Nem tudtam mégis mit tehetnék, hiszen a szavai mindent megváltoztattak. A Black Sun kémje lett, az ellenségnek dolgozik. Ezért a kapitányságra kellene vinnem, hogy feleljen a tetteiért, de ő Jed. Az én tisztem, edzőpartnerem, a társam, az én Jedem. Bármennyire is hűséges vagyok az egyhához, őt sosem adnám fel. Képtelen lennék rá, ahhoz túlságosan sokat jelent számomra a férfi. Most is, csupán a tehetetlen düh feszít szét és az késztet arra, hogy hátat fordítsak neki. El kellene mennem innen, pár lépés választ el az ajtótól, mégis képtelen vagyok. Nem tudom itt hagyni vissza se nézve. Végül a kavargó érzéseim átcsapnak valami másba, aminek a létezéséről se tudtam. Ahogy meghallottam lépteit hozzám közeledni reflexből töröltem le néma könnyeimet a porcelán bőrömről. - Hónapok teltek el azóta - ugyanolyan érzelemmentes a hangom, akár az övé. Szimplán csak realizálom magamban a tényeket, akár egy jó vezető. Analizálok. Míg belül darabjaimra török és megszűnök Angyalként létezni, olyannak érzem magam akár egy gép. Mielőtt megfordulhatnék érzem kezeinek súlyát a vállamon, hagyom hadd fordítson maga felé. Szívesen a karjaiba omolnék és arra kérném, hogy feledtesse el velem az egészet, de tudom hogy az a csöppnyi öröm, amivel megajándékozhatjuk egymást nem több mint egy hamis jövő ígérete. Úrrá lesz rajtam a remegés, hangomat felemelve próbálom leteremteni, ahelyett, hogy segítenék talán csak rontok a helyzeten. Képteln vagyok ténylegesen feldolgozni az információkat, hiszen az egyet jelentene azzal, hogy elfogadtam a ránk váró sorsot. Meglepetten kérdezett vissza, mire értetlenség költözött belém is. Pillantásunk találkozik, mely azóta nem ereszt, hogy először találkoztunk. Könnyedén simultam az érintésébe, szemeimet lecsuktam egy pillanatra. Szavaira kipattak pilláim, de mire észbe kaptam mellkasával találtam magam szembe, ahogy karjai körül öleltek. Önkéntelen reakció volt a részemről, ahogy hozzá bújtam és átöleltem. Mélyeket lélegeztem, hogy minél tovább megőrizhessem az illatát magamban. Ő az én menedékem, melyben otthonra lelhetek. Perckig álltunk így némán, mire megtaláltam a hangomat újfent. - Mi lesz most velünk? - suttogni voltam képes, féltem, hogy ha hangosan teszem fel a kérdést elszáll vele egy ütt a pillanat is. Itt akartam maradni ebben a szobában az idők végezetéig az ő ölelő karjaiban.
Amikor a Balck Sun embere megfenyegetett, úgy éreztem, túl szép volt minden, mert az első pillanattól kezdve imádtam a Nőt, úgy éreztem, vele minden helyre került az életemben, még úgy is, hogy nem vállalhattuk fel nyíltan, mindenki előtt a kapcsolatunkat, és egy sor alkalommal kellett úgy tenni, mintha ténylegesen csak a felettesem volna Skadi, de ez az egész nem érdekelt, mert úgy éreztem, megérte. Minden perc, amit vele tölthettem, ellensúlyozta a többit. De aztán jött a hidegzuhany, amikor is rá kellett jönnöm, nem csak a saját pozíciómmal játszottam nagy tétben, hanem Skadiével is, márpedig nem engedhettem, hogy elveszítse a béta osztagos rangját. Ezért belementem a kényszer szülte helyzetbe: kémkedek és információt szállítok kalózoknak az Egyházról… a fantasztikus és kurvára elcseszett Egyházról. Hogy is lehettem ennyire vak, hogy nem vettem észre mit műveltek és hogy valójában mennyiben segítik a Black Sun fennmaradását! Gyomorforgató volt számomra az egész, mégis nem attól tartottam, hogy mi történik, ha lebukom majd, hanem attól, hogy Skadi feddhetetlensége ne sérülhessen. Lerázta a kezemet, és azonnal felpattant mellőlem, s egy pillanatra átszalad rajtam a rettegés, ami miatt olyan nagyon kerültem eddig: árulónak nevez majd és azonnal feljelent a bázis kapitányságán; egészen addig míg meg nem hallottam a hangját, amit talán még azelőtt sohasem, mégis tudtam, sírt. Felkeltem az ágyamról és közelebb léptem hozzá. - Azután kerestek meg, hogy elindultál a kiküldetésre - a hangom szinte érzelemmentes volt, egyszerű tényként közöltem a választ, mert nem tudtam, másképp hogyan tudnék erről az egészről beszélni. A vállánál fogva fordítottam aztán magam felé, ahogy a hangját felemelte és kérdőre vont. - Mi az, hogy miért? - hitetlenkedve, felháborodva kérdeztem vissza, a tekintetem és az arcom is meglepettségről árulkodott. A pillantásomat az övébe fúrtam, kezeimet az arcára simítottam. - Skadi, hát nem egyértelmű? Mindent hajlandó lennék feláldozni miattad! - mondtam, majd közelebb húztam és a karjaim közé zártam. Soha nem láttam még ennyire kiborulni, de ez nem számított, hiszen bőven több volt nekem, mint a parancsnokom, és jóval többet adtam volna fel érte, mint a rangomat és a titulusomat. Skadi volt mindenem.
Mióta megpillantottam a földi bázison nem volt olyan, hogy ne gondoltam volna rá. Ezen keresztül mindig egymásra találtunk, ha fényévek is választottak el minket egymástól. Ahogy egyetlen alkalmat sem hagytunk ki, ha találkozhattunk, legyen szó az edzésről vagy esetleg másról. Most mégis megtette, elárult és ezzel nem tudok mit kezdeni. Olyan volt akár egy arculcsapás. Persze én sem vagyok rest viszonozni egy kisebb morgással. Szavai nem hatottak meg, de ahogy pillantása találkozik az enyémmel a haragom csillapodni látszik. Valami nincs renden. Utoljára akkor nézett így rám, mielőtt kiléptem volna a hajóból az űrbe, hogy megjavítsam a hajtóművet. Ahogy ellép mellettem megcsap a szokásos illata, amibe úgy szeretek elveszni. Most mégis más, ahogy leroskad az ágyra egyből megváltozok én is. Önkéntelen bukik ki belőlem a kérdés miközben elhelyezkedek mellette. Megrémít. Rajta kívül senki se látott gyengédnek, mellette más emberré válok. Sokkalta emberibb leszek. Hallottam, ahogy elcsuklik a hangja, bennem reked a levegő. - Mégis mibe? - suttogom, talán ki se mondtam hangosan. Krdésemre egyből választ kapok, amiről tudni se akartam. Fél mondata is elégnek bizonyult, ahogy kezemet megfogyja majd azt kezdi fixírozni teljesen lefagyok. Nem az érintése nyomán, inkább a szavai váltják ki ezt belőlem. Megrázom a fejem hitetlenkedve, szemeim kitágultak, miközben befejezi a mondanját. Kezem önkéntelen húzom ki az övéből, veszett vadként pattanok fel. - Nem, az nem lehet - ellenkezek elhaló hangon megrázva a fejem, miközben neki háttal állok, túlsgosan közel az ajtóhoz. Itt hagyhatnék mindent, véget vethetnék mindennek, ami köztünk van. Mégis képtelen vagyok rá. Kezeim ökölbe szorulnak az elkeseredettségtől. - Mióta? - teszem fel a kérdést kipréselve magamból az eddig benntartott levegőt. Még mindig háttal állok neki, képtelen vagyok szembe nézni vele. Könnyeim némán folynak végig arcomon. Elbuktam mint Angyal, mint felettese és ezzel egyidejűleg többé a társa se lehetek. Egyszeriben semmivé váltam. Pár percet követően szembe fordulok vele, amint meghallom a válaszát. - Bassza meg! Miért Jed? Miért nem mentetted magad? - emelem feljebb a hangom, remegés lesz úrrá rajtam - Mondhattad volna, hogy rád erőszakoltam magam. Az Egyház téged nem bántott volna, kaphattál volna új személyazonosságot a hallgatásodért cserébe és... - folytatnám, de bennem akad minden szó. Képtelen vagyok elhinni mit tett értem.
Sosem féltem tőle. A többi rendfenntartó sokszor kérdezte, miért nem, elvégre nem elég hogy a felettesem volt, még a kiemelt béta osztagosok közé is tartozott. Én azonban leginkább csodáltam a hivatástudatát, ami bennem az évek alatt olyan stabil volt eddig a pontig… Alig néhány hónappal ezelőtt, amikor a Black Sun emberei megjelentek, és kénytelen voltam kiadni információkat nekik, valami megtört bennem az Egyházzal kapcsolatban. Már nem látom ugyanannak a markáns, erős szervezetnek, mint ami volt addig a szememben. És most hogy itt volt, már nem tudtam tovább bujkálni, pedig szerettem volna, mert szégyelltem, amit műveltem, szégyelltem, hogy elárultam mindazt, amiben ő is hitt. Nem tudom, hogy egyáltalán képes lesz-e megbocsátani nekem ezt, és ez őszintén megrémített, ezért sem voltam képes a szemébe nézni. Túlságosan tartottam attól, hogy örökre megszakítja velem a kapcsolatot. - Nem kifogásokat keresek - feleltem az epés megjegyzésére, miközben végre a szemébe néztem. Tudtam, miért vágta ezt a fejemhez. Tulajdonképpen még meg is értettem. De attól még nem esett a legjobban. Elléptem mellette, az ágyamhoz sétáltam a kis kabinban, és leroskadtam rá. Mit mondhatnék neki? Hazudnom kellett volna, hazudnom az egészről, akkor maximum kirúgatott volna és visszaküldetett volna a Földre, és lehet ezzel jártunk volna mindketten a legjobban. Eleve az afférunk miatt elbocsájthattak volna mindkettőnket. Hallottam, ahogy a kemény él kiveszett Skadi hangjából, ahogy megértette, nem egyszerűen lepattintani akartam, amikor nem reagáltam a hívására. A következő pillanatban pedig már az ujjaimat próbálta gyengéden elhúzni az arcomtól. - Nem akartalak belekeverni ebbe... - nyögtem ki végül, de úgy, mintha a fogamat húzták volna, mert tényleg nem akartam a nőnek ártani, semmilyen formában. Egyik kezemmel az övé után nyúltam, és azt figyeltem, míg beszéltem. - A Black Sun tud rólunk… és - mély levegőt vettem, talán nem is kellett volna már folytatnom, mert egyből összeállt neki a kép. - Megfenyegettek, hogy az egész bázis és a feletteseink előtt felfedik ezt, ha nem működöm együtt velük - hazudhattam volna, ám nem láttam értelmét. Valószínűnek tartottam, hogy előbb-utóbb elveszítem Skadit, mert nem lett volna szabad belegabalyodnunk semmibe. De most, hogy már láttam az Egyház kevésbé szép oldalát, úgy döntöttem önzőbb leszek.
A teremben álldogállva gondolataimba merültem. Láttam miként kémlelnek a katonák, anélkül, hogy egy szót is mernének hozzám szólni. A legtöbb pap félt tőlem és talán jól is teszik. Rájuk emelem rezzenéstelen pillantásom, akár egy robot. Rögtön más felé néznek, mire magamban mosolygok, persze ez se gátolja meg őket abban, hogy pletykáljanak, ha nem cselekszem. Így egy fél órás kardió edzés mellett döntök. Ez sem segít lenyugtatni, szétzilált idegeim. Ezért is kötök ki az ajtaja előtt, hogy aztán invitálás nélkül beljebb lépjek. Dühös vagyok rá. A felettese vagyok, aki parancsot adott neki, ő mégsem teljesítette. Talán nem is ez zavar a legjobban, hanem azaz apró gondolat, mely befészkelte magát elmémbe. Fontosabb dolga akadt nálam. Az ajtónak dől, miközbn élig bocsánatot kér. Más esetben talán megbocsájtottm volna neki, de a megérzéseim azt súgták valami nagyobb van a háttérben. Élesen szívtam be a levegőt, kezeim még jobban megfeszültek. - Ennél jobb kifogással kell előállnod Katona! - morogtam, miközben a pillantását kerestem. Legalább lenne benne annyit, hogy a szemembe néz, amikor valami hazugsággal lepattint. Végre méltóztatt rám nézni, mire egyetlen pillanat erejéig megingott a haragom és egy hatalmasat dobbant az a szívnek csúfolt valami a mellkasomban. Az első találkozásunktól fogva sármosnak tarottam, volt benne valami megfogatatlan karizmatikus erő. Szavai semmit jót se sugalltak, ahogy lerogyott az ágyra és kezeit az arcába temette minden haragom elszállt. - Mi a baj? - hangom ellágyult, ugyanakkor zavarttá is váltam. Hatalma baj lehet, ha így reagál és ezzel valamennyire engem is megrémít. Ugye nem? Leülök mellé az ágyra, várom hátha megszólal. - Beszélj hozzám Jed! - kérlelem, miközben megpróbálom lefejteni kezeit az arcáról.
Tudtam, hogy visszatért a bázisra, és tudtam azt is, hogy így nem kerülhettem már sokáig. Nem volt fair és ezt éreztem is… de sokkal jobban tartottam attól, hogy belekeveredik, és akkor rászáll majd a Black Sun, ahelyett hogy engem zsarolna. Ráadásul nem tudtam, hogy mit fog reagálni, ha megtudja, milyen sötét üzletbe keveredtem bele. Nem akartam csalódást okozni neki, és nem akartam, hogy azt gondolja, elárultam bármi miatt is. Hiányzott. Túl régóta töltöttem vele az időmet ahhoz, hogy ne fájjon a találkozásaink elmaradása, s jó lett volna, ha nem kellett volna titkolóznom előtte, ám úgy éreztem, így védhetem meg. Nem minthogyha akkora védelemre szorult volna, de nem akartam tönkre tenni a karrierjét, mert tudtam mennyit küzdött azért, hogy most ott lehessen ahol volt. A kabinomban mászkáltam fel s alá, nem bírtam nyugton maradni, próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogyha szembe kerülök majd a parancsnokkal tudjak valamit mondani. Ekkor érkezett meg az üzenete, amelyben csak annyi volt, hogy vár az edzőteremben. Szerettem volna menni, sőt felsőbb utasításnak érzékeltem az üzenetet, azonban még sem indultam el. Nem tudtam volna a szemébe nézni. És azt hiszem nem ért váratlanul az sem, hogy alig másfél óra múlva dörömbölt az ajtómon. Nem ellenkeztem, csak szó nélkül ajtót nyitottam és hagytam, hogy besétáljon mellettem, majd becsuktam az ajtót. A kérdése mögül kihallottam a dühöt. Az ajtónak támasztottam a hátamat, és hátradöntöttem a fejemet. – Sajnálom, de elég bonyolulttá váltak a dolgok, míg nem voltál a bázison – feleltem, bár tudtam, hogy ez nem fogja kielégíteni a kíváncsiságát, sőt elég valószínűnek éreztem, hogy még dühösebb lesz, de nem tudtam neki hazudni. Nem voltam képes rá, mert minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy valami kitalált ürüggyel koptassam le éppen őt. Végül szembenéztem vele. Most is, mint mindig, lehengerlő volt. Ha nem az Egyháznak dolgoztunk volna mind a ketten… – Baj van – mondtam aztán, elléptem az ajtótól és leroskadtam az ágyamra. A karjaimat a térdemre támasztva a tenyereimbe temettem az arcomat. Életemben talán most féltem a legjobban: féltem, hogy elveszíthetem az egyetlen Nőt, aki számított.
Az asztalom előtt ülve csak a kijelzőt bámultam, amin a félkész jelentés pihent. Képtelen voltam befejezni, túlságosan mélyen érintett azaz árvaházi eset. Fogalmam sincs miért reagáltam így az egészre, talán már én sem vagyok a régi. Tisztában vagyok vele, hogy mit neveltek belém, hogyan kell cselekednem és mi a kötelességem. De mi van akkor ha ennél sokkal többre vágyom? Vagy teljesen megbolondultam vagy elkezdett felolvadni a nem létező szívem. Valamiért mindig is úgy képzeltem el magamat, hogy a tesztek miatt elvesztettem a legfontosabb szervemet és egy gépezet van legbelül az élő szövetek helyett. Persze ez csak egy hazugság, amit próbáltam elhitetni magammal, hogy elzárkózzak a körülöttem lévőktől, hogy ne figyeljek oda az érzéseimre. Természetesen a megérzéseim ez alól kivételt képeznek, melyekre gondolkodás nélkül hallgatok. Egy nagy sóhajjal hátrébb toltam a széket, majd a szekrény elé lépve magamra kaptam egy lenge edzőruhát, miközben bepötyögtem az üzenetet. Küldés. Pár perccel később elindultam az edzőterembe, hogy kiszellőztessem a fejemet, ha levezetem a felgyülemlett feszültséget racionálisabban fogok tudni gondolkodni. Fél óra elteltével sem érkezett meg, pedig pontos utasítást adtam neki. Teljesítenie kellett volna a parancsot. A feljebb valója vagyok. Egy óra múltán még dühösebben indultam a kabinja felé. Mégis hogy volt képet ilyet tenni, éppen velem? Gyűlölöm, ha felültetnek! Mégis miért? Válaszokat akarok most azonnal. Menet közben megejtettem pár telefont, amiből kiderült, hogy nincs küldetésen. Így kizárólag egy helyen lehet. Az ajtóban megállva dörömbölni kezdtem, amilyen hangosan csak kitellett tőlem. Hallottam, ahogy az ajtó elé lépked, majd a kinyílik a kabin. - Beszélnünk kell! - vágtam hozzá egyből, rezzenéstelen arccal, érzelemmentes hangon. Közben elléptem mellette, hogy bejussak a lakhelyére. Nem fogok vele a folyosón beszélgetni. Hallom, amint bezáródik mögöttem az ajtó, akkor fordulok felé keresztbe font karokkal. - Mégis hol a francba voltál? - teszem fel a kérdést, mérhetetlen haraggal a hangomban. Tudni akartam mi volt fontosabb annál, hogy együtt edzünk.
Kezdőlap
Legutóbbi képek
Keresés
Taglista
Csoportok
Regisztráció
Belépés
Nem tudtam mégis mit tehetnék, hiszen a szavai mindent megváltoztattak. A Black Sun kémje lett, az ellenségnek dolgozik. Ezért a kapitányságra kellene vinnem, hogy feleljen a tetteiért, de ő Jed. Az én tisztem, edzőpartnerem, a társam, az én Jedem. Bármennyire is hűséges vagyok az egyhához, őt sosem adnám fel. Képtelen lennék rá, ahhoz túlságosan sokat jelent számomra a férfi. Most is, csupán a tehetetlen düh feszít szét és az késztet arra, hogy hátat fordítsak neki. El kellene mennem innen, pár lépés választ el az ajtótól, mégis képtelen vagyok. Nem tudom itt hagyni vissza se nézve. Végül a kavargó érzéseim átcsapnak valami másba, aminek a létezéséről se tudtam. Ahogy meghallottam lépteit hozzám közeledni reflexből töröltem le néma könnyeimet a porcelán bőrömről. 
┃
