Nem sietem el a pillanatot, utálnám, ha azt érezné, kapkodva, titokban merem csak elcsenni tőle azt a csókot, ám azt sem szeretném, ha feltűnősködésnek vélné, szándékolt mutogatásnak. Valójában azon túl, ő hogyan értelmezi a gesztust, a többiek véleménye vajmi kevéssé számít. Még csak körbe sem nézek, hogy ellenőrizzem, megakadt-e rajtunk bárkinek is a tekintete, ahhoz túlságosan édes arcot vág, olyat, amiben egy darabig még szeretnék gyönyörködni. A kérdése visszalopja a fényt a szembogaram mögé, jókedvűen rámosolygok.
- Egészen biztos. De később roppant hálás leszek minden perc türelmedért. - Hogy éreztessem, miféle hála jár a fejemben - vagy szimplán gonoszságból, ki tudná megállapítani? -, hüvelykujjam mélyebbre siklik a combjai között, vak magabiztossággal simítok végig a nadrág alatt húzódó férfiasságán, tövétől a hegyéig lekövetve ujjbegyemmel annak ívét. Na jó, egyetlen röpke pillanatra megtörik az a fene szilárd bizonyosságom és megfordul a fejemben, hogy amilyen elegánsan jöttünk, olyan elegánsan távozzunk is innen... De türelemre intve magam elhúzom az ölétől a kezem. Semmi jó nem származott még a kapkodásból, és szeretném tudni, hogy alakul az aukció ma este - meg hogy Rin egész pontosan mennyire türelmes, ha várakozásról van szó.
- Az mindenképpen, ha szereted a fényűző, drága ételeket és a kis adagokat. Ha mégsem, utána rendelünk valamit. - Ami engem illet, pontosan tudom, mit szeretnék desszertnek, úgyhogy elsősorban Rin energiakészletének a feltöltése a célom. Mint mondtam, hosszú éjszakánk lesz...
Az árverés végre kezdetét veszi, így a figyelmem rövid időre elterelődik a mellettem ülőről a pódium irányába. Lustán kortyolgatom a pezsgőm maradékát, míg felvázolják az este programtervét és bemutatják az első portékákat. Szabad kezem egy feltételezhetően illegálisan szerzett festmény és egy egészen biztosan illegálisan szerzett műtárgy elárverezése közben visszatér Rin térdére, ha engedi, hogy ott pihentessem, és amikor a pincér halkan mellénk lép, hogy megkérdezze, mit ennénk, ugyanolyan halk szavakkal rendelek mindkettőnk helyett. Miután elment, bocsánatkérő pillantást küldök Rin felé, remélve, nem bánja, hogy helyette intézkedtem, de őszintén érdekel, mennyire sikerül eltalálnom az ízlését.
- Az árverés nem egyszerű adok-veszek. Sokkal inkább a presztízsről, mintsem a pénzről szól. Hatalmi játszma unatkozó milliárdosok között. Maga a műtárgy kevésbé lényeges - duruzsolom Rin fülébe, annyira közel hajolva hozzá, hogy biztosan csak ő hallja. Noha része vagyok én is az estének, mégis kívülállóként beszélek róluk, mint egy igen ritka, külön fajról, melynek érdekességeire az ő figyelmét is fel szeretném hívni. A közelsége ismét visszalopja az orromba a korábbi illatfelhőket, nem bírom ki, hogy ne fordítsam egészen felé a fejem, borostámmal végigkaristolva az arcélét, hogy közvetlenül az illat forrásába kóstolhassak bele, félig harapott, félig csókolt mintát lopva a nyakáról.
- Megnehezíted, hogy nyugodtan végigüljem az estét... - búgom egy oktávval mélyebben, és egy marékkal több önuralomra van szükségem a szokottnál hozzá, hogy vissza tudjam kormányozni a figyelmem az árverésre és ne becézzem további csókokkal a nyakát.

Senkit nem követek vakon. Még Intirát sem. A közeg, amiben felnőttem, korán megtanított arra, hogy bármennyire is egy csapathoz tartozunk, mindenki a saját szekerét tolja, és nem bízhatok igazán senkiben. Nem véletlen hát, hogy Yillában sem bízom igazán. Sosem tudom, mi jár pontosan a fejében, de ettől még az egyik kedvenc ügyfelem, és mindig pontosan megfizeti az óradíjamat. Mi mást kívánhatnék? Minden más csak játék. Veszélyes lenne azt hinni, hogy nem az.
Játszadozni viszont szeretek, mondhatni a lételemem, így hát annyira természetes minden mozdulat, amivel hozzáérek, amivel felé hajolok, vagy rámosolygok, amennyire csak lehet. Ugyanezt érzem felőle is, főleg a tósztja hallatán, na meg… amikor az elsuttogott megjegyzésemet díjazza azzal a mosollyal! Soha nem tudtam rájönni, mi a baj vele. Mármint… persze, van egyfajta sajátos ízlése a hálószobában, de kinek nincs valami? Gazdag, jóképű, olyan kifinomult úriember, aki könnyedén az ujjai köré csavar bárkit, mégis… mégis egy kurva kíséri ma este. Nem értem. Képtelen vagyok megfejteni, és a Napok óvjanak, hogy higgyek neki, amikor olyan édes blődségeket suttog, mint hogy csak velem osztaná meg azt a parfümöt. A keze a combomon szinte éget, a testem szinte azonnal reagál minden érintésére, hát még arra, amikor megszorítja a combomat!
Könnyedén elnevetem magam, és félig lehunyt pillákkal próbálom a pezsgőspoharam pereme mögé rejteni mindazt a gondolatlavinát, amit a szavai, az egész viselkedése elindítottak bennem, de félő, hogy vajmi kevés sikerrel járok. Mit mondhatnék? Hogy hazug, hogy hagyja abba a játszadozást? Nem vagyok szende szűz naiva, hogy ilyesmi hagyja el a számat. Hiszen azért vagyunk itt, ezért fizet, és azért, hogy minden szavára bájosan mosolyogjak. Ezt teszem hát, ahogy ismét felpillantok rá.
Mielőtt azonban bármi udvarias kis ostobaságot felelhetnék, folytatja. Egy pillanatra megbabonáz a szavai és a mozdulatai összhangja, forróság árad szét a gyomromban, aminek köze sincs a pezsgőhöz, és azon nyomban lejjebb is kúszik, amikor végigsimítva az ajkaimon szétnyitja az állkapcsomat, és a másik keze a combom belső felére simít. Megadás. Totális és feltétlen. Azzal fogadom a csókját, és ösztönösen hajolok utána, amikor elhúzódik. Alig észrevehető a mozzanat, de ott van. Mint az is, ahogy finoman szívom be az alsó ajkam a csók után, mintha csak még egy pillanatig ízlelni akarnám. Az a halk morranás ott remeg a hasamban, és megőrjít. Gyűlölöm, hogy ilyen hatással van rám.
- Egészen biztos vagy benne, hogy ezt végig kell ülnünk? - sóhajtom valami megfoghatatlan vággyal a hangomban. Az az én terepem mellette, a négy fal, nem ez. Nem illek ide, minden igyekezetem ellenére úgy érzem, legalább annyira kilógok a sorból, mint egy darab szén a drágakövek közül, és elmondhatatlanul rühellem az érzést. Pláne, hogy úgy érzem, Yilla okkal hozott ma ide. Mintha a kis nekem emelt piedesztált kitette volna a vásári forgatagba, hogy mindenki megcsodálhasson. A Napok látják a lelkem, azzal kevesebb bajom lenne, ha mindenki meg akarna fogdosni, bármilyen bizarrul hangzik is. Azt már megszoktam. Ezt… sosem akarom.
- De ha már maradnunk kell, remélem, a vacsoránk finom lesz! - igyekszem valami könnyedebb hangot megütni, visszalopni a mosolyt az arcomra, visszatérni az önfeledten kuncogó, haszonleső bakfis szerepéhez. Mit érdekel, mit gondolnak rólam? Nem leszek kevesebb, mint az est sztárja, még ha engem nem is árvereznek ma este. Legalábbis nem tudok róla.

Nevezhetjük tesztelésnek is, igen. Egy kis részem talán azt remélte, Rin vakon követne bárhová még akkor is, ha ez mindkettőnktől életidegen. Köztudottan szeretek irányítani (általában a háttérből ugyan, de attól még így van), szabályokhoz kötni az életünk minden aspektusát, felügyelni az ő lépéseit is, előírni és megszabni annyit, amennyivel mindkettőnket biztonságban érezhetem - és tudom, hogy neki is könnyebb, ha látja maga előtt az elvárásokat ahelyett, hogy egyedül kell kisakkoznia, mi járhat mások fejében. Ahogyan azt is tudom, legalábbis sejtem, hogy okosabb annál, mintsem megbízzon bennem, mégis nem titkoltan elégedettséggel tölt el, hogy itt van. Már azzal, hogy hagyta magát rejtélyek elé állítani és megpróbálta kihozni ebből a maximumot, megnyert magának, és akkor még el sem kezdtünk parádézni a tömegben, vagy rátérni az este azon részére, ahol mindketten a legjobban kiismerjük a másikat.
Látod? Van, amit tudok rólad; üzeni finomra szabott mosolyom, ahogy beismeri az igazam. Tetszik a közelsége, ám mielőtt jobban kiélvezhetném, beleszimatolva az illatfelhőbe, ami lágy hullámokban a nyaka és a haja felől árad, kénytelen vagyok olyan mondén dolgokkal foglalkozni, mint az italkínálat. Érintésének könnyed súlya a karomon jóleső érzéssel tölt el. Reflexből nyúlok oda, tenyeremmel befedem a kézfejét, maradásra bírva egészen addig, míg megkapjuk a pezsgőt. Csak néhány lopott pillanattal nyerek így többet, ám határozottan megéri.
- Akkor jó. - Elégedett biccentésemhez apró mosoly társul, szinte tükörképe az övének, és magamban megállapítom, milyen könnyen hajlandó vagyok megfeledkezni az egész kapcsolatrendszerünk mögött húzódó tarifáról. Mintha semmit sem befolyásolna, hogy nem szabad akaratából kísérget ma este - sőt, egyenesen odáig merészkedem a feltételezgetéssel, hogy valójában kredit nélkül is ugyanúgy megtenné. Nekem igen. Vajon mikor válik veszélyessé ez a szintű önhittség?
- És rád. - toldom hozzá, miután helyet foglaltunk és koccintásra emeli a poharát. Finoman az övének billentem a magamét, aztán érdeklődve figyelem, mit szól az első kortyhoz, csak aztán kóstolok bele magam is. A pillantásom kicsivel később már a tömeget pásztázza, a suttogására azonban érdeklődve közelebb hajolok, hogy minden szót tisztán értsek. A mosoly egy szívdobbanásra elszabadul az arcomon, egész szélesre feszíti az ajkaimat és felhígítja borús kékjeimet is.
- Nem tudnám ügyesen szabadalmaztatni. - felelem végül rövid töprengés után, és a tenyerem a combjára nehezedik az asztal alatt, eléggé fent érintve ahhoz, hogy ne a véletlen műve legyen. - Még ha sokat is adok a véleményedre, igazából nem szívesen osztanám meg rajtad kívül mással. - Sajnálkozó pillantást vetek rá, mintha annyira szívemen viselném, hogy hagynom kell elúszni egy remek üzleti lehetőséget. Ujjaim közben gyengéden rászorítanak a combjára, a másik kezemből pedig az asztalra kerül a pezsgőspohár.
- De ha már ízek, jobb szeretem kettőnkét. A kevert aromák mindig izgalmasabbak. - Az arcához érintem a tenyerem, hüvelykujjam végigszánt az alsó ajkán, enyhe nyomást helyezve rá nyitom szét az állkapcsát, mintha csak keresném, hol is szokott megszületni az az édes keveredés, eltűnődve azon, milyen lenne most, a pezsgő gyümölcsösségével fűszerezve érinteni a számmal az övét. És ha már a lent pihenő tenyeremnek engedem, hogy combja belső ívére simítson, úgy egy pillanattal később odahajolok hozzá és a szájára csókolom ezt az újfajta ízvilágot, röpkén és elegánsan, mintegy kóstolót szakítva belőle. Halk, csakis számára hallható és felettébb jóleső morranással jelzem felé, hogy ez már sokkal inkább kedvemre való márka lehetne.

Nem akartam semmi kirívót magamra, ezért maradt a szemszínem is a hétköznapi skálán. Az igazat megvallva, nem szeretem ezt a fajta szabadságot. Még ha sejtem is, mire számít tőlem Yilla, mert már ismerem valamennyire, szokatlan, hogy nem kaptam tőle szabályokat. Nem szeretem, amikor tesztel. Nem egészen tudom, mire számított. Hogy magamból mutatok egy darabkát? Mintha lenne olyan részem, amit érdemesnek tartanék arra, hogy bárkinek megmutassam. Mintha lenne bennem olyasmi, ami nincs ott a porondon, vagy éppen a Serenity kabinjaiban. Mégis úgy érzem, ő valamiért rendületlenül hisz benne, hogy kicsikarhat belőlem valamit, ami még szerintem sem biztos, hogy létezik. Szokatlan, és… zavarba ejtő? Nem gondoltam, hogy létezik bármi, amivel zavarba lehet hozni, de ez a gondolat mégis valami ilyesmit vált ki belőlem.
Ettől függetlenül azonban még mindig nem értem, miért hozott ide. Miért pont engem? Mit akar elérni ezzel az egésszel? Ha bárki felismer… Talán akkor sem kell tartanunk semmitől, elvégre itt engem csak illegális közvetítésekből ismerhetnek, vagy pedig az a néhány kivételes bennfentes, aki bejáratos Elysiumra és Villengardra egyaránt. Szerencsére egyik tábornak sem érdeke, hogy bárki tudja, ismernek engem.
Azt hiszem, nem akarom tudni, mennyibe kerül egy pohárral abból a pezsgőből, amit Yilla olyan nagyvonalúan rendelt nekem is. Elég, ha az ízét megismerhetem.
- Nem, valóban nem sokat számított volna - értek egyet végül, ösztönösen is közel símulva Yilla oldalához, pláne amikor közelebb hajol. Szeretem a parfümje illatát, ezer közül is felismerném, holott mindig olyan szolidan használja, hogy csak viszonylag közelről érezni.
Meglepni, hm? Úgy hiszem, ezt a fogalmat bőven kimeríti az, hogy a reakciómat akarta felmérni.
- Sikerült - mosolyodom el, a karjára téve a kezem egy pillanatra, mintha valóban lelkesednék az ötletért, hogy itt legyek, belül mégis csak halványan érzem a visszhangját az egésznek, és igen, csak miatta. Tény, hogy az egyik kedvenc ügyfelem.
- Köszönöm! - veszem át a felém nyújtott poharat, értve ezt az ajánlatára is. Tudom a határaimat - és az illendőségét is -, de nem mondom, hogy nem fogok élni a lehetőséggel. Egyelőre azonban beérem a pezsgővel, amit egészen kecsesen tartok a kezemben.
- Eleve így számoltam az időmmel - most először kaphat el ma tőlem egy őszinte, futó kis mosolyt, amit a poharam pereme mögé rejtek, ahogy megillatolom a pezsgőt. Édeskés és gyümölcsös. Kifejezetten kedvemre való. Amikor a derekamra fog, és beterel a terembe, ahol az aukció fog zajlani, félig érdeklődve pillantok körbe. Egyszerre nyűgöz le az egész közeg, és borsózik tőle a hátam. Hiába élek a műmosolyok világában, ami valahol nagyonis hasonlít erre, mégis annyira más! Fogalmam sincs, tudnék-e, vagy egyáltalán akarnék-e hosszú távon itt létezni.
- A ma estére! - billentem Yilla felé a poharamat, miután helyet foglalunk a gyülekező vendégek között, majd ha megcsendül a kristály, azon a jóvágású arcon pihentetve a tekintetemet, belekortyolok a pezsgőbe. Kellemesen árad szét a számban az íze, mégsem nyűgöz le igazán. Kevés dolog tud, sosem voltam az a naiv lélek, aki a legkisebb dolgokban is megtalálja a csodát. A szépséget azonban értékelem, talán ez a legnagyobb közös vonásunk Yillával.
- A te ízedet jobban szeretem - suttogom egészen közel hajolva hozzá, hogy biztosan csak ő hallja, és valahogyan még egy kis halvány pírt is varázsolok az arcomra a félig lesütött tekintetem mellé. Már most unatkoznék? Talán. Így minden esetre biztosan szórakoztatóbban fog telni az idő, addig biztosan, amíg az aukció el nem kezdődik.

A behaviorizmus buktatója, hogy szigorú keretek köré szorítja az alanyt a túlzott befolyásolással. Formálni próbál ahelyett, hogy megfigyelne, pedig olykor hátradőlni és átadni az irányítást sokkal több eredményt szolgáltat, mint a megfelelő hatásra törekedni és ráerőltetni azt másokra. Távol álljon tőlem, hogy pszichológiai kísérletként tekintsek a ma esti partneremre, semmiképpen sem szerettem volna azonban a szükségesnél többet megszabni a megjelenését illetően. Kíváncsi voltam, mit hoz ki belőle önerőből, és nem okozott csalódást, csakis kellemes meglepetést azt illetően, a legunalmasabb öltöny-nyakkendő kombináció is milyen kifogástalanul áll rajta. Mintha tényleg kaméleonként idomulna bármilyen világhoz, kénye szerint megszabhatja, melyik nap kinek a szerepébe bújjon. A külső nem korlátolja semmiben, ez pedig roppant érdekes számomra. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy túlságosan komolyan vette a feladatot és a szemszínével is a szokott skálán variált. Kár lenne tagadnom, mekkora rajongója vagyok az implantátuma és a kreativitása keresztmetszetén születő árnyalatoknak, és ha nem is vártam, hogy az általam nagyra díjazott nyakörvet magán hagyja, szinte enyhe bűntudat fog el, amiért ilyen szinten beszürkítettem azzal az egyetlen kritériummal, amit mankóként adtam az esténket illetően.
Mulattat a tudat, hogy még ha fel is ismernének minket, ahogyan több, mint valószínű, hogy fel fognak néhányan, akkor sem sejtenék, miféle drágakövet csempészek be az oldalamon. Minden szempár a kiállított kincsekre és értéktárgyakra szegeződik. A legkevésbé sem érdekel, mi mennyiért kel el; az érdekel, mit sikerül kihoznom magamból és az érdekes teremtésből az oldalamon - és persze minimálisan az az utóhang, amit ketten együtt megpendítünk a tömegben.
Pezsgőt rendelek, valami gyümölcsöset az édesebb fajtából. Egyedül az árát és a színét nézem, mert minél drágább, annál méltóbb, és mert a buborékkristályos arany kísértetiesen emlékeztet Arin szemére. Persze, nem a maira, de nem is kell feltétlenül tudnia a motivációmat.
- Számított volna valamit? - A törzsemet enyhén megdöntve tovább csökkentem a távot köztünk, hogy ugyanazon a csak neki szánt, bizalmas hangon felelhessek a megjegyzésére. - Meg akartalak lepni. - mondom, mégis ismer talán annyira, hogy a valódi értelmében dekódolja a szavakat: kíváncsi voltam, hogy reagálsz. Sosem tudnék ráunni arra, hogy az őszinte reakciókat keressem rajta.
Egy pillanattal később felegyenesedem mellőle, megkapjuk ugyanis a két italt. Az egyik aranyló poharat Arin felé nyújtom.
- Ha megkívánsz valamit, rendelj bármikor. - Nem szükséges megkérdeznie vagy most rögtön döntenie, az ajánlatom valószínűleg az este végéig áll. A bizonytalanság egyedül annak tudható be, hogy az sem biztos, hogy véget ér az itteni szereplésével. Mindenesetre, amennyiben itt és most nem kér mást, a számlát azért rendezem és a karja helyett ezúttal a derekát fogom át szabad kezemmel, elcsodálkozva annak ismerős vékonyságán. Mindig meglep.
- Függetlenül attól, mikor ér véget az aukció, számítok a társaságodra ma éjjel. - Ismételten azt kell feltételeznem, ismer annyira, hogy tudja, nem engedném vissza ennyire könnyen a bázisra, hanem elvárom, hogy reggelig maradjon. Az a röpke szünet a megállapításom után és a nagylelkűen fent hagyott hangsúly arra következtet, helyet adnék bármiféle ellenvetésnek, csakhogy aztán rögtön kedvem szerint folytatom:
- Keressünk magunknak helyet odabent. - Ennyivel lezártnak is tekintve a témát.

Vérlázítóan átlagos srác néz vissza rám a sötétített üvegből. Félhosszú, barna haj, zöld szemek, a fekete öltöny alól ropogósra vasalt bordó ing kacsint ki, és egy unalmas, sötétszürke nyakkendő egészíti ki az öltözékemet. Elegáns. Ennyit kért, én pedig engedelmeskedtem, ahogy mindig teszem. Nem akarom feleslegesen felhívni magamra a figyelmet, legalábbis nem úgy, hogy őt ezzel hátrányos helyzetbe hozzam. Ha kéri, nyilván így is képes lennék megtenni. Magamra vonzani minden figyelmet, a ma esti pletykák kiemelkedő piedesztáljára emelni mindkettőnket, de amíg nem ismerem a terveit, minden feltűnősködés csak felesleges kockázat lett volna, hogy a végén nem lesz elégedett velem.
Így is magamon érzem a tekintetét, még ha kényszerítenem kell is magam, hogy ne forduljak felé kérdőn. Nyugodt vagyok. Akkor is, amikor az autó megáll a díszes épület előtt, és kinyitják előttünk az ajtót. Elfogadom Yilla felém nyújtott kezét, és észre sem veszem, már ott pihen a megnyerően ártatlan mosoly az arcomon, amivel felpillantok Yillára. Felkészültem. Lenne más választásom? Akarnék most máshol lenni, mint itt az oldalán? Fogalmam sincs. Kicsit olyan, mintha nem is én lennék, de hát sosem számított, igazából ki vagyok. Nem is tudnám. Az vagyok, akiért fizetnek. Ma este a tökéletes kísérő egy aukciós banketten.
Hagyom, hogy a karjába fűzze a karomat, és kicsit közelebb is lépek hozzá, nehogy valakinek fikarcnyi kétsége is legyen felőle, hogy az ő partnere vagyok. Valamiért megnyugtat, ahogy az alkarom az övéhez símul, és ahogy lopva felpillantok arra az élesen metszett arcra, valami megmagyarázhatatlan szorítás fogja el a mellkasomat. Nem szabadna, hogy felmerüljön bennem a kérdés, vajon mennyire valódi a büszkesége, amivel bevezet a hivalkodóan kivilágított épületbe, mégis befészkeli magát a gondolataim közé. De hiszen ő is csak egy jó színész, mint én magam.
Azt azonban nem kell lepleznem, hogy lenyűgöz az épület, a fényűző díszítés, a gazdagság, ami itt valóban kézzel fogható. Itt, Yilla világában. Hamar megkeseredik a nyál a számban, amikor az agyam ösztönösen kontrasztot állít a bázis, vagy éppen Coldstone körülményeivel. Nagyot kell nyelnem, hogy elfojtsam a hányingert. Hiszen ebből a pénzből élek, és sosem volt problémám, hogy elfogadjam, mert tudom, hogy ez… kell. Szükséges a túlélésünkhöz, és igenis mindennek megvan az ára. Nekem is. A mosolyomnak, a lesütött tekintetemnek, az öltönynek, amit viselek, és a hobbimnak is. Félreértés ne essék, sosem éreztem szégyellni valónak, hogy a testemből élek. Olyan természetes ez számomra, mint levegőt venni. Sosem kérdőjeleztem meg, sosem akartam igazán mást csinálni. Persze nyilván kényelmes, amikor az ember megválaszthatja az ügyfélkörét, és valljuk be, Yilla ilyen szempontból főnyeremény, minden… különleges igényével együtt. Nem esik nehezemre engedelmeskedni bármilyen kérésének.
Annak sem, hogy beljebb lépjek vele, és elvegyüljünk a gyülekező tömegben.
- Az jólesne - bólintok a kérdésnek álcázott kijelentésére, miközben a bárpult felé vesszük az irányt. Rábízom, hogy mit választ nekem, nem vagyok finnyás. Legtöbbször tisztított vízen, teán vagy algaboron élek, ritka, amikor alkalmam van mást megkóstolni, abban pedig biztos vagyok, hogy az itteni kínálat háromnegyedével még életemben nem találkoztam. Mindenkinek jobb, ha nem én rendelek.
- Nem mondtad, hogy ide jövünk - pillantok fel rá, csak az ő fülének címezve a megjegyzésemet, kicsit közelebb is hajolok hozzá. Persze nem volt nehéz összerakni, pláne hogy Elysiumra meg kellett szerveznem a fuvart, de nem értem, miért vizsgáztat. Azon ritka alkalmak egyike, amikor ilyen közvetlenül szólítom meg, kissé talán óvatosan, és kíváncsian, hogy megengedi-e ezt a fajta közvetlenséget.

Kitartó hidegvérrel pihentetem az ablaküveg tükröződésében kirajzolódó vonásain a tekintetem, nehogy a legapróbb árulkodó jel is elkerülje a figyelmem. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, hogyan képes csettintésre újabb és újabb árnyalatokat előhúzni a zsebéből - ha kell, prostituált, ha kell, játékmester, ma pedig éppenséggel a partnerem -, terveim szerint azonban az este folyamán közelebb jutok a titok megfejtéséhez. Addig beérem lopott pillantásokkal, tőszavas feleletekkel és gyors szellemérintésekkel; elmerülök a némaságba burkolózó, nyugodt légkörben kettőnk közt. A kocsiút alatt, míg az aukció helyszínére érünk, jut időm egy kis önismereti elmélyülésre is, átértékelni a saját miértjeimet és céljaimat. Miért hoztam magammal? Miért vállalom a kockázatot? Miért döntöttem úgy, hogy a szokott háttérbe olvadás helyett a rivaldafényt és a kéretlen figyelmet választom? Ő lenne a középpont, ferde tengelye a világomnak, mely körül tehetetlenül keringek? Ugyan. Megállapodtunk, bár az is igaz, hogy a Rinre költött kredit számomra egészen másfajta befektetés. Próbálom megérteni őt is és magamat is, és - egészen őszintén - egy kicsit kezd unalmassá válni ez az állandó megfigyelőszerep. Úgy is mondhatnánk, hogy éppen most hajítok követ az állóvízbe.
Az autó megáll, ebből és a sötétített üvegen túl kirajzolódó épület körvonalaiból úgy sejtem, megjöttünk. Alig fér perccel később ajtót nyitnak nekünk, kiszállás után pedig a kezem nyújtom Arinnek, hogy kisegítsem. Ha elfogadja, utána sem engedem el, a karomba fűzöm a karját és érdeklődő oldalpillantást vetek rá azt puhatolva, felkészült-e. Akár igen, akár nem, megindulunk befelé. Meg sem próbálom leplezni a büszkeséget, amit érzek, amiért az oldalamon tudhatom.
Nem igazán hat meg a fényűzés, kifejezett unalommal mérem végig a tágas, belső csarnokot a mennyezetről lógó, színarany csillártól a márványpadló legutolsó repedéséig, azt is inkább csak azért, hogy ellenőrizzem a felhozatalt, az ismerős és ismeretlen arcokat. Ismét oldalra sandítok, nem is tudnám megmagyarázni, miért, hiszen elhagyni nem tudom, azért is karoltattam magamba, abban pedig a legkevésbé sem kételkedem, hogy kifogástalanul fog viselkedni. Ennyire már volt szerencsém kiismerni ha nem is őt, de a munkamorálját.
- Igyunk valamit? - Valahol a kérdés és a kijelentés határmezsgyéjén lebeg a megjegyzésem, mindenesetre a kocsiban felszolgált pezsgőhöz az üzlet és az alkohol megférhetetlenségének jegyében én nem nyúltam, úgyhogy most az italbár felé vezetem kettőnket frissítőért. Az ilyen esték amúgy is végtelenül hosszúak és vontatottak, legalábbis általánosságban; ki tudja, mi a helyzet, ha az ember Rinnel mutatkozik. Meg aztán szükségét érzem némi felvezetőnek, mielőtt mély vízbe dobnám és elfoglalnánk a helyünket odabent.

- Hmm valóban. Vannak dolgok melyek feltétlenül személyes jelenlétet igényelnek, így egy üzenet vagy holohívás nem elegendő. Az idő pénz, és jelen pillanatban épp az időmet rabolja.
Reflektálok kétkedő szavaira bár valószínűleg ennél mélyebben felesleges lenne belemenni ebbe a kérdéskörbe. Míg én oly nagyra tartom a személyes jelenlétet a kényesebb ügyekben, az arisztokrácia körében sokan jobban értékelik a fullajtárok használatát. Bár azért ennek is meg van az előnye, mikor a hírhozón csattan az ostor és nem az urán.
Fejet hajtok viszont a riposztra. Valóban, látatlanban honnan is tudhatnám, milyen kincsek heverésznek még a nő raktárában. Bár azért kicsinek tartom rá az esélyt, hogy ehhez a könyvhöz fogható darabok sorjáznának a polcokon. Igen ritkák, pláne mivel sokan csak ócska vacaknak titulálják ezeket a könyvecskéket. Pedig, ha tudnák!
Kezdődik is a huza-vona, legalábbis a következő szavakból erre következtetnék, ha aztán nem invitálnának meg egy teára. Egy pillanatra hagyom kiülni az arcomra a meglepettséget, majd lassan elmosolyodok és megcsóválom a fejem. Most még állhatok neki győzködni a hölgyet, hogy márpedig nekem kéne adnia az aukciós tárgyat. Érdekes egy nap annyi szent.
Lovagiasan megemelem a kezem, ezzel jelezve, hogy csak ’Ön után’.
A szomszédos terembe érve érdeklődve pillantok körül. Mindig érdekes bekukkantani a kulisszák mögé, még ha csak egy aukciós házról is van szó. Türelmesen megvárom, amíg tárgyalópartnerem helyet foglal, s végül engem is hellyel kínál. Bár nem vagyok arisztokrata, aki beleszületett a jó modor vagy sokszor inkább a karót nyelt viselkedés világába, szerencsére a szabályok tanulhatók. A tanulás pedig mindig is az erősségeim közé tartozott. Kényelmesen elhelyezkedek a széken, lábaim kis terpeszben, közöttük a sétapálca, amin továbbra is mindkét kezem nyugtatom. Az igazat megvallva rég volt már ilyen csinos társaságom teázás közben, s mivel már beletörődtem, hogy ez úgysem lesz egy rövid délutáni kis aukció, akár ki is élvezhetem.
- Azt kell mondjam kedvesem, hogy sokkal elmésebb, mint némely hasonszőrű társa. Bár, ha jobban belegondolok erre számíthattam volna azok alapján, amit megtudtam magáról. Sőt, mi sem bizonyítja jobban, mint a sikeres üzlete és, hogy nem csak a vagyonán ücsörög és költekezik.
Elismerés csendül a hangomban, mely valljuk be igen ritkán érezhető benne, ha az arisztokrácia tagjaival társalog.
- Bár nem igazán szeretem, ha belekényszerítenek az alkudozásba, lássuk csak mivel is tudnám meggyőzni.
Gondolkodok el látványosan, úgy tűnik megint a felszínre tör az a fránya színpadias énem. A homlokom ráncolom, és az egyik ujjam dobol a sétapálca tetején, sőt még hümmögök is hozzá. Ez a viselkedés sokakat irritált már az évek során, s valljuk be nem szeretek kihagyni egy lehetőséget sem.
- Azt hiszem egyszerűbb, gyorsabb és tisztább lenne, ha megmondaná pontosan mit szeretne a könyvért cserébe. Fenyegethetném azzal, hogy ha nem tudunk megállapodni, akkor ennek a kis baklövésnek híre megy a vevői körében, sőt talán még fontolóra venném azt is, hogy befektessek egy feltörekvő aukciós házba… - mosolygok szelíden - , de azt hiszem mégis csak a legegyszerűbb, ha elmondja mégis mit akar.
Dobom vissza végül a labdát. Hiszen, ha már zsarolunk valakit, akkor azt is érdemes pontosan tudnunk, mit kérünk a másiktól. Márpedig ez az: zsarolás. Igazság szerint még az is lehet, hogy nem véletlenül került az a könyv az aukciós listára. Persze mindezt csak a paranoiám mondatja velem, amire általában jobb hallgatni.

Az arcomon továbbra is az a műmosoly játszik. Évek óta nem mértek úgy végig, mint most az előttem álló nő. Egyrészről szórakoztató, másrészről pedig igen csak irritál. Vele ellentétben én felkészülten érkeztem meg az aukcióra, s tisztában vagyok vele kihez is van szerencsém.
- Kedvesem... – Jegyzem meg szelídnek szánt hangnemben. Valamiért az emberek nem szeretik, ha látatlanban becézgetik őket… - Van, akinek a háromszázezer kredit több is, mint vagyon. De nem csak erről van szó. Az időm, amit azzal töltöttem, hogy ideutazzak, majd a visszaút… Nem egy-két napról beszélgetünk. S bár a mai világban és technológiai fejlettséggel sok mindent el lehet intézni út közben is, azért vannak dolgok, amik megoldhatatlanok.
Oktatom ki, miközben türelmetlenségemnek csak egyetlen árulkodó jele van. Jobb hüvelykujjammal szüntelen simítom végig a kobrafejet oda és vissza. Nem készültem ma szellemi párbajt vívni, vagy egyáltalán arra, hogy bárkit győzködnöm kelljen, ugyan fogadja már el a pénzem. Veszek egy nagy levegőt és ellazítom az arcom. Most már csak a komoly szándék tükröződik rajta, meg az a kis rándulás a szám sarkában, mikor kufárkodni kezdünk. Rossz húzás, nagyon rossz.
Megvárom a kis közjátékot, az alkalmazott fensőbbséges elbocsátását. Tudom, ezekben a körökben ez így megy. Legyintesz egyet és már ugranak is. Ezt szeretem én is, mikor csak egy szavamba kerül, hogy beinduljon a gépezet. Mikor csak egy csippanás, leemelik a kívánt összeget a számlámról és szépen csendben elválnak útjaink.
- Nem hiszem, hogy ehhez foghatóan érdekes portékával rendelkezik. – Sóhajtom, miközben tekintetemmel a könyvet követem, s bal kezemmel még egy lustának tűnő intést is teszek felé.
- Tudja ezt én is kérdezhetném. Mondja, mégis miért érdekli Önt ez a régi napló?
Mosolyodok el lágyan, miközben sétapálcám magam elé veszem, s kényelmesen, mindkét kezemmel megtámaszkodom rajta. Egészen úgy tűnhetek, mintha csak a saját előszobámban folytatnám ezt a társalgást. Nem különösebben zavar, hogy tekintetemmel egy kicsit feljebb kell keresnem a másik pillantását. Ezt az apróságot már rég megtanultam a helyén kezelni.
- De tudja mit? Mégis elárulom. – Mintha csak Én tennék szívességet a nőnek. Tulajdonképpen csak rajta múlik, hogy valóban így lesz-e.
- A Marsi Tudományos Akadémián végeztem, tudja? – Teszem fel a költői kérdést, mert valószínűnek tartom, hogy a válasz úgyis egy nagy, kövér NEM lenne.
- Sok kiváló professzorom volt és sok kiváló elmét ismertem meg a tanulmányaim során általuk. Nos, a napló, amit a kezében tart számomra nagy értéket képvisel. Tehát, ha a másik kérdését is meg szeretném válaszolni azt mondanám, pontosan ezért a kis könyvecskéért jöttem ma ide.
Húzom fel az egyik szemöldököm, mintegy azt kérdezve, hogy elég világosan beszéltem-e. Remélem jobb belátásra fog térni a naplót illetően, különben ma is egy fárasztó éjszakának nézek elébe…

Már tegnap megérkeztem Elysiumba. A szokásos hotelbe mentem, a szokásos szobát kértem. Szeretek ide járni, minden annyira fényűző, csillogó és magasztos. Bár, hogy hosszú távon itt éljek azt nem tudnám elképzelni. Szeretem a kényelmet és remekül elvegyülök a gazdagok és szépek közt, de pontosan tudom, hogy szerintük hol is van a helyem.
Persze mindez nem zavar, amíg betartják az íratlan szabályokat és szépen játszanak velem. Most is ez történt. Pár hete érkezett meg a meghívó a mai aukcióra. Tulajdonképpen nem sokat járok aukciókra, hiszen elég tömött a táncrendem, de ebben a kínálatban van egy darab, amit mindenképp meg akarok szerezni magamnak.
Így hát most itt állok a tükör előtt és szemrevételezem magam benne, hisz mégis csak készülök alámerülni az arisztokrácia mocsarába. Erre az alkalomra egy élére vasalt sötétkék nadrágot, hasonló színű zakót és a hozzájuk passzoló világoskék garbót választottam ki. A fekete félcipőmet ma reggelre tökéletesre fényesítették, még egy légy is megcsúszna rajta, hogy úgy mondjam.
~ Tökéletes.~
Mosolyodok el az összkép láttán, s bár sajnálom, hogy ebbe a felöltőbe nem tudom kellően látványosan elhelyezni a zsebórám és kénytelen vagyok itthon hagyni, azért nem keseredek el. Az ajtó melletti asztalkán ugyanis már ott pihen egy pár finom bőrből készült kesztyű, mellette pedig az odakészített kobra fejes sétapálcám. Hisz táplálni kell az emberek fantáziáját nem? A pletykálkodás jó kis szórakozás ezekben a körökben, de még jobb szórakozás nekem azt nézni, ahogy találgatnak…

Nagyjából egy óra mire odaérek az aukcióra. A recepciós nagy mosollyal az arcán, készségesen igazít útba, amit hasonló kedélyességgel fogadok, s igénybe véve az egyik liftet felmegyek a megfelelő emeletre. A bevonulásom nem túl színpadias, de még így is felém fordul pár szempár, miközben elfoglalom a helyem az utolsó sorok egyikében. Nem túl nagy terem, de azt hiszem ez nem is nagy probléma. Türelmesen kivárom a sorom, unottan szemlélem az izgatott arcokat, mikor egy-egy számukra érdekes tétel kerül kikiáltásra. Hiába továbbra sem különösebben hoznak lázba az ékszerek, vagy akár a festmények.
De az a könyv! Szinte egyedül az én pálcám vége mozdul meg kissé, mikor a kikiáltó az általam oly áhított tételt szólítja. Nem is értem ezeket a gazdagokat. Csak tündökölni akarnak az új szerzeményeikkel, arra viszont egyikük sem gondol, hogy tanulhatnának általuk?
Sebaj, ez azt jelenti, hogy viszonylag zökkenőmentesen sikerül elérnem, hogy az én ajánlattételem után koppanjon a kalapács. Elégedett mosollyal várom, hogy végre sorra kerüljek, s már állnék fel, hogy átvegyem a jól megérdemelt jutalmam, amikor a nő, aki eddig olyan kedélyesen adogatta át a tételeket határozottan azt állítja, hogy a könyvem nem eladó. Igen, az én könyvem, mert megdolgoztam érte, fizetek érte és csak mert KELL.
A nagyobb hatás kedvéért kihúzom mind a 175 centiméteremet, s lassan, kimérten, a sétapálcámat ütemesen koppintva a padlóhoz megközelítem a pódiumot.
- Tehát azt mondja, hogy hiba csúszott a rendszerbe? Hogy kiküldtek egy olyan aukciós listát, amit nem néztek át kellő alapossággal? Hogy azért utaztam ide, költöttem a pénzem és licitáltam egy vagyonért, hogy utána azt mondja, nem eladó?
Teszem fel csendesen és kedélyesen a kérdést, de az biztos, ha a nő az arcomra néz egy csepp kellemet sem lát rajta. Szín tiszta határozottság és keménység sugárzik még a mosolyomból is, mely nem éri el a kék szemeket. Nem szeretem, amikor a zsákmány kicsúszik a markomból...