom elég látványos ahhoz, hogy észrevegye - ha más nem, a hangomból kiveheti, mely cinikusan megugrik a feltételezésre. Nem mintha azt képzelném, a Hyatt család pincéje dugig van "ledolgozásra" váró foglyokkal, de arra mérget vennék, hogy nem én voltam az első és az utolsó Cassius keze alatt. Az a röpke év, amit lehúztam náluk, bennem mély nyomot hagyott, de benne? Egyetlen akkord egy végtelen melódiában. Már azon is csodálkoznom kéne, hogy egyáltalán emlékszik a nevemre.
Valójában van abban valami kellemetlenül felkavaró, hogy emlékszik a nevemre.
- Könnyekig hat ez a különleges bánásmód, Cassius - Ahogyan abban is, ahogy az ajkamról lepattan az övé. Sosem hivatkoztunk így egymásra, abban sem vagyok biztos, hogy az öcsémé mellett elárultam-e egyáltalán valaha az enyémet. Neki természetesen nem kellett bemutatkoznia, hogy egy életre megjegyezzem.
- Ne aggódj, én mindenki mást is - toldom még hozzá, csak hogy elmossam a fanyar szájízt és tegyek még egy annyira nem halvány utalást arra, milyen szórakoztató őt egy kalap alá venni bizonyos prostituáltakkal. Vitatkozhatnánk, melyikünk életvitele hasonlít rájuk jobban, hiszen a magunk kis birodalmában, ahogy ő hivatkozott rá, mindkettőnknek ugyanúgy meg van kötve a keze.
- Csak példát mutatok, hátha akkor megfontolod, hogy csiszolj a vendégszereteteden - Istenem, bele sem akarok gondolni, hány hozzám hasonló, vagy még fiatalabb, srác fordulhatott meg nála! Hányan kószálhatnak odakint darabokra zúzva általa? Túlélte egyáltalán bárki más rajtam kívül, vagy a többieket felemésztette a téboly? Ha az előző megjegyzése le is pergett nagy nehezen rólam, ezzel a bőröm alá szúr. Pontosan emlékszem, milyen volt legelőször engedni neki bizonyos dolgokban. A szégyen újult erővel éget. Elmegy a kedvem az italtól.
- Majd ha befagy a pokol - felelem szárazon, egyre nehezebben tompítva a hangomból kicsendülő rosszkedvet. Kezdek ráunni a színdarabra, a napi jópofizás-limitemet kimerítettem a küzdőtéren, mostanra egyszerűen semmi nem maradt; vagy talán a jelenléte az oka, hogy ennyire kiüresedtem. Mindenesetre nincs az a pénz, hogy újból találkozni akarjak vele ezek után, még ha a tömegvonzásába szédülve ezek az érzések ilyen intenzíven rántanak is felé. Hiába a lazának tettetett póz, a közelségétől újra befeszülök, egy sarokba szorított állat éberségével nézek fel rá, lesem minden rezdülését, próbálom kitalálni a következő lépését, míg a szavai ki nem szakítanak a valóságból. Delíriumba lök. Lassított felvételként látom, hogyan csorog rám az ital, és bár az inak megfeszülnek a nyakamon, hasfalam behorpad, ahogy visszaszűröm fogaim közt a levegőt, mégsem mozdulok. Legnagyobb meglepetésemre egy pillanatra megmagyarázhatatlan jókedv hasít át rajtam. Mintha ez hiányzott volna az elmúlt tizenhárom évben. Mintha Te hiányoztál volna.
A következő pillanatban már talpon vagyok, elhajítom a poharam, annak tartalmát a szőnyegre borítva, felszabaduló kezemmel pedig az italt tartó keze felé ütök. Ki akarom csapni az ő kezéből is, így már semmi akadálya, hogy a felsője után marjak. Nem vagyok olyan precíz vagy kifinomult, mint ő, de nem is kell a nyers erőnél és a gyorsaságnál több ahhoz, hogy megpróbáljam megragadni a kabátja gallérját a nyakánál, egészen a markomba gyűröm az alatta húzódó többi réteggel együtt. Sosem tudtam ellenállni egy jó kihívásnak.
- Rajta! Mi tart vissza? - Látni akarom, ahogy próbálkozik és látni akarom, ahogy végül beletör. Össze akarom törni. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a vágy pontosan lefedi azt, ami belülről éget, de a düh hevében elég találónak tűnik az egyezés. Szilánkokra akarom robbantani, ahogy ő tette velem - csak erről szól az egész, mi másról? Csak ezért siklik lejjebb a tekintetem a jégkék szempárról, és csak egy kihagyott dobbanással később villan fel vissza rá. Mi másért? - Oh, igen, itt már nem megy olyan könnyen, nem igaz? Errefelé nincs semmiféle hatalma, Mr. Hyatt. Ez már itt az én birodalmam. - Közel sem sikerül olyan elegánsan gúnyba mártanom a szavakat, ahogy ő tette, a haragom túlságosan impulzív, átüt az önuralmamon, elszakítja azt a vékonyka kis cérnaszálat, amin eddig függött, és arra késztet, hogy ha még nem próbált ellökni, a másik kezemmel is megragadjam a felsőjét. Olyan fenemód hiú a külsejére, már az örömmel tölt el, hogy a ruhájába belegyűrhetek. Nem akarom megütni. Jó, de, mindennél jobban meg akarom ütni, de nem így, nem most, nem itt. Cassius Hyatt totális megsemmisítése szerepel a bakancslistám élén, és ez nem olyasmi, amit egyetlen éjszaka alatt el szeretnék kapkodni. Közben megcsap az atlétámból áradó bourbon bűze, enyhít kicsit az émelyítően ismerős pézsmaillaton, amely belőle árad.

Egyelőre kifejezetten kedvemre való a kis szópárbaj. Tetszik, hogy az eltelt évek alatt nem süllyedt el az itteni mocsárban az a dacos, büszke, nagyszájú kölyök, akire emlékszem, hanem - még ha csak látszatra is, de - egyben tartja magát, és fejlődött. Az igazat megvallva - amit nyilván sosem tennék -, valahogy mindig is becsültem Silviot azért, amit tett, és azért is, mert olyan keményen megdolgoztatott, hogy nem adta könnyen a büszkeségét. A mai napig nem vagyok biztos benne, hogy az alatt az egy év alatt, amíg a Hyattek vendégszeretetét élvezte, sikerült-e megtörnöm, vagy csupán… beleunt, és megadta magát, tudva, hogy úgy hamarabb szabadul, még ha abból a fene nagy büszkeségéből lejjebb is kell adnia. Nem mintha egy pillanatig is kételkednék benne, hogy sikerült valódi félelmet beléplántálnom, túlságosan őszinte még mindig a reakciója a gyémántokkal kivert bőr látványára. Na meg az enyémre. Hatalmam van felette, én pedig imádom a hatalmat!
- Én pedig, ha jól emlékszem, régen sem tudta, hol a határ, ha a szája járatásáról van szó. Szívesen segítek emlékezni… - elég csak egy pillanatra elszakítanom a tekintetem arról a tengerzöld szepárról, hogy a kezében szorongatott kesztyű felé pillantsak, és tudom, mindkettőnk számára tisztán érthető a célzás. Mégsem emelem fel a hangom egy fikarcnyit sem, nem fintorodok el, nem rebbennek idegesen az ujjaim. Kimért vagyok, és hideg, mint egy jéghegy. Nem emlékszem, hogy bármikor is ne ilyen lettem volna, és soha nem is akartam más lenni.
Az az örömtelen, mégis őszinte, vakkantásnyi nevetés egyszerre bosszant és tölt el elégedettséggel. Nem adtam engedélyt mulatni, mégis ott motszkál a tudatomban, hogy olyan reakciót voltam képes kiváltani belőle, amiről tudom, hogy sosem akarná, hogy megtörténjen. Ez is csak azt támasztja alá, hogy én irányítom a történéseket, és ez felettébb megnyugtató. Ahogy az is, ahogy rám pillant. Az a mérhetetlen gyűlölet, amit a tekintetében látok, alátámasztja, hogy minden más csak színjáték. De abból a jobbik fajta, azt el kell ismerni.
- Emlékekből egy életre elegem van magától, Mr. Casales - húzódnak futó félmosolyra az ajkaim, szándékosan fogalmazok úgy, ahogy. Értse, ahogyan akarja. Nem úgy tűnik, mintha a legkisebb mértékben is magamra venném a burkolt fenyegetést, amit a bőr halk ropogása hivatott volna nyomatékosítani. Imádom ezt a hangot, az ő képzettársításai egészen mások, mint az enyémek. Nem is lehetnének különbözőbbek, azt hiszem, ahogy mi magunk is nehezen lehetnénk ennél inkább ég és föld, tűz és jég.
Elmosolyodom a frusztráltsága láttán. Nem mondom, hogy őszintén, de a gesztus a lehető legközelebb áll ahhoz, amit bárki valódi mosolynak vélne tőlem. Persze ez nem jelenti azt, hogy bárki jól jár azzal, ha én igazán mosolygok. Tekintetem egy vérbeli ragadozó lusta eleganciájával követi őt, és én is ellépek végre. Talpam alatt halkan surrognak a szőnyeg hosszú szálai, ahogy elindulok. Egyelőre nem céllal, hanem csak hogy megmozgassam a tagjaimat.
- Pontosan az említett kurvák az egyetlenek, akiket tegezni szoktam, Silvio - a hangszínem már-már kedélyes, és talán ettől is vág frissen élezett pengeként a hangom. Csak finoman, a bőr legfelső rétege alá, hogy kellő fájdalmat okozzak, ha szükséges, de a vér csak tűhegynyi foltokban buggyanjon a felszínre. Soha, egyetlen alkalommal sem szólítottam még a keresztnevén, ahogy nem is tegeztem, és igen, ott függ a ki nem mondott kérdés a mondatom végén: Valóban ezt akarod?
Persze ez így nem teljesen igaz, hiszen azokkal is tegeződök, akiket minden szempontból egyenrangúnak találok magammal, de mondanom sem kell, hogy nem sok ilyen ember létezik. Az apámat sem tegezem, bár ha megtenném, is inkább az előbbi, mint az utóbbi kategóriába sorolnám magamban.
Némán figyelem, ahogy tölt a két pohárba a bourbon-ből, és meghagyom neki a menekülés lehetőségét, mielőtt odalépnék a bárpulthoz, hogy elvegyem a nekem szánt adagot.
- Látom, azért van, ami kellőképpen megragadt - jegyzem meg csak úgy félvállról, elmélkedve, de élénken emlékszem az első alkalomra, amikor hajlandó volt teljesíteni a kérésemet, és italt tölteni nekem. Hónapokig tartott, mire elértem, hogy engedelmeskedjen, de sikerült. Megtanulta, hogy jobban jár, ha megteszi, amire kérem, és hogy úgysem nyugszom, amíg úgy nem ugrál, ahogy én fütyülök. Tessék, most még kérnem sem kell! Nem mondhatja senki, hogy az apám módszerei nem hatásosak.
Amikor ledobja magát a kanapéra, néhány pillanatig csak figyelem, lassú mozdulattal forgatva a kezemben tartott poharat, hogy az aranyszínű ital vékony rétegben megnedvesítse a vékony üveget. Hogy miért jöttem? Magam sem tudom igazán, és ez ritka pillanat. Ki kell élvezni. Minden, ami az elmúlt hetekben, hónapokban járt a fejemben, és idefelé tartva is foglalkoztatott, most, így, előtte megállva ostoba kicsinyességnek tűnik. Így, hogy a korábbi megszállottságom tárgya hús-vér valójában terül el előttem, egy kicsit minden értelmét veszteni látszik. Ezért kockáztattam volna ennyit? Nem, az tudom, hogy nem csak miatta van, hogy Irányítónak álltam. Egyszerűen szükségem van valamire, ami életben tart. Az az érzés, amikor összekapcsolódok a bestiával, a győzelem, a hatalom ilyen íze semmi máshoz nem fogható… vagy talán mégis?
Vajon kesztyű nélkül élesebb nyomokat hagynának a bőrén az ujjaim?
A nyakára pillantok, majd elszakítom a tekintetem, és nagyot kortyolok a bourbon-ből. Kellemesen marja a torkom, égeti a bennsőmet, de korántsem annyira, mint valami más.
Ostoba ötlet volt idejönni, én pedig utálom ostobának érezni magam.
- Hát már nem is lehet kíváncsi az ember egy sztárra? Ha legközelebb elfogadja a meghívómat az egyik estélyre, egészen biztosan megspórolom magamnak az utat idáig - hideg gúny koppan a hangomban, ezer darabra törve szalad szét a szoba tompa csendjében. Még közelebb lépek hozzá, már valóban majdnem előtte állok, a cipőm orra a kanapé szélét éri, de a tartásom ugyanolyan elegánsan feszes, mint eddig. - Csak tönkre akarlak tenni.
Valahol talán még engem is meglep a kijelentés, ami, és ahogy kibukik az ajkaim közül. De végülis ezt akarom. Eltüntetni végre a fejemből. Így is indokolatlan piedesztált kapott az elmémben, és ez a tudat kifejezetten kényelmetlen. Azon nem akarok merengeni, hogy a többmillió mód közül, ahogy képes lennék akár egy tollvonással elintézni őt, mi a francért vagyok itt személyesen.
Lepillantok rá, majd a kezemben tartott poharat lassan megdöntve végigcsorgatom a maradék bourbont a mellkasán, figyelve, hogy az ital hogyan áztatja el az atléta szövetét. A tekintetem maga a kihívás. Ugorjon a torkomnak! Adjon okot, hogy visszaüssek, hogy még jobban gyűlölhessem, amiért képtelen vagyok szabadulni tőle. Ez a legegyszerűbb módja, hogy visszanyerjem az irányítást.

Bár úgy tűnhet, vakmerőn dobálózom a szavakkal és előzetes megfontolás nélkül csapok le múltam fantomjának minden egyes rezdülésére, valójában gyors riposztjaim nagyon is alapos mérlegelésen esnek át, mielőtt elhagynák a számat. Az óvatlanságnak, főleg egy Hyatt jelenlétében, sokkal súlyosabb ára lehet annál az elképzelt tarifánál, amiről épp - viccelődünk? Kizárt, ahhoz az kéne, hogy neki is legyen humorérzéke. Inkább egyfajta verbális miniviadalt vívunk, ki-ki a maga bestiájával.
- Tehát, ha kifizetlek két órára, bármire hajlandó vagy? Úgy emlékszem, régen válogatósabb voltál. - csettintek a nyelvemmel, megjátszott rosszallással csóválva meg a fejem. - Érdemesebb lenne más tarifában gondolkodnod. Tudod, bájcsevej ennyi, kézimunka annyi... - Balommal elnagyoltan gesztikulálok a levegőbe, mintha a felvetett ötleteket hessegetném el túlságosan szerénykedőn ahhoz, hogy bele kívánjak szólni egy ekkora nagykutya üzleti terveibe. Természetesen merő gúny az egész, sértéssel átitatott megvetés az irányába, és az újra meg újra fellobbanó düh, amiért még egy kevésbé kifinomult grimaszt sem kapok érte cserébe.
Amint sikerül túljutnom testem ösztönös reakcióján, a félelem szülte blokkokon, melyeket az agyamat ellepő emlékeknek és a hirtelen, rémálomszerű felbukkanásának köszönhettem, a mozdulataim lassan jól megkoreografált színdarabbá álltak össze. Megjátszott nyugalom és hidegvér, túlontúl valóságos, nyers pimaszság és két nagy marék önelégültség. Az egyetlen őszinte reakcióm az a vakkantásnyi, rövid nevetés, amit pótcselekvésként választok, hiszen ebből a távolságból igazán problémás lenne betörni az orrát. Szeretném azt hinni, ez tart csupán vissza, nem pedig bármiféle meghunyászkodás.
- Attól függ, melyik oldalon vagy - És bár még mindig tartom a show színvonalát, a precíz eleganciával párosult, megjátszott hidegvért, a szemem ölni tudna. Ebben az egyben mindig is rossz voltam; az arcizmokat be lehet tanítani, hogy a leghevesebb undort leplezve mosolyogjanak, de a lélek sosem csorbul el annyira, hogy fedje az igazságot. A gyűlölet és a düh, amivel méregetem, őszintébb, mint az a büszke magabiztosság, amellyel előtte állok.
Tizedmásodpercekre vagyok tőle, hogy a képébe mondjam, mit írnék a poszterére és milyen mélyre dugja fel magának.
- Adhatok másfajta emléket is - Ujjaim elfehérednek a kesztyűn, a bőr halkan ropog markom szorításában. Néhány pillanat az egész, utána izmaim fellazulnak, nyugalmat erőltetek magamra. A jégkék szempár túl sok emléket őriz, képtelen vagyok hosszasan belé meredni anélkül, hogy ne látnék meg egy darabot benne a saját sötétségemből; és hogy ne érezném úgy, belefulladok.
- Hagyd már ezt a modorosságot, Hyatt! Feláll tőled a szőr a hátamon. - Ez a kimértség, szavainak különösebb megfontolás nélkül is elegáns és szabatos súlya, a belőle áradó, jéghideg aura jobban irritál, mint kéne. Talán nem az ő hibája; az imént téptem darabokra egy szörnyeteget, a bennem tomboló fenevad többet és többet akar - vagy talán csak rohadtul fárasztó jópofa szópárbajokat vívni valakivel, aki egy éven keresztül az én bőrömön fényezte a saját egóját. - Ha magányos vagy a szemétkupacod tetején, fizess kurvát, vagy zokogj esténként a kispárnádba. Én jól megvagyok. - elfordulok tőle és némi fojtott? passzív-agresszióval ledobom az asztal közepére a kesztyűket, mintha érdeklődésem vesztettem volna bennük. Távolságot ékelek közénk és a bárszekrényig meg sem állok, hogy két tiszta kristálypoharat felfordítva kézbe vegyem az első bontatlan üveg alkoholt, ami a kezembe akad. Csak azután ellenőrzöm a címkét, hogy az egyik poharat már teletöltöttem. Bourbon. Mióta iszom márkás szarokat?
- Ha tudom, hogy jössz, beleköpök, de így már oda a meglepetés - fordulok hozzá az egyik pohárral a kezemben, amiből kortyolok is egy nagyot. A másikat a tálcán hagyom, majd jön szépen és elveszi, ha kér. Nem vagyok a cselédje, hogy kiszolgáljam, ő hívatta meg magát egyébként is. A biztonság kedvéért újból bevetem magam a nappaliba, hogy véletlenül se keresztezzék egymást az útvonalaink. Nevezzük "megfontolt taktikának", a "menekülés" túl degradáló.
- Komolyan, Hyatt, mit akarsz? Fáradt vagyok. - Elegánsnak nem nevezhető mozdulattal dobom le magam a kanapéra és felpakolom a lábam az asztalra. A cipőm sarkával félretolok egy-egy bontott csomagot és útban lévő holmit, a kesztyű felé pedig csak egy óvatos oldalpillantást vetek, tudatosítva, még mindig ott van-e.

Sokan talán őrültnek néznének, ha tudnák, milyen éles késekkel zsonglőrködöm, amik bármikor derékba törhetik a karrierem. Legalábbis ami a felhők felettit illeti. Ha nem marad más, hát “főállású” Irányító leszek. Nem rémít annyira a gondolat, mint illene. Racionálisan végiggondolva nem rejt kevesebb sikerlehetőséget és bőven van pénz a bestiaharcokban. Hanem lenne, Crow sem vagyonosodna olyan ütemben, amilyenben teszi. Ráadásul ha apám ki is tagad az örökségemből, már nem kis saját vagyonnal is rendelkezem, így hát elég okosan befektetni. A presztízs számomra nem jelent semmit, és az arisztokrácia, valamint az Egyház körein belül kivívott megbecsülés is pontosan olyan talmi, mint a lecsúszott, vagy éppen felkapaszkodni kívánó vagyonosok ékkövei. Ráadásul a világ folyton változik, miért ne változhatna hát időnként nagyobbat?
Mondjuk akkorát, hogy itt álljak egy férfi belakott, személyes terében, és már-már izgatottan várjam, mit fog szólni a meglepetéshez. Ahhoz, hogy itt vagyok, ugyanúgy, mint ahhoz, amit hoztam neki. Neki hoztam, valóban? Tagadhatatlanul. Imádom, ha kiváltok valamilyen érzést másokból, legyen ez pozitív vagy negatív, mert arra egészen biztosan emlékezni fognak. Az érzelmek olyanok, mint az illatok. Az agyunk legmélyebb bugyraiba fészkeli be magát az emlékük, és évek múltán is ugyanaz jut eszünkbe egy-egy illatról, mint valamiről, amihez erőteljes érzelmek fűznek. Abban pedig biztos vagyok, hogy Mr. Casalest meglehetősen erős érzelmek fűzik ahhoz a pár, gyémánttal kivert, vörös kesztyűhöz.
Erről tanúskodik az is, ahogy a tudatalatti felismerés pillanatában elkapja tőle a kezét, hiába adja ki az agya a parancsot, hogy felkapja. Elégedetten mosolyodom el a reakciója láttán, így talál meg a körbevillanó tekintete. Hiába az elelt évek, az ösztönök nem sokat változnak az emberben. Felismerem a szemében villanó félelmet, az emlékek keltette fantomfájdalom rándulását az izmaiban. Hogy ne ismerném, hiszen én véstem belé.
Mégis jóleső az néhány pillanat alatt összekapart büszkeség, amivel felszegi az állát, mielőtt megszólalna. Megnyugtató, hogy betörni sikerült, nem megtörni, és amióta visszakapta a szabadságát, az a bosszantóan vonzó pimaszsága is visszatért. Valószínűleg ezért szórakoztat a megjegyzése is, amire az a hűvös, számító mosoly kúszik az ajkaimra, ami sosem éri el a szemeimet.
- Borsos órabérrel dolgozom, Mr Casales - tenyeremet enyhén felfelé fordítva felemelem a kezem keresztben a hasam előtt. Pontosan olyan elegáns a mozdulat, mint amilyen én vagyok. Nem esik nehezemre visszavágni a szavakkal, értse, ahogy akarja. Bár a jogászi órabérre is igaz mindez, szórakoztat a helyzet, így ennyit bőven elnézhetek neki. Ráadásul… nincs okom megbüntetni, és kétlem, hogy ugyanolyan könnyű dolgom lenne, mint akkor régen. Legalábbis elnézve a kidolgozott izmokat, amik minden mozdulatnál megfeszülnek a karjain és a vállain, erre a következtetésre jutok.
Figyelem, ahogy a kezébe veszi a kesztyűket, ahogy a tekintete úgy vizslatja őket, mintha azt nézné, valódiak-e, ezek-e azok, amikkel olyan közeli ismeretséget kötött minden porcikája évekkel ezelőtt. Kíváncsi vagyok, és igen, izgatott is. Nem volt konkrét célom a látogatással. Mondhatnám, hogy unatkoztam, és csak beugrottam meglátogatni régi ismerősömet, ha már erre jártam. Még lenne is benne igazság.
- Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ütősen - értek egyet a gúnyosnak szánt megjegyzésével, aprót biccentve felé. Leperegnek rólam a szavai, visszhang nélkül halnak el lelkem ürességében. Nem úgy a látvány, ahogy az asztalt megkerülve közelebb lép hozzám, hogy elém álljon. Büszkén és egyenesen. Úgy, hogy már-már kedvem támad nosztalgiázni, és újra térdre kényszeríteni. Hozzá sem kell érnem, elég, ha ügyesen forgatom a szavakat, és megteszi a többit a saját elméje. Csodálatos dolog a pszichológia.
- Sajnos nem hoztam életnagyságú posztert, de ha tart a fiókban, biztosan kitenném a nappalimba, ha aláírná - hiába tűnik humorosnak a megjegyzésem, jégkék tekintetem hideg gúnnyal pillant az ő kékjeibe.
- Mire elég tizenhárom év…? Mindegyikünk saját birodalmat épített ezalatt - nyugodt, érzelemmentes félmosolyra rándulnak az ajkaim. Mindketten ugyanúgy a látszatnak élünk, csupán az okok mások. - De a csúcson lenni magányos dolog, nem igaz, Mr. Casales?
Hiába veszi körbe az embert népes rajongótábor, vagy talpnyalók hosszú sora, igazán közel engedni magunkhoz bárkit túl nehéz, és túl sok kockázattal jár. Csoda hát, ha az ember ragaszkodik ahhoz, ami már úgyis megvan? Mindegy, mennyire mélyre vág, legalább valóságos.

Talán meg kellett volna látnom az igazságot Cindy kritikájában, amikor a fejemhez vágta, hogy az utóbbi időben többet foglalkoztam Scitalisszal, mint a saját bestiámmal, de mivel Medusa ugyanúgy veretlen maradt a ringben, bármilyen szörnyeteggel is jöttek ellenünk, nem láttam értelmét beavatni őket az elmúlt hetek történéseibe. Úgysem hittek volna nekem. Még hogy egy Egyház-párti, a kulisszák mögött? Az elképzelés is röhejesnek tűnt, ahogyan az is, hogy a hófehér pikkelyes démon semmicske próbálkozásai valaha is veszélyeztessék a helyemet a trónon. Hogyan is érthették volna? Abban az egy évben Hyatt kétségkívül eltört bennem bizonyos dolgokat, melyeket azóta sem sikerült rendre újraépítenem, ám nem csak ő erőszakolt ki magának szabad bejárást a fejembe; én is bejutottam az övébe, még ha csak a felszínét kapargathattam is az ott rejlő pokolnak. Nem vezettek meg holmi neonfényben úszó imposztorok. Nem, Scitalis mérkőzései olyan nyelven duruzsoltak a fülembe, amit senki más nem érthetett rajtam kívül. Megszállottság volt? Lehet. Hívják, aminek csak akarják, tizenhárom éve nem szórakoztam ilyen jól.
Vegyes érzésekkel hagyom magam mögött a küzdőteret, a véremben még dübörög az adrenalin, a tömeg éljenzése, a bestiák üvöltése, de a gondolataim már az este további lefolyása körül forognak. Nyertem, a nép pedig megkapta a kenyerét; ez a kettő számít csupán, más nem. Cindy persze tiltakozna. Crow is. Még szerencse, hogy a legkevésbé sem érdekel.
Az ajtót kinyitva egyből megüt a csillogás, ám nem különösebben tulajdonítok neki jelentőséget. Bármi lehet, amit a távollétemben az asztalon hagytak. Az ajtót becsukva ledobom a felsőm a legközelebbi stabil felületre, hogy csak az egyszerű, terepszín atléta maradjon rajtam. Azt is levenném, ahogy lusta, ráérős léptekkel magamévá teszem a szobát, ha nem kötné le a figyelmem az irtózatos kupleráj. Fűszer szétszórva mindenhol...  Az az idióta. Hányszor beszéltünk már erről! És ekkor, mikor már elfordulnék, ismét szemet szúr az a különös csillanás. Törzsemmel ösztönösen fordulok felé, ám azelőtt átsuhan az arcomon a felismerés, hogy ujjaim elérnék a bőrdarabot.
Reflexből, akaratomon kívül rántom el a kezem, mintha tűzbe nyúlnék. Testem kéretlenül reagál az emlékekre, valósnak tűnik a fájdalom, valós a megugrott pulzusom által táplált félelem és valósak az álomképek is, a kesztyű érzete a kézfejemen, a bőr által tompított érintés. Térdre.
Kékem újszerű éberséggel villan körbe, és ahogy megtalálom - bár mindent elkövetett, hogy ne sikerüljön elsőre; mi ez a talpig fekete szerelés? Felcsaptál ninjának? -,  érthetetlen okokból megnyugszom. Talán vonásainak ismerős szépsége, az eltelt évtized lenyomatának idegensége az, ami segít rendezni a légzésem és összekapar annyira, hogy büszkén felszegjem az állam. Épp csak pár pillanatig hagyom, hogy kimondatlan gondolataim a nosztalgiába sodorjanak, utána elszakítom róla a tekintetem és felveszem a kesztyűt az asztalról.
- Mikor prostit rendeltem, nem mondták, hogy a legdrágábbat küldik majd. Nem mintha ne tudnálak megfizetni, csak kíváncsiságból: nem jött be a cégvezetés? - Megjátszott sajnálkozással lesek fel rá, figyelmemet azonban leköti a kesztyűk súlya a markomban. Olyan könnyűnek tűnnek, pehelysúlyúnak, mintha nem hordoznák hosszú, végeláthatatlannak látszó órák erős ütéseit. Nyomokat keresek rajtuk, bármi jelét annak, hogy egykor hozzám tartoztak, a véremmel tápláltam őket, és közben ellenállhatatlanul erős a vágy, hogy itt helyben felhúzzam és viszonozzam az egykori vendégszeretetet.
- Megkínálnálak valamivel, de úgy tudom, a vendéglátás nálatok egészen mást jelent. Durvábban szeretitek. - Te vagy Scitalis mögött? Te vagy a valódi irányító? Mi a célod velem?, a nyelvemet égetik a kérdések, ott vibrálnak a szemtükröm mögött, mégsem szólok mást, csak lassan elindulok az asztal körül, hogy elé léphessek. Itt nincs mitől félnem. Már nem kell semmit ledolgoznom.
- Autogramért jöttél, vagy ennyire hiányoztam? Tizenhárom év sem elég, hogy túltedd magad rajtam? - Drámai sóhajjal csóválom meg a fejem, mintha valamilyen szinten megérteném. - De hát ki számolja... - A felbukkanása minden tervemet felborítja, mégis újszerű izgalmat lobbant bennem. Mint egy mérkőzés nyitószólama, egy sakkjátszma első lépése. Legyen akkor! Fekete gyalog az E3-ra.

A már szokásossá vált feketébe öltözve lépdelek végig a folyosón a küzdelem után. Hátrahallani még a közönség félig rajongó és elégedett, félig hurrogó-fütyülő zaját. Meglehetősen megosztó meccs volt ez megint. Úgy tűnik, Mr. Casales mostanában az ilyen eredményekre utazik, és a polgárpukkasztásra. Van egy olyan érzésem, hogy Crow szívesen elvágná egy ilyen mutatvány után az aranytojást tojó lúdja nyakát.
A kopott szőnyeg és a falakat borító műbársony tapéta sem képes elnyomni az ovációt, de pont elég ahhoz, hogy én szinte hangtalanul haladhassak végig a silány öltözőtől, ami az imposztoromnak lett kiutalva egészen a “sztár” részlegéig. Csillag, mi? Hullócsillag, Mr. Casales. Vajon annak látja bárki rajtam kívül?
Normál esetben esélyem sem lenne bejutni a zárt öltözőbe, de némi kreditkiegészítés bárhol megteszi a hatását, miért pont a Kanyon lenne kivétel? Belépve elhúzom az orromat, amikor beleszippantok a levegőbe. Fűszer… nem mintha meg kellene lepődnöm, de valahol mégis ez történik. Csalódott vagyok. Igen, határozottan. Kellemetlen a gyengeség tudata. Nem az enyém, hanem az “ellenfelemé”. Messze nem olyan izgalmas a játszma, ha valaki a tökéletesen csillogó felszín alatt már csak a szilánkokon töri a fényt.
De talán, talán van még valami küzdőszellem a felnőtt Casalesben. Ha más nem, hát a társaságom biztosan fel kell idézze. Rajta kívül egyetlen szempárban láttam eddig olyan üdítően mérhetetlen gyűlöletet: az apáméban. Az öreg viszont messze nem elég érdekes préda jó ideje már. Ott csak a következő lépésemre várok türelemmel, itt viszont én nyitom a játszmát. Legyen mondjuk fehér gyalog a D6-ra.
Lassan körbejárok a helyiségben. Mindent alaposan szemügyre veszek, de több okból is kínosan ügyelek arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá semmihez. Mintha ez segítene elszeparálódni a jelenlegi környezetemtől, és a küszöbön álló találkozó esetleges hatásaitól egyaránt. Magamban számolom a lélegzeteimet, és ahhoz igazítom a lépéseim ritmusát. Kényelmes. Egy biztos pont a káoszban.
Végül hosszú percek után megtalálom a tökéletes helyet. Megállok, benyúlok a hosszú, fekete kabát belső zsebébe, és előhúzok valamit, amit gondos mérlegelés után teszek le a dohányzóasztal sarkára. Továbblépek, és folytatom a járkálást, lassan, egyik faltól a másikig, mindig másképp kerülve meg a kevés bútort, miközben időnként az ajándékra téved a tekintetem, és elmosolyodok.
Tökéletes. Ha kinyitják az ajtót, a folyosóról beszűrődő fénypászma gyönyörűen ki fogja emelni a gyémántok csillogását, és a kontrasztot a kissé megkopott, vörös bőrrel.