+hothothot+

Akármi volt is Silvio célja azzal, hogy pont engem fizetett meg erre a néhány órára, az biztos, hogy hatással vagyok rá. Ha nem lennék, nem lenne olyan kemény a farka az ajkaim között, amilyen, pláne miután lenéz rám. Látom a tekintetén is, hogy élvezi a látványt, én pedig mindent beleadva kényeztetem, egy szava sem lehet a szolgálataimra. A kezem, a szám, a nyelvem, sőt, a torkom is intenzíven részt vesz a játékban, de közben figyelem minden jelzését, mire, hogyan reagál. A sűrűsödő sóhajokat és nyögéseket abszolút jó jelnek veszem, amikor pedig a tarkómon a tincseimbe markol, olyan mélyre engedem, amennyire csak lehet. Na igen, megvan az előnye annak, ha az ember tapasztalatból ismeri a játékszerét, pontosan tudja, mivel és hogyan lehet a leginkább stimulálni, mi az, ami jó eséllyel talál be másnál is. Nem egy férfitől hallani, hogy jobb voltam náluk, mint bármelyik csaj. Valószínűleg ezzel nők egymás között is hasonlóan lehetnek.
Amikor két oldalról megfogja az arcomat, és megállít, engedelmeskedem, és érdeklődve pillantok fel rá. Ahogy a csípője mozdul, egyből megértem, mit akar, és a nyelvemmel finom nyomást fejtek ki a férfiasságára, egy pillanatra pedig lehunyom a szemem, mintha csak bólintanék. Amikor elkezdi egyre bátrabb lendülettel dugni a számat, nem sokat variálok rajta. Hagyom, hogy ő diktálja az ütemet, a lökései mélységét, csak arra figyelek oda, hogy ellazítom a torkom, hogy ha esetleg túl mélyre engedné magát, ne kezdjek el öklendezni. Az elég.. illúzióromboló tud lenni, pláne az én pozíciómban.
Igazából az sem zavarna, ha első körben a számba élvezne, de úgy tűnik, neki más tervei vannak. Hagyom hát felhúzni magam, és készségesen csókolok vissza, rásegítve közben, hogy a nadrágom mielőbb a földön végezze, bár előtte mindkét zsebemből kihalászok egy-egy kis zacskót, hogy aztán egy markomba fogjam őket. Mindenféle szégyellősség nélkül lépek ki a nadrágomból, és húzom magammal Silviot az asztal felé. Nem úgy tűnök, mint aki bármiféle felkészítést igényel. Amatőr és botor dolog lenne tőlem úgy érkezni egy találkozóra, hogy nem tettem meg a szükséges előkészületeket. Senki kedvéért nem kockáztatom a felesleges sérüléseket, mert hát… jópáran vannak úgy, hogy ha már megfizetik a szolgálataimat, elég az ő igényeikre odafigyelni. Ami persze, valahol jogos. Ha valaki a gyengédségét akarja kiélni, szeretőt tart, nem kurvát.
Amikor a csípőm az asztalnak ütődik, a két kis csomagot jelzésértékűleg teszem magam mellé az asztalra. Az óvszer az egyetlen szabályom, a síkosító pedig… opcionális. Kibontom az óvszert, és kérdőn pillantok Silviora, felemelve kissé a feltépett zacskót. Ha engedi, felhúzom az óvszert, miközben visszatérek az ajkai csókolásához. Aztán elmosolyodva elhúzódok tőle kissé, hogy megforduljak, és az asztalra támasszam az alkarjaimat, a vállam felett pillantva hátra rá. Persze ha más ötlete van, szívesen alkalmazkodok.

Lehet, hogy magamtól sosem néznék meg egy másik férfit, de most, hogy igazából nincs más dolgom azon túl, hogy élvezzem az előttem kibontakozó műsort, meg kell állapítanom, hogy... Mi a legjobb szó ide? Kétlem, hogy a "bájos" jól körülírna valakit, akinek épp eltűnik az ajkai között a farkam. Mindenesetre a látvány vonzóbb, mint gondoltam, és épp elég igéző ahhoz, hogy kedvem támadjon finoman Arin tincsei közé futtatni az ujjaim. Idegen minden érintés, és ez az újszerűség igenis ad neki egyfajta bájat, amit hála a jó égnek egy öblös sóhajnál bővebben nem szükséges szavakba öntenem. Ő nem bókokra és nem is hamis ígéretekre pályázik, és ez leveszi a vállamról a felesleges, formális körök futkosásának terhét. Neki nem kell megfelelnem, nem kell lenyűgöznöm sem, egyszerűen teszi, amit akarok, én pedig a pénzemmel máris túlteljesítettem a részemről mindent. Mennyivel könnyebb lenne így, felesleges játszmák nélkül, és mégis mennyire hiányzik az izgalom, a veszély íze! Lehunyom a szemem, átadom magam a gerincem mentén egyre feljebb kúszó forróságnak és elkövetem azt a hibát, hogy hagyom az elmém szabadon szárnyalni. Az izgalom és a veszély pedig csakis egy emberhez vezethet. Elképzelem, ő hogyan festene előttem térdelve, hogyan néznének rám lentről azok a hideg szemek, és ugyanilyen forró lenne a nyelve, ugyanilyen szorosan záródna körém a szája... Felnyögök, vágytól súlyosan és mohón, ujjaim megszorulnak a tincsein, másik kezemmel a tarkójára kapok, nem szabályozom, egyszerűen csak kapaszkodó kell, vissza kell küzdenem magam a valóságba, mielőtt a puszta képtől a szájába robbannék. Felnyitom a szemem, figyelem, hogyan dolgozik rajtam, igyekszem tudatosítani magamban, ki ő, és eltüntetni a fantomképeket elmém vörösre festett vásznáról. Fenemód érti a dolgát. Meg merem kockáztatni, ez életem legjobb szopása; magasról veri az összes női konkurenciáját.
Ki akarok próbálni valamit. Két tenyerem közé fogom az arcát, megállítva a mozgását, és először lassan, aprót mozdítok csak a csípőmön kicsivel hátrébb, majd vissza. Kérdőn pillantok le rá, nem mintha engedélyre várnék, de mégis mintha... Elhúzódhat, ha akar, csak annyira fogom stabilan a fejét, hogy előre ne mozduljon a farkamon, de hátra kedve szerint mehet; a többit elvégzi a csípőm, amit, ha engedi, egyre magabiztosabban ringatok, ráállva először egy lassú előre-hátra ütemre, ami lassan fokozódik és mélyül. Egészen nagy beleéléssel dugom a száját, ám mielőtt teljesen átlökném magam a határon, teljesen kihúzódom és az állkapcsa alá simítva felsegítem a földről. Máshogy akarom folytatni; ha volt is kételyem, elillant. Benne akarok lenni, lehetőleg minél előbb, erre utal az a türelmetlen mozdulat, amivel elkezdem a nadrágját bontogatni, míg csókra hívom felül. Vajon fel kéne valahogy készítenem? Vagy már készen jött? Tahóság lenne megkérdezni? Nem mintha túl sok lehetőséget hagynék a kommunikációra, úgy cuppanok rá a nyelvére, ahogy tőle láttam percekkel ezelőtt. Gyorsan tanulok...

+hothothot+

Hogy mi az igazság? Szinte teljesen mindegy. Valójában úgysem érdekel senkit, de miért is érdekelne? Itt ő a sztár, nem én, és ez így tökéletes. Az én életem a kirakatban díszeleg, és legtöbbször én sem akarok többet tudni róla, milyen is lennék valójában. Ha akarok is mást, jobbat, az csupán annyi, hogy ne a legalja jusson nekem, mert az… megöl. Tudom, láttam, hányszor láttam a fűszerködös tekintetű, alig kiöregedett nők tucatjain, akik nem voltak képesek feljebb kapaszkodni azon az átkozott létrán, és ez férfiként csak még rosszabb. Hány olyan vendégem volt már, aki tisztességes - már amennyire ez a Napok vonatkozásában értelmezhető - férj vagy apa, mégis rendszeresen az én számban volt a farka? Hányan vannak, akiknek egy férfivel lenni még most is csak mocskos fantázia, és úgy is viselkednek, mintha bármit köteles lennék eltűrni tőlük pusztán azért, mert megfizetik. És hányan vannak olyanok, mint Ő. Olyanok, akik maguknak sem hajlandóak beismerni, hogy mégis kire vagy mire vágynak. Nem mintha az én dolgom lenne. Az én dolgom csupán annyi, hogy kielégítsem a vágyait, elvégre ezért fizet, és ehhez értek a leginkább.
Meg ahhoz, hogy olvassak az emberekben. Olvassak benne is, észrevegyem a nagyzoló magabiztosság álcája mögött megbújó bizonytalanságot, és anélkül vegyem át az irányítást, hogy ezzel bármiféle védekező mechanizmust váltanék ki belőle. Pontosan ezért irányítom a figyelmét a csók közben az ágyéka felé, és ajánlom fel némán a lehetőséget, ő pedig készséggel hagyja magát terelni. Van, amikor nem kell túlgondolni a dolgokat, sőt… a szexben legtöbbször az csak akadályozó tényező. Elégedetten mosolyodok el magamban a hasamnak szoruló keménységét érezve.
Amikor ismét a szemébe nézek, nem nehéz észrevenni az a célzott pillantást, és a mozdulatot, ahogy ellöki magát a párkánytól. Elmosolyodom, és ez a mosoly csak még inkább kiszélesedik, ahogy azzal a türelmetlen mozdulattal kigombolja a nadrágját. Nem kell különösebb nyomást kifejtenie a fejemre ahhoz, hogy hamar előtte térdelve találjam magam. Épp csak annyira nyitom szét a nadrágját, hogy kényelmesen hozzáférhessek az érintésemre áhítozó férfiasságához. Hezitálás nélkül veszem az ajkaim közé, először csak a hegyét, majd teljes hosszában, bevetve a kezeimet is a kényeztetésnél, ahogy a nyelvemet is, ami masszírozva segít rá minden liftező mozdulatomra. Az biztos, hogy ha máshoz nem is, de a szopáshoz kitűnően értek. Elvégre a legjobbaktól tanultam, és bőven volt lehetőségem tökéletesíteni a technikámat. Mégsem merülök bele annyira a dologba, hogy ne jusson időm felpillantani Silviora, és igen, a szám sarkában talán még el is kaphatja a pajkos mosolyt, mielőtt a farka tövig merül a szám nedves forróságába, én pedig gyakorlottan küzdök meg a torkomat összerántó reflexszel, ami valószínűleg egy újabb fűszer csak Silvio számára az érzékek birodalmában. Nem vagyok kíméletes, de nem is ez a cél, nem igaz?

Tetszik az a francia csengés a kiejtésében, és bár tudom, teljesen felesleges, mégis egy pillanatra elgondolkodom rajta, vajon mennyire őszinte. Igaz, hogy én sem szeretem túlságosan kiadni a múltamat vagy a magánéletemet, de hát a megszerzett hírnévvel együtt jár az emberek kíváncsisága; Arinról viszont semmit sem tudok, dacára annak, hogy elmondhatatlanul sokszor látom őt a meccseken. Tőlem aztán megjátszott is lehetne az akcentusa, csakis ahhoz az igazsághoz kerülnék közelebb, amit ő lefest elém - és ez igazából tökéletes így. Nem tervezem jobban megismerni, a legkevésbé sem érdekel, miféle életút vitte rá erre a szakmára. Egyszerű üzletet kötöttünk, amíg egyikünk sem sérül benne, mit számít a többi?
Ohó, pedig lenne bőven miről beszélgetnünk! Kezdve azzal, miért akarom, hogy másnak adja ki magát, vagy egyáltalán tényleg akarom-e, folytatva odáig, mennyire fura, hogy ebbe csak úgy belemegy. Nyilván ezért fizetik, mégis, a tudat, hogy átformáljam magam és eltorzítsam a személyiségem valaki más kedvéért... Nem, képtelen lennék rá. Valószínűleg. Talán.
Franc tudja.
Hiába szeretnék irányítani és hiába vevő erre, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy kell. Ahelyett, hogy élvezném a hatalom ízét és jó alaposan vissza is élnék vele, szinte már enyhe szorongást hoz magával a tudat, hogy igazából halvány gőzöm sincs arról a bűvös sorrendről. Semelyikről sem. Eddig mindig ösztönből cselekedtem, követtem a vágyaimat anélkül, hogy különösebben gondolkodtam volna, és most jövök rá, hogy ésszel nem igazán lehet játszani ezt a játékot. Pedig még józan sem vagyok, hogy az befolyásolna... Mennyivel egyszerűbb, ha meg akarják mondani, mit csináljak! Azzal tudok dacolni, ott tudom érvényesíteni a saját - természetesen teljesen ellentétes - akaratomat, ezzel a fenemód megadással és szabadsággal azonban nehéz mit kezdeni. Ezért is csókolom meg, próbálgatom ezt az újonnan szerzett szerepet és azt, mennyire tudom magamévá tenni. Könnyebben megy, mint hittem volna, ami talán annak is köszönhető, hogy csók közben macskásan simul hozzám, az érintése pedig egyre lejjebb siklik rajtam, növelve a feszültséget köztünk és rohamosan szűkítve a helyet a nadrágomban. Megnyugtató tudni, hogy a fejemben bármekkora is a káosz, más dolgokban legalább jól funkcionálok. Ha erre valakinek nem áll fel, ott komoly bajok vannak...
Bármennyire is tetszenek azonban az ajkai, a nadrágomba akasztott ujjak felkeltik az érdeklődésem. A fene tudja, arra készül-e, amire gondolok, de ha mégsem, hát ő maga mondta, hogy én szabom meg a sorrendet, így aztán vágytól tömött pillantást vetek aranyló íriszeire és ellököm magam az üvegtől, hogy megkönnyítsem az anyag legördülését a csípőmről. Nem akarom elvenni a munkáját, de ha nem siet kigombolni a nadrágom, megoldom egy türelmetlen mozdulattal; mindenesetre célzón lefelé irányul a tekintetem, és ha kell, ujjaim belecirógatnak a fürtjeibe, finom nyomást helyezve rájuk, hogy biztosan tudja, milyen irányt szánok neki. Nem vagyok erőszakos, inkább céltudatos, ám annál éhesebb szempár követi minden egyes mozdulatát, míg a kívánt szemmagasságba nem süllyed, ha hajlandó engedelmeskedni az akaratomnak.

Vicces, hogy az egyediségemnem alig van köze az egyéniségemhez. Nem is tudom, hogy ez utóbbi létezik-e igazán. Talán ezért sem esik nehezemre újra és újra más szerepbe, más bőrbe bújni, mintha csak egy bőreváltó lennék, egy emberi kaméleon, aki bárki igényeihez képes alkalmazkodni. Most sem gondolkodok sokat, hogy teljesítsem-e arra a bizonyos színre vonatkozó megjegyzést, még ha úgy veszem is észre, Silvio sem igazán kíváncsi rá, vagyis inkább nem biztos benne, hogy engem akar-e látni, vagy azt, akire az a szín emlékezteti.
Szusszanva nevetek fel a ruháimra vonatkozó megjegyzésére, de először nem szólok semmit. Mit is mondhatnék? Hogy ha legközelebb jön, majd nem fáradok? Ez nem egy randevú, amiből majd lesz több, ez csupán egy illúzió, amiben most mindketten létezünk ideig-óráig. Mégis… nem véletlen, hogy annyit érek kreditben, amennyit. Képes vagyok rá, hogy a lehető legtökéletesebb illúzióval szolgáljak.
- Majd észben tartom - somolygok, miközben a tarkójára csúsztatom az ujjaimat, ahogy a nyakamba temeti az arcát. Tökéletesen érzem, mit ért az alatt, hogy nem türelmes típus, és igen, valahol elégedettséget érzek, hogy minden kezdeti vonakodása ellenére képes voltam kiváltani belőle, hogy vágyjon rám.
Megint csak elmosolyodok, és megadón döntöm oldalra a fejem.
- Te döntöd el a sorrendet, Champion - halvány, francia akcentus színezi a megszólítást, én pedig abban a pillanatban engedem el magam teljesen, amikor érzem, nem vevő most a játszadozásra. Nem bánom, ha valóban rátérünk a lényegre, arra, amiért fizetett. Finoman mozdítom a csípőmet, hogy elé mozduljak a fenekemre simító kezének, de mégse távolodjak el tőle.
Hagyom, hogy a torkomra fogjon, hogy magára irányítsa a tekintetem, de valahol meglep, hogy mégsem hajlandó a szemembe nézni. Nem kell pszichológusnak lenni, hogy tudjam, tart a saját reakciójától. Pontosan ezért, amikor megcsókol, egy apróságot engedek még meg magamnak, az engedélye nélkül: hogy az íriszem ismét meleg aranyba forduljon. Van egy olyan érzésem, hogy jobb így, hogy ha őt akarná látni bennem - bárki legyen is az -, nem engem választott volna.
Nem hagyok kétséget afelől, hogy részemről is kölcsönös a vonzalom - mit számít, mennyire valódi mindez, amíg az a bizonyos illúzió hibátlan? Megadom magam az akaratának, az ajkaim engedelmesen nyílnak el, hogy beengedjék a nyelvét, viszonzom a csókját, ösztönösen dörgölöm az ágyékom az övéhez, és mindkét kezemmel végigkövetve a mellkasa izmos árkait, a nadrágja derekánál állapodik meg a mozdulatom. Két hüvelykujjam pajkosan kúszik be az anyag alá, és simít a bőrére, enyhén lejjebb tolva a nadrág derekát. Még a csók alkoholmámoros hevében is egyértelmű lehet talán, mit akarok. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ellen, ha az ő slicce helyett az én nadrágom végezné lehúzva...

Talán hülyeség volt azt kérnem tőle, idegen elemekkel maszkírozza el még jobban a saját egyéniségét. Engedtem a bennem suttogó, örökké kielégítetlen hangnak, látni akartam vonzalmam tárgyát, holott az egész "kísérlet" lényege pont az lett volna, hogy tanuljak és felfedezzem, hol is állok egész pontosan nélküle. Abban igaza volt, hogy sosem voltam és sosem leszek képes teljesen kiűzni a bőröm alól; mindig, mindenhol és mindenkiben ott kell lennie legalább egy kis darabnak belőle. Így hát amennyire izgat a kíváncsiság, sikerül-e eltalálnia Arinnak azt a jégkék árnyalatot, ami újra és újra leküldi a borzongató remegést az alhasamba, épp annyira korholom közben magam az ötletért. Talán megkérem, váltson vissza az aranyra; talán annyira tetszeni fog, hogy hagyom, megcsonkolt lelkiismeretem utolsó maradványai is elhallgassanak és úgy teszek, mintha rajta kívül nem létezne senki, aki képes bennem megmozgatni bármit. Ez a gondolat persze felszítja a dacot bennem, mert nehogy már egy kurvát ne tudjak élvezni anélkül, hogy neki is be kéne harmadiknak kéretőznie... Ez a pillanatnyi megmakacsolás visz rá végül, hogy az alkoholgőz mámorába temessek minden gondolatot, az arcomat meg Arin nyakába, belélegezve bőrének egyedi illatát.
- Miattam igazán nem kellett volna azzal sem fáradoznod, hogy felöltözöl - Könnyen jár a szám előtte, hiszen nem láthat bele - remélhetőleg - a fejembe, fogalma sincs azokról a lelki válságokról és krízisekről, melyeken másfél perc alatt átmentem a jelenlétében. Nem is kell, hogy tudja, bőven elég előtte a magabiztos Silviot mutatnom, aki pontosan tisztában van vele, miért hívatta ide, miért fizette ki és mit akar vele művelni az elkövetkezendő órákban.
- Nem vagyok türelmes típus - Ez legalább végre teljesen igaz. Ha már eldöntöttem, hogy fejest ugrok az élménybe, akkor elég nehezen fogom vissza magam, hogy ne dobjam fel itt és most az egyik asztalra. A várakozás sosem volt erősségem. Halk morranással hagyom, hogy közelebb húzzon, játszadozása a fülemen határozottan szimpatikus reakciókat csal ki a testemből, ami valószínűleg az ő figyelmét sem kerüli el, ha már ilyen közel vontam magamhoz.
- Miért kell, hogy sorrend legyen? Nem téphetem le egyszerre rólad az összeset? - Nem csak türelmesnek, de hámozgatósnak sem igazán vallanám magam. Nincs az a pénz, amivel egy széttépett ruhadarabot nem lehetne kifizetni. Az alkohol miatt viszont vagyok olyan tompa, hogy ha egyelőre feleselek is, a kezem céltudatosan ismét lejjebb csúszik a fenekére, jelezve, a nadrágja nagyon is útban van és elég sok mindent tudnék kezdeni vele, ha eltüntetné onnan. Nem tudom megállni, hogy ne húzzam még jobban magamra, ne feszítsem az ágyékom az övének, éreztetve vele, mit értettem "nem vagyok türelmes" alatt.
- Hagyjuk a műsort, Arin. Térjünk rá arra, amiért fizetek. - Szabad kezem a nyakára vándorol, finoman a torka köré kulcsolom az ujjaim, úgy irányítom, hogy egymásra nézhessünk. Látni akarom az implantját, látni akarom azt a mindent felemésztő kéket, mégis, mielőtt rám nézhetne, elinal a magabiztosságom, lehunyom a szemem és megcsókolom, akaratosan és felhevülten, kissé talán erőszakosan, de bármikor elhúzódhat, nem zárom el előle a kiutat. Ha szembesíteni nem is akarom magam a csúf igazsággal egyelőre, megízlelni mohón vágyom, bevetni minden trükköt, minden csepp dominanciát, mocskos titkokat festeni a nyelvére, hogy ne csak kötelező esti programnak tartson, hanem ő is akarjon. Semmi értelme az egésznek, ha egyoldalú, márpedig érezni akarom, hogy odavan értem.

Igazán érdekes az egész helyzet. Nem mondanám, hogy azt érzem, undorodik tőlem, de valami mégis ott bujkál minden futó kis fintorban, minden vonakodó mozdulatban, megfeszülő izomban. Talán csak a tudat az, ami zavarja, hogy esetleg vágyhat ugyanúgy egy férfire is, mint egy nőre? Rejtély, de hát minek is kellene nekem megfejtenem? Valóban nem fest kifejezetten imponálón az elfogyasztott alkoholmennyiség után, de elég arcát láttam már, hogy ne zavarjon az ilyesmi. Meg hát valljuk be, még így is jobb “üzlet” az ő kegyeit keresni, mint sok más alakét.
Szinte már dorombolva hajtom bele a fejem az érintésébe, ha már elég bátor, hogy megcirógassa a bőrömet. Élvezem az ilyen finom apróságokat, nem is gondolnák, mennyire ritka az, amikor részünk van benne, de pont ezért értékelem. Nem is olyan nagy csoda, ha ezek után lelkesen, további kérdés nélkül fejtem ki az implantom részleteit, és elégedetten figyelem az arcán átsuhanó elismerést.
- Én is imádom - súgom halkan duruzsolva, miközben elmosolyodom, és kísértést érzek, hogy elcsenjem azt a kis távolságot, ami ott feszül köztünk, miközben a szemeimet fürkészi. Ez azonban nem az a pillanat, nem én vagyok az irányító - semmilyen értelemben -, így hagyom, hogy ő diktálja a tempót.
Nem hat meg különösebben az a pimasz szenvtelenség, amivel közbeszúr a magyarázatomba. Valószínűleg egy kurváról sem gondolná senki, hogy többre képes fejben, mint összeadni egyet meg egyet, pedig… Intira sem véletlenül tart ott, ahol, ahogy én is megküzdöttem a helyemért. Kétlem, hogy Silvio olyan “egyszerű” lenne, mint amilyennek általában mutatja magát.
Somolyogva figyelem, ahogy az érintésem magára vonja a figyelmét, miközben közelebb lépek hozzá, és hozzá símulok. Feszegetem a határait a magam módján, de ott van bennem, hogy bármikor visszatáncoljak, ha azt érzem, túl sok neki. Ebben mindig is jó voltam. Egyelőre nem úgy tűnik, mintha valóban zavarná a közelségem, bár azt nem merném állítani, hogy tetszik is neki.
Az, hogy kit is akar a helyembe képzelni… valójában nem rám tartozik, de némi információ segít, hogy közelebb állhassak ahhoz a képhez, ami képes minden kezdeti vonakodása ellenére felizgatni. Ha rá is jönnék, ki az álmai netovábbja, nem állna érdekemben veszélyeztetni a piedesztálját. Valahol nagyonis hasonló cipőben járunk, és tökéletesen tudom, mire képes a média ereje, a pletykák és a rosszindulat együtt.
Egy merő ártatlanság az arcom, ahogy viszonzom a cinkosan hunyorgó pillantását, miközben a keze a derekamról a fenekemre siklik, és bele is markol. Fogalmam sincs, miről beszélsz. Üzeni a némaságom, bár elnyílnak az ajkaim egy pillanatra, csak azért, hogy hangtalan o-t formáljanak a szín hallatán. Amikor azonban továbbmegy, kifejti, a mosolyom lassan, alattomosan veszi át az uralmat a vonásaim felett. Az emberek sokszor nem tulajdonítanak elég jelentőséget a szavaknak, de én tudom, hogy oda kell figyelni rájuk. Az a jelző is sokkal több, mint ami csupán egy színt ír le. Hideg gleccserkék.
Egyetlen hosszú pillanatra újra lehunyom a szemem, mintha tovább tartana a finomhangolás, hogy a lehető legtökéletesebb jégkéket varázsolhassam az íriszeimre, de közben mozdul, hogy magával húzzon. Ahogy a combjaim közé csúsztatja a lábát, már leheletnyivel feszesebbek az izmaim, de hagyom, ahogy azt is, hogy a nyakamba temesse az arcát. Szándékos a kivárásom, meg akarom lepni, a lehető legtöbb reakciót akarom kicsikarni belőle.
- Ha ezt tudtam volna, mást kapok magamra, mielőtt elindulok - bár a hangom nem változtatom el, a hangszínem változtatása elég, hogy a kezdeti vidám természetem adta melegséget lefejtsem a szavaimról, ha már a ruháim egyelőre maradnak. - Nem kell rohannunk sehova - egy pillanatig elhallgatok, amíg a felkarjának feszes izmain pihenő kezem felkúszik a tarkójára, hogy egy határozott, de nem erőszakos mozdulattal megszorítsam, és közben magamhoz húzzam. - Tegyél próbára, Silvio  - úgy suttogok a fülébe, mintha a legszebb vallomásomat akarnám megosztani vele, mielőtt a nyelvem végigfuttatnám a füle peremén, majd a fülcimpájába mélyeszteném a fogaimat egy már-már fájdalmas pillanatra. - Mit hámoznál le rólam a legszívesebben?

Kurta biccentéssel veszem tudomásul, hogy nem kér inni, és magamban elkönyvelem, hogy nekem viszont annál nagyobb szükségem van a piára; az ő részét is hősiesen magamra vállalom, ha kell... Mégsem fűlik hozzá a fogam, hogy akár csak egyetlen pillantást vessek a kezemben szorongatott pohárra, mintha megundorodtam volna attól, amire úgy érzem, kimeríthetetlenül szomjazom. Ironikus, hogy mostanság minden erről szól az életemben. Félre is teszem az italt valamerre, amúgy sem festhetek valami imponálón ennyi pia után. Nem mintha le lehetne ennél magasabbról szarni, hogyan festek, csak hát na, úgyis szükség lesz mindkét kezemre, ha kicsit közelebbről is meg akarok ismerkedni Arinnal. Fasz tudja mondjuk, tényleg akarok-e, de meg fogok.
Jó lenne kívülről látni, milyen arcot vágok, ellenőrizni, olyan nyugodtak és magabiztosak-e a vonásaim, amilyennek szeretném őket tudni, vagy kiül esetleg a bizonytalanság, enyhe fintor, ahogy megfogja és a nyakára vezeti a kezem. Fene tudja. Olyan sok minden kavarog bennem, az én szegényes szókincsemmel meg sem tudnám nevezni a felét. Hogy ebből mi ül ki a képemre, nem egészen csak rajtam múlik és annyira talán nem is érdekel, ha nem rombolja túlságosan a hangulatot. Mindenesetre megemberelem magam és nem húzom el a kezem, sőt, annyira felbátorodom, most figyelj, még szét is bontom a bőrén a tenyerem, ujjaim hegye egészen a tarkójáig elnyújtózik, hüvelykujjam az arcélére simul rá.
Lusta félmosollyal könyvelem el a választ, a szám sarka élesen fölfelé rándul, jelezve, értem és értékelem a viccet. Nagyon nem kell faggatnom az implantját illetően, mert utána rögtön folytatja is, elvonva a figyelmem a bőre puhaságáról és a tenyerem alatt érzett, egyenletes lüktetésről, melynek már éppen kezdtem felvenni a ritmusát.
- Vagány. - A görbület hosszában kiszélesedik az arcomon, lelkesen hajolok hozzá közelebb épp csak egy arasznyit, hogy megfigyeljem a szemén bekövetkezett változást. Pillantásom egyik szembogárról a másikra ugrik, arcomon halvány jele tükröződik az elismerésnek, mielőtt kiegyenesednék, visszalopva közénk azt a csekélyke távot, amit az imént megtörtem. Legalábbis az arcunk közé, mert a kezem közben lesiklik a nyakáról a szegycsontjára, ott pihen meg anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelnék neki.
- Azt sem tudtam, mi az a színemlékezet - szúrom közbe pofátlan közönyösséggel, de hát túl sokat feltételez rólam, ha azt hiszi, a bestiákon és a harcokon túl bármihez is értek. Ez a világ az életem, hülye lennék letagadni, hogy azon túl nem érek semmit. Nem véletlenül törtem fel magam a legelső helyre. Már épp hozzátenném, hogy tényleg elég fárasztóak ezek a mályvalila, meg orgonalila, meg ibolya baromságok, mert hát a lila az lila, a lazac meg hal, nem szín, de a karomon felfutó érintés elvonja a figyelmem. Ösztönösen lekövetem a mozdulatát, és mire visszaugrik rá a tekintetem, már egészen az aurámban áll, amiről képtelen vagyok eldönteni, zavar-e vagy sem, ahogyan azt is, hogy vajon mi ül ki ebből az arcomra. Csapdát sejtek az ajánlat mögött és tudom, hogy le kéne tagadnom, összezúzni még a leghalványabb gyanakvást is arról, hogy bárkit is látni akarnék benne, rajta keresztül, de hát ebből a rövid beszélgetésből lejött már, hogy nem hülye. Egyikünk sem az. Felháborodhatok a feltételezésen, mégis mindketten jól tudjuk, miért vagyunk itt. Attól sincs értelme tartanom, hogy mihez kezd az információval, egyrészt mert busásan megfizettem, másrészt meg ha már ez a részlet kitudódik, annyira mindegy, mi minden mást sodor magával... Tudom, mire játszol, ennyit tükröz cinkos mosolyom és összeszűkülő pillantásom, mielőtt a kezem lejjebb siklana a derekán, idomulva a közelségéhez, és még számomra is meglepő hidegvérrel belemarkolok a fenekébe. Legyen.
- Kéket. - Talán nem nevezhetnek a kifinomultság mintapéldányának, de teljesen igaza volt: vannak árnyalatok, amik igenis belénk égnek. - Nem mint az ég, vagy a tenger. Hidegen, mint a gleccserek. - Viccesnek találom elképzelni az arcán, éles váltás ez a zöld és az arany után. Arin határozottan élénk, meleg személyiségnek tűnik, teljes ellentettje annak, amit kérek tőle, de hát ha sikerül, sikerül, ha meg nem, úgysem derül ki, miért pont erre vágytam tőle.
Megunom az ácsorgást, a keskeny párkánynak dőlök és húzom magammal őt is. Ha otthonosabban lennénk, az ölembe ültetném - mert a fotelekig elmenni nem dukál nekem ugyebár -, így viszont csak a combomra húzom, lábam a térdei közé csúszik, próbálom kényelmesebbé tenni neki, közvetlenebbé magamnak. A másik kezem is a csípőjén köt ki, két oldalról fogom közre és tartom meg, az újszerű közelséget kihasználva a nyakába temetem az arcom, belélegzem az illatát.
- Ha már változtatások... Lehet, hogy részeg vagyok, de úgy emlékszem, kevesebb ruhában szokták csinálni. - Várakozón pillantok fel rá, végigbújom a nyaka ívét, fel a füléig, nem sokat távolodva tőle, mintha tényleg arra számítanék, itt és most lenyom egy teljes vetkőzős műsort nekem. Nem látom túl sok akadályát, miért ne tehetné.

Észreveszem, hogy befeszül, amikor mögé lépek. Nem nehéz, bármilyen jól leplezi is, elvégre abból élek, hogy mások reakcióiból olvassak. Minden esetre nem húzódik el, így feljogosítva érzem magam a folytatásra. Elégedetten érzem, hogy az izmai ellazulnak masszírozó ujjaim alatt, és a sóhajt is jó jelnek veszem. Nem tudom egészen biztosan, hogy inkább megkönnyebbült, vagy lemondó-e, de igazából nem fontos.
Amikor azonban az ajkaim a bőréhez érnek, egyetlen pillanat alatt fordul meg, mintha megriaszottam volna. Meg sem rezzenek, ahogy a derekamra fog, félig átkarolva. Így már legalább látom az arcát, és a szemébe nézhetek.
A piát illetően csak megingatom a fejem.
- Nem, köszönöm. Jobban szeretem, ha tiszta a fejem - legalábbis ilyenkor, de ezt persze nem teszem hozzá. Elvárásnak nem elvárás a józanság, de valljuk be, sok mindenre könnyebb odafigyelni, ha nem homályosítja el semmi az elménket. Na meg néhány ügyfél egyenesen sértésnek is veszi, ha bármiféle tudatmódosító szer hatása alatt állunk, ideértve az alkoholt is.
Nem zavar a végigmérés, sőt. Még élvezem is a halvány meglepettséget, ami átsuhan Silvio vonásain. Igen, jól látod, tudok egészen “normális” is lenni, még ha kissé furcsán is érzem magam ilyenkor. Nem szoktam meg, hogy nem vonzom egyből a pillantásokat, hogy nincs sem elismerés, sem csodálat, sem undor a körülöttem levők tekintetében.
Mégis valami kísértetiesen hasonlót látok Silvio szemeiben, bár még nem tudnám egyértelműen eldönteni, tetszik-e neki a látvány, amikor végre félreteszi a poharát, és az államra fogva felemeli a fejem. Készségesen engedelmeskedem a mozdulatba rejtett parancsnak, elvégre ez a feladatom, nem igaz?
A kérdései hallatán elmosolyodom, és mielőtt elhúzná a kezét, utána nyúlok, és a kézfejére simítva a tenyeremet lehúzom a nyakam oldalához. Némán kérek csupán, de természetesen ha akarja, könnyedén leengedheti a kezét.
- Mágia - mosolygok rá valami megfoghatatlan, kissé talán pimasz kihívással, mielőtt lehunynám a szemem, és amikor ismét felpillantok rá, az íriszeim a korábbi zöld helyett aranysárgában tündökölnek.
- Elméletileg bármilyet. Az elején csak színmintákkal tudtam dolgozni, és látnom is kellett, de mostmár könnyedén megy anélkül is - magyarázom egészen lelkesen, elvégre sikerélmény teljes kapacitásában kihasználnom az implantom nyújtotta képességet.
- Tudtad, hogy a legtöbb embernek nincs színemlékezete? Két hasonló árnyalat közül nem tudjuk eldönteni, melyiket láttuk korábban. De vannak, amik belénk égnek - ha eddig még nem húzta el a kezét, végigsimítok a karján, és egy lépéssel közelebb lépek, nem tolakodón, de határozottan hozzá símulva. Magasabb nálam, ami nem túl meglepő, lévén a százhatvanöt centimmel sehol nem számítok egy égimeszelőnek, így fel kell emelnem a fejem, ha a szemeibe akarok nézni. - Ha elmondod, mit szeretnél látni, meglátjuk, képes vagyok-e teljesíteni a vágyaidat.
Teljesen szándékos a megfogalmazás, elvégre… a legtöbb embernek van valaki, akit mindenkinél jobban szeret, gyűlöl, vagy éppen csak kíván. Miért pont Silvio lenne kivétel? Kétlem, hogy ma reggel úgy ébredt volna, hogy egyik pillanatról a másikra én lettem vágyai netovábbja a többi csinos, megfelelő helyeken puha és gömbölyded munkatársnőim helyett, akikkel eddig dolga volt.

A pihék a tarkómon rögtön égnek merednek, minden idegszálamat felborzolja a figyelmeztető vészjelzés, amint valaki mögém húzódik. Nem szeretem ezt az érzést, a vakfoltomból táplálkozó meglepetést, a hideg borzongást és a megugró szívverést, ahogy valami gyengédnek álcázott, mégis idegen az oldalamhoz ér. És ezt mind egyetlen embernek köszönhetem, akiről megfogadtam, hogy most tényleg nem fogok elmélkedni, mégis még ott a fantomjának a képe a szememben, miközben államat az érkező felé fordítom. Nem teszek semmit, amivel leráznám magamról, hiszen jól tudom, ki ő és jól tudom, mik a szándékai. Én vettem meg őket ma estére. Izmaim ugyan befeszülnek felkúszó érintése alatt és a nyakam is behúzom kissé, ösztönösen, mert azért igyekszem leplezni sebezhetetlenségemnek ezt az apró kis rését, de hagyom, hogy kedvére matasson. Azon kevés emberek közé tartozom, akiket az alkohol nem tesz erőszakossá, hiszen az erőszak a józanságomnak az alapköve is egyben; ha bármilyen hatással van rám az ital, hát épp hogy megnyugtat, valamint elmossa azt a kevéske megfontoltságot, amit az évek alatt magamra szedtem. Ösztönlénnyé tesz, meglehetősen hidegvérű ösztönlénnyé, így azt hiszem, nem igazán szokott rám panasz lenni ilyenkor.
A lenti fényeknek köszönhetően látom az üvegen kirajzolódni az arca egy részét a tükörképem mögött, a nagy részét ugyan kitakarom, de ennek és masszírozó mozdulatainak hatására lassan feloldódom a keze alatt, ujjaim ellazulnak a kristálypoharon és egészen halkan fel is sóhajtok. Nem kellett volna innom. Ez az egész baromi rossz ötlet volt, amivel józanul pontosan tisztában lennék, most viszont magasabbról már le sem szarhatnám, mi jó és mi rossz. Válaszokra van szükségem, ki kell operálnom egy arcot, egy illatot, százezer emléket magamból, ami nem megy máshogy, csak így. Vele. Már épp visszasüppednék a gondolataim közé, hiába tett fel egy egyértelműen nekem szóló kérdést, amikor megérzem az ajkait a bőrömön.
Egyetlen pillanat alatt megfordulok, hirtelen ugyan, de tőlem telhetően minimálisra redukálva az erőszakot. Hogy tompítsak ezen, szabad tenyerem a derekának támasztom, lazán átkarolom.
- Rendeltem piát - hárítom el végül a kérdését, állammal az eddig belakott asztal felé bökve, ahol, ha jól látom, lecserélték már az általam kiürített palackot. - Ha kérsz - teszem hozzá, mert aztán ízlése válogatja, ki hogy intézi az ilyesmit. Nem tudok sokat a szakmájáról, hogy elvárás-e a józanság vagy könnyebbség számára, ha előtte ihat. A munka az munka, én például bestiaharcok előtt törekszem a józanságra. Aztán persze mikor hogy sül el...
Így, hogy végre szemben állunk, van lehetőségem végigmérni. Meglep az öltözete, egészen más kép élt a fejemben róla és arról a világról, amit képvisel, Arin viszont meglepően... Normális. Megjelenésre. Nem mintha ellene lennék a mély dekoltázsnak, a kivillanó fenéknek és a túltolt sminknek, de örülök, hogy az agyamnak van ideje feldolgozni ruhában a látványát, férfi ruhában, mielőtt tovább lépnénk.
Egek, innom kell.
A ruhájáról a poharam mélyére bámulok, majd kedvtelenül félre és az italt a legközelebbi szilárd felületre rakom, hogy teljes figyelmem a kurvámnak tudjam szentelni. Másik kezem tökéletesen ráépült a derekára, nem mozdul onnan semerre, az újonnan felszabadulttal azonban megérintem az állát, hüvelykujjam megpihen az alsó ajka alatt, míg a többivel alátámasztom az állát, enyhe nyomást mérve rá feljebb emelem. Szégyentelenül megbámulom az arcát, mint friss áru a húspiacon, úgy próbálom eldönteni, szépnek találom-e, el tudok-e vonatkoztatni a ténytől, hogy fiú, megmozgat-e bennem bármit is, mint ahogy...
Nem. Nincs "mint ahogy". Arin van és kész.
- Azt mondják, különleges szemed van. Hogy működik? Bármilyen színt fel tudsz venni vele? - Szinte gyermeki lelkesedéssel fürkészem az íriszeit, lassan elhúzva az állától a kezem. Egyelőre a törzsem mellé engedem, bőven elég egyetlen ponton érintkezni vele, már ami rajtam múlik. Mindig is vonzottak az implantátumok, nem csak azért, mert illegális, hanem mert lenyűgöz, mennyiféle lehetőség rejlik bennük. Nem mintha ne lenne pénzem újabbra, egyszerűen még nem döntöttem el, mit szeretnék. A jobb alkaromat szükséghelyzet hozta, hogy más, alapból egészséges végtagomat össze akarom-e zúzatni csak azért... Még nem döntöttem el. De bármi is van a szemével, izgat a téma, és addig sem kell azon agyalnom, hogyan alakul majd az este.

Silvio Casales. Nem idegen a név, hogyan is lenne, amikor időről időre hallom skandálni a bestiaharcok alatt, Hydra neve pedig gyakrabban hagyja el az ajkaimat, mint bárki másé. Nem szeretek túl sok hitelt adni a pletykáknak - ha valaki, hát én tudom, mennyire kell szűrni, ami közszájon forog -, szeretem én magam kitapasztalni, mennyi a mendemondák igazságtartalma. Most is így vagyok vele, és nem véletlen, hogy van bennem valami zizegő izgatottság attól, hogy találkozom Vele. Nem mintha nem lett volna tökéletesen őszinte a meglepetésem, amikor Intira tolmácsolta felém a kérést. A lányok között többször merült már fel a neve, nem újdonság, hogy fizet a szexért, de az igen, hogy értem. Ironikus, hogy mindig olyan lenézéssel kezelt, amikor egy légtérben tartózkodtunk, most mégis az én hallgatásomért fizet a szolgálataim mellett. Mert egyértelműen megkaptam az ukázt, hogy kellő diszkrécióval járjak el, így hát tartom magam ehhez.
A pontosság nagy erényem, így egy percet sem késve érkezek meg a Sinemához. Nem is kell megszólalnom, hogy felengedjenek a VIP részlegre, mondhatni mindennapos vendég vagyok errefelé, amikor épp Villengardon tartózkodom. Idefent már nincs tömeg, jóval szellősebben lézengenek, és nem kell sok, hogy megtaláljam, akit keresek. Nem lépek azonban oda hozzá egyből, csak figyelem egy kicsit távolabbról. Egyértelműen nem itt jár fejben. A válla íve feszes, hiába a laza mozdulat, amivel az üvegnek támaszkodik. A keze automatikusan emeli a poharat, valószínűleg már nem az elsőt ma este. Részeg vajon? Nem ő lenne az első, akinek kellene az alkohol vagy a fűszer gátlásoldó hatása, hogy meg merje lépni, hogy a saját neméből való prostituáltat fizessen meg. Ettől függetlenül azonban minden egyes alkalommal legalább annyira taszít, amennyire elszomorít ez a védekezési mechanizmus. Mintha bármi, amire csak foltokban emlékszünk, meg nem történtté tehetné a dolgokat, vagy felmentést adhatna arra, hogy magunkkal elszámoljunk utána. Magával a szexszel nincs problémám, általában a másik fél viselkedésével akad ilyenkor, de… vannak olyanok, akik anélkül is bunkók és/vagy erőszakosak, hogy innának. Még nekem sincs meg az a piedesztálom, hogy válogathassak, elvégre a pénznek nincsen szaga.
Ellenben az alkohollal, amit Silvio már elfogyasztott. Mégsem szökik a legapróbb fintor sem az orromra, amikor végre közelebb lépek hozzá, és a háta mögött megállva gyengéden végigsimítok ujjaimmal az oldalán, majd felcsúsztatom tenyereimet a vállaira, hogy gyakorlott mozdulatokkal kezdjem masszírozni a feszes izmokat. Jólesik hozzáérni, kitapintani az izmokat a ruhája, a bőre alatt, érezni, ahogy levegőt vesz, ahogy mozdul. Szeretek hozzáéírni másokhoz, és az igazat megvallva, ha egy kicsit is kedvesebb lett volna eddig velem, még csak fizetnie sem kellett volna azért, hogy bemásszak az ágyába.
- Régóta vársz rám? - suttogom egy mosollyal a nyakába, épp csak annyira hangosan, hogy ő hallja a lentről felszűrődő zene lüktetése mellett. Ha eddig még nem fordult felém, a füle mögé csókolok.
Amikor készülődtem, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy magassarkút és szoknyát húzzak, de végül elvetettem az ötletet. Néhányaknál működik, hogy könnyebben felengednek, ha az elején egy nőt látnak bennem, míg másoknál pont ez okoz frusztrációt. Őszintén? Neki már csak dacból sem akartam kisestélyit húzni. Nem volt benne a kérésében, így én dönthettem, mit veszek fel, úgyhogy egy kényelmes farmer és póló kombó mellett döntöttem. Kerültem a rám olyan jellemző feltűnést és extremitást, és bár kurváktól nem a megszokott öltözet, de nem is furcsább, mint bármely másik darab a ruhatáramból. Bármiben képes vagyok jól érezni magam. Egyedül a hajam nem az eredeti félhosszú, hanem egy hosszabb, világosbarna parókát vettem fel, és egy zöld bársonyszalaggal fogtam össze a tarkómon, ami tökéletesen megy a - most éppen zöld - szemeimhez.

A hatodik pohár után megrekedek valahol a sárgaföldig csúszós és a még elegánsnak nevezhető részegség közötti határvonalon: túl sokat ittam ahhoz, hogy visszakozzak a korábbi elhatározásomtól, de túl keveset ahhoz, hogy teljesen nyugodt szívvel (és idegrendszerrel) átengedhessem magam neki. Nem mintha ez lenne az első alkalom, hogy fizetek egy prostituáltért, sőt, statisztikailag, a fizetésem kurvákra költött hányadát nézve tényleg nincs a világon semmi, ami idegességre adhatna okot. Csak a bevett rutin: a jó fülekbe a jó dolgot súgni, a jó emberek előtt a jó nevet megvillantani, és a legnagyobb diszkrécióban leszervezhető az egész procedúra. Persze általában a fenét érdekli a diszkréció, úgyis közszájon keringenek a pletykák a túlzásba vitt fűszerfogyasztási szokásaimról (legyenek ki tudja, hány százalékban igazak), ezek után senkinek nem nyílik el a szeme a hírtől, hogy még a szexuális étvágyam is kielégíthetetlennek bizonyul.
Az már más kérdés, hogy most először kísérletezem újfajta ízekkel. Még ha hidegen is hagy, mit pletykálnak rólam odalent, vannak bizonyos jelzők és rágalmak, melyeket messziről szeretnék elkerülni. Ezért lötyögtetem a fene se számolja már, hányadik italt olyan elmélyülten a kezemben, túl nagy és heves köröket játszok a kristálypohárral, így végül az alkohol egy része kilöttyen és végigfolyik az ujjaimon. Halkan sziszegve elfojtok egy káromkodást, átveszem a balomba az italt és vagyok olyan részeg, hogy a jobbról előbb lenyaljam a félrement cseppeket, mielőtt megtörölném. Mégse vésszen kárba...
Talán mégis le kéne fújni az egészet. Nem azért, mert beijedtem, bár a gyomrom határozottan összeszűkült, de azért ennél több kell hozzá, hogy felkössem a nyúlcipőt; épp csak kellemetlen következményekkel járhat, ha mégis kiszivárog, hogy én meg egy...
Na és? Mintha nem tehetnék meg bármit, amihez csak kedvem szottyan. Mintha akadna bárki, aki meg merné kérdőjelezni bármelyik döntésemet... Ez a gondolat megnyugtatja idegesen körző kezem. Önelégült mosolyra húzódik a szám, felhörpintem a pohárból az utolsó kortyokat, aztán lendületet véve újabb körért indulnék. Felállni persze közel sem olyan egyszerű, lehet, nem kellett volna a tequilát meg a vodkát kevernem... A szédülés szerencsére gyorsan elillan, ahogy rendesen függőlegesbe kerülök. Helyes. Még én sem kérdőjelezhetem meg saját magam! Elszánt léptekkel vágok neki annak a végtelennek tűnő útnak, ami a foteltől a legközelebbi pulthoz vezet. Nem kéne bonyolult kéz-láb-szem koordinációkkal bajlódnom, letudhatnám egyetlen kifinomult intéssel vagy kiáltással is, de a legutóbbi pia, amit kettőnknek az asztalhoz rendeltem, varázslatos és rejtélyes módon mind eltűnt a poharamban, úgyhogy ezúttal jobbnak látom, ha távol maradok tőle, míg újratöltik. A várakozás amúgy sem erősségem, legyen szó a rendelésről vagy akár róla. Még gondolatban sem merek úgy hivatkozni rá, ami, mintha azzal valósággá válna a helyzet, vagy rám is átragadhatna a fertő, amit mások szemében képvisel. Márpedig én egyáltalán nem vagyok és soha nem is leszek... Azért öntudatlanul is körbevándorol a tekintetem, de még mindig nem látom közeledni.
Kiélvezvén, hogy nincs itt senki jelenleg, aki a végösszeg vagy a megkérdőjelezhető hóbortjaim miatt veszekedhetne velem, egy harmadik fajtát is hozzácsapok a gyomromban kavargó duóhoz. Szag alapján valami koktél lehet; ha ez nem oldja fel minden kétségemet az este folytatását illően, akkor a világon semmi. Végül az üvegfal mentén állapodom meg, arcomra színes ábrákat festenek a lenti műsor neonfényei, és egy pillanatra a küzdőtéren érzem magam, hallom a tömeg éljenzését, a bestiák üvöltését - aztán eszembe jut Scitalis és ismét elmosolyodom. Homlokom az üvegnek döntöm, jól esik a hűvös érintés és a stabil támaszpont. Fogalmam sincs, mennyi időre kapcsol le az agyam és veszek el a saját gondolataim közt, de mire ismét magamhoz térek, az italom végén járok már és odalent is teljesen más műsor megy.

Valami fura nekem ebben a férfiban. Remek példája annak, hogy Villengardnak valóban ezer arca van, az ő fűszerködös tekintetében meg még vagy száz integet vissza. Az első gondolatom, hogy rühellem a fajtáját és a tenyérbemászó stílusától egyre inkább viszket a tenyerem. Legalábbis papként viszket, de vajon akkor is ilyen unszimpatikusnak tartanám, ha levetkőzném a képmutatásomat, meg az elveimet? Azt még nem döntöttem el. A hahotázására felkúszik az egyik szemöldököm, én pedig továbbra is lényegében fapofát viselek. Azt ezt követő válasza azonban már felkelti az érdeklődésemet. Lehet, hogy a legtöbben gyereknek néznek – és sajnos be kell vallanom, hogy részben okkal… - de nekem is megvan a magamhoz való esze, azt pedig különösen szeretem, ha valakivel lehet, hogy is mondjam, beszélni. De egyelőre nem élem bele magam, lehet, hogy öt perc múlva azt sem fogja tudni, melyik bolygón van, vagy hát jelen esetben űrállomáson. Inkább csak haladok az árral és lassan lapozgatni kezdem az előttem megjelent holoképernyőt.
- M-hm. – Mintha a vállamról sepregetném le a szavait, olyan stílusban hümmögök egyet az orrom alatt, a kék szemeimet továbbra is a kínálaton tartva. Értékelem, de inkább ne nevettessen azzal, hogy megmondja nekem, hogy mi és mennyire ütne ki vagy épp fordítva. Persze hogy is tudhatná.
Végül, amikor azt mondja, hogy vigyázzak, a végén még neki kell rendelnie helyettem, csak sandán elmosolyodok, és hátra dőlök, miután bezárom a menüt, hogy a fickó szemeibe nézzek. Igaz, a mosolyom sokkal inkább hasonlít egy kelletlen fintorhoz, de mindenképp tökös.
- Állok elébe. – Rendeljen csak. Meg fogom inni, bármit tesznek is le elém. Persze ő nem tudhat arról, hogy a szervezetem milyen mértékben képes regenerálni önmagát, és lehet, hogy nem lenne ekkora a szám, ha nem tudnék meginni egy vödörrel abból, amitől más két korty után egy másik dimenzióba költözik. Az én regenerálódásom sem mindig így működik, de most egészen eltökélt vagyok és bízom magamban. Nocsak… lehet, hogy többet kéne lógnom ezzel a GTA küllemű fazonnal, a magabiztosságából rám is átragadt.
- Zavarna, ha azt mondanám, hogy nem vágom, ki a rák vagy te? – Egészen a magas lóról beszélek hozzá, de nem annyira magasról, hogy felhúzva magát a némileg megjátszott pökhendiségemen leránthasson onnan. Csak egy kicsit magasabbról, kihasználva a tényt, hogy én elvileg az Örökös vagyok, vagy mi a hóhér, ő meg hát… nyilván nem az. Egyébként de, tudom ki ő. Idáig tartott, hogy el tudjam dönteni, honnan is olyan ismerős. De az, ahogy az implantátumára mutat, megadja a választ. Korunk Ronaldoja. Ha el tudná képzelni, hogy milyen nehéz helyzetben is vagyok a ki-kicsoda momentumokkal, talán nem venné a szívére, de bizonyára nem tudja. Engem meg pont nem érdekel – azt is meg merném kockáztatni, hogy egészen szórakoztat – hogy mit vesz a szívére és mit nem. Kilenc éves koromig itt nevelkedtem, ám életem első kilenc éve olyan mélyre van bennem temetve, hogy konkrétan pánikrohamot kaptam, miután először megláttam apámat egy holohívás formájában. Még jó, hogy Storm ott volt. De mióta Villengardon vagyok, előjönnek a szagok, az arcok, sok nem kívánatos dolog. A legtöbben, akiket gyerekkoromban láthattam, „éppen csak ismerősök valahonnan” és sokukat nem tudom hova tenni. Ilyen volt ő is, ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. Egyébként egészen megkönnyebbülök attól, hogy a hírhedtsége miatt ismertem az arcát, nem pedig azért, mert a múltban bármi közünk volt egymáshoz.
- Hogy őszinte legyek, nem tetszik a játékstílusod. – Ha pusztán a szavakat néznénk, akkor azt is lehetne mondani, hogy csak leszólom, de számára is egyértelmű lehet, hogy nem így van. Egyszerűen csak oda-oda szúrva vallom be, hogy de, tudom ki ő. Azt mondjuk látom, hogy homokszem lenne a narcisztikus tekervényeiben, ha nem tudnám, ki ő. Húzhattam volna, játszadozhattam volna, de az nagyon-nagyon nem én vagyok. Egy valamit viszont tudok, hogy akinek a bestiajátékokhoz van köze, az általában nem játszik tisztán. Lássuk, ő mennyire hajlandó hajlítani Villengard ’szabályait’.
- Szóval, mikor lesz a következő bestiaharc? – Most már nyíltan is kiejtem a szót, hogy nyilvánvalóan ugyanarról beszéljünk. Mintha csak érdeklődnék, de van itt persze odamorzsolt információ is. Az ilyen küzdelmeket többnyire élőben közvetítik. Ha átadok neki egy olyan üzenetet, amit csak a megfelelő személyek észlelhetnek és érthetnek, amikor élőben tovább adja… Akkor valóban egymás hasznára válhatunk. Márpedig az én tónusomon érződik, hogy van a szavaimban hátsószándék. Nyilvánvalóan ki nem mondanám és ezután sem leszek nyitott könyv, hisz nem tudhatom, ki oldalán áll vagy valóban csak a sajátján-e és rendben üzletelhetünk.

A gyorsítók hatása már órák óta hanyatlóban van, úgyhogy addig kell kihoznom a legtöbbet az élményből, míg be nem üt a kóma. Legközelebb a seggembe kéne feldugnom a cuccot, azt mondják, úgy nagyobb eséllyel indulok, ha ki akarom ütni magam. Előre tudom, hogy hamarosan megfejelem az asztalt, és a biztonságiaknak úgy kell majd kitessékelniük innen a döbbenten tátogó kisherceget. Merthogy hiába a Sakál fia, elég ránézni arra a pelyhes képére, hogy az embernek előhozza az atyai ösztöneit. Persze nem az enyémeket, viszont rögtön megláttam benne a hasznot. Vagy legalábbis valamit, amit egy kis munkával haszonra lehetne fordítani.
A fluoreszkáló üveget visszateszem a jégre, és kíváncsian várom, mit fog alkotni a nagy örökös, ha bedobják a mélyvízbe. Igaz, egyelőre nekem eléggé úgy tűnik, hogy önszántából ugrott bele fejest, és ezt tudom értékelni. Mégis felpattannak a szemhéjaim meglepetésemben, amikor a rózsaszín kis száját valami váratlanul ütős hagyja el. Visszahőkölve húzom be a nyakam, de nem sokáig bírom, elő is tör belőlem egy harsány röhögés. Az az elismerő fajta, amihez általában egy gratuláló hátba baszás is jár, de van annyi eszem, hogy a Sakál fiához egy ujjal se nyúljak. Annyira azért még nem ment tropára az agyam a sok anyagtól, hiába töröm magam.
– Ó, fiam, itt csak olyan személy van – biztosítom erről jóízűen, őszinte vigyorral. Nem elég, hogy a Nagyfőnök utódjával teázgatok, a srácnak ráadásul még golyói is vannak. Ránézésre meg nem mondtam volna.
– De meg ám! – helyeslem a feltételezését, és hangsúly gyanánt csóválok egyet a fejemen. Minden egyes megnyilvánulásomban megbújik némi irónia, bár nem konkrét személy felé irányul, inkább csak ad egy kesernyés utóízt a szavaimnak. – Ne fogd vissza magad, minden a ház ajándéka.
A tenyeremet elsimítottam az asztal felett, mire annak – eddig alvó – érintőképernyőjén felsejlett az egész menü. Kész terülj, terülj asztalkám, tele olyan dolgokkal, amikre meghívom a pisist, ha rá mer tenyerelni. Van itt minden, amitől elvörösödhet, vagy ami visszaveti tíz évvel a fejlődésben. Vagy inkább előre tízzel, attól függ, honnan nézzük. Engem aztán nem izgat, a lényeg, hogy otthon érezze magát.
Előregörnyedek, és szórakozottan forgatom a poharam a kezemben, miközben a menüt lapozgatom. Úgy teszek, mintha a srác lehetséges választásain méláznék, közben pedig időnként kérdőn fel-felpillantok rá.
– Hmm... Túl olcsó, túl ütős... Ettől beszarsz..., ettől meg vagy kimúlsz, vagy nem... – mormolom a menü lapjai és kártyái között válogatva. Egy pillanatra megállok egy igencsak érdekfeszítő képnél. – Ez viszont rohadtul meghozza az önbizalmad, de nem ajánlom. A múltkor napokig azt flesseltem tőle, hogy apád vagyok. Elég para volt, de el ne mondd neki. – Akkor még nem tudtam, hogy a Sakálnak van egy fia is, pedig ez az információ biztosan eltántorított volna az efféle tévképzetektől.
Hamarosan megállok egy elég kemény képnél, ami ki mást, mint Novát ábrázolja. A szám sarkába kárörvendő mosoly költözik, ahogy felsandítok a srácra.
– Neked nem ismerős valahonnan...? – kérdem töprengést színlelve.
Ezen aztán nyíltan is felhorkanok, majd kiszállok a menüből, és hátradőlve hagyom, hogy a vendégem egyedül válasszon. Kíváncsian várom, meddig fog elmenni árban és erkölcsben, mert a választása még elég sokat elárulhat róla.
– Vigyázz, mert ha túl sokat szarozol, a végén még nekem kell rendelnem helyetted – fenyegetőzöm, valahol a gyorsítók humorának és a valódi énem unalmának a határán. Hörpintek egyet a kezemben tartott, kéken izzó löttyömből, és máris egy fokkal jobban érzem magam. Legalábbis egy időre. Sejtelmesen elmosolyodom. – De persze csak minden tisztelettel, és úgy, hogy nagyon jól járj.
Ahogy a teketóriázását szemlélem, átfut az agyamon annak a lehetősége, hogy ez a kölyök valóban nem látta még a műsoromat – ami amúgy kurvára nem az én műsorom, de én annak nevezem, mert akár az is lehetne. Ha engem nem ismer, akkor azt az egész tiszteletbeli sportágat sem. Egy marsi barlangban nevelkedett, vagy mi a szar?
Nem sokáig próbálom magamban tartani, egyszer csak elnevetem magam.
– Hát, ez jó! Te komolyan nem vágod, ki a rák vagyok, mi? – A halántékomba épített implantátumra mutatok, megrázom kissé a fejem, és mosolyom mögül kérdőn sandítok rá. – Nem? Ez se mond semmit?

A fene Stormba, hogy legalább annyira szívós, mint én vagyok. Bár ez a remekbe szabott közös tulajdonságunk már a csempészhajón összezárva is igen nagy indulatokkal tört a felszínre. A hátamon feláll a szőr Vadim beteges „vigyázz a kisöcsédre” attitűdjétől. Különösen, mert igen kettős érzelmeket vált ki belőlem. Ki tudja, talán belőle is. Van ürügyünk arra, hogy egymás közelében legyünk, még ha ilyen kitekert módon is. A lopott pillantások és érintések, amit rég abba kellett volna hagynunk, hisz csak olaj a tűzre kettőnk között. Másrészt meg rohadtul hátrány az, hogy Stormra vagyok bízva. Én meg a hülye lelkiismeretem. Hisz ha igazán keresztbe teszek a Sakálnak, az jó eséllyel rajta – is –fog csattanni. De itt egyesek szerint az a bűn, ha elkapnak, nem pedig az, amit teszel. Én pedig gyermeki arc ide vagy oda, az Egyház legjobb kiképzőitől tanultam. …Rendben, nem csak tőlük. Ami kilenc éves korom előtt történt, szívesen kitörölném az életemből, de igen sok minden maradt rajtam abból is, amit Vadimtól kezei közt tanultam.
Eddig egyszer voltam ezen a szórakozóhelyen, kicsit afféle kötelező körként, hamar ki is fordultam. De ma nem teszem, mert terveim vannak. A hely ma zsúfolt és fülledt, az utóbbi szó minden értelmében. Nem tart sokáig és nem is esik nehezemre megszabadulni a felügyeletemtől, – még ha egy önző kis részem legszívesebben a nyakába is akaszkodna – ezután pedig a VIP részleg felé veszem az irányt. Azt nem mondom, hogy könnyű beolvadnom, tekintve, hogy Vadim lényegében már azzal kiplakátolta az arcommal a helyet, ahogy a hangárban fogadott, de megoldom. A terv az, hogy beléptetőkártyához vagy kommunikátorhoz jussak, vagy tulajdonképpen bármihez, amivel átléphetem az apám szigorú korlátozásait. Nem céltalan lázongás miatt, hanem praktikus okokból. Igyekszik a sötétben tartani Villengarddal és a külvilággal kapcsolatban, de engem sem kell félteni. Hogy is mondta? Nem vagyok fogoly. Nem a picsát. A fájdalmas… módszerein kívül úgy kezel, mint egy gyereket, mintha annak a szelleme lennék, akit annyi évvel ezelőtt elveszített. Pedig tudom, hogy tudja, nem vagyok már gyerek. De ez most mindegy is. Van jobb dolgom, mint Vadimon rágódni.
A folyosóra fordulva szorosan, ám észrevétlenül sorolok be egy pincérnő mögé, aki a platformos magassarkújában nálam vagy másfél fejjel magasabb. A haja és a tetoválásai is világítanak a tánctérről villódzó UV fényben, arról nem is beszélve, hogy mennyi bőrt mutat magából. Nem nehéz eltűnni mögötte. Hamar kiszúrom a szemből szédelgő, ránézésre is arisztokrata fickót és meglepő könnyedséggel tudom kiemelni az öltönye belsőzsebéből kikandikáló azonosítókártyáját. A következő pedig akit megállítok, az előttem haladó nő.
- Megtennéd… – Udvariasan kezdem a mondatot, miután a csuklójánál fogva megállítom a tíz kredites prostituálthoz hasonlító pincérnőt, de hamar torkot köszörülök és emlékeztetem magam, hogy itt ’nem szokás’ udvariasan kérni. Határozottan magam felé húzom hát a csuklót, amin a leolvasóját viseli és egy érintéssel feltöltök rá egy igencsak nívós összeget. – Foglald le azt a fickót, hogy reggelig itt legyen. Utána még ennyit kapsz. – Tudom, hogy a színjáték szerint minek kellene következnie. Megfenyegetni egy ’örököshöz’ illő tekintettel, hogy ha nem sikerül neki, kicsinálom. De ez annyira, de annyira nem én vagyok. – Nem kell lefeküdnöd vele. Csak tartsd a Sinemaban. – Sietve teszem hozzá és már slisszolok is tovább. Nem szeretném, ha pasas a lakosztályához igyekezne és odaérve szembesülne azzal, hogy nincs meg a beléptetőkártyája. Akár le is tilttathatná, mire esélyem lenne használni a kis zsákmányomat. Én szeretném még megnézni magamnak a VIP szektort, nem sietek. Persze nem vagyok hülye, tudom nagyon jól, hogy Vadim megfigyel minden apró mozgást az egyenlegemen. De az a legkevésbé sem feltűnő, hogy egy fülledt éjszakán pénzt költök a nyilvánvalóan… multifunkcionális pincérnőkre a bázis talán legromlottabb helyén. Ki kell ereszteni a gőzt, nem igaz?

Túl sokáig azonban nem jutok, mert egy még extrémebb külsejű nő állja utamat. Arccal szinte belerohanok a melleibe, olyan hirtelen terem előttem. Mondjuk… nem lett volna ellenemre, de a tekintete alapján azt hiszem alaposan sikerült lefehérednem. Vagy elvörösödnöm? Részletkérdés. Ellentmondást nem tűrve csavar az ujja köré és parancsol az egyik páholy felé. Én meg Egyház püspöke ide, Sakál fia oda, minden cicoma alatt mégiscsak egy tizenhét éves kamaszsrác vagyok és ellentmondás nélkül követem őt. ’Észre sem veszem’ és már a páholyban ülök egy ismerősnek tűnő férfival szemben. Bár nem tudnám hova tenni. Ő pedig csak beszél… és beszél, és beszél. Ösztönösen morrannám a fickó üdvözlésére, hogy Rosewyn. Nem Burrows. Rosewyn. De egyrészt nem nagyon kellene magam alatt vágni a fát a publikum előtt, másrészt meg úgy tűnik, egyelőre csendkirályt játszok. Az hogy pofákat vágjak persze nagyon megy. Mint úgy általában.
Arra bezzeg, hogy mit keresek itt és választ sem vágva rávágja, hogy semmi köze hozzá, sandán elmosolyodok. Hogy jól megleszünk-e, az csak egy valamitől függ. Kétes, kimért mégis valahol egyértelmű és táncra szólító tónusban adok választ arra, hogy mit keresek itt.
- Reméltem, hogy találok itt valakit, aki hasznomra válhat. Mit gondolsz, van itt olyan személy? – Bár az első mondatom igen epés, a kérdést már ’ártatlanul’ teszem fel. Már csak az kéne a teljes képhez, hogy az ajkaim is lefelé biggyesszem… Aztán ismét egészen komorrá válok. – Azt mondták, meg akarsz hívni egy italra. – Vagyis várom az italt és azt is, hogy mit akar. Bimbódzó kapcsolat, mi? Még az is lehet. Olyan fogásom van a Sakálon, amilyen ~ túlzás nélkül ~ a világon senki másnak nincs. Ellenben a kezem nem ér túl messzire.

Mikor átkarolom az asztalunkhoz tipegő lány derekát, a velem szemben fészkelődő úriember az asztalra süti a szemét, nyelvét a szájfalába tolja, majd felköhög valami nevetésfélét. Csak a szemem sarkából látom őt, de tudom, hogy így próbálja leplezni, mennyire kezdek az idegeire menni. Már az ötödik táncosnak engedem, hogy elvonja a figyelmemet a megbeszélésről, és úgy fűzöm, mintha nem tudnám, hogy jattért dolgozik, nem pedig bókokért. Nem vagyok hülye, ismerem itt a járást, viszont beteges élvezetet merítek az üzlettársam ideges nevetgéléséből. Nem elégszem meg a mocskos pénzével, nekem az a méregdrága ideje is kell.
– Hát nem gyönyörű? – A nyakkendőjét lazítgató arisztokratára vigyorgok, miközben a lány végigsimít a vállamon. A bőrének minden szeglete ki van varrva, a hajában kék melír világít, a szemeinek pedig izzó borostyán színt ad valami szépészeti beültetés. Kétlem, hogy megfelelne Mr. Sullivan, az újdonsült befektetőm ízlésének.
– Bájos hölgy – udvariaskodik a férfi, majd megköszörüli a torkát. A lány kígyószemei fenyegetően villannak az irányába. – Mármint, gyönyörű, igen. Nos, Mr. Casales, azt hiszem, a továbbiakban felmerülő jogi kérdéseket távolról is megbeszélhetjük. Forduljon az ügyvédemhez bizalommal. – Az asztalra tenyerel, és kissé meginogva ugyan, de talpra emelkedik. A plafon sarkait kémleli, mert tudja, hogy tele van kamerákkal a hely.
– Nem szeretem az ügyvédeket, Lennard. Azt hiszik, mindent jobban tudnak. – Jobb nem belekeverni azokat a fránya jogászokat, mert nem olyan könnyű átverni őket, mint az ügyfeleiket. Nem véletlenül rendeltem ide Sullivant egymagában, mintha csak arra a felvillanyozó társaságára lettem volna kíváncsi.
Először csak elvigyorodtam, mert meg akartam várni, hogy egyszerre törhessünk ki erőltetett hahotázásban. Látom ezen a nyomorulton, hogy már azt sem tudja, hol áll a feje, mert képtelen bármiről is eldönteni, hogy egyáltalán komolyan mondtam-e. Csakis azért bajlódott velem egy órán keresztül, mert megjött a kedve a dohányhoz, amivel beetettem. Végül meg is adtam neki, amiért jött – egy nagy átbaszást –, de azt senki nem mondta, hogy nem szórakozhatok közben. Halálra is unnám magam, ha nem izzasztanám meg egy kicsit, hiszen annyiszor eljátszottam már ezt – és van, aki még mindig bedől neki.
– Milyen igaz – sóhajtja kényelmetlenül, egy elhaló nevetés formájában. Arra vár, hogy tiszteletem jeléül majd én is felállok, és búcsúzóul kezet rázhatunk, de arra aztán várhat. Ő megtűrt vendég volt nálunk, én viszont otthon vagyok, és túl kényelmesen ülök a seggemen.
– Köszönöm az üzletet, Mr. Sullivan, hálás vagyok. – Fél kézzel a szívem tátongó helyére tenyereltem, hiszen kivételesen még csak nem is hazudtam, amikor ezt mondtam. – Nem fogja megbánni.
Ez viszont már nem volt más, mint egy égbekiáltó, pofátlan hazugság. Nagyon is meg fogja bánni, már ha egyáltalán leesik neki valaha, hogy a drágalátos pénze befektetőről befektetőre utazik, körbe-körbe, míg vissza nem ér az ő számlájára. Ő többletbevételnek fogja hinni, és sosem kéri majd vissza az összeget, amit önként és dalolva utalt át nekem. Végre valami, amiből nem kapnak osztalékot az örökké körülöttem cirkáló keselyűk. Már tudom is, mire fogom költeni.
Végszó gyanánt sóhajtottam egy kellemeset, a lányt pedig udvariasan hátsón illettem a tenyeremmel.
– Menj, szívem, kísérd ki az úriembert – kértem úgy téve, mintha nem látnám Sullivan elnyúló képét. Gyakorlott mozdulattal a lány beépített leolvasójához érintettem a csuklómat, mivel az elmúlt órában mást sem csinált, mint körülöttünk legyeskedett. Megérdemelte a borravalót; egyrészt, mert Sullivant hallgatni agysorvasztó feladat, másrészt meg mert azt akartam, hogy tartsa a pici száját. El kell ismerni, elég profin ügyelt arra, nehogy lemaradjon az összeesküvésünk akár egyetlen kompromittáló szaváról is. A felém vetett elégedett, agyafúrt pillantásából úgy tűnik, hogy nagyon is a jattra utazott, és én aligha tudnám hibáztatni. Tudja, ki vagyok, és tudja, hol kell keresni a pénzt.
Most, hogy kifizettem, a lány csatlakozik a hírnevét féltve húzódozó üzletemberhez. Amint mindketten hátat fordítanak nekem, az arcomról lelohad a mosoly.

A terv az lett volna, hogy megpróbálok érezni valamit – ami ezzel a szenteltvízzel elég nagy kihívásnak ígérkezett –, aztán meg bérlek valami átmeneti társaságot a könnyen jött pénzemen. Nem sok időm jut kiélvezni az áldott magányt: amikor a lilás hangulatfényekben megpillantom Sullivan közeledő gardedámját, a poharamba nevetek. Hát persze, hogy valaki másra bízta annak a tagnak az aszalt golyóit.
– Na mi van, máris mind elköltötted? – vetem oda neki, de őt nem zavarja, hogy költekezéssel vádolom. Bár a valódi nevét nem tudom, de ismerem Novát annyira, hogy ne lepjen meg, amikor a dübörgő zene ellenére is sugdolózva kommunikál.
– Van itt valaki, aki szerintem érdekelhet. – Kitetovált arcát oldalvást fordítja, és célzottan a félig nyitott páholyon túlra pillant. Kihajolok a garnitúra takarása mögül, és követem a tekintetét. Valahol a lézershow kereszttüzében egy napköziből szabadult ficsúr furakodik keresztül a folyosón lézengő pincérnők akadálypályáján. Csodálom, hogy egyáltalán átjutott a biztonságiakon.
– Sok minden vagyok, Nova, de ez nem – röhögöm visszafordulva.
– Félreértesz. – Sajnálkozó ajakbiggyesztéssel dönti meg a fejét, az enyémet pedig az államnál fogva fordítja vissza a fiú irányába. Érzem, ahogy a neonfehéren világító műkörmei az arcom húsába mélyednek. – Azt mondják, a Sakál fia.
Ezzel megfogott. Cinkos mosollyal sandítok fel rá, és látom, mennyire elégedett azzal, hogy ennyire hasznossá sikerült tennie magát.
– Mondd meg neki, hogy meghívnám egy italra.

– Henry Burrows! – üdvözlöm kedélyesen a fiút, akit feltehetőleg Nova szikrákat szóró nézése kényszerített oda az asztalomhoz. Továbbra is túl kényelmesen ülök a fenekemen ahhoz, hogy felálljak a tiszteletére, akkor is, ha az apja jelenlétében már rég azokat a kis hófehér kacsóit csókolnám. A látszat kedvéért mégis széles, nagylelkű mozdulatot végzek a karommal az asztal felett. – Foglalj helyet!
Nova már várta a szokásos jutalomfalatot, de engem most túlságosan leköt a Sakál fiával bimbódzó barátságom ahhoz, hogy vele foglalkozzak. Szórakozott legyintéssel hessegetem el, úgyis vissza fog jönni. Ameddig én vagyok errefelé az adakozó fa, addig mind visszajönnek megcibálni az ágaimat.
– A fiú, akiről annyit hallottam... – Alulról, számítón pillantottam fel rá, miközben én magam töltöttem tele a poharát. Mily’ megtisztelő. – Mostanában majdnem akkora híresség voltál errefelé, mint jómagam. De csak majdnem. – Kifeszítettem az arcomra egy nyájas mosolyt. Nem a kora okán beszéltem hozzá úgy, mint egy kölyökhöz, egyszerűen csak ilyen a modorom.
– Jut eszembe, be sem mutatkoztam, én tapló. Tudod, ki vagyok, igaz? Nem? Jobb is, a munkásságom nem tenne jót a fejlődő szervezetednek. – Könyökölve olyan közel hajolok hozzá, amennyire az asztal engedi, és Nova-módra odasúgom: – Ahogy ez a hely sem, ha már itt tartunk. Biztosan említetted már, csak elfelejtettem, de mit is keresel itt?
Meg sem várom a választ, megadóan emelem fel két tenyeremet, és hátradőlök az ülésen.
– Igazad van, semmi közöm hozzá. Nem kell beszarni, nem mondalak meg apunak, nem ünneprontani vagyok itt. Épp ellenkezőleg. – Szemfogas vigyorom szinte világít a lilás homályban. – Szerintem jól megleszünk.